Sugomi Aoi

megj.: A ninja tanács engedélyével, ily módon adom be és teszem aktivá a Képzések :: Első ellem feloldása című tanulás során elért eredményemet! Vagyis a szabályzatnak megfelelően meg lett említve a képzés és ezáltal mostantól aktívan tudom használni a technikát!

…...................................................................................................................

Talán sok embernél előfordult, hogy egyik napról a másikra rádöbbent, hogy az addigi életét milyen egysikúan és monoton élet le. Ahogyan visszaemlékszik a boldog és felhőtlen gyermekkorára, a minden nap újabb csoda, mámoros érzésére, lassan az a furcsa és megmagyarázhatatlan késztetés kezd felszínre törni benne, hogy változtatnia kell. Természetesen néha gyökeres változásra van szükség, de sokan csak megelégednek azzal, hogy a reggeli felkelés – mosakodás - fogmosás után a bő reggelizés már nagyon is unott formáját felcserélik, a felkelés - reggelizés és utána mosakodás - fogmosás már ezerszer lejátszott fázisával. Igen, annyi ember annyi változás, annyi lehetősség és megszokás. És azon a reggelen Aoi éppen ezen gondolkodott, ahogyan a kellemes sütő nap fényében fürödve, éppen egy frissen készített Tamago gohan-t (tojásszósz főtt rizsen) fogyasztott.
- Lehet, hogy a tojás rossz volt? - fanyarodot el a furcsa, kesernyés íz miatt. Már ezerszer csinálta ezt a megszokott, sőt mondhatni tradicionális japán reggelit, de ezt a megmagyarázhatatlan utóízt még egyszer sem vette észre. A rizs azonban kellően friss volt, semmi meglepetés semmi változtatás, ugyanannyi ideig párolta, ugyanannyi adagot csinált, igen, ezekben az egyekben biztos lehetett. Hiszen az a rituálénak nevezhető pontosság az idő és a cselekedet terén, amit minden reggel a fürdőben töltött párját ritkította. - Biztosan az volt...- tolta el a tálat maga elől. Sajnálatos módon a nyers tojás fogyasztása magában hordozta ezt a meglehetősen ritka esetet is, mely Aoi eddigi életében először történt meg.
- Akkor óvatosabbnak kell lened Aoi-chan! - a régen halott, de ugyanakkor ismerős hang, abban a pillanatban leterelte minden gondolatát az életről, a változatosabb életről és a már régebb óta ráterülő kisebb árnyak eltűntek.
- Zou sensei! - pattant fel az asztal mellöl, boldog és örömteli hangja keveredett a szék hangos koppanásával, ahogyan hátradőlve találkozott a kemény és jéghideg padlóval.
A konyha és a nappali egyetlen egy térben elhelyezkedő hatalmas helység volt, ahonnan csak három ajtó nyílót. Egy a szobába, egy a bejárati ajtó volt, egy pedig a szomszéddal közös teraszra. Így a kunoichinek nem kellett a körbenéznie sem. Minden egyes alkalommal a terasszal szemben ült, hogy a nap rá figyeljen, hogy láthassa végre, ahogyan a szomszédban lakó, rá figyelő jounin mester átszökken hozzá és színt hoz a szürke életébe. És azon a reggelen is, a feltámadó szellő, mely keresztül futott a szobán, egyértelműen jelezte, hogy a jounin merről szolt hozzá. Csupán feltekintenie kellet és meglátta őt.
A kócos haját, a szokásosnál is borostásabb arcát, zöld szemeit. Igen, ott állt vele szemben, ahogyan Aoi teste megmozdult. Határozott és kissé dacos léptekkel közeledett a férfi felé, aki egy pillanatra értetlenül nézett rá, majd elmosolyodva tárta szét a karjait, hogy magához ölelhesse a fiatal lányt. De milyen hiú ábránd is volt ez. Aoi ahogyan a közelébe ért, nem öleléssel, nem boldog és meleg szavakkal köszöntötte őt, hanem éppen fordítva. Egy jól irányzott öklössel, mely váratlanul érte a jounin-t. Az apró kéz, erősen fúródott a férfi bordái közé, egyenesen a gyomorral ütközve, miközben a férfi teste megrázkódott és halkan nekiütközött a mögötte lévő korlátnak.
- Maga ostoba tökfej! -kiáltott rá Aoi, amire Zou csak halk és fájdalmas nevetéssel tudott válaszolni. Erre a heves üdvözlésre nem számított. - Elmegy egy küldetésre és arra sem veszi a fáradságot, hogy személyesen búcsúzón el tőlem...- a kunoichi idegessége egy halvány könnycsepp formájában vegyült érzésekkel is. - … pedig én azt hittem, hogy a barátom, a ...- de nem tudta befejezni.
A férfi erős keze abban a pillanatban lágyan simogatta meg a lány fejét. Akinek a nyelve elakadt a szemrehányó kifejezések erdejében és a férfi mosolygós és boldog arcára nézve minden keserűség és felgyülemlett indulat a semmivé lett.
- Megnyugodtál?- kérdezte Zou sensei, amire csak egy halk hümmögés érkezett válaszként, melyhez azonban egy igencsak egyértelmű bólintás is csatlakozott. - Ennek örülök. Bocsi, hogy nem tudtam szólni, de engem is az ágyból szedtek ki, hogy kísérjem el az egyik barátomat a küldetésre. Csak annyi időm maradt, hogy egy levelet hagyjak neked. - kezét lassan elvette a kunoichi feje búbjáról és lágyan a vállára helyezte.
- Semmi gond...- rázta meg már szintén boldog arccal a fejét Aoi. - Az a levél is több volt a a semminél. Ha most belegondolok, sokkal nehezebb lett volna személyesen elbúcsúznia tőlem és nekem is sokkal nehezebb lett volna elengednem önt. Akkor még ön volt az egyetlen kapocs ehhez a falúhoz, de ez mára megváltozott. - lágyan elmosolyodott ezen kijelentésen. Mert ennyire közel nem is lehetett volna az igazsághoz.
A jounin egy hetes küldetés alatt sok minden történt Aoi-al, de mindez csak a kezdett volt. Amit eddig átélt, az csak az út eleje volt, egy apró kis lépés egy nagyon hosszú úton. De a számára nagyon is tanulságos. Sőt már saját magán is érezte, hogy mennyit változott ilyen rövid idő alatt. Mert elkezdett megnyílni mások előtt, ami számára a legfontosabb és legnagyobb fejlődés is volt.
- Ennek örülök. Ha az édesanyád láthatna most, biztosan boldog és nagyon büszke lenne rád. -a jounin keze amely addig békésen és lágyan pihent a kunoichi vállán, megfeszült és nehéz súlyként kezdet nyomni Aoi-t – De erre most nincs elég időnk! - Aoi értetlenül nézte a férfit, akinek komoly arca egy kicsit ijesztő volt. - A küldetésünk alatt két dologra jöttünk rá. Az egyik, hogy az ellenséges nemzetek már felkészültek a tényleges háborúra. Nem kell sok idő és a ti korosztályotok is rádöbben milyen egy igazi háború. - amit mondott, azzal a búskomor ábrázattal, komolyan megijesztette a lányt. Ő még csak nem is sejtette, hogy milyen egy igazi háború. - Amit pedig ebből levontunk, hogy a legfiatalabb geninek még arra sem képesek, hogy megvédjék magukat ha arra sor kerülne. - arca lágyabb lett, de az amit mondott, még mindig túlságosan félelmetes volt egy fiatal lánynak. - Bár tegnap értünk vissza, mégis csak most szántam rá magam, hogy beszéljek veled. Túlságosan ártatlan és jószívű vagy Aoi-chan, amely nem illik egy kunoichi-hez! Főleg egy olyanhoz nem, aki hamarosan akár háborúba is indulhat. Sajnálom, hogy ilyent kell tennem, de fel kell nőnöd. - mosolyodott el, hogy megnyugtassa a lányt, de vajnyi kevés eséllyel. - Ebben majd én és Kasumi-san majd segítenünk neked. Megtanítunk, hogy hogyan harcolj és gondolkozz éles helyzetben, de mindenek előtt arra, hogyan maradj életben. - azonban mintha csak abban a pillanatban jutott volna valami eszébe, úgy kezdett kutakodni a zsebeiben és talált rá egy apró kis cetlire, amelyet azonnal kibontva átnyújtott Aoi-nak. - Tessék!
- Mi ez? -kérdezte értetlenül a lány, hiszen csak egy időpont és egy helyszín volt a papírra vetve. Semmi több.
- Hát az aminek látszik... -nevetett fel Zou, miközben megpaskolta a kunoichi vállát. - De viccet félre téve! Raikage-sama kijelentette, hogy a kezdő geninek közül aki arra rászorul egy speciális képzésnek veti alá. - Aoi még mindig értetlen arccal nézet a jounin-t, aki csak halkan megvonta a vállát. - Én sem tudom, hogy mire készülhet, de ott kell lenned!
- Kettes kiképző terep! Reggel tíz óra! - olvasta fel hangosan a cetlit.
- Akkor még van fél órád...- nevetett fel a jounin, de Aoi egy cseppet sem találta ezt viccesnek.
- Maga direkt csinálja! - tért vissza az agresszív Aoi, miközben faképnél hagyva a jounin-t, eltűnt a szobájában és hangosan káromkodva kezdett bele az öltözködésbe. - Minden egyes alkalommal az utolsó pillanatban adja át az üzeneteket és pedig loholhatok, hogy ne késsek el... - alig kellett egy perc a számára, hogy már a bejárati ajtó előtt állva, a nindzsa szandált húzza fel a lábára. - … én mentem! Maga pedig addig pihenje ki magát, mert este megbeszéljük ezt a viselkedést, mert már nagyon unom!- csapta be maga mögött az ajtót, egyedül hagyva a jounin-t aki csak halkan nevetett a kunoichin.
Aoi teljes erejéből rohant végig az utcákon és már alig várta, hogy feltűnjenek azok az ismerős fák a domb oldalán, a kopott fekete kerítések, melyek körbekerítették a geninek, chunninok és jounin által használt gyakorló terepeket. És Aoi-ban csak egyetlen egy mondat kezdett ismételődni. „nem fogok időben odaérni... nem fogok időben odaérni...”. De ezen mondat által kelet zavaró érzés lassan kezdett eltűnni, ahogyan az ismerős fák megjelentek, ahogyan átrohant kerítések által körbezárt kapun és a már kővé dermedt úton, meg nem érkezett arra a nagyobb térre, mely a kiképzőterep szívét jelképezte. Úgy csörtetett be mind egy vadkan, miközben lihegve, a térdeire támaszkodva nézett körbe az üres téren.
. Egyedül vagyok? - Kérdezte magától halkan és értetlenül, ahogyan lehuppant a földre. - Szerencsére nem...- látott pár genint a környéken, de fogalma sem volt, hogy vajon kik miért vannak ott.
Aoi elég hangosan, de sokkal inkább kapkodva próbált levegőt venni. Úgy érezte, hogy biztosra illene most rá az a régi közmondás, mely valahogy így hangzott: „Kifutotta a tüdejét is”. De ahogyan erőt vett magán és ki egyenesed, tisztán érezte hogy a tüdejét teljesen betölti a friss hegyi levegő zamata. És végre elkezdhetett azzal foglalkozni, ami a szeme elé tárult. A hatalmas fás tér, és a rajta üldögélő, álló, beszélgető és magányos geninek kevert és szerteágazó látképe.
