Mizunara Mugetsu

                                                        Miután elszöktem a faluból, vagyis tulajdonképpen nem nevezhető elszökésnek, ugyanis szabadon járok-kelek reggel, a világosban, délután, a napsütésben és este a sötétebb időkben is, a falun belül, s kívül. Fekete csuklyás köpenyemnek köszönhetően nem keltek feltűnést, egyszerű vándornak néznek a falusiak. Az egyik éjszakán kockáztattam és a falu egyik fogadójában aludtam, noha nem fedtem fel kilétem, mégis adtak nekem egy szobát, melyben egy poros éjjeliszekrény helyezkedett el a rozoga ágy mellett, melynek az egyik lába már majdnem eltört és az éjjeliszekrényen egy pislákoló gyertya, melynek fénye beborította az egész szobát, habár a szoba nem lehetett nagyobb egy jobbhelyeken lévő mellékhelységnél (WC). Levettem köpenyemet, melyet a titokban maradásom érdekében egész nap magamon viseltem. El is felejtkeztem katanámról, mely végig az oldalamon volt. Simán megláthatták volna, csapott belém a gondolat. Helyet foglaltam a rozoga ágyon, törökülésbe ültem az ágy közepén, kezem a Tigris (tara) kézjelet vette fel, de nem áramoltattam a chakrámat, csak a meditációhoz használtam ezt a kéztartást. Tulajdonképpen meditációnak sem mondható, szimplán gondolkodtam, régi emlékeket idéztem föl, melyek az agyam legmélyebb sarkaiban porosodtak, régi, szép emlékek törtek elő, melyek régóta nem jártak a fejemben. *Elmosolyodik.* Nem tartott sokáig ez a röpke boldogság, előtörtek a szökésem előzményeiről való emlékek és események: *Egyszer csak egy kunai kést éreztem a torkomnál és egy mély hang szólt hozzám: ”-Menj el a Mizunara klán elhagyatott templomába ma éjszaka és ölj meg mindenkit, akit ott találsz”*. Nem is kellett több, értelmet nyert, a Tara kézjel és a chakra felszabadult testemből, akaratomon kívül. Nem sok mennyiségű chakra, de ahhoz elég volt, hogy az ingadozó ágy instabil lábát kitörje a fekvőhely, illetve alólam. Nagyra nyílt szemekkel futottak végig az agyamon az események, amikor egyszer csak kopogást hallottam: *Kopp-kopp*. „Fiatalember, minden rendben? Zajt hallottam!” A fogadós úr volt, kedves ember, ha ismerte volna ideérkezésem előzményeit, biztosan megértette volna, hogy miért akarok rejtve maradni a külvilág és az emberek szeme elől. De nem tehettem fel minden idáig felépítettet erre a következtetésemre, nem nyitottam ajtót, csak egy halk, de hallható választ adtam: „Öhm, igen, elnézést a hangzavarért.” Az öreg egy ideig hallgatott, gondolom próbálta a fülével kifürkészni, hogy vajon mi is történhetett, mi okozott ekkora hangzavart és miért nem kérem a segítségét a megoldáshoz. Egy lépést hallottam, és a lépéssel egyhangúan az öreg annyit felelt: „Nem probléma.” Majd további lépteket hallottam, melyek egyre halkultak és halkultak. Az agyamon hirtelen átfutott, hogy 45 fokos dőlésszögben ülök az á…, tulajdonképpen nem is nevezhető ágynak. Hezitáltam, hogy megjavítsam e, vagy simán aludjak a földön, amikor megláttam egy hatalmas százlábút a földön, azonnal eldőlt a kérdés, hogy hol is fogom tölteni az éjszakát, de a kártevőről is gondoskodnom kellett, nos mivel nem igazán gondoltam, hogy közel kéne merészkednem az undorító élőlényhez, ezért egy shurikennel vadásztam le a hosszú, szőrös, soklábú teremtést. Ezután vetettem egy pillantást, a pislákoló lángú gyertyára, aminek a kanócából, már nem volt több, mint két centiméter. Tudtam, hogy gyorsan kell megjavítanom