Naruto Irodalom Érettségi - Novellaíró verseny

Úgy látom, közeleg a határidő, le is adnám művem és várom az értékelést. Sajnos nem volt a dologra annyi időm, se ihletem, amennyit akartam, de azért remélem, lesz némi jutalom így is. Meg persze versenytársak, mert eddig nem sok művet láttam itt, pedig egyesekére igazán kíváncsi lennék. Tehát, akkor kedves érettségiztetők, az általam húzott tétel kidolgozását át is nyújtom önöknek pontozásra.



Naruto álmatlan éjszakából ébredt. Sosem álmodott. Talán nem is aludt, csak ledőlt és hagyta, hogy fizikai teste kipihenje magát. Elméje azonban sosem szenderedett el, nem voltak homályos foltok, de álmok és ébrenlétek sem életében, csak a végeláthatatlan sötétség, változatlan gyűlölet, megvetés és fájdalom. Ez a szoba, az ő szobája is ilyen volt, sötét és üres. Az ágyon kívül csak egy jellegtelen ruhásszekrény foglalt itt helyet. A falon sem voltak képek, hisz nem volt miről vagy kiről. Ablakok sem voltak, hogy megtörjék a kopár felületet, a helyiség ugyanis a felszín alatt húzódott.
Egy lassú mozdulattal felült és az ajtóra meredt. A folyosóról halovány fény szűrődött be az ajtó alatti résen, fáklyák lángjainak kis szilánkja, mely nem csinált mást, csupán egy vékony fénycsíkot festett, jelezvén a bejárat helyét. Teljes csend honolt, mint szinte mindig. Ha figyelt, hallhatta a folyosón lévő fáklyák sistergését, olykor pedig távoli léptek hangjait. Nagy ritkán beszélgetést is el lehetett csípni, néha pedig egyéb zajokat is, melyek közül többet a mai napig nem tudott beazonosítani.
Ott hagyta az ágyat és a szekrényhez lépett, hogy magára öltse ruházatát. Elsőként a szürke felső került fel, melyben edzeni szokott, majd a nadrág és az egyencipő, legvégül pedig a fekete köpeny, rajta a vörös felhőkkel, az Akatsuki szimbólumával. Gépiesen öltözködött, majd vissza sem tekintve elhagyta szobáját.
Néhány percnyi sétálás és két kanyar után érkezett meg egy nagyobb helyiségbe, ahol a hosszú, megbeszélésekhez és étkezésekhez használt asztal foglalt helyet. Ezen a rejtekhelyen leginkább csak ő és az Akatsuki vezetője, Pein állomásozott, ki napi szinten tanította Narutot. Ő volt az egyetlen a fiú életében, kire valaha is felnézett, az egyetlen aki bármit is számított neki. Jelenleg azonban ő nem tartózkodott a helyiségben, helyette két ritkábban látott, de Naruto által szintén jól ismert személy ült a székeken.
- Áh, Naruto. Már majdnem aggódtam – szólalt fel a nagyobbik, azzal a sajátos hanghordozással, melyről bármikor fel lehetett ismerni - Pein mindig olyan elismerésssel szól rólad, furcsa lett volna látni, ahogy elszunyókálod az időt – Kisame felé fordult, hegyes fogaival torz mosolyt villantott, majd alaposabban végigmérte - Látom, az edzések kicsit kikupáltak, már nem az a kisfiú vagy, akit elhoztunk Konohából. Érdekes egy nap volt az pedig. Emlékszel, Itachi?
A megszólított természetesen emlékezett az említett eseményre. Egy héttel azután történt a dolog, hogy végeztek az áruló Orochimaruval. Az ő kémeitől tudták meg a kilencfarkú jinchuuriki kilétét, akihez igen hamar el is látogattak. Naruto akkor még vézna kisfiú volt, állandóan könnyes szemekkel. Egyik sikátorból a másikba futkározott, hogy kizárja magából az emberek tekintetét, melyet gyermeki lelke nem tudott elviselni. Itachi Kisamével együtt hatolt be Konohába és hozta el a kölyköt, aki inkább volt kíváncsi, mint ijedt. Találkozott valakikkel, akik máshogy tekintettek rá és ez tetszett neki. Itachi sajnálta őt, de akkor és ott nem tudott mit tenni érte, azóta pedig csak pillanatokra látták egymást.
Orochimaru és emberei elintézése, valamint Naruto elrablása azonban csak egy kis szelete volt az akkori eseményeknek. Az Akatsuki merész lépésekre szánta el magát és nem kevés áldozatot is hozott, hogy aztán nyugovóra térhessen, elbújva a világ elől és csak néhány év múlva térjen újra vissza, bijuukat és más forrásokat gyűjtve. Nyugolmas időszak volt ez, nem úgy mint amikor Narutot hozták el. Számtalan konohaival végeztek, sokukat ő maga küldött a másvilágra. Sharinganja fájdalmasan élesen adta vissza az arcokat, melyek kitörölhetetlenül úsztak valahol egy sokadik érzékszerv látóterében. Haláluk azonban egy nagyobb jót szolgált, pontosabban egy nagyobb rossz megakadályozását.
- Igen – felelte végül rövid válaszként.
A beszélgetés, ha lehetett így nevezni itt abba is maradt, váratlan vendég érkezett ugyanis. Ezen vendég pedig az előző kettővel ellentétben, nem az ajtón át lépett be, nemes egyszerűséggel a padlóból nőtt ki.
- Zetsu, te vagy az? Haloványabb, mint valaha – üdvözölte őt Kisame, a megszólított azonban nem időzött üdvözlésekkel.
- Sasori a Jinchuurikivel harcol, Deidarát pedig két konohai csapat foglalja le – jelentette – A helyzet nem tűnik tól jónak.
- Nem úgy volt, hogy Deidara fogja elrabolni a Kazekagét? – kérdezte Kisame. Hangjában a legcsekélyebb együttérzésnek se volt nyoma a két említettet illetően - És mit keresnek ott a konohaiak?
- A Folyó Országában ütköztek meg. A konohaiak valószínűleg Sunagakure felé tartottak. Nem kizárt, hogy tudtak a támadásról.
Kisame hátradőlt székén és mosolyra villantotta hegyes fogsorát.
- Nem lenne túl szép, ha a fél Akatsukira szükség lenne egy ilyen kis ütközethez. Konohaiak, azt mondod? – kérdezte, de közben Itachira és Narutora figyelt, azok arca azonban falmerev volt – Szóval? Ki megy?


