Nara Akane

**Nara Akane** Kedd Május 19 2015, 08:32

"Fél éves" bővítmény célja:
- Átfogó képet adni a karakter múltjáról,
- A karakter újragondolása,
- Felszereléslista frissítése,
- Régi pontrendszerből visszamaradt 165 pont felhasználására két jutsu tanulusára, és 100 chakraszint emelésre (+amennyit jónak láttok),
- Szórakoztatni!

Kedves Olvasó, illetve Elbíráló Staff. Az alább következő szösszenet nem tündérmese. Legalábbis nem a vidámabb fajtából. Helyenként erős, nyomdafestéket nem tűrő párbeszédek fordulhatnak elő. Akit zavar az ilyesmi, ne olvassa. Próbáltam a lehető legkevesebbre szorítani az obszcén kifejezések számát, de pár helyen meghagytam az eredeti szöveget. Ez nem azért van, mert szembe akarok menni a netikettel, hanem azért, mert úgy ítéltem meg, hogy az adott káromkodásnak akkor és ott stílusértéke van. Elbíráló Staff szintén kifogásolhatja a történetben felbukkanó szereplőket az eredeti mangából/animéből. Nos, már nagyrészt elkészült a bővítmény, amikor szóltak nekem, hogy nem kéne Smile

Részint lustaságból, de sokkal inkább önérzetből szerettem volna, ha először úgy látjátok a történetet, amilyennek én megálmodtam. Mert fene sok munkám van benne Very Happy

Jó szórakozást!

A sebhelyes férfi kimért mozdulattal a földre helyezett ketrechez lépett. A feszült várakozás közepette egy örökkévalóságnak tűnt, ahogy féltérdre ereszkedett a Nara birtok harmattól gyöngyöző pázsitjában. Miközben fegyverforgatástól kérges ujjai a nyitószerkezet kallantyújára fonódtak, szigorú, ébenfekete tekinte unokahúgát fürkészte. A lány kifejezéstelen arccal, szemrebbenés nélkül állta átható pillantását. A jounin szája halvány mosolyra húzódott – a legtöbben az ifjú kunochi helyében elfordították volna a fejüket.
- Készen állsz, Akane-san?
- Csak essünk túl rajta Shikaku-ojisan!
Válasz helyett egy kattanás hangja szólt. Az apró börtön ajtaja kivágódott, s egy tucat rémült mókus rontott ki belőle, hogy eliszkoljanak a szélrózsa minden irányába. A tanítvány egyik kezével erősen rámarkolt a másik mutató és középső ujjára, hogy létrehozza a kívánt hatásnak megfelelő formulát, s mintegy bíztatva magát, a technika nevét kiáltotta:
- Kage Shibari no Jutsu!
Parancsszavára a hajnali napsütésben megnyúlt árnyékából éjsötét csápok váltak ki, s egy vadászkopó gyorsaságával vették üldözőbe a menekülő rágcsálókat. Bár világéletében könnyen tudott akár több dologra is figyelni, az erős koncentráció meglehetősen igénybe vette az idegeit. A látóterében cikázó tizenkét szőrmókot egy időben kellett szemmel tartania, s hajkurásznia chakrával életre hívott árnyékával. Tudta, hogy a lehető leggyorsabban kell elkapnia őket, hisz klánjának hijutsuja rohamosan veszít hatásfokából, ha túl sokáig használják. Szerencsére a zavarodott állatok csak össze-vissza rohangáltak, nem vették egyből az erdő fele az irányt, így különösebb nehézség nélkül sikerült egyesével megbénítania őket. Égett is volna a feje, ha másképp történik, hisz már közel három napja ezt gyakorolták. Feloldotta a jutsut, a csöppnyi erdőlakók pedig kaptak az alkalmon és nyúlcipőt húztak. Diadalittas arccal fordult senseije felé.
- Nos?
- Magam sem csinálhattam volna szebben kölyök. Van még benned szufla? A mai napra valami különlegessel készültem neked.
- Mi az hogy! Épp csak bemelegítettem!
Vágta rá magabiztosan Akane. Bár meglehetősen kimerítette az iménti mutatvány, mióta hazatért külhoni megbízásából, szerette feszegetni a határait. Az akatsukis Konan elleni rajtaütés és a kusagakurei mészárlás során is szembesült azzal, mennyire hajszálon függhet az élete... Ő pedig nem akart semmit a véletlenre bízni. Még csak pár hete dúlt a háború és megannyi szörnyűségnek volt tanúja. Medikus ninjaként rajta múlhat egy egész osztag élete, azzal a tudattal pedig nem tudna elszámolni, hogy az ő hanyagsága okozta értékes konohai shinobik halálát. Így a küldetések közti holtidőben egyre több és több időt töltött edzéssel, mentora társaságában. Már akkor is egyfajta apafiguraként tekintett kecskeszakállas nagybátyjára, amikor a sajátja még életben volt. Az örege egyszer részegen ment küldetésre, s alaposan megfizette a gondatlansága árát...
Mióta egy fővel kevesebb volt amúgy sem túl népes klánjában, igazán megtanulta értékelni a családi kötelékeket. Shikamaruval való kapcsolata is javult valamelyest. Az ifjú géniusz árnyékában felnőni cseppet sem volt könnyű, s ezen apja attitűdje sem segített sokat. "Miért nem tudsz olyan lenni, mint az unokaöcséd?!" Megannyiszor hallotta ezeket a szavakat az évek során, s az idő múlásával sem vált könnyebbé elviselni az ilyen kirohanásokat. Amikor geninek voltak, gyakorta volt undok kuzinjával. Ha olyan eszes unokatestvére van valakinek, mint Shikamaru, könnyen bélyegzik az embert ostobának. Annyiszor vágták a fejéhez, hogy semmirekellő tökkelütött, hogy a végén még maga is elhitte. Persze statégiai készségei a közelébe sem érhettek a fiúénak, de ezen a téren is sok javulást mutatott, mióta átjárt hozzájuk shogit játszani. A gyógyító ninjutsu elsajátításában felmutatott kisebb-nagyobb sikerei azonban önbizalmat adtak a kis szőkének, és felismerte, hogy mindenki más erősségekkel lett megáldva. Amikor már nem próbált folyton versengeni unokaöccsével, rájött, hogy talán több közös van bennük, mint valaha is képzelte volna... Például a lustaság. Még egy luxus, amit egyre ritkábban engedhet meg magának ezekben a háborús időkben.
A férfi szkeptikus tekintettel meredt a kimerülten pihegő, túlbuzgó lányra, de nem adta több jelét egyet nem értésének.
- Úgy hiszem, ezzel a technikával valamelyest könnyebben fogsz boldogulni Akane-san, hisz sok hasonlóságot mutat a te Kagegakure no Jutsuddal. Ősi, még a klántagok között is kevéssé ismert képesség, eredete egészen a klánalapító atyákig nyúlik vissza. Daira Kage Ayatsuri no Jutsu. Sajnálatos módon a létrehozásának titka kiszivárgott, feltételezhetően egy megvesztegett Nara áll a dolog hátterében. Úgy hiszem, busás fizetséget kaphatott hűtlenségéért, mert beszivárgó küldetések esetén kevés hasznosabb jutsu van.
A könnyű elsajátítás lehetőségének hallatán felcsillant a kunoichi szeme.
- Szóval mit is tud..?
- Az árnyék természetéből fakadóan ugyanazt teszi, mint a test, amely veti. Kevesen tudják, hogy a kellő képzettséggel a folyamat megfordítható. Ezt a szinkront használja fel ez a technika. A használó elmerül ellenfelének árnyékában, uralma alá hajtva azt, s ezáltal az elszenvedő alany testét is. Az árnyékot médiumként használva akaratod szerint irányíthatod elleneid izomzatát. Mit gondolsz, menni fog?
- Egyszerű mint a kettes legó! Ez tulajdonképpen a Kage Mane és az én jutsum ötvözete, nem?
- Bizonyos értelemben igen. Ne csak a szád járjon, tégy egy próbát!
Bár közel sem volt olyan könnyű, mint ahogy azt a lány képzelte, de mindenképp előnnyel indult másokhoz képest. A feladat legördöngősebb része az volt, hogy a használó elmerüljön a másik árnyékában, ennek a képességnek pedig már jó ideje birtokában volt. A gondot az jelentette, hogy korábban csak élettelen dolgok, vagy legjobb esetben is csak fák árnyékában rejtőzött. Egy mozgó ember vetületébe alámerülni teljesen más tészta volt, de semmiképp sem lehetetlen feladat. Amikor pedig ezzel megvolt, már csak annyi volt a dolga, hogy energiáit a megfelelő mederbe terelve átvegye az irányítást Shikaku teste felett, akárcsak az Árnyék Utánzás esetén. Mivel tulajdonképpen csak már ismert technikákat kellett összhangba hoznia, a jutsut rekordidő alatt, nagyjából két-három óra alatt sikerült elsajátítania.
A megfeszített edzést kipihenendő, leültek egy-egy párnára a teraszon teázni. Némi kötetlen beszélgetést követően, a férfi tekintete elsötétült, amikor a faliórára nézett. Hangja mintha – rá cseppet sem jellemző módon – zavart tükrözött volna, ami mondani sem kell, alaposan megrémisztette unokahúgát.
- Akane-san. Talán nem csak most kellene mondanom, de a Rokudaime látni kíván egy óra múlva a rezidenciáján. Fontos küldetése van számodra.
Aggodalmas, némiképp ideges hangon kérdezett vissza:
- Shikaku-ojisan, furcsán viselkedsz... Van valami, amit nem mondasz el a dologgal kapcsolatban? Úgy mondod, mintha a saját kivégzésemre kellene mennem.
A jounin idegesen fészkelődött ültében, bakacsin szemei mintha a környéket pásztázták volna, lehetséges fenyegetések után kutatva.
- Nem az én dolgom megkérdőzjelezni a Hokage döntéseit.
Hangzott a kurta, cseppet sem odaillő válasz, mielőtt nagybátyja elviharzott volna lakrészébe. Nem túl bíztató kilátás...

- Hokage-sama látni kívánt?
Szálegyenes haptákban állt a vezető irodájában. A frissen megválasztott Danzo háttal állt neki, egyetlen hunyori szemével Konoha látképét fürkészve. A hideg kirázta ettől a fickótól. Kisugárzása cseppet sem hasonlított melegszívű elődjeiéhez. Érezte, ahogy testének minden apró pihéje rémülten ágaskodik. Nem tudta volna megmondani, miért, de kevés találkozásuk során az a benyomása támadt, hogy valamiért úgy érzi, szálka a Rokudaime szemében. Afféle női megérzés. Persze az is lehet, hogy csak ő vette magára a katonás modorú veterán mogorva stílusát. Hosszú szünet után – még mindig a hátát mutatva a kunoichinek – reszelős hangja törte meg a szoba csendjét:
- A hadiállapotokra való tekintettel, egy rendkívül fontos küldetésben fogsz részt venni. A feladatod Kirigakure no Sato orvosi létesítményeinek felmérése lesz, a küldetés végeztével részletes jelentést kérek. Ha nincs kérdésed, a Hírszerzési Részlegen megkezdik az előkészületeket az utazáshoz.
Akane köpni-nyelni nem tudott egy pillanatig a döbbenettől. Amire utasították, tulajdonképpen egyenlő az öngyilkossággal. A szálkás elmélet egyre inkább helytállónak tűnt...
- Ami azt illeti, lenne Hokage-sama.
A férfi arcán egy röpke pillanat erejéig mintha a meglepetés kifejezése suhant volna át, ahogy megfordult. Mintha szokatlan lenne neki, hogy a parancs kiadása után valakinek még vannak kérdései, s még nincs úton a kijelölt helyre.
- Hallgatlak.
- Kik lesznek a társaim?
- Senki. Ez egy diszkréciót és óvatosságot igénylő, beépülő küldetés. Több shinobi csak nagyobb feltűnést keltene.
- Távol álljék tőlem, hogy megkérdőjelezem a Hokage-sama döntéseit, de szabad kérdeznem, miért pont én? Soha nem vettem részt még csak hasonló megbízatáson sem, és nálam számos jobban képzett shinobi várja parancsait.
Az öreg szeme most nyílt ki először igazán. Vészjósló tekinte beszédesebb volt minden szónál, türelme határán volt. Akane szíve szerint kiviharzott volna a teremből, hogy egy pillanattal se kelljen tovább elviselnie ezt a rideg, lesújtó pillantást. A férfi egy ideig csak vizslatta a lányt, majd az asztalához sétált, matatott egy ideig a fiókban. Végül egy dossziét dobott hanyag mozdulattal az asztalára. Két különböző fényképen Akane volt látható, nagyjából nyolc évesen. Vékony szálú tincsei akkor még feketék voltak.
- Ez én vagyok, valamivel több, mint tíz éve. Különös, a második képen látható háttér cseppet sem ismerős...
- Azért, mert az nem te vagy. Veled egykorú volt, egy Yuuki nevű akadémiai tanonc, Vízrejtekből. A hírszerzés szerint egy dekáddal ezelőtt nyoma veszett. A bátyja, Kisei történetesen Kirigakure no Sato orvosi részlegének magas beosztású tagja. Itt jössz te a képbe.
- És mi van, ha kudarcot vallok? Élve, vagy holtan, de fontos információkat tudhatnak meg Konoháról, ha átlátnak az álcámon...
Nem mert volna megesküdni rá. Lehet csak képzelte. De mintha halvány, önelégült mosoly játszott volna a ráncos arcon.
- Nos, már gondoskodtam róla, hogy ez semmiképp se történhessen meg...

