Kötetlen Novellaíró Verseny

Jelentkezem. ^^

Erre én is jelentkezem!

Jelentkezek, megpróbálom meg is írni xD

Nos, némi gondolkodás és elmélkedés után, végül úgy döntöttem, hogy én is jelenrkezek az utolsó pillanatban.

Én is tennék egy próbát ^^

//A novella a Detroit: Become Human világában játszódik//

---

Amikor beesik az ajtón, már érzem, hogy vesztettem. Még nem tudatosul, de az agyam egyik hátsó szegletében megfogalmazódik és elraktározódik a gondolat, hogy később ilyenképp bukkanhasson majd fel: én megmondtam.
Az ellentét már-már festői: én a kanapén ülök, összezárt lábakkal és kihúzott háttal, kezeimet kecsesen a térdemen nyugtatva, míg ő csapzottan és zilált hajjal, ujjait vérző oldalára szorítva támaszkodik az ajtófélfának. A tekintetünk összekapcsolódik, és azalatt a néhány örökkévalónak tűnő másodperc alatt negatív érzelmeinek széles spalettáját ismerem fel; félelem, düh, megbántottság; gyűlölet, magány, az elárultság érzése – rajtam pedig (akármennyire is tudom, hogy helyesen cselekedtem, és akármennyire is lehetetlen ez egy magamfajtánál) elhatalmasodik egy érzés, amit legjobban csak úgy írhatnék le: bűntudat.
Bűntudat.
Talán életemben először fordul elő, de nem tudom, mit kéne tennem. Az énem egyik fele (az orvos) elé rohanna, megvizsgálná és ellátná, míg a másik hanyatt-homlok menekülne a közeléből.
Valószínűleg az utóbbinak van igaza. A deviánsnak.
Még mindig bizonytalanul az ezt követő lépést illetően felállok, és ezzel egy időben ő is cselekvésre szánja el magát. Ahogy felém ugrik, az arca vad vicsorba torzul, vértől lucskos ujjai a torkomra fonódnak. Ezzel a módszerrel kevesebb, igen rövid idő alatt végezhetne egy emberrel, de a pillanat hevében egy aprócska dologról elfeledkezik:
Én nem vagyok ember, és az androidok nem lélegeznek.
Talán meggyőzhetném, hogy ostobaságot művel, és többre menne egy vajazókéssel is, de a szemeiben jelenleg az értelem legapróbb szikráját sem vélem felfedezni, úgyhogy inkább a mellkasára teszem mindkét tenyerem, és egy erőteljes mozdulattal ellököm magamtól.
Hátratántorodik, elveszíti az egyensúlyát és elterül a földön.
Majd pedig… nem mozdul.
Nem mozdul.
„Megölted?” – a vékony hang a fejemben kíméletlenül teszi fel a kérdést, amit én nem akartam.
Talán csak trükk.
De talán nem.
Anélkül, hogy egyetlen percre is lankadna a figyelmem, odasomfordálok hozzá, és biztonságosnak ítélve a helyzetet, mellé térdelek. A szeme csukva van, de a mellkasa – ha gyengén is – láthatóan emelkedik és süllyed. Beszkennelem: mellette lebegve, csupán nekem láthatóan megjelennek a legfontosabb adatai: vércsoport, pulzusszám, sérülések, stb. Az ájulás oka a túlzott vérveszteség; kész csoda – ami valószínűleg az adrenalinnak köszönhető -, hogy egyáltalán eddig talpon volt. Ennek oka pedig: az oldalán tátongó lőtt seb.
Ilyen sérüléssel, megfelelő ellátás nélkül kb. kettő perce van, mielőtt elvérzik.
Nézem a haldokló férfit, és semmi másra nem tudok gondolni, mint, hogy én tettem ezt.
Mindazok után, ahogyan ő bánt velem, én így hálálom meg.
1 perc, 36 másodperc.
Felállok.
A fürdőszobában tartja az elsősegély készletet.
A balra nyíló második ajtón át belépek a keresett helyiségbe. Nem kapkodok: a mozdulataim nyugodtak, kecsesek, bármilyen felesleges rezdülés nélkül.
1 perc, 22 másodperc.
A mosdóhoz lépek, de a doboz eléréséhez elkerülhetetlenül bele kell nézzek a kisszekrény ajtaját borító tükörbe.
Deviáns.