Deidara elégedetten szemlélte az előtte elterülő, művészien formált tájat. A C2-es robbantások szabálytalan, sehol sem látott formákat véstek a talajba, fák rendeződtek különleges, dőlt alakzatokba. Az állatok szerte-szét futottak a pusztítás elől, ijedten menekülve csendesebb vidékekre. Por szállt mindenütt, ahogy a száraz felszín ledobott magáról egy réteget, konfettiként ünnepelve a pillanatban rejlő művészetet. A robbantás mennydörgésszerűen visszhangzott a táj felett, de hamar elhalt és csak hulló kavicsok és leszálló por hangja maradt, no meg az agyagmadár szárnyainak csapkodása.
Ahogy kitisztult a környék, ismét láthatóvá vált a nyolc körvonal. Deidara elhúzta száját, majd bal szemén lévő távcsővel ráközelített a konohaiakra. Úgy tűnt, nem esett komoly bajuk, pedig biztos volt benne, hogy legalább kettőt elintéz a legutóbbi támadással. Az a gyanúja támadt, hogy a kis rohadékok érzékelik minden támadását, legyen az légi vagy föld alól érkező. Talán volt köztük egy szenzor ninja.
Az oldaltáskáihoz nyúlt és széthúzta a cibzárokat. Nem sok agyagja maradt. Hiába, nem számított rá, hogy ma harcolnia kell. De ha meg is fordult volna fejében a gondolat, több agyagot bizonyára akkor sem készített volna. Amennyi van, az mindig elég, elvégre erről szól a művészet. Egy igazi művész adaptálódik a harchoz és mindig megtalálja a módot, mely a sikerhez vezet.
Belenyúlt a táskákba és végtagjaival alaposan rágni kezdte az agyagot. Komoly mennyiségű chakrát töltött a kis kreálmányokba, majd megfelelő alakot adott hozzájuk. Végül három kisebb méretű modell nyugodott kezében, melyek sűrítve tartalmazták mind chakráját, mind anyagukat, így miután a felszínre ejtette őket, rögtön kitágultak és immár alkar méretű, pókszerű lényekké váltak, aránytalanul nagy potrohával és hosszú, szöcskékéhez hasonló hátsó lábakkal.
A tágulás végeztével a bestiák rögvest megindultak a kiszemelt áldozat felé. A srácnak jó reflexei voltak és gyorsan reagált, kezéből villámok törtek elő, vaskos vonalba rendeződve. Deidara már a szikrák láttán is rosszul érezte magát, tisztában volt vele ugyanis, hogy a villám elem az egyetlen, mely hatástalanítani képes kreálmányait. Aggódnia azonban nem kellett, csak jól időzíteni. Az első agyagpók amint elérte a halálos villámsugarat, szétpukkadt, apróbb pókok tucatjait szórva szét. A srác ijedten ugrott hátrébb, kettő másik pedig már ott is termett, hogy segítsenek neki. Deidara azonban nem szándékozott időt adni nekik.
- Katsu! – kiáltotta, mintha hangerejével növelhetné a robbanás hatékonyságát.
Volt azonban egy kis probléma. Semmiféle robbanás nem történt. A pókok úgy tűntek el, mintha nem is léteztek volna, nyomtalanul semmivé válva. Deidara mérgesen közelített rá a célterületre és valami nagyon különöset látott. Az egész világ hullámzott, legalábbis egy jó öt méteres sugarú gömbben. A levegő spirálisan csavarodott egyetlen apró pontba, fűszálakkal és füsttel vegyülve. Nem volt kétséges, hogy különleges technika szemtanujává vált, mely képes volt hatástalanítani a C1-es robbanásokat. Csak két személy volt az ellenség soraiban, aki ilyesmire lehetett képes, a két konohai jounin. Közülük is a fehér hajúra gyanakodott.
Elgondolkodva figyelte a shinobi csapatokat. Nem tűnt valószínűnek, hogy a rendelkezésére álló agyagból mindüket elintézné. Persze Sasori is bármikor megérkezhet. Éppen ő miatta volt ez az ütközet is, mivel azt mondta neki, hogy az útkereszteződésnél találkoznak, miután begyűjtötte a Jinchuurikit. Az útból már semmi sem volt, az igaz, de hát a koordináták attól még megmaradtak. Végül úgy döntött, megpróbálja húzni az időt és közben kiiktatni a jounint, amíg társa meg nem érkezik.
Lejjebb is ereszkedett és előkészítette következő támadását, amikor szeme sarkából megpillantotta a fekete köpenyt. Annak viselője azonban túl gyorsan mozgott, semmiképp sem lehetett a bábmester. Deidara ráközeletítt a pacára, így az éles emberalakká formálódott. Az iwagakurei üldözött elhúzta száját. Naruto volt az.


