-=Az Aréna=-

Az izgalom már reggel is átjárt, ám most egészen más volt, mint mikor beléptem az Arénába. Először is lesújtott Kai sérülésének híre. Bíztam benne, hogy ha vele beszélgethetek kicsit, megnyugszom. Vagy nem tudom, legalább nem ájulok el, vagy ilyesmi. Így viszont Akihiko volt az egyetlen, aki próbálta bennem tartani a lelket, ugyanis az első meccs konkrétan a földbe gyökereztette a lábam. Ez az elsöprő lendület, ez a sokféle technika, amik közül ugyan már láttam egyet-egyet - bár nem mindet - de mind olyan, hogy esélyem sem lenne ellene, összegyűrte apró gombócba a gyomrom, s a görcs nem igazán akart alább hagyni, sőt csak egyre nőtt.
Bár az meglepett, hogy az egyik fiú egyszerűen feladta. Nem gondoltam volna, hogy bárki is ilyesmire vetemedik. Az egyetlen ember, akiből kinéztem, az saját magam volt, csak épp magamból a meccsem előtt, remegő lábakkal. Mondhatni idegesen pillantottam a kijelzőre, amely a következő harcot hirdette mg felvillanva, és végképp megdermedek, ahogy saját nevem pillant vissza rám. Igaz, az ellenfelem megmaradt, de fogalmam sincs, hogy ennek örülnöm kellene, vagy már most bőgjem el magam...
Egy ideig nem is mozdultam, a valóság iszapos messzeségbe burkolózott, és csak néztem a kijelzőt, míg hatalmasat nem bökött Akihiko a vállamba, akkorát, hogy össze is rándulok a hirtelen ért fájdalomtól.
Bízz magadban egy kicsit, és tegyél meg minden tőled telhetőt, akkor emelt fővel távozhatsz, még ha vesztesz is! néz rám szigorúan, mire bólintok. Igaza van. Ezzel a céllal érkeztem, miért várnék el magamtól többet? Úgysem gondoltam volna még azt sem, hogy idáig eljutok. Elvégre a cél még messze, amit kitűztem magam elé, s nem ez lesz az utolsó buktató, szégyen lenne már most meghátrálni.
Ennek ellenére nem vagyok túl határozott, mikor végre nekiindulok, és leereszkedem az aréna számomra veszélyekkel terhes világába. Igyekszem körbenézni, mindent tereptárgyat, még az előző harctól megváltozott helyzetűeket is felmérni, mert technikák híján velük kell számolnom, és velük kell úgy gazdálkodnom, zsonglőrködnöm, miegyéb, hogy túléljem az egészet.
Az ellenfelem, nem meglepő mód, fiú. Nem jutott be rajtam kívül más lány. Akihiko egész végig azzal cukkolt az egy hónap alatt, hogy én vagyok a legrátermettebb kunoichi a jelentkező geninek között, és erre már büszke lehetnék, de úgy érzem, ez sem fog megvédeni akkor, ha behúz nekem egy nagyot ez a Mirubi nevű srác. Mindenesetre meghúzom a hajam tartó szalagom erősebbre, elhatározva magam és megpróbálva koncentrálni, majd felkészülés szándékával húzok elő egy kunait, miközben másik kezem közel tartom a fegyvertáskámhoz, mert ha úgy adódik, és van értelme, lehet, robbanócetlivel is spékelem majd a fegyvert. Persze minden azon múlik, mit fog lépni az ellenfelem. Ahogy a vizsga első részén, most is megfigyelni próbálok, következtetni, és a lehető legjobban eljárni a helyzethez képest.
Mert szeretném, ha senki nem becsülne alá a meccs után, még ha nem is érdemlek hű de nagy tiszteletet és nem is képzek túl nagy támadóerőt. Egyszerűen arra vágyom, hogy többre tartsanak egy nevetséges lúzernél, aki képzelt barátjával cseveg szánalmasan magányosan, egyedül. (Mert nem vagyok egyedül, Akihiko velem van, és nem csak képzelem őt. Egy cseppet sem képzelődöm vele kapcsolatban, épp olyan valóságos, mint saját magam, épp csak képlékeny, mint amilyen képlékeny én is vagyok belül, mert az én lelkem sem egyéb áttetsző anyagnál, csupán az enyémet még körbeöleli védőn földi porhüvelyem, a testem.)