Egy órát kapott, hogy elbúcsúzzon szeretteitől és közeli barátaitól. Ami azt illeti, egyikből sem volt túl sok. Shikaku korábbi frusztráltságának hűlt helye volt, tekintete azonban határozottan szomorú volt. A lány bizonytalalan, reszketeg hangon tréfálkozva próbálta oldani a feszültséget:
- Csak négy hónap... Tudom, hogy nehéz lesz nélkülem, de valahogy ki kell bírnod Ojisan.
- Az pont elég idő, hogy megtanulj rendet rakni magad után, ha a shogikészletemmel játszol. Ha még egyszer széthagyod a bábuim, gondoskodom róla, hogy legközelebb tovább maradj távol!
Erős markai bátorítóan megszorították a Nara lány vállait. Bár szó sem esett ilyesmiről, a kunoichi valahogy érezte, mennyire helyteleníti a férfi, hogy egyedül küldjenek valakit a frontvonal mögé, pláne az ő szintjén. A Rokudaime vasmarokkal szorította Konohagakure no Sato gyeplőit, és még a legbefolyásosabb és legrátermetebb shinobik sem merték nyilvánosan kétségbe vonni a szándékait. Danzoval a bakón pedig bizonytalan végzet felé hajtott a falu szekere... Egy olyan utópia felé, ahol a Tűz Akarata többé nem az otthon és társak védelmét sejteti, hanem baljóslatú, drákói falansztert, titkosrendőrséggel és kámforrá váló ellenlábasokkal, ahol a shinobi eszköz, a halál pedig statisztika, járulékos veszteség...
Málhát, felszerelést nem kellett hoznia magával. A Hírszerzési Részlegen az előkészítő csapat viseltes ruhákat adott rá, Mizu no Kuni tavalyi divatjának megfelelőeket. Az öltöztetés után egy steril, csempézett szobába kísérték, ahol egy fogorvosi székhez hasonló alkalmatosságba ültették. Minden győzködése ellenére, hogy semmi szükség ilyesmire, csuklóit szorosan a karfához szíjazták, majd magára hagyták. Magányában a terem cseppet sem bizalomgerjesztő szerszámait, berendezéseit fürkészte. Sok ideje azonban nem maradt vizsgálódni, rövidest egy szőke, felnyírt hajú férfi toppant be az ajtón. Hajszíne, vonásai, és a "randevú" helyszíne alapján feltehetően Yamanaka, de nem tudta volna biztosra mondani, sosem látta korábban a fickót. Nyakán orvosi maszk lógott, s legalább annyira, ha nem jobban zavarban volt, mint a gúzsba kötött Akane.
Gurulós széket húzott ki egy közeli fémasztal alól, egészen közel tolta a kunochihez, majd maga is helyet foglalt. Barátságos mosolynak szánt vicsorral próbálta oldalni a kínos helyzetet. Nem túl sok sikerrel...
- Szervusz Akane! A nevem Nazuki. Nyugodj meg, semmi okod az aggodalomra...
- Végül is csak az ellenség egyik főhadiszállására megyek, nem igaz?
Nevetett fel idegesen.
- ... Amíg itt vagy. A technika, amit alkalmazni fogok rajtad, a Sennou no Jutsu egyik változata. De előtte hadd osszak meg veled pár információt. Bár semmire sem fogsz emlékezni amikor felébredsz, amikor négy hónap múlva visszakapod az emlékeid, ez hasznos tudás lehet. Bár Kisei maga medikus ninja, emberei rendszeresen portyákat tartanak Kirigakure határvidékein. A gerallacsapatai által szerzett javakból működteti a bázisát, a túszokat pedig magukkal hurcolják, tesztalanynak. Egy hajón fogsz utazni, ami értékes szállítmányt visz a Takumi no Satoból, a Tűz Szövetségének egy Nyak Országban tartózkodó helyőrségének. A bárka a sziget délnyugati csücskében fog horgonyt vetni, hogy feltöltsék készleteiket, ellátmányt szerezzenek. Ekkor fog Kisei alakulata támadni. Mire felébredsz, valószínűleg már javában dúl majd a fosztogatás. Persze semmire sem fogsz emlékezni, és egy különleges pecsét miatt a klántechnikáid sem fogod tudni alkalmazni. Arra viszont nagy esély van, hogy a tested ösztönösen emlékezni kezd egyéb képességeidre, mint például a gyógyító ninjutsu. Ez tisztán a körülmények függvénye. Ha minden a terv szerint halad, a csapat egy tagja, esetleg maga Kisei rég elveszett húgát fedezi fel benned.
- És ha nem halad minden a terv szerint?
- Akkor meghalsz. Vagy ami még rosszabb...
- Nem kell folytatnod...
Vágott gyorsan a szavába az amúgy is a torkába toluló epével küszködő lány.
- Ne haragudj, sosem voltam túl jó az emberek megnyugtatásában.
- Várj... Azt mondtad, az a fegyverszállítmány a Tűz Szövetségének megy. És Konoha csak úgy hagyja ezt?! Ártatlan emberek fognak meghalni!
- Cssss, halkabban te lány! A Hokage-sama úgy ítélte meg, hogy ez a legmegfelelőbb lépés az ország és a Rejtett Levél számára. És mivel egy ilyen akcióra különben sem számítanának tőlünk, ez csak erősíti a te alibid.
- A pasas tíz éve nem látta a húgát. Miből gondolod... Hogy "felismerne"?
- Ó, igaz, majd elfelejtettem!
A szőke fickó egy ezüstös láncot húzott elő zsebéből, és Akane nyakába akasztotta, de nem tudta megvizsgálni közelebbről leszíjazott kezekkel.
- Ez majd segít benne. Amikor eljött a megfelelő idő, a technika magától megszűnik, s minden emléked visszatér. Telepatikus úton fogunk kapcsolatba lépni veled, ha ez mégis lehetetlen lenne, próbáld meg elérni a kivonási pontot Isora Templománál! Van kérdésed?
- Van. Nem mehetnék inkább haza?
- Nem.
- Akkor csak a mosdóba?
- Nem.
- Biztos?
- Nem... Vagyis igen!
- Akkor nincs több kérdésem.
Ahogy a férfi a Nara izzadt homlokára fektette tenyerét, fejében furcsa bizsergést kezdett érezni. Aztán mintha csak lekapcsoltak volna egy lámpát, minden elsötétült...

Első nap
Karmazsin habok sós illatát hozta a metsző, süvítő szél. A haldoklók nyöszörgésébe sirályok kárörvendő vijjogása keveredett. Acélon felsíró acél és reccsenő fa hangja. Iszap csikorgása szorosra zárt örlőfogak satujában. Sötétség. Légszomj. Bizonytalanság.
Ahogy kipattantak lelkének jádezöld tükrei, oly mohón kezdte nyelni az éltető levegőt, mintha most tenné először... Mintha csak most született volna meg, vérből, sárból és tengervízből. Kétségbeesésből. Testének minden porcikáját vad köhögés rázta, vizet és homokot köhögve. Feje kóválygott... A horizontba bukó Nap gyenge fénye végtelenül bántotta szemeit. Védekezőn arca elé tartotta kezeit. De kinek a kezeit..? Az idáig harsonaként bömbölő csatazaj egyszeriben tompa duruzsolássá szelídült, a világ megszűnt létezni, ahogy a sosem látott, de mégis oly ismerős ujjakat bámulta. Akárcsak egy újszülött, egy felnőtt gondolataival.
- Hol vagyok..?
Nyöszörögte kábán, erőtlenül. Az életösztön felülkeredett gyöngeségén, s az oldalára fordult. Vékony ujjai közt puha iszap szivárgott, ahogy négykézláb görnyedezve próbált felállni siralmas pózából. A csodálat, amit a kék égen köröző fehér madarak látványa váltott ki belőle pár pillanattal korábban, rémületté aljasult, amikor körbehordozta tekintetét. Egy hajóroncs hevert a parton, akár egy mesebeli szörnyeteg kibelezett teteme. Holttestek és haldoklók hevertek a homokban. Felfegyverzett férfiak jártak fel, s alá a parton. Egyesek ládák reteszeit feszegették, mások a halál kegyelmében részesítették azokat, akik nem voltak oly szerencsések, hogy az elsők között hulljanak el.
- Ki vagyok?!
Nyögte páni hangon, maga sem tudta, hogy kinek. Az elemi ösztön, a félelem erőt adott neki. Ellökte magát a földről, s bár imbolyogva, de sikerült megállnia. Gyorsan az egyik mentőcsónak maradványai mögé vetődött, nehogy szemet szúrjon a haramiáknak. Remegő ajkakkal, térdeit átölelve hintázott a koszban, mintegyre csak azt ismételgetve:
- Ki vagyok?
Mintha csak egy mantrát mormolt volna. Pár perc elteltével, amikor kissé sikerült úrrá lennie a létbizonytalanság lélekszaggató rémületén, különös csillogásra lett figyelmes a térdén. Ahogy közelebb hajolt, hogy megnézze mi az, apró fémlapocskát látott egy láncra fűzve. Egy dögcédula. A nyakából lógott alá. Értetlen kíváncsisággal vette keze ügyébe az apró tárgyat, óvatosan forgatva a hanyatló Nap fényében. Egy név volt belegravírozva.
- Yuuki no Kirigakure?
Olvasta lassan a betűket. S mintha egyfajta kapaszkodó lenne az ismeretlen világban, megnyugvást hozott neki. Egyfajta önmagára ismerés. Bizonyosság a bizonytalanságban. Most ahelyett, hogy azt kérdezgette volna magától folyton, hogy kicsoda, a nevet kezdte mániákusan ismételgetni, hátha sikerül eszébe idéznie valamit a múltjából. De semmi. Sokáig azonban nem volt ideje töprengeni, mert egyszer csak rekedtes férfikiáltást hallott a háta mögül:
- Ott van még egy!
Mint a rejtekéből kiugrasztott nyúl szökkent el fedezékéből. Lába azonban túl gyenge, a parti föveny pedig túl egyenetlen volt, pár lépés után elhasalt. A vasalt bakancs alatt csikorgó kövek hangja egyre közelibbé is közelibbé vált. Nem mert felnézni a homokból. Vastag, bütykös ujjak markoltak hajába, ő – Yuuki..? - pedig sikongatva próbált a húzás irányába dőlni egész testével.
- Ezzel itt mi legyen Shishimaru?
Erős taszítást érzett, majd enyhe fájdalmat a fenekében, ahogy a földre huppant. Egy robosztus alkatú, csupa izom férfi áll előtte. Dús, vörösesbarna haja fenséges palástként borult vállára, s lógott alá egészen derekáig. Vastag ajkait ugyanilyen színű, ritkás szakáll keretezte. Lenge ruházata a legkülönbözőbb stílusokból, országokból származhatott, nem volt két egyforma szín, vagy minta sem. Damaszt, selyem, bársony, minden amit a shinobi világban hordanak és mutatós. Egy közös volt bennük: mindegyiket méregdrága anyagból szabhatták. Vastag bőrövén jókora iszák lógott és egy akkora parittya, hogy lövedéktartójába egy kisebb gyerek is belefért volna. Döbbenten, tátott szájjal meredt rá – kire..? - és pár pillanatnyi habozás után bömbölve kiáltott rá a férfira, aki az imént még a lány haját tépázta:
- ENGEDD EL!
A fickó láthatóan megrémült, talán éppoly annyira mint szerencsétlen túszuk.
- Jól van na! Ha magadnak akarod, csak mondd, nem kell ekkora felhajtást csinálni...
A tarka viseletű behemót tudomást sem véve társáról, lassú mozdulattal leguggolt a reszkető tünemény mellé. Vállai eltakarták a teljes láthatárt. Hangja meglepően gyengéd volt megjelenése és iménti vadsága ellenére:
- Oly sok év telt el... Azt hittük már sosem látunk többet!
- Micsoda? Te ismered ezt a szajhát?
- Ha még egyszer így mered hívni Yuukit, letépem azt a rühes fejedet és azzal verem agyon a családod!
A bestiális szavak hallatán az amnéziás lányka rémülten kapálózva próbált minél messzebb csúszni ettől a szörnyetegtől. Egyik férfi sem mozdult, hagyták, hogy egy távolabbi ládához kússzon, s annak támassza a hátát.
- Hogy lenne már Yuuki? Hiszen ez szőke!
- Te félkegyelmű, ez festék. Nézd meg, a tövénél egészen fekete. Yuuki? Dobd ide azt a dögcédulát, hogy ez az idióta is lássa, igazam van!
Félszeg mozdulattal levette a láncot és vadállatias védelmezője felé dobta. Az elkapta, vetett rá egy pillantást, s mosolya még szélesebbé vált.
- Yuuki, mi történt veled? Éveken át kerestünk!
- Én... Én nem emlékszek. Nem emlékszek semmire.
- Hát ez sok mindent megmagyarázna. Velünk kell jönnöd. Kisei magán kívül lesz az örömtől, ha meglát.
- Ki az a Kisei?
- A bátyád. Ő majd segít emlékezni.

Második nap
Kirigakure régi közkórháza látszólag elhagyatott, romos épület volt a falu peremén. Valójában Kisei kompániájának főhadiszállásaként szolgált. Ahogy a lány a csempézett folyosón sétált bátyja irodája felé, volt alkalma belesni pár nyitott ajtón keresztül. Furcsábbnál furcsább szerszámok és műszerek, valamint orvosi székekben ülő, jólöltözött férfiak és nők. Savanyú, utálatos kifejezés ült legtöbbjük beesett, beteges arcán. Ötlete sem volt miféle helyre keveredhetett...
Megtalálói bátyja irodájához kísérték, ahol két férfi már javában leltárt csinált a hajóról zsákmányolt fegyverekről és egyéb felszerelésekről. Egyikük, egy magas, vékony borostás fickó földig érő bőrkabátban és gyűrött kalapban könyökég túrkált a ládában, amire az "Értékes" kanjija volt hanyagul felfestve. Megszállottan kotorászott a zsákmányok között, a nagy részét egyszerűen csak a földre hajította, miközben egyre csak azt hajtogatta:
- Szemét, szemét, SZEMÉT!
Pár pillanattal később azonban egyszer csak elhallgatott és abbahagyta a matatást. Szinte már vallásos áhítattal, óvatosan, mintha csak valami különösen törékeny kegytárgyat tartana, egy apró számszeríjat húzott ki a többi tárgy közül. Hangja olyan izgatott volt, akárcsak egy gyermeké, aki valami régóta áhított játékszert tart a kezében.
- Hé Kisei! Ezt sasold! Egy Bougan 23-as! Van róla elképzelésed, milyen ritka? Takumi no Sato limitált kiadású, légmeghajtásos nyílvetője! Már kölyökkorom óta akartam egy ilyet!
A másik férfit azonban láthatóan egy cseppet sem érdekelte társa mondandója. Fonnyadt, fehér hullaszerű arcát hosszú zsíros, fekete haj keretezte. Betegzöld szemei körül sötét karikák éktelenkedtek. Úgy nézett ki mint aki a halálán van...
~ Ez az ember lenne a bátyám..? ~
Futott át Yuuki agyán. Shishimaru hatalmas ökleinek koppanása a nyitott ajtón azonban megzavarta a közjátékot. Mindkét férfi felkapta a fejét, és döbbent tekintettel meredtek a küszöbön álló párosra. A következő pillanatban egy csontos kéz csattant olyan erővel a lány arcán, hogy összeesett. A Kiseinek nevezett férfi látszólag gyenge fizikuma ellenére félelmetesen gyors volt. Nem is látta közeledni. Ahogy a földön térdelve felnézett, a torz madárijesztő ott állt felette, remegő ajkakkal, jobbját még egy visszakezes pofonra emelve.
- Még van pofád idejönni, miután szó nélkül itt hagytál minket több, mint tíz évre?! Van fogalmad min mentünk keresztül, amíg téged kerestünk?
Ordított hisztérikusan a kísérteties férfi. Bármennyire is próbált erősnek látszani, egyértelmű volt, hogy a sírás határán van. Shishimaru másodszorra is a segítségére sietett és kettejük közé állt.
- Kisei, fékezd magad! A lány nem tehet semmiről. A hajó utasai között találtunk rá. Semmire sem emlékszik a múltjából. Ki tudja mi történt azóta?
Kisei egy percig csak némán zihálva nézte őt, majd térdre rogyott, s szorosan átölelte "húgát". A lány tétován viszonozta a gesztust, s jobbat nem tudván mondani, azt suttogta gyengéd hangon:
- Visszatértem...
Kisei felsegítette a földről, nemtörődöm módon lesöpörte a legközelebbi székre pakolt csecsebecséket, hogy hellyel kínálhassa a rég nem látott testvért. Ismét hallgatott, majd nagy levegőt vett, és furán átszellemült hangon beszélni kezdett:
- Nos, évek óta álmodtam erről a pillanatról, de soha nem gondoltam vona, hogy így fog megtörténni. Felteszem, nem a lehető legjobb volt a bemutatkozásom igaz? Szóval, Yuuki, üdv itthon. Én Kisei vagyok, a bátyád. Shishimarut már ismered, az a holdkóros a számszeríjjal pedig Riken'ya. Mi voltunk a csapatod. Biztos vagyok benne, ha újra terepen leszel, felevenít majd néhányat a régi emlékeink közül.
- És kik voltak azok a martalócok a parton?
- Ó azok? Egyszerű zsoldosok, feláldozható fajta. A többségük azt se tudja, a ninjutsut eszik-e vagy isszák. Szégyen, de a magunkfajta embereknek néha igénybe kell hogy vegyék a szolgálataikat.
- És miféle emberek vagytok ti?
- Hát kincsvadászok!
Előzte meg a válasszal Kiseit, széles mosollyal arcán a kalapos férfi.

