Katashi Rezidencia

Noha mindkettejük fejéből kipattant egy-egy ötlet, arra már nem volt szükség, hogy maguk intézkedjenek. Egyesek túlságosan szeretnek hallgatózni, ám ez némi könnyebbséget jelentet, hisz információt és egy kis túrát is kaptak melyben, felmérhették a birtok helyzetét és annak védelmét.
Takefumi látszólag céltalanul vándorolt a parancsnok nyomában, miközben azon elmélkedett, amit az Úrtól hallott. Tekintete viszont egy pillanatra se vesztette szem elől környezetét.
Minden információ melyet megtudott, arról árulkodott, hogy ez a földesúr igen csak szerény körülmények között él, hiába nagy föld és a kastély. A harcosok képzettek, fegyelmezettek, de kevesen vannak, ami pedig az ellenséget, jobban mondva és jelen esetünkben inkább nevezzük a háború és viszályok egy újabb forrásának, hatalmasabb befolyással rendelkezett, mint Katashi. Ez több pénzt és több harcost jelentett, ám egyelőre még ez lett volna a legkisebb gond. Semmit se tudtak az illetőről. Ravasz vagy ostoba? Annyi bizonyos, hogy miután hízelgéssel, rábeszéléssel nem ment semmire, erőszakhoz folyamodik, tehát kissé alacsony vérmérsékletű. Ez azonban gondot is jelenthet, hisz nem tudni, hogy mire vetemedik. Mennyire akarja megszerezni a birtokot és milyen áldozatokat hajlandó ezért hozni.
Nem kellett ahhoz nagy zseninek lennie, hogy rájöjjön, ritka nagy csávába kerültek és megőrizni a békét lehetetlen. Bár feladatuk Katashi életének a megvédése volt, mi értelme a Yuugennek, ha nem tudják megvédeni a békét? Kicsit bosszantotta, hogy olyan dolog részese lett, ami ennyire logikátlan. Valamikor el fog beszélgetni azzal a vén hörcsöggel, de addig is, teljesítenie kell a feladatát. Mindenesetre, muszáj lesz még némi információt szereznie a parancsnoktól.
Idő közben rövid túrájuk végéhez értek, hősünk nagy csalódására, pedig a menyét tovább is állt, leleplezve hősünk álcáját. Két dologban biztos volt ezek után. Az egyik, hogy megfosztja bundájától ezt a beszélő szőrcsimbókot, a másik pedig, hogy haderejük jelentősen csökkent, már ha az állat egyetlen képessége nem abból állt, hogy a tagokat szállítsa ide-oda.
Take-chan első dolga az volt, hogy kérdéseket szegezzen a „sereg” parancsnokának. Igyekezett közérthető és lényegre törő lenni, ügyelve arra, hogy semmit se hagyjon ki, amiről úgy érzi, hogy fontos lehet.
- Hohohó, tisztelt parancsnokom. Volna önhöz néhány igen egyszerű kérdésem, mellyel úgy hiszem, könnyedén felmérhetjük a saját és ellenségünk helyzetét, hát még azt, hogy mit hoz a jövő. – egy kurta köhintés idejére megszakította monológját és némiképp komolyabb hangnemre váltott. – Járt Ön Katashi Úrral a megbeszélésen említett földesúrnál? Amennyiben igen, kérem, meséljen kicsit arról, hogy milyen személy is. Ám ha nem találkozott vele, mint tapasztalt katona, elég, ha annyit megoszt velünk, hogy mekkora hatalommal rendelkezik, illetve körülbelül serege hány főt tehet ki. Idézzen fel mindent.
Nem volt más hátra, csak hogy az események haladjanak tovább a saját medrükben és felvértezzék magukat és ezt a helyet is. Hősünk esetében ez az elegendő információt jelentette, melyből leszűrheti, hogy mire számíthatnak majd. Könnyedén meglehet, hogy a forrófejű földesúr egy egész sereget küld ellenük, hogy pillanatok alatt porig rombolják ezt a helyet. Ám ha eszesebb és eléggé vagyonos és ez utóbbi biztos, akkor pár elit shinobira lehet számítani, akik könnyű szerrel iktatják ki majd Katashit, már ha a béke harcosai ezt hagyják.
Mindeközben egy terv is elkezdett formát ölteni a fejében, de szinte rögtön elvetette. Látszott Katashin, hogy ezt nem lehetne kivitelezni, erőszakot pedig nem óhajtott alkalmazni. Stratégiai érzéke közel se volt elég ahhoz, hogy egy ekkora helyet biztosítson. Voltak őrök, de kevesen, ráadásul egyedül csak Ő és Kitori voltak jelen.
~ Bár itt lenne Mirubi. Nem lennénk ekkora csávában. ~  
Gondolata őszinte volt. Hitt abban, hogy ha a régi csapat együtt lenne, akkor könnyebben és hatékonyabban tudnák biztosítani ezt a helyet. Egyelőre azonban ki kellett dolgozniuk egy olyan stratégiát, mellyel fenntarthatják az egyensúlyt. Volt egy-két ütőkártya a zsebében, de ezek nem sokat értek. Azonban abban szinte biztos volt, hogy ha rosszul döntenek, akár ők maguk is tovább gerjeszthetik a háború szelét. A fiatal chuunin tarkóján jeges veríték csorgott alá, nem tudta mi tévő legyen, de egyben biztos volt, a kapukat a lehető legjobban kell eltorlaszolni. Ezt az ötletét nem felejtette el megosztani Kitorival és a parancsnokkal se, amint ismét szót kapott. Ám ha shinobikra kell számítani, a behatolásukat nem tudják megakadályozni.