alvóhelyemet, így három kunai késsel helyettesítettem a hiányzó tartást biztosító elemet és nyugovóra tértem. Másnap reggel a napfény csiklandozta az arcomat, legalábbis ezt hittem, ezt szerettem volna hinni, de amikor kinyitottam szemeimet, egy pók helyezkedett el az arcomon. Gondolkodás nélkül, mint aki egy öngyilkos mozdulatra készül a fejem felé indítottam el egy kunai kést, hogy végezzek az állattal, de a kés, melynek sikerében biztos voltam, túlcsúszott, és külső távlatból szemléltem amint az én és korán reggeli vendégem vére folyik le az arcomon. *Kiugrott az ágyból* „Huhh, csak egy álom volt.” Az idő, a megszokott volt, köd, köd és köd, de mit is vártam a Ködben Rejtőző falutól. *Kuncog.* A fogadót az ablakon keresztül hagytam el, miután 2 kunai késemet felmentettem az ágytartási pozíciója alól, egyet otthagytam ajándékba és kárpótlásul, amiért eltörtem az előzőt, de ez a kárpótlás volt a fizetségem is az éjszakáért. Szépen, kecsesen, hang nélkül landoltam a talajon. *„Éhes vagyok.”* Elmentem tehát, hogy kielégítsem az éhségemet, egy közeli rizs standhoz, ahol 2 gombóc rizst kértem reggeli gyanánt.
                                                           Miután befejeztem a reggelit, következhetett az igazi cél, amiért a mai nap a faluban éjszakáztam. Fülembe jutott egy hír, miszerint egy manapság elég ritka kardfajta, egy Zanbato, került piacra. Érdekelt a kard külseje, ereje, de leginkább a saját fizikai erőnlétemet akartam vele tesztelni, hogy vajon képes lennék e forgatni egy ilyen kardot is. Az információim szerint ez a kard, egy különös pengével rendelkező fegyver. Bizsergett minden porcikám a kíváncsiságtól, megkellett szereznem a kardot. Egy kézjelet formáltam és a chakrámat egy jutsuba koncentráltam. „Shushin no Jutsu” és gyors sebességgel elértem a keresett standot, ahol a híres fegyver található. Sokan gyűltek a csodájára, de az árát látva, egyből zsebembe nyúltam, hogy elővegyem a kiírt összeget a kardért. [1000 ryo] Amint elővettem a kisebb vagyont, valaki rálicitált, 1000 ryoval emelte az árát, de engem ez nem tántorított el attól, hogy megszerezzem azt a kardot. Az összes vagyonomat, 3000 ryot nyújtottam az eladó felé, majd ő, egy tekercsbe pecsételte a kardot, mivel nem tudta megmozdítani. A tekercset átnyújtotta és az előttem licitáló, megpróbált megragadni, de ekkorra én már alkalmaztam a Shushin no Jutsumat, az eltűnésem érdekében. Újra a falun kívülre kerültem, egy kis erdős tisztásra telepedtem le, hogy kifújjam magam. Eközben felkészültem az óriási vágóeszköz, amit a piacon „Ikari no Burēdo” (Düh Pengéje). Elővettem a tekercset, melyben újdonsült fegyveremet hordoztam. Szétnyitottam a tekercset és ráhelyeztem tenyeremet, némi chakrát beléáramoltatva. A következő pillanatokban mindent füst lepett el, amint a füst elszállt ez a látvány fogadott:  " />
Értem, szóval ez az a nagy durranás kard. Ledobtam földre katanámat és köpenyemet, majd megpróbáltam fölemelni a kardot a földről. Nem jártam túl nagy sikerrel, a markolatát képes voltam megemelni a földről, de ennyi, semmi több. Eleinte nem sok reményt fűztem a dologhoz, de rájöttem, hogyha az edzésemet még keményebben folytatom és képes leszek ezzel a karddal is harcolni, akkor az nagy előrelépés lenne célom elérésében. Így tehát erőnléti edzést folytattam, leginkább a karomat edzettem meg, hogy képes legyek nagyobb súlyokat mozgatni izmaim segítségével. Az edzésem napról napra