Sugomi Aoi

Kedves Genjinmeiroku-dono.

Bocsánatot szeretnék kérni öntől előre is, hogy megérkezésem után, csak pár nappal voltam képes megírni ezt a levelet. Nem szeretnék mentegetőzni, de ahogyan ön tanította nekem „Mindennek megvan az ideje és a helye, a kérdés csak az, hogy az ember képes-e felismerni a lehetőséget, vagy elszalassza azt!”. Én pedig nem akartam önt traktálni egy unalmas és érzelmes levéllel, melyben leírom, hogy mi is történt velem az utam során. Sokkal inkább arról szeretnék hírt adni önnek, hogy mi is történt velem Kumogakure no Sato-ban és milyen csodálatos tapasztalatokkal is gazdagodtam.
Mert teljesen igaza volt arról, hogy az amit itt tapasztalni fogok, amit látni fogok, teljesen más élményt fog nyújtani mint bármi más eddig. Például az épületek, ezek a magasba törő apró kis méhkasok, teljesen különböznek belülről, mint kívülről attól amit megszoktak. Nincsenek papírfalak, a tatami fapadló is sokkal keményebb és halkabb mint otthon. Szinte teljesen rezzenéstelenül lehet haladni rajtuk, nem költve fel senkit sem az éjszaka közepén. De ami a legjobban tetszik azok az üvegek. Bár kívülről nem látni, de a falaknak tűnő sötét felületeke olyan különleges üvegből készültek, melyeket eddig még csak nem is láttam. Kívülről falnak, belülről ugyanakkor tökéletesen átlátszó üvegek tűnnek. Bár néha még én sem tudok ezt eldönteni, hogy melyik is valójában. De az biztos, hogy az épületek tetejéről, nézve nemcsak a falú hatalmas képe, de a felhők közt elterülő hatalmas ormok is elkápráztatnak minden reggel. Gyakran kapom azon magamat, hogy a tetőn ülve várom a napfelkeltét és vágyom arra, hogy az a pillanat véget ne érjen. De amilyen csodálatosak az épületek, amilyen változatos és meglepetéssel teli a város, a tömött utcák, a lépcsőzetes elrendezésű utcák, melyek apró kis sikátorok vagy éppen széles lépcsők kötnek össze, de valahogy mégis hiányzik a már megszokott és annyira tetszetős ősi művészet képe. Bár ez lehet csak a honvágy mondja belőlem, nehéz elfelejtem és magam mögött hagyni mindazon természetes és nagyra tisztelt művészetet, melyet mind ön mutatott meg nekem.
De ha már ennyit is áradoztam Kumogakure-ről, talán kíváncsi lehet arra is, hogy kikkel sodort össze a sors, kiket ismertem meg eddig. Legelsők közt is örömmel tudatnám önnel, hogy a Raikage az üdvözletét küldi önnek és örömmel veszi, hogy a egyezség eleget téve idén is egy genin-t szolgáltatott Kumogakure no Sato-nak. Bár arra kíváncsi lennék, hogy az elmúlt években kik is részesültek ebben a kegyben, mert ha jól emlékszem senki sem hagyta el a szentélyt,mióta én önökhöz kerültem. Bár lehetséges, hogy én tévedek, vagy csupán semmi közöm hozzá. Mindenesetre a Raikage-sama, pontosan olyan ember amilyenre számítottam. Egy kedves, megértő és tiszteletre méltó shinobi, akivel szemben állva, mégsem voltam képes elképzelni hogy mire is képes. Talán majd egy nap megértem azt a tudást, melyek akkor szembeállhattam, bár remélem, hogy sohasem kell látnom azt, amikor használni is fogja. De van még valaki akiről mindenképp beszélnem kell önnel. A teljes nevét ugyan még mindig nem tudom, de azt igen, hogy édesanyám tanítványa volt és sokkal többet tud a múltról mind azt reméltem volna akármitől is. A neve Zou, egy magas és sötét bőrű jounin, akire a Raikage a tesztelésemet bízta. Igen, a tesztelésemet, mellyel eldöntötték, hogy az ő mércéjükkel is alkalmas vagyok-e geninek. Ez is Raikage-sama töretlen akaratát tükrözi, mellyel ezt a falút irányítja és azt a odaadást, mellyel a falút vezeti. És most szeretném kitérni arra a tesztre, melyen Zou sensei irányítása alatt estem át.