Igen, a Kumogakurei fiatalokkal telezsúfolt hely azonnal olyan érzést nyújtott a kunoichinek, mintha ő is átélhette volna Kumogakure Akadémia tanulok hosszú és élvezetes életét. Hogy minden nap hazatérhetett volna az iskolából a szüleihez is mindenki boldog és zavartalan életet élt volna le. Igen, ez egy szép állom volt csak és az okai azon a helyen is megtalálhatók voltak, egyetlen egy shinobi miatt. Egy idősebb kunoichi, hosszú világosbarna hajjal, különös fekete ruhájával teljesen kitűnt a tömegből. De ami ennél is kihívóbb, sőt égbekiáltó különbség volt, azt nem a ruha, nem a kinézett, hanem csak egyetlen egy apró kis szimbólum idézte ellő. Egy lehulló kis falevél, mely Konohagakure-t szimbolizálta. Egyetlen egy falút, amit Aoi ki nem állhatott, sőt tiszta szívből gyűlölte.
~Konoha?~ komorodott el. Már teljesen kipihentnek érezte magát, tele volt erővel és teljesen biztos volt abban, hogy valami más, egy furcsa érzés hajtja őt előre. De alig tett egy fél lépést és a konohai shinobi ránézett, egyenesen a szemeibe nézett. ~Mit akarhat itt? Egyáltalán mit csinál ilyen messze az otthonától?~ Még egyet és semmi sem változott. Mintha csak a kunoichi nem tudta volna levenni róla a szemét és ezzel, akaratlanul,de Aoi is így volt. Kettőjük között már abban a pillanat volt valami, amit ha le kellene írni,akkor elfojtott, szívből jövő ellentétnek nevezhetnénk. De hirtelen megrezzent a levegő és olyas valaki tűnt fel, aki egyből magára vonta mindenki figyelmét.
- Kedves képzésre érkezett geninek, gyűljetek körém, a nevem Biraru, és én fogom a képzéseteket felügyelni. - szólalt meg egy kellemes lágy hang, mely mégis annyira erőteljes volt, hogy szinte mindenki egy kérdés nélkül engedelmeskedett neki. Aoi is közelebb sétált, miközben végignézett a többi geninen. ~Összesen tízen vagyunk? Két konohai, egy sunagakurei, és velem együtt nyolcan Kumogakureiek. Mégis mire megy ki ez az egész?~ nézett körbe újra és újra, de ezúttal teljesen hidegen hagyta Ayame,aki alig pár lépésnyire állt tőle. Sokkal jobban lekötötte mindaz, amit a jounin mondott. - Nos, most, hogy mindenki megkapta a kis papírdarabkáját... - szórta szét a jelenlévők között, az apró kis papírfecniket, ahogyan azonnal a tárgyra térve közölte a felmerülő kérdésekre a válaszokat. ~Szóval egy chakraérzékeny papír, mellyel megállapítják az elemi beállítottságunkat. Erről már halottam, de sohasem láttam élőben, hogy miként működik.... akárhogy is, ha az elméleti tudásom megfelelő, amihez nem férhet kétség. Minden elemnek megvan a maga erőssége és a gyengesége. ~ - Biraru lassan kezdte befejezni a magyarázkodást. - … a papír reagált a chakrátokkal, és a elsorolt reakciók egyikét észlelitek, aszerint, hogy milyen elemet "jósol" nektek a papír, alakítsatok csoportokat. - nézett végül is Aoi a kezében lévő kis papira és nyelt egy nagyot.
Nem tudta mi is fog történni, hogy melyik elemhez áll közelebb, azzal sem volt tisztában milyen mellékhatása is lesznek annak, ha esetleg előfordul, hogy nem villám beállítottságú, ahogyan a Kumogakurei geninek 90%-áé. De minden másodpercben kiderült, hogy a körülötte lévők milyen beállítotságuak és lassan azzal kelet szembenéznie, hogy ő maradt utoljára. Vett egy mély levegőt, nyelt utoljára egyet, és chakrát áramoltatott a kezében tartott ki papírra.
- Mi? -kérdezte halkan, ahogyan a papírost nézte. - Ez biztos valami tévedés... - szorult össze a keze és gyűrte össze a papírt. - Szél? - nézet egyenesen a ökléből kikandikáló kis papira, mely egyértelműen kettévált egy egyenes mentén.
Körbenézett és a többiek a parancsnak eleget téve keresték a társaikat, kisebb csoportokat alkotva. Igen, mindenkinek volt párja, csapata, egyedül ő nem talált egyetlen egy személyt sem. Hiába nézett jobbra, vagy éppen balra. És abban a pillanatban újra meglátta őt, épp mellette álldogált, alig pár lépés választotta el tőle, ő mégis úgy viselkedett, mintha otthon lenne. Erősen szemügyre vette őt, jól megnézte minden porcikáját és arra volt kíváncsi, hogy vajon miért is annyira sikeresek a konohai ninják.
- Mit bámulsz? - abban a pillanatban pedig meghallotta a lány mogorva hangját is. Rá nézett, ő pedig viszonozta a pillantást.
- Hogy lehet, hogy egy Konohai senkiházi is itt van? - Aoi lazán csak vállat vont a válasz közben. Nem nagyon érdekelte a konohai shinobi, de valahol mélyen egyre hangosabban tört a felszínre egy érzés, melyet azonban elakart fojtani. Tekinetét elkapta a lányról és az éppen számoló jounin-ra tekintette.
- Bárkire is mondtad … - Ayame arca megrándult és egyenesen Aoi szemeibe bámult - ...én nem lepődnék meg a helyedben. Hiszen, téged és a veled egyidős dedósokat is ide hívták, gondolom valami pelenka zsúrra, vagy oviscsoport találkozóra. - tekintetett a jouninra szegezte.
Aoi tekintette szúrósabb lett a szavaid hallatán, majd az addigi komoly pillanatokat nézve, sokkal gúnyosabban mosolyodott el, miközben megvonta a vállát a kijelentésed láttán.
- Inkább mondjuk azt, hogy egy olyan béna alak mint te, csakis arra képes, hogy velünk, dedósokkal legyen képes tanulni. - tekintette újra a lányra szegeződőt és tisztán érezte, hogy kezdi megérteni ezt a furcsa és nyomasztó érzést, mely a szívét markolászta. Nem csak arról volt szó, hogy idegesíteni akarta őt, hogy sértegetni akarta, hanem annál egy sokkal borúsabb érzés lengte immáron körül Aoi-t. - De mit is várjunk egy Konohaitól...- tekintette ismét a a jounin-ra szegeződőt, aki közben a sorok előtt kezdet sétálni, nagyban számolva a külön álló csapatokat. - ... az arroganciájuk mellett csakis a tudatlanságuk és a lágy szívük emeli ki őket a nagy semmiből. - Aoi arca valahogy komolyabb lett, de nem igazán folytatta, valami másra figyelt fel, mely elvonta a tekintetét a a konohairól. Az az egy pedig nemmás volt mind Nobu aki egy kicsit odébb de a víz eleműek között álldogált, méghozzá egyes egyedül.
- He?? - harsant fel Ayame - A végén még azt fogom hinni, hogy azért nem bírod a fejem, mert konohai vagyok. El vagy azonban tájolódva, fogalmam sincs hogy van merszed ilyeneket mondani a konohai emberekről. Akkor most már én is mondhatom, hogy minden kumogakure-i olyan, mint te? Bunkó, nagyszájú, idegesítő. Tessék, én is tudnék véleményt alkotni a te faludban élő emberekről... De van bennem annyi tisztelet, hogy csak az előttem álló példányról alkossak, és ne az egész népről... - jártatta a száját, de ez most valahogy teljesen hidegen hagyta őt. A keze megremegett és úgy érezte, hogy a szíve szerint nekiugrana a lánynak. Nem amiatt amit mondott, mert azzal még ő is teljesen egyetértett. - Például ő sem volt ilyen, pedig ő is kumogakure-i! - mutatott a kumogakurei fiúra.
Hikari azonban nem úgy viselkedett, mint azt Aoi várta volna. nem esett neki, nem kiabálta le, hanem nyugodtan és célratörően válaszolt, amibe bőven kevert logikát és félreértelmezhetetlen tanítást is. de valljuk be, ez teljesen hidegen hagyta a fiatal kunoichit, aki abban a pillanatban vetette rá a szemét, ahogyan a konohai shinobi befejezte a beszédet.
- Befejezted? -kérdezte hűvös hangon, ahogyan kék szemei tele voltak gyűlölettel és haraggal, miközben egyenesen belefúródtak a lány arcába. Túlságosan is közel voltak egymáshoz, így pedig kissé ijesztő volt Aoi arcára kiülő sötét felhő. - Meg se próbálj hozzá, vagy akárkihez hasonlítani. - egy fél lépést közeledett Hikari felé, ezzel majdnem belépve a személyes terébe. - Mert engem teljesen hidegen hagy, mit is gondolsz erről a faluról. - kissé meglepő szavai nagyon is rosszat sejtettek. - Bunkó, nagyszájú, idegesítő? Igen, pontosan ilyen ez a falú és pontosan olyan Konoha, amilyennek én is mondtam. De ahány ember annyi jelenség, lehetnek kivételek, lehetnek olyanok, akiket még én megkedvelnék, de olyan világban élünk, ahol az előítélet, a rossz emlékek, erősebbek a józan észnél, erősebbek a toleráns és megértő viselkedésnél is. - még egy lépést tett és ezzel már belépett a konohai shinobi személyes terébe, alig volt közöttük pár centi. - És én gyűlölöm konohát, mert megvan rá az okom. Gyűlöllek téged is, mindazt amit képviselsz... - ijesztő arca szinte kétszer akkorának tűnt, ahogyan farkasszemet nézett a két lány. - ... és ha nem tetszik mindez, próbálj ellene tenni valamit maradikám! - mondta ki mindazt ami eddig a szívét nyomta. Ő maga pedig úgy érezte, hogy felébredt egy hosszú álomból.
- Rossz emlékek, mi? - Hikari teljesen nyugodt volt, még annak ellenére is, hogy egy pillanattal korábban majndem felforrt a dühtől. - Talán van valami rossz emléked egy konohairól. Előítéletek? Az első perctől elítéltél engem, azért mert... Öhm, azt hiszem azért, mert oda születtem ahova. Ne várj toleráns és megértő viselkedést, ha te sem viselkedsz így. Igen, elismerem, olyan világban élünk ahol az embereknek vannak előítéleteik és rossz emlékeik, emiatt pedig rengeteg igazságtalanság... De hé! - majd pedig elmosolyodott, barátságosan és kedvesen. - Felvilágosítalak, hogy te is ezek közé az emberek közé tartozol. Vannak kivételek, bizony vannak, de te nem tartozol közéjük. És ezt most minden előítélet, minden rossz emlék nélkül mondom. Ezt mondja a józan eszem, mert így viselkedsz, pedig nem hogy a nevemet nem tudod, de öt perccel ezelőtt a létezésemről sem tudtál. - A hangja halk volt és teljesen nyugodt.
Aoi szemei pedig egy pillanatra elkerekedtek és teljesen megteltek élettel és örömmel. Nem lett volna ott helye olyan sötét és nyomasztó gondolatoknak, amik korábban körüllengték őt. Egy fél lépést hátrált csak, de a tekintetét le sem vette a lányról. A szája megremegett, kezeit lassan megemelte, teljesen olyan volt, mind aki abban a pillanatban döbbent rá arra, hogy milyen is volt, mit is mondott, hogyan is viselkedett. De nem! Helyette hangosan elnevette magát, magára vonzva a közelében tartózkodok figyelmét. De az a nevetés nem boldog volt, sokkal inkább kárörvendő és abban a pillanatban szó szerint kinevette a lányt, pontosan azért amit mondott neki. Kezeit összefonta a mellei alatt, miközben hangosan nevetett és kissé előregörnyedt.