keményebb és keményebb lett, növeltem az ismétlés és a sorozatszámokat a gyakorlatokban, végül már egy kézzel is csináltam az erőnléti gyakorlatokat. Nem éreztem magamban semmi „arroganciát”, hogy most képes leszek felemelni és egyből profin forgatni, de azért egy kis reményt már fűztem a dologhoz, ezért nem álltam le az edzéssel. Három hét folyamatos, kőkemény megállás nélküli edzést követően, újra előhívtam a Düh Pengéjét, hogy a mesterévé váljak. A kezeimet stabilan ráhelyeztem a markolatára, félig behajlított térdekkel, félig behajlított karokkal, egyenes háttal és magabiztos arckifejezéssel, megemeltem a kardot. Nagyon nehéz volt, még így is, épphogy megtudtam tartani. Éreztem valami furcsát, amikor a kezemben tartottam, mintha átjárt volna valami, bevillant egy kép, amint: „katanámat kipattintottam hüvelyéből és egy határozott szúrással ellenfelem létfontosságú szerveit megcélozva támadtam”. A kard súlya hirtelen nagyot zuhant, könnyebb lett. Magam is meglepődtem rajta, hogy miért vesztett súlyából. De rájöttem, hogy ez csak egy tévképzet volt a fejemben, a kard nem vesztett a súlyából, az én izmaim növekedtek, ezalatt a pár perc alatt, kezdtek hozzászokni a kardhoz. Lendítettem egyet, nem volt benne nagy erő és lassú volt. Az edzésem új fázisába érkeztem, próbáltam a kardforgatói ismereteimet ezzel a karddal is utánozni, de rákellett jönnöm, hogy ehhez idő kell. Teltek, s múltak a napok, az éjjelek, minden napomat edzéssel töltöttem, hol keményebben, hol izomláztól fűtve, lazábban próbáltam elsajátítani a kard használatát. De a sok gyakorlás is meghozta a gyümölcsét, nem csak a karom, de a többi izmom is érezte a változást, egyre dinamikusabban mozogtam, egyre többet bírtam, több erőm volt. Két hónap kardforgatás után, a nem átlagos méretezésű újdonsült fegyveremnek nevezhető pengét képes voltam úgy használni, mintha a katanámat tartanám a kezemben, persze a Düh Pengéje jóval lassabb, de erősebb támadásokat eredményezett. Fákat vágtam ketté vele és elkezdtem a mozgás közbeni támadásokra összpontosítani, hogy hatékonyabb támadóeszközként alkalmazhassam, harcaim során. Egy arra járó D szintű 40 körüli Kirigakurei ninja meglátta a kidőlt fákat és krátereket, melyeket edzésem során okoztam. Ahogy gondoltam, egyből utána akart nézni a látottaknak és én most az egyszer, nem rejtőztem el. Megvártam még rám talál, tudtam mi lesz a vége, ő azt fogja hinni, hogy azért, mert idősebb, ezért erősebb is nálam, az arroganciája fogja okozni a vesztét. Rám talált és kérdezősködni kezdett arról, hogy mi történt itt és, hogy mit tudok az egészről. Mindent bevallottam, hogy én vágtam ki a fákat az edzésem érdekében és miattam keletkeztek a kráterek a földben. Megragadtam Zanbatomat, ezzel félelmet keltettem az előttem álló ninjában, aki elvárásaimtól eltérően, további jó edzést kívánva elsétált. Tátva maradt a szám, hogy léteznek még ilyen emberek is, akik nem az arroganciájuk és a büszkeségük után mennek, hanem a józan eszükre és a szívükre is hallgatnak, ledöbbentem. Észre sem vettem már, hogy a nehéz fegyvert egy kézzel tartottam a levegőben. Hirtelen nagyon jó kedvem lett, ennyire jó kedvem régen, nagyon régen volt már. Az Ikari no Burēdo-mat ezentúl a hátamon hordtam, egyrétegű kötéssel eltakarva, egy mágnes kapcsos tartóban. A tekercset, amit az eladótól kaptam, nem dobtam el, régi családi katanámat zártam el benne, hogy szükség esetén hasznát vegyem.