Bár ami történt az az én hibámnak tudható be. Hiába figyelmeztettem Genjinmeiroku-dono, mégsem tudtam eleget tenni az ön kérésének, hogy időben érjek Kumogakure-ba. Pontosan két napot késtem és örülhettem annak, hogy még adtak egy lehetőséget a genin vizsga utáni bizonyításomra, még ha ez olyan nagy árakat is követelte. Ezért talán mindig hálás leszek nekik, ahogyan Zoé sensei-re is, aki a teszt közben rávilágított néhány tévedésemre. Na ne értse félre mester, nem az ön tanításaiban volt a gond, sokkal inkább az én hozzáállásommal. Nem tudom, hogy ön észre vette-e, de túlságosan is maximalista voltam eddig. Mindent kitűnőre akartam tudni, minden kiválóan megcsinálni. De erre a hibámra csak most döbbentem rá. Zou mester első tesztje, az írásbeli genin vizsga alatt.
Azt kívánta tőlem, hogy írjak le mindent arról az elméleti tudásról, ami a chakra felhasználási módjaira épül, hozzak példát is mellé. És én leírtam mindent amire megtanított. De itt találkoztam azzal a hibával amire ön figyelmeztet már korábban. „Soha se akarj mindenkinek, mindenben megfelelni. Mert senki sem tökéletes, senki sem képes mindent egyedül megoldani, és senki sem képes a lehetetlenre. Add azt magadból amit tudsz, de sohasem mindent és ne egyszerre...” és én megértettem mire célzott. Mindent leakartam írni az írásbelin. Mindent elméleti tudásomat átakartam adni a jounin mesternek, de hibáztam. Egyetlen egy óra nem volt elég mindarra amire vágytam. Mégsem panaszkodhattam. Zou sensei elfogadta a részleges írásomat is, mondván, az elméletet mindenki tudhatja, de a lényeg mindig is a gyakorlat lesz.
Arról pedig nem kért mást tőlem, csak mutassam be neki egy éles harc közepette, hogy mire is vagyok képes. Beismerem, hogy furcsán érezte magam, mert amit kért teljesen szokatlan volt tőlem. Minden ismert technikát és minden forgatható fegyvert engedélyezett és külön megkért, hogy ne fogjam magam vissza, hanem minden erőmet beleadva támadjak rá. Hát azért el kell ismernem eljátszottam a gondolattal, hogy minden erőmet beleadva támadjak rá és tudjam meg, mekkora is a különbség kettőnk között, de emlékeztem ismét a bölcs szavai. A shinobi lételeme a türelem és a megfontoltság és akkor, ott erőt vettem magamon. Egy elég ügyesnek mondható kis tervet eszeltem és a tanítottakhoz mértem megpróbáltam leplezni a mozdulataimat is, még ha tudtam, egy jounin fürkésző szemei elöl eltűnni nekem lehetetlen is lesz. Így két Bushin-t hoztam létre és álltámadást indítva az elpusztulásukkor létrejövő takaró füstöt használtam ki az elrejtőzésre, de előtte azért néhány shurikennel még próbáltam zavarni a jounin-t. Tudom, egyszerű kis terv volt, melyet ott sebtiben találtam ki, de ennél jobb nem jutott eszembe. Bár utána, hogy volt időm egy kicsi, mégis ön jutott eszembe, amit édesanyámról beszélt. A stratégiájáról, melyet alig lehetett utánozni. Ugyan én megpróbáltam és egy kettős elterelésű csapdát állítottam fel. Na jó, ez egy kis időbe tellett, de megpróbálom majd korrigálni a gyorsaságomat valahogy. De mi is volt a tervem?
Hát egy csapószerkezetet létrehoztam egy ág, egy kisebb dróthuzal segítségével. Majd pár shuriken-t helyeztem el rajta. Majd óvatosan megkerültem a terepet, így próbáltam meg két tűz közé fogni a jounin senseit. A tervem az volt, hogy pár kunai és bushin segítségével rám terelem a figyelmét, miközben egy látszólag mellé dobott shuriken célját a bushinok pusztulásokkor létrejövő füsttel leplezve, pontosan a dróthuzalt célozta. Majd a hátulról érkező csapásra figyelve, én szemből támadom meg. Jól tudom, hogy gyermeki elképzelés lehetett, de majdnem sikerült és ezért remélem kicsit, de büszke rám. De ami mindennél fontosabb, hogy akkor először éreztem, hogy valaki komolyan visszatámad rá. Zou sensei ugyanis védekezés gyanánt a Kawarimi-t használtam, miközben egy csapdát is felhasználta lekötözött. És akkor örültem először, hogy nem mutattam meg mindent elsőre a mesternek.
Az utolsó tesztje ugyanis az volt, hogy a kötelekből kellet szabadulnom. És képzelje, sikerült! Amit annyi ideje gyakoroltam az ön irányítása alatt és sohasem sikerült az, akkor és ott, éles helyzetben mégis célba ért. Nem tudom, talán a nyomás vagy az addig sohasem érzett kényszerítési ingernek köszönhetem, de sikerrel jártam. És ezzel átmentem a vizsgán, genin lettem és teljesíthetem az öntől kapott megbízásomat is lassan....