Míg hallgattam a rövid összefoglalást arról, miképp lehet feladni, illetve mi számít vereségnek, felmértem. Ránézésre kicsit pufi, ami furcsává teszi. Nem, egy pillanatig sem jut eszembe kinevetni magamban, vagy viszolyogni miatta, ki tudja, mi még, egyszerűen gyanakvóvá tesz, mert ha eljutott idáig, biztosan keményen edzett, és ha ennek ellenére kissé pufi, az azt jelentheti könnyedén, hogy ez a teltség cseppet sem véletlen, és még akár azt a célt is szolgálhatja, hogy a képességét elrejtse, vagy épp a súlyához kötődik valami képessége. Hallottam már ilyesmiről, és sosem lehet tudni. Szemei ugyan barátságosan csillognak, nekem most a kékek jegesek és baljóslatúak. Mellette valóban kis törékeny nádszálnak tűnök. Mégis mindenki nekem szurkol. Persze csak azért, mert ide tartozom, kumogakurei vagyok. Kérdés, ez mennyire válik dicsőségére a falunak... Bezzeg Konohából volt az előző srác, ez a srác, és még egy...
Már ezért is jól kell szerepelnünk, mutassuk meg nekik, milyen fából faragták ezt a falut teszi Akihiko a vállamra a kezét. Szavai a fején találták a szöget és a szívemből szóltak.
Ahogy a tájékoztató a végére ért, a fiú elmosolyodott. Mosolya meglepett, s ez le is olvasható az arcomról, ahogy pupilláim összébb szűkülnek megilletődöttségemben, a kezem mégis feszültebben markol a kunaira. Fegyverem annyi, mint általánosságban másnak, így ha a srác nem valami fegyverbolt, azzal nem lehet gond, ráadásul még mindig ott a karperecem, ha meglepetést kell okozni. Ha a fiú közelharcos típus lenne, talán meg tudnám csinálni. Ha távolsági harcos, az kellemetlen, roppant mód kellemetlen, de azért nincs veszve minden, mert hallottam már olyat, hogy valaki bebolondította az ellenfelét a vizsgán, s így sikerült nyernie mégis, bár az esélyek ellene voltak. Így egyelőre annyi a dolgom csak, hogy ne veszítsem el a fejem!
A fi lassan húzza elő a fegyveréül választott shurikent, s mozdulatai annyira ráérősek, hogy ha nem akarnám, is háromszor kitalálnám, mire készül. Bár pont ez zavar kissé össze. Talán valami csel az egész? Tekintetemmel nem engedem el, hátha észreveszem a nyilvánvaló mögött a valódit is. De semmi. Tényleg ennyi lenne? Ennyivel kezd?
Aztán felhangzik a hangja. Figyelmeztet? Egyszerűen figyelmeztet?!
Megremegek, ahogy belül elönt a felháborodott düh. Alábecsül. Egyszerűen fogja és alábecsül, nevetség tárgyává tesz! A lehető leggyorsabb mozdulattal, amire csak képes vagyok, mozdulok el az egyik oldalra, sarkazva, mint a kosárlabdában szokás - hiszen ha a shuriken egyenesen jön, elméletben ennyi is elég elkerülni, de ha mégis megsértene, talán az is belefér, épp csak fájdalmas - így tekintetem a sarkazás közben már felméri az irányt, amerre érdemes lesz majd tovább haladnom, kezem pedig a táskámba nyúlva rántja elő a füstbombát, hogy a következő pillanatban az már a földre hajítva aktiválódhasson, s én nekiindulhassak a lehető leghalkabban futva. Célom elsőnek a közelben heverő kidőlt fa, amelynek oldalára, lehetőleg minél lejjebb és kevésbé feltűnő helyre egy robbanójegyzetet ragasztok, amely remélhetőleg a kulcspillanatban segítségemre lesz a későbbiekben, aztán a legközelebbi fa emlékezetbeli iránya felé veszem az irányt, és remélhetőleg a füst is kibírja még, és én sem fejelem le az emlegetettet nagy igyekezetemben, és el tudok mögé rejtőzni, egy bunshint idézve meg azzal a gondolattal, hogy kunais magamat lemásolva és a "fa mögé rejtve", mintha csak magam lennék, alkalmazzam a Kakuremino no Jutsu// A Láthatatlanság Köpenye alapvető technikáját, és a fa lombjai közé rejtőzzek.
Ha Mirubi inkább megközelíti a klónom - mert remélem, becsapom - akkor megvárom, míg - bár kevés az esély - de a jegyzet felé megy, és felrobbantom azt, de ha teljesen más felé megy, akkor csak a kezemben levő kunait készítem, s majd másik kezembe a drótot hogy a kunaival eltereljem a figyelmét, a dróttal meg remélhetőleg elkapjam. Mert szeretném, ha kicsit átkozná magát azért, hogy elsőre nem vett komolyan. Még ha nem is lesz esélyem, akkor is, szeretném, ha egy életre megjegyezné, hogy senkit sem szabad félvállról venni, és azzal felbosszantani, még akkor sem, ha valóban gyenge.