                                                 
                                               Visszamentem a faluba, hogy utána olvassak kicsit eme óriási kardok keletkezésének és hivatottságának, mert mindig először a dolgok közepébe vágok, aztán térképezem fel a terepet. Sétáltam a falu macskaköves utcácskáin, pár napsugár átsütött a sűrű egyhelyben álló ködön. Pár középosztályú ház volt körülöttem, a családok akik bennük élnek, nem szegények, de nem is gazdagok, egyszerűen csak élnek. Kiüresedett az egész út, majd az egyik ház mögül egy ember lépett elő. Előhúzta kardját, nyilvánvaló volt, hogy mit akar. Az arcát eltakarta egy maszk, csak a szeme látszott ki belőle, a szemeiben, mintha a bosszút láttam volna, de miért akarna bosszút állni rajtam bárki is? Lehet, hogy rájöttek kivagyok? Lehet, hogy mindvégig tudták és most csapnak le? Amíg én a kérdéseken töprengtem, a ködben lassan eltűnő személy támadásba lendült. Nem forgatta tökéletesen a katanáját, ezért könnyedén kitudtam kerülni támadásait, legalábbis azt hittem. A férfi rágyorsított és sikerült apró vágásokat ejtenie rajtam, majd hátraugrott, várta a reakciómat. Megfogtam pengém markolatát, chakrát vezettem bele, ezzel a kötés lehullott róla. Megint támadott, ezúttal kivédtem a támadásait, hatalmas kardommal, nem gondoltam hogy ennél gyorsabb és hatékonyabb támadásokat is véghez tud vinni, de megtette, bár eredménytelenül, mert a kardom, majdnem az egész testemet eltakarta. Kielemeztem a ninját, egy Kirigakurei D szintű genin, aki fölött eljártak az évek. Miközben ő támadott, én védekeztem, de egy pillanatban amikor megállt, egy shurikent dobtam el feje mellett, azt hitte mellé ment, de pont oda talált, ahova céloztam és a maszkja lehullott fejéről. Az a férfi volt, aki előttem licitált a kardra, később pedig az erdőben is vele találkoztam, biztos meg akart bizonyosodni róla, hogy a kard nálam van épségben, egészségben. Elkezdett segítségért kiabálni, azt gondoltam, biztos valami rosszarcú társaságba tartozik, nem lehet jó ember, a kardomat oldalra szegeztem félig döntve és: „Shushin no Jutsu” majd kardommal lendítettem egyet, hogy halálos sérülést ejtsek ellenfelemen. De a kardom végül megállt, megállítottam, rájöttem, hogy nem gyilkolhatok a faluban ilyen felelőtlenül. A férfi elfutott és én nem vártam meg, hogy visszajöjjön több emberrel.
                                            Amikor elindultam volna, valaki megfogta a vállamat és azt mondta: „A földesúr vár téged.” Tudtam mire értette, a szolgálataim kellenek neki, megkell, hogy öljek valakit. Elmentem a földesúri birtokra, ahol katonák mutatták díszes öltözetben, acél fegyverekkel, hogy merre kell mennem. Egy hatalmas aulába értem, aminek a falai bordó színű selyemmel, aranyból készült domborművekkel és a plafon hatalmas arany gyertyatartó csillárral volt díszítve. Várakozásom során, a lenti falakra is vetettem pár pillantást, ugyanis fegyverállványokat láttam, egész jól kovácsolt fegyverekkel, voltak ott katanák, wakizashik, tantok, nodachik, s a többi. Eléggé belemerültem a pengék kidolgozásának elemzésébe és észre sem vettem amikor a földesúr már rám várt. Egy alacsony, pufók, bajuszos szakállas középkorú ember volt, mély hanggal. „Hé, fiú, mennyi?” Mennyi? Mi mennyi? Beugrott, hogy egyből a tárgyra akart térni, azt feleltem, 2500. Nem szólt semmit, nem úgy tűnt, mint akinek akadály lenne a pénz, de nagyon holtan akart tudni valakit, az egyszer biztos. „Öld meg…” elhallgatott, mintha gombóc keletkezett volna a torkába, kezdtem kicsit megijedni, vajon kit kell megölnöm? „Öld meg… a feleségemet!” Ledöbbentem, de nem mondhattam nemet, ha ez a kívánsága és ki is fizette, akkor természetesen megteszem. Az aulából a földesúri szekcióba mentem, fölfelé egy csigalépcsőn, egy folyosóra értem, jobb oldal harmadik ajtó mögött volt a célpontom. Benyitottam, ott ült és ruhát varrt, férje számára. Bezártam magam mögött az ajtót, majd a nő mögé teremtem és elvágtam a torkát egy kunai-al. A Düh Pengéjével egy hatalmas lyukat ütöttem a falba, ezzel jelezvén, hogy elvégeztem feladatomat, majd odébb álltam a tett színhelyéről.
