Sugomi Aoi

megj.: Sai-el beszéltem erről és ő rábólintott, hogy még bele fér a küldetés keretei közé, ha egy hosszabb küldetést feltagolok több részre! Annyi kikötése volt, hogy ahogyan én vázoltam neki az esemény sort, az maradjon is úgy. Mivel a fő küldetés száll közben főleg olyanokkal hoz majd össze a sors, akiknek fejpénz van kitűzve a ronda kis koponyájára, így minden egyes küldetés rész, beillik egy küldetésnek. Még ha nem is vettem fel, de úgy teljesítettem.

Minden kezdett visszaállni a rendes kerékvágásba. A hetek óta tartó kemény edzés pedig meghozta a hatását. Aoi annyit fejlődött ilyen rövid idő alatt, mely össze sem volt hasonlítható mindazzal, amin addig keresztül ment. Hiszen immáron egy teljesen más színtett ért el. Képes volt az elemi chakrája megalkotására és irányítására. Így pedig valóban úgy érezhette, egyre jobban utoléri azt a személyt, aki mindvégig a szeme előtt lebegett, némán, arc nélkül, egy árnyékként vetült rá, melyen lassan átszűrődött a kék égen ragyogó nap fénye.
De az edzés mégsem hasonlítható össze azzal az igazsággal, hogy gyakorlatban addig nem használta a tudását. Nem volt olyan küldetésen, ahol valós tapasztalatokkal gyarapodó küzdelemben kellet volna részt vennie. És egy shinobinak csupán ez számít, nem az elmélet. De mint minden más, ez is gyorsan változik és Aoi számára éppen ez az időszak jött el. És ahogyan egy hosszú és baljós történet kezdődni szokott, úgy ez a történet is egy kora délelőtti ragyogós napon vette kezdetét.

Egy apró kis virágot nevelgetett éppen a teraszon, melyet az előző nap kapott Zou-tól. A napon, melyen nem csak egy érdekes történetet hallott a jounin őrzőjétől, de úgy érezhette, hogy ezzel közelebb került az édesanyjához és ahhoz, hogy megértse őt. De még abban a pillanatban is érezte, hogy van egy hatalmas titok, melyet nem tudott még meg, mely miatt, nem képes összerakni az elszórt morzsákból azt az utat, mely az igazsághoz vezetné őt. De az az apró kis liliom mely még ki sem nyílt, de már a nap fényében sütkérezett, valahogy erőt adott neki. Még soha senki sem bízott rá semmi olyat, ami él és hát ő maga erre az apró kis cserepes virágra is úgy tekintett mint egy élőlényre. Mely alszik, mely lélegzik és mely csak akkor hoz virágot, ha gondoskodnak róla és vigyázva felnevelik.
- Már ébren is vagy? - szólalt meg a már unalomig ismert hang, a hang balkon másik oldaláról. Bár csak egy apró kis fal választotta el őt, a szomszédban lakó Zou-tól, ez őt sohasem érdekelte igazán. Előszeretettel szökött át mindig hozzá és viselkedett úgy felnőtt létére, mind a gyerekek. De ezúttal megmaradta saját felségterületén és ennek Aoi örült a legjobban.
- Nem azt montad, hogy már kora reggel rakjam ki a napra a virágot és öntözzem meg, hogy egész nap ne legyen rá gondom? - hajolt át a korláton, hogy a férfi képébe nézhessen.
- De igen...- vakarta meg a tarkóját nevetve, miközben felnézett az égre.
- Akkor mit csodálkozol ezen? - kérdezte vissza a kunoichi durcásan, ahogyan követte a férfi tekintetét az égre.
A magasban ugyanis egy apró kis madár tűnt fel, szélsebesen, éjfekete szárnyain bőszen használva, hihetetlen sebességgel szelve a ragyogó kék eget. És láthatólag egyáltalán nem törődve semmi élővel, egyenesen feléjük tartott. Ezen pedig még Aoi szeme is megakadt.
- Készülj!- csattant fel Zou, amin Aoi összerezzent és azonnal fedezékbe, pontosabban a balkon korlátjáról a földre helyezte az apró kis virágot, ahogyan nem értett semmit az egészből. - Fogd ezt a tekercset!- hajított át a korláton egy apró, kis zöld papírost, amit ugyan Aoi egyből elkapott, de még mindig értetlenül nézte, az egyre gyorsabb és kétségtelenül feléjük tartó maradat.