Kilencedik nap
A következő egy hét a lábadozás és ismerkedés jegyében telt el. Mint kiderült, a kincsvadász kifejezés csupán egyfajta eufémizmus volt, hisz sokkal hangzatosabb volt, mintha szerződéses fosztogatóknak nevezték volna magukat. Ritka, értékes vagy épp nagy erejű shinobi ereklyékre és felszerelésekre vadásztak. Legfőképp karavánokon és kereskedőhajókon való rajtaütés, főméltóságok és ninja legendák sírjáinak kirablása gyarapította bűnlajstromukat, de ha úgy kívánták az érdekeik, az orgyilkosságtól és zsarolástól sem riadtak vissza a profitszerzés érdekében. A legmeglepőbb az volt, hogy mindezt a lehető legnagyobb nyilvánossággal tehették. A falu elöljárói közül nem egy Kisei lekötelezettje volt. Az érkezésekor látott beteg férfiak és asszonyok nagy megbecsülésnek örvendő, köztiszteletben álló nemesemberek, vagy azok rokonai és szerettei voltak. Tevékenységük egyfajta nyílt titoknak számított Kirigakure no Satoban. A foglyokat többnyire donornak használták fel, hogy egészséges szerveiket a leküzdhetetlen betegségben szenvedő gazdagok testébe ültethessék.
Bátyja kamaszkora óta ritka, ám annál halálosabb kórral küzdött. A lassú lefolyású, végzetes betegség egyik tünete a szervezet regenerációs képességének teljes hiánya volt. A túlélésért folytatott kétségbeesett küzdelem során bukkant rá a chakrahasználat egy ősi, elfeledett módjára. A rettegett Parazita Ninjutsu lehetővé tette számára, hogy mások életerején élősködve új holnapot vegyen magának, s annak, aki hajlandó volt megfizetni az árát. Bár önerejéből képtelen volt gyógyítani, technikája sokkal nagyobb hatásfokkal bírt a hagyományos orvosi chakránál. Képessége volt továbbá, hogy a kiszipolyozott életerőt továbbadhatta bárkinek, akinek akarta. Ha épp nem volt elég betegeskedő nemes a faluban, megbízta Riken'yat, hogy mérgezze meg az előkelő negyedek vízkészletét, így üzlete virágzott. S ha kegyetlen jutsuja nem tette volna őt elég félelmetes ellenféllé, ősi fegyvere egészen biztosan. Chakraérzékeny katanája, Hiruken a legértékesebb zsákmány volt, amit valaha elloptak csapatával, különösen olyasvalakinek, aki olyan állapotban volt mint ő. A penge egyetlen vágásával chakrát lopott a kiontott vérből, hogy forgatója sebeit gyógyítsa. Úgy őrizte és ápolta kardját, mintha az élete múlt volna rajta. Időnként múlt is, ha lehetett hinni a mendemondáknak... Szeretete sokkal inkább birtokló, elnyomó jellegű volt, semmint hagyományos testvéri gyengédség. Szigorú volt a legapróbb részletekig és megkövetelte, hogy húga Nee-samanak szólítsa.
A sunyi képű, folyton mosolygó Riken'ya a Mágneses Ninja Művészet mestere volt és a legkapzsibb ember az egész csapatban. Vagyis mester szó talán túlzás lenne... Még kölyökkorában kicsapták az Akadémiáról konok természete és a nin- és taijutsu területén tanúsított teljes alkalmatlansága miatt. Saját társai szerint is csapnivaló shinobi volt, de ez cseppet sem tette veszélytelen ellenféllé. Ninjutsuját ugyan csak annyira sikerült elsajátítania, hogy már messziről is megérezze a különböző fémtartalmú tárgyak jelenlétét, akkor is ha azok el voltak temetve, de igazi erejét nem ez adta. Megszállott rajongója és szakértője volt minden mechnikának, amivel ki lehetett oltani egy emberéletet. Hosszasan tanulmányozta a bábkészítő mesterek, és Takumi no Sato fegyverkészítőinek munkásságát. Ami a keze ügyébe került, azt szétszerelte, hogy megnézze hogyan működik. Hosszú kabátjának rejtekzsebeiben különböző kütyük egész arzenálja lapult, minden kellemetlen helyzetre tartogatva valami ütőkártyát. Tipikus távolsági harcos volt, lövedékeit a mágneses technikáival irányította, hogy biztosan célt találjanak. Mióta szert tett új kedvencére, a Bougan 23-asra, gyakran bizonygatta, hogy ekkora tűzerővel a legjobbak számára is méltó ellenfél lehetne. Senki sem vette komolyan a hetvenkedését, de ez egy pillanatra sem akadályozta meg az állandó beszédben. Bár látszólag mindig a szívélyes sármőr szerepét játszotta, Yuukinak az a megmagyarázhatatlan érzése támadt, hogy a mézes-mázos szavak ellenére Riken'ya egy cseppet sem bízik benne...
A társaságban a tengerparton megismert Shishimaru képviselte a nyers, pusztító erőt. A szóbeszédek szerint már a puszta két kezével is megállta volna a helyét akárki ellen. Az ő feladata volt a zavarkeltés rajtaütések során, és a kripták bejáratának megnyitása robbanó ninjutsujával. A legtöbb agyaghasználóval ellentétben egy fikarcnyit sem érdekelte a dolog művészeti oldala. Egyáltalán nem formázta különösebbnél különösebb figurák alakjára az agyagot. Lapáttenyerével jó mélyen az oldalán lógó zsákban nyúlt, majd a kihalászott adagot egy masszív golyóvá gyúrta. Ezeket parittyájával lőtte ki az ellenség felé.
A lány talán vele töltötte a legtöbb időt, mióta a parton felébredt. Tőle tudta meg, miféle technikákat is használnak társai. Bestiális külseje láthatóan érző szívet rejtett, Yuuki mellett legalábbis mindig előzékeny úriemberként viselkedett. Persze könyörtelen volt a harcban, de a szőke leány úgy gondolta, hogy vadsága és fenyegetőzései valójában csak arra szolgálnak, hogy fenntartsanak körülötte egy illúziót, ami félelmet kelt ellenlábasai szívében. Mindig Kisei védelmére kelt, amikor észrevette, hogy Yuuki furcsállja: még az emberei is több figyelmet fordítanak új vendégükre, mint a bátyja maga. Azt mondta testvére elfogalt ember és nagy felelősség nyomja a vállát.
Időnként megrohanta az érzés, hogy mindaz, aminek szemtanúja a kórházban, valójában helytelen. Furcsa, lénye legmélyebb zugaiból fakadó érzés volt ez, mintha csak egy másik életből származna. Nem tudta megmagyarázni ezt a kényelmetlen szorongást, hisz sose ismert más szabályokat, mint amik az itteni életet meghatározták. A deja vu sejtelmes érzete mindennapi élete része lett. Egy-egy műszer látványa, vagy ismerős szagok és illatok mind azt az érzést keltették benne, hogy valaki másnak álmodja magát, mint aki valójában. Amikor bevonszoltak valami félholt szerencsétlent Kisei irodájába, részvétet érzett irántuk, hiába tudta, hogy haszontalan életük értelmet nyer azáltal, hogy bátyja megérheti a holnapot. Ezeket a kellemetlen gondolatokat azonban hamar elhessegette, s napról napra kevesebbszer jutott eszébe szánni a túszokat, hisz nem ismert más életet. Ember embernek farkasa. Ez volt az egyetlen törvény, amit ismert. Tudta, hogy száműznie kell minden gyengeséget lelkéből, ha méltó akar lenni testvére szeretetére.
Bár társai sokat nyaggatták, hogy tartson velük egy küldetésre, úgy érezte még képtelen elhagyni langymeleg csigaházát, a régi közkórházat. Még az épületen belül is annyi ismeretlen és riasztó dolog fogadta, hogy bele sem mert gondolni, milyen lehet a nagyvilág. Ahányszor elsétált a küszöbig, hogy félszeg pillantást vessen a külvárosi látképre, fullasztó, páni félelem lett úrrá rajta. Meglepő örömét lelte azonban a műtőszobákban való segédkezésben. Apró kezei minden valószínűséget meghazudtolóan ügyesen kezeltek bármilyen orvosi eszközt. Élvezte amit csinált, s a siker jóleső érzése sem volt közömbös számára. Arról nem is beszélve, hogy még egy kifogást talált, miért is nem kellene elhagynia romos otthonát az ismeretlen világ szeszélyeiért cserébe... Persze tudta, hogy nem halogathatja örökké a dolgot, elvégre nem maradhat remete élete végéig. Csak még egy pár napig a megszokott dolgok nyugalmát akarta...

**Nara Akane** Kedd Május 19 2015, 08:36

Tizenötödik nap
Suijin Temploma ősrégi épület volt, félnapi járásra a Víz Templomától. A hegyoldalba faragott sziklafal mintái ugyan már megkoptak kissé, de a kérlhetetlen idő romboló munkája sem tudta elvenni néma méltóságát. Akárcsak szomszédját, ezt az épületet is egy vízesés rejtette a kíváncsi szemek elől, a homályos termeiben lapuló kegytárgyak és ereklyék azonban túl nagy kísértést jelentettek ahhoz, hogy a kincsvadász kompánia figyelmét elkerülje. A víz szerzeteseinek szent temetkezési helye volt ez, akiknek jó szokása volt a megboldogult pap világi javait is szertartási medencékbe meríteni, mielőt Suijin kegyelmébe ajánlották volna társukat. Yuuki egy vén fűz hűsítő árnyékában, hátát a fatörzsnek vetve üldögélt. Rá maradt az őrszem hálátlan szerepe. Noha foggal-körömmel tiltakozott, amikor felkérték a megbízásra, végül beadta a derekát. Bátyja nem győzte hangsúlyozni, hogy mindhármójukra szükség lesz, ha a kripta csapdáival és őrzőbestiáival akarnak szembeszállni. Holmi felbérelt martalócot pedig semmi esetre sem avatott volna be ilyen nagyszabású tervbe, így ultimátumot adott Yuukinak: vagy eljön velük a mauzóleumhoz, vagy kiteszi a szűrét.
~ Hol a fenében lehetnek? Már vagy egy órája vissza kellett volna érniük... ~
Merengéséből azonban furán ismerős csörgés riasztotta fel. Anélkül, hogy tisztában lett volna azzal, hogy mit csinál, egy pillanat habozás nélkül oldalra vetődött. A fémláncra fűzött kunai még utánalebbenő hajából is lenyesett pár tincset, ahogy a fakéregbe fúródott. Kétségbeesetten kapkodva tápászkodott fel, hogy a fűz másik oldalán keressen menedéket. Rémülten pihegve, remegő lábakkal támaszkodott a kérges törzsnek, ereje teljesen elhagyta a félelemtől...
- Hol vagytok már fiúk?!
Túl sok ideje azonban nem volt így maradni. Öblös férfikiáltást sodort felé a szél:
- Suiton: Zessensen!
Morajló hangot hallott és egy vészesen közeledő vízsugarat látott a szeme sarkában. Ismét csak egy hajszálon múlt az élete, épp idejében guggolt le a gyilkos technika elől. Menedéke azonban nem úszta meg ennyivel, hangos recsegéssel kezdett el dőlni, egyenesen felé. Ismét az oldalán gurulva sikerült csak kitérnie a fa útjából. Amikor négykézlábra állt, vette a bátorságot és kikukkantott a fedezékéből, hogy szemrevételezze támadóit. Egy magas férfit látott, hínárzöld, varkocsba font hajjal és szakállal, tengerkék köntösben. Mindkét oldalán egy-egy kopasz fickó állt, hasonló, ám valamivel szerényebb öltözetben. Leskelődése ellenségei figyelmét sem kerülte el és az egyik szárnysegéd azonnal kapott az alkalmon. A lány ezúttal már nem volt olyan szerencsés, hogy el tudjon ugorni a sebesen suhanó penge elől. Panaszos sikoly szakadt fel torkából, ahogy a kunai hegye úgy fúrta át húsát, akár forró kés a vajat. Hallotta a koppanást, ahogy vállcsontja megállította pengét. Látása elhomályosult, szeme előtt színes pontok egész miriádja kavargott. Vékony ujjai a fegyverre fűzött láncba kapaszkodtak. Zavaros hangokat hallott, mintha csak víz alatt lett volna:
- Te foglalkozz ezzel a nőszeméllyel, mi a többi sírrabló után eredünk! Fel kell tartóztatnunk őket bármi áron, míg testvéreink ideérnek!
A fájdalom azonban felébresztett benne valamit, amiről fogalma sem volt, hogy a sajátja. A harci kedvet. Előző életében bizonyára jópár csetepatéban lehetett része, hisz oly ismerős volt, ahogy az adrenalin vágtázott az ereiben. Egészen mámorító érzés fogta el, fájdalma tompa bizsergessé enyhült. Anélkül, hogy egy pillanatig is gondolkozott volna, kitépte a kunait vállából és teljes erejéből rántott egyet a láncon, aminek másik vége a víz pap karjára volt tekerve. Az eredmény minden várakozását felülmúlta: a férfi magatehetetlen rongybábuként suhant felé. Kihasználva a pillanatot Yuuki is lendületet vett, rohanvást megindulva ellenfele felé. Amikor félúton találkoztak, ökle hatalmasat sújtott a szerzetesre, aki olyan erővel vágódott a lábánál a földbe, hogy az behorpadt alatta. Egy pillanat alatt vége volt.
Amíg a másik kettő döbbenten bámulta a jelenetet, addig ő rátaposott a láncot tartó, halott kézre, hogy egy erős rántással lefejthesse róla azt. A hínárhajú rászegezte mutatóujját és rövid sorozatokban gyilkos vízsugarakat lőtt felé. A lány érezte, ahogy chakra áramlik a lábába, s egy pillanat múlva már méterekkel odébb volt. Elhajította a kunait a kopasz felé, de az diadalittas mosollyal félreugrott, így a kés egy vízsugár technika által leválasztott fatuskóba fúródott. Még mindig a vízlövedékek elől rohanvást ismét nagyot rántott a láncon, hogy a rönk hátulról találja el a szerzetest. Amikor azonban a fadarab eltrafálta támadóját, az vízzé omlott. Az igazi kihasználta a klónja által keltett elterelést és Yuuki hátába került és kardjával mély sebet ejtett a lapokája alatt. További dulakodásra nem volt alkalmuk, mert a tuskó még feléjük repült. A kunochi oldalra vetődött, míg ellenfele állhatatos bátorsággal, egy helyben állt a felé közeledő veszéllyel szemben. Amikor már csak karnyújtásnyira volt a fadarab, oldalra lépett és egy egyszerű vágással elválaszotta a kunait a lánc többi részétől. A főszerzetes közben abbahagyta a támadást, nehogy megsértse társát. Láthatóan mindketten úgy hitték, nyert ügyük van. A szőke lány azonban kapott az alkalmon és a keze ügyében maradt láncot úgy lendítette, hogy az a levegőben hurkot formáljon, ami lezuhanva az oldalához kötözi a pap kezét. Az akció csak pár pillanatig tartotta vissza a templom őrzőjét, ez azonban pont elég idő volt Yuukinak, hogy felkeljen és a közvetlen közelébe férkőzzön. Megint csak fogalma sem volt, milyen indíttatásból, de homlokon pöckölte a kopasz férfit, aki erre szánalmas vonaglásba kezdett a fűben fetrengve.
Ahogy láncát pörgetve, tudomást sem véve sebeiről megindult utolsó talpon maradt ellenfele irányába, vérveszteségtől sápadt arcán eszelős mosoly játszott. A hínárhajú komor elszántsággal állt helyén. Kezében egy vízkard kezdett formálódni. Ahogy a lány felé suhintott fegyverével, a férfi oly könnyedén vágta át a vastag acélsodronyt, mintha levestészta lenne. Ez azonban egy pillanatig sem akasztotta meg a felbőszült leány támadásait, tovább rohamozott, immár puszta kézzel. A kézitusa és a kitérések sorozata percekig folytatódott. A legbosszantóbb az egészben azonban az volt, hogy míg ő minden egyes előrenyomulásért apróbb sebekkel fizetett, addig az ő találatai láthatóan cseppet sem sebezték a szerzetest. Akárhányszor egy ütést sikerült bevinnie, ellenfele teste puszta vízzé változott, majd amint rés támadt Yuuki védelmén, ismét megszilárdult, hogy támadhasson. A hínárhajú végül bevitte addigi legsúlyosabb csapását: egy jól irányzott szúrással keresztüldöfte a lány oldalát. A vízpengét már azonban nem tudta kihúzni, összeakadtak. Amikor látta, hogy a száz sebből vérző nő ismét sújtani akar ökleivel, megint csak tócsává omlott... Ezúttal azonban, mielőtt lehetősége lett volna visszaváltozni eredeti formájába, a lány mindkét kezével beletenyerelt a víztömegbe, ami erre rohamosan apadni kezdett. A Kiszárító Technika pár rövid perc alatt végzett a szerzetessel, csak pár vízcsepp maradt utána. Yuuki is a tűrőképessége határán volt már, összeesett...
Pár másodperc sem telt el, mikor erős karok nyúltak alá, és gyengéden felemelték. Amikor kinyitotta a szemét, Shishimarut látta. Valamivel arrébb tapsolást és harsány nevetést hallott.
- Tele a zsákunk, de a nap főnyereménye mégis ez a kis született gyilkos. Le vagyok nyűgőzve Yuuki!
- Kabbe Riken'ya... Mióta néztétek?
Nyögte félkábán a fejvadásznak. A férfi azonban továbbra is kedélyes maradt.
- Az elejétől! Kisei meg volt róla győződve, hogy több van benned, mint amit mutatsz. Emlékeztess, hogy rá, hogy ne fogadjak még egyszer ellene!
Az utolsó dolog amit látott, Nee-sama volt, ahogy feltűri ingujját és Shishimarut utasítja ellentmondást nem tűrő hangon:
- Shishimaru! Tedd le a földre. Itt kell megcsinálnunk, nem bírná ki hazáig. Az ott még mozog, ha jól látom. Hozd ide. Ne aggódj Yuuki, rendbe jössz.
Rémült férfisikoltozást hallott. Aztán elájult.

