Arakashi Asami

Név: Arakashi Asami
Becenév: Asa
Egyéb nevek: gyógyítóként: Amaya
Születési Ország: Tűz országa
Rang: elveszett, genin
Kor: 17
Nem: nő

Felszerelések:
-vándorbot
-tarisznya
-elsősegély készlet
-gyógynövények ( vágott seb ellátásához, 10 adag, tüdőgyulladásra 2 adag)
-tea készlet, és 5 adag teafű


Kinézet:
Feltűnő, narancsszín hajú lány, ikertestvérétől azonban elmaradó magassággal, csupán 174 cm-rel büszkélkedhet, szeme barna, vonásai lágyabbak és nőiesebbek, mint a fiúéi.
Hasonlósága testvérével jelenleg nem csupán magassága és normál termetű hölgyei miatt nem tökéletes, testalkata viszonylag sovány, némiképp erőtlen, így jelenleg általában botra támaszkodva jár-kel. Hosszas lábadozása, ahogyan súlyos sérülései is nyomot hagytak a testén, ruhái alatt forradások borítják sápatag bőrét.
Ruházata egyszerű, közembert sejtető, zöldes és homokszínű, jellemzően tarisznya lóg a vállán, amiben gyógynövények és elsősegély eszközök találhatóak, melyek új hivatását szolgálják.

Jellem:
Jelleme, ahogyan élete is két részre bontható. Gyermekkorában lelkes, közvetlen és cserfes lány volt, aki élvezettel tanult és imádta a testvérét, lábadozása után viszont önmarcangolóvá és magányos típussá vált, aki vándorgyógyítóként próbálta törleszteni vélt adósságát.
Bár elhivatottan segít az egyszerű embereknek, van valami megfogalmazatlan hiány a szívében, ami miatt úgy érzi, egyszerűen nem egész, és hiányos emlékezete is sokszor zavarja, de nem mer kutatni a múltban, tartva attól, hogy szörnyűségeket tehetett.
Bár nincsenek tiszta emlékeit, álmaiban, és néha spontán módon,vagy egy-egy ismerős helyzet hatására képek villannak be a múltjából.


Előtörténet:
Réges régen, egy messzi- messzi galax… no álljunk meg egy percre, és törjük meg az ikrek hasonlóságát. A két gézengúz egy kis faluban született, de az, hogy ketten érkeztek, valódi meglepetés volt szüleik számára. Anyjuk azóta minden ismerősüknek azt híreszteli, hogy két csodás gyermekét a saját receptre főzött ikergombócainak köszönheti, melyek nem csak finomak, de a várandós anyukáknak ikeráldást hoznak.. vagy legalábbis egészséges gyermeket. Hogy van-e valami e kreált legendárium mögött, arra nem derült még fény, mindenesetre a faluban azóta volt még néhány ikerszületés, és jól megy a bolt, ha gombócról van szó.
Apjuk örömmel fogadta a kicsiket, és még azt is megadóan tűrte, hogy a drága anyu sok munkát varrt attól kezdve a nyakába, mondván hogy tanítóként úgyis edzésben van.
Ebben a családban cseperedtek hát a gyerkőcök, és bár külsőre egymás szakasztott másai voltak, ha jobban megnézte őket az ember, könnyen felfedezte a különbségeket. Asa imádott új dolgokat tanulni, felfedezni és már kicsiként is olyasmikre vette rá Yuu-t, melyek miatt néha még kisebb-nagyobb bajba is kerültek. A nyugodtabb Yuu nem kereste annyira az izgalmas helyszíneket, de Asa szinte megállíthatatlan volt.
Anyuci konyhája épp ilyen érdekes terep volt. Izgalmas csodavilág két kölyöknek, mindaddig, míg egy tál gombóctészta rájuk nem borult, csodaszép lisztködöt kavarva, és mérgesen, sietősen egyszerűen ki nem tették őket onnan. Onnantól legnagyobb bánatukra, vagy legalábbis Asáéra, nem volt többé belépés anyuci birodalmába.
Persze az újabb izgalmakra nem sokat kellett várni, hiszen a két kölyök legnagyobb meglepetésére hamar kiderült, hogy alkalmasak a misztikus, és csodálatos shinobi életre, így aztn ideje volt elindulni az akadémiára. Asa gyermeki fantáziája csodásabbnál csodásabb jövőképeket vetített elé, gondolatban már le is gyűrte a világ legerősebb és leggonoszabb bűnözőit, és gonosztevőit, többek közt a hírhedt szörnyeteget, Kazedando Soroshima-t is.
Szüleik meglepetten és boldogan fogadták a nem várt megtiszteltetést. Ha aggódtak is a kölykökért, arcuk nem mutatta, sőt, anyu a megtiszteltetés miatt egy öltözet új ruhát is adott rájuk, mondván az új iskolában kiöltözve, illendően kell megjelenni.