Aoi abbahagyta az írást és csak egy mély lélegzetet vett. A nap már kezdett lenyugodni a horizont mögött elbújó ágyába és aranysárga fénybe borította az egész várost. Bár csak egy pillanatig nézte, mégis valahogy melegség költözött a szívébe és halványan elmosolyodott.
- De hosszú lesz ez a levél...- ujjai segítségével lágyan és kissé bohókásan játszott a tollal, ahogyan a sötét és tömött sorokkal tarkított papírra nézett. - … de a legjobb az lenne, ha el is küldhetném önnek mester. - arcára lassan kiült a szobát beborító sötétség is. - Miért tiltotta meg, hogy írjak önnek? Talán már nem tekint az unokájának? -kérdezte magától, ahogyan felkapcsolta a villanyt és a sötétség újra eltűnt a kopár falak közül.
Aoi keze erőteljesen és még határozottabban ráfonódott a tol kemény felületére és tovább írta a levelet. Ki kellett adnia magából az elmúlt napok eseménydús történéseit és a teszt csak a történet első felvonása volt. Olyan sok történet volt még hátra, hogy azt megszámolni sem lehetett és a levél még tartalmazta egy kemény edzés viszontagságos történetét is.

::::::::::::::::::::::A bővítmény alatt kapott jutalmak::::::::::::::::::::::

• Tsunade által :: +10 ch

Azon események összegzése és kisebb leírása, mely lényegében az élmények között, de nem a bővítményekben történtek (Kalandok, tanulások, küldetések...stb...). Minden egyes alkalommal, mielőtt újabb bővítményt írnék, így, időrendi sorrendben fogom közölni az eseményeket, kisebb leírással, hogy egyértelműbb és jobban átláthatóbb legyen a történet szempontjából.

• Egy út kezdette :: Kalandok :: 2012.November :: + 7 ch
  
  Aoi alig volt két napja Kumogakure-ben, máris kiderült, hogy geniné vált és emellett egy elég nehéz gyakorlást követően egy pihenőnapot írtak csak alá neki. De utána? Zou sensei kíséretében rögtön neki kellett állnia az edzésnek, hogy utolérje a többi társát és mi nem lehetne jobb annál, mint az első küzdelmük fényében előjövő legnagyobb hiányosságának kijavítása. Chakrakontrol fejlesztése, melyhez csak egy kőszirtre, a lábaira és egy egész napra volt szüksége.
  
  
• Újfent látni téged... 1.rész :: Kalandok :: 2013.Január :: + 7 ch
  
  Aoi első hete a végéhez közeledett Kumogakure-ban, de legnagyobb változás a hét végére várta őt. Zou sensei váratlan eltűnése és a mögötte hagyott apró kis levél, melyen közölte, hogy küldetésre ment váratlanul érte a leányzót. De nem tehetett egyebet, mind magában forrongott, míg végül unalmában el nem szánta magát, hogy felfedezi a várost. Új helyek, új ellenfelek és egy nem várt találkozás várt rá, egy olyan személlyel, akivel kislánykor óta nem találkozott és akiről csak annyit tudott, hogy egy shinobi és a neve Issei.
  
  
• Újfent látni téged... 2.rész :: Kalandok :: 2013.Február :: + 6 ch
  
  Az Issei-el való találkozás annyira meglepte, sőt felkavarta őt, hogy azon nyomban elájult és ezzel egy régi, mégis tanulságos álmot látott. A szerelemről, a kárhozatról, a gúzsba kötő láncokról és e reményről, mely lényegében egyetlen egy személyre utalt. A jounin fiúra, aki vele szemben ült mikor felébredt és aki sokkal többet jelentett még akkor is Aoi-nak, mind azt ő valaha is képzelte volna.
  