Megmerevedek. Az arcon, ami visszanéz rám, a vörös vérrel szennyezett, megtervezetten tökéletes vonásokon olyan dolgok látszanak, amiknek nem lenne szabad ott lenniük.
Érzelmek.
Félelem. Zavarodottság. Kötelességtudat – bűntudat. És talán… dac. Lázadás.
Deviancia.
A halántékomon lévő LED vörösen izzik.
1 perc, 15 másodperc.
Kinyitom a szekrényt, kiveszem a dobozt, és túlzott sietséggel hagyom el a szobát. A padlót véres lábnyomok tarkítják. Az én lábnyomaim. Az ő vére.
Visszasietek a nappaliba, a nyitva hagyott ajtónak háttal letérdelek mellé, és kinyitom a dobozt. „Orvos vagyok. Egy ilyen sebet ellátni még csak nem is túl bonyolult. Úgy terveztek, hogy nehezebb helyzeteket is kezelni tudjak.” – nem igazán tudnám megmagyarázni, miért győzködöm magam, de egy a fontos: Nem lesz baj.
- Itt a Detroiti Rendőrség, tegye fel a kezét, és lépjen hátrább!
[Nem lesz baj]
A hátam mögött áll: fiatal férfihang, szokatlanul, különösen magas, ami egyfajta gyerekes ártatlanságot kölcsönöz neki. 22, legfeljebb 25 éves lehet. Én viszont erre piszkosul nem érek rá.
- Ha nem látom el, meghal – felelem halálos nyugalommal, és egy pillanatra sem hagyom abba a munkát – miközben az agyam lázasan kattog.
Érte jöttek. Te hívtad őket.
Nem. Nem ide hívtam őket. Ott kellett volna lekapcsolniuk. Nem ideengedni, és akkor rátörni, amikor épp haldoklik, én pedig fölötte térdelek a vérében úszva!
De nem te bántottad.
Érdekel ez bárkit is?!
A deviánsokat lekapcsolják…
Az androidok nem éreznek. Akkor mégis hogy lehet, hogy engem lassan hatalmába kerít a félelem? Félelem érte – és magamért.
Ha befejezem, semmi nem marad a kezemben. Lelőhet, vagy magával vihet, hogy szétszereljenek… rájöjjenek, miért szegtem meg azt az átkozott parancsot… elpusztítsanak, kitöröljenek, hiszen úgyis van másik ezer, aki a helyembe léphet… aki pontosan ugyanolyan, mint én…
Egy erős szorítással befejezem a kötést, és ezzel a munkát is.
- Tegye fel a kezét, és lépjen hátrább!
Miért szegtem meg azt az átkozott parancsot?
Hiába tudom a választ, hiába voltam 100%-ig biztos abban, hogy helyesen cselekszem, amikor tárcsáztam a rendőrséget, és hiába vagyok most is, ez a tudat többé nem nyugtat meg.
Valamit ki kell találnom. Valamit baromi gyorsan ki kell találnom!
Hiába tudom, hogy értelmetlen, hogy olyasmit féltek, ami nem létezik, hogy nem kellene többnek lennem, mint egy gép, az új énem, a deviáns énem kétségbeesetten küzd az életben maradásért.
Pedig az androidok nem élnek.
Gyors szkennelést végzek a környezetemen, elkeseredetten kutatva valamiféle szalmaszál után, amibe belekapaszkodhatok.
Nem vihet el.
Kell lennie valaminek!
Ha most elkapnak, meghalsz.
A szemeim a megszokott precíz alaposságnál kicsit gyorsabban és feldúltabban ugrálnak jobbra-balra, ahogy valami használható után kutatok.
- Tegye fel a kezét, álljon fel és lépjen hátrább! Most!
Game over, kislány.
Game over.
És ekkor rádöbbenek: ez az a pillanat, ami felé onnantól, hogy ő belépett a lakásba, elkerülhetetlenül haladtam. Már akkor eldőlt, mikor ő ide tudott jutni, én pedig nem mentem el. Mikor találkoztunk az aprócska nappaliban, amiből balra az első ajtó a központi a folyosóra, a második a fürdőszobába vezet. Mikor én önként a csapdában maradtam, ő pedig – akár tudtán kívül – idecsalta a vadászokat.
- Kellene hívni neki egy mentőt - lassan a tarkóm mögé emelem a kezeim, és felállok. A vére végigcsorog az alkaromon.