- Haha...- kezei meglazultak, ahogyan egy halk levegőt vett. - ... ezért mondtam, hogy ti konohaik túl lágyszívűek és tudatlanok vagytok. - egyenesedett ki, ahogyan még abban a pillanatban is, mindenkinek, többek közt a jounin tekintette is rá szegeződött. - Megpróbálsz a lelkemre beszélni? Milyen szánalmas vagy már! Shinobiként inkább használd a neked adatott erőt, hogy meggyőz valakit az igazadról, hogy rávilágísd a gyengéire, mert a szavak, ahogyan a levelek, előbb úton eltűnnek!- a jounin hangos és erőteljes tapsa szakította félbe Aoi-t, ahogyan minden készen állt a folytatásra és a két kunoichi, úgymond szópárbaja, ah egy kis időre is, de megakadt, még ha Ayame még mondott is valamit.
- Nem a lelkedre beszélni próbáltam te idióta! - préseli ki ajkaiból a halk szavakat - Megpróbáltam megértetni veled, hogy magadnál jobban nem is utálsz senkit. De tudod mit? Segítek én a problémádon. Engem nyugodtan utálhatsz jobban. Kell egy ok? Adok azt is. Azt mondtad az erőmmel győzzelek meg az igazamról, és bár nem parancsolsz nekem, ezt a tanácsot mégis megfogadom. De csak azért, hogy irigyelhess, amiért meglátod, hogy mennyivel előbb végzek a képzéssel, mint te. - Hívta ki egy párbajra a kunoichit aki újfent megengedett magának egy pillantást.
. Csak nehogy megbánd ezt a kijelentésed... maradikám!- mosolyodott el magabiztosan Aoi és ami előttük áll még, teljesen ismeretlen volt.
Aoi részéről a veszekedés letudtak minősült. Már nem igazán akart foglalkozni a konohai lánnyal, nem volt kíváncsi sem rá. Csupán egyetlen egy cél lebegett a szeme előtt. Hogy célba érjen a versenyben, hogy célba érjen az edzésben, de nem azért hogy mának bizonyítson mindebben, hanem hogy csakis magának tegyen bizonyságot a képességeiről. De ameddig a képzést felügyelő jounin elé nem lépett, fogalmas sem volt arról, hogy mi fog rá várni. És ahogyan az lenni szokott, mivel egyes egyedül volt ezzel a képességével, őt hagyta utoljára a férfi. De ami nem késik az nem múlik.
- Na akkor Aoi-chan igaz? - kérdezte a férfi, ahogyan a leányzó ellé lépett és a még mindig tenyerében szorongatott papirosra tekintett. - Látom hogy a te esetedben szél elemű képzésbe kezdünk bele...- kotorászott a kezében szorongatott zsákban, valamit nagyon is keresve. - … ami elég ritka ellem, főleg itt Kumogakure-ban! De a kivétel mindig erösiti a szabályt, szokták mondani... na meg is van! - a táskából egy csomag áttetsző zacskóba csomagolt babérleveleket vett elő, melyet nem volt rest átadni egyből a kunoichinek. - Tessék ez a tiéd! -nyomta Aoi kezébe a csomagot, aki csupán pislogott a gyorsan kapott ajándéktól, de fogalma sem volt arról, hogy mit is kellet csinálni.
- Igen és...- húzta el a száját- … mit is kell ezzel csinálnom? - kérdezte a férfitól, aki csak felnevetett és lágyan a vállára rakta a kezét.
- Ja igen... igen... a feladatod, hogy a chakráddal kettévágd ezeket a leveleket. Méghozzá az utolsóig. - nézett Aoi a zacskóra, melyben jobb esetben is egy vagy két tucat levél lapult. - De ha adhatok egy tippet neked, ne kapkod el a felkészülést. A szél elemhez már a tanulása során is, rengeteg chakrát fel kell használnod, így ha nem vigyázol könnyen túlerőltetheted magad. - veregette vállon Aoi-t aki csak némán bólintott a férfi figyelmeztetésére. - Akkor jó gyakorlást! - hagyta magára Aoi-t is, ahogyan eltűnt mindenki szeme elől, miközben a kunoichi újra magára maradt, bár ezt bánta legeslegkevésbé.
Nyugodt arccal pattan le az egyik közeli fa tövébe, ahogyan a kezébe vett egy babérlevelet és maga elé emelve azt hosszú és néma percekig bámulta azt. Semmi különöset nem látott benn, pontosan olyan volt, mind a többi levél melyet a levesekbe szoktak rakni. Még az illata sem különbözött, kellemes, aromás és kissé különös illata volt, mely erősen és töményen áramlott ki a dugig tömött zacskóból.
- Semmi különös... - jött rá a lényegre- … akkor az lesz a legjobb ha bele is kezdek. - csukta le a szemeit és vett egy mély lélegzetet. Megpróbálta összeszedni mindazon tudást , melyet megtanult, melyet anna idején bemagolt és tökéletesen az eszébe vésett. ~ A szél ellem... szél ellem... igen, megvan! A shinobi a szél természetét felhasználva, irányítva hozza létre a technikákat. Mivel vágáshoz nagyszerűen használható ez az ellem, a közel- és középtávú sinobiknak tökéletes eleme. A szél típusú jutsuk erősek a villám típusúakkal szemben, míg gyengék a tűz típusúak ellen. A szél és a víz típus együttes használatával pusztító erejű technikákat lehet létrehozni. ~ nyitotta ki a szemeit, ahogyan kissé savanyú arcot vágott. - Most komolyan csak ennyit tudtam összehozni? -sóhajtott fel immáron csalódottan. - Komolyabban el kell beszélgetnem a nagyapóval ha hazatéret, de addig is próbáljuk meg minden kihozni az adott lehetőségből. -a tenyerébe helyezte az apró kis levelet és becsukta a szemeit.
Jól tudta, hogy a sikerhez nyugodtan kell maradnia, nem szabad kapkodnia és a már jól ismert türelem játékot kell játszania. De haladjuk sorjában. Minden adott volt a sikerhez, a nyugodt lelki állapotnak hála a mentális energiákat könnyedén tudta keverni a testi energiákkal, melyekhez csupán a kipihent és könnyed testére volt szüksége. Ezek megfelelő keverésével hozta létre a chakrát és áramoltatta lassan és gyenge formában a levélbe. De az eredmény nem a várt sikert hozta. Ahogyan kinyitotta a szemét és rápillantott a babérlevélre az meg sem moccant, nem is vágódott be, ugyanúgy hevert a leányzó kezében mind korábban.
- Ajaj... lehet hogy túl kevés chakrát használtam volna fel? -kérdezte magától, miközben újra próbálkozott, de az eredmény, nos teljesen mást hozott ismét. A levél ugyanis megrezzent, majd abban a pillanatban porrá morzsolódott, melyet felkapott a feltámadó szél. - Most ez komoly...- nézett fel csalódottan a kék égre.
A kék ég úgy terült el fölötte, mind a kék tenger, melyre a magasból tekint le az ember. Igen, egy pillanatra olyan érzése támadt Aoi-nak, hogy nem is a földön van, nem az eget nézi, hanem zuhan, egyenesen a nagy semmiben, átszelve azt, egyre közelebb és közelebb elkerülve a kéklő óceánhoz, annak hűs és meleg vizéhez. Lassan kinyújtotta a kezét, hogy megérintse a habokat, de abban a pillanatban az újra feltámadó szél körbeölelte a kézfejét, belesimult a kezébe és Aoi úgy érezte, hogy valaki megszólítja őt.
~ Ez mégis mi volt?~ nézett értetlenül a kezére ~ Mintha hallottam volna valamit, egy hangot? Vagy már a képzeletem játszik velem?~ vett elő sietősen egy újabb levelet és lágyan a tenyerébe helyezte. Vett egy mély levegőt, ahogyan a szemét le sem vette róla, látni akarta, mi is fog történni. ~Ez őrültség, de mégis...nem tudom miért, de úgy érzem hallgatnom kell rá. Talán ezt az érzés nevezik ösztönnek?~ a másik keze is megemelkedett és lágyan a levélre rakta, szó szerint a tenyerei között tartva azt, de Aoi ennél sokkal de sokkal többet látott. ~ Akárhogy is, az a hang olyan volt, mintha...~ áramoltatta a chakrát a tenyerébe újra, de máshogyan mind korábban. Mert valami mégis megváltozott egy pillanat alatt ~... egy nő szólított volna meg és azt akarná szeljem ketté ezt a világot és minden ami benne van! ~ emelte lassan le a kezét a levélről és nézett szembe a valósággal. A levélen egy kisebb vágás éktelenkedett, keresztbe, nem is túl szélesen nem is túl látványosan, de egy újabb út, egy újabb lehetőség kezdetét jelezve.
- Ez az...- vigyorodott el magabiztosan- … megy ez, még ha lassan is!



Az idő pedig, szokták mondani, gyorsan elrepül ha az ember olyannal tölti a szabadidejét, mely teljesen leköti. És abból a napból, ami még vissza volt belőle minden eltűnt, elszaladt Aoi mellett, aki észre sem vette, hogy mi is történik körülötte. A fa alatt ülve csak újra és újra elővette az apró kis babérleveleket a zacskóból és újra és újra megpróbálkozott a feladattál, de mit sem haladva azzal. A levél ugyan minden egyes esetben bevágódott a főerezetig , szinte majdnem félig kettévágva az apró kis levelet, de ennél több nem történt. De ez ugyanakkor nem keserítette el a kunoichi-t, aki olyan momentumok, érdekes események fölött siklott át, mely pont mellette zajlott le ugyan, de számára csak az a kis két szer kettes négyzet létezett, ahol ült, csak az volt számára fontos amit a tenyerében tartott és minden egyes zaj, hang, szó, és mozgás másodlagos, mondhatni semmisé lett a számára.
Nem vette észre a mellette turbékoló szerelmespárt, akik majd egy órán keresztül nyalták egymást a nyálasabbnál is nyálasabb enyelgésbe keveredve, nem is zavartatva magukat a közelben üldögélő leányzó miatt. Majd a macskák kornyikálása, ahogyan szerenádot adtak szívük hölgyének és olyan hangzavart csaptak, hogy még a közelben élő idős hölgy is előbújt takaros kis házából, hogy csupán egy husángot használva fel a tervéhe, elkergesse őket. Szerencséjére Aoi-ra, csak egy halvány pillantást vetett, majd a sikeres küldetés után elindult haza. Igen, ez így ment egész nap, senki sem vette észre a lányt, vagy csupán nem akart vele foglalkozni, de ahogyan a nap egyre hosszabb árnyékokat adott a fáknak, szinte már sötétségbe borítva a kunoichit, egyetlen egy ember hangja mégis magához térítette őt. Egy hang, melyet azonban nem nagyon akarta hallani sem.
- Meg fogsz fázni ha ilyen későn idekint maradsz...- igen, a már jól ismert hang olyan zavaró volt, hogy Aoi rögtön felkapta rá a fejét. Na jó, azért el kell ismerni, hogy a kicsit erélyes, de kellemesen lány férfi hang a legtöbb lány szívét azonnal megdobogtatta volna, ezt meg is tette régen Aoi-nál, de jelen pillanatban semmi mást nem dobogtatott meg csak a vérnyomását.