A köd most különösen sok sugarát engedte át a napnak, meglepő volt érezni ezt az enyhe és lágy meleget. Visszamentem a kis erdős tisztásra, ez lett az új helyem. Újdonsült pengémmel a mai napig folyamatosan edzek, mert aki egy Zanbato mesterévé akar válni, annak egész életében gyakorolnia kell…


Ez egy kisebb kaland volt, Mugetsu életéből.

                                        Mugetsu új világnézetével indult haza a kis falucskából, ahol végre békére lelt. Számtalanszor visszatekintett útja elején, hol visszaintett, hol feje megbiccentésével köszönt el a béke falvától. Egyszer csak eltűnt a falucska egy domb mögött, de egy új táj tárult a fiatal ninja elé. Egy lankás domboldalon haladt le, egy kanyargós kitaposott ösvényen. Megnyugtató hely volt, a fű egyenletesen nőtt, gyönyörű virágok hada lepte el, melyekről pillangók szálltak fel. A felszálláshoz hozzásegítette őket, a lágy, egyben hűsítő szellő, mely a fiú testét is átjárta. Boldog volt, végre teljes élete lehetett, melyben nem a rossz a domináns irányítószerv. Lépteit lelassította, hogy gyönyörködhessen e mesébe illő táj varázslatosságában. Ez a látkép teljesen a karjai közé ölelte a fiút, teljes megnyugvás karolta át. Elhatározta, hogyha az otthonában minden jól sikerül, itt fog építeni magának egy házat. Elmosolyodott, mert tudta, hogy ez még a jövő zenéje. Lépteit megszaporázta, hogy minél gyorsabban tisztázhassa magát a falubelieknél. A lankás domboldalon túlhaladva az időjárásviszonyok megváltoztak. A szél egyáltalán nem fújt és a nap sötét felhők borítása alá került. A fákon egy személy fejét látta
. „Erre az emberre vérdíjat tűztek ki?”- gondolta. Kirigakurei ninja volt, akit a plakáton látott, akárcsak Mugetsu. A fiút nem igazán érdekelte a pénzösszeg, melyet megkaphatna a férfi fejéért.
„2500 ryo ide-oda, nem ezen múlik a megélhetésem.” Figyelmen kívül hagyta a szökött ninját, majd tovább folytatta útját. Kezdett alkonyodni, egyre kevesebb fény jutott a fiú szeme világának. A távolban pislákoló fényeket látott, melyek felkeltették az érdeklődését. Egy kis helyiség volt, ahol vándorok, utazók szállhatnak meg. Ahogy a városka határához ért, egy fekete ruhát viselő kardos őr vonta kérdőre.
„Mi célból jött ide?”- kérdezte az őr.