- Mégis mi ez? - kérdezte idegesen a jounin-tól.
- Egy üzenet! - csattant fel Zou- Amikor szólók nyisd szét a tekercset! - parancsolt rá a lányra, Aoi arcán pedig egy apró kis izzadság csepp jelent meg. A madár egyre gyorsabban és gyorsabban közeledett feléjük, miközben egy pillanatra a magasba tört, majd váratlanul irányt változtatva zuhanórepülésbe nem kezdett. - Most!- kiáltott rá a lányra, aki azon nyomban engedelmeskedve a parancsnak és széttárta az apró kis tekercset.
A madár pedig? Repülés közben apró darabjaira hullót szét, ahogyan betűk formáját véve fel, egyenesen a papirosba csapódtak, mely könnyedén felfogta őket és alig egy másodperccel később már nyoma sem volt annak, hogy valami is történt volna. Aoi pedig? Kíváncsian nézett a tekercsre, mely még egy pillanattal korábban üres volt, de akkor már egy fontos üzenet birtokosa.
- Ez mégis? - kérdezte Zou-tól, aki közben átpördült a korláton és máris a kunoichi mellett állt.
- Egy üzenet típus...- válaszolta a jounin, ahogyan átvette a lánytól a tekercset. - Ha a Raikage sama, vagy éppen akárki sürgős vagy titkos üzenet akar küldeni, legtöbb esetben egy megfelelő állatott vagy technikát használ az üzenet célba juttatásához.- okította a fiatal genin-t. - Ez éppen egy ilyen technika! Képes az üzeneteket egy állattá alakítani, majd elküldeni azt a megfelelő helyre! Ha nem a célhelyen áll össze újra, vagy éppen előtte megzavarják, az üzenet automatikusan mesemissül! - olvasta közben a tekercsen lévő üzenetet. - Ez nem egy genin szintű technika és nem használják okvetlenül mindig! Ha ehhez folyamodót akárki, fontos üzenetet tartalmazhat... - ért végig, miközben összecsukta a tekercset és lágyan felsóhajtott. - Úgy látszik, hogy most ez neked szól. - tekintett szomorúan Aoi-ra.
A tekintetében tisztán lehetett látni a kétséget és a félelmet, melyet valószínűleg az üzenet váltott ki belőle. Akármit is tartalmazott a levél, azt már Aoi nem tudta elolvasni. A papír, melyet Zou kapott elő, immáron teljesen átázva hevert a kezében, a benne lévő szöveggel együtt, amely csupán egy hatalmas pacát hagyott maga után, semmi többet. Aoi bár legeltette volna rajta még a szemeit, ahogyan lila tinta apró kis csöppökben keni össze az erkélye fehér köveit és színezi színesre Zou kézfejét is, azonban mégis csalódnia kellett. A jounin egy erőszakos mozdulattal szorította össze a papírost, mely azon nyomban lángra kapott és egy pillanat alatt vált a hamu martalékává.
- Mi állt benne? - kérdezte a férfitől, kissé gyámoltalanul.
- Jó lesz, ha összekészíted a cuccaidat. - nézett szomorúan a lányra- Kasumi sensei üzent, hogy azon nyomban vár a főkapunál. - hangja kimért volt, de a tekintette mégsem tükrözte azt a nyugalmat- Úgy látszik egy fontos és halaszthatatlan küldetést kapott, melyre a Raikage engedélyével téged is magával vissza. - a lényegre tért, melynek Aoi abban a pillanatban mérhetetlenül örült. Meg sem várva a férfi további szavait, rohant be a szobába, miközben lerúgta magáról azt az egyszerű kis hófehér papucsát és nem zavartatva magát, kapta le azonnal a felsőjét. - Aoi!- szólt utána még a férfi, ami egy pillanatra is, te megtörte a lány lendületét. - Ez nem egy mezei küldetés lesz! Vigyáz magadra! - figyelmeztette a lányt, aki azonban, nem mérte fel helyesen a férfi szavait.
- Oké!- mosolygott túlcsorduló boldogsággal arcán, ahogyan azon nyomban berohant a szobába és kezdet bele a villámgyors felkészülésbe.