- Na mi van...- nézett fel a hang irányába. Ugyanis a fiú nm mellette, nem is mögötte, hanem felette volt. A felette lévő ágon üldögélve nézett le rá, az egyik lábát gyengéden ide-oda lógatva lány feje fölött. - … hirtelen újra érdekel mi van velem? - a leány villámló és haragos tekintette elől a fiú nem tudott menekülni, mert már nem azt a kislányt látta maga előtt akit annak idején megismert. -
- Csak Zou-san kért meg, hogy segítsek előkeríteni téged...- csavarta ki nagy nehezen a szájából ezeket a hamis válaszokat, mert bizony köze sem volt ennek az igazsághoz. Valójában már órák óta figyelte őt az ágról és leste, miben is ügyködik annyira, de arra a kérdésre, hogy vajon akkor miért is szólalt meg akkor, csak annyit tudott volna mondani= Segíteni akart neki. Még ha ezt pontosan ezekkel a szavakkal, sohasem mondta volna ki semmi pénzért. - … aggódott, hogy már későre jár és nem mentél még haza...- nézett le újra Aoi-ra, akinek már kaján vigyor ült ki az arcára és az átható tekintette miatt a fiú azonnal elpirult.
- Hoho... ő vagy inkább te aggódtál miattam? -kérdezte a férfitól komiszan, sőt pimaszul.
- He... miért is érdekelne engem egy genin eltűnése...- vágott vissza azonnal, ezzel nagyon is magasra emelve azt a bizonyos labdát. - … csak egy barátnak tettem szívességet! - vakarta meg zavarában az arcát, de ezzel csak úgymond lebuktatta saját magát.
- Értem!- sóhajtott fel Aoi- Akkor megmondhatod neki, hogy nem megyek haza míg be nem fejeztem az edzésem! - hajtotta le a fejét, a lábai között heverő zacskóra, melyből egy újabb babérlevelet húzót elő. - De ha véletlenül mégis aggódsz értem, akkor segíthetnél is akár, nehogy megfázzak... - és abban a pillanatban a fiú lehuppant Aoi mellé az ágról, és guggolva az arcuk pontosan egy magasságba került.
Egymás szemébe néztek, pontosan úgy mind akkor és a régi érzések a felszínre törtek, még úgy is, hogy amit Issei akkor mondott, nagyon is igaz volt. Aoi még éretlen volt, lázadó és mindent gyűlölt ami körbevette őt és csak egy menekülési lehetőséget keresett abból a környezetből. De most, már minden más volt. Már ő is shinobi volt, egy szinten voltak, mi is alhatna az utukba. Igen, erre a kérdésre Aoi nagyon is tudta a választ, de a fiú viselkedése a köztük lévő falat minden egyes találkozáskor újra és újra romba döntötte.
- Figyelj...- érintette meg Aoi azon kezét, melyben a babérlevelet tartotta. Meleg keze belesimult a kunoichi vékony és apró kis kezébe, ahogyan egy pillanatra eggyé váltak. - A szél elemet egy tárgyba vezetni nem elég, formát is kell adnod a chakrádnak, mert sohasem lesz így teljes a technikád. Vezesd egy kardba, egy tőrbe vagy ebbe a kis levélbe mindig képzeld magad elé a chakrád áramlását, hogy is osztod el a levélben és mit is akarsz létrehozni vele. Mert a chakra nem csak a test, hanem az elméd része is. - Aoi keze bizseregni kezdett, furcsa érzés volt, meleg és kissé fájdalmas, mégis mondhatni kellemes. De aminek a legjobban örült a fiú volt, aki közel volt hozzá, akinek nézhette az aranyos kis arcát és engedhette, hogy ha akar újra közel kerüljön hozzá. - A legkönnyebben talán úgy lehetne leírni a chakra mozgását, minta ketté szelnéd a chakrádat és élezni kezdenéd őket egymáson, apró kis darabokat hozva létre kétoldalt, melyeket utána összesűrítesz...- emelt le a kézfejét Aoi kezéről és csak a fejével biccentett a fiú, hogy nézze meg az eredményt.
- Ez... - a kezében tartott apró kis babérlevél ketté volt szelve, egy tökéletes egyenes mentén. -.. neked is szél elemű a chakrád? -nézett fel meglepődve a fiúra, aki csak elmosolyodott és halkan felemelte a kezét.
- Tsh- pisszentet rá, miközben rákacsintott a lányra. - Ez a kettőnk titka kell, hogy maradjon jó... - állt lassan fel, ahogyan kinyújtóztatta a végtagjait. - Na de akkor jó edzést...- intett a még mindig földön üllő leányzónak, ahogyan lassú léptekkel elindult a nagy sötétségbe, mely már teljesen körbevette a két shinobit. - … Zou-nak meg majd megsúgom, hogy kint maradsz és ne várjon haza...- váratlanul visszanézett a lányra, aki teljesen vörös arccal nézett fel rá még abban a pillanatban is. - .. és vigyáz... nehogy megfázz itt kint nekem. - nevetett fel, ahogyan eltűnt a sötét fák között, magára hagyva a lányt, aki csak a tenyerét nézte, a levél két kis darabjait és azon gondolkozott, amit halott.




Az idő pedig pörgött, pont úgy, ahogyan a homoóra szemei pörögnek az idő előrehaladtával, egyre nagyobb és nagyobb hegyet alkotva, mely az idő múlását hivatott képviselni. De Aoi a tanács ellenére is csak lassan és aprán alig millimétereket haladva közeledett a siker felé. De azon az éjjelen nem látta a napfelkeltét. Maga sem tudta mikor szakadt meg a kép előtte, melyik próbálkozás volt az utolsó, hogy mi is történt vele, de az őt körülvevő sötétség teljesen rátelepedett. Az ereje kezdte elhagyni és olyan történt ami már nagyon is régen fordult elő vele. A szemei egyre nehezebbé váltak és mire feleszmélt volna, teljesen lecsukódtak és Aoi mély álomba zuhant. Teljes mértékig fáradt volt és olyan jóérzés volt a fának dőlve a nagy semmibe hullania, mint addig semmi más. Nem álmodott semmi-t sem, csak úgy érezte, mintha a homokórát valaki megfordította volna és egy pillanat alatt érezte újra az idő folyását, ahogyan magához tért egy lágy érintésnek hála.
- Jól vagy? - kérdezte tőle egy ismeretlen hang, ahogyan a szemei még mindig nehezek voltak és az egész teste olyan nehéz és fáradt volt, hogy azt hitte meg sem tud mozdulni.
- Igen, csak túlerőltettem magam... - nézett körbe és kellet rádöbbennie, hogy a nap már magasan az égen lohol a hold után.
- Értem...- mosolyodott el a nő és Aoi abban a pillanatban látta csak tisztán, hogy kivel is beszél. A nő ugyan ismeretlen volt a számára, de az arca, hosszú szőke hajzuhataga, mely félig belelógott zafírkék szemeibe, a mosolygós és barátságos arca mely melegséget sugárzót. - De ne erőltesd nagyon túl magad! Gondolj a jövődre is...- nevetett fel halkan, ahogyan végre kiegyenesedett és Aoi életében először látta a természet egyik csodáját. A nő hatalmas és domborodó hasát, melyben a jövő generáció következő tagját hordozta. Aoi meglepődve nézte a nő hasát, aki egyből észrevette a kislány érdeklődését és lágyan végigsimította a magzatát. - Megakarod érinteni? -kérdezte Aoi-tól, aki csak némán bólintott és nehezen ugyan de feltápászkodott a földről.
A keze csak lassan emelkedett meg, látszott rajta, hogy egy kicsit még tétovázik, de végül erőt vett magán és lágyan megérintette a nő hasát. Puha és lágy volt, mégis valamiért kemény látszott mint a vas. És ahogyan hozzáért, a magzat megmozdult és egy apró kis nyomást érzett a tenyerében, mely ösztönösen arra késztette őt, hogy elrántsa onnét.
- Nyugi, ma egy kicsit nyugtalan, talán már nem sok van hátra, hogy megszülessen. - mosolygott Aoi-ra, aki még mindig meglepődött arcot vágott, majd váratlanul hatalmasat kordult a gyomra, ami a nő elnevette magát. -Haha... ha jól hallom nem ettél már egy ideje , de ezen segíthetünk...- a kezében tartott kosárból villámgyorsan került ellő pár cipó, melyet Aoi ugyan kissé vonakodva, de azonnal be is falt azon nyomban. - Jól laktál? -kérdezte a kunoichitől, akinek végre volt elég ereje, hogy szóljon is, ne csak hallgasson.
- Igen.. köszönöm szépen. - hajolt meg illedelmesen a nő előtt, aki csupán elmosolyodott a látottakon.
- No lám, valaki aki tudja mi az illem.- mosolygott még mindig haloványan. - A nevem Chikako. És téged hogy hívnak? - kérdezte kíváncsi arccal.
- Aoi...- vágta rá azonnal.
- Aoi... ez egy szép név... oh....- simította végig újra a hasát- … úgy látszik neki is tetszik. De...- takarta le a kosár tetejét ismét- … nekem mennek kell, a férjem már vár rám. További jó edzést kívánok. - hajolt meg a nő is, bár amennyire is tudott.
- Köszönöm szépen mindent. - viszonozta a kedvességet Aoi is, miközben némán nézte végig, ahogyan odébbáll kimért, kecses és nőies lépteivel majd eltűnt a fák között.
Aoi pedig újra magára maradt, de nem bánta. Úgy érezte, ideje visszatérnie az edzéshez, de egyben valami más is bolyongott a lelkében. Tudta, hogy az a hang amit tegnap halott sokkal több volt egy megérzésnél és ez csak abban a pillanatban lett tiszta a számára. Újra elővette a zacskót, melynek ugyan már fele hiányzott, de maradt még benne annyi, hogy elég legyen a sikerig. Vagyis ezt csak Aoi remélte, de sokkal magabiztosabb volt mind korábban. Miközben a kezébe vette a következő babérlevelet, tisztán emlékezett azokra a szavak. ~Már értem! Nem elég minden gyakorlás, minden gondolat, elmélkedés vagy tudás mert egy shinobi-t nem ezek határoznak meg igazán, hanem amit a szívében érez és amit az súg neki! ~ lassan fölé helyezte a másik kezét is és chakrát vezetett a levélbe. ~Mert akkor nem csak azt halottam, hanem ezt is.... mert meg kell védened majd mindazt ezzel az erővel aki fontos a számodra!~ és ahogyan meghallotta a levél szakadását, majd meglátta a tökéletesen kettévált levelet a kezében rádöbbent, hogy mindaz ami történt nem lehet a véletlen műve. Bár akármi is történt, az mit sem változtat az eredményen.
- Mert egy igazi shinobinak az érzései adják az igazi erejét... igaz anya? -mosolyodott el, ahogyan elővett egy újabb levelet, majd egy újjabat, hogy biztosan nem a véletlen műve volt-e az ami történt, egészen addig folytatva amíg az összes levél el nem tűnt a zacskóból. És csak akkor tudta kimondani azt ami minden kifejezett. - Sikerült!
A megmaradt levelek úgymond már nem is számítottak kihívásnak, aprón, nem is túlságosan nagy lépésekkel, de Aoi biztosan haladt a célja felé és ahogyan a nap már majdnem újra lemenő ágba lépett és az eget eltakaró komorabb felhők épp csak megjelentek, az utolsó falevél is kettészelve hullt a földre. De mindennek nagyon is árra volt. A fiatal kunoichi úgy érezte, hogy abban a pillanatban összeesik a fáradságtól, az egész teste újra a reggeli zsibbadt és nyomasztó érzést érezte, mely talán még jobban erősebben tört a felszínre, jelezvén, hogy a ki nem pihent és meggondolatlanul gyors edzésének megvannak a következményei.