  
• Újfent látni téged... 3.rész :: Kalandok :: 2013.Március :: + 7 ch
  
  A közös találkozás olyan, mint a vihar. Néha heves, néha pedig lágy, de mindig a múltból ered és a jövőbe tart. Issei elárulja Aoi-nak, hogy miért is kellett nekünk találkozniuk annak idején, hogy a közös élményeik csak egy küldetés részei voltak mely a múltban történt kérdések ajtaját kereste. De mégis sokkal több történt, mert Aoi megváltoztatta Issei-t és azzá tette aki abban a pillanatban volt. De a vihar komor felhőkkel közeleg, mely eltakarja a napot és elzárja a fényt...
  
  
• Újfent látni téged... 4.rész :: Kalandok :: 2013.Május :: + 7 ch
  
  Egy rémálom, mely mely majdnem valósággá válik! Egy kísértet járta álomban, melyben azt a férfit vesztette el, akit legjobban szeret. Issei-t. Ugyanaz a módszer és ugyanaz az ember. De lehet, hogy az álom nagyon is köze van a valósághoz, hiszen korán reggel ébredve, nem más, mint a nagy üresség várja csak a lányt. Issei nem ment el a megígért vacsorára! Sőt a hangos kopogás az ajtón és egy jounin megjelenése csak bajt sejtett. A mondatta pedig csupán ennyi: "tegnap este történt valami!"
  

Kedves Genjinmeiroku-dono.

Már egy hónapja, hogy itt élek Kumogakure no Sato-ban és hazudnék ha azt mondanám, hogy nem kezdek beilleszkedni. Már vannak barátaim, mesterem és kapcsolatok, melyekre annyira vártam és melyekre annyira nem volt lehetőségem ott a hegyek között. Ott mindenki kirekesztett és csupán ferde szemmel voltak képesek rám nézni, mégis amikor elküldött erre az útra mérges voltam önre. Hiába maradtam néma, belül forrtam a dühtől, mely mára úgy érzem teljesen megszűnt. Már értem, sőt érzem, hogy miért kellet útra kelnem és magam mögött hagyni a hegyek birodalmát. Mert akármilyen erős is egy akarat, vagy éppen egy cél iránti érzés, az semmit sem ér. Mert az érzelmekből fakadó erő mindennél erősebb. Beletellett némi időbe, de mára megértettem, hála Zou sensei-nek, Issei-kunak, de legfőképpen Kasumi nii-san-nak, aki annak ellenére, hogy alig ismert, mégis annyi mindent adott át nekem egy nap alatt, mind eddig senki más. Igen, talán most róla kellene beszélnem, róla akivel alig pár napja ismerkedtem meg, mégis képes vagyok az első pillanatól a nővéremnek szólítani.