Kiszabadulva anyuci és apuci szárnyai alól a testvérek csupán egymásra számíthattak, s először még a kalandvágyó Asa is ijedten lépett be az akadémiára,ám ahogy haladtak előre tanulmányaikban, egyre lelkesebb volt, s gyakran szórakoztatta a srácokat hihetelen történeteivel, majdani hőstetteiről, és persze a híres Tűz országa-beli shinobik történeteiről. Azokat egyszerűen imádta.
Hasonlóságuk persze meghatározta az akadémiai életüket is, főleg az első időszakban, mikor még többen nem értesültek az ikerpár érkezéséről, előfordult, hogy a nagyszájú Asát, egy oktató perverznek, és persze Yuu-nak, nézve kizavarta a női mosdóból és végigkergette az épületen, míg nyakon ragadva át nem adta a saját oktatójának. Később persze a páros híre bejárta a rejtett falut, és ilyen probléma nem akadt. Aztán megtanulták azt is, hogyha valahol narancssárga buksi okoz kalamajkát, az nem Yuu lesz. Asha kalandos aranyélete azzal véget ért, és idejét inkább a tanulásnak szentelte.
Végül egészen jó eredménnyel végzett az akadémián, bár talán kicsit túlontúl lelkesen is hajtotta végre a Bunshin no jutsu (Klón technika)-t, minek eredményeként szinte hasra esett a saját klónjában, némi derültséget keltve a vizsgáztatók körében.

Persze, ha tudta volna, hogy ezzel az eredménnyel más csapatba osztják, mint a testvérét, nem igyekezett volna annyira. Mikor kiderült a dolog, Asa látható rosszkedvvel fogadta, s vagy egy hétre tüntető némaságba vonult, amit konok akarattal be is tartott, noha semmit nem változtatott a dolgokon. Olyan szépen elképzelte már, hogy testvérével közös harcmodort tanul, és egymás tükörképeiként válnak hőssé, hogy az idegenekből álló csapat, a Yazuke irányítása alatt álló Hitomi és Kazumi párosa, nem kellett neki. Persze habár meglehetősen hiányzott neki Yuu, aki minden gondolatát ismerte, lassan kezdett megbarátkozni új társaival is, akik szemében lenyűgözően hajtották végre a feladatokat, és ez a megbecsülés végül kapcsolatot teremtett köztük, a társai első nevetése pedig az egyik véletlen kicsúszó suta viccén meghozta a barátságot.


Yazuke, Asa, Hitomi, Kazumi

Attól kezdve egészen izgalmas feladatokat kaptak. Volt néhány küldetés, amiben kutyákat kellett elkapni, de viszonylag hamar kaptak ennél izgalmasabb feladatokat is: volt, hogy ritka gyógynövényeket kellett a kórház számára begyűjteni, néhány halásznak kellett segíteni kifogni egy cseles óriásangolnát, és volt, hogy el kellett kísérniük egy kisebb kelméket szállító karavánt egy közeli városba, ahol mind a kelméket, mind a kimono-mestert várta már a helyi úrnő, aki a mennyegzőjére készült. Csodás történeteiről, mikor csak tehette, lelkesen számolt be a testvérének, de ahogy szaporodtak a kalandok, szabadidejét egyre gyakrabban töltötték ki az edzések, a történetek és az együtt töltött idő rovására. Bár soha nem akarta hanyagolni testvérét, az egyre pontosabb chakra kontroll olyan örömmel töltötte el, hogy egyszerűen észre sem vette a dolgot.
Kezdett elszakadni tőle, kezdte a saját útját járni, és ezzel együtt egészen új lehetőségek kezdtek megnyílni előtte. Léptei szellőlággyá váltak, mozgása geninhez képest feltűnően könnyed és gyors lett, s érzéke a chakra kontrollhoz, felkeltette a kórház egyik medikusának figyelmét is, aki úgy döntött, szabad idejében elkezdi megtanítani neki az alapokat, így aztán a következő küldetésein már nem csak a legalapvetőbb elsősegély eszközökkel tudta támogatni társait, bár messze volt ahhoz, hogy képzett szanitéc lehessen.