- Ügyes!- harsant fel egy ismerős hang a fák közül. A jounin újfent semmilyen előszél nélkül bukkant ellő a semmiből, ezúttal azonban szívbajt hozva a lányra, aki majdnem elesett a jounin férfi váratlan megjelenése miatt. - Nem hiába jegyeztek téged is erre az edzésre...- lépett közelebb a lányhoz, aki kipiroslott és nagyon is elesett arccal nézett fel rá. - … de nem megmondtam, hogy a szél ellem tanulása rengeteg chakrába kerül! -csóválta meg a fejét, de arca mégis elégedett volt. - De mindez ellenére lenyűgöző amit bemutattál. Két nap alatt sikerült előhívnod és névelegesen irányításod alá vonni az elemedet, pedig ez a legtehetségesebb tanítványaimnak is hetekbe került...- és ezek a szavak nagyon is érzelgősen hatottak a lányra, aki először érezhette úgy a Kumogakure-ban töltött ideje alatt, hogy különleges, és nem a múltja és a anyja miatt, hanem azért amit ő maga ért el.- De...- nézett fel a komor égre, a sötét felhőkre. Jól tudta, hogy bár a nap még magasan jár, a lány állapota és az időjárás nagyon is nem kedvez az edzésnek. - … rád fér a pihenés! - tekintett le rá újra és lágyan elmosolyodott. - Különben is, nem szabad túlerőltetned magad és főleg nem szabad elsietned semmit sem. Hiszen ahogyan a villám, úgy a szél ellem is nagyfokú koncentrációt és annál s több chakrát követelő ellem, melyet ha szakszerűtlenül vagy éppen meggondolatlanul használunk fel, komolya kihatásai lehetnek a használóra is. Főleg ha az erőlteti a dolgot. - lágyan veregette meg a lány vállát. - Menj haza és pihend ki magad Aoi. Holnap pedig várlak ugyanitt! - intett egyet a kunoichi-nek, akinek még volt ere megszólalni, hirtelen, erősen mégis kissé fáradtan.
- Sensei!- kiáltott rá váratlanul. - Mégis mi a neve? - kérdezte érdeklődve, hiszen a jounin még abban a pillanatban is egy ismeretlen férfi volt a számára.
- Az titok! -csitította le a lányt egy m,mozdulattal, ahogyan rákacsintott. - De ha sikerrel jársz a következő próbán, esetleg elárulom! - és ugyanúgy ahogyan érkezett semmi jel nélkül tűnt el és ezzel a kis türkjével inkább hasonlított egy szellemre, mintsem egy igazi húsvér emberre.
És a hazaút simán ment, nem volt se fennakadás, se meglepetés találkozás de még egy váratlan vagy meghökkentő esemény sem. Minden simán, gördülékenyen haladt egészen addig, míg Aoi haza nem ért, fel nem sétált a tömbépület harmadik emeletére és be nem nyitott a lakásba. Mert a nagy semmin kívül más nem várta otthon. Két egész napig volt távol és a lakás mit sem változott, minden a helyén volt, Zou sensei tegnap reggelei megjelenése után okosan bezárta maga mögött a teraszra nyíló ajtót is. De mégis, a jól ismert lakás valahogyan rideg és semmitmondó volt, nem volt benne élet, nem volt benne már semmilyen meglepetés, de ami a legeslegjobban fájt Aoi-nak, hogy senki sem várta otthon. Igen, ez az egyetlen dolog volt az, melyet nem volt képes megszokni, hogy mikor hazatér és belép a lakásba nem kell köszöni senkinek, nem várja otthon senki sem és ha maga alatt van, senki sincs akinek kiönthetné a szívét.
- Fáradt vagyok...- csukta be maga mögött az ajtót, mely hangosan visszhangzott végig az emeleten. Kissé gépies és jól láthatóan fáradt mozgás egyenes és szintén célratörő volt, mely nem keresett kibúvókat vagy éppen mellékutakat. A cél az ágy volt, melyre lerogyva, a kissé hideg, de annál puhább lepedőn azon nyomban mély állómba zuhant.




De azon az éj ellen furcsa álom gyötörte Aoi-t. Álom... inkább rémálom. A nagy semmi közepén, a kihalt fák között és szúrós tövisek között bandukolva más sem vette körbe mind halál és sötétség. De ő mégsem sírt, nem is félt, némán és rezzenéstelen arccal sétált a holtakból emelet patka között, mely lassan egy hatalmas dómként magasodót fölé. A holtakból emelet sírhely fölött pedig egy trón állt, ahol egy vékony testlaktó lény ült. Sötétség vette körül, csupán vakító vörös szemei nézték a kunoichi-t, aki akinek a lábbai abban a pillanatban lemerevedtek. A trónt a hozzá legközelebb álló emberekből állt és ahogyan a hold kezdett felnőni, egyre magasabbra és magasabbra, megvilágítva a trónon üllő, vékony testű nőt, a verejtékből úszó ágyon felriadt Aoi.
- hahaha... - lihegett tágra nyílt szemekkel, hiszen már nem is emlékezett arra, mikor is zavarták fel őt az álmából a baljós álmok. - Csak egy állom volt! -mosolyodott el és felült az ágyon.
A hideg szóba miatt pedig azonnal libabőrös is lett, pedig odakint mégis vakítóan sütött nap, Megvakarta a fejét, kócos hosszú haja rakoncátlan fürtökben ágazott szerteszéjjel és a harmadnapos ruháinak már kellemetlen illata azonnal megcsapta az órát. Hiszen lehet, hogy kunoichi volt, de egyben nő i. És egy nőnek semmi sem esik jobban, mind a reggeli forró zuhany, egy forró reggeli és az utána jövő semmitevés. Bár Aoi esetében a napi semmitevés nem volt érvényben és miközben reggelizett, már ha lehetett annak nevezni, révén már késő délutánra járt az idő, a vizes haja szárazra varázsolásával volt elfoglalva. Majd a friss ruha, a simára fésült haj, és a szívében lobogó vággyal, úgy érezte, semmi sem lesz képe megállítani őt. Bár erről az őt tanító jounin-nak más véleményei voltak.
- Na látom végre van valami emberformád...- köszöntötte őt a jounin a már második otthonnak is nevezhető kiképzőterepen. Az odaúton, ugyan jó messziről, de tisztán látott pár ismerős arcot, arcot a kiképzés indulásakor jelenlévő geninek közül. De nem is akart velük nagyon foglalkozni, bár amikor meglát azt konohai csajszit is, egy pillanatra megint összeakarta vele mérni a szavak erejét. Bár erről gyorsan letett és sokkal fontosabbnak találta az edzés, mintsem leálljon veszekedni egy senkiházi levelivel.
- Igen, végre kipihente magam...- mosolygott a férfira boldogan, hiszen alig várta mit is tartogat neki- … hála a tanácsának! - csapta össze a kezeit. - Most úgy érzem, hogy akármit is tartogat nekem, semmi sem lesz képes megállítani! - a férfi pedig erre igencsak felhúzta a tekintetét és immáron kérdősen nézett vissza Aoi-ra.
- Oh valóban?- kérdezett vissza gúnyosan, de mégsem sértőn a jounin – Akkor jó lesz ha ezt az energiát tényleg hasznosítod, mert a következő test valóban igazi kihívás lesz! - újra kotorászott a táskájában és kisvártatva egy csomag galyat vett ellő és Aoi kezébe nyomta. - Tessék! - vigyorodott el- Most ezeket kell majd feldarabolnod a chakrád segítségével, de nem simán...- keze megmozdult és két ujja pontosan egy centi távolságra állt meg egymástól. - … hanem egy centi távolságú apró kis darabokra!
- És ennek mi lesz az értelme? -kérdezett azonnal issza a kunoichi. Bár már kezdte kapiskálni a miértre a választ, jobban akarta hallani azt a jounin szájából.
- Hát...- húzta össze komorabbra a tekintettét, de némi vacillálás után, úgy döntött, hogy segít a lánynak. -... a leveles edzés segítségével már képes vagy megfelelőn előhívni a szél elemű chakrádat! Most pedig ennek segítségével rá fogsz jönni, hogyan is irányítsd azt! - Aoi elmosolyodott a kijelentésen.
- Ahogy gondoltam...- tekintette le a kis ágakra- … ahhoz, hogy centis darabokra vágjam fel ezeket, nem elég megalkotni, de irányításom alá is kell vonnom majd a chakrámat. Adott pontba, adott energiát kell irányítanom, méghozzá a megfelelő időben. Ez valóban kihívás lesz! - vigyorodott el ő is, de mire feltekintett férfira, annak csak a hűlt helyét találta. Egy szó és hang nélkül tűnt el, de ez már hidegen hagyta a kunoichi-t, aki újabb kihívások elé nézett némi faág kíséretében. - Hát akkor álljunk neki!
Az óra pedig újra felgyorsult, a megszámlálhatatlanul sok próbálkozás azonban mit sem vezetett eredményre, mert amit abban a pillanatban gyakorolt Aoi nem olyasvalami volt, melyen egy pillanat alatt képes lett volna átugrani és sikeresen megoldani. Már az első pillanatokban, az első próbálkozások során érezte, hogy az amit véghez kell vinnie igazi kihívás. A szél chakra létrehozása két fázisból állt, először sima chakra-t kellett létrehoznia, a testi és szellemi energiák ötvözésével, majd a chakra beállítottságát kelet megváltoztatnia szél eleművé. Már ez is komolyabb odafigyelést igényelt, de ezt már megtapasztalta a levelesek gyakorlás során, de immáron nem csak ennyiből állt a feladat. Nem olt elég a chakrát létrehozni és erőszakkal odafigyelés nélkül kiáramoltatni. Egy pontba kelet sűríteni, a megfelelő mennyiségben. Igen ez volt az a momentum melyet gyakorolt már hosszú órák óta, de még addig sem jutott el, hogy a megfelelő mennyiséget képes legyen kontrollálni, nemhogy egyetlen egy pontba irányítsa azt.
- Ez sokkal nehezebb mind hittem...- újra kezdett erőt venni rajta a fáradság, melyet csak súlyosbított azé közeli jelei. A nap aranysárga színei a horizonton, a feltámadó déli szél, mely a hegyek hideg levegőjét vonszolta magával a fiatal kunoichi felé. - … a szél ellem ilyen fajta irányítása ezerszer nehezebb mind a sima chakráé.- közben a gyomra is megkordult. Éhes volt újfent, pedig alig pár órája reggelizett, igaz az is késő délután tette. - Talán ideje lenne hazamennem...- tápászkodott fel a hideg földről, ahogyan valami zavarni kezdet a z orrát. Egy kellemetlen érzés, mely keresztülfutott az egész testén, egy viszkető, irritáló pont az orrban, mely arra kényszerítette a lányt, hogy kapkodva a levegőt, végül tüsszentenie kelet. - Ajj...- szívta vissza az or melléktermékét a helyére, ahogyan a hideg is kirázta. - ... remélem nem fáztam meg...- szipogta, ahogyan lassan elindult haza, ahol nem várt rá más, mind a meleg puha ágy.