Enyhe rettegéssel, és egy nagyobb gombóccal a gyomromban, de elmosolyodom. Akárhogy is, az elmúlt fél perc (még talán annyi sem) eseményeivel sikerült elérnem a rövidtávú célom, és ellenfelem végre kezdett komolyan venni. Kérdés, hogy ez milyen megoldhatatlan akadályt fog elém gördíteni...
Inkább figyelj, mert különben elszalasztod a lehetőséget! vág fejbe Akihiko, és azt hiszem, a tökéletesnél is tökéletesebben igaza van. A fiú négykézlábra ereszkedett, és furán vad lett a kinézete. Rémlik, mintha ismernem kellene ezt a technikát, de jellemzően semmi sem jut eszembe róla, viszont nem sejtek sok jót. Biztos van oka annak, hogy vadabbnak tűnik, és ha annak tűnik, biztos az is, azaz elkezdte a komolyabb technikáit alkalmazni, mondhatni a saját stílusát - mert neki ezek szerint van...
De saját stílussal együtt saját gyengepontok is keletkeznek, csak fel kell őket fedezni okoskodik Akihiko. Mintha az olyan pofonegyszerű lenne...
Aztán a fiú robbant, felocsúdni sem volt időm - épp ezért nem is jut eszembe most ellőni a robbanócetlit. Csak nézem, ahogy forogva közelíti meg a klónom és a fát. Legalább nem vett észre. Nem örülnék, ah én lennék a klónom helyében...
A tervem az, hogy mikor a fiú elvileg becsapódik a fába, vagy legalább is a fa előtti klónba, elrugaszkodom a fáról - ami lehet, szintén nem marad majd épségben - s elhajítom a kunait, becélozva. Jobb híján, mivel nem hiszem, hogy fogok tudni rendesen célozni, a "közepére" fogok koncentrálni, és imádkozom, hogy ne okozzak halálos sebet - azt nem tudnám elviselni... - aztán megpróbálom a dróttal valóban fogságba ejteni az Ayatsuito no jutsu segítségével. Ha a fa, amin tartózkodtam, túlélné valami okból, akkor ahhoz kötözve, ha nem, akkor csak simán a teste köré fonva a drótot.
Persze nem szabad a sikerben bízni, így valami védekezésszerűre is fel kell készülni, ezért amennyiben a drótom irányt téveszt, azonnal futásnak eredjek, vissza, az elrejtett cetli felé. Ha nem is üti ki, talán feltarthatja, míg valamit kitalálok. Vagy orra bukok, és beverem a fejem, és szépen kiesem. Valami...

Hihetetlennek tűnt, de sikerült elkapnom a dróttal. Ahogy földre érkezem, egy pillanatig még határozottan tudom, mit szeretnék csinálni, s újabb kunait elővéve megemelem, hogy a vállaira célozva okozzak neki olyan sérülést, amellyel nehezebben vagy nem is lesz képes folytatni a küzdelmet, miközben közelebb is indulok, nekilendülve, céltudatosan és a győzelem reménysugarának fényében fürödve, de mikor a másik kérdése felhangzik, megtorpanok egy pillanatra, mert átfut az agyamon a korábbi emlék, ahogy a bandita feje a porba hullik miattam.
- Öltem - hajtom le a fejem, de hirtelen hatalmas pofont kapok hátulról, Akihikótól.
Koncentrálj a feladatra, mert csak el akarja terelni a figyelmed! De én... Nincs de! Emlékszel: azt mondtad, nem szeretnéd, ha több embernek meg kellene halnia miattad. Néha ahhoz, hogy mások életét megmentsd, meg kell őket sebezned, fájdalmat kell nekik okoznod, hogy észhez térjenek végre! Neked ma itt győznöd kell, ha odáig akarsz jutni, érted?
Igaz. A céljaimért keresztül kell lépnem az akadályaimon. Ő most egy akadály.