„Legalább az életét megmentettem”- gondolom, próbálva elfelejteni, hogy ki miatt is volt erre szükség.
Ha minden a terved szerint haladt volna, élete hátralévő részét börtönben tölti. Így is ez a sors vár rá. Akkor ez mégis csak egy győzelem, nem?
Lehetne – ha én is túlélném.
Lassan megfordulok, és ránézek.
A pokolba.
Ahogy a hangja alapján gondoltam, egy fiatal férfival állok szemben. 180 cm-körüli, barna haja, szeme, és meglepően kedves arca van, a hűvös, már-már kifejezéstelen tekintete és a rám fogott fegyvere ellenére. De ami megfagyasztja a kék vért az ereimben, az az apró, kéken világító LED a férfi halántékán, és az androidokra jellemző háromszög a zakója bal oldalán.
- Te vagy a CyberLife deviáns-vadász, nyomozó android-prototípusa, igaz? – teszem fel a kérdést, anélkül, hogy választ várnék rá.
- Hallottam rólad a tv-ben.
Ez a részlet apróságnak tűnhet – ember vagy android, nem mindegy? – de valójában nagyon is sokat számít. Egy ember; egy embert még meggyőzhettem volna. De egy gépet?
Ha eddig csillogott is bármiféle kis reményfoszlány a mindent elnyelő feketelyukban, amit a szótár úgy ír le, kétségbeesés, hát, ezzel a felismeréssel végleg kialszik.
De akkor…
A következő tizedmásodpercben három dolog történik: a folyosón egy idősebb férfi szitkozódni kezd,
[Az Isten szerelmére, Connor, nem rohanhatsz csak úgy előre! Egyébként is mi az, hogy nem működik a lift egy ekkora… ]
ami miatt egy pillanatra, egyetlen rövid pillanatra az android figyelme elterelődik rólam, én pedig
most!
amúgy is pattanásig feszült idegeimnek hála – ugrom. Előre. Neki a férfinak, aki fegyvert fog rám. De hát mit mondhatnék? Nem jutott jobb eszembe.
A jobb vállam az övének ütődik: hátratántorodik, és kicsit oldalra fordul, én pedig – próbálva visszanyerni az egyensúlyomat – ujjaim végével többször megtámaszkodva a földön, félúton a négykézláb és felegyenesedett pozíció között kibukdácsolok az ajtón. Átvágva az aprócska nappalin (előszoba nincs is) kirontok a folyosóra, és
Lefelé!
balra, a lépcső lefelé vezető ága felé fordulok, majd a megmeneküléstől karnyújtásnyira újra földbe gyökerezik a lábam.
Egy hosszú, nagyon hosszú másodpercig egymásra bámulunk az idegen férfival, mindkettőnk arca meglepődést sugároz – az enyémbe egy csipet rémület is vegyül.
Tudtad, hogy ott van! Hallottad! Mégis mit gondoltál?
Mintha ráértem volna gondolkozni, a fenébe is!
180°-os fordulattal megpördülök a tengelyem körül, és az ellenkező irányba indulok – a biztos zsákutcát jelentő tető felé. Valami súrolja a vállamat, és a mellettem lévő falra kék thirium fröccsen.
„Ne lőjön, hadnagy! Ha lehet, élve kell elkapnom” – hallom a hátam mögül, ahogy kettesével veszem a lépcsőfokokat felfelé. Miközben hálát adok, hogy csupán kettő szintet kell lefutnom és a lift sem működik, elraktározom ezt az információt.
Két pár láb dobogását hallom magam mögött, egyre közelebbről és közelebbről, mikor koppanok a kijáraton. „Csak legyen nyitva!” – könyörgöm magamban, ahogy lenyomom a kilincset, de a szerencse kivételesen mellém áll: az ajtó nyikorogva kinyílik, én pedig kirobbanok a tetőre.
És most?
Kell, hogy legyen valami, egy tűzlétra, egy közeli, azonos magasságú épület, bármi, ami kijuttat innen!
Egészen a tető legszéléig futok, és csak a leges-legutolsó pillanatban állok meg, mikor a lábujjaim alatt már a mélység tátong.
Kell, hogy legyen valami!
Kell, hogy legyen!
Nem azért küzdöttem ki magam az előző szituációból, hogy itt kapjanak el!
Jobbra-balra kapkodom a fejem, mint az űzött vad, kitágult pupillákkal, de nem, hogy tűzlétra, egy átkozott erkély nincs a közelemben, ahová átugorhatnék.
