Hoshizoku Kaito (visszatérő)

Név: Hoshizoku Kaito
Kor: 14
Rang: Genin
Falu: Yukigakure
Magasság: 168
Súly: 65
Szemszín: Zöld
Hajszín: Szürkés fekete
Vércsoport: 0
Elem: még nem ismeri
Megjelenés: Hosszú szürkés haja van, a fejpántját a fején hordja. Fehér felsőt visel és fekete nadrágot. Az éghajlat miatt általában fehér kabátot visel ami véd a hidegtől. A derekán hátul található az övtáskája. Átlagos testalkatú, nem látszik meg rajta mennyit edzett.
Jellem: Általában nagyon vidám és vicces. Imád edzeni, ezért az ideje jelentős részét azzal tölti. Ezenkívül imád harcolni, tehát ha valamit meg kell oldani, akkor nem valószínű hogy azt békés eszközökkel fogja végrehajtani. Mivel a napjait edzéssel tölti, az elméleti dolgokat csak nagyon nehezen képes elsajátítani.
Felszerelés: 10 shuriken, 1 Tantō, 1 Ninjaken, 5 Füstbomba, 10m drót, 10 darab robbanó jegyzet.
Speciális képesség: Nagyon gyors, mivel az édesapja különböző nehézségű súlyokkal edzette. Ha viseli a súlyokat, akkor a sebessége ugyanolyan mint más embereknek.

Előtörténet:
14 évvel ezelőtt születtem a Skót felföldön és még mindig élek!

Komolyra fordítva a szót. 14 évvel ezelőtt születtem, Yukigakure-ben, a Hoshizoku család tagjaként. Onnan vagyunk híresek, hogy nagyon jók vagyunk közelharcban, illetve minden családtag rendelkezik egy csillag alakú tetoválással.
Az édesapám, Masamune. Jelenleg ő a család feje és egyben a személyi edzőm is. A nevemet a nagyapám után kaptam, aki szintén nagyon erős harcos volt.
Az édesanyám, Nana, jelenleg virágkereskedőként dolgozik a faluban. Ő nem számít shinobi-nak, de azért ő is képes alkalmazni néhány technikát, amire az édesapám megtanította.
Nagyon nehéz gyermekkorom volt. Amint elég idős lettem, az édesapám neki látott a kiképzésemnek, ami megerőltető volt és nagyon fárasztó. Mivel én vagyok az egyedüli örökös, nekem kell majd tovább vinnem a családi hagyományt. Fiatal korom óta azzal töltöm a napjaimat, hogy futok, fekvőtámaszokat csinálok, felüléseket, illetve különböző harcmozdulatokat tanulok.
A kiképzésem egy évvel az akadémiára való bejutásom előtt kezdődött meg. Így történhetett az, hogy mire a suliba kerültem, valamennyivel erősebb fizikumú voltam a többieknél. Nem szerettem az akadémiára járni. A többiekkel alig ismerkedtem össze, állandóan fáradt voltam, éppen ezért az elméleti anyagot is csak nehezen tudtam elsajátítani.
Az első évem az akadémián nagyon jól ment. Alig szereztem barátokat, a tanulmányi eredményem is éppen hogy elég volt a továbbjutásomhoz, viszont az édesapám edzését túlteljesítettem. Éppen ezért következett a következő lépés. Ezentúl súlyokat kellett viselnem a testemen, ami nagyon megnehezítette a mozgásomat. Az akadémián ezért csúfoltak is, mivel nem tudták, hogy miért nem bírok normálisan sétálni. Az eredményeim továbbra sem változtak, habár a taijutsu órán gyengébben teljesítettem a súlyok miatt. Azonban az édesapám megengedte, hogy az egyik órára elmenjek a feleslegek nélkül. Mekkora volt a meglepetés, amikor olyan gyorsan mozogtam, hogy alig tudták lekövetni a mozgásomat. A sensei meg is kérdezte, hogy mit csinálok a szabadidőmben. Ekkor elmeséltem neki, hogy milyen edzésen veszek részt, így már minden érthető volt.
A második évet is gyengén, de sikeresen végeztem el. Majd végül eljött az utolsó évem az akadémián. A súlyok nehezebbek lettek, illetve egy új képesség tanulásába kezdtem. Az édesapám megtanított a lopakodás rejtelmeire. Lényegében ez a shinobik egyik védjegye. Ha kell képesek vagyunk arra, hogy a lehető leghalkabban végezzünk az ellenféllel. Ezt különböző módszerekkel sajátítottam el. Az egyik legnehezebb az volt, amikor csengőket erősítettek a ruhámra. Így kellett egy meghatározott célponthoz lopóznom, majd a tantō-mat a nyakához raknom. Nem is lett volna ezzel baj, viszont ha egyetlen csengő is megszólalt, akkor kaptam a fejemre rendesen. Így hát gyakran kék, zöld foltokkal jelentem meg az akadémián. Ekkor már egyre jobban megismertem a többi tanulót. Így ismerkedtem össze egy testvérpárral, Osoka Sayuri-val és Kumiko-val. Ezek a lányok igazi rosszcsontok voltak, így természetesen gyakran tartózkodtam a közelükben. Nagyon élveztem az utolsó évemet, mivel Sayu és Kumi igazán szórakoztató volt.
A suliban a rosszaságok mellett minden erőnkkel a genin vizsgára készültünk. Különböző elméleti dolgokat vettünk át újra, illetve minden nap megismételtük az alap ninjutsuk létrehozását. Ez az év nagyon unalmas volt. Egyedül a vizsga híre pezsdítette fel a vérünket.
Mindannyian nagyon izgatottan érkeztünk meg a vizsga helyszínére. Először egy tesztet kellett megírnunk, ami nagyon idegesítő volt, mivel csak elméleti feladatokat tartalmazott. Éppen, hogy sikerült teljesítenem. Ezután jött a célba dobás. Ennek már örültem, mivel ezt nagyon könnyűnek tartottam. A kívánt célokat tökéletesen eltaláltam, így mehettem az utolsó feladatra, a harcra. Ez nagyon érdekes volt, mivel chūninokkal kellett megküzdenünk. Mivel én jónak mondhatom magam közelharcban, egy hasonló ellenfelet kaptam.
Még a küzdelem előtt levettem magamról a súlyokat és úgy álltam ki a küzdőtérre. Megpróbáltam a lehető leggyorsabban kiütni az ellenfelemet, de ő teljesen más szinten volt. Könnyedén hárította minden támadásomat, de azért ő sem tudott eltalálni, legalábbis nem a harc elején. Végül az első találatot én kaptam. Sikerült megcsúsznom, így pont belenéztem egy ütésbe. Ezután össze kellett szednem magam, hogy folytatni tudjam a harcot. A későbbiekben én is betaláltam párszor, így egy adok-kapok alakult ki. Viszont én csak az alap technikákat ismertem, a chūnin pedig sokkal többet. Ugyanis a küzdelem úgy ért véget, hogy valamilyen ragadós masszát fújt a talajra, ami engem megfogott. Ezután még egy ütést mért rám, amitől össze estem.
A harc után a falu vezetője mosolyogva sétált hozzám és elmagyarázta, hogy itt nem az volt a lényeg, hogy nyerjek, hanem az, hogy bemutassam, mennyire értek a harchoz. Mivel szinte mindent megmutattam, amire képes vagyok, megkaptam a fejpántot.
A boldogan tértem haza a szüleimhez, akik egy hatalmas lakomával vártak. Hamarosan pedig megkezdődik a genin életem.