Mintha valami aprócska szúnyog csípett volna bele Takefumi tudatába, de csak egy pillanat erejéig. Az elmúlt egy órában semmi szokatlant nem észlelt, teljesen hozzászokott a folyton mászkáló vagy az egy helyben strázsáló katonák jelenlétéhez. Azonban most valami zavarta, noha az érzés a másodperc töredéke alatt elmúlt, amikor chakrája nem áramlott tovább a földbe, az utolsó pillanatban apró rendellenességet érzett.
Lehet csak egy állat, nem érdemes túlzott feneket keríteni neki. – gondolta magában, azonban alig pár pillanattal később az egész birtok felbolydult.
A távolban egy katona a néma sötétségbe kiáltott, ám hangja csakhamar elhalt, azonban ahogy Takefumi és vélhetően Kitori is meghallotta, éles hallásuknak köszönhetően, nem ők voltak az egyedüliek. Egy csoport katona hangos csatakiáltás közepette.
Az ifjú chuunin rögtön felpattant ültéből, közben hangosan szitkozódott, lévén úgy képzelte, hogy ők lesznek az elsődleges célpontok, mint fő veszélyforrások, akik hátráltathatják a küldetést. Azonban így, hogy az ellenség távol volt, Take-chan pedig chakrájának egy részét elhasználta, a behatolókat pedig nem látta, nem tudta őket ekkora távolságról feltartani.
- Kitori, szívem szerint azt mondanám, hogy legyen tied a hős szerepe, de valószínűleg nem átlagos ellenfelekkel állunk szemben, így tehát maradjunk együtt. Nem tudom pontosan hányan is vannak.
Megvárta, míg társa is reagál valamit, mindenesetre semmiképp se óhajtotta feltartani fiatalabb barátját, még ha az úgy is dönt, hogy egyedül vág neki a csatának. Bárhogy is dönt majd, Takefumi Katashi szállása felé indul meg, hogy biztosítsa védencük épségét. Bármilyen más probléma, ami menet közben felütheti a fejét, ráér.  
Az épület hamar a látóterébe került a shinobinak, azonban a probléma nagyobb volt, mint amire Ő számított. Shinobik, ráadásul három és igen csak magabiztosak. Noha képességeiket így első blikkre nehéz volna megítélni, lehetséges, hogy képzett jouninokkal állnak szemben. De annak mi értelme volna? Kettővel több ember, mint amennyire szükség van egy ilyen támadáshoz. Lehet hogy inkább a két konohaival állnak egy szinten vagy legalábbis ahhoz közel? Meglehet, azonban ideje letesztelni őket. A hősök hőse, a hajak királya, az álcák mestere és jelenleg egy vénséges nagyapó, alig pár kézpecsét megformálása után, kinyújtja egyik karját, melynek a köpenye ujjából több tucatnyi kígyó kerül elő. Hosszan nyúlnak, vadul sziszegnek, és egyenesen a behatolók felé tartanak, hogy összeroppantsák őket, a húsokba marjanak és átsegítsék őket az alvilág folyóján.
Az elmúlt időszakban kicsit kibővítette harci kelléktárát, hogy minél nagyobb előnyre tehessen szert a harcban, és lehetőleg győzelemre kerüljön. Arra már rég rájött, hogy a csépeléssel nem sokra megy, ha nem találja el ellenfelét. Ám ha pár kígyó elkap egy embert, akkora pofont adhat, hogy feje elszáll. Szó szerint.