Végül aztán a sors egy veszélyes kalandot sodort a csapat útjába. Maga a Kage is rosszkedvűnek tűnt aznap, mikor kiosztotta a feladatot. Veszélyes, járványdúlta területre kellett a csapatot irányítania, egy fontos határ menti kereskedőfaluhoz, hogy a falu gazdag elöljárójának családját kimenekítsék.
Bár a betegség ellen felkészültek, azzal már nem számoltak, hogy az egész mögött szökött és bukott shinobik állnak, akik a falu kincseit akarták, és nem mellesleg a szomszédos vidékre próbálták átterelni a kereskedelmet először a járvány kirobbantásával, majd a kereskedőcsalád lemészárlásával.
Mikor a csapat megérkezett a faluba, szívszorító látvány tárult a szemük elé, a kevés, túlélő reményvesztetten próbálta máglyán elégetni a holtakat, elejét véve az újabb járványnak, mi több, már a kereskedő is a betegségben szenvedett. Habár ennek ellenére megpróbálták végrehajtani a küldetést, az ellenség nem rejtőzködött sokáig, a falu fölötti domboldalon ütöttek a csapaton, s heves küzdelem alakult ki, melyben lassan felőrölték Asa csapatát. Ő maga súlyos sebeket szenvedett, és már a halálán volt, mikor az ellenség győztesen távozott.

Asa életét végül egy öreg, magának való gyógyító mentette meg, Ai nagyi, aki külöcsége miatt nem sok vizet zavart a faluban, de a járvány miatt feladta remeteségét egy időre. Öregsége miatt ő már nem rettegett a gyilkosoktól, így úgy döntött utána néz, mi történt a társasággal, és rátalálva a lányra, saját erdei otthonába cipelte, majd ott istápolta őt.
A falusiak valamivel később merészkedtek elő, és amilyen gyorsan csak tudták, elégették a halottakat. Nem foglalkoztak azzal, hogy teljesen összetapossák a nyomokat. Csak egy gondolat mozgatta őket, mégpedig az, hogy elejét vegyék egy újabb járványnak.
Ai nagyi pedig csendes magányában nem szólt semmit a talált lányról. Gyógyítóként még ő sem tudta megítélni, hogy megmarad-e, de abban biztos volt, hogy a zaklatás, és a további mozgatás csak lecsökkenti az életben maradásnak esélyeit, így titokban tartotta ottlétét, még akkor is, mikor keresőcsapat érkezett Asáék után. A falusiak persze semmit nem tudtak róla, bár készségesen elmondták a keresőknek, hogy a testeket elégették. Ezt követően a csapat nem időzött sokáig, Ai pedig magára maradt a védencével s nap nap után kitartóan gondozta.
Végül, mikor a lány magához tért, és végre beszélni is tudott, nyilvánvalóvá vált számára, hogy elveszítette emlékezetét. Ai nagyi úgy döntött, hogy mivel a lány gyenge, megtört testével úgysem lehetne többé ninja, irgalmasabb, ha nem mesél a történtekről neki, ellenben tanítványául fogadta, és szeretettel okította, míg az öregség végleg le nem gyűrte.

A nagyi persze tévedett. Mivel nem értett a shinobik módszereihez, nem is ismerhette gyógyítói módszereiket, és nem tudhatta, hogy idővel, a hosszas lábadozás végével talán rendbe jöhet. Már most is időnként, gyengesége dacára, reflexei élesen működnek.