Másnapra pedig a tegnap esti hidegrázás, a folyó orr és fáradság akkora teherként kezdték nyomni Aoi testét, hogy reggel, hiába ébredt kora reggel, mégsem volt képes kikelni az ágyból. Hosszú órákig csak némán pihent, örült annak, mikor a szemei lassan lecsukódtak és kissé eltudott bóbiskolni. Mígnem az egyik hirtelen és fájó ébredéskor nem a fehér falat látta remegő szemei előtt, hanem egy fekete arcú, borostás fazonét.
- Zou sensei? -kérdezte elesett hangon, hogy a férfi keze megérintette a lányt homlokát. Ai megremegett a férfi hideg keze miatt, mely lassan, de kellemes meleggé vált.
- Nincs lázad... ez jó. - mosolyodott el, ahogyan elemelte a kezét Aoi homlokától. - Csinálok neked egy kis levest! Addig maradj féken...- állt fel a székről és tűnt el a szoba félig nyitva hagyott ajtaján, ahogyan Aoi szeme lassan újra lecsukódtak és ő maga sem tudta már felmérni, hogy mennyi is az idő. - Hé...- egy lágy érintés erőltette ki újra a sötétségből - … gyere.. ülj fel. - segítette fel a lányt, aki addig a pillanatig meg sem próbálkozott hasonlóval, de legalább már érezte, hogy a teste milyen tompa és erőtlen. - Ezt pedig edd meg mind! Már ha képes vagy rá babuci...- emelte fel a kanalat, hogy majd ő megeteti a lányt, de Aoi komor és egyben vicces arca végül egy szó nélkül lebeszélte erről a tervről. - Finom? -kérdezte meg végül, ahogyan a kunoichi csak némán bólintott. - Jó! Ha végeztél, akkor pedig csak pihenj. - jegyezte meg, miközben Aoi erőt vett magán.
- De nekem folytatnom kell az edzésem! Még nem jöttem rá, hogy...- magyarázta volna a miérteket a férfinak, aki abban a pillanatban hagyatta ezt abba vele.
- Ezt felejtsd el! Beteg vagy, pihenned kell! - parancsolta vissza egy egyszerű kézlegyintéssel a feladatához, vagyis a leveshez! - De ha ennyire akarod a miértekre a választ, mondok neked valamit erről az edzésről! - hajolt előre, miközben a kunoichi lassan fogyasztotta csak a tésztás levest. - Beszéltem a kiképzést vezető jounin-nal és Issei-kun is. Mind a ketten azt mondták, hogy rengeteget fejlődtél már ilyen rövid idő alatt is, de ez komoly problémákat is felvett. - vakarta meg az tarkóját. - Ha valaki ilyen gyorsan fejlődik, akkor előfordulhatnak mellékhatásai is az tanulásnak! A test hiába húz alapból valamelyik elem felé, az nem jelenti azt, hogy képes kezelni is azt. Belegondoltál már, hogy az akadémián miért nem alapból az elemi chakra kontrollálására tanítanak meg titeket? - kérdezte halkan, ahogyan Aoi evett ugyan, de a tekintete a jounin arcát fürkészte. - Ez nem azért van, mert olyan nehéz lenne! Hanem mert ha a test nem fejlődik ugyanabban a mértékben mind maga az elemi jártasság, akkor az súlyos mellékhatásokkal is járhat! Sérülhet a chakrahálózat, mely ahhoz is vezethet végül, hogy nem leszel képes chakrát használni! Érted ugye! - komor arca szinte belefúródott Aoi tekintetébe. - Ha erőlteted a dolgot és nem hagyod hogy a tested is pihenjen komoly bajod is eshet! Éppen ezért most pihensz egyet és ha jobban leszel akkor majd folytatód! -állt fel a székről és elvette Aoi kezéből az üres tányérát. - Kérsz még? -kérdezte kicsit nyugodtabb és szelídebb hangon.
- Nem...- válaszolta halkan, ahogyan visszabújt a paplan alá és oldalra fordulva lecsukta a szemeit, Zou pedig halk léptekkel elindult a kijárat felé. - … sensei!- szólalt meg halkan, de a szemeit nem nyitotta ki. - Ha meggyógyulok segítesz majd a tanulásban? -kérdezte a férfitól, aki elmosolyodott ezen a kérésen. Mindent kivéve ezt az egyet nem hitte volna soha a lányról. Hogy segítséget fog valaha érni akárkitől.
- Hát persze! Hiszen megígértem nem? Segítek neked felkészülni a jövőre! - az ajtót csak résnyire hagyta nyitva, Aoi pedig mosolyal az arcán aludt el újra, várva, mit is hoz neki a másnap.

Másnap reggel Aoi pedig teljesen kipihenten ébredt. Nem fájt semmije, még csak elesettnek sem érezte magát,sőt szó szerint kicsordult az energiától. Maga sem hitte volna, hogy a tegnapi levertség és rosszullét után így fog ébredni. De azért azt is el kell ismerni, hogy a reggeli ébredés után, mikor felkellet ülnie, még apró kis fáradságot érzett a végtagjain, mely arra sarkalta, hogy egyenlőre mégis maradjon csak az ágyban. Azt azonban nem tudta mennyit is várt arra, hogy a szobán kívülről hangok szűrődjenek be hozzá, hogy az ajtó kinyíljon és Zou sensei belépjen rajta. Ő maga úgy érezte, hogy órákat várt a szobában, míg valójában alig húsz percet.
- Á ébren vagy? - kérdezte a férfi, ahogyan becsukta maga mögött az ajtót. - És hogy érzed magad? - folytatta a kíváncsiskodást, miközben odasétált az ágy mellé és ellenőrizte, hogy a kunoichinek nincs-e láza.
- Jól..- vidult és mosolygós arccal fogadta férfit, aki elégedett hümmögött egyet és az ágy mellé húzva a széket, mégsem foglalt helyet rajta.
- Ennek ürülők! - fordult meg és indult el kifelé a szobából. - Mindjárt hozok egy kis reggelit és míg eszel...- fordult végül mégis hátra az ajtónál- … tanítok neked ezt az azt. - Aoi pedig ezt alig várta. Már tegnap úgy érezte, hogy kezd lemaradni a másik geninektől ez miatt a betegség miatt, de mivel újra felcsillant a remény, hogy előre léphet, ismét azt a megszokott bizsergető érzést érezte magán, mely arra vágyott, hogy tudással töltsék meg az üres edényeket. Ugyan csak alig pár perc volt, mire Zou visszatért, de arra teljes harci lázban égett. De ezt Zou is észrevette egyből - Na nyugodj meg...- lépett oda mellé és a kezeibe adata a az újabb foró levest.
- Köszönöm...- állt neki szinte azonnal az evésnek a kunoichi. A gyomra már reggel óta korgott, bár ez addig a pillanatig fel sem tűnt neki.
- Szívesen, végül is engem bíztak meg azzal, hogy vigyázzak rád...- foglalt helyet a férfi az előre odakészített széken. - De akkor ameddig eszel, mesélek neked kicsit...- köszörülte meg a torkát- … ha már tegnap megígértem neked.- dőlt hátra a székben, a lábait keresztbe vetette és úgy nézett le a falatozó leányzóra. - A szél elem mi? Ez biztos nem véletlen...- jegyezte meg kezdésként. - … szerencsédre elég jól ismerem ezt az elemet, így tudok neked adni pár megfontolandó tanácsot. - Aoi ezekre a szavakra felnézett a férfira és egy pillanatra abbahagyta az evést is, pár azt az utolsó tésztát, mely kilógott a szájából, még felszívta és rágás nélkül le is nyelte.
- Csak nem maga is szél elemű? -kérdezte a férfitól, aki erre a kijelentésre csak elnevette magát.
- Nem, de ismerek valakit, aki igen... - Aoi kíváncsi arca nézett fel rá még azokban percekben is. - ]Issei...- mondta ki a fiú nevét, akit Aoi talán mindenkinél jobban ismert a falúban. - … az első tanítványom. - Aoi pedig majdnem megfulladt a szájában lévő, következő adag tésztától. Annyira meglepte ez a kijelentés.
- Maga volt a mesterre? -kérdeztet vissza azonnal Aoi, mármint miután megküzdött azzal a rakoncátlan falattal.- Akkor tud arról is, hogy...- ráncolta össze a szemölködét, ahogyan Zou csak némán bolintott kezdetnek.
- Igen és már akkor sem helyeseltem...- intette vissza a leveshez Aoi-t – De erről már mindent tudsz nem? Így térjünk vissza az oktatáshoz! Míg Issei-t tanítottam, volt elég időm belerágni magam a szél ellem irányításának méhészetébe, így gondolom a chakra fókuszálásánál akadtál el. Igaz? -kérdezte nyíltan, ahogyan Aoi csak némán bólintott. Bár nem látszott rajta, mindvégig a jounin férfira figyelt. - Hát most jól figyelj! Nem elég megalkotni a chakrát és kiáramoltatni, de erre gondolom már rájöttél. A nehézséget az okozza, hogy nem tudod irányítani, ennek pedig egy oka van! Túl gyorsan akarod kiáramoltatni! -Aoi abbahagyta az evést és a férfira nézett. Igen, akárhányszor gyakorolta, mindig átgondolta ugyan, hogy mit kell tennie, de így visszaemlékezve nem hagyott elég időt semmire. - És egy helytelen! Így elveszik a kontroll felet, nehezebben irányítható és rakoncátlanabb lesz a chakrád. De ha kivársz, összegyűjtöd és kontrollálod ezt az energiát akkor nem lesz gond vele. - fejezte volna be a tanítást, de Aoi várakozás nélkül kérdezett vissza.
- Ez rendben van, de ha kontrollálom is ezt az energiát és hagyok neki elég időt, akkor sem vagyok képes egyenesen kettévágni a faágat, főleg azon a távolságon, ahol kellene...- jegyezte meg kissé hangosabban, mert abban a pillanatban kicsit úgy érezte, hogy az amit hall, semmi hasznára nem vall.
- Mert elfelejtetted az amit már megtanultál! -emelte fel Zou is egy pillanatra a hangját. - Emlékez vissza, mit is mondott Issei? -tette fel a legjobb kérdést Aoi-nak, aki egy pillanatra elgondolkodott, míg megtalálta a friss emlékei között a megfelelő szavakat és képkete.
- „... minta ketté szelnéd a chakrádat és élezni kezdenéd őket egymáson, apró kis darabokat hozva létre kétoldalt, melyeket utána összesűrítesz...” - mondta ki a jounin szavait.
- Pontosan! - mutatott rá a kunoichire hátazottan Zou. - Neked pedig ezt kell csinálnod, mikor megpróbálod kettévágni az ágat! A vonal mentén, ahol kettészeled, pontosan így kell mozgatnod a chakrád, hogy a vágás precíz, egyenes legyen, a kívánt helyen. - és igen. Erre a miértre várta a választ Aoi és letette a kezéből az üres leveses tálat.
- Igen... erre nem is gondoltam! -mosolygott boldogan a lány, ahogyan Zou keze megemelkedett és abban egy apró kis ágat tartott.
- Most, hogy tele a tank, mit szolnál ha az elméletet átültetnéd a gyakorlatba? -nyújtotta Aoi kezébe az ágat, aki szinte kikapta azt a férfi markos kezei közül.
Kezei között fogta, ahogyan Aoi újra, ahogyan a falével esetében tette, a másik kezét az ágra helyezte, majd összegyűjtötte minden tudását és minden erejét. Koncentrálta a chakrát és azt tette amit tennie kellet. Apró kis halk koppanás hallatszott csak, ahogyan a faág egy darabja a tányérba zuhant, ezzel felkelte a férfi és Aoi figyelmét is. Mindketten érdeklődve tekintettek fehér porcelán tányérra. A faág ugyan, még mindig nem egyesen volt vágva, de a vágás pontosan olyan volt, mintha késsel szeletelték volna azt fel.