Sasuke sharinganjai segítségével fürkészte az égbolton manőverező ellenfelüket. Hosszú idő után végre eljött a nap, amikor szembeszálhatott az Akatsukival, ezzel az álnok szervezettel, melynek áruló bátyja is tagja. Noha nem Itachi volt az, aki ellen felsorakoztak, de ahány vörösfelhős köpönyeggel kevesebb, annyival nő az esélye, hogy bátyjával szálhasson szembe. Előbb utóbb annak a napnak is el kell jönnie és akkor végez az alakkal, kire szinte vak gyerekként még felnézett, aki később megölte saját szüleiket és kiirtotta az egész klánt, Sasuke életét kietlen sötétségbe taszítva.
Akivel jelenleg harcoltak a legkevésbé sem hasonlított bátyjára. Haja szőkés volt, genjutsuk helyett pedig robbantásokat és különös, fehér kreálmányokat használt. Ő és Kakashi sensei képesek voltak ezeket sharinganjukkal érzékelni, ami elég nagy helyzetelőnyt jelentett, ehhez pedig még létszámfölényük is hozzáadódott. Noha Sasuke jobban örült volna, ha teljesen egyedül intézhette volna el ezt az alakot, be kellett vallania, hogy az akatsukis még ekkora túlerővel és hátránnyal szemben is komoly fenyegetésnek tűnt.
A helyzet ráadásul igencsak rosszabbodott, egy új alak érkezett ugyanis a csatatérre. Sasuke a többségnél valamivel hamarabb látta meg a fekete ruházatot viselő, tempósan érkező, szőkés hajú srácot. Tisztában volt vele, hogy az akatsukisok párokban járnak, ösztönei azonban azt súgták, hogy itt valami másról lesz szó. Bárki is legyen az égen repkedő alak társa, az gyalogosan semmiképp sem érhetett ide ilyen gyorsan Sunagakuréból. Továbbá Kakashi sensei azt az információt kapta, hogy az illető a Kazekagét akarja elrabolni, ez a srác pedig túsz nélkül érkezett, bármiféle sérülés vagy korábbi harcra utaló jel nélkül.
Őt azonban csak egyetlen dolog érdekelt igazán, mégpedig ennek a két, majd a többi akatsukisnak is a likvidálása. Előhúzta katanáját és felkészült, hogy Kakashi sensei jelére egy gyors shushin no jutsut használva az idegenre rohanjon és pengéjével váratlanul gyors támadást mérjen rá. A maszkos jounin azonban nem adott jelt a támadásra, sőt arca, már amennyi látható volt belőle, ijedtséget tükrözött. A másik csapat mestere még nála is döbbentebb képet vágott és kérdőn nézett feléjük.
- Kakashi… ő…?
- Igen – felelte a sensei a ki nem mondott kérdésre – Ő az.
Sasuke először nem értette a meglepődés okát, de hamar választ talált rá. Ismerte a történetet, miszerint Konoha felülmúlhatatlan fegyverét, a kilencfarkú rókadémont egy gyermekbe zárták, akit azonban alig néhány évvel később az Akatsuki elrabolt. Igazából az utóbbi esemény derített fényt az előzőekre és a titok rövidesen sokak által ismertté vált. A helyzetet csak rosszabbította, hogy a titokzatos szervezet nem végzett a fiúval és a Kyuubival sem kezdett semmit, már amennyire ezt meg lehetett mondani. Ehelyett kiképezték a jinchuurikit, olyan célokra, melyekről még sejtésük sem volt se nekik se senki másnak Konohában. Noha a Sasuke előtt álló alak nem hordott fejpántot, biztosra lehetett venni, hogy ő az az elrabolt gyerek, hiszen nem tudtak senki más akatsukisról, aki ilyen fiatal lett volna.
- Te menj és hozzátok a Kazekagét – szólalt az érkező a robbantgatós alakhoz, ahogy annak agyagmadara lejjebb ereszkedett.
A megszólítottnak láthatóan nem volt fogára való a helyzet, de ha kissé durcásan is, de vett egy íves csavart és visszatért az égboltra. Néhány pillanattal később már csak egy fehér pont volt az égen, el-eltűnve a felhőfoszlányok között.
- Kakashi – hangzott a tízes csapat senseiének hangja.
- Tudom. Ha megöljük vagy csak komolyabb sérülést okozunk neki, a Kyuubi elszabadul. És akkor csak nagyobb bajba sodortuk Konohát.
- Ez esetben el kell kábítanunk vagy elég ideig lefoglalnunk, míg megfelelő erősítés nem érkezik.
- Így van. Ez azonban veszélyesebb lehet, mint gondolnánk. Asuma, a te csapatod kifejezetten az ilyen szituációkra szakosodott. De legyetek óvatosak. Egy jinchuurikival van dolgunk. Sasuke, Sakura, Yoroi. Nyerjetek nekem egy kis időt és semmiképp se támadjatok egyedül.
Miután Kakashi kiadta az utasításokat, hátrébb lépett és megkezdte az idézést. Sasuke pontosan tudta, hogy ninjakutyáit hívja vagy legalább egyet közülük, kinek segítségével üzenhetnek a Hokagénak. Ő legszívesebben a tiszta harcot választotta volna, a Kyuubi azonban egy olyan fenyegetés volt, melyet egyetlen hű konohai sem kívánt falujának. Mérgesen összeszorította állkapcsát. Eljött végre a nap, két akatsukis is itt állt vele szemben, de az egyik meglógott a másikkal pedig nem végezhetnek. Szinte látta maga előtt Itachi arcát, gúnyosan tekintve rá. Csak várj, bátyó. Csak várj.