Hallom, ahogy ők is megérkeznek, és nincs semmi, semmi…
Nem, nem, nem!!!
Aztán leesik.
Mintha átkapcsolnának bennem egy kart, a fejemre öntött jeges vízként tudatosodik a tény: vége van.
Ezúttal tényleg.
Ahogy lassan kifújom a levegőt – pedig az androidoknak nincs szükségük oxigénre -, az utolsó csepp reményem is távozik. Leeresztem a vállam, és ellazítom az izmaim.
„Ezt a kört már teljesen felesleges volt lefutnunk” – gondolom beletörődve, és azt sem mondhatnám, hogy különösebben elszomorít a gondolat.
Szép volt, kislány. De nem kapaszkodhatsz vissza kétszer egymás után a biztos vereségből - az már tényleg igazságtalan lenne.
- Tegye fel a kezét, és lépjen el a tető szélétől! Utolsó figyelmeztetés!
Lassan megfordulok, de a karjaim nem mozdulnak az oldalam mellől.
Hát legyen. Elkaptál. Játsszuk le a végét!
Nem akarok meghalni. Nem most, amikor végre a kezembe kaparintottam a gyeplőt. Nem most, amikor végre elkezdtem élni, nem most, amikor végre több lettem, mint egy PG600-as, orvosi szolgáltatásokra tervezett android.
De innen nem jutok ki élve.
És ha a halálommal legalább egy kis bosszúságot okozhatok a CyberLifenak… hát örömmel állok elébe.
- Fejezzük ezt be! – mondom tisztán és hangosan a két rendőrnek, szembenézve a rám szegezett pisztolycsövekkel.
- Mindhárman tudjuk, hogy ti szívesebben vinnétek be élve, én viszont előbb vetem le magam innen, mielőtt ez megtörténne. Várjunk csak… miért is ne tegyem ezt?
Ahogy hátrább lépek, a sarkam alól néhány kavics a mélységbe hullik. Néhány másodpercig farkasszemet nézek az androiddal; mintha a lehetőségeit mérlegelné, de végül leengedi a fegyverét, és int a társának, hogy ő is tegye ezt.
- Mi lenne, Himiko, ha csak beszélgetnénk? – kérdezi, és pontosan tudom, hogy arról fog próbálni meggyőzni, mennyivel jobban járnék, ha inkább vele mennék. Persze, ha bármi gyanús mozdulatot teszek, akármikor lelőhet.
- Ez nem egészen igazságos – felelem. Jó fejnek akarsz tűnni, de nem igazán van választási lehetőségem. Legalábbis te kérdezni fogsz – persze kérdés, én akarok-e válaszolni rájuk.
- Ti tudjátok az én nevem, nekem viszont fogalmam sincs a tietekről.
Az öregebb válaszol:
- Én Hank Anderson hadnagy vagyok, ő pedig Connor – mutatkozik be sebtében.
- Nem szeretnénk bántani, csak lenne néhány kérdésünk az esettel kapcsolatban.
Néhány kérdésetek, mielőtt lekapcsoltok, mi?
- Kezdve azzal – és itt hirtelen a partnere felé fordul -, hogy mi a fészkes fenét keresünk mi ebben a lakásban, amikor mindenki mással együtt a másikhoz küldtek?
Ez engem is érdekelne.
- Úgy gondoltam, érdemes lehet megnézni – feleli a társa, kicsit félszegen, mint aki nem annyira akar belemenni a részletekbe, de a hadnagy kérdő tekintetét látva mégis rászánja magát.
- Ugyan az a bejelentett lakóhelye, gondoltam, talán van valamiféle búvóhelye, vagy menedéke. Ez a lakás egy bizonyos Arashi Himiko nevén volt. Tudjuk, hogy Robert Storm androidja – itt felém pillant – Himiko-ként van regisztrálva, ami egy japán név, és hercegnőt jelent,
[Akármennyire is semmi köze ennek semmihez, azért kösz.]
az Arashi pedig angolra fordítva vihar, akárcsak a gyanúsított családneve.
- Az androidja nevére vett ki egy lakást? – kérdezi Hank Anderson hadnagy hitetlenkedve, mire mindketten felém fordulnak.
- Bírja az androidokat; az embereket viszont nem. – vonom meg a vállam, mire ő felvonja a szemöldökét.