// Madara, Takefumi //

( Kis betűvel megjegyezném, hogy Két Fumma Shurikent dobtam és a Kage Shuriken no jutsu nem megsokszorozta Azokat. Ennek a technikának a célja, hogy két fuuma shuriken eldobása esetén, az egyiket a másik árnyékában chakrával rejtse el a használó, tehát láthatatlanná váljon. Tehát nem megsokszoroztam, hanem biztosra mentem, hogy a másodikat semmiképpen ne vegyék észre - bár ugye a fény és egyéb viszonyok miatt az elsőt is nehéz lett volna. Szerintem ez az eredményre nem sok hatással van, mindössze fontosnak éreztem némi korrigálást.   Összeségében ez nem Heiki bunshin vagy hasonló volt.   )


Tervem - azért nagyon ne lepődjünk meg - beválni látszik, amikor is kettészelik Fuuma Shurikenjeim az egyik ellenfelet. Ez jó dolog, s ami még érdekesebb, hogy két darabra esés után elveszíti alakját és hangosabb placcsanások következnek. A fényviszonyok nem a legjobbak, de nincs kizárva, hogy valamiféle Ninjutsuval, vagy Genjutsuval van dolgom. S ha sok ilyen van, akkor lehet nincs is annyi ellenfelünk, mint amennyit látunk. Mármint Hús-Vér emberekre gondoltam. Viszont újra felmerül a probléma, hogy ugyan az eldobott Fuumák bevégezték a dolgukat, oké, de ki kellene telálnom valami módszert, hogy ne szálljanak mindig olyan messzire, vagy legalábbis vissza tudjam rántani azokat. Dróttal talán megoldhatnám, mindegy, legyen ez a jövő problémája, mindazon tényeket figyelembe véve, hogy már elszálltak...
AIBO! Take-chan kiáltására gyors tempóval körbepillantok, hogy mégis ki a fenének szólhatott, amikor nem mozdul senki. Végül, a mondata végén, kezd derengeni, hogy ez akár én is lehetek. Biztos az Inkognító miatt... Még mindig jobb mint a Zöldhasú elnevezés, vagy az Mirubi lett volna? Már nem emlékszek...
Érdekes kérdés továbbá, hogy klónjaim mit csinálhatnak? Ha az eltelt időt nézzük, akkor még nem érhettek ide, ám de meg sem semmisülhettek, hiszen azt valószínűleg megérezném a chakrakapcsolat megszakadásával. Viszont a sikolyt biztosan halhatták, így vagy a kapu felé igyekeznek, esetleg felém, avagy átvizsgálják a további területeket... Igaz, ami igaz chakrám felét használtam rájuk, így megoldják a dolgukat, nekem sokkal inkább az Épület felé rohanó egyénnel kellene foglalkoznom. Igen, az okos dolog volna!
El is idulok újdonsült ellenfelem után, a kétfősre csappant behatoló horda második tagja megbánja még a napot, amikor Kitori Musato, azaz Én, pontosabban Konohagakure no Satou Hős Chunninja lett az ellenfele. Kezemben kardom, a másikban három shuriken. Mégsem ezeket használom hiszen nem nagyon vesz tudomást rólam, egyrészt mert le vagyok maradva, másrészt mert ha leállna velem harcolni, akkor romlanának az esélyei. Terve valószínűleg, hogy bejut, gyorsan végez Katashi-sannal, és még mielőtt utólérném le is lép. Márpedig ezt nem engedhetem. Fogalmam sincs, hogy a kapu előtti őrök milyen képességűek, de ha csak beléjük rohan, akkor fel bírják tartani, legalább addig amíg odaérek. Mert ha nem, akkor sok értelme nincs annak, hogy ott áldogálnak. Ezt a problémát látszólag ellenfelem is észlelte és valamilyen dobófegyverek után nyúl. Ez bonyolítja a dolgokat. Kezéből három tárgy repül az őrség felé, s már kézpecséteket is formál... Hát, nincs mit tenni...
A három shuriken még elmegy, csak ki tudják védeni, vagy legalábbis túl élik - remélhetőleg - de ha mondjuk egy tűz technikát akar esetleg létrehozni, vagy más hasonló kaliberű jutsut, akkor a szamurájok nagy részének lőttek... Egy dobásom van, ha elvétem, akkor még nagyobb lesz a hátrányunk.
Tervem, hogy egy lendületes inkább előre, mint felfelé írányuló ugrást hajtok végre, amiközben három shurikenemmel célbaveszem, az Ő három shurikenjét, hátha ki tudom azokat iktatni, de mivel nem ez az ugrásom lényege, már annak is örülnék, ha nem okoznék ezzel a dobással sérülést a szamurájoknak. Elhamarkodott volt? Lehet, de most már nem számít. Ami fontosabb, hogy az ellenség felé "repülve", kardom egy csapásával megpróbálom megszüntetni a problémát. S ha sikerül kettészelni a galádot, akkor elegáns bukfenc után talpra pattanok. Ha nem, akkor még lehetnek gondjaim akár a levegőben is, igaz éppen egy technikát hajt/hajtott végre, de akkor sincs kizárva, s ez esetben nincs más választásom mint hogy Katanámmal tovább csapkodjak, mert inkább én támadjak ebben a kiszolgáltatott helyzetben, mint ő.
Humoros a dologban, hogy legutóbb ilyen, vagy legalábbis hasonló ugrást éppen Take-chan ellen használtam, még az akadémia mögötti kis erdőségben. Ámbátor több mint biztos, hogy Ő máig nem tartja viccesnek a felé száguldó kardos harcos emlékképét, pláne, hogy utána még Mirubi is zaklatta. Ahogy Take kivédte, úgy a mostani ellenfelem biztosan nem hárít majd, esetleg máshogy.