„Szállást szeretnék, hogy ne a szabadban kelljen töltenem az éjszakát.”- felelte az ifjú kardforgató. Az őr rábólintott, majd keze kinyújtásával jelezte a fiúnak, hogy merre haladjon. Összesen négy épület volt a város határain belül, egy vegyeskereskedés, egy fogadó, egy borbélyüzlet és egy varroda. A második épület, a fogadó, optimálisnak tűnt arra, hogy a fiú eltöltsön falai közt egy éjszakát. Egy ódivatú vadnyugati jellegű ajtón ment be, melyet meg kellett volna zsírozni, annyira nyekergett. Mindenki megbámulta a hangos belépővel érkező egyént. Ideiglenes szállásán az emberek, furcsállták, hogy mit kereshet itt egy fehér ruhás kardforgató. Mugetsunak nem tűnt fel, hogy rossz szemmel néznek rá, az ő lelki békéjét semmi nem zavarhatta meg. A pultos egy pocakos ápolatlan ember volt, akinek az egyik szemét egy üvegszemmel pótolták, mely mindig másfelé nézett, mint kellett volna. „Egy szobát szeretnék”- mondta lágy, kedveskedő hangon a fiú. A pultos hatalmas erővel csapta le az asztalra a kulcsot és dörmögve mondta:
„Első emelet, folyosó vége.”  Kiderült, hogy ebben a fogadóban gyilkosok, bűnözők, tolvajok szállnak meg. Még a pultosnak sem állt jól a szeme. A fiú felment a szobájába, majd lehuppant a kemény szivacsú faágyra. Nem akart aludni, ugyanis a hold a jellegzetes kifli alakú félhold formáját öltötte, melyért különösen odavolt. A döntése nem volt hasztalan, ugyanis az itteniek túl kíváncsiak voltak az ifjú kardos fiúra. Hirtelen eluralkodott a csend, túl nagy csend volt. A fiú ennek hatására teljesen elmerült a hold világában. Betörték az ajtót, melynek hangja elhatalmasodott a csend világa fölött. Mugetsu szépen lassan állt fel ágyáról, fegyveréért sem nyúlt, nem látta értelmét a fölösleges vérontásnak. Végignézett támadóin, az egyik egy zömök testalkatú konohai szökött ninja volt, ezt onnan állapította meg, hogy a levél jele homlokpántján át lett húzva. A másik egy Eső országi ninja volt, szintén szökött. A zömök konohai egy baltával rontott neki, felülről indított támadást, de Mugetsu ökölbe szorított kézzel gyomorszájon ütötte, mellyel le is fegyverezte támadóját. A másiknak nyoma veszett, de nem is kellett több, a fiú az ablakon át távozott a fogadóból, de amint földet ért, egy emberrel találta szembe magát.  Kirigakurei szökött ninja volt. Idősebb volt a fiúnál, tudta, hogy milyen kiképzésben részesültek elődei, ezért kardjához nyúlt. A ninját rögtön felismerte. Az ő képe szerepelt a posztereken, az ő feje ér 2500 ryo-t. Haja fekete volt, szeme sötét, mint az éjszaka, vérszomjas tekintetével mindent megvilágított, ha pislogott is, csak egyik szemével tette, hogy a másikkal tudjon figyelni. Álltak ketten, egymással szemben a poros úton, mintha csak egy párbaj vette volna kezdetét, úgy húztak kardot és rontottak egymásnak. Mindketten kimagasló, bár más kardforgatói technikával rendelkeztek. Ellenfele egy D szintű Hien használó ninja volt. A stílus lényege abban áll, hogy a használó a fegyverébe vezeti a chakráját, amit a fegyver jellemzői szerint formázhat tovább, gyakorlatilag chakrával megnövelve a fegyver méreteit. A stílus legfőbb profilja a pengés, szúró és vágó fegyverek, mivel a chakrával megnövelt pengék sokkal élesebbek, és könnyebben vágnak, mint hagyományos társaik.  Fegyverét tüzes aura vette körül, tehát tűz elemű chakrája volt, ezért Mugetsu tudta, hogy tűz elemű jutsuk is szerepelhetnek ellenfele repertoárjában. Nem szabad találatot kapnia, ezért az egész testén chakrát vezetett végig, a gyorsabb mozgás érdekében. Mindkettejük fejében egy visszaszámlálás indult, három, kettő, egy, mire megint egymásnak ugrottak és páratlan technikáikat villogtatták. Az egyik összecsapás után a fiú ellenfele kézjeleket formált: Tigris, Kígyó, Kos, Majom, majd hangosan azt kiáltotta: „Katon: Endan!” Majd egy emberméretű tűzgolyó hagyta el a száját. Közeledett Mugetsu felé, aki a mögötte lévő fogadó egyik tartógerendájának darabját használta a Kawarimi no Jutsuhoz,  melybe átirányította chakráját, hogy a támadást ép bőrrel megússza mielőtt a tűzgolyó betalált volna. Az ellenfél jutsuja eltalálta a másolatot, mely egy fadarab formájában égett hamuvá. A szökött ninja azt hitte, hogy ezzel a támadással véget vetett a harcnak, de a fiatal kardforgató kisétált a füstből sértetlenül, bár fogyóban lévő chakrával.
