Mitsuya Akane

- Ötven ryou Juroura!
- Tartom.
- Bolond! Isamu fogja megnyerni.
- Százat, hogy Yasu megint eltöri valakinek a kezét!
- Hikk… hozz még egy korsóval, Akane!
Ehhez hasonló okosságokat kellett eltűrnöm, miközben előkészítettem az asztalt. Az éjjeli kocsmánk egyre inkább valami klubféleségbe ment át az utóbbi időben, túl részeg, túl kapzsi vagy egyszerűen csak túl reménytelen férfiak és növendékek összecsapásának állandó helyszínéül szolgált. A rendszeres versenyek viszont jót tettek az üzletnek. Igen jót.
A mocskok viszont azt merték nekem mondani, hogy nem fogadhatok saját magamra. Merthogy az nem szabályos. Már miért ne lenne az? Végül is nem számított, hamar megoldottam a problémát, csak keresnem kellett valakit, aki kapható egy kis alkura. Kaede, a szemüveges nyúlánk srác a suliból pont kapóra jött.
- Hé Kaede, figyelj! Tedd már fel rám, amid van, aztán osztozunk.
- Tessék? Hogyan…? Ó, én Isamura gondoltam fogadni. Mi az, hogy osztozunk?
- Én megnyerem neked, aztán osztozunk a nyereményen.
- De hát én fizetem… és Isamu…
- Ha elbuknád, kifizetem neked a teljes összeget. Ha nyerek, akkor osztozunk. Így nem veszíthetsz. Rendben?
A férfiak mind ugyanolyanok. Érvek kellettek nekik, logika ahhoz, hogy valamit csináljanak. Mintha az bármire is jó volna. Kaede ugyan inkább fiú volt, mint a férfi, de nagyon igyekezett egyre közelebb kerülni a felnőtt titulushoz, így kénytelen volt igent mondani. A logika, mint valamiféle bekorlátozó szabályrendszer, ezt diktálta neki. Én magam nem aggódtam, hisz nem volt igazi kockázat. Egész biztos voltam benne ugyanis, hogy én fogom megnyerni a versenyt. Hát igen, önbizalomból sem osztottak keveset, de ez egy fontos összetevője volt a sikernek, így nem bántam.
Egy konyhakendőben lettek elhelyezve a kis papírfecnik, minden fordulót ebből kellett kihúzni. Általában az igen megbízható Ren bácsit illette meg e nemes feladat, kinek esti kocsmázásaihoz akár az óránkat is állíthattuk volna. Most is az ő vénülő, de némi saké segítségével hamar stabilizálható kezei nyúltak a kendőbe, hogy kiválasszák az első megmérettetést.
- Szkander! – harsogta túl a poharak és beszélgetések zaját.
Mondhatjuk, hogy örültem a húzásnak. Persze nem sok esélyem lett volna a nagydarab férfiak ellen, éppen ezért jó, hogy hamar kimegy egy ilyesfajta kihívás. Többen jutnak tovább, több a gyengébb ellenfél.
A párokat nagyjából életkor és testsúly alapján alakítottuk ki, így egy korombeli srácot kaptam, a számomra tökéletes ellenfelet. Sportosnak tűnt, de kissé félénknek. Bizonyosan zavarban volt, hogy egy lánnyal kell szkanderoznia. Ez olyasmi, amit az illem tilt, egy másik, a logikához hasonló, de annál gyengébb, viszont ugyanannyira értelmetlen szabályrendszer. A zavarát könnyedén kihasználhattam.
- Kezeket az asztal fölé! – harsogta Ren bácsi.
A srác felhelyezte jobb karját, majd kissé megköszörülte torkát. Egyszerre próbált rám nézni és elkerülni a tekintetem, ami nem volt épp egyszerű feladat. Finoman hozzáérintettem a kézfejem, inkább csak simogatva a kezét. Tekintetünk összetalálkozott, majd erősen megszorítottuk egymás karját.
- Ééés… hajrá! - indította el Ren bácsi a mérkőzést.
Először semmi sem történt. A fiú nem nyomta lejjebb a kezem, csak szorította. Talán tudat alatt azt akarta, hogy sokáig tovább tartson a küzdelem, foghassa a kezem, elveszhessen a szemeimben. Vagy talán csak át akarta adni a lehetőséget, esetleg játszott velem, bár nem ezt néztem ki az arckifejezéséből. Finoman előrébb hajoltam, éppen csak annyira, hogy…
Pufff! A kezét egy hirtelen mozdulattal csaptam az asztallapra. Rövid küzdelem volt, de valljuk be, a későbbi megmérettetéseken úgyis kiesett volna. Elpirulva távozott az asztaltól, én pedig be is kerültem a második fordulóba.