Shikamaru le sem vette tekintetét az érkező akatsukisról. Az előzővel ellentétben, ezen alak képességeiről semmit sem tudtak, így igazi tervvel sem lehetett előállni. Először információra lett volna szükségük, melyet csak egy igen veszélyes összecsapás során gyűjthettek volna. Ráadásul nem is sebesíthették meg túlságosan, mert azzal csak a rettenetes rókadémont szabadították volna el. Asuma senseinek azonban igaza volt. Ez a csapat éppen ilyen szituációkra specializálódott.
- Ino! – szólt bal oldalt elhelyezkedő társához, aki hozzá is kezdett különleges technikájához.
- Shintenshin no jutsu.
A célpont nem mozdult, Ino teste pedig elernyedt, így Shikamaru tudhatta, hogy a lány nem hibázta el a célzást. Alig telt el azonban egyetlen pillanat, Ino testéből sikoltás hallatszott. Shikamaru ijedten fordult társa felé, ki ismét saját testében volt, hevesen szipogva és véve a levegőt.
- Valami… szörnyeteg van a fejében – mondta elhaló hangon.
Shikamaru sejtette, hogy nem lesz ennyire egyszerű a dolog. A pecsét, amivel a Kyuubit ennek a srácnak a testébe zárták elszigetelhette annak chakráját, de elméjét ezek szerint nem teljesen. Mást kell kipróbálniuk.
- Kagemane no jutsu.
Testének árnyéka megnyúlt és nyílhegyesen haladt az akatsukis irányába. Az mintha csak szobor lenne, meg sem mozdult. Vagy nagyon lassú reflexekkel rendelkezett, vagy nem igazán tartotta veszélyesnek a támadást. Az árnyéksáv elérte a célpontot és kiteljesedett, Shikamaru pedig ha kicsit gyanakodva is, de elégedetten konstatálta a technika sikerességét. Oldalra pillantott, hogy láthassa, hogy áll Kakashi. A jounin már megidézte egyik ninjakutyáját és éppen a helyzetet magyarázta neki. Sajnos a kagemane no jutsu nem fogja elég ideig lefogni ellenfelüket, de legalább nyertek vele néhány percet.
Legalábbis így vélekedett, ám egy érkező hőhullám hamar megváltoztatta véleményét. Megdöbbenve tekintett a srácra, ki körül a levegő szinte felkavarodott. Először nem értette, mi történik, ám rövidesen a föld is repedezni kezdett és egyre nehezebb dolga volt fenntartani technikáját. Az akatsukis körül iszonyatos mennyiségű chakra áramlott, szinte érezni lehetett, mintegy legyőzhetetlen gonosz leheletét. Az alak körül ököl méretű darabok szakadtak ki a felszínből és emelkedtek csigavonalszerűen, a kagemane no jutsut pedig már képtelenség volt fenntartani.
Asuma sensei szerencsére gyorsan reagált és hogy néhány pillanatot nyerjen Shikamaruéknak, két chakrával itatott léghullámot küldött az idegen felé. A kardokként szelető levegő, melyet speciális pengéivel keltett a junchuuriki körüli területet célozta. A lebegő földdarabok homokká robbantak szét, apró szemcséik az akatsukisnak csapódtak, sebezve bőrét és ködösítve látását. A dolog nem tarthatta fel tovább egy másodpercnél, de Asuma máris újabb hullámot küldött.
A jinchuurikit azonban mindez nem akadályozta különösebben mozgásában, a következő pillanatban már hihetetlen sebességgel száguldott Asuma felé. Gyorsabb volt bárkinél, kit Shiakamaru eddigi élete folyamán látott és noha egy része remélte, hogy Asuma képes lesz kitérni a támadás elől, egy másik része tudta, hogy nem. Szerencsére Chouji már felkészült, így gyors ellentámadásba kezdett.
- Bubun Baika no Jutsu.
Egy gigantikus méretű jobb kéz csapódott az ellenfél felé, az azonban egyszerűen megállította a támadást, majd megragadta Chouji megnövelt méretű karját és meglendítette. Az ifjú akimichi iszonyatos csapódással ért földet jó néhány méterrel arrébb. Az elképzelhetetlen erő, mellyel az akatsukis földhöz vágta, sziklákat is kettétörhetett, ahogy Chouji csontjait is.
- Visszább vonulunk és újrarendeződünk – hallotta hirtelen Kakashi hangját, aki immár útjára engedte hírvivő ninjaállatát, jelenleg pedig különleges technikájára készült.
Shikamaru és Asuma együtt biccentettek, majd jeleztek a többieknek, a jinchuuriki azonban nem várt rájuk. Ezúttal Shikamarut vette célba és gyilkos szándékkal indult meg felé. Sasuke állta útját, kardjával csúnya sebet ejtve a jinchuuriki hasán. Közbelépése igen csak felhergelhette az akatsukist, ki újabb chakrahullámot küldött magából, ezúttal azonban köré is, mint valamiféle plusz bőrréteget, chakrát rendezett. A helyzet nagyon úgy nézett ki, mintha a Kyuubi erejét használná, legalábbis Shikamaru nem hitte, hogy egy ember rendelkezhet ennyi és ilyen furcsán viselkedő chakrával. Gondolkozni azonban nem sok ideje maradt, ellenségük ugyanis váratlanul megállt és idézést hajtott végre. Ekkor pedig teljesen elszabadult a pokol.