// Kérésre ( vagy utasítás volt? xD ) felrugom a sorrendet. //
 
Bátor rohamom közben felfigyeltem rá, hogy az épület előtti testőrség tagjai közül néhányan megsebesültek, s van aki a földön fekszik. Nem szép kilátás, s nem is az érdemeimet méltatja az előbbi tények sokasága. A feladatom, hogy megvédjem Katashit, de az is egyben, hogy kiszűrjem a shinobik alkotta fenyegetést. Szomorúan mondom: ez bizony nem sikerült! A Kami no Yuugen által elvárt békés módszerekről pedig már nem is regélnék. Egyértelműen nem shogizni jöttek, vagy hasonló játék ügyében. Nem zárom ki a lehetőségét viszont, hogy az előbbi reptetésemen jót szórakozott Otogakure shinobija. S már ez is megtorlandó, mert mégis Chunnin volnék, vagy mi a szösz.
Ím, azzal a szándékkal, hogy alaposan megleckéztetem, rohamom végén erélyes rúgással próbálkozok. Mintha számított volna rá, s mintha semmi sem lenne a szamurájok harckészsége, hiszen míg én lefoglalom, azok nem támadnak rá. Kezeiben valamiféle lyukak vannak, amiket az elején betudok rossz érzékű dekorációnak, viszont két másodpercre rá, már alaposan átkoznám azoknak egyáltalán a meglétét is, ha nem foglalna le a magamban lejátszódó hőbörgés, illetve a megalázottság miatti átkozódás. És természetesen az elmaradhatatlan képzeleten belüli számonkérése ennek az aljas cselnek. Persze mindez csak amíg repülök hátrefelé. Nehezíti életemet továbbá fülem zsongása, a taszító erő testemre kifejtett hatása. Ám a becsapódás sem hoz kellemes perceket. Hátam végighorzsolódik, egy gonosz kavics miatt véres csík is lehet rajta. 
Pedig eleddig csak a valagát akartam szétrúgni. Mostmár közel sem vagyok ilyen barátságos hangulatban. Fekszem a földön elnyújtózva, arcom színe vörösebb mint eddig, gondolataim össze-vissza cikáznak. Egyszer arrébb dobni engem ezzel a technikával, oké, azt mondom rossz tréfa. De hogy mégegyszer megmerje tenni. Hát mégis mit képzel ez!? Én a Nagyérdemű Chunnin vagyok, nem holmi shuriken mit kedvére dobálhat minden akadémiáról szökött kisországbeli kellemetlen alak! Másodpercek múlva még mindig fekszek a hátamon, érzelmeim meglátszódnak az arcomon, mondhatni az olyan akár egy nyitott könyv. Düh, csalódottság, felháborodás, fájdalom. Én sem vagyok rest, sajgó kezemet maszírozom. Tekintetem oldalra téved és hatalmas nyelés közepette átkozódás helyett már áldom is a szerencsém, hogy a kardom nem belém, hanem a földbe állt. Ez azért mégis azt bizonyítja, hogy az istenek szeretnek és mint Chunnin még becsapódni is tehetségesen tudok. Valószínűleg, Geninként, az a kard eltalál, de így kényelmes távolságra van a kezemtől. Na igen, ez is megnyugtató jele annak, hogy Konohagakure no satou Hős Chunnunjával nem lehet packázni. Szívemben enyhe félelemmel, már fel is pattanok... apropó pattanék, de ahh