Huszonnyolcadik nap
Kirigakure no Sato Shinobi Múzeumának igazgatója fázósan húzta össze magán felöltőjét. Kopaszodó üstökét természetes tonzúra koszorúzta, ódivatú bajusza pedig nevetség tárgya volt az egész személyzet és barátai körében, ő mégis büszkén hordta, mióta csak pelyhezni kezdett az arca. Bár az intézmény látogatottsága évről évre csökkent, elég bevételt hozott ahhoz, hogy háborítatlan bőségben élhesse le azt a pár évtizedet, ami még hátra lehetetett neki, ő mégis töretlen álhatatossággal felügyelte a múzeum működését. Vízrejtek vérmocskos, mégis dicső históriájának számtalan egyedülálló mementója tette messze földön elismertté kiállítását. Majdnem egy egész évszázad vérrel, s verítékkel írott történelme elevenedett meg az ódon vitrinek üvegfala mögött. Emberöltőnyi kínkeserves, de becsületes munka keserédes gyümölcse volt mindez. A férfi mindig utolsóként hagyta el az épületet, s bár reszkető kezében szorongatot kulcsa egyre nehezebben talált utat a zárba, minden győzködés ellenére, dacos büszkeséggel rótta köreit a fűtetlen folyosókon minden áldott éjszaka. Ha nem tette volna, mi tartotta volna vissza attól, hogy egy szép este lefeküdjön és soha többé ne keljen fel..? Ez a hely volt a mindene.
Szokásos esti körútja után az irodája felé vette az irányt. Mizuchi, a Vízsárkány ünnepe már a nyakukon volt, ami mindig nagy felfordulást és különleges vándorkiállítások érkezését jelentette a múzeum életben. Még mindig akadtak hézagok a könyvelésben, így az utóbbi pár napban a szokásosnál is tovább maradt dolgozni, hisz senkire sem mert rábízni ilyen horderejű feliratot. Ahogy dolgozószobájához ért, fura dologra lett figyelmes. Az ajtót nyitva találta, holott csak neki volt hozzá kulcsa, s mindig különös gondot fordított arra, hogy bezárja maga mögött. Hiába, a korral feledékennyé válik az ember... Ahogy kitárta a nyikorgó ajtót, langymeleg sötétség fogadta. Öreg kezei bizonytalanul mattattak a kapcsolónál, s amikor végre megtalálta, majd felpattintotta az apró pöcköt, nem történt semmi. Az egyetlen fényforrás a kandallóban pislákoló parázs kísérteties derengése volt. Micsoda balszerencsés nap... Halkan szitkozódva valamit az orra alatt íróasztala felé vette az irányt, hogy kivegyen a fiókból egy tartalék égőt. A halvány, rőt fényben megcsillanó acélszálat már túl későn vette észre... Rémült sikollyal préselődött ki majd' az összes levegő gyenge tüdejéből, ahogy a fonalvékony csúszóhurok a magasba rántotta.
Lopakodócsizmák tompa puffanása hallattszott a vastag padlószőnyegen, ahogy Yuuki leugrott a keresztgerendáról, ahol eddig lesben gubbasztott. A dróton lógó, hörgő vénember szánalmas látványt nyújtott, semmibe kapálózó lábaival, egyre liluló arcával. Mint egy fonnyadt szilva, amely dacolva a természet törvényeivel, kétségbeesetten kapaszkodik az éltető ágba. Keze úgy csapódott ki, mint egy rejtekből támadó vipera. A markában szorongatott fémsodrony másik végén található nehezék könnyedén körbehurkolta az egyik falhoz állított széket. Maga felé rántotta a bútordarabot, majd lábával állította meg pontosan az igazgató alatt, hogy a férfi meg tudjon állni a támlán, mielőtt kiköhögi a lelkét. Lassú, mestérkélt léptekkel kerülte meg áldozatát, ahogy a macskák szokták az egereket a végső csapás előtt. Alaposan szemügyre vette, mielőtt bármit is szólt volna. Lezseren az íróasztalnak támoszkodva, mintha épp csak egy bárban flörtölne valakivel, méregette az aggastyánt.
Az öregember reszkető, erőtlen hanggal kérdezte:
- M-mit akarsz?
- Tudod te azt nagyon jól. A kombinációt.
- Miféle kombinációt? Ez egy alacsony költségvetésű múzeum, mi nem tartunk semmit széfekben...
- Samebito Szeme. A zafír, amit múlthéten adtak át megőrzésre neked, határozatlan ideig. Ne tedd próbára a türelmem tata!
- Hogy minek a szeme? Soha életemben nem hallottam még...
A támaszául szolgáló szék lábainak csikorgása fojtotta belé a szót, ahogy az ismeretlen kunoichi lassan elkezdte húzni a rákötött drótot. A halálfélelem minden bizonnyal serkenti a rövidtávú emlékezetet, mert a fickó rögtön beszélni kezdett:
- Ó, hogy Samebito Szeme! Nagyothalló vénember vagyok, bocsásd meg gyermekem. Bár úgy lenne ahogy mondod, de egy ilyen értékű tárgyat sosem bíznának egy ilyen porfészekre...
A lány óvatosan kezébe vette az íróasztalon álló, bekeretezett kis képet. Az igazgatót ábrázolta, egy tündéri, négyévesforma kislánnyal az ölében, ugyanolyan ezüstszürke szempárral, mint nagyapjáé.
- Látom nem félted az életed vénember. Bátor dolog. Ostoba, de valóban tiszteletreméltó az elszánásod. És mi van ezzel a kis angyallal? Az unokád, ugye? Őt is feláldoznád kötelességtudatból? Na ne csináld már... Komolyan összehugyoztad magad?!
A fenyegetés érzékeny pontra tapintott. Az öreg múzemtulajdonos saját könnyeit nyelte, méltóságától megfosztva egyensúlyozott a széktámlán, nyárfalevélként remegő lábain vizelet csorgott. Végre megtört. A legyőzöttek szánalmas nyöszörgésével szólt:
- Ott, a falon, az asszony portréja mögött... A számkód: öt-hét-három-kilenc.
A szőke jelenés habozás nélkül a páncélszekrény mellett termett. Egyszerűen lesöpörte a képet a falról, és beállította megfelelő számokat. Halk kattanás, s a széf ajtaja már nyitva is volt. A kunochi álmélkodva bámulta az ökölnyi drágakövet egy pár pillanatig. Szigorú vonásai ellágyultak, korábbi fenyegető arckifejezésének már nyoma sem volt, s tónusa is egészen kedvesnek hatott, ahogy az ősz férfihoz szólt:
- Köszönöm az együttműködésed!
Mondta negédes, daloló hangon, mielőtt kirúgta a széket az igazgató alól.

Ötvenharmadik nap
A kis Yuuki hamar rákapott a 'kincsvadászat' ízére. A Suijin Templománál történtek óta félelmetes átalakuláson ment keresztül. A tétova, szégyenlős kamaszlány, akit a parton találtak, még a saját árnyékától is megijedt. A szeszélyes nő, akivé alig pár hét leforgása alatt vált, cseppet sem emlékezetett az ártatlan kis szőkére, aki korábban volt. Bár az összes orvosi ninjutsu és számtalan egyéb próbálkozás is csődöt mondott emlékei visszaállításában, bizonyos képességeit sikerült visszanyernie korábbi életéből. Kisei kemény edzésnek és próbatételeknek vetette alá, hogy kihozzák a lehető legtöbbet múltbéli képzettségéből. Látva, hogy a lány milyen természetességgel használta fegyverként a víz szerzetesek láncát, első ajándéka húga számára egy garrott volt, amit még arról a hajóról zsákmányoltak, ahol őt is találták. A fegyver tulajdonképpen alig volt több hagyományos fojtózsinórnál. Különlegessége abban rejlett, hogy a két markolat közti acélfonal hosszúsága tetszőlegesen változtatható volt, így hosszabbra engedve tökéletes volt dróttechnikák alkalmazására is, a bőrbőrítású markolat pedig nem vágott annyira a húsába, mint a közönséges huzalok. Amikor viszont nem volt szüksége több méter fémsodronyra, elég volt egy gombot megnyomni mindkét végén, és egy egyszerű, rugós mechnika visszatekerte egy orsóra a drótot.
A bátyjával folytatott barátságos összecsapások során ösztösen használta az alapvető medikus ninjutsukat, néhány támadó jellegű orvosi technikát és rendkívüli fizikai erőről tett tanúbizonyságot. Sokat segített fivérének a zugklinikán praxisa igazgatásában. Eleinte csak egyszerű hullamosó volt, de pár hét elteltével már a beteges férfi segédjeként is részt vehetett komolyabb operációkban, később pedig már önállóan is kezelhette a kevésbé súlyos nyavalyákban szenvedő méltóságokat.
Nee-sama sima beszédű, modoros ember volt, igazi úriember a sajátjai között. Yuukival szemben is gáláns és előzékeny volt általában, kapcsolatuk azonban inkább szakmainak tűnhetett kívülállók számára, mintsem testvéri szeretetnek. Amikor viszont senki sem látta őket, egészen más arcát mutatta az idősebb shinobi. Keze könnyen eljárt a legapróbb vétségekért is, olykor ököllel verte kistestvérét, ha nem úgy alakultak a dolgok, ahogy az ő kénye-kedve megkívánta. Igazából elég volt, ha téves fülest kapott egyik besúgójától, a kunochi tudta, hogy Kisei rajta fogja haragját tölteni. Bár valahol a lelke mélyén még érzett valami hálafélét a férfi iránt, amiért az befogadta és új célt és értelmet adott életének, nehezére esett lepleznie, mennyire undorodik tőle. Bizalmaskodó, túlontúl sokáig tartó érintései cseppet sem emlékeztettek testvéri gesztusra... A hideg kirázta ezektől az kontaktusoktól. És időnként, amikor bátyja Yuukit méregette, hullaarcán bizarr kifejezés játszadozott, színtelen ajkait nyalogatta, minden bizonnyal fajtalan gondolatokat dédelgetve. Bár jól képzett, nagy hatalommal és befolyással bíró ninja hírében állt, minél többször volt tanúja a lány annak, ahogy életesszenciát lop az egészséges emberektől, annál inkább egy eltaposnivaló férget látott a sovány férfiban. Álmatlan éjszakáin gyakran kapta magát azon, hogy eljátszadozik a gondolattal, hogy egy váratlan pillanatban véget vet fivére nyomorúságos létezésének, hogy egy sokkal alkalmasabb személy léphessen a helyébe. Például ő. De az efféle fantazmagóriákat hamar elhessegette. Kisei ugyan egy gusztustalan megcsúfolása volt mindannak, amit általában emberi lénynek neveznek, de mégiscsak a testvére volt. És persze sokkal erősebb is, arról nem is beszélve, milyen hűségesek voltak alattvalói...
Shishimaruval való barátsága azonban őszinte és igazi volt. Az együgyű óriás volt számára a horgony a bizonytalanság tengerében. Erős vállain vigaszra talált akkor is, amikor bátyja szitkai miatt olykor szinte már maga is elhitte, hogy nem több, csak egy haszontalan kis szuka, aki örülhet, hogy meghúzódhat Nee-sama árnyékában. A behemót bizalma és szeretete sokkal közelebb állt ahhoz, ami egy fivérre jellemző. Ha tehette, a széltől is oltalmazta, s bár sosem lelte örömét a vérontásban és erőszakban, törte már el nem egy szerencsétlen gerincét pusztán azért, mert túl halkan köszönt Yuukinak. Eseménytelen, borongós délutánokon gyakran szórakoztatta közös gyermekkoruk fabuláival. Megindító mese volt életük története, egy csapatnyi hadiárváról, akik szent szövetséget kötöttek a világ ellen, mely félrehajította és elfeledte őket. História a céltalan csínytevésekről, küzdésről a túlélésért, életreszóló barátságokról és elvesztett pajtásokról. Móka és gyász, nevetés és könnyek. Mese arról, hogy lett egy pár mezítlábas kölyökból hírhedt szerencsevadászkotéria... Bár a bozontos Shishimaru sosem volt a szavak embere, nemes egyszerűsége mégis varázslatossá tette beszámolóit. Ahogy elképzelte gyermekkoruk történeteit, a lány időnként úgy érezte, mintha valóban visszaemlékezne egy-egy jelentős pillanatra. Ezek csak röpke, kósza benyomások voltak... Mint amikor mély szendergésből ébred valaki, s minél jobban próbál az álma illékony foszlányai után kapkodni, annál kevésbé emlékszik képzelgéseire. Mégis ez volt a legtöbb, amit múltjából magáénak tudhatott.
Éjszakánként gyakran rémálmok kísértették. Vérgőzös csatákról ismeretlen tájakon, elvesztett barátokról, akiket sohasem ismert. Egy démonról amint egy kék hajú nővel viaskodik. Vörös felhőkről, melyek baljóslatú árnyakat vetnek az egész shinobi világra és egy szigorú arcú, ráncos öregúrról, akinek a jelenlétében megmagyarázhatatlan szorongás lett úrrá rajta. Egyetlen szeme folyton csukva volt, mégsem kerülte el semmi a figyelmét. Amikor kinyitotta, Yuuki hideg verítékben tocsogva riadt fel az éjszaka közepén. Látomásszerű álmaiban nem is az volt a legriasztóbb, amit átélt, hanem sokkal inkább az, ahogy. Amikor megadta magát az éji délibábok hívásának, megszűnt az lenni, aki. Hagymázas ábrándjaiban nem Yuuki volt többé, hanem önmagának egy gyenge, szánalmas megtestesülése. Egy lány, akinek az együttérzés megpuhította a szívét. Aki arra van kárhoztatva, hogy fegyvert viseljen, mégsem telik öröme a használatukban. Akinek létezése célja és oka: szolgálni. Aki másokat helyez maga elé, és akit bűntudat mardos, ha enged a gyilkos szándék hívó parancsszavának. S esendőségének ez a lehetősége végtelenül megrémítette. Ilyenkor általában takaróját magára kanyarítva, mezítláb osont el Shishimaru lakrészéig. Amikor befeküdt a hangosan horkoló óriás mellé, a világ kevésbé tűnt barátságtalan helynek. A férfi mindig úgy tett, mintha nem ébredne fel a hívatlan vendég érkezésére és minden reggel, amikot együtt érte őket a hajnal, meglepődést színlelt. Soha nem történt köztük semmi több, s épp ez a feltétel nélküliség tette a lány számára mindennél egyedülállóbb és értékesebb dologgá barátságukat, ha barátság volt ez egyáltalán...
Bár a folyton kedélyes Riken'ya tanúsította a legkevesebb érdeklődést a szőke jelenés irányába, mégiscsak hasznos szövetségesnek bizonyult. A rókaképű férfi jártas volt a szervezett bűnözés világában, mindannyiuknál kiterjedtebb kémhálózattal rendelkezett és szokatlanul eredeti ötletei voltak egynémely dolgok megvalósítására. Rendkívül jó emberismerő volt, könnyen olvasott ellenfelei testbeszédében, sunyi elszántságával nem egy nála képzettebb shinobit tett el láb alól. Amikor Yuuki arról faggatta, mi a titka a sikerének, mindig csak titokzatos félmosollyal felelte:
- Csak az apró részletek...
Ilyen csekélység volt például a felszerelés tárolásának trükkös módja. Nem volt nagy dolog ugyan, de sokkal praktikusabbá tette a harctéren való ténykedést. A férfi képtelen lett volna akárcsak megmozdulni is, ha minden kütyüjét a kabátjában hordja, így zsebeit és erszényeit pecsétpapírral bélelte ki, aminek módját Yuuki is eltanulta idővel. Így, hogy mindig csak egyet kellett minden különböző fegyvertípusból tartani erszényeiben, sokkal könnyebb dolga volt az összecsapások során, mintha folytosan kotorásznia kellett volna övtáskáiban. További előnye volt az, hogy nem csörgött a dobócsillagos erszény minden lépésénél, ami megkönnyítette a lopakodást és a könnyű felszerelés különben is sorsdöntő lehet bizonyos helyzetekben. A fejvadász mellett hamar megtanulta, hogyan lavírozzon a szürkegazdaság útvesztőiben, mik a megbízható orgazda ismérvei és hogyan mérlegelje egy lehetséges zsákmány értékét a megszerzésére irányuló terv költségeivel és veszélyeivel szemben. Yuuki lelkes tanítvány volt és gyorsan tanult, Riken'ya azonban mintha továbbra is gyanakvó szemmel nézett volna rá...