Már napja volt távol Zou sensei a küldetése miatt, amit már korábban megírtam önnek. És el kell mondanom, hogy unatkoztam. Issei sem látogatót meg mostanában, és ez a kicsiny kis lakás egyre hatalmasabbnak és üresebbnek tűnt. Magam sem értettem miért, de a lépteim egy olyan helyre vezettek, ahol ő várt. A nő, akit a mesteremnek nevezhettem, bár ezt abban a pillanatban még nem tudtam. Hiszen a négyes kiképzőterepen, mely a falú nyugati végében, a nagy fal, és a ninja akadémia között terül el a két kiugró sziklapárkány előterében, éppen egy hatalmas erőt próbáló párbajba futottam bele. De ne aggódjon, hiszen végül is nem esett semmi bajom se, de akkor találkoztam vele. Egy igazi pávával, hiszen ez volt az első gondolatom, mikor megláttam őt.
Csizmákat hordót, egy sokzsebes fekete nadrággal. Egy rövid sárga és zöld csikós pólót viselt egy szürke kapucnis pulóverrel. A nyakában apró szemfogakból álló nyaklánc simul. Talán valamilyen nagy macskaféle fogai esetleg tigris fogak. Mind két kezén kesztyű a kézfejnél kivágva. Jobb kézfején pedig egy tetoválás. A kesztyűkben azonban furcsa mód, apró kis fémgolyók látszottak ki. De az arca volt az mely egyből megfogott. Jobb füle tele volt piercingekkel szám szerint öt darab karika csilingelt benne. A nyelvében pedig egy tüske éktelenkedett, ami mondjuk szerintem elég fájdalmas lehetett és én ki nem próbálnám, de azt még nekem is elkellet ismernem, hogy tetszetős volt. Szemei zölden tisztán csillogóak. Haj terén pedig a káosz uralkodott a vörös - fekete és a lila keveredik egymással teljesen egyedi dolgot alkotva. De akkor még csak azt járt az eszemben, hogy én sohasem lehetek ennyire kihívó mind ő.
Talán egy kicsit még el is szontyolodtam ezen, hiszen én csak egy szürke kisegér lehettem mellette. Kicsi, hosszú fekete hajjal és hétköznapi ruhával. Semmi kihívó és egyedit vagy éppen különlegeset nem láttam magamon. És azt már magam sem tudtam, hogy miért szólaltam meg, talán csak az elkeseredettség szólaltatott meg. De képes voltam azt mondani, hogy „ Én sóhason leszek olyan szép mind ő...”. Bár már abban a pillanatban észhez kaptam, ő mégsem nevetett ki. Sőt, erőt öntött belém. Mindent amit mondott, olyan volt, mint egy tájfun mely minden elsodor és magával ragad. Annyira közvetlen és kedves volt velem, hogy csak akkor kezdtem gyanakodni rá, mikor olyan kérdéseket tett fel nekem, melyek már diszkrétnek nevezhettem én is. De mégsem voltam képes az eszemre hallgatni. Hiába tanította azt sensei, hogy egy shinobit sohasem sodorhatnak el az érzései, én ezt már nem osztom. Mert igenis az érzelmek adnak egy shinobi-nak erőt. És én akkor a szívemre hallgattam és az elmémmel csatáztam. De nee-san egy pillanat alatt mindkettőt meggyőzte arról, hogy nem akar nekem ártani. Sőt! Olyan nyílt és őszinte volt velem, hogy már akkor, mielőtt kimondta volna, már tudtam, hogy ő lesz az ember akit sensei-nek, a parancsnokomnak nevezhetek majd. És én, amikor kimondta ezt, a világ egyik legboldogabb embere voltam. Mert hittem benne, hogy Kumogakure-ban csak jó dolgok történhetnek velem és Kasumi nee-san volt az egyik legjobb mely megeshetett velem.
De még én is meglepődtem azon ojiisan, hogy már a legelején mennyire felnéztem erre a nőre. Volt benne valami, valamiféle kisugárzás, mely arra késztette az embert, hogy rá figyeljen és hogy ha nem is akarta, de képes legyen megnyílni felé. Nem éreztem ezt egyből se Zou-san esetében, de Issei-nél, de nála igen. Így mikor képzeld, felkért, hogy mit tanítson nekem, én nem azt válaszoltam amire számított. Mert én nem tanulni akartam, hanem csak vele lenni és még jobban megismerni őt. És ennek a döntésemnek örültem a legjobban. Kicsit ugyan, de megnyíltam neki és remélem, hogy nem haragszik, de beszéltem neki a falúról is. Semmi jelentőset, csak annyit hogy az ottani, velem majdnem egykorú fiatalok, mennyire is kiközösítettek engem. Bár már tudom, hogy nem hibáztathatom őket, de akkor, én tényleg úgy gondoltam önökre mind a családomra és már így gondolok Kumogakure-ra is. De ez a szeretett néha önző vágyakat is szül és ezt saját magamon tapasztaltam meg. Mert Kasumi nee-sant csakis saját magamnak akartam. Zavart, hogy már van egy másik tanítványa és én, bár ő maga ezt egy szóval sem mondta, mégis úgy éreztem, hogy csak egy pótlék vagyok. Mert ha annyira hasonlítok rá, akkor mégis mi más lehetek? De hiába győzködött, néha kemény szavakkal, én mégsem voltam képes ezt kiverni a fejemből és akaratlanul is eldöntöttem, hogy megmutatom neki mire vagyok képes. Hogy jobb vagyok bárkinél és nem csak egy kolonc, hanem egy igazi shinobi társa is lehetek nee-san-nak.
Így pedig bár nem is szóban, de kihívtam őt, mert ő pontosan tudta, hogy akkor erre volt szükségem. Mert én megakartam neki mutatni mire is vagyok képes, ő pedig kíváncsi lehetett, hogy mennyire mély is az elhatározásom. Nem érdekelt, hogy egy ajándékkal kecsegtető edzés volt ez, hiszen nekem már az is hatalmas ajándék volt, hogy vele találkozhattam. De mégis, abban a harcban valami fontosra jöttem rá, valamire ami addig hiányzott belőlem. Hogy mire, arra talán csakis az lehet a legjobb, ha minden lényegeset leírok arról a harcról. Mert csak akkor élheti át igazán, mi is zajlott le bennem.