Az elveszett- Asa emlékei
Elveszettek…
Nincs múltjuk, nincs jövőjük…
Hazátlan, névtelen hősök, gyávák, árulók, szégyenben élők…

Nem emlékszem arra, hol születtem. Csupán a zöld lombok suhogására, az otthon nehéz, zöld földillatára.
Sütött a nap.
Nem emlékszem, mióta vagyok úton. Úgy érzem, valaha volt otthonom. Úgy érzem, szerettem azt a helyet. Nem tudom, miért hagyhattam el.
Talán nem is én döntöttem így.
Néha csak álmodom. Fegyvercsörgésről. Vérről. Shinobikról. Megrémítenek ezek az álmok. Nem tudok szabadulni az érzéstől, hogy én is öltem. Könnyen. Kegyetlenül.
Az első emlékem a füst illata. Talán csak képzelem. Talán csak álmodtam. Emlékszem, hosszú volt az ébredés, hosszú, mint a lassan letűnő hetek, hónapok.
Testem acélbéklyóként késztette valami tétlenségre, s szememre is ólmos fáradtság nehezült. Néha motoszkálást hallottam magam körül. Éreztem a növények fanyar- friss illatát, és a fájdalom nyilalását.
Az emberek nem így születnek, ám én nem ismertem más születést.
Azon a napon valami más volt. Először nem értettem mi változott. Azt hittem, csak a levegő lett langymeleg, majd rájöttem, a végtelennek tűnő sötétségben töltött idő alatt érzett fájdalom megszűnt. Már nem lebegtem a tudatosság peremén.
Egyszerre mindent, ami addig lényegtelen volt, érezni kezdtem.
Feküdtem. Valami szalmaillatú, kemény dolgon.
Mozdulni próbáltam, s kezem lassan felemelkedett. Erőtlen volt, hát arcomra hanyatlott. Ekkor éreztem meg a rongyot, mely szemeimre borult. Erőm összeszedve lecsúsztattam, és kinyitottam a szemem. Félhomály volt. Kellemes. Meleg. Most először vehettem szemügyre a helyet, ahol életem lassan tudatosuló idejét töltöttem.
Kicsi, egyszerű szoba volt. Alattam egyszerű szalmával tömött tatami, távolabb asztal székekkel, körülöttem gyógynövények és gyolcsok. Valaki végig vigyázott rám.
Nyílt az ajtó. Érzékeny szemeimnek túlságosan is éles fénnyel. Fájdalmas nyögéssel hunytam le őket.
Hallottam, ahogy az ajtó becsukódik, majd nehézkes, de puha léptek közelítenek. Valami furcsa ösztön kényszerített rá, hogy számoljam az ütemét, hogy rájöjjek, hogy az érkező öreg-e, vagy sánta.
- Látom felébredtél.- egy asszony torkából szóltak reszelősen a szavak. Jótevőm öreg volt hát.
-Épp idejében lányom. Épp idejében.- kérdezni akartam, de a szám nem formázta a homályossá fakult szavakat. Ügyetlen nyöszörgésbe torzult a próbálkozásom.
-No no leány! Csak módjával. Időt kell hagyni a gyógyulásra.- én pedig időt hagytam. A szelíd öregasszony türelmesen segített felidézni a szótlanságban töltött idő alatt elfeledett szavakat. Türelmesen figyelte, ahogy lassan, elerőtlenedett izmaim dacára újra járni tanulok, és végül az utolsó kötés is lekerült.
Ez idő alatt sokat beszélgettünk. Megtanított az erdő s mező gyógynövényeinek használatára, hatásaira, és kérésemre mesélt az időkről, mikor hozzá kerültem.
Azt mondta, a faluja gazdag és fejlődő vidék volt. Elmesélte, hogy számtalan karaván érkezett, majd távozott ám egy napon az egyik nem árut, hanem betegséget hozott, mely csaknem az egész falut elpusztította. Idős jótevőm azóta táplált engem.
Nem is kérdeztem mást. Nyilván elkaptam a betegséget, s mivel a múlt homályba burkolózott, inkább a jelennel törődtem és segítettem az öregnek, ahogy csak nehézkesen mozgó testem engedte.
Ha hosszú volt a fekve töltött idő, úgy még hosszabb az ébren töltött lábadozás. A legyengült test korlátai kis híján megölték bennem a reményt.
Ma már ez csupán rossz emlék, a néptelen falu látványa azonban kísért. Úgy érzem, meg kellett volna védenem. Úgy érzem, részem volt a bukásában. Talán épp én hoztam rá a betegséget.
A falu feletti domboldalt már belepte a növényzet, mégis füst illatát érzem, ahogyan a legkorábbi emlékeimben.
Itt kezdődött és itt ért véget talán minden.
Én mégis elmegyek.
Az anyó kitanított a gyógyításra, a masszázsra, de már alszik. Örök álmot lát.