Arakashi Asami

Üdv mindenkinek!

Régóta érlelődött már bennem, hogy össze kellene foglaljam azon kevés játékot, ami eddig megesett a karakterrel, és bár az utolsó, Akira által mesélt kaland félbeszakadt, mert megszűnt JM- nek lenni, igyekszem legalább egy kicsi betekintést nyújtani a karakter eddigi életébe, és leginkább felfrissíteni a hangulatát ennek a szegény elveszettnek. --------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Arakashi Asami az ütött-kopott tanyaház lépcsőjén ült. Botját az egyik oszlopnak támasztotta, a ráaggatott gyógynövényeket és tollakat csendesen lengette a koraesti szél, mely végigcirógatta haját is, ahogy arcát fáradtan a kezébe temette. Már végzett odabenn. Többet nem tehetett. Ettől kezdve már minden a férfin múlott.
Szinte hallotta, ahogy a percek ólmos súllyal peregnek.
Nem először gyógyított csúnya, vágott sebet. Sok ilyet látott már, és sok jóval rosszabbat is, mióta kitört a háború, és megtett minden, ami telt tőle, hogy gyógyító képességeivel a sebesültek segítségére legyen. Emlékezni akart mindenkire, elméjében mégis sok arc elmosódottá vált azóta, hogy gyógyítani kezdett, de voltak néhányan, akik élénk képekként kísérték lépteit.  
Nem olyanok voltak, mint azok a sötét, ijesztő árnyak a múltjából..
Elevenek voltak, élők, melegek… szinte meg is érinthette volna őket, ha hajlandó lett volna kinyújtani feléjük a kezét. Ahogy ezen töprengett, szinte látta is őket felbukkanni a fák között, ahonnan barátságosan intettek felé. Ó.. árnyak. Káprázatok mind, amit fáradt elméje idézett elé… de jól esett emlékezni rájuk. Azokra, akik nyomot hagytak benne, végre emlékekkel töltve meg a végtelen feketeséget.