Életemben először harcoltam egy jounin ellen úgy, hogy ő nem csak felakarta mérni a tudásomat, hanem meg is akart tanítani valamire. Bár már az elején leszögezte, hogy a Zou sensei elleni harcommal ellentétben, most ő vissza is fog támadni, egészen az első pillanatokig nem is voltam azzal tisztában, hogy ezt hogyan is gondolja. Így talán egy kicsit óvatosan is viselkedtem, de erre szükségem is volt. Mert Nee-san tényleg komolyan vette a harcot. És megvallom, hogy csak akkor döbbentem rá igazán arra, mekkora a köztünk lévő különbség. A saját szememmel láttam mindazon precizitást és gyorsaságot, melyre ön figyelmeztetett és melyet én addig nem is vettem komolyan. Képes volt arra, hogy három kunai-mat egy mozdulattal térítse el, sőt ezzel a mozdulattal, nem csak az én közvetlen támadásomat verte vissza, hanem meg is sebesített vele. Na nem komolyan, de pár napig még látható volt az arcomon az az apró kis karcolás. Így pedig, mivel rájöttem, hogy közelharcban még akkor sem lenen esélyem ellene, ha csak egy kezét használhatná. Így nem volt más választásom, mind azon képesség használata, melyre megakart tanítani. De ezzel egyetemben felötlött bennem a kérdés... hogyan csaljak lépre egy ilyen szintű ellenfelet. Hiszen meglógni és elbújni még képes voltam előle, de a további terveimhez, ahogyan én számoltam, egyedül kevés voltam.
Talán nem túlzás azt kijelentenem, hogy a terveim része tökéletes lett volna, ha nem egyedül kell helytállnom vele szemben. De így? Hát fogalmazzunk úgy, hogy csakis egy tervem maradt meg és még én is csodálkoztam azon, hogy milyen rövid idő alatt szoktam hozzá a harcok menetének eme fontos momentumához. A tervezés veszélyes és kockázatos, mégis nélkülözhetetlen menetéhez. Na de akkor el is mondom, mi volt az a nagy tervem.
A tervem kezdeti fázisához szükségem volt négy kunai késre, melyeknek a markolatára egy-egy robbanócetlit csavartam, melyeket előkészítettem későbbi használatra. Ezek után pedig még két kunai kést készítettem elő, ahogyan vészmegoldásként az alattam lévő ágra is ragasztottam párat. Ezután jött a tervem középső részének az elkészítése. Egy szabályos négyszöget bezáró 3X3 négyzetméteres területen veszítettem ki dróthuzalt, ahogyan egy pontba helyeztem
az kezdő és befejező huzalokat is. A négyzet négy sarkát pedig csak egy-egy ággal veszítettem meg, melyet egy erős rántással is össze tudott majd húzni. Mindezek után tökéletes elrejtettem a drótokat és felkészültem a csapdám kivitelezéshez.
A két sima kunai kést felhasználva, az ágról céloztam be Nee-sant, pontosan úgy, hogy egyértelmű legyen, hol is bujkálok. De a két kunai csak csali volt. A másik négy, robbanójegyzetes kunai célba juttatása volt a célom, mely a körülötte lévő földet célozta meg, méghozzá úgy, hogy a négy tör középpontjában a jounin mesterem álljon. Így ameddig Kasumi nee-san az első két tőrrel foglalkozott, a másik négy is célba érhetett és egy pillanatra rá és lehetőséget sem hagyva neki már aktiváltam is a levélbombákat. Ezzel pedig kezdetét is vette a célom második fázisa, de mind lenni szokott, nem minden úgy alakult, ahogyan azt én vártam. A robbanás füstje épphogy elült és nem a nagy semmit, hanem Nee-san mozdulatlan testét láttam csak a földön. Bár ez egy pillanatra lebénított, a tudat, hogy esetleg tényleg megleptem őt a támadással és megsérült, fájdalmas volt. De nem engedhettem meg, hogy elragadjon a félelem, vagyis akkor azt hittem, hogy csak puszta akarattal képes leszek felülkerekedni ezen a érzésen és laikusan, célratörően gondolkodni tovább. Amit pedig az elmém tudott, hogy ez nem lehet más csak csapda. De megkellet bizonyosodnom róla. És az elmém valóban helyes érzést táplált belém.
Ehhez elég volt egy kunai kés és egy földön fekvő célpont. De a tár nem talált célba és életemben először láthattam egy olyan technikát, melyről én csal álmodozhattam. Hiszen Nee-san a semmiből tűnt fel, a testét villámnyalábok vették körbe és ő maga úgy ragyogott akár egy angyal. De ami ennél is csodálatosabb volt, hogy olyan gyors volt, hogy szemmel sem tudtam követni a mozgását. Majd pedig újra eltűnt, de észrevettem valami fontosat. Valamit, amit már korábban is láttam, mikor elkerülte a robbanást, amikor előtört a semmiből a kunai kés elé vetve magát. Igen, egyszer sem láttam a testét, csupán egy apró kis villanást, egy villámnyalábot, mely elég volt ahhoz, hogy valamennyire is, de követni tudjam a mozgását. És az új hely, ahova távozott pontosan mögöttem volt.
Belesétált a csapdámba, de én némán, megrökönyödve ültem a fa tövében. Ez egy olyan szint volt, mely túlmutatott rajtam, de nem az volt az, mely megakadályozott abban, hogy cselekedjek. Hiszen abban a pillanatban olyan történt velem, mely eddig nem volt rám jellemző. Hezitáltam, mert egy olyan technikát kellet bevetnem, melyek esélyem volt a mesterem ellen és mellyel könnyedén gyilkolni lehet. Jól tudtam, hogy egy shinobi-nak minden esetben készen kell állnia, hogy cselekedjen, hogy megölje azt, aki hátráltatni vagy éppen az útjába próbál állni, vagy ha szükséges a saját életét is feláldozza a nagyobb érdekében. De én nem akartam bántani Kasumi-sant. És ez miatt ha egy pillanatra is, de meginogtam. De döntenem kelet és helyesen döntöttem. Ninpō: Ayame Tori. A drótkötél technika, mely nem az ellenfél mozgásképtelenségét, hanem feldarabolását célozza meg, a technika melyet öntől tanultam, most először élesben alkalmaztam. De mindhiába, ahogyan arra rájöttem később. Kasumi a dróthuzalokat, legyenek akármilyen veszélyesek elkerülte és a lökéshullám amelyet generált használhatatlanul össze is kuszálta őket. És a „B” terv? Hiába emelkedett pontosan arra a faágra, melyekre a robbanócetliket nyomtam, hiába robbantottam fel őket. Ő ismét elkerülte és ezzel kifogytam minden ötletemből. Nee-san legyőzött. És ezt az oromra is kötötte.