Hetvenkettedik nap
Az informátor háza rusztikus, jellegtelen épület volt a Mizu no Kuni határvidékén, egy sűrű erdőben. A férfi évek óta kettős ügynökként szolgált a Levél és a Víz Rejtett Falvainak megbízásában. Azt azonban egyik falu sem sejtette, hogy a köpönyegforgató értékes értesüléseket, bizalmat információkat szolgáltat ki mindkét félről Kiseinek. A tégla már hetek óta késett az esedékes jelentéssel, így Yuuki útra kelt Shishamaru és Riken'ya társaságában, hogy végére járjon az ügynek.
A lány közelebb lépett és lenyomta a kilincset, de az ajtó kulcsra volt zárva. Az óriás habozás nélkül robbanóanyaggal teli iszákjába nyúlt, de kalapos társa bosszúsan leintette:
- Melyik részét nem értetted annak, hogy diszkréten?
A fejvadász a kulcslyukhoz tartotta kesztyűbe bújtatott kezét. Arca egészen úgy festett, mintha citromba harapott volna az erőlködéstől. A zárnyelv végül hangos kattanással adta meg magát a férfi technikájának. Egymás után mentek be a szűkös, szerényen berendezett kunyhóba, ahol elszánt keresésbe kezdtek, hátha találnak valami használhatót. Már vagy fertályórája kutakodtak, amikor Shishimaru széles vállával felborított egy fogast, ami hangos csattanással zuhant a padlóra. Yuuki nevetve megszólalt:
- Mint egy elefánt a porcelánboltban!
Riken'ya azonban csendre intette őket.
- Csss. Ti is hallotátok, amit én?
- Az attól függ mire gondolsz.
Válaszolta a még mindig a csípős megjegyzéstől piruló góliát.
- Hát erre!
Felelte cingárabb társa, s bőrcsizmás lábával hangosat dobbantott a rojtos szőnyegen. Hanyag mozdulattal rúgta arrébb a kárpitot, hogy láthatóva tegye az alatta rejtőző csapóajtót.
- Ennél klisésebb már nem is lehetne egy spicli menedéke...
Fűzte hozzá a kunoichi epésen. Közhely, vagy sem, a rejtekajtó valóban abba a helységbe vezetett, ahol az ügynök dokumentálta értesüléseit az évek során. A szobában rendetlen halmokba pakolva dossziék tucatjait találták, a falakat különböző, drapériákra festett térképek borították. A különböző karavánok útvonalait eltérő színű pamutfonalak jelölték, a pihenőhelyeket pedig a rajzszögek, amik ott tartották őket. Különböző kegytárgyak, említésre érdemes shinobik és egyéb alakok fényképei voltak odaszögezve legutóbbi ismert tartózkodási helyükre. Akárki is volt az informátor, alapos krapek lehetett, még ha csöppet rendetlen is. Az íróasztalon egy közelmúltban keltezett akta pihent, a fejlécen pedig ez állt: Konohagakure no Sato. Shishimaru óvatosan a kezébe vette a mappát, de a küldetés vezetésével megbízott Riken'ya türelmetlenül kikapta a kezéből a papírost, s ráförmedt társára:
- Te inkább állj őrt, mielőtt megint szétbarmolsz mindent, mint Suijin Templomában!
- Mondtam hogy kavics ment a csizmámba! Csak a falnak támaszkodkodtam, amíg levettem, hogy kirázzam belőle!
- Ami egy átkozott csapdát aktivált! Remélem a tyúkszemed jóléte megérte az egész misszió kockáztatását!

- Elég fiúk, nem ezért vagyunk itt!

A két férfi meglepő módon hallgatott rá, bár dacos némaságuk inkább olyan volt, mint két sértődött gyereké.

- Érdekes. A dátum még az utolsó jelentkezése előtti. Kíváncsi lennék, miért tarthatta vissza ezeket az információkat...

Tette hozzá valamivel nyugodtabb hangon a kalapos zsoldos, majd zsebre vágta az aktát, s folytatta a kutakodást. Yuuki szórakozottan konstatálta, hogy a folyton vigyori fejvadász biztosan bal lábbal kelt fel, ha egész nap ilyen mogorva pokrócként viselkedik. Ujjait a lehetséges zsákmányok polcán futtatva próbálta szelektálni a használhatatlan értesüléseket az ígéretesekről. Egyszer csak egy szokatlan színű, díszkötéses dossziéra lett figyelmes. A többivel ellentétben ezt nem borította finom porréteg. Ahogy kivitte a többi közül, és kinyitotta egy karavánútvonalra lett figyelmes. A jelentés szerint értékes régiségeket szállítottak az ország egyik végéből a másikba. Nem rossz fogás, de semmi egetrengető. Az érdekes az volt, hogy a kockázathoz képest alacsony nyereség ellenére a magasabb prioritású jelentések pecsétjével volt ellátva.

- Srácok! Ezt lehet látni akarjátok.

Társai kétoldalt áthajoltak a válla felett, hogy egy pillantást vessenek a dokumentumra. Riken'ya hangja törte meg a csendet:

- Megvan amiért jöttünk. Markoljatok fel mindent, ami hasznunkra lehet a későbbiekben. Shishimaru, ne hagyj bizonyítékot!

Százhatodik nap

A felderítő kétségbeesett ficánkolása csak megnehezítette a helyzetét. Minél jobban próbált szabadulni, a fojtózsinór annál jobban a húsába vágott. Arca már egészen elkékült, amikor torkából gurgulázó hangok szakadtak fel.

- Yuuki, vedd lazábbra kissé, mintha mondani akarna valamit a barátunk!

Ahogy a lány engedelmeskedett Riken'ya utasításának, a fogoly hörögve kapkodott az éltető levegő után. Dacos egy alak volt, bár keze-lába meg volt kötözve, még így is menekülni próbált féregszerű mozgással, a porban csúszva. A kunoichi erőset rúgott a bordaközi izmok közé, s a férfi ismét vad, fuldokló köhésben tört ki, de legalább felhagyott a szökési kísérlettel. Amikor abbahagyta végre, erőtlen ám annál eszelősebb nevetés kezdte rázni egész testét. Vért köhögve köpte szitkait elfogói felé:

- A magatokfajta rongy alakok úgyis mind a bitón végzik! Az a karaván becsületes üzletembereket és védtelen civileket szállít! Nincs bennetek egy cseppnyi tisztesség sem?!

A fejvadász mélyet szívott a drága, külhoni szivarból, melyet már órák óta a fogai között szorongatott. Átszellemülten figyelte a karikákat, amiket pöfögött, mintha lélekben egészen máshol lenne. Aztán kisvártatva kesztyűs kezével ellegyezte a sűrű füsttel együtt hívatlan gondolatait is. Bár nem adta jelét, már türelme határán volt. Ennek az anyaszomorítónak már rég be kellett volna adnia a kulcsot, de még mindig ellenállt.

- Utoljára teszem fel a kérdést. Hány karavánkísérő követi a szekeret?

- Baszódj meg!

A kalapos gúnyosan felhorkantott, majd a túsz térdkalácsába eresztett egy nyílvesszőt a kezében tartott számszeríjból. A szerencsétlen őrszem artikulátlanul felüvöltött, de senki sem volt a közelben, aki a segítségére siethetett volna. Kíntól fehérbe fordult szemekkel nyögte a választ:

- Húsz!

- Na látod, tudsz te ha akarsz. Hány shinobi?

- Egy sem...

A borostás, bőrbe öltözött férfi unottan forgatta a szemeit, majd a járőr másik térdét is ellőtte.

- Nyolc!

Üvöltötte.

- Mikor érnek ide?

- Holnap, alkonyatkor...

- Remek. Yuuki, végeztünk. Szólj a bátyádnak, hogy hozzon mindenkit, akit tud. Szükségünk lesz rá. Mindjárt megyek utánad.

A szöszke bólintott, s aztán egy pillanat múlva már sehol sem volt. Riken'ya egy robbanójegyzetet sodort a félig elszívott szivar ép végére, majd a csikket közvetlenül a shinobi arca elé dobta.

- Távol álljék tőlem, hogy vészmadár legyek, de miután a parázs eléri a pecsétet, már a fogazatod alapján se fognak tudni azonosítani. Nem sok idő, de épp elég, hogy átgondold az életed... Most pedig szeretném, ha mesélnél nekem egy bizonyos valakiről...

Százhetedik nap

Válogatott gaztevők és szerencsevadászok kisebb serege várakozott feszült készenlétben a hágót ölelő hegyek rejtekében. Az egyszerű zsoldosoktól a magasan képzett elveszett shinobikig mindenféle harcos megtalálható volt soraikban. A karaván ebben a kanyonban volt a legsebezhetőbb, így itt szervezték meg a rajtaütést. Amikor végignézett a harcedzett férfiak – és néhány nő – tömött sorain, ahogy trágár viccekkel és sohasemvolt hőstettek történetekkel szórakoztatták egymást, Yuuki eltöprengett, mennyibe fog ez nekik kerülni. Így persze minimálisra csökkent az esélye, hogy bármelyikük a belső csapatból otthagyja a fogát, tudta, hogy ha kifizetik az összes bérencet, a profit alig fogja meghaladni a befektetés költségeit. Sok hűhó a semmiért.

Amekkora zajt csaptak ezek a félnótások, kész csoda volt, hogy nem fülelték le őket mérföldekről. Amikor az egyik őrszem jelentette, hogy a szekerek elérték a szoros bejáratát, Kisei csendre intette a társaságot. Bosszús sóhajjal vette tudomásul, hogy ezek a haramiák semmibe veszik új megbízójukat, se oda se bagóztak a fekete hajú shinobira.

- Shishimaru, ha volnál szíves...

Oroszlánsörényű társa előrelépett, és egy jobbegyenessel képen törölte a legközelebb álló martalócot, aki a földre zuhanva rángatózott még párat, aztán mozdulatlan maradt. A lány nem tudta eldönteni, hogy csak eszméletét vesztette, vagy azonnal kimúlt szegény ördög. Ezútan már osztatlan figyelemben részesítették vezetőjüket.

- A támadást az én jelemre kezdjük, nem előbb és nem később. Aki másképp tesz, azt onnantól ellenségnek tekintjük. Amikor a jobb szárnyért felelős Shishimaru megkezdi a zavarkeltést a karaván élbolyában, Riken'ya a bal szárnyat vezetve a hátukba kerül, elvágva a menekülés útját a távolsági harcosokkal. Az elővédet magam vezetem egy frontális támadásra. Ha mindenki követi a tervet, már létszámfölényben leszünk, mire észbe kapnak. Onnantól gyerekjáték az egész. Ha valaki megpróbál bármilyen értéket rejtegetni, és rájövök... Márpedig rájövök, az keservesen megbánja. Érthető voltam?!

Az eligazítás után Yuukihoz lépett, vékony hullakezei a lány csípőjére fonódtak, míg mocsárzöld szemei húga tekintetét fürkészték.

- Ne nézz rám ilyen durcásan Yuuki, neked is szántam egy feladatot. A te dolgod az lesz, hogy kiszabadítod a hintókban ragadt civileket, s egymáshoz kötözöd őket. Amiről nem szóltam ezeknek a hitvány férgeknek, az az, hogy fontos emberekről van szó, a váltságdíjuk meghaladhatja az összes zsákmány értékét, szóval légy óvatos, nehogy kárt tégy bennük. Ne láthatót legalábbis.