További szkandermeccsek következtek, közben én olykor felszolgálni is segítettem, anyu ugyanis sose adott pihenőt. Néhány perc elteltével véget ért a forduló. Összesen nyolcan jutottunk tovább, bár hogy őszinte legyek, pontosan vezetett statisztikánk sosem volt. Gyakorta becsatlakoztak emberek későbbi fordulók közben, illetve tűntek el továbbjutók a kijáraton vagy az asztalok alatt. Akárhogy is, előbb-utóbb mindenki megunta a szkanderezést, Ren bácsi pedig húzhatta a következő cetlit. Bajsza enyhén megemelkedett olvasás közben, erről lehetett tudni, hogy mosolyog.
- Hörpintő párbajok!
Bizony, ismét egy igazi csajos megmérettetés. De hát egy kocsmai versenyről van szó, és különben is minél többet isznak, annál több a bevételünk.
Ezúttal már egy kissé termetesebb alak jutott ellenfélnek, így elsőre be kell vallanom, egy nagyon picit megszeppentem. Persze azért olyan nagyon nem kellett aggódnom, több okból is. Egyrészt én vacsorával és felszolgálással töltöttem az elmúlt két órát, míg a fickó, akivel párbajoztam… nos, maradjunk annyiban, hogy volt már benne valamennyi. Továbbá előnyömre szolgált, hogy akadt egy szövetségesem a konyhán, Akemi. Az ifjú hölgyet nemrégiben vettük fel segítségnek, és pontosan tudta, hogy mennyire meg tudom keseríteni az életét, ha nem segít nekem. Így mindig gyengébb piát kaptam ellenfelemnél, aki mondjuk így is elég tisztességes ellenfél volt, de végül csak rádőlt az asztalra, és elszunyókált.
Mondanom se kell, egy ilyen forduló után hosszabb szünet következett. Valójában abban sem voltam biztos, hogy illik a harmadik kört fordulónak hívni, hiszen a legtöbben eddigre már lecserélődtek, vagy eléggé versenyképtelen állapotúvá váltak. Szóval nevezzük csak harmadik megmérettetésnek. Ez kivételesen olyan volt, amiben nekem volt előnyöm. Póker.
Öten ültük körbe az asztalt, köztük egy részeg, valamint egy fájdalmasan kiszámítható, fiatalabb srác. Előbbi szerintem csak véletlenszerűen játszott, ami maximum két fő esetén lehetett volna sikeres taktika, így igen hamar elveszítette zsetonjait. Utóbbi ellenben hamar kiismerhető volt. Kizárólag akkor emelt vagy adott meg tétet, ha valami tűrhetőbb lapja volt. Mindenki elég gyorsan rájött, hogy ha ő emel, akkor nem szabad megadni, így pedig szépen lassan elfogytak a zsetonjai, és elhagyta az asztalt.
A másik kettő már keményebb diónak bizonyult, ráadásul a szerencse is mintha az ő pártjukra állt volna. Én azonban a saját szerencsém kovácsa voltam, így hamar kieszeltem egy tervet. Megkértem Akemit, hogy játsszon helyettem, amíg kimegyek a mosdóba. Egy shinobi trükköt terveztem bevetni. Való igaz, nem voltam valami hűde ninja. De közönséges kocsmai töltelékek eszén azért túl tudtam járni. A mosdóba lépve azonnal kiengedtem a chakrám, hogy külsőmet máséra formáljam. A kawarimit csak nagy koncentrációval és rövid ideig tudtam fenntartani, így gyorsan kimentem a mosdóból, elsétáltam az asztalunk mellett, megnézve természetesen a játékosok kezében tartott lapokat, mindvégig egy középkorú férfi benyomását keltve. Egy új körig vártam, hogy elég időm legyen, majd folytattam utam, ki az épületből.
Odakint megszüntettem a technikát, és elmentem hátra, a hátsó ablakon ugyanis be tudtam mászni a mosdóba, miután az ablak alá toltam egy kiürült hordót. A mosdóból aztán újra visszatértem az asztalhoz, ismerve immár a játékosok lapjait. Ugyanezt a trükköt még egyszer később is eljátszottam, de többször nem, nehogy feltűnő legyen. A többi meccsnél biztonságos taktikát használtam, a vége felé pedig a szerencsém is megjött, és egy igen durva körben mindkét ellenfelet kiejtettem.
Ez volt az utolsó megmérettetés aznapra, így a versenyt én nyertem. Ismét. Ren bácsi már rég eltűnt, és a hajnal is közeledett, így pedig a zárás is. Kasumi, a macskánk hangosan dorombolt mellettem, miközben begyűjtöttem a nyereményt. Többen a fejüket csóválták, vagy csak hitetlenül néztek rám.
- Kettőből kettő. – csodálkozott Kaede is, miután elosztottuk a pénzt. – Nem gondoltam volna.
- Ismered a mondást, nem igaz? – vontam meg vállaim. - A ház mindig nyer.