a hátam! S ez baj, mert Ojisanom is ezt hajtogatta, mielőtt meghalt. Igaz Ő öregen, betegségben. De ha én is inkább bajaim sorolását folytatom, akkor mi akadályozza meg az Otogakurei ninját, hogy el tegyen láb alól? Mert igen látom már, felém közelít. Most persze idejön, mi!? Az előbb, amikor semmi bajom nem volt, a hüvelykujját sem mozdította támadószándékában. De most bezzeg ide tart. Hát ebben sincsen emberség? Igazán megvárhatná amíg felkészülök az újabb összacsapásra. Hiába vannak bunkó emberek, s ez a ninja biztosan az. Ezt nem csak a mostani tettével bizonyítja, hanem azzal is, hogy egyáltalán visszatámad. Sokkal egyszerűbb lenne, ha hagyná, hogy elfogjam. De nem, Ő nem! Ezt sem pofozták még okosra az ziher!
De már jön, ideje volna felkelni. Nem fogja megvárni, amíg újra harcrakész leszek. Mit tudnék ellene tenni? A taijutsum nem sok hatással van rá, mert egyszerűen nem jutok elég közel. Értelemszerűen fegyvereimnek sem sok hasznát veszem. De vajon mennyi embert tud eltaszítani egyszerre? S ha kérdésem mögötti tervem sikeres lehet - rólam van szó, még szép hogy az! - akkor az viszont azt jelenti, hogy a chakraspórolós harcmodort sűrgősen le kell váltanom.
Tápászkodom, igen. Nem, ó nem! Már nyújtja a kezét, s az ár újra elsodor. Ez most erősebb mint a többi, hallom ruhám szakadását, érzem a testemen keletkező sebeket. Maszkom alatt egy könnycsep gurul végig, gyerek vagyok még attól, hogy Chunnin is. becsapódok a földbe, ez újabb sebekkel jár. Még egy apró csepp, majd újabb. Megindul vajh' az ár? Mi tartja vissza? Hiszen vesztettem, itt fekszem, ellenségem közeleg. Nem tudok hozzá közel kerülni, megsebezni sem tudom.
Mitévő legyek? Mit tehetnék? Sebeim nem halálosak, de fájnak, nem is kicsit. Újabb könnycseppek. Hát ennyi volt a nagy kaland? Ezért viseltem Niyo vasszigorát, Take reptető képességét? S a Chunnin vizsgán... Ott sem volt esélyem. Mindkét ellenfelem erősebb volt nálam. Mind a kettő! Az egyiken, jó taktikával és szerencsével tovább is jutottam, de a másik. Talán mégsem vagyok igazi Chunnin? A szerencse az oldalamon állt eddig és ennyi lenne minden érdemem? Igazuk volt, hogy mindössze egy elkényeztetett gazdag ficsúr vagyok? Azt hiszem... Azt hiszem...
- Nem! - hangom halk, elszántságom újra erőteljes.
Egy gazdag ficsúr nem viselte volna úgy Niyo villámát. Egy elkényeztett úrfi nem jutott volna tovább még a vizsga első próbáján sem. És igen, szerencsém volt a viadalnál, de a puszta szerencse még nem elég. Azért bizony tenni is kell, hogy nyerjünk. S a döntőbizottság megadta nekem a címet. A rang az enyém, mert Chunnin vagyok. Visszavonhatják, de eddig nem tették, ezért még az vagyok! Különben is, megint én legyek a leggyengébb láncszem? Megint én legyek, aki a legkevesebbet tesz hozzá a dolgokhoz, akit folyton oktatni kell? És mindig csak Take vághat fel a tetteivel, vagy Mirubi, esetleg Niyo a kegyetlenségével?