„Gyerünk!”- kiáltotta. Ádáz küzdelem volt, Mugetsu a testébe áramoltatott chakra miatt, a szökött ninja pedig a Hien stílus miatt fogyott ki a szuszból. Az utolsó csapás következett, a mindent eldöntő pillanat. Mugetsu az anyjára gondolt, majd az öreg mesterre, majd apjára, amikor ezek a gondolatsorok áthaladtak a fejében, támadást indított, hihetetlen gyorsasággal futott ellenfele felé, aki védekező pozíciót vett fel, mintsem, hogy támadna, ezért a fiú egy áltámadást indított balról, majd egy íves szúrással átdöfte ellenfelét, aki nem számított erre a cselre. Ennek a támadásnak a kardforgatók, a Vipera gúnynevet adták. Mugetsu vállára vette halott ellenfelét, akinek vérdíj volt a fején, elvitte egy beváltóhelyre, amely útba esett a faluja felé. A hely el volt rejtve, ezért nehezen talált rá, de végül meglelte, majd egy hosszabb csevej után átadta a hullát az illetékes személynek, aki vastagon meghálálta ezt. Mugetsu érdeklődését felkeltette a Hien stílus, ezért úgy gondolta, hogy útját inkább a Fű országa felé veszi, mert úgy tudja, hogy ott használják leginkább a Hien stílust. Ebből is látszik, hogy Mugetsu mit sem tud a Hienről, ugyanis a stílus mesterei a Vas országában élő samuraiok. Kusagakure a kardjairól nyerte hírnevét, ugyanis a híres kardokat a Fű országának egy eldugott műhelyében készítik. A kard képes érzékelni a használó chakraját, ez pedig képes a puszta elméjével mozgatni és lebegtetni a kardot. Maga a kard pengéje hihetetlenül erős, törhetetlen és átvág szinte mindenen. Mugetsu immáron Kusagakure no Sato-ba tartott, ahhoz, hogy odajusson át kellett utaznia a Tűz országán, melyben egy öreg kocsis volt segítségére. A fiú megérkezett a Fű országába, ahol mindent belepett a fű, gyönyörű táj volt. A parasztok kaszálták a méteres füvet, hogy egy még szebb tájat varázsoljanak a gazos településből. Mugetsu elindult Kusagakure no Satoba, annak reményében, hogy talál valakit, aki ért a Hien stílushoz. Amint Kusagakure bejáratához ért. A fiú beszerzett egy szalmakalapot, amin két csengő volt és egy hosszú selyemdarab lógott róla, egészen fehér ruházata aljáig. A faluban nyugodt környezetre lelt, nem voltak utcai verekedések, sem kocsmákból kivánszorgó ittas emberek, akik a bajt keresték. Ahogy sétált a széles utcán, látott halárust, ramenest, rizses standot, boltokat, fogadókat, szórakozóhelyeket és minden egyéb jóléthez szükséges helységet. Tökéletes volt, de mégis ami leginkább megragadta figyelmét, az egy kovácsműhely volt, azt gondolta, hogy ahol kardokat készítenek, ott biztos akad egy Hien használó is. Benyitott a kovácshoz, aki felpattant székéből és jelezte, hogy szolgálatára áll. A fiú kérdezősködött az itteni kardokról és megtudta, hogy miért is olyan különlegesek a fű kardok.A kovács elmondta, de Mugetsut nem igazán hatották meg a fű kardok. Inkább a Hien stílus ragadta meg, de tudta, hogy ehhez el kell sajátítania a természeti elemét is. Gondolkozott, hogy vajon milyen elemű is lehet a chakrája
. "Tűz?A tűz oltári lenne, bármit felgyújthatnék. Víz? A víz unalmas, mindig esik az eső, unom a vizet. Föld? A föld, mindig a földön járok, nem akarom elmozdítani magam alól. Szél? Utálom ha fúj a szél, mindig kifújja a számat és felrepedezik, gyűlölöm a szelet. Villám? Hmm, nem is lenne rossz..."

Mugetsu tehát elhatározta, hogy kideríti, hogy milyen elemű chakrával bír...