A fiatal kunoichi, nem tudta pontosan, hogy mi is vár rá, hogy mit is kell tennie a sikerért vagy hogy egyáltalán hova is fogja a szeszélyes sors szele vezényelni. De ő mégis boldogan és mérhetetlen hévvel vetett bele magát az ismeretlenbe és élvezte ki annak minden pillanatát. De nem csupán ez volt az oka, hogy ennyire élvezte a helyzetet, hanem hogy ez volt az első igazi küldetése. Titokzatos, izgalmas és előreláthatólag éppen olyan nehéz, melyre minden genin a szíve legmélyéről vágyik, hogy végre bizonyíthassa a képességeit. És mielőtt belegondolhatott volna mindenbe, már ott is állt a jounin nő előtt. Kissé fáradtan, de a szemeiben még mindig lángoló érzéssel.
- Megjöttél végre? - kérdezte tőle Kasumi, ahogyan csípőre tett kézzel nézett le rá.
- Igen!- csattan fel boldogan a leányzó, amire a mestere csak halvány mosollyal reagál, de óhatatlanul is végigmérte őt átható tekintetével. A felszerelés, a ruházat helyén volt, sőt látott néhány olyan dolgot, melyet addig a pillanatig nem. Többek között a kunoichi hátán logó hatalmas legyezőt, mely valóban egy új és mindent áttörő fegyvere lett Aoi-nak, ha tudta volna használni. De ő mégis úgy érezte, hogy most szüksége lesz rá!
- Akkor induljunk! - csapta össze izgatottan a kezeit Kasumi, miközben Aoi is levegőhöz jutott végre és meglepődve nézett a nőre. Furcsán állt neki a chuunin mellvért, ami teljesen elütött az ő szokásos, extravagáns ruházatától. - Hosszú út áll előttünk és nagyon is sietnünk kell! - tett egy határozott lépést előre, de Aoi mégsem moccant meg. - Mire vársz? - nézett hátra a még mindig guggoló, de immáron csak halványan lihegő tanítványa felé.
- Ö...- emelte fel vékony kis kezét és mutatott a nem messze tőle álló, de eddig szinte észrevehetetlen lány felé, aki a jounin másik oldalán álldogált eddig. Hosszú, szerzetesi ruhát viselt és inkább nézett ki egy apró kis hercegkisasszonynak, vagy papnőnek, mind shinobinak. Hiszen díszesen és aprólékosan kontyba fűzött haja, élénk rózsaszín, sőt még virágos kimonója is olyan feltűnővé tette őt, mintha csak egy kirakati bábut. - ...kicsoda? -kérdezte nyíltan és értetlen arcot vágva.
- Hogyan lehetsz ilyen ostoba!- kiáltott rá idegesen az addig megszeppenten és csendben álló leányzó. Bár alig lehetett pár évvel idősebb Aoi-nál, mégis olyan nagy hanggal volt, mint egy házsártos öregasszony. Sőt! Az az arrogancia, mely a szavaiból tükröződött, csak egyre jobban meggyőzte Aoi-t arról, hogy ő nem egy shinobi, és nagyobb valószínűséggel éppen a kuncsaft. - Nem láttod? - kérdezte még abban a pillanatban is ingerülten a kunoichi-től.- Ez a gyönyörű ruha...- pördült körbe, ahogyan a virágok egy pillanatra azt az illúziót keltették az emberi szemnek, mintha táncolnának a lány körül- … ez a fényes, ápolt és makulátlanul szépséges haj...- lágyan érintette csak meg selymes hajzuhatagát, ahogyan vékony ujjai kicsiny kis táncot lejtettek végig a fonott hajak ösvényén, mely egészen a derekáig ért. - … és ez a páratlanul szép isteni arc!- mutatott szinte már utánozhatatlanul felfokozott állapotban, kissé pufók, de ugyanakkor mégis, még a kunoichi számára is megingathatatlanul igaz tényre, hogy a lány, valóban gyönyörű volt. - Én vagyok a Villám országának, messze híres papnője, az ártatlanok védelmezője, a kárhozott lelkek hóhérja és a hitre áhítozó emberek hitszólója!- apró kis rózsaszín legyezőjét elővarázsolta ruhája alól, vad táncba kezdett vele. Bár Aoi szemében, inkább hasonlított egy bohóchoz, mint egy igazi dívához. - Hogy mégis ki vagyok?- kérdezte immáron kitörő mosollyal az arcán, ahogyan nem másra, mint Aoi-ra mutatott. - Nemmás, mint Tsuyayaka Yukionna! Biztos te is hallottál már rólam?! - válaszolt a saját kérdésére is.