Naruto egymagában állt a csatatéren. A pusztítás, mely körülötte volt megtalálható, átlagos emberek számára elképzelhetetlen méreteket öltött. A konohai hullák elszórtan, néhol több darabban terültek el. A kisebb részekre tört sziklákon és kidöntött fákon friss vér csordogált az átformált felszínre. A csata végezte óta jó néhány perc telt már el, mire a Kyuubi chakrája és személyiségének egy darabkája is visszahúzódott oda, ahová egykoron zárták. Peinnek igaza volt, Naruto még nem teljesen tudta uralni ezt az állapotot.
Végignézett a lecsupaszított területen és a hatalmas állat hulláján. A konohaiaknak sikerült végezniük a lénnyel, amire nem számított. Ketten ráadásul meg is szöktek és komoly sérüléseket okoztak még neki is. Úgy látszik, még fejlődnie kell. Meg is fordult, hogy visszatérjen az Akatsuki rejtekhelyére, de még nem indult el. Az ellenkező irány túl hívogató volt, ez a néhány shinobi semmit sem csitított lelki állapotán, sőt csak jobban feltépték sebeit. Az arcukra volt írva, hogy nem ismerik a fájdalmat, azt a sötétséget, melybe őt taszították és amelybe mások is megfulladnak, nap mint nap. Konoha nem volt innen túl messze és talán eljő a nap mikor porig rombolhatja. Aztán valamikor az a nap is, amikor véget ér ez a kietlenség és Pein terve vagy az ő halála be nem következik végre.
Végül mégiscsak megindult és lassú léptekkel visszakanyarodott a sávra, mely néhány perccel ezelőtt még útként funkcionált. Hiába hagyta el szobáját és teljesített feladatot, ez a nap is épp olyan üres volt, mint a többi.

Egyenruhás alakok. Közelednek. Üveges tekintetükön, rideg arckifejezésükön és hullafehér bőrükön kívül fedetlen testrészeiken látható piercingjeik teszik őket hátborzongatóvá. Arcuk kifejezéstelen, teljesen érzelemmentes. Megérkeznek. Néhány, szintén egyenruhás shinobival találják szemben magukat. Ez utóbbiak egy pillanatra dermedten maguk elé néznek – sosem gondolták volna, hogy egyszer szemtől szemben találkoznak az Akatsukival.
Mindannyian magasan kvalifikált nindzsák, ám végzetüket ők sem kerülhetik el. A piercinges alakok közül az egyik megközelíti őket, majd néhány mozdulattal végez velük.
Az akcióba lendült, zord kinézetű férfi nem méltatja többre a legyőzötteket. Anélkül, hogy a földön heverő hullákra pillantana, továbbindul. Tekintete valamiben különbözik a többi alakétól. Bár külseje épp oly rémisztően hat, mint a mögötte állóké, szemeiből mégis kiolvasható némi érzelem: a remény, az eltökéltség és a vérszomj egyvelege. Gonosz volna? Amennyiben az embereket a tetteik, s nem céljaik alapján ítéljük meg, kétségtelenül az.

Vihar előtti csend? A természet hangtalan és békés. Néhány gomolyfelhő látható csupán az égbolton, bár a közelben lévő fák leveleinek szapora rezgései utalnak az intenzív légmozgásra. A középmagas, körülbelül harminc évesnek tűnő, középhosszú, narancssárga hajú férfi, ki az imént lendült akcióba, még mindig a másik öt előtt sétál. De nem! Nem is öten vannak. A középső, igen magas, ugyancsak piercingekkel tarkított, hosszú hajú férfi mögött egy tőle sokkal alacsonyabb személy húzódik meg. Egy nőről van szó, hajában egy papírvirággal. Harmincas évei első felében járhat. Homlokán – a másik hathoz hasonlóan – áthúzott eső falusi fejpántot visel. Bőrének színe sokkal emberibben hat, mint társaié, ám sok érzelmet az ő arcáról se lehet leolvasni. A többivel ellentétben őt nem ékesítik különféle testékszerek, szemeiben pedig nem rejlik fel az a furcsa, koncentrikus körökből álló mintázat.
A kapuk elé érnek. Határozott lépteikből szinte kiolvasható, hogy az előttük húzódó védőfal mögött lévő várost semmi se óvhatja meg érkezésüktől.
Könnyűszerrel hatolnak be, cselezik ki és zavarják meg a település biztonsági rendszerét – ami, valljuk be, nem is csoda, olyasfajta szemekkel, melyeket ők birtokolnak.
Nem telik bele sok idő, Konohában a pánik lesz úrrá. Az érkező akatsukisok szétválnak, s pusztításba kezdenek. A tömeg számára úgy tűnik, egyetlen céljuk van csupán: a féktelen rombolás. Tévednének?
Az akatsukisok ugyanolyan rideg ábrázatot mutatnak – hidegvérrel mészárolnak le embereket, s döntenek romba épületeket. Az egész olyan, mint egy rossz álom. Még a falu vezetősége sem számított rá, hogy ilyesmi bekövetkezhet. Sose fordult meg a Hokage fejében a gondolat, hogy az Akatsuki egyszer csak nyíltan Konoha ellen indul – s sikerrel ostromolja azt.
A falu vakmerően próbál védekezni, ám kérdés: mit ér a bátorság az ismeretlen ellen?
Vannak néhányan, akik sikerrel tartóztatnak fel egy-egy akatsukist, ám ők talán még nagyobb vesztesei a harcnak, mint a tudatlanok. Ezek a képzettebb shinobik sikerrel szállnak ugyan szembe a velük farkasszemet néző ellenséggel, ám harcuk során olyan dolgokra jönnek rá, melyek csak jobban erősítik bennük az érzetet: a rájuk törő ellenség valami teljesen más, mint ahogyan azt ők gondolták.
A behatolók között van olyan, aki uralja a gravitációt, aki ellen hasztalan bármiféle chakraalapú támadás, és olyan is, aki közelebbről megnézve inkább hasonlít egy robotra, mint egy emberi lényre. A legtapasztaltabbak persze néhány furcsa képességtől még nem hátrálnak meg. Azon néhány szerencsétlen azonban, aki rájön, hogy a hat rinnegant birtokló egyén úgy működik, mintha egyetlen személy lenne, már komoly szellemi megmérettetés előtt is áll.