Az egyikőjük egy vándor volt.. Kazunari. Nem ismerte túl hosszú ideig, de a férfi tekintetét nem fogja elfelejteni. Megannyi rétegben látott benne sok kimondatlan érzést.  A véletlen sodorta össze őket,  vagy talán a balszerencse, ami a férfi lépteit kísérte.  Minden egyes léptét, beleértve az erdő vaskos gyökereiben történő botladozást, és még Asami saját ügyetlenkedését is a forró teával… A lány soha azelőtt nem látott még ennyire elátkozott embert, hacsak önmagát nem számította annak.
Talán az volt az első igazi munkája, mióta a határvidékről beljebb vándorolt, hogy helyre tette a férfi törött orrát, majd kisebb-nagyobb sebeit is ellátta. Tükör volt számára a férfi. Valaki, aki a valósághoz kötötte, s egyúttal szembesítette az élettel, s minden feladatával, amit vállalt. A lány látta magát a férfi sebeiben, látta megtört életét a férfi tekintetében.  Vannak dolgok, melyek olyan mélyen égetik magukat a lélekbe, hogy még a pillanatnyi könnyed örömön is áthatol jegességük.
Sok ilyen tekintetet látott már. Sokan nem voltak képesek egy-egy tragédia után tovább menni. Voltak akik lefeküdtek és egyszerűen elhagyta az élet őket… De ő, ahogy a férfi is, más volt. Soha nem adták volna meg magukat a gyengeségnek. Volt egy cél, ami értelmet adott a rá rótt fájdalomnak ő pedig vezekelni akart.  Ez a vágy kísérte minden egyes léptét, mióta csak mestere lábra segítette. Azokat, akiknek halála az ő lelkén száradt, vissza az életbe többé nem hozhatta.. de segíthetett másokon. Ez hajtotta a nehéz vándorúton előre. Persze fel sem merült a lányban, hogy tévedne, s a tragédia, ami előre viszi, soha nem történt meg. Asami, aki Amayaként hívta magát, soha nem gondolta volna, hogy maga is az oly sokszor átkozott shinobik közé tartozott, mielőtt elveszetté vált, s jelen állapotának, s annak a falunak a pusztulása, ahol minden elkezdődött, egy egészen másfajta tragédiában gyökerezett.
 Kazunarit nem faggatta arról, ki volt korábban, mit tett vagy nem tett, s neki magának sem kellett a feledésből vadásznia megosztandó emlékeket. Mégis átbeszélgették az együtt töltött időt, mely során lelkéről rétegenként váltak le a felhalmozott gátak...  Asami igazán megkedvelte a férfit, minden komolyságával és hebehurgyaságával egyetemben.
Egy ehhez hasonló tanyaházban leltek időleges menedékre, egy helyen ahol korábban gyógyított, s így szerzett némi megbecsülést az egyszerű emberek körében… Volt ott egy öreg férfi és egy fiatal lány, aki talán majd továbbviszi gyógyítói örökségét, így a falu nem marad segítség nélkül. Asami ezen elmosolyodott.. mindig remélte, hogy a hátrahagyott falvakban lesz majd valaki, aki átveszi a terhet amit a nyakába vett. Valaki, aki tesz azért, hogy a világ kilábaljon a szörnyűségből, amibe a shinobik háborúja rántotta. Az átkozottak!
Kazunarival megegyeztek, hogy útra kelve felkeresnek egy fürdőt, ám végül mégis elváltak útjaik, még mielőtt beteljesíthették volna ezt a vágyat, de Asami mégis ellátogatott egy fürdőbe, Konohába.  Nehéz volt minden lépés nem ismert szülőföldjén, teste sajgott, szíve máshová vágyakozott. Remélte, hogy ismét találkozik a férfivel, Kazunarival, akitől el kellett válnia, ám másokat sodort útjába a sors. Egy nőt és egy újabb, fiatal férfit. Rajta azonnal megakadt a tekintete, s valami furcsa, érthetetlen öröm szökött a szívébe, mely csakhamar pirulásra késztette.  Érezte, hogy jó vele. Hogy bár még csak most találkoztak, valahogy mindig is ismerte.. Hogy szívesen hallgatná akár évekig a szavait.. Hogy szeretné megérinteni a szép vonású arcot, azt az erős mellkast, azokat a finoman kidolgozott karokat. Hogy szeretné megölelni, szeretné, ha a férfi is épp úgy felfigyelne rá, mint ő tette..
Asami akkor, noha soha addig nem mutatott bánatot miatta, mélyen szégyellte összetört, hegek szabdalta testét, hiszen elszigetelte a férfitől, miközben velük ott volt egy fiatal nő, a legtökéletesebb korban, s a legtökéletesebb testtel, mellyel ő nem versenyezhetett.  Nem akarta gyűlölni a lányt, hiszen nagyszerű személyiség  volt, rendkívül kedves és figyelmes, Asami mégis szomorúságot érzett, mert mellette ő szinte láthatatlannak érezte magát, de legalábbis olyasvalakinek, aki nem méltó Yuusuke figyelmére.
Asami képtelen volt megfejteni ezeket az érzéseket. Tudta, hogy szereti, ismeretlenül is, máris, ugyanakkor érezte azt a halvány, tétova rettegést, ami egyszerre volt édes és sajgó.
Ez vajon… ez lenne a szerelem?
Asami nem tudta… nem tudhatta, hogy a sors végre megadta a lehetőséget, hogy találkozzon a testvérével, Arakashi Yuusukéval,  aki épp annyi terhet visel a vállán, mint ő a sajátján, s mindennél jobban vágyik arra, hogy megtalálja őt…
Hiába voltak azonban ikrek, a lány lesújtó  állapota olyannyira megváltoztatta vonásait, hogy bár szívük mélyén talán érezték e köteléket, a felismerés elmaradt. De az élmény a gőzben kétségtelenül szívderítő volt a lány számára. Egyike a legszebb emlékeknek, melyeket átélhetett a vándorút alatt, s a meleg víz is jót tett a hegeknek, melyek testét szabdalják.
A boldogság röpke pillanatai aztán véget értek, és Asami visszatért a vándorláshoz, hogy a határvidéken segítsen az embereknek. Ahogyan a háború fokozódott, úgy az ő dolga is sokasodott. Gyógyított, kötözött, ápolt, míg csak talpon tudott maradni. Éber álmok kísérték lépteit, de a boldogság sem kerülte el a borzalmak közepette, mikor úgy döntött, hogy csatlakozik egy vándorszínész csoporthoz. A menazséria mellett társaságot, védelmet, és rengeteg tennivalót talált. Faluról falura jártak, ugyanazt az életet élték, mint ő, s míg a színészek a lelket, ő a testet igyekezett gyógyítani.
A sok faluból egyre biztosan emlékezni fog. Nem azért, mert különösebben jelentős falu lett volna. Nem azért, mert szörnyűséggel vagy csodával írta volna bele magát az emlékeibe. Csakis azokért fog emlékezni rá, akik ott éltek. Akikkel akkor találkozott, mikor a legnagyobb szüksége volt rá.  Az élet a háborúval tépázott határvidéken szép lassan megöli még a legerősebb lelket is, hacsak nem hoz a sors lehetőséget arra, hogy ismét megízlelje, az élet több,  mint menetelés az elkerülhetetlen, gyötrelmes pusztulásba.
Abban a faluban kézzel fogható volt az élet, s nem volt száműzött a nevetés. Számtalan gyermek tiszta, romlatlan tekintete figyelte a színészeket, arcukon a csoda intenzív átélése olyan fénnyel ragyogott, hogy fáradt szíve megsajdult belé. Ilyennek kellene lennie a világnak. Ilyen tisztának, romlatlannak és egyszerűnek. Asami mindig is szerette a gyermekeket, de ezek itt, a háborús pusztítás közepette az egyetlen, valódi reményt jelentették.  Reményt az emberiségnek, reményt arra, hogy a jövő talán nem fullad véres csatákba.
Épp ezért facsarodott úgy össze a szíve, mikor észrevette, hogy néhányan eltűntek közülük. Először még csak azt hitte, a családjuknak szüksége van a dolgos kezekre. De kiderült, hogy ennél jóval összetettebb rejtélyről van szó…  Asami akkor kezdett a legrosszabbtól rettegni, mikor a falusiak oly gyanúsan próbálták palástolni a gyermekek eltűnését, és a családjukkal sem sikerült beszélnie. Az ilyen titkolózás, a szinte már-már ellenséges fellépés ellene aki válaszokat keresett, hogy megnyugtathassa magét, a kivonult szamuráj őrök, egyetlen, rendkívül valószínű rémképet jelenthettek egy háborús színtéren: járvány.
A rémálom elevenné vált.  Asami csak arra tudott gondolni, hogy a végére kell járnia a rejtélynek, mert ha bárki tud segíteni nekik, ha bárki útját tudja állni a járványnak, orvosok híján, az csak ő lehet. Így hát céltudatos higgadtsággal vetette magát arra a kevés nyomra, ami akadt, hogy ha kell, saját egészsége vagy élete árán, segíthessen.

A házból nyöszörgés hallatszott. Elhaló hang könyörgött vízért. Asami elhessegette az emlékeket, s velük a fáradtságot is lerázta magáról. Azért volt, hogy segítse a férfi gyógyulását, hát tette, amit tennie kellett.