De a fiatal kunoichi arcára, nem mosoly, vagy felismerés, csak néma, leírhatatlanul ronda és szánalmas grimasz ült ki, melyből egyenesen sütött, hogy még soha sem halott erről a lányról. Sőt, ahogyan előadta magát, a viselkedése és a főleg a ruházata, olyannyira taszította már abban a pillanatban Aoi-t, hogy meg sem fordult az a gondolat, hogy vele képes legyen hosszabb ideig együtt lenni. Pedig, ha igen, ha nem, akkor is muszáj, sőt kötelessége volt vele maradni.
- Nem igazán! - húzta el a száját közben Aoi. De abban a pillanatban egy mindennél hangosabb, erősebb és parancsolóbb tapsolás visszhangzott végig a kapun, és annak jó néhány méteres körzetén.
- Na ennyi elég is lesz bemutatkozásnak!- fakadt ki Kasumi, ahogyan mérgesen nézet a két leányzóra. - Azt hiszem, hogy már tudod, hogy ki ő! - nézet kissé nyugodtabb arckifejezéssel Aoi-ra- És ahogyan már sejtheted, a küldetésünk, hogy őt épségben elkísérjük a Siogama szentélyhez!- Aoi azonban csak abban pillanatban tápászkodott fel a földről. Ugyan egész odáig pihent és erőt gyűjtött az előtte álló útra, most végre nagyon is örül az események alakulásának. Hiszen immáron tisztában volt vele, hogy hol is van az ott. - Na akkor indulhatunk? - nézett körbe a jounin és várta a válaszokat!
- Igen!- csapta össze a kezeit Aoi. Újra teljesen tűzbe jött az előtte álló lehetősége láttán és alig várta, hogy kezdetét vegye ez a hihetetlen kaland.
- Oké … oké...- vakarta meg közben a lány az arcát. - Akkor induljunk! - állt a jounin mögé és éppen Aoi mellé. Ahogyan a kunoich küldetése abban a pillanatban, hogy kiléptek a kapun kezdetét vette.


A nap már leszálló ágba került a kék égbolton, miközben a kis csapat egyre távolabb került Kumogakure no sato-tól és egyre közelebb a félsziget legtávolabbi pontján ékeskedő templomhoz. Igen, arról a híres templomról még Aoi is hallott, sőt, azon kevesek egyike volt, akik járhattak is benne. Bár akkor még gyerek volt és sokkal inkább érdekelte a kezében szorongatott apró kis rongybaba, mint a remek építészeti csodájáról híres épület. Pedig hát, így visszagondolva, elég nagy hülyének tartotta magát. Hiszen immáron amiért oda van és újfent láthat, akkor még nyűg és kedvtelen nézelődésnek minősült, melyet a háta közepére sem kívánt. De ebből is látható, hogy mennyit is képes az ember változni néhány év alatt.
Pedig már elképzelte a szemei előtt az épületet, pont olyannak, amilyennek a képzeletében és emlékeiben élt. Hófehér tégla falaival az istenek dicsőségét hirdeti és a számukra emelet trónusként, mint egy kastély emelkedik a völgyben húzódó falú fölé.
- Milyen csodálatos... - álmodozott már abban a pillanatban is. Az arcára érthetetlen, kaján vigyor ült ki és tátott szájából, még egy apró csepp nyál is útjára eredt.
- Mégis mi? - kérdezte tőle Yukionna, miközben mellé lépett. - Amúgy... - vakarta meg az arcát, miközben szánakozva nézett az éppen ébren álmodozó lányra- … mi is a neved? - tette fel annak a kunoichinek a legjobb kérdést.
- Mi... hogy az enyém? -kérdezte meglepetten és örömteli arccal Aoi, miközben félig ugyan, de észhez tért. - Izé az enyém... - és abban a pillanatban valami hihetetlen súly zuhant a védtelen lányra. Tényleg, egy hatalmas súly, mely kétszer annyit nyomott mind ő maga.