De sokat tanultam ebből a harcból. Hiszen megtanultam néhány alapot és élesben láthattam a harmadik és negyedik Raikage legendás technikáját is, a Raiton no Yoroi // Villámfeloldás Pajzsa. És ez elég sokat jelentett nekem, nem is beszélve arról, hogy Nee-san elfogadott, megdicsért és meg is ajándékozott engem. Egy speciálisan készült ninja kesztyűt adott nekem ajándékba, mely annyira volt gyönyörű mind hasznos. De téved, ha csak ennyi történt aznap. Ő nem, hiszen még hátravolt még valami. Egy technika, melyre megtanított Kasumi nee-san, hogy végre képes legyek az ellenfelet megbénítani és ezzel még jobban kiaknázni a bennem lévő taktikai lehetőségeket. És hát nem volt rest egyből meg is mutatni.
Érdekes és félelmetes is volt egyben. Elég volt ránéznem, és megbénultam. Még sohasem éreztem ilyent, de nem féltem, sokkal inkább fellelkesültem. Hiszen annyi lehetőséget láttam ebben a jutsu-ban első találkozásra is és ez az úgymond rajongás egyre nagyobb méreteket öltött, ahogyan elmagyarázta a technika alapelveit. Isibari // Kőtűk, a Kanashibari // Paralizáció technika úgymond kistestvére, melyhez nem kell akkora koncentráció, de mindenképp muszáj az ellenfél testébe juttatni két apró kis kunai-t és az azzal összeköttetésben álló dróthuzalt felhasználva, chakrát áramoltatni az ellenfél testébe. Könnyűnek hangzott, de korántsem volt az. Először magát a késeket kellett megszoknom és a chakra áramlásának a technikáját a dróthuzalban és csak utána jöhetett az emberi ellenfél. Bár a mester egy klónt használt fel próbabábuként, ami elég meglepett, főleg annak a fényében, hogy nem egy sima Bushin volt, de azt már nem árulta el, hogy milyen technikát is használt. Lehet, hogy legközelebb... de ahogyan belekezdetünk, sok mindenre rájöttem.
Legfőképp arra, hogy az az érzés melyet egyszer már sikerült legyürnőbb újra előtört. Hiába tudtam, hogy csak egy másolat a célpontom, de mégis tudtam, hogy a mesteremet, azt a nőt akivel ugyan csak akkor találkoztam, mégis a legközelebb került hozzám Kumogakure-ba érkezése óta. Így pedig hiába fogtam a kezemben a két különös kialakítása kunai kést, mégsem voltam képes elhajítani őket. Addig nem, míg le nem gyűrtem magamban a kétségeket. És ehhez a kulcs nem csupán a saját akaratom volt, hanem a vágy és a megfelelés furcsa érzéke. Nem akartam cserbenhagyni Nee-sant és ezért megacéloztam a törékeny lelkemet.
Nos ezután pedig csak rá kellett lelnem arra a helyes útra mely a célomhoz vezetett. Mondhatnám, hogy könnyű volt, de akkor hazudnék. Hiszen a chakra ilyen felhasználása és az alapelvnek mondható elmélete mellett is nehéz fába vágtam a fejszémet. De végül is sikerrel jártam nagyapó. Legyűrtem a tudásom elé emelet falat és ez a kemény erőfeszítés meghozta a gyümölcsét!