A támadásig nagyjából fél óra volt hátra. A korábbi kötetlen beszélgetéseknek már hírmondója sem maradt, a kínos csend szinte tapintható volt. Amikor kellő távolságba értek, Nee-sama kiadta a jelet. Shishimaru egy labdányi agyagot halászott ki zsákjából, majd a parittyapólyában megpörgetve az első szekér felé repítette a robbanóanyagot, melyből csak szénfekete roncsok maradtak a becsapódás után. Amíg a kocsisok megbokrosodott lovaikat csitítgatták, s védelmezőik felocsúdtak, addig a zsoldossereg már elkezdett lecsúszni a meredek domboldalon. A karavánkísérők jól szervezettek voltak, már azelőtt formációba rendeződtek, mielőtt támadóik elérték volna őket.

Yuuki, hogy kikerülje a közvetlen összecsapásokat és azonnal feladatához lásson, egy dróthoz kötözött kunait hajított az egyik hintó tetejébe, az acélfonal másik végét pedig a szakadék széléhez legközelebb eső fára hurkolta. Csak remélni tudta, hogy csomói elég erősek, a penge pedig elég mélyen a fába fúródott, s hogy a rögtönzött lesiklópálya elbírja a súlyát... Nem volt ugyan túlsúlyos alkat – melyik ninja az..? -, de ez akkor is hajmeresztő manővernek ígérkezett. Nagy levegőt vett, majd nekiiramodott. Garottját használta a lecsúszáshoz a legrövidebb fokozatra állítva, szemeit pedig szorosan zárva tartotta, hogy ne kelljen látnia a zuhanást, ha a drótkötélpálya azonnal megadná magát súlya alatt. De Fortuna a kegyeibe fogadta az ifjú kunoichit. Amikor kinyitotta szemeit, egy vészesen közeledő hintót látott. Két méterrel azelőtt, hogy az oldalfalába csapódott volna, egyik kezével elengedte a fegyverét, s megpróbált tigrisbukfencben érkezni. Utóbbi csak félig-meddig sikerült, alaposan összezúzta magát, de semmi komoly sérülése nem volt. Amikor félig feltápászkodott és körülnézett, már javában dúlt a csata. Ismét a földrefekve átgördült a szekér másik oldalára, mielőtt bárkinek is szemet szúrt volna a szőke partizán. Felállt, majd késlekedés nélkül a kordé kilincsére kulcsolta ujjait, s chakrával felerősített karja egyszerűen csak zsanérostól kitépte az ajtót. A fülke homályából egy lándzsás támadt rá dühödt kiáltással. Oldal lépett, hogy kitérjen, majd nyitott tenyerű bal kezébe orvosi chakrát vezetett, és lecsapta a szálfegyver hegyét. Jobbjával megragadta a seprűnyéllé aljasult lándzsát, rántott rajta egyet, hogy a másik végét markoló férfi elég közel kerüljön, kékesen derengő balja pedig elvágta a torkát. Kiparancsolta az összes nemest a hintóból, gúzsba kötötte őket, majd haladt is a következő kocsihoz. Gyors és hatékony volt, nagyjából fertályóra alatt a karaván hátuljától az elejéig ért.

Az első épen maradt kocsi mellett – amely a Shishimaru által felrobbantottat követte – egy apró, köpenybe borkult testre lett figyelmes. Közelebb lépett hozzá, s lábával a hátára fordította a sebesültet. Ahogy megpillantotta az arcát, lábai megroggyantak a döbbenettől. Saját tükörképével nézett szembe... A lány szakasztott mása volt, azzal a különbséggel, hogy Yuuki szőkére festette ébenfekete haját. Valószínűleg a bakón ült, amikor a szilánkokra hasadó szekér repeszei őt is elérték. Bár megpróbálta arrébb vonszolni magát, sérülései már első ránézésre is halálosnak tűntek. A kunocihi lábából kiszaladt minden erő a döbbenettől, térdre hullott ikermása mellett. Szólni akart, de nem hagyta el szó a száját. Csak néma, értetlen tátogással figyelte haldoklót képmását. A haldokló lány sokkal kevésbé tűnt meglepettnek. Zöld szemeiből vastag patakokban könny csordogált, vértelen ajkai azonban mosolyra húzódtak.

- Te vagy az őrangyalom..? Azért jöttél hogy elkísérj az úton, melyre a halál istene vezet?

- Nem, én csak... Egy kunoichi vagyok Vízrejtekből...

A haldokló lány erőtlen kezei ügyetlenül keresték Yuukiét, s mikor megtalálták, finoman megszorítótta.

- Akkor légy oly jó és segíts beteljesíteni utolsó kívánságom. Kirigakureban... Keresd meg a bátyám, Kiseit. És a barátaim, Shishimarut és Riken'yat. Mondd meg nekik, hogy szeretem őket...

A világ megfordult vele. Nem... Ez nem lehet igaz! Csak egy álom... Annak kell lennie! Minden, amit bizonyosnak gondolt életében egy pillanat műve alatt szilánkokra hullott. A létbizonytalanság majd' négy hónap után újra meggyötört szívét marcangolta, úgy érezte ott helyben meghasad az elméje. Pengeélen táncolt az őrület és józanság határán, s kezdte úgy érezni, könnyebb lenne egyszerűen csak megadnia magát az előbbi édesgető hívásának. Egy pillanat alatt összeállt a kép. A dosszié az ügynök házában. A fogollyal hátramaradó Riken'ya. A valószínűtlenül alacsony profit... Ez sosem a pénzről szólt. A fejvadász egy pillanatig sem hitte, hogy ő lenne Yuuki. Talán még Kisei hasába is sikerült lyukat beszélnie, ha rá tudta venni erre a költséges rajtaütésre. És akkor elképzelte, milyen sors várna rá, ha hirtelen kiderülne, kígyót melengettek a keblükön. Ezeket a fickókat egy pillanatig sem érdekelné, hogy szándékosan vagy akaratlanul vezette meg őket, legjobb esetben is csak az utcára raknák. Rosszabb esetben megölnék. Ki tudja mi minden telne ki a sóvár tekintetű hullától, akit a bátyjának csúfolt mindeddig, ha megtudná, nem tartja vissza többé vérségi kötelék..? A földön fekvő lány ártatlan tekintete, esdeklő hangja olyan volt, mintha kést forgattak volna a szívében. Ránézett, s mindazt látta, amit pár pillanattal ezelőtt elvesztett. Amit elvett tőle ez a kis szuka... Minden könyörgő szó kalapácsütés a kétely rozsdás szögén. Kezét undorodva elrántotta a haldokló gyönge szorításából, s halkan, mégis fortyogó indulattal parancsolt a földön fekvő lányra:

- Hallgass!

Alteregója mintha meg sem hallotta volna. Elméjét elhomályosította a halál rávetődő árnyéka.

- Mondd meg nekik, hogy sajnálom...

- HALGASS!

Ordított bele zokogva a vértelen angyalarcba.

- Mondd meg nekik, hogy...

Sosem tudta befejezni. A szájába tömött maréknyi robbanójegyzeten keresztülszűrődő, kétségbeesett sikoly hangja hátborzongató visszhangot vetett Yuuki – vagy akárki is volt ő... - lényének legbelsőbb zugaiban is. Saját könnyeit nyelve fordított hátat az ártatlan lánykának, aki megfosztotta a kölcsönkapott élettől, mely az egyetlen volt, amit ismert. Aztán robbantott.

**Nara Akane** Kedd Május 19 2015, 08:50

Száztizennegyedik nap

A karavánrablást követő napokban a lány, aki már nem tudta kicsoda, csak árnyéka volt korábbi önmagának. Beteget jelentett, s még csak hazudnia sem kellett. Rémesen nézett ki, nem festett sokkal különbül torzszülött mostohafivérénél. Bár a férfi felajánlotta, hogy feláldoz egyet a foglyok közül, hogy segítsen rajta, a gyengélkedő kunoichi finoman hárította ötletet, mondván, hogy ha minden apró-cseprő nyavalyánál Kisei ninjutsujára fog támaszkodni, a végén még egy náthát sem fog tudni leküzdeni önerőből. Az igazság ennél sokkal kevésbé volt prózaibb – egyszerűen undorodott a gondolattól, hogy még egyszer hozzáérjen az a féreg...

Lábadozása alatt nemigen vett ételt magához, és azt a keveset is hamar kiadta magából, amit sikerült leerőszakolnia a torkán. Ideje nagy részében csak szobájában ücsörgött, kisírt szemei a rácsos ablakok mögötti horizontot fürkészték egykedvűen. Visszatérő rémálmai valóságosabbnak hatottak, mint valaha, s már nem korlátozódtak az alvás idejére. Délibábok egy letűnt életből. Álom és ébrenlét mezsgyéjén tévelyegve, magatehetetlenül adta át magát hagymázas látomásainak. Egyre több szereplő és történet bukkant fel a múlt homályából. Névtelen és arctalan fantomok kísértették misztikus, vadregényes tájakon és színtelen szobákban. Ajtók nyíltak meg előtte, melyeken átlépve a mikor és hol, tér és idő értelmüket veszítették. Védtelen gyermekként élte át felnőttkorának legvérfagyasztóbb jeleneit, s meglett kunoichiként bújt a biztonságot ígérő anyaölbe. Minél valóságosabbá váltak ábrándjai, annál világosabbá vált, kiket lát illúzióiban és milyen viszony fűzte hozzájuk. De a kép, amelyet két élet történetének mozaikjaiból rakott össze, torz agyrém volt csupán. Korábbi lidérnyomásaival ellentétben azonban néhány szívmelengető emlék is utat tört magának a bánat és kétségbeesés rengetegében. Derű és bánat kéz a kézben ropták vad táncukat, súlyos lépteik alatt pedig megszakadni látszott a lány szíve. Álomtalan álmában eggyé fonódott két jelleme. Hat nap telt el így, se ébren, se alva, amikor egyszer csak összeesett, s múltjának fantomjai rohanták meg, minden addiginál elevenebben.

Egy meghitt szobában ücsörgött. Szarvasfej trófea a barátságosan pislokoló kandalló feletti falon. Álmélkodó, szájtáti kislány volt, sejpítő vékonyka hangján kérte apját, mutasson be újabb árnyjátékot a kifüggesztett, erdei csendéletet ábrázoló drapérián. Apró emberkék és beszélő állatok sziluettje játszott a festett rengetegben...

Geninvizsgán megbukott kunoichipalánta volt. Túlságosan félt hazamenni és közölni a rossz hírt családjával. Az Akadémia udvarán, egy fára kötözött abroncsban hintázott magányosan. Szomorú irigységgel figyelte, amint évfolyamtársai egyesével saját fejpántot kapnak. Elmorzsolt egy könnycseppet és megfogadta, hogy többé senki mögött nem marad el...

Első szerelemtől alélt kamasz volt. Az idegen faluból érkezett fiúval félszeg, ügyetlen csókot loptak egymás ajkáról, s a világ megszűnt létezni. Egy sötét szempárban viszontlátta ábrándos gyermekarcát, s azt kívánta bárcsak megállíthatná az időt...

Frissen avatott chunnin volt. Karjaiban az ifjú élettelen teste, akit szeretett, s akiről azt hitte, viszont szereti. Átkozta magát, amiért oly hiszékeny volt, hogy elhitte, külhoni szerelmének csak ő kell, nem pedig öröksége, klánjának szigorúan őrzött technikái. Ahogy kihúzta tőrét az áruló szívéből, úgy érezte, hogy a végső szúrással sajátját is éppúgy megsebezte és már sohasem fog olyan őszinte hévvel dobbanni senkiért, mint annakelőtte...

Medikus volt egy rajtaütő csapatban. Az ellenfél ereje minden várakozásukat felülmúlta. Vörös felhők, fekete alapon... A kék hajú nőszemély szárnyaiból záporozó, borotvaéles papírmasék könnyedén földre küldték osztagának legrátermettebb tagjait is. Egy korabeli shinobi az életét áldozta, hogy mentse társait. Keserédes győzelmük után újabb fogadalmat tett magának: élete minden hátralevő napját annak fogja szentelni, hogy kiváló orvosi ninja váljék belőle, hogy ez ne történhessen meg ismét...

Követ volt egy béketárgyaláson. Az ellenséges ország diplomatái vérengzésbe kezdtek csekély esélyeiket látva. Kardélre hánytak civilt és shinobit egyaránt. Az esendő lány, aki azelőtt volt meghalt a mészárlásban. Hamvaiból valódi kunochi született. Fegyver, hazája szolgálatában. Amikor a falu hőseinek egyikévé nevezték ki, büszkeséget kellett volna éreznie. Vagy részvétet. De ahogy mélyen magába nézett, csak ürességet tapasztalt... És ez végtelenül megrémítette.

Egy rémült lány volt a kötelességtudat porcelánmaszkja mögött. Feláldozható shogibábu a hatalmasok játszmájában. Egy székbe szíjazva ült. Öngyilkos küldetésre ítélték, mert az volt a vétke, hogy egy nagy múltú shinobi családba született. Tudta, hogy megtiszteltetést kellene éreznie, amiért egy ilyen fontos feladatra választották ki, de közönye fortyogó gyűlöletet rejtett. Már születésekor megfosztották szabad akaratától, s most arra készültek, hogy megfosszák az emlékeitől. A személyiségétől. Mindattól, ami azzá teszi, aki. Pusztán azért, hogy tökéletesebb eszköz lehessen. Fegyver olyanok ellenében, akiket egy másik elfajzott akarat hajtott rabigába. Mielőtt időtlen álmába merült volna, elhatározta, ha valaha is felébred, kétéletű pengévé változik, amit senki sem forgathat felelőtlenül...

Amikor jádezöld szemei kinyíltak a hajnal első sugaraira, már mindenre emlékezett. Végre tudta kicsoda... Hogy mi minden szárad a lelkén. És azt is, hogy mit kell tennie.

Száztizenkilencedik nap

Mióta visszanyerte emlékeit, kész rettegés volt az élete. Egymaga volt az ellenség gyűrűjébem és tudta, hogy a kétely legkisebb jele is végzetes hibákhoz vezethet. Visszagondolva mindarra, amit Yuukiként tett, olykor úgy érezte, sokkal helyénvalóbb lenne, ha egyszerűen feladná magát és végetvetne az egész tragikomédiának, saját életével együtt. Próbálta azzal csitítani tomboló lelkiismeretét, hogy minden amit tett, azt mások parancsára tette, de ez cseppet sem segített. Ahogy az sem, hogy nem kohaiakat ölt... Zömében. Mizu no Kuni polgárai is éppoly jóravaló emberek voltak, akik csupán a saját boldogulásukat hajkurászták ebben a világtalan világban. Ő pedig önös érdekből, élvezettel ölt. Hány árvát hagyhatott maga után..? A benne élő shinobi kifogásai leperegtek belső ítélőbírájáról. Tudta, hogy ember alkotta törvény nem mentheti fel mindazon szörnyűségek alól, amit elkövetett. Mégsem tudta rászánni magát, hogy a célegyenesben feladja. Otthon számítottak rá... És gyáva módon a halálba hátrálni különben is csak a könnyebbik megoldás lett volna. Akkor nevezheti csak magát ismét embernek, ha tovább él mindannak súlyával, amit elkövetett, és mindent elkövet, hogy jóvátegye azokat. Így hát úgy döntött, tovább küzd és folytatja a színlelést.