Hát nem. Be kell bizonyítanom, hogy nem vagyok érdemtelen. Még ha félek is egy kicsit... Mert itt akár meg is halhatok... De a halálhoz elég ha fekszek tovább, mert akkor ellenállás nélkül megöl Otogakure shinobija. Viszont ha harcolok, igen, akkor is könnyen a halálom lelhetem itt... De ha nem és én győzök, akkor életben maradok. Ritkán tudom miért kell küzdenem, ezért mindig azt mondom, hogy konoháért. De nem, most magamért, az életemért fogok harcolni. S ha ennek védése közben halok meg az... az nem olyan nemes tett, mint amit sokan tesznek, de... Ez újra csüggesztő gondolat, hát nem lelkesít semmi, ha van egy kis fájdalom? Megint előtűnik néhány könnycsepp. Az a shinobi, aki miatt én is az lettem. Amikor megmetett engem és apámat. Értünk küzdött. Vagy lehet a bűnözés ellen. De küzdött! Én miért nem küzdök? Ha az Ő példája inspirált, akkor... Enyém a Chunnin rang dicsősége, ezért most fizetnem kell! Megfizetem a írányomban mutatott bizalmat. Hokage-sama, Ossan, megmutatom, hogy én is igazi shinobi vagyok. Legyőzöm az életemre törő ellenséget, le fogom győzni!
Nem csak könnyeim csordogálnak, a horzsolásokból és apróbb sebekből néhány vércsepp is előbukkan. Megalázó rám nézve, hogy amíg én itt fekszek sebesülten, addig az a ninja sértetlen. A becsületembe, büszkeségembe, hírnevembe gázol. És még meg is akar ölni. Én még nem vettem el életet, s talán nem is ma kezdem el ezt a dolgot, de kék-zöldre kell vernem, hogy megtoroljam ezt a vérlázító sértést!
Ő közeledik, én tápászkodok. Sérüléseim sajognak, fogamat összeszorítom. Könnyeim ritkulnak, de szerencsére a maszk ezeket is takarja. Zsebemből egy kunait húzok elő, amire szerencsére még otthon rátekertem egy robbanójegyzetet ( adatlapon feltüntetve). Ezt hajítom ellenfelem felé, s amikor megindítja hullámát, akkor robbantok. Remélve, hogy ezzel megakasztom a dolgot. S ezután terveim, hogy néhány gyors kézpecsét után a földből valamelyest egy klón emelkedik ki, aki hamar le is merül. Ha számításaim eddig beváltak, akkor ezután elkezdek körbe futni ellenségem körül, tizenöt-húsz méteres távolságot tartva. Közben előveszem az övtáskámban lévő három kunaiomat, amiket eldobok felé, öt lépésenként egyet. Addigra klónom remélhetőleg a közelébe férközött a föld alatt és onnan felsőtestét kidugva, célja a ninja elgáncsolása, ami ha megvan szuper, mert elesett ellenségem felé el is dobnám másik robbanójegyzetes kunaiomat, melynek robbanása kiütheti egy időre, de akár halálát is okozhatja. Amennyiben tervem valamelyik része befuccsol, kénytelen vagyok rögtönözni. Célom a távolság tartása és a további sérülések elkerülése, amíg előállok valami új tervvel.