- Na megy ez...- csattant fel Zou ahogyan mindvégig a kunoichi mellet maradt, aki újra és újra, apró kis darabokra szeletelte az ágakat a chakrájával.- Minden egyes próbálkozás után egyre tisztábban és sikeresebben. Mígnem az újabb fáradság miatt, végül újra elszundított a kunoichi, pontosan azon, tökéletesen szeletelt ágak alatt, melyek össze vissza heverve hevertek az ágyán. De az arcára mégis boldogság ült ki, mert már jól tudta, hogy sikerrel járt, vagy legalább ilyen közel még nem volt hozzá. - Ügyes vagy...- mosolygott a lenyugvó nap fényében a jounin a kislányra.
Egy újabb érdekes reggel és egy újabb lehetőség kezdődött el ismét, ahogyan a kinti madarak egyre hangosodó csicsergése egy pillanat alatt ébresztette fel Aoi-t az álmából. Nem emlékezett tisztán, hogy mit is álmodott, de a víz ismét leverte őt, melynek hála azonnal a hideg kezdte rázni a jéghideg szobában.
- Miért van mindig ilyen hideg ebben a falúban...- takarózott be azonnal, de ahogyan magára rántotta a takarót, egy éles fájdalmat érzett a kezében. - Mi a...- nézett az apró kis tenyerére, melyből halványan de újra és újra egy apró kis vörös csepp hullt az ágyneműre. És mindennek az okozója egy apró kis gally maradvány volt, mely belefúródott a lány kézfejébe. - … a francba, el is felejtetem, hogy ezek itt vannak. - nézett körbe idegesen maga körül, majd kipattant az ágyból és a konyhába sietett.
Nem keresett valami nagyot, csupán egy apró kis kést, vagy egy csipeszt, mellyel könnyedén és precízen kibányászhatja a bőr alá fúródott kis szálkát. De ahogy lenni szokott, amit az ember akar az sohasem kerül a keze ügyébe, helyette sok semmitmondó és felesleges segédeszközök kerültek előtérbe, melyekre szüksége sem volt, sőt, észre sem vette, hogy egyáltalán ilyen eszköz van a konyhájában.
- Na mi van...- csendült fel újra a férfi hangja, de ez most hidegen hagyta Aoi-t. - … már ennyire jó vagy, hogy korra reggel főzőcskézel? - kérdezte éppen akkor, mikor végre Aoi kezébe akarta egy apró kis konyhakés, mellyel egy határozott mozdulattal vágta fel a gally feletti bőrt, hogy a szálkának egy kicsit sem mondható egy centis kis darab apró kis koppanással érjen földet a pulton. - Vagy csak azért vagy fenn, mert éppen megjött? -kérdezte kuncogva, miközben a földön lévő apró kis vércseppeket nézte és egy apró kis répadarabot rágcsált felhőtlenül. A kunoichi kezében pedig megfeszült a kérdés, melyet nem is volt rest útjára engedni. Villámgyorsan fordult meg és mire a jounin feleszmélhetett volna éppen az orra előtt csapódott az erkélyajtó fakeretébe. - Na...- nézett a lányra, aki vörös arccal, az idegességtől lihegve nézett rá.
- Maga idióta! - kiáltott rá ingerülten- Mégis hogyan lehet ilyenekkel viccelni...- tekerte a keze körré az egyik konyharuhát, miközben az arca kezdet visszanyerni az eredeti alakját. - Különben is, nekem még nincs ilyen problémám...- nyögte ki végül, ahogyan elkapta a tekintetét a férfiról.
- Akkor pedig mutasd mi is okozta ezeket a félrevezető jeleket... - lépett mellé, ahogyan lassan levette a kezéről a ruhaneműt és ránézett a nem túl komoly, de elég csúnya sebre. - … ez elég csúnya...- törölte le a vért a lány puha kezéről, miközben egy apró kis tekercsnek tűnő tárgyat vett ellő a derekára kötött tárolóból. De ahogyan leterítette az asztalra és kitárult Aoi szeme előtt, már tisztán látta, hogy az nem más, mind medikus csomag. - … szóval lény nyugodt! Mindjárt ellátom. - ültette le a székre a kunoichi-t, miközben normálisan kitisztította a sebet, lefertőtlenítette azt, majd lágyan, nem túl szorosan kötözte be, olyan precizitással mintha egy igazi medikus ninja lett volna. . - Kész is...- kötött csomót a kötés végeivel. - … de ezzel a kézzel tényleg képes leszel az edzésed következő szintjére? - kérdezte Aoi-tól, aki pislogott csupán értetlen tekintetévvel, egyenesen a jounin arcára.
- Mégis miről beszél? -beletellett egy kis időbe, míg ezt a kérdést feltudta tenni. Zou pedig csak halványan elmosolyodott.
- Az edzésed következő szintjéről! - engedte el Aoi kezét végre, majd hátradőlt a széken. - Ma reggel az volt az első dolgom, hogy beszéljem az oktatóddal. Nehezen hitte el, hogy a szemem láttára sikeresen teljesítetted az előírt feladatott, ilyen rövid idő alatt, de örüljünk annak, ami valóban igaz. - Aoi már alig várta, hogy mire is akar kilyukadni a férfi, hogy mit is lesz a következő szint a szél elemű csakraképzésében. A férfi pedig elkezdett számolni. - Kettévágtad a levelet, felszeletelted a faágat és most... - mutatott Aoi-ra vigyorogva. - Ketté fogod vágni a vizet!
- MI? - csattant fel a fiatal kunoichi ezen kijelentés miatt. Eddig ésszerűnek találta, hogy mit is kérnek tőle, de ezen esemény már teljesen más szint volt a számára. Még csak azt sem értette meg elsőre, hogy mit is kell csinálnia pontosan. - Ezt mégis hogyan... - dadogta, miközben Zou felállt a székről és a konyhában lévő csaptelephez sétált.
- Nagyon egyszerű... - nyitotta meg közben a csapott. - … használd mindazon tudást amit megtanultál! Szeld ketté a vizet és akkor tökéletesen módon fogod tudni kontrollálni a szél chakrádat! - sétált vissza a helyére, miközben a víz egyfolytában csak zúdult kifelé a csapból.
Aoi felállt a székről és lassan a mosogatóhoz sétált, ahogyan a vízre nézett. Folyamatos mozgása miatt, nem is gondolt olyasmire, hogy úgy próbálkozzon meg ezzel a tesztel, ahogyan azt eddig tette. A jounin szerint már minden tapasztalat a birtokában volt, nem volt másra szüksége, mind összerakni a kirakós darabjait és immáron segítség nélkül megcsinálni a feladatát. ~Rendben! ~ csukta le a szemeit. ~ Ha csak abból indulok ki, hogy mit tettem az előző feladatban, akkor a vízbe kellene vezetnem a chakrát és ott elosztva manipulálnom azt ... de ez most ha minden igaz nem lehetséges. A Víz egyfolytában csobog, vagyis ha lassan belevezetem, akkor szertefoszlik a térfogat-növekedés miatt.~ markolta meg a konyhapultot közben ~ Most valóban nehéz a feladatom! Ha minden igaz, akkor a chakrát sokkal mértékben kell majd felhalmoznom saját magamban, majd egy pillanat alatt kiengednem, pontosan olyan mozgásra bírva, ahogyan a fadarabot vágtam ketté. De most nem egy tárgyban, hanem a levegőbe bocsájtva kell mindezt tennem! ~ pattantak fel a szemei és engedte el a pultot is.
- Gyerünk! - emelte fel a kezeit a vízoszlop elé és mindazt amit kigondolt elméletben átkellet ültetnie gyakorlatba is.
Aoi összegyűjtötte a chakráját és nem kiáramoltatva összesűrítette, felhalmozta a testében, mint ahogyan az ember egyre idegesebb és idegesebb valaki miatt, de mégsem engedi, hogy a dühe kirobbanjon. Helyette összegyűjti minden gyűlöletét és haragját, hogy aztán egyetlen egy emberre vetítve kettévágja őt. Pontosan úgy, ahogyan Aoi próbálta a vízoszlopot is. De elég lett volna csak tényleg kiengednie? Nem! Nagyon is megpróbálta betartani Zou sensei tanácsát, megtartva a szavainak a lényegét és egybesűríteni mindazzal, amiben már biztos volt. Nem szórakozott, nem is akart kísérletezni, de ami ennél is fontosabb volt, hogy teljesen megbízott magában és abban amit tenni akart. De a neheze csak akkor következet.
- Gyerünk! - szabdította fel az addig a pillanatig tárolt és sűrített chakrát, hogy egyszerre, egy pontba koncentrálja, nem elosztva, hanem egy apró kis vonalba sűrítve úgy vágja ketté a vizet, ahogyan a kés vágja ketté a kenyeret. A víz pedig megmoccant, kettévált egy pillanat erejéig, tökéletesen elkülönülve egymástól. - Ez az! -vidult fel Aoi, de abban a pillanatban a víz átküzdötte magát az akadályán és újra egyesült az alatt lévő víztömeggel. Mindez pedig alig egy pillanatig tartott.
- Majdnem! - mosolygott a jounin, a székről nézve végig a genin tanítványa próbálkozását. - De több chakrát gyűjts össze! Ne feled, a szél elemű technikákhoz magasabb chakrasint szükséges mind a többihez és sokkal nehezebb is irányítani őket! De a chakra kibocsájtása és irányítása majdnem tökéletes volt, bár próbált még vékonyabban elosztani... - mondta és mondta és csak mondta a férfi, ahogyan Aoi figyelt rá, közben már a saját feladatára is akart koncentrálni.
- Mint ha az olyan kőnyű lenne! - csattant fel a férfi kijelentésére. - … bár ez is elég nehéz nekem! Ha még vékonyabban kellene elosztanom a chakrát, akkor még jobban megosztaná a feladat a figyelmem. - csukta le újra a szemeit és próbált még több chakrát létrehozni és felhasználni.
- Ne nyivákolj!- csattant fel a jounin is- Nem az a feladatod, hogy egy pillanat alatt megtanulj mindent, hanem hogy rájő j, ráérez mindarra amire szükséged van a siker érdekében! - Csitult el közben, majd beletúrt a hajába. - De igazad van... az elemi chakra irányításához több éves gyakorlásra van szükség! Talán túl sokat kérek tőled...- nézett csak fél szemmel a lányra, aki nagyon koncentrált a feladatára és ez valahogy egy apró kis mosolyra sarkalta őt.
A szakadatlanul lehulló cseppek sokaságát egyre nehezebben tudta elnyelni a lefolyó, a víz már nem a nyers fém felületre, hanem az alján összejött halvány vízfelületbe csapódott és rögtön és rögtön egyre nagyobbra nőt. De egy pillanatra ez mégis megszakadt. A vízfa újra megtört és ezúttal hosszabb ideig! Bár így is alig pár pillanat volt a szakadás mértéke, Aoi ennek ellenére is, sikernek könyvelte el mindazt ami történt. De ezúttal Zou nem fűzött hozzá semmit különöset, Aoi hiába is fordult hátra hozzá. A jounin csak némán ült a székben és a leányzót figyelte, miközben az jutott eszébe, hogy mennyire is csodálatos és lenyűgöző mindaz amit lát. Ilyen gyorsan ráérzett, még ha hibáktól és felesleges mozdulatoktól is hemzseg mindaz amit csinál. De ezt kilehet küszöbölni majd idővel. Ahogyan pedig a lány újabb és újabb próbálkozását nézte, az idő egyre csak telt. De a legjelentősebb eseménynek az róható fel, mikor Aoi váratlanul megszédült és majdnem össze is esett. Pedig alig három órát gyakorolt, kisebb megszakításokkal.