::::::::::::::::::::::A bővítmény alatt kapott jutalmak::::::::::::::::::::::

• Tsunade által :: Speciális Ninja kesztyű
  Szokványos fekete színű ninja kesztyű, melyre azonban nem szegecseltek fémlapot, helyette az anyagát képező szövetek közzé, mikromilliméter nagyságú fémszálakat erősítettek, melyek nem akadályozzák a kézfej mozgását, mégis képesek arra, hogy akár egy katana csapásától is megvédje a bőr felületet.
  
  
• Sai ésTsunade által :: Isibari // Kőtűk jutsu
  Ez a technika a paralizáció egyszerűbb változata. A hatása közel azonos azonban ennél a jutsunál két speciális kunait kell az ellenfél testébe szúrni. A használó chakrája ezeket és az ezekhez csatlakozó drótokon keresztül jut az áldozat testébe. Előnye, hogy nem szükséges akkora koncentráció.
  
  
• Sai által :: + 2db Kőtű
  Speciális kialakítása kunai kés az Ishibari technikához! Hosszú, egyenes és vékony pengéje kétszer hosszabb egy átlagos kunai késsel szemben és leginkább egy tűre hasonlító kialakítással büszkélkedhet. Sokkal nehezebb használni közelharcban, de dobásra kiváló fegyver. Sokkal gyorsabb és pontosabb az átlagos társaihoz képest, de emiatt elég sok gyakorlást is igényel.

Azon események összegzése és kisebb leírása, mely lényegében az élmények között, de nem a bővítményekben történtek (Kalandok, tanulások, küldetések...stb...). Minden egyes alkalommal, mielőtt újabb bővítményt írnék, így, időrendi sorrendben fogom közölni az eseményeket, kisebb leírással, hogy egyértelműbb és jobban átláthatóbb legyen a történet szempontjából.

• A szél ellem :: Pályázattok :: 2013.Március :: +15 ch / 1 db szél elemre érzékeny Uchiwa legyező (Kujaku Bijou // Pávafarok)
  
  Zou-san végre visszatért a küldetéséről és olyan híreket hozott Aoi-nak, mely annyira voltak baljósak, mind reményt keltetőek. És egyben az is kiderült, hogy mi vár Aoi-ra. Egy különösen nehéz edzés, melynek véghezviteléhez nem lesz elég csak a saját tudása. Zou, Issei és még sorolhatnánk, de a lényegen mit sem változtatna. A tudás, mely arról szol, hogy Aoi hogyan lesz képes elsajátítani a szél ellem irányítását, hosszú, fárasztó és embert próbáló folyamat...
  
  
• Az első küldetés :: Küldetések :: 2013.Május :: +6 ch / + 1800 Ryo
  
  (Leírás hamarosan)