[Ha még nem szabadul ki ekkorra Mirubi]

Tervem kivitelezését folytatva rohanok fürgén közel hozzá, hogy a vállába mélyesszem a kunait, lehetőleg mind a kettőbe, de legalább az egyik karjába. Az sem feltétlen baj, ha nem a válla az, a lényeg, hogy valahogy gyengítenem kell, a meglepetés akcióm hatása ugyanis a végéhez közeledik, s ha nem használom ki, bizony komoly hátrányba kerülök, amit még talán, ha szerencsém van, ellensúlyozhatok egy akció erejéig a cetlimmel, ami most még csak jó helyen sincs, mert messzebb van, de ha nincs szerencsém, a végzetemet jelentette a pár pillanatnyi megtorpanás. Buta vagyok, de ha ezen átestem, megpróbálok az érzelmi befolyásolhatóságomon is csiszolni.

[Ha Mirubi már ekkora kiszabadul]

A kunait védekezésből eldobom, majd egyetlen reményemként hátat fordítva ellenfelemnek - pedig ez iszonyatosan kockázatos, és jobbára magam részéről a lehető legoltáribb baromságnak éreztem mindig is - próbálok visszajutni a cetlivel ellátott fán túlra, a lehető legjobb képességeim szerint próbálva kihasználni azt a töredékpillanatot, amit el kell vesztegetnie a kunai elől való kitéréssel, még ha csak az egy fél oldallépés. Ha szerencsém van, és csak simán nekem akar esni, még ott van a karperecembe rejtett pengém, amit egy ujjmozdulattal elővillanthatok, és védekezhetek vele, ha meg valami technikát használ, jó eséllyel ennyi volt pályafutásom. Ha meg követ valami folytán, és nem ér utol a megfelelő pillanatig, akkor robbantok.