Egyenesen a hátára és ott nem állt meg sajnálatos módon. Magával rántotta a hegyi ösvényről a mélybe Aoi-t is. De hogy pontosan hova? Nos az út mind már mondtam a hegyek közt vezetett és bár nem egy hegyi kis szerpentinen haladtak át, mondjuk épp a kunoichi szerencséjére, az a széles völgy mely az út alatt terült el, még így is elég mély és meredek volt. Bokros, fás, köves és ha ez még nem lett volna elég, még egy mázsás ismeretlennel a nyakában, teljesen pusztító erővel találta szembe magát. Ha egy sorrendet kellene meghatároznom, nos tömeg, bokor, föld, tömeg kő, föld, majd kő, tömeg és föld, és ezt még felszorozva fél perccel, mire az arcát el nem érték a hűs habok a völgy alján. És ez magához térített őt az egy pillanatig tartó, néma és gondatlan tétlenségből.
- Mi a franc? - próbált körülnézni, de csupán egy irdatlan alakot látott maga előtt. Alig pár méterre. - Te vadbarom! Mégis mit csinálsz?!- pattantam ki azon nyomban hűs habok közül. Az arcán pedig abban a pillanatban, a víznek hála, egy hosszú vörös csík jelent meg. A bal szemét elkerülve szántotta végig az arcát, ahogyan a fájdalom, mely addig tompa volt, minden addiginál élesebben tört a felszínre.
- Bajod van kislány...- a víz megmozdult előttem és egy zsírtorony felemelkedett a víz alól.
Mind egy medve, eltakarta előle a napot, az árnyéka teljesen körbeölelte a kunoichit és ami ennél is zavaróbb volt, hogy a zsák, mely a parton landolt, immáron kiborulva pihent, feltárta előtte a tartalmát. Ékszerek, étkészletek, csili vili kis ajándékok, mind aranyból és ezüstből, melyek ragyogtak a nap fényében. És Aoi tekintette, melyet addig a pillanatig a készleten legeltettet, feltűnt a húsos pogácsának is.
- Semmi. -mosolygott rá békésen. - Csak érdekelne, hogy honnan is ez a sok drága holmi, mikor te magad csupán egy csavargónak tűnsz! - kérdezte a férfitól, aki mindvégig a begörcsölt nyakával volt elfoglalva, de a lány szavai valahára felkeltették a figyelmét.
- Találtam! - válaszolta a lehető legátlátszóbb hazugságot. Bár az arcról leírt, hogy nem a saját ostobasága miatt nem talált ki jobb hazugságot. A szemei Aoi-ra szegeződtek, pontosabban annak mellkasára és nyakára, ahol a Kumogakure fejpánt díszelgett. - Talán bajod van vele? - a szavai azonban mégsem tükrözték a félelmet. Az arcáról, magabiztos kis mosolyából pedig leírt, hogy nem először állt szemben egy shinobival.
- Csupán annyi, hogy bazíra irritálnak a hazugok és tolvajok...- Aoi arcára pedig egy ritkán látott lepel húlt. Arca beborult és rémisztővé vált. Mégis a rendíthetetlenül komoly arca és a sötét, mélyen ülő szemei ellenére mást nem csak hangos nevetést váltottak ki az ismeretlen férfiból.
- Ez tetszik. Ez nagyon tetszik! Ez a tekintett egy igazi shinobi tekintette. - mozdult meg villámgyorsan a teste és mint egy lövedék úgy csapódott bele Aoi testébe. Könyöke olyan erővel érte el a leányzót, hogy nem csupán hátravágódott a hatása miatt, nem csupán minden egyes végtagjába olyan fájdalom lett úrrá, mely semmi nem volt ahhoz képest, hogy ide lekerült ezzel a medvével. - De ne áltasd magad kölyök. Te csak egy gyerek vagy. Semmi esélyed ellenem. - hallotta a hangját a víz alól, ahogyan a teste szinte önerejéből felemelkedett.
- Ja, ez lenne a normál felállás. - lihegte- De mindig szerettem a nehéz feladatokat és nem igazán tudom a saját határaimat. - egy kicsit ingot csupán meg, de az elhatározása még abban a pillanatban is változatlan maradt.- Főleg ha egy ilyen semmirekellővel hozz össze a sors. - vigyorgót öntelten annak ellenére, hogy a lábai megremegtek. Jól tudta, hogy a férfi fizikai képességei messze az övé fölött állnak, de mégsem félt. Nem tudott tőle félni, mert nem érzet mást, csak a tűz hevét, mely elönti a testét.