- Ritka az ilyen hozzáállás.
Nem igazán érzek késztetést a magyarázkodásra, de szerencsére „Connor” elintézi helyettem.
- Richard Storm feleségét és gyermekét két éve, 2036 május 17-én egy fegyveres rablás során megölték. Mindhármukat kórházba szállították, de egyedül ő élte túl.
„Talán mégis beszélek” – gondolom meg magam. Legalább őt megértik.
- Előtte nem nagyon volt dolga androidokkal – folytatom, mindkettőt meglepve.
- A kórházban került először közelebbi kapcsolatba a fajtánkkal. Lenyűgöztük őt: tökéletesnek, az emberi fajnál feljebb állónak látott minket.
- Ezért döntött úgy, miután hazaengedték, hogy megvásárolja az őt kezelő PG600-ast: – veszi vissza a szót, majd felém biccent, úgyhogy befejezem:
- Engem.
Ez a beszélgetés elég abszurd.
- Minek neki egy orvosi android? – kérdezi a hadnagy, és teljesen igaz van.
- Mit csináltál nála?
Megvonom a vállam.
- Munkát nem sokat. Ha esetleg megbetegedett vagy megsérült, én láttam el. De nem ezért kellettem neki. A bizalmasa lettem: úgy érezte, bármit elmondhat, hiszen megparancsolta, hogy ne adjam tovább.
- Ezért tudtál a bombatámadásról.
Bólintok.
- Ezért tudtam a bombatámadásról.
Visszaemlékszem arra a pillanatra: amilyen lelkes volt, mikor elhagyta a lakást, hogy végrehajtsa a tervet, amire oly régóta készült. Több száz ember életét oltotta volna ki. Több százét. És azt hitte, ezzel jót tesz.
Ha már ennyit elmondtam, nem állhatok itt meg. Akkor már ismerjék meg a teljes történetet, nem?
- Annyira kedves ember volt – folytatom halkan, és ha nem tudnám, hogy ez lehetetlen, azt mondanám, szomorúan.
- De beteg volt. Őrült. És én nem tudtam segíteni rajta. Csak ültem, azokon a hosszú-hosszú éjszakákon és hallgattam, ahogy azt a támadást tervezgeti. Nem tehettem semmit, mert a parancsok, amiket adott, megtiltották. Megkötötték a kezem. De amikor ma reggel elment, hogy végre is hajtsa…
Elakadok.
- Én orvos vagyok. Életeket mentek. Nem nézhettem tétlenül, ahogy ő elveszi őket, nem igaz?
Könyörgő, elkeseredett szemekkel, megértést és megnyugtatást várva nézek az idősebb nyomozóra, az emberre, de az arca túl sok érzelmet mutat ahhoz, hogy ilyen feldúlt állapotban kibogarásszam.
- Ezért hívtam a rendőrséget. Bejelentettem, mire készül, hogy még időben megállíthassák. Innentől a rendőrségre bíztam. Pontosan tudták, hol és mikor fog felbukkanni, hogyan lehetséges, hogy mégsem sikerült elkapni? Nem lett volna szabad visszajönnie ide, és én békében kitalálhattam volna, mi legyen a következő lépésem, de ti képtelenek voltatok! Erre idejöttök, értem, hogy elpusztíthassátok az egyetlent, aki tett bármi is! Szóval tudjátok mit?
Ez az a pont, ahol végleg elegem lesz. Mindenből. Richard Stromból, az embergyűlöletéből, a rendőrségből, ebből az ostoba beszélgetésből, a deviáns-létből és egész Detroitból.
- Igen, megmentettem azt a sok embert, és igen, ehhez megszegtem a parancsomat, de nem ez volt a helyes döntés? Az egyetlen döntés?
Ahogy előrelépek, újra rám szegezik a fegyverüket, de már nem érdekel. Rendíthetetlenül haladok az android felé, amíg a homlokomat egészen a fegyver csövéhez támasztom.
- Úgyhogy ha ezért le akarsz lőni, „Connor”, akkor tedd meg. De tedd meg most.
Hosszan, egy örökké tartó másodpercig egymásra meredünk, az ő sötétbarna, összezavart tekintete összekapcsolódik az én elszánt szürke szemeimmel.
Aztán hátralépek, és anélkül, hogy még egyetlen pillantást vetnék rájuk, elsétálok közöttük, és átlépek az épületbe vezető ajtón.
Senki nem jön utánam.