***

Pein a tőle megszokott kegyetlenséggel próbált közelebb kerülni a céljához. Nagyot tévedtek azok, akik úgy vélték, az Akatsuki vezérének egyetlen célja a féktelen pusztítás volt.
– Hol van a kyuubi? – tette fel a kérdést a gravitációt uraló, narancssárga hajú Pein. A csapdába esett konohai chunin azonban, ha tudta volna a választ, akkor se árulta volna azt el. Pein nem kegyelmezett neki. Jobb kezében egy furcsa, fekete, botszerű rúd jelent meg, melyet fegyverként használva végzett a védekezésre képtelen konohaival.
Pein ténykedése alatt azonban Konoha vezetősége se volt tétlen. Bár nem tudhatták biztosan, de valószínűsítették, hogy az Akatsuki vezetőjével – és véleményük szerint – néhány egyéb akatsukissal van dolguk. Tisztában voltak vele, hogy egy efféle szervezet vezetéséhez nem kis erőre van szükség. Ezen erő fizikai megtestesülését pedig az őket körülvevő események jól példázták.
– Tsunade, kérlek, fogadd meg a tanácsunkat! Jelenleg a legtöbb, amit tehetünk, hogy hagyjuk az Akatsukit távozni – jelentette ki az egyik öreg tanácsos, majd Jiraiyához fordult. – Szerencsénkre a kyuubi jinchuurikije nem tartózkodik a faluban. Őt még az előtt biztonságba kell helyeznünk, hogy az Akatsuki rátalálna.
– Naruto sose hagyná, hogy mások az ő védelméért essenek el. Harcolni akarna az ellenség ellen. Nem rejthetjük csak úgy el! Az még több bonyodalmat szülne – válaszolt Tsunade kissé dühösen. – Másfelől, Hokageként az én feladatom Konoha védelme. Miután foglalkoztam a sebesültek ellátásával, szembeszállok az ellenséggel.
– Nem hiszem, hogy sok időbe telne, mire rájönnek, hogy Naruto küldetésen van – folytatta Jiraiya. – Azonnal a nyomába fognak szegődni. A falu nagy része pedig már így is romokban hever. Itt semmiképp sem állhatunk ki ellenük, hiszen az csak még nagyobb pusztítást okozna. Amennyiben azonban Konohán kívülre csaljuk az ellenséget, előfordulhat, hogy végül igencsak eltávolodunk a falutól. Egy hasonló szituációban ezt – mint Hokage – nem vállalhatod, Tsunade – konstatálta Jiraiya. – Én sokkal alkalmasabb lennék a feladatra.
– Nincs más választásunk, Tsunade! – ragadta magához újra a szót az egyik tanácsadó. – A falu már így is nagy károkat szenvedett. A legjobb, ha hagyjuk az Akatsukit távozni.

A Hokage rezidenciájának teraszán hirtelen két rinnegannal rendelkező alak jelent meg. Az egyikük ajkai a következő szavakat formálták: „banshou tenin”, majd a szoba sarkában álldogáló Shizune lába alól mintha kihullott volna a talaj, a narancssárga hajú Pein felé repült, majd miután az egy határozott mozdulattal elkapta, átadta a társának. Ez utóbbi szimplán Shizune fejére helyezte a kezét. A gravitációt uraló Pein megszólalt:
– A jinchuuriki nincs a faluban.