- Hohoho...- intett Aoi felé magabiztosan – Akkor mutasd akkor mit tudsz kölyök...- nevetett fel, ahogyan a keze ökölbe szorult.
De a kunoichi teste testem, maga sem tudva miért, de magától mozdult meg, ösztönösen. A víz felcsapódott a teste mellet, a tekintette pedig végig a zsírtornyon volt. Látta az eltorzult arcát a szenvedélytől és a lány támadása láttán, majd a felismerést, ahogyan az oldalra lendülő keze elúszott Aoi lábai alatt, amikor egyszerűen felugrottam előle, a felismerést hogy mekkorát is tévedett, de erre mind későn jött rá. Akkor, mikor a kunoichi ökölbe szorult keze elérte őt, mikor egy nagy reccsenés közepette apró darabokra zúzódott az orra, amikor a szemei fennakadtak és eszméletlenül zuhant a folyó jéghideg vízébe. Bár nagy valószínűséggel fel sem tudta fogni, hogy veszített ellene.
- Nahát, mégis csak volt esélyem...- vigyorgott elégedetten, ahogyan hangos kiabálás törte meg a kialakult csendet, de mégsem látta tisztán először az érkező alakokat. Túl fáradtnak és elesettnek érezte magát és ha nem ragadja meg valaki, akkor talán ott helyben elterült volna férfi mellett.
- Megvagy!- karolt alá a semmiből Kasumi az ifjú shinobi tanítványára.

Emberek egy apró kis csoportja ereszkedett le éppen a köves és bokros hegyoldalon, négy furcsa köpenyt viselő férfi, élükön a komor és idegesítő kis leányzóval. Riadt arca kicsit megnyugvást jelentett a számára, na meg az sem volt utolsó és elhanyagolható tény, hogy a mögötte ereszkedő kisebb csapat a közeli városka biztonsági felügyelői voltak. Egyenruhájukból ez leírt.
- Jól vagy?! -kiabálta a vezetőjük ahogyan végre a vízhez értek nagy sietve, de ugyanakkor a tekintette a vízben fekvő alakra terelődött.
- Semmi gond.- nevettet fel.- Ő rosszabbul járt...- mutatott hátra a férfira, ahogyan lassan mindenki odaért hozzá.
- Szerencséd volt, hogy kiütötte magát a zuhanásban. Ez a férfi egy veszélyes alak, kisebb vérdíjjal a fején...- jelentette be egy fiatalabb őr, aki az piros arcú kis papnő mellett állt.
- Ja, gondolom többel közt lopás miatt keresték . -fordultam félig hátra. - De ma nem többszörösen nem volt szerencséje! -vakarta meg a tarkóját zavarában, ahogyan a vezetőjükkel egyetemben, csak akkor jöttek rá, mi is történt. Mondjuk nem volt nehéz. A férfi úgy feküdt, hogy az egyértelmű volt, hogy megúszta a zuhanást, illetve Aoi kicsi kis öklének a horzsolása is intő jel volt. Ugyanakkor ezt elég nehezükre esett elhinniük. Főleg annak fényében, hogy ők már néhány napja üldözték ezt az alakot.
- Csak nem te ütötted ki?-kérdezte a hosszú hajú vezetőjük, aki kivillanó szemeivel jelezte, hogy még egy kicsit kételkedik abban ami történt.
- De...- nevette el magát, hangosan és boldogan Aoi.- … éppen küldetésen vagyunk Kumogakure megbízásából.- tette zsebre közben azokat a fránya kezeit, amik sohasem voltak képesek nyugton maradni, mikor arra kérte őket. - Az élet furcsa fintora...
- Akkor minden bizonnyal ön a vezető...- fordult Kasumi felé, aki csak némán bólintott. - Akkor menjünk félre... szeretnék önnel beszélni!- hívta odébb a jounin-t.
- Nos kit is tisztelhetek benned? - guggolt le a fáradt kunoichi mellé Yukionna, ahogyan boldog és felhőtlen arccal mosolygott. A tekintette először volt boldog és nyugodt.