// Szint váltok, mert barnában sosem találtam meg kétszer ugyanazt xD //

// Hoppá! xD Láttam hogy Kitori írt, de nem néztem meg, gondolván az előző kör, szóval hatalmas elnézést a késésért. //

Bah, semmiség az egész. Egy kis seggre esés minden shinobi életébe belefér. Nincs, nem volt és nem is lesz olyan, akit még ne vittek volna a padlóra, bármily erős is volt. Élet halál mezsgyéjén, pedig nincs helye a gondolkodásnak. A nagy hős egy pillanatra se tétlenkedik, összevakarja magát a földről, és sikerre viszi tervét. Noha tény és való, hogy hatalmas rizikót vállalt. Ha csak egy pillanattal később ugrik félre, kétségtelen, hogy haja szála görbül, talán feje megmarad, de hajkoronája aligha. Ami se többet, se kevesebbet nem jelent annál, hogy hihetetlenül pipa lett volna. Na azt senki se akarja látni, erről mindenkit biztosíthat.
Ahogy a láncok gúzsba kötik az idegent, a hajak királya azon nyomban jobb létre szenderíti ellenfelét. Nem ölte meg, noha talán jobban tette volna, ám egy időre mindenképp kiütötte.
Végtelen hosszú és unalmas monológ következhetne, ahogy a lusták császára mindent megtesz azért, hogy a behatolókat egy szál maga hűvösre tegye, majd egy jó nagyot z*báljon utána, de ez nem egy ilyen történet. Mérlegelni kellett minden lehetőséget, legalábbis egy stratéga így tett volna, ám mint tudjuk, Take-chan csak részben szokott hosszabb ideig agyalni, ám jelen helyzetében, szüksége nem volt rá. Ha egy ellenféllel ennyire meggyűlt a baja, Kitori pedig szintén egyedül harcol, nagy a valószínűsége, hogy a fiú bajban van, netán felkoncolták és főzik a ragut belőle. Jobb hát sietni, előre Take, előre Konoha, előre Tészta kedvelő fiatalok. Noha az utóbbi kettő egyáltalán meg se hallotta a felszólítást, a chuunin késlekedés nélkül indult, fejében csatakiáltást hallatva, testében a felzubogó chakrával, melyet tudatával korbácsolt folyamatosan, hogy Kitori, de inkább annak ellenfele mögé kerül, robbanjon be a buliba. Kezdőhetet a haddelhadd! Első lépés, robbantsunk az öklünkkel egy hatalmas krátert a földbe, melynek epicentrumában lehetőleg az ellenség legyen, amennyiben ez nem valósulna meg, szabadítsuk rá sziszegő barátainkat, akik csontot törnek, halálra marnak, ám ha netán ez se jönne be, a jelenlévő másik ifjú konohai titán még mindig befejezheti a mérkőzést.  
Mit meg nem adott volna azért, hogy tudjon csapatban dolgozni, de valami oknál fogva, csapatuk régen is, most is, inkább egy szedett-vedett, három szólózni tudó fiatalból áll, már amennyiben még hárman vannak, hisz Mirubiról nem sokat hallott mostanában. Netán nyoma veszett?

// Záróposzt - kicsit megkésve. Nem tudom Take akar-e írni, én írok lezárást. És elméletileg már Take szólt, hogy továbbra is ígénybe vennénk a mesélői szolgáltatásokat, kedves Madara-san  //

Úgy tűnik elég gyorsan futottam, ami nem csak sikeremet, de dicsőségemet is növeli. Bár igaz ami igaz, ezzel az ellenféllel is csapattársam végzett, s ezen okból kifolyólag kicsit szégyenkezek maszkom alatt, de nem láthatja rajtam senki a letörtségnek még csak a jelét sem, hisz Konoha üde színfoltja vagyok, a hősök hőse, a Kodai maszkos Kami no yuugenes, meg a többi rang ugye, felsorolhatnám, de órákig tartaná és különben is mindenki tudja kivagyok, nemdebár?
Mindenesetre, még ha bennem is van a tüske, hogy újfent segítségre szorultam, azért megveregetem barátom vállát és kedves szavakat intézek hozzá erejét dícsérve. S amit mondok, azt komolyan is gondolom, még ha magamban hozzáteszem, hogy legközelebb akkor is én leszek a legjobb, még ha most fel is sültem. Egész életemben gazdag ficsúrnak néztek, mostmár hőssé kell válnom, hogy lemossam eme csorbát.
Menyétpajtás elég hamar megjelenik, ami gyanúra ad okot. Talán végignézte az egészet? Különben honnan tudta volna, hogy a behatolók egy csoportját, nos, kiütöttük - még ha túlzás is a többes szám, hiszen nem én ütöttem, de miért is ragadnék le ilyen jelentéktelen részletnél ha saját dicsőségem javára gyanakodhatok egy másik lény ellen?
Vállvetve jelentünk Takéval, vagy legalábbis én mindenképpen vázolom a helyzetet, amennyiben öregembernek álcázott hajas úraság ezt inkább kihagyná. Mert ugye, Takét nehéz kiismerni, pláne ha... Nos, igazából... Mit is akartam ebből kihozni? - így elmélkedek, miközben a menyéturaság - aki még mindig csalódástkeltően alacsony - gratulál...