***

– Remélem, a következő küldetésünk ennél már valamivel nehezebb lesz – szólt Naruto a jobbján haladó senseiéhez.
– Ne légy gyerekes, Naruto! – sóhajtott Sakura. – Örülj, hogy egyáltalán kapunk küldetéseket.
– Bizony, Naruto-kun! – helyeselt Sai, a tőle megszokott, erőltetett vigyorral az arcán. – Légy férfi!
– Te csak fogd be a szád, Sai! – kiáltott rá Naruto, ám mielőtt még folytathatták volna a vitát, senseiük témát váltott:
– Tekintve, hogy milyen gyorsan készen lettünk a küldetéssel, még az is lehet, hogy összefutunk a Gaiékkal. Ha jól emlékszem, valamikor mostanság kellene visszaérniük – vakarta meg a fejét Kakashi, majd hozzátette: – Bár meglehet, ők is hamarabb végeztek a kiszabott feladatukkal.
Az erdő első látásra csendes és idilli képet mutatott. Úgy tűnhetett, a közelben zajló vérontás nem szennyezte be a természet e szegletét. Az égre pillantva foghattunk csak gyanút: valami baj van Konohában. Na, nem arról a néhány gomolyfelhőről volt szó, melyek az égboltot ékesítették. Mindinkább arról, hogy a távolból egyre csak közeledő madárrajok képe rajzolódott ki, pontosan úgy, mintha menekülnének valami elől.
Ez persze még nem feltétlenül jelentett bajt. Sok minden válthatta ki a madarak ezen irányú mozgását.
A következő pillanatban azonban úgy tűnt, a pusztítás végérvényesen átterjedt a falut övező erdőségre: a négytagú csapattól nem messze hatalmas robajjal csapódott valami a földbe, ezzel megannyi fát és bokrot pusztítván el.
– Mégis mi a franc volt ez? – torpant meg hirtelenjében Naruto, miután senseie megálljt parancsolt a csapatnak. Kakashi intésére elindultak a hang irányába.
Nem telt bele sok idő, megtalálták a kiváltó okot – Jiraiya egyik idézett lénye, Gamaken próbált feltápászkodni a földről több-kevesebb sikerrel.
– Az Akatsuki vezetője megtámadta a falut – nyögte ki elhaló hangon. – Jiraiya-san megpróbálta elcsalni a faluból, s megállítani őt, de nem járt sikerrel. Narutót akarja! Vigyázzatok, a képességei…
– Shinra tensei! – hangzott a közelből Pein hangja. Gamaken egy pukkanás keretében végleg eltűnt, a négytagú csapat pedig hat akatsukissal nézett farkasszemet.
– Melyikőtök az, aki a falura és Jiraiya-senseire támadt? – ordította Naruto rendíthetetlenül, bár senseie állítólagos halálhírének hatására könnyek szöktek a szemébe. Nem akarta elhinni, hogy ilyesmi megtörténhet, s egyelőre nem is tudatosultak benne az események.
– Mi voltunk azok – hangzott a válasz. – Szeretném, ha velünk jönnél, kyuubi-jinchuuriki – mondta Pein.
Kakashi jól tudta, hogy amennyiben igaz a hír, miszerint Pein Jiraiyát is képes volt jelentősebb sérülések nélkül legyőzni, nincs esélyük ellene. Mivel nem volt ideje semmiféle előkészületre, szemtől szembe semmiképp se kívánt az ellenségre támadni.
– „F” formáció! – kiáltotta, majd csapatával együtt egy pillanat alatt vonult vissza az erdőbe. Pein jól tudta, hogy felesleges lenne őket követni, hiszen úgyis visszajönnek. Talán csak játékszerként tekintett Kakashiékra, de azt jól tudta: Narutót nem ölheti meg.