- Sugomi Aoi!- mutatkozott be végre a kunoichi is, de még mielőtt akármit is mondhatott volna még a lánynak, annak az arca egy szempillantás alatt megváltozott és rémisztővé vált, hiszen apró könnyek jelentek meg az arcán és ijedten kapott a kunoichi fejéhez.
- Hiszen te vérzel!- kiáltotta el magát- Azonnal elállítom, maradj csak itt....- rohant be a sűrűbe, magára hagyva őt.
- Hát ez...- dadogta, ahogyan könnyek szöktek a szemébe és hangos nevetésben tört ki, mely a köves hegyek közt visszhangot vert.



Hosszú út állt még előttünk, de a sensei titkával, amit alig pár órája váltott parancsnokkal, máris sokkal izgalmasabbnak és ha lehet ezt mondani, még lassabban telt. A titok, mely őt övezte, mély lyukat ütött Aoi-ba, hiszen annyira fúrta az oldalát a kíváncsiság, hogy abba már beleepedt. De a vadonatúj utazótársának hála,mégis áttudott siklani eme érzés felett pár pillanatra. Hiszen Yukionna-val egyre jobban kezdtek egy követ fújni és a kezdeti viszályuk már olyanná lett, mind két gyerek értelmetlen vitája a közös játék miatt, Mégis az Aoi fején lévő seb még mindig sajgott és állatian viszketett a kötés alatt, melyet Yukionna-chan-nak köszönhetett. És egyben lehettem hálás is neki, hogy volt olyan kedves és vette mindazok után a fáradságot, hogy segítsen neki. De legalább már nem fájt annyira neki, mint a bordái, melyek még mindig zöld és kék foltokban virítottak a legutóbbi harca után és minden egyes lélegzett vételkor emlékeztették arra, hogy mit is hibázott a legutóbb. De a sötétség teljesen ellepte őket. Rájuk borult sötét palástja és eltüntette a mögöttünk elterülő hegyek láncait. Még Aoi maga sem gondolta, hogy egy nap alatt ekkora távot képes egy ember megtenni ilyen gyorsasággal, de rá kellett jönnie, hogy bizony érheti még őt is meglepetés.
- Későre jár... - jegyezte meg halkan Yukionna-chan.
- Igaz. - túrt bele a hajába Kasumi, miközben főtt a feje a helyzet miatt. Minden gondolatát összeszedve próbált visszaemlékezni, hogy a következő domb mögött lesz-e egy kisebb falú, vagy nem. Az emlékek összekuszálódtak és az erőlködéstől semmi más nem jutott eszébe, csak az, hogy megfájdult a feje.
- Mi gondolkozik Ennyire sensei? - törte meg a néma csendet Aoi.
- Áááá...- vakarta meg idegesen a fejét a jounin, ahogyan felkiáltott. - Nem jut eszembe, hogy mennyi van vissza a következő faluig. - kiabálta ingerülten.
- Nyugi...- érezte Aoi a vállain Yukionna lágy érintését. - Ott biztos megtudunk pihenni...- mutatott a föléjük magasodó dombra. A hegyet elborító tűlevelű erdő közül, szentjánosbogarak módjára nyúltak ki a fények a sötétben és az előbújó hold fényében tisztán látták a hatalmas fürdött, ahol végre kipihenhetik majd az útjuk fáradalmait.
- Aoi-chan...- lépett a kunoichi mellé Kasumi, ahogyan elviharzott mellettük a kicsi kis papnő, egyenesen a nem olyan távolii lépcsősorok felé, melynek kövei a hold fényében ezüstösen ragyogtak.- Tessék.- nyomott a kunoichi kezébe egy apró kis bortarisznyát, melyben a lány puha érintésére megcsörrentek a z érmék. - Ezt a főparancsnok adta nekem a segítségedért. A férfi fejpénze! - mosolygott rá a nő. - És mivel megőriztem neked, lehetsz olyan kedves és fizetheted a szálasunkat mára...- csapta hátba a lányt, akinek ezen kijelentésre fennakadtak a szemei és értetlenül nézett maga elé.- Mivel úgysem hoztam pénzt, így mindenképp rád marad ez a megtiszteltetés.. hahaha....- indult el ő is a lépcsősor felé. - Na gyere!
- AY ….