- Jól vagy? - segítette le a közeli székre és nézte a lány falfehér arcát.
- Igen, csak kicsit túlzásba vittem. - lihegte, miközben az arca visszanyerte eredeti fényét. - Megpróbálta az eddig legnagyobb chakramennyiséget felhalmozni, de úgy látszik az állóképességem nem elég mind ahhoz, melyre az elmém már készen áll...- nevetett fel halkan, miközben Zou helyet foglalt vele szemben.
- Többet ne csinálj ilyent! - mosolyodott el a jounin. - Már megmondtam korába, mennyire veszélyes ez az edzésforma. - hajtotta lejjebb a fejét, hogy a tekintette a leányzó arcával egy magasságban legyen. - Megértetted? - ráncolta fel a homlokát, mire Aoi csak némán bólintott. - Rendben. - vigyorodott el. - Csinálok valamit kis étket, te addig csak pihenj és jól figyelj rám... - állt fel és a konyhapulthoz sétálva tojást és rizst vett elő a közeli kis szekrényből . - … nagyon jó haladsz, de meghagyták nekem, hogy a végső siker kijelentése előtt egy fő tesztnek fesselek alá. - törte fel a tojást, miután zsírral megkent egy lábost és a tűzhelyre rakta. - Tudod az igazi szél specialisták képesek akár arra is, hogy egy hatalmas vízesést is kettévágjanak csupán a chakrájuk segítségével, de tőled nem várok ilyent. - a zsírral keveredő tojás sercegő hangja és mámorító illata bejárta ez egész szobát. - De ehhez hatalmas állóképesség és lelki erő szükséges, mely neked még nincs meg...- jegyezte meg azonnal, ahogyan megkavarta a tojást egy ügyes mozdulattal. - … így feltételezem, hogy a fürdőben lévő csap ennél sokkal nagyobb. Vagyis ha azt kettétudod szelni tetetted a vizsgát! - a kész tojást egy tálba helyezte óvatosan és Aoi elé csúsztatta. - Most nem érünk rá ennél többre! Tömd magadba és induljon az utolsó menet! - ült le a már nagyban falatozó genin elé és csak azt kérte, hogy öt másodpercig szelje ketté a vizet.
Így pedig az utolsó teszt is végső formájához közeledett. Már nem sok volt hátra, de még azt sem lehet mondani, hogy közel volt. A fürdőben lévő csap átmérője nagyobb volt, ami azt jelentette, hogy a konyhában lévő csapon átfolyó vízmennyiség duplája tört felszínre ugyanazon másodperc alatt. Ez pedig azt jelentette, hogy a korábbi chakramennyisg és a további energiákat is megkel duplázni.
A nap pedig a végéhez kezdett közeledni. Aoi egész napja ment rá erre a próbálkozásra, négyszer annyi időt felemésztve mind a konyhai kis próbálkozása. De a kétszeri hosszú szünet és az egyre jobban fejlődő konyhai fűszeres hús, a rizses tálak növekvő látványa mindig annyi erőt volt képes összesűríteni abba a kis testbe, hogy az sohasem volt képes feladni a harcot. Bár mindehhez Aoi megingathatatlan és mindig előretörő, hajthatatlan fegyelme és elszántsága is kellet. De a siker mindvégig váratott magára. Mígnem a nap utolsó sugarainál végül Aoi megelégelte a finomkodást és a végeláthatatlan próbálkozások sorozatát.
- Sensei... -szólalt meg halkan és mégis határozottan. - .. bocsásson meg, de az amit korábban mondott, már nem leszek képes betartani!- jegyezte meg nyíltan, ahogyan Zou felhúzta ezen a kijelentésen a szemöldökét. - Ha nem lépem túl a korlátaimat, sohasem leszek erre képes! Lehet, hogy meghaladja a tudásomat ez a szint, lehet, hogy hosszú fárasztó gyakorlással napok, vagy hetek alatt révre érnék vele, de nekem most nincs annyi időm! -a a jounin akart valamit mondani, de végül visszafogta magát. - Ha továbbra is visszafogom magam, végül összetörik az akaraterőm és azt nem akarom! - mindkét kezét a vízfal elé tette és vett egy mély levegőt. - Mint mindig most is kockáztatok és mindezt azért, hogy ha egyszer eljön a nap, ne legyen semmi amit meg kell bánom...- összegyűjtötte a chakráját, annyit, hogy abba minden erejét, legyen az testi vagy lelki energia, majdnem nullára csökkenő szintet jelzett volna akármilyen kijelző.
Majd váratlanul kiáramoltatta, egyenes egy apró pontba sűrítve azt. A robbanás erejű chakra csak vonalban jelent meg, mely megakasztotta a vízfalt, sőt a kád peremén egy apró kis vágás is megjelent. ~1~ áramoltatta a chakráját ugyanaz a szinten abba az vonallal jegyzett pontba ~2~ a vonal mentén a szél chakra egymásnak feszült, ahogyan apró kis tűké válva egymást kezdték élezni. ~3~ és ezzel megakasztva és szétvetve minden tárgyat ami az útjába került volna. ~4~ Aoi látása abban a pillanatban kezdett egyre homályosabb lenni, a lábbai megremegtek, a felhalmozott chakra pedig a végét járta. Jól tudta, hogy csak ennyire képes, de valahogy mégsem akarta feladni. Őt nem abból a fából faragták. ~5~ a lábai abban a pillanatban elernyedtek, a vízfal újra uralma alá hajtotta a levegőt és Aoi előtt minden elsötétül.
- Aj te lány...- zuhant Zou karjaiba, aki csak elmosolyodott a halkan szuszogó lány arcát nézve. - Mindig a lehetetlen hajszolod mi? Bár ebben a lehető legjobban hasonlítasz az anyádra...
Három nap tétlenség során Aoi kezdet úgy érezni, hogy hatalmas hibát követett el. Zou nem engedte se felkelni az ágyból, se semmi meggondolatlanságot csinálni, bár nem is tudott volna igazán. Másnap, de még harmadnap is úgy érezte, hogy a kezei leszakadnak, hogy az egész teste olyan nehéz és suta, mint egy hetes kimerítő edzés után. És bár ez nem is állt olyan messze az igazságtól, de a negyedik nap reggelén érkezett csak el oda, hogy feltudott kelni az ágyból és saját akaratából azt tenni és enni amit csak akart.
A nap pedig egyre magasabbra és magasabbra tört az égen, Aoi azonban csak némán ült a konyhában, és a kezében szorongatott kunai késsel játszott. Még abban a pillanatban sem úgy tudta mozgatni ahogyan azt ő akarta és ez nem igazán tettszett neki. Az ujjai között meg-megbicsaklott a kés, Aoi pedig egyre idegesebb lett emiatt. Sőt amikor egymás után kétszer is halk koppanással zuhant az asztal lapjára, nem hagyott esélyt neki a harmadik alkalomra. Idegesen kapta el a kést és hajította a szoba egyik ajtókeretébe, de mindhiába. Csupán még nagyobb zajt csapott vele, ahogyan a kés éles csörömpölés közepette a földre hullott.
- Hát ez nem megy ma neked...- nyitódott ki az erkélyajtó és lépett be rajta az a személy, aki már szó szerint is inkább Aoi-nál lakott, mint a saját lakásában.
- Mi lenne ha egyszer inkább a bejárati ajtót használná ki? -kérdezte kissé ingerülten, ahogyan lassú léptekkel útra kelt a késért. - Vagy inkább találna valami jobb elfoglalást, mintsem engem zaklat már korra reggel. - keze ráfonódott a földön heverő kunai-ra.
- Nyugi... nyugi... - emelte fel Zou védekezően a kezeit. - Nem azért jöttem, hogy zaklassalak! - mosolyodott e – Csak egy hírt jöttem átadni! Mivel sikeresen teljesítetted a neked adott feladatott, ideje lenne átültetni a szél elemedet a gyakorlatba!- ezen szavak kicsit megnyugtatták Aoi-t, még mindig ideges volt. Szinte már bánta, hogy ennyire túlzásba esett a tanulás végéhez közeledve.
- Már sokkal közelebb lennék a célhoz, ha akkor nem kapkodok el semmit... - a kés megremegett Aoi kezében, mielőtt a kunoichi egy erős és határozott rántással az asztalba nem vágta azt.
- Még mindig ezen loholsz? - sóhajtott fel Zou. - Ami történt, megtörtént. Inkább annak örülj, hogy nem lett sokkal nagyobb bajod.. - sétált oda Aoi-hoz és egy határozott mozdulattal kirántotta a fából a kunai-t. - … de most inkább figyelj rám és jól jegyezd meg azt amit mondok! Egy fegyver csak annyit ér, mind az aki forgatja! Meg kell tanulnod hogyan tett erőségedé mindazt amit eddig megtanultál és fordíts azt az ellenfeleid ellen. - nyújtotta át a kunoichi-nek a kést. - Szerencséd van. A szél ellem a legerősebb közelharci támad erőt képes neked biztosítani. A te feladatod most már az, hogy megtanuld, hogy is tedd meg mindezt. - vágta hátra biztatásképpen a genin-t. - Na menj! A tanárod már vár a kiképzőterepen és van egy ajándéka is számodra.

A kiképzőterepre vezető út pedig sokkal közelebb volt mind arra emlékezett. Azt hitte, hogy sokkal nehezebb dolga lesz, hogy az út hosszabb és fárasztóbb lesz, de kellemeset csalódott. A fák lombkoronái melyek épp csak kilátszódtak a hatalmas sziklák közül tisztán jelezték a cél helyett. Az elkerített hatalmas fal mely teljesen áthatolhatatlanul állt előtte nem is volt kihívás a számára. Egyszerűen átsétált a nyitott bejáratán és ahogyan meglátta a jounin-t az egyik fa alatt sütkérezni, a vállának támasztva egy furcsa eszközt, mely leginkább egy legyezőre hasonlított.
- Sensei! - sétált el, ahogyan mégis megtorpant a kellő távolságban. A jounin pedig csak felnézett rá- Végre elárulta, hogyan is hívják? -kérdezte végre, de a szemei mégis a legyezőn voltak.
- Talán majd legközelebb...- mosolyodott el a férfi és ezzel lényegében ki is tért a Aoi kérdése elől. - De addig is gyakorolj ezzel...- emelte a magasba a furcsa alakú legyezőt és nyújtótta át a fiatal kunoichinek. - … ugyanis ez téged illet. - Aoi azonban a szavai ellenére mégis vonakodva vette kézbe a méretes legyezőt.
- Ez könnyű...- szólalt meg értetlenül, miközben megforgatta a kezeiben, pontosan olyan mozdulattal, ahogyan egy kardot illik kipróbálni. - … de mégis hogy értette, hogy engem illet? -nézet az öregre, aki közben felállt a földről és éppen indulni készült. Bár ebben a lány megakadályozta őt.
- Ha ennyire kíváncsi vagy rá, kérdez rá Zou-nál. Ő biztosan tud segíteni...- vigyorodott el és búcsút intett a lánynak és ezzel a közös edzésüknek is, egy egyszerű kis kézmozdulattal. De ezt éppen Aoi bánta a legkevésbé.

…...................................................................................................................

Az edzésért kapott ajándékok=
- +15 ch
- 1 db szél elemre érzékeny Uchiwa legyező