// Nos, volt akinek mondtam, hogy korábbi nehézségek miatt új stílusban próbálok játszani. Ez amolyan próba iromány, bár még nem érzem az igazinak. Amennyiben nem váltja be a számomra hozzá fűzött reményeit, igyekszem régi stílusomat újra csiszolni. //



- Sorriaaaaa!
Nem csak torkom, de lelkem legmélyéről szakad fel az üvöltés. Szemeim előtt lepereg a múlt, véres edzések egész sora, melyek által pusztító erőre tettem szert, testem keményebb lett az acélnál is. Így hittem, szerettem volna hinni és noha a pofonokat remekül osztottam, mit ér az erő, ha nem tudok lekeverni annak a mocsoknak, aki az életemre és mások életére tör.
Egyre sebesebben zuhanok, lábammal lendületet veszek, a szél belekap atombiztos hajamba és érzem, ahogy állatias mosolyra húzódik a szám. Most megfizet a mocsok, hála Kitorinak ez az éjszaka itt véget ér minden további vérontás nélkül. Minden erőmet egy pontba sűrítem, majd belevágom a sarkam a talajba. Nem történt semmi… látszólag. Hirtelen azonban a föld megreped, és egyik pillanatról a másikra bekövetkezik a detonáció. Ez az én művészetem, csak ehhez értek, hogy a kudarc kapujában, végül valamilyen csoda folytán győzedelmeskedjek.

                                                                                 *

A sérülteket ellátják, ha halott is van, akkor temetnek. Nem kérdeztem, nem jártam utána semmilyen módon, de nem is fűlik a fogam hozzá. Lelkem nem ujjong teljesítményünk láttán, noha partnerem elismerő szavakat szól hozzám és megveregeti vállamat, én mit se hallok ezekből. Ha ez a jó teljesítmény, akkor milyen lehet az, amikor rosszul csináljuk.? Talán a pockok tévedtek és rossz embereket választottak a béke őrzésére. Felkavaró, hogy ennyi idő után is csak erre vagyok képes. Belső vívódásra azonban nincs időm, nem is szabad hagynom rá. Mindez nem vall rám, én csak henyélni akarok, csendesen valahol, néha túrni az orrom, ahogy egy jó shinobihoz illik. Az utóbbi megjegyzést most egy gondolatolvasó se olvasta.
Veszek egy nagy levegőt és összeszedem magam, egész maradok, haláál laza. Majd megkérem Kitorit, hogy eddzen velem. Kicsit eltángálom és helyre is jön az önbizalmam, nincs mitől tartani. Ahogy lelkem viharos tengere lenyugszik, a harci szellem és a háború gondolata távozik a szervezetemből, méreg híján kezdek éhes lenni. Kár hogy nem éppen ez a legmegfelelőbb alkalom az ünneplésre.

                                                                                 *

Ahogy múltak az órák a gyomromban lévő bestia egyre inkább üvöltött és ki akart törni. Lassan már a füvet is megettem volna, foggal bontom le a falakat és azt eszem meg reggelire.
Aki a közelemben volt enyhe fogcsikorgatásra lehetett figyelmes, de kit érdekel, ééheen halok.
Vagy várjunk csak… csak neeem? De igen, mennyire hogy jól hallottam és észleltem. A mennyét, aki idehozott minket, egész gyorsan vissza is ért. Meglepődhetnék azon, hogy a hírek gyorsan terjednek, érezhetném bűzét, hogy ez talán még sincs rendjén, ám tudatomig ezek a dolgok nem jutnak el, egészen más köt le.
A szőrmók kis állat dicsérő szavakat intéz hozzánk, ma már ő a második aki ennyire pozitív ezen az estén, de egyszerűen nem tudok törődni vele. Túl sok a rizsa és az üres dicséret, gondolom magamban, majd mikor végre befogja, nyálam csorgatva csak ennyit intézek hozzá.
- Finomnak látszol!