***

A kyuubi nem sietett Naruto segítségére. A fiú minden chakrájától megfosztottan feküdt az egyik Pein hátán. Lassan meneteltek, maguk mögött hagyták a legyőzötteket. Kakashiék nem haltak meg, Pein nem végzett velük. Megkapta, amit akart, s ez neki egyelőre elég volt.
„Halálod a békét fogja szolgálni” – rémlett fel Narutóban a nemrégiben Pein szájából elhangzott mondat.
– Milyen béke lehet az, aminek eléréséhez bárkinek is meg kell halnia? – gondolkozott el, már amennyire akkori állapotában képes volt rá. A béke fogalma emlékeztette őt Jiraiyára. Az ő céljai között is ott lebegett annak megteremtésének eszménye – persze sose kereste azt olyan megszállottan, mint egykori tanítványa, s egyben gyilkosa.
– Mindannyian emberek vagyunk csupán. Emberek, akik az igazság álarca mögé rejtőzve állnak bosszút a másikon – szólalt meg hirtelen Pein, bár Naruto nem igazán fogta fel, hogy éppen hozzá beszél. Az akatsukis szavai inkább hatottak úgy, mint egy gondolat, mely éppen a fiú elméjében fogalmazódik meg.
– Nem helyes, amit csinálsz – nyögte ki a száján Naruto.
– A béke megteremtése egy elérhetetlen fogalom mindaddig, amíg meg nem tapasztalod, milyen az, amikor háború honol mindenütt… A szenvedés erősebbé tesz. Persze ez mindenkinél mást jelent – mondta Pein, aztán Narutónak úgy tűnt, mintha irányt váltottak volna. Miközben haladtak, úgy érezte, kezd visszatérni testébe az erő. A folyamatos chakraelszívás alábbhagyott.
Megálltak. Naruto nehézkesen ugyan, de kinyitotta szemeit. Erejének kismértékű visszatértével életenergiáját és gondolkodásmódját is visszanyerte: mindenáron szabadulni akart a górcső alól, megfékezni Peint, s segíteni azokon, akik közvetetten miatta sebesültek meg.
Körbetekintett. A távolban látta a szinte teljesen romossá vált Konohát, és a helyszínt, ahol senseie megütközött Peinnel. Kisebb nézelődés után vércseppeket fedezett fel a földön, s szemével követte azokat. Először két, a földön fekvő, láthatóan halott, az általa ismerttől sokkal kisebb méretű varangyot pillantott meg. Az egyik hátára valamiféle kódot vagy egyszerű írást billogoztak, ám köztük lévő távolság miatt nem volt képes annak elolvasására. Nem sokkal távolabb pedig ott feküdt Jiraiya. Holtan. Testéből fekete rudak álltak ki, még mindig több sebből vérzett, bár a vér már kezdett megalvadni. Arca meggyötörten festett, s noha Naruto nem láthatta pontosan ábrázatát, úgy vélte, mosolyog.
Könnyek szöktek Naruto szemébe. Elöntötte őt a düh és az agresszió. A falura pillantott, s belegondolt, mennyi ember szenvedhetett az őt fogva tartó személy miatt. Eddig még nem tudatosult benne igazán, mennyire gyűlöli őt. Legszívesebben megölné, bosszút állna mindannyi kiontott életért, de legfőképp senseiéért.
Elsötétült minden. Naruto elvesztette az öntudatát, s kezdett felszínre törni a kyuubi chakrája. Pein ahelyett, hogy továbbra is elszívta volna az immáron irdatlan mennyiségű chakrát, ledobta Narutót a hátáról, s láthatóan meghátrált.
– Mint már mondtam, a szenvedés mindenkit erősebbé tesz. Azt viszont embere válogatja, milyen módon. Jiraiya-sensei hősiesen küzdött, még bennem, Peinben is kárt tudott tenni. Te is képes leszel rá, kyuubi? – tette fel a kérdést. Úgy tűnt, tesztelni kívánja a kilencfarkú erejét még úgy is, hogy chakrakészlete már közel se volt épnek mondható.
Ezzel egyetemben azonban a kyuubi palástja se volt teljes. Bár a farkak számát nézve minden eddigi formájánál erősebbnek kellett lennie. Három híján kilenc chakrából álló farkat növesztett.
– Kuchiyose no jutsu! – formálta meg a megfelelő kézjegyeket az idézésért felelős Pein. Egy kaméleon és egy többfejű kutya jelent meg előtte. Ez utóbbi közvetlenül a hatfarkú kyuubira támadt, míg a kaméleon az újjáélesztésért felelős Peinnel együtt beleolvadt a környezetébe, és eltűnt.
A kyuubi sikerrel védekezett az osztódó teremtmény ellen, s hamar ellentámadásba ment át. Célpontja a nemrég még Narutót fogva tartó, chakraelszívó Pein-test volt.
– Shinra tensei! – hangzott a „fő Pein” kiáltása. A támadás azonban nem használt, mi több a kyuubi visszaverte azt rá. Pein az emberére talált.
A kyuubi szájában chakragömböt formált. Pein a banshou tenint használva egy sziklatömb segítségével hárította a támadást.
A bestia ellen induló megannyi idézett lény ugyan nem járhatott ellene sikerrel, feltartóztatására azonban annál inkább alkalmas volt.
Pein jól láthatóan a megfelelő pillanatra várt. Hármas csatasorában hátul helyezkedett el a győzelméhez elengedhetetlen fontosságú teste. Az első sorban az idéző, valamint a robot Pein állt. A gravitációt uraló test egyedül állt középen, az újjáélesztő továbbra is elrejtőzve maradt. A megmaradó két Pein jól láthatóan a chakra- és ninjutsuelszívót védte.
A kyuubi tombolása nem hagyott alább. A Peinek száma hamar megfogyatkozott – a kilencfarkú palástját felvevő Naruto szinte erőlködés nélkül tette ártalmatlanná az első sorban álló, „démoni birodalom” névvel illetett Peint.
– Kuchiyose no jutsu! – lendült újra akcióba az idéző Pein, immáron egy igen nagyméretű madarat, illetve egy orrszarvút idézett meg. A kyuubi – nem túl változatos módon – újra egy chakrabombával kívánta elintézni az ügyet, majd miután sikerrel járt, magát az idézőt vette célba. Pein se volt azonban rest. Immáron egy nagyobb hatóerejű shinra tenseiel próbálkozott. Balszerencséjére azonban a kyuubi ennek a visszaverésére is képes volt, valamint az idéző testet is harcképtelenné tette.
– Nem is rossz – szólt kiegyensúlyozottan az „isteni birodalom”, azaz a gravitációt uraló Pein, majd úgy tűnt, a még megmaradt Peinekkel együtt menekülőre fogja magát.
A kyuubi persze eszeveszett iramban követte őket. Egyre csak távolodtak a falutól, az „isteni birodalom” teste pedig a menekülés közben ért támadások miatt igencsak megviseltnek tűnt.
A következő pillanatban azonban a kyuubi palástját felöltő Naruto mögül szinte észrevehetetlenül két Pein-test bukkant fel.
– Shinra tensei! Kuchiyose no jutsu! – mondták ki hajszálpontosan egyszerre technikáik nevét. A megnövekedett erejű gravitációs lökőhullámnak a kyuubi ezúttal nem tudott ellenállni. Az idézett lények hamar közrefogták az eltaszított bestiát. A chakraelszívásért felelős Peinnek csupán pár másodpercnyi ideje volt végrehajtania feladatát, ám az épp elégnek bizonyult. Az „isteni birodalom” pedig mintegy megpecsételve Naruto sorsát, több helyen is átszúrta őt különleges chakrarudaival. A kyuubi maradék chakrája is tovaszállt. Naruto rosszabb állapotban volt, mint valaha.

***

Leszáll az éj. Békesség honol mindenütt. A vihar lecsendesedik. Konohában csupán néhány pislákoló fénysugár jelzi az emberi jelenlétet. A város nagy része elpusztult, az emberek legtöbbje sebesült, néhányuk halott. Konoha legyőzetett.
Egyenruhás alakok. Távolodnak. Arcuk kifejezéstelen, érzelemmentes. Az elöl haladó öltözéke megtépázott, teste horzsolásokkal teli.

Az ismeretlen ellen védekezni nem lehet.