Valóban kicsúszott a kezeim közül a lehetőség. Mire kisebb sokkból újraépítve magam, visszatértem a jelenbe, a fiú már meglazította a köteleit, s innentől kezdve csak egyetlen kulcskártyám maradt, amely felé rohanva próbáltam menteni a menthetőt, míg végül egy ütés a földre nem terített. Fáj, és iszonyatosan szédülök, de az ujjam pánikszerűen kúszik az aprócska, észrevehetetlen gombocskára, s az előpattanó pengével hadonászok random a fiú felé, aki hátrál, ráadásul a jó irányba, de azt hiszem, elsiettem, mert bár összeszorított szemekkel aktiválom a cetlit, az hiába robban fel, csak egy nagyobb krátert képez,meg kissé megdobja a fiút, s aztán otthagy a lehetőség, még a füstje is felszáll. Ennyi volt. Eddig uralhattam az eseményeket ügyes-bajosan, de hagytam a lehetőséget kifolyni a kezeim közül. Sajnálom, Akihiko! Nem adom fel, de már tisztában vagyok vele, itt én ma nem nyerhetek.
Mégis kiegyenesedve hallgatom végig a szavait. Jól esik mind. Talán végre komolyan vesz. Fájni fog, valószínűleg tehetetlen leszek ellene, de jól esik, hogy végre komolyan vesz, legalább ennyit elértem. Tagadhatatlanul igen halvány, de mégis jelentőségteljes mosoly jelenik meg az ajkam szegletében. Aztán mg kis híján elájulok. Két elem? Akihiko, én félek! Reszketegen harapok az ajkamba, ahogy technikába kezd, s pánikszerűen lemerevedek, bár nincs is a birtokomban kifejezetten olyan technika, amivel komolyabban megakadályozhatnék bármit. Egyedül az jut eszembe, hogy ha magam elé készítek három bunshint, akkor azok valamelyest felfoghatják talán a támadás élét, és nem ér annyira közvetlenül a technika, de jó eséllyel ekkor is piszkosul fájni fog, ha nem küld azonnal a földre. Gondolataimmal azonban jó eséllyel annyi időt vesztek, hogy nem fogom tudni végrehajtani (ha mégis, akkor természetesen a karakter végrehajtja a Bunshin no jutsut három klónt idézve maga elé pajzsnak), ám a támadás, számításaimmal ellentétben, nem kimondottan engem céloz, egyszerű erődemonstráció csupán. Érzem a melegét, érzem, azt a pusztítást, amit végezhetne rajtam, de csak nagyra tágult szemekkel nézhetek a lángokba, amelyek nem érnek el, nem nyaldosnak körbe, semmi. Kicsordul a könnyem, hogyne csordulna ki, jó hogy nem piszkítok magam alá, mert lelkiállapot szinten képes lennék, épp csak a testem fegyelmezettebb ennél, a lábam reszket, a fogaim is össze-összekoccannak, ahogy az elemi csapással farkasszemet nézve állok. Ugyanakkor a félelem mellett egy másik érzés is előjön, amely legjobb barátom, Akihiko arcára is kiül, és ez nem más, mint a düh, a mérhetetlen harag. Amint elmúlik a kis bemutató hatása, tőlem szokatlanul hangosan szólalok meg, remegő hanggal, indulatosan: - Ennyire jól esik megalázni a másikat? Ennyire jól esik nevetség tárgyává tenni? Miért nem lehet tiszteletben tartani az ellenfél érzelmeit? Miért nem tudsz a szavaiddal ellentétben tényleg komolyan venni? Miért nem adod meg nekem a lehetőséget, hogy tisztességes és becsületes küzdelemben tudjak veszíteni?
A szavak csak úgy ömlenek belőlem, ahogy a szememből alákúszó könnyek. Gyenge vagyok, jelentéktelen vagyok, nincs bennem semmi különleges, nincsenek menő jutsujaim, nem tartozom különleges klánhoz és még csak természetfeletti tehetségem sincs, mégis, igazán olyan hatalmasan teljesíthetetlen kérés, hogy ne nézzenek le? Olyan elérhetetlen álom, hogy komolyan vegyék a sekélyesnek tűnő céljaim, és elismerjék a létezésem, mint a maga módján értékes dolgot? Még most is, hogy ilyen mérhetetlenül dühösnek érzem magam, nem tudok előrántani a tarsolyomból valami igazán zúzós technikát, amivel odapörkölhetnék neki, hogy végre a csökött agyába égessem: egy ellenfelet, legyen az akármilyen, nem becsülünk le, még akkor sem, ha kiderül, igazunk volt, és nem erős!
Nincs már sok fegyverem, mondhatni semmim sincs, két kunaim és némi shurikenem, és még pár robbanójegyzetem, és még egy füstbombám. Semmi. Mégis, ha arra vár, feladom, téved. Mindenki téved, ha azt hiszik, feladom! Lehet, hogy az vágyam, hogy középszerű ninja legyek, aki némi hasznára válik a falujának, nem nagy dolog, de senki, senki ne merje alábecsülni az akarást, ami bennem van!
Gyors mozdulatokkal rántok elő egy kunait, és oldalt indulva egy robbanócetlit tekerek rá, és a fiú felé hajítom. Jó eséllyel kitér majd, így amikor közel ér - az sem baj, ha még nem ért földet - felrobbantom azt, közben amint elhajítottam a kunait, aktiválom a Shunshin no jutsut, hogy azzal a fiú közelébe érhessek, beleszámítva a kitérését, és a detonáció miatti esetleges helyzetváltozását. Egy célom van: behúzni neki egy isteneset. Ha sikerül, akkor nyugodt szívvel adhatom fel, hiszen az ebben a helyzetben most már biztosan a legésszerűbb, viszont nem hagyhatom, hogy folt essen a becsületemen, nem tűrhetem, hogy ne értse meg, az istenverte "udvariassága" a legnagyobb pofátlanság és tuskóság a föld felszínén, legalább is a ninják világában mindenképp.

//Bocsánat, csak azért módosítottam, mert benn felejtettem a szövegboxban Mirubi reagjának a végét ._."//