Miután magához tért, visszatért Yuuki napi rutinjához. Bár legutóbbi portyájuk nem volt épp kasszasiker, szerencsére volt elég tartalékuk ahhoz, hogy épp ne készüljenek újabb bevetésre. Fogalma sem volt, hogyan reagálna, ha ismét olyan tettekhez kéne folyamodnia a színjáték fenntartása érdekében, amik eddig mindennapi életének részét képezték. Bár szervezetén erősen rajtahagyta bélyegét a majdnem egy héten át tartó koplalás és álmatlanság, megpróbált olyan energikus és természetes lenni, amennyire csak tudott. Ahol lehet, kerülte a többiek társaságát, persze csak annyira, hogy ne keltsen zárkózottságával feltűnést. Helyette inkább munkájába temetkezett, serényen gondozta a Régi Közkórházba betérő vagyonosokat. Tudta, hogy csak pár napot kell kibírnia a kivonás napjáig. Még nem volt egészen konkrét ötlete arra, hogyan pakoljon fel annyi ellátmány az Isora Templomáig vezető útra, hogy ne keltsen vele feltűnést, ahogy azt sem, milyen fedőtörténetet kellene kitalálnia a magánakcióra, ami miatt csak egymaga hagyja el a bázist. De úgy érezte, ezen még ráér gondolkozni... Beépülésének száztizenkilencedik napján telepatikus üzenetet kapott. Nazuki hangja szólt a fejében és figyelmeztette, hogy egy nap múlva érkeznek érte a kivonási pontra. Eljött az idő.

Az alagsorba sietett, ahol a készleteket tartották. Felcsatolta övét, melyre a pecsétpapírral bélelt erszények voltak aggatva. Alaposan megszedte magát a szokásos dobófegyverekkel, továbbá robbanójegyzetekkel, gránátokkal. Hátizsákjába egynapi hidegélelmet és egy váltás ruhát pakolt a biztonság esetére. Nagy sietségében meg sem hallotta a mögötte koppanó, keménytalpas csizmák hangját.

- Nocsak "Yuukie"... Csak nem a saját szakálladra dolgozol mostanság? Ugye tudod milyen rossz szemmel nézné Kisei, ha ezt megtudná..?

A Riken'ya behízelgő hangjában bújkáló, kimondatlan fenyegetéstől a hideg is kirázta Akanét. Hátat sem fordítva megvonta vállát és tovább folytatta a pakolászást.

- Az egyik spiclim a határvidékeken már nem adott jelentést egy ideje. Semmi jelentős, de azért jobb ha magam járok.

- Ezek a besúgók... Igazán hasznevehetetlen népség tud lenni, nekem elhiheted. Viszont... Vak tyúk is talál szemet, ahogy mondják nem igaz? Az egyik informátorom nagyon érdekes dolgot osztott meg velem... Egy ideje már magamban tartogatom, elvégre mindig jobb egy kicsit körbeszimatolni, mielőtt a dolgok közepébe vágna az ember, nem gondolod?

- Bökd már ki hogy mi az!

- Tudtad, hogy Konohagakure no Satoban, él egy veled egykorú lány, aki szakasztott úgy néz ki, mint te?

- Valami konohai szuka hasonlít rám. Nagy cucc. Mégis mi közöm van hozzá? Biztos vagyok benne, hogy vagy tucatnyi ilyen rusnya anyaszomorító mászkál a világban, min te...

Minden önuralmára szükség volt, hogy hangja ne remegjen a félelemtől és meg tudja őrizni Yuuki szokásos szurkálódó cinizmusát.

- Nos... Ez a lány történetesen négy hónapja tűnt el a Rejtett Levélből... Mindenfajta nyom nélkül. Pont akkor, amikor te felbukkantál! Micsoda egybeesés! Nem gondolod... Nara Akane?

Hiába koncentrált a szerepre, amikor saját nevén szólította a fejvadász, akaratlanul is összerezzent meglepetésében, ami pont elég volt, hogy elárulja magát. A nyílvető mechanizmus kattanását hallotta a füle mögött, és csak egy pillanattal előbb bukott le, mint ahogy a vessző kirobbant az íjpuska sínjéből. Sarkon fordult és minden erejéből állcsúcson verte a kalapos férfit, aki hanyatt vetődött a csapás erejétől, de eszméletét nem vesztette el. A kunoichi hirtelen rémületében ahelyett, hogy kivégezte volna ellenfelét, inkább futásnak eredt. Tudta, hogy az összes bejáratot őrök őrzik, akiket egy pillanat alatt riadóztathatna Riken'ya, így a távozás legkevésbé kellemes módja mellett döntött – a pincében található halottasház felé vette az irányt.

A kórház legalsó szintjén található proszektúrán szabadították meg a használhatatlanná vált túszokat, és a félresikerült műtétek betegeit értékeiktől, ruháiktól. A lecsupaszított testeket ezután az alagsori ciszternában várakozó tutajra dobálták, hogy a vak révész, aki már akkor is itt dolgozott, amikor a létesítmény még teljes pompájában üzemelt leússzon velük a krematóriumig. Ha emlékezete nem csalt, akkor a folyó déli irányban fojt. Ha félúton az égető felé leszállna, már egészen közel lenne Isora Templomához. Kattogást, majd vad, fütyüllő hangokat hallott. Ismét épp hogy csak sikerült kitérnie a lövedékek elől a Fürge Test technikával. Az utolsó lövedék így is súrolta a vállát. Ahogy lesüvített a hullaházba vezető lépcsőn, ismerős alakra lett figyelmes... Shishimaru állt egy boncasztal mellett, és a rajta kiterített tetemről szedegette le az ékszereket és finom ruhadarabokat. Nyilván épp a gyűjteményét bővítgette. Akane halk léptekkel mögé osont, hátulról átölelte az óriás felsőtestét és fájdalmas hangon azt suttogta:

- Bocsáss meg Shishimaru...

És elmerült az agyaghasználó árnyékában. Az Árnyék Kontroll Technika sikeres volt, egy pillanat alatt átvette a csupa izom test felett az uralmat. Szörnyen érezte magát, amiért így kihasználja az egyetlen embert, aki igazán jó volt hozzá az utóbbi pár hónapban... De tudta hogy nincs más választása, kettő ellenféllel már sehogy sem bírt volna el. Riken'ya rontott be a terembe, kezében nyílpuska. Hevesen szedte a levegőt, borostás állán véraláfutás. Dühtől tajtékozva ordított társára:

- MERRE MENT?! Yuuki, vagy akárki is legyen az a szajha... Látnod kellet.

Vészjóslón közeledett a néma hústoronyhoz. Karnyújtásnyira megállt előtte és az arcába üvöltött:

- Szavamra mondom Shishimaru, ha rejtegeted, akkor léket eresztek abba a hülye fejedbe! Már ha egyáltalán bármi keresztüljuthat azon a fene vastag koponyádon... De bízz bennem, kitartóan fogok...

A vékony nyakára fonódó lapáttenyerek belefojtották a szót. Kidülledő, vörösödő szemekkel, egyre liluló arccal próbált fojtott hangon szavakat kipréselni magából:

- Beléd... Meg mi... A fene ütött?!

Utolsó erejével megemelte számszeríját, hogy az óriás arcába lőjön vele, de az egy szimpla rántással eltörte a fejvadász nyaki csigolyáját. A kalapos férfi holtan rogyott össze. Akane egy pillanatot sem habozva előugrott Shishimaru árnyékából, s mielőtt az még megfordulhatott volna, a Ranshinshouval apró csapást mért a fickó tarkójára. A koponyán átjuttatott elektromos kisülés már azelőtt összezavarta a shinobi agyának motorikus funkciókért felelős területét, mielőt az ellentámadásba kezdhetett volna. Az óriás magatehetetlen, rángatózó bénaként esett össze. A lány gyorsan kitépte a nyílvetőt Riken'ya halott ujjai közül, majd célzott...

... És nem tudta meghúzni a ravaszt. Tisztában volt vele, ez mit jelent majd számára, ha a Hírszerzés valamiképp tudomást szerez majd az itt történtekről, mégis képtelen volt kioltani az együgyű behemót életét. Fegyvertartó keze remegett, mint a kocsonya, szemeibe könnyek gyűltek... És végül leengedte a kézi nyílpuskát. A földön vonagló férfi szemében néma vád csillant, de egy szót sem szólt. Csak szótlanul figyelt. Ez volt a legrosszabb az egészben. Tekintete sokkal inkább tűnt csalódottnak, mintsem dühösnek. Sokkal könnyebb lett volna, ha ordít, ha a pokolba kivánja, ha megfenyegeti, hogy porrá töri a csontjait... De semmit sem szólt. Hallgatagon nézte végig, amint Akane kétségbeesett kapkodással kifosztja a fejvadász élettelen tetemét. Gyorsan magához vette az összes póttárat a lőfegyverhez, és egy marék gyűrött készpénzt, amit a belső zsebek egyikében talált. Méltó befejezés négy hónapnyi sírrablás után... Felnyalábolta a testet és vállán cipelve azt a tutajhoz indult...

Az ifjú kunoichi élete legnyomasztóbb fertályóráját töltötte el a hullakupacban fekve. Riken'ya testét és a sajátját is egy-egy csupasz, aszott halott illúziójával ruházta fel a Henge segítségével. A vak révésznek persze amúgy sem szúrtak volna szemet, de a kórház környékén strázsáló őrszemek könnyen észrevehették volna a két ismerős alakot. Nehéz volna eldöntenie, melyiket nehezebb visszatartani: a hányingerét, vagy a sírógörcsöt. Amikor a csónak kellő távolságba ér a falutól, a lehető legkevesebb zajt csapva a partra ugrott és megindult Isora Temploma felé.

Több mint félnapi erőltetett menet után megpillantotta az ódon szentély csúcsát. Megengedett magának egy bizonytalan mosolyt. Nemsokára hazatérhet. Ahogy azonban közelebb ért, földbe gyökerezett a lába. A hetykén vállára vetett oldaltáska a földre huppant, ahogy ujjai már nem tartották többet. A templom lépcsőjén Kisei ült, s egy régi, bőrkötéses könyv fölé görnyedt. Ahogy a lány hallótávolságon belülre ért, fel sem nézve olvasmányából, hangosan szavalni kezdett:

"... Isora lusta fickó vala, mindig ápolatlan és szegényen öltözött. S mikor végre eljöve, kiemelkedvén a tengernek fenekéről, fenséges köntösök helyett iszap és nyálka borítá testét. Kagylók ragadának minden porcikájára, hajában hínár lengedeze. Mogorván kérdezé, mit akar tőle a Császárnő.

Ereszkedj le az Alvilágba és esdekelj őfelségének, a Sárkánykirálynak, adja nekem a két Hullám Ékkövet! Válaszolá a Császárnő..."

Akane értetlenül meredt ellenfelére. Egy pillanatra még arról is megfeledkezett, mi vár rájuk az elkövetkező percekben.

- Miért olvasod fel nekem mindezt..?

- Civilizált emberek vagyunk nem? Elvégre nem onthatom ki a beled mindenféle előjáték nélkül. Komolyan azt hitted, hogy ennyivel megúszhatod?! Hogy Riken'ya nem jelent nekem először, mielőtt megvádolna valamivel? Hogy nem csicsergik el a madárkáim, hol próbálják felszedni a mocskukat a levéltetvek? Azt hittem a konohaiak büszkébb népség annál, mint hogy rég elveszett kishúgának adja ki magát valamelyikük! A kifilézett tested intő példa lesz minden féregnek, aki hasonlóval próbálkozik.

Akane bátor szavai éles kontrasztot alkottak nyárfalevélként remegő lábaival:

- Nem félelemlítesz meg többé Kisei. Többé nem...

A shinobi kardtokjára támaszkodva felállt. Megrecsegtette a nyakát, majd gúnyos hangon válaszolt.

- Nagy szavak. Egy hullához képest.

Csak egy vérvörös villanást látott, ahogy a férfi kirántotta karmazsinszín pengéjét, s nekirontott. A kunocihi kunait kapott elő és az arcától egy hüvelyknyire sikerült csak megállítania a katanát. Kisei Hirukenjén még csak csorba sem esett, míg a lány tőre majdnem a feléig megrepedt. Ellenfele vad, nagy ívű keresztcsapásokkal rohamozott, így neki folyamatosan hátrálnia kellett, hogy kitérjen a csapások elől. Tudta, hogy pengéjét legfeljebb párszor használhatja védekezésre, mielőtt eltörne. Újat rántania egy kardpárbaj közepén pedig nem épp a legbölcsebb húzás lenne. Féltávolsági harcosként jelentős hátrányban volt a kardforgatásban képzett Kisei ellen. Valahogy helyet kellett csinálnia kettejük között, csak még azt nem tudta, hogyan. Végül elszánt lépésre szánta el magát. Tudta, hogy ezt a harcot nem nyerheti meg áldozatvállalás nélkül. Ezt az egyet mindennél jobban megtanulta a shogileckék során. Míg ügyesebbik bal kezével a kunait tartotta, addig jobbját készenlétbe helyezte, hogy kellő pillanatban a Speciális Chakra technikát alkalmazza. Az ellensége másfélkezes fegyvert használt, így tudta, hogy némi előnyhöz juthat, ha legalább az egyik karját kiiktatja. A lényeg az időzítés volt, hogy a vágást mindenképp ő kapja előbb, hisz jól ismerte a Hiruken képességét: ha azután ejt vágást a testén, hogy a használó megsebesült, azonnal gyógyítani kezdi a sebeit. Amikor engedett a védelmén, Kisei azonnal kihasználta az alkalmat és mély vágást ejtett a Nara oldalán. A lány szinte érezte, ahogy a Pióca Penge chakrát lop a szervezetéből. Amikor ellenfele már kellő lendületet vett a támadáshoz, a kunoichi kézfejét egyszer csak borotvaéles chakra vette körbe, amivel lesújtott "mostohája" felkarjára, elmetszve annak izmait, és az alkar működéséért felelős inakat. Így, hogy a ninja ügyesebbik karja kiesett a számításból, volt elég ideje a következő csapás előtt egy villanógránátot előrántani és földhöz csapni. Szorosra zárva szemhéjait ugrott hátra. Megpróbálta figyelmen kívül hagyni az oldalába nyillaló, égető fájdalmat, ahogy frissen zsákmányolt nyílvetője után nyúlt. Célratartotta, majd a rohanvást előretörő shinobiba eresztette vagy a fél tárat. Bár a férfi lendületét sikerült kissé megtörnie, előrenyomulását nem. Korábbi lendülete tovább hajtotta. Jobb karja holt súlyként lógott, míg a baljában katanáját tartotta. Akane nem számolt azzal, hogy egy ilyen találatsorozat után egyáltalán képes lesz megmozdulni ellenfele, így váratlanul érte a roham. Az átlós vágás számszeríjat tartó karjának csuklóját érte. Kis híja volt, hogy le nem metélte az egész kézfejét. A második a fájdalomtól beállt sokkot használta ki, ez a hasát érte. Erszényes öve ugyan valamennyire fékezte a sérülést, de így búcsút mondhatott a fegyvereinek. Létfontosságú szerve legalább nem sérült. Az eddig kezében tartott csorba kunait majdnem tövig a hullaképű vállába döfte, majd azt ezt követő hátrálás közben mindössze annyit tudott tenni, hogy felkapott egy másikat, ami kiborult a földre, amikor öve földre hullott. Nyílpuskáját elejtette a vágáskor, bal keze szinte használhatatlan volt. Kisei viszont úgy tűnt, majdhogynem jobban van, mint amikor elkezdték a harcot. A vágások során lopott életenergia aktívan dolgozott beteg testében, a húsából kiálló nyílvesszők lassú mozgással araszoltak kifelé. Jobb karja meg-meg rándult, jelezve, hogy a gyógyulási folyamat ott is rohamos gyorsulásnak indult. Tovább támadott, a lány pedig a korábbi módon próbált kitérnie előle. Tudta, hogy minden egyes bekapott találattal csökken az esélye, hogy élve hagyja el ezt a helyet. De közel sem volt olyan jó vívó, mint ez az ember. Eljött az ideje, hogy egy "bástyát" áldozzon fel. Nem volt más lehetősége, ha sakkot akart adni ellenfelének. Ismét rést hagyott a védelmén, Kiseit pedig annyira elvakította a vérszomja, hogy nem tanulva a korábbiból, kapott a kínálkozó lehetőségen. Szó szerint keresztüldöfte a lányt, aki utolsó erejével kihasználta, hogy ellenfele képtelen elrántani a kardot, s kunai késének egy vágásával lemetszette a férfi felső ujjperceit, aki így fogást vesztett a kardon, Akanéban hagyva azt. Ellenfele artikulátlan üvöltéssel ugrott hátra.

Most lett volna a legalkalmasabb klántechnikáit alkalmazni, de tudta, nem bánhat felelőtlenül így is egyre apadó chakrakészleteivel. Különben is haldoklott, már nem igazán volt képes komoly formai manipulációra. A reggel használt jutsuk után még mindig nem töltődött fel teljesen, a mostani harcban pedig már elhasználta ereje legjavát. Legfeljebb egy-két technikára, ha maradt ereje. Kihasználva a levegővételnyi szünetet, mindkét ninja fáradtan pihegve állt, farkasszemet nézve egymással. A nyílvesszők halk kopogással távoztak Kisei testéből, de a kunai a vállában maradt. Csonka, vérző keze rákulcsolódott, s kirántotta húsából a csorba vágófegyvert. Siralmasan nézett ki, de Akane még rosszabbul. A férfi halk, gúnytól csöpögő nevetésben tört ki:

- Azt hiszed anélkül, nem tudlak megölni? Tudatlan csitri. De mielőtt végeznék veled, tudnom kell valamit. Mit tudsz a húgomról? Mit tettetek vele ti konohai kutyák?!

A lány, bár szíve szerint meg nem történtté tette volna, amit elkövetett, mégis gonosz, kárörvendő hanggal kacagott fel. Fel kellett bőszítenie ellenfelét, és ennél jobb módot keresve sem találhatott volna...

- Emlékszel a karavánra, két hete? Ott találtam rá... Felrobbantottam a csinos kis fejét, nehogy tönkretegye az alibim!

- TE MOCSKOS KONOHAI KURVA!

Mennydörögte a férfi és gondolkodás nélkül rohamra indult. A lány feltartotta kunaitartó kezének mutatóujját, másikkal rámarkolva pedig létrehozva a Patkány pecsétjét. Árnyékából vékony sáv csapódott ki a férfi felé, aki egyenesen belerohant a támadásba. A Kage Mane sikeres volt. Pár méterre álltak egymástól, ugyanabban a tartásban. Mindkettejük kezében ugyanolyan penge. Patthelyzet. Ahogy a lány maga felé irányította a fegyvert, azt ugyanúgy cselekvő Kisei hisztérikus röhögésben tört ki. A Nara fáradt hangon megszólalt:

- Vége Kisei.

- Miről beszélsz? Ha én meghalok, te is velem tartasz.

- Megéri, ha tudom, hogy egy magadfajta féreggel kevesebb lesz a világban.

Válaszolta a lány és elvágta a saját torkát.

Vakító fehérségre ébredt.

- Fura, a túlvilágot mindig is egy sötét helynek képzeltem el...

Motyogta félálomban. Fojtott hangú nevetést és sutyorgást hallott:

- Ez még mindig nem lett okosabb...

- Szerintem csak a sebláz beszél belőle. Mérdd meg még egyszer, nem ment-e fel!

Ahogy kitisztult kissé látása egy konohai kórterem ismerős látképe fogadta. Ahogy mozdulni próbál, fájdalmasan felnyögött a vénájába vezetett infúzió miatt. Felsőteste és torka úgy be volt fáslizva, mintha mumifikációra készítenék elő. Ahogy értetlenül felpillantott,a kórházban dolgózó ápolónők unásig ismert arcát vette észre. Bár minden mozdulat kínszenvedés volt számára, nyögdécselve ülő helyzetbe tornászta magát. Pár pillanatig csak értetlenül bámulta saját kezeit, majd finoman körbetapogatta a nyakára tekert kötést.

- Csak óvatosan Akane-chan! Ha folyton felszakítod a varratokat, még hetekig ágyhoz leszel kötve, nekünk pedig mielőbb szükségünk van rád. Tudod mennyi éjjeli műszakot kellett vállalnunk, amíg te odavoltál?

- Képzelem... Én... Én élek. De hogyan? Az utolsó dolog amire emlékszem, hogy elvágtam a torkom...

- Hát ami azt illeti, nem sokon múlt Angyalom. Ha a mentőalakultak pár perccel később ér oda, most valószínűleg gyászruhát próbálgatnánk. Szerencsére volt még annyi lélekjelenléted, hogy elkezdd gyógyítani a sebet, így a vérzés nem volt annyira gyors. Remélem hamar kinövöd ezt a vagdosós korszakot.

Erőtlen nevetés rázta a lábadozó lány testét, de hamar abbahagyta, mert kis híján összecsinálta magát a fájdalomtól.

- Istenemre mondom, a mai fiatalok tisztára meg vannak őrülve. Nem tudtad volna a másik kezedbe venni azt a tőrt, mielőtt árnyjátékokba kezdesz?

- Hát nem voltam éppen a helyzet magaslatán...

Felelte egykedvűen. Ahogy jobban szemügyre vette a szobát, egy nagy vázányi frissen virágot vett észre az éjjeli szekrényen.

- Ezeket ki hozta?

- A családod te butus. Ó, majd' elfelejtettem. Nem éppen virág, nem is úrihölgyeknek való játékszer, de ezt Hokage-sama küldi neked.

Az egyik idősidő ápoló egy hosszúkás, rongyba csavart tárgyat halászott ki a szekrényből és finoman a beteg ölébe fektette. Ahogy Akane széthajtotta a vászont, egy pillanatra a torkán akadt a szó. Hiruken volt az, Kisei nagy becsben tartott pengéje, ébenfa tokban, melyre a "Néma" kanjija volt pecsételve. A fegyver ami kis híján a halálát okozta. Látni sem akarta ezt a szörnyű tárgyat.

- D-de miért? Azt értem, hogy a mentőosztag minden értékeset felmarkolt, ami Isora Templománál találtak, de nálam számtalanabb alkalmasabb kardforgató van, aki jó hasznát venné. Miért nem adták másnak?

- Hazudnék, ha azt mondanám, nem próbálták. De érdekes jószág ez, amit kihúzták a tokból, egyetlen szót kezdett makacsul ismételgetni a forgató fejében...

- És mi volt az?

Kérdeztt vissza meglepetten a lány.

- A neved.

Még mindig a döbbenettől és sebláztól kábán megragadta a katana markolatát, ujjnyira kihúzva a vörösre edzett pengét hüvelyéből. Rekedtes, hangot, pontosabban hangokat hallott a gondolatai közt visszhangozni:

- Áh már vártam ezt a találkozást. Ezek a mihaszna húszsákok mindezidáig megtagadták, hogy elhozzanak neked. Rendelkezz velem, Úrnőm...

Órák óta ült már a tus alatt, mintha lemoshatná magáról mindazt a kegyetlenséget, amit elkövetett. Csupaszon, térdeit átölve ült az enyhet adó vízsugár alatt, még sokáig azután is, hogy az utolsó csepp melegvíz is távozott a lefolyón. Mostanában egyre gyakrabban fordult elő, hogy úgy belemerült gondolataiba, hogy megszűnt létezni a külvilág. Saját vacogására riadt fel, fogai vadul kocogtak a hidegzuhanytól. Sápatag, lúdbőrös teste köré fázósan törülközőt csavart, ahogy a fürdőszobatükörhöz lépett. Smaragd tekintete vádló tekintettel nézett farkasszemet tükörképével. Hosszasan méregette magát, arcán kifejezések egész miriádja futott át pár perc alatt. Apró öklei hangosan csattantak az üvegen, a törések pókhálójának közepéből vér csordogált lassú patakokban. Számtalan apró Akane pillantott vissza rá a szilánkokból. Hirtelen megfontolásból egyszer csak lehajolt, és a fiókban kezdett turkálni, majd munkához látott...

Másnap nagybátyja kertjében üldögéltek. Ezúttal semmi edzésről, technikatanulásról, vagy ilyesmiről nem volt szó. Még rengeteg sebe volt, ami be kellett hogy gyógyuljon kissé, mielőtt visszatér a kunoichi élethez. Néhányukat majd gyógyítja az idő, néhányukat talán az sem. A kecskeszakállas férfi szokásos, komoly stílusában vonta kérdőre unokahúgát:

- Nem mintha nem örülnék, hogy lemondtál arról a nevetséges szőke festékről... De szeretném megkérdezni: mit remélsz egy hajszíncserétől. Az emlékeid nem fognak halványulni, csak azért, mert akkor másképp néztél ki, amikor azok történtek.

- Tudom Shikaku-ojisan. Én csak... Tudod, utoljára akkor volt fekete a hajam, amikor még csak egyszerű kislány voltam, akit nem rontott meg a shinobi világ... Úgy éreztem, ha megint olyan lesz a hajszínem, mint rég, talán visszakaphatok valamit abból a gyermeki ártatlanságból. A szőkeség csak azokra a kellemetlen dolgokra emlékeztet, amiket felnőttként kellett átélnem. Ha most tükörbe nézek, sokkal inkább azt az Akanét látom, aki akkor voltam. Önámítás, de jólesik.

- Még mindig magadat vádolod? Hisz semmire sem emlékeztél a múltadból!

- Épp ez az, Ojisan. Ha elvesszük a neveltetést, társadalmi berögződéseket és elvárásokat, törvényeket, mi marad belőlünk? Üres lap. Rám találtak a tengerparton mindezek nélkül, és pár hét alatt hidegvérű gyilkos lettem. A lelkiismeretem, a morális iránytűm... A ninja utam, ahogy divatos manapság mondani. Mindez csak konvenció. Azért tartjuk helyesnek, amit annak tartunk, mert azt mondták nekünk, nem azért mert a lényünkből fakad. És ha az emlékeim nélkül képes voltam minderre... Akkor mindaz, amit elkövettem, a lényem része. Az alaptermészetem. Talán mindannyiunké. És ez a gondolat rohadtul megrémít Ojisan.

Köszönöm, hogy elolvastad.

Új felszereléslista: (a régi oldallal elveszett az összes cuccom)

- 5 füstbomba

- 5 villanóbomba

- 5 robbanójegyzet

- 3*10 méter drót

- 1 fuuma shuriken

- Precíziós kesztyű

- Állítható hosszúságú fojtózsinór

- Bougan 23 pneumatikus nyílvető (légmeghajtásos kézi nyílpuska, forgótáras, 10 lövedék leadására képes gyors egymásutánban újratöltés nélkül)

- 2 cseretár normál nyílvessző

-1 cseretár robbanó nyílvessző (a nyílvesszők tollazata robbanójegyzetből van hajtogatva)

- 1 cseretár mérgezett nyílvesszőknek (méregre külön pályázok majd)

- Hiruken - Pióca penge

Ősrégi katana, eredete egészen a shinobi világ hajnaláig nyúlhat vissza. Történetéről nem tudni sokat, pár legenda keringett ugyan az eredeti használóról, regék vérről és árulásról, de már kevesen élnek, akik emlékeznek ezekre a mesékre, s még kevesebben akik hitelt ad nekik. Vérvörösre edzett pengéje cseppet sem csorbult a századok alatt. Igazi különlegessége azonban abban rejlik, hogy ha sebet ejtenek vele, az ellenfél életerejéből táplálkozva gyógyítja forgatója sérüléseit, vagy ha az sértetlen, chakratartalékait gyarapítja. Egyediségét tovább növeli, hogy a kevés személyiséggel rendelkező fegyver közé tartozik. Amikor kihúzzák tokjából, amire a "Néma" kanjija van pecsételve, suttogva, vadul bíztatja gazdáját az ádáz vérontásra, minden egyes csapásnál csak jobban hergelve a kardforgatót. Hangja, akárha több száz kárhozott lélek kórusa suttogná ugyanazon dolgokat. A legendák megoszlanak a pengébe zárt entitás mibenlétét illetően: egyik azt állítja, egy falánk, vérszomjas yokai van a kardba pecsételve, ami hatalmát kölcsönzi. Az, hogy százak hangján szól, csupán a megtévesztés, manipuláció eszköze számára. Mások szerint a suttogó hangok a fegyver által lemészároltaktól származnak. Senki sem tudja biztosan. Gonosz tanácsait csak forgatója hallja. A szóbeszédek szerint nem egy jóravaló shinobit kergetett már őrületbe, vagy vérgőzös tombolásba. Folytonos fecsegése lelkesítő, vagy hátráltató is lehet, a kard "kedvétől" függ. Csak azt fogadja el tulajdonosának, aki végzett az előzővel, különben csak sima katana marad az idegenek számára. Akik hallották már a Hiruken legendáját, azt állítják, igazi potenciálja és hatalma csak akkor nyilakozik meg, amikor használója kiérdemli, hogy elárulja az igazi nevét. Egy dologban azonban az összes mítosz egyetért: rendkívül sötét utat kell bejárnia annak, aki a Hiruken megbecsülésére áhítozik.

Tanult technikák:

Kage Shibari no Jutsu - Árnyék Kötés Technika

Daira Kage Ayatsuri no Jutsu - Árnyék Kontroll Technika

Ui.: Nem tudom mennyire férnek bele az általam kért fegyverek a kvótába, így szeretnék ezügyben is tiszta vizet önteni a pohárba. Annak oka, hogy ilyen nyílpuskát szeretnék a karakteremnek, igen egyszerű: másnak nincs. És nem azért számít ez nekem, mert "az vagesz", hanem mert egy Nara karakternél lényeges, hogy hol hordja a dobófegyvereit, stb. Így nem kéne azon aggódnia, milyen lehetetlen helyekre tegye a fegyvereit, ahova más biztosan nem szokta. A számszeríjjal a kunai, senbon, illetve shuriken használatot akarom kiváltani, mert ez szerintem sokkal hasznosabb az árnyék ninjutsuk alkalmazásánál. Szerintem Takumi no Sato megüti ezt a fejlettségi szintet.

A kard megtartásához azonban nem ragaszkodok okvetlenül. Persze nagyon szeretném, de megérteném, hogy miért dobja vissza a Staff az ötletet. Ha ez a fegyver csak jelenlegi szinten lenne túl jó a karakternek, lehetséges alternatívaként tudom ajánlani, hogy "hagyjuk hűlni a dolgot", amíg a karakter fel nem nő eléggé a használatához. Tehát a karakter félretenné a vitrinbe, mondván, hogy nem elég erős a használatához. Igazából amúgy is később akartam szert tenni egy ilyen fegyverre, de az fórumon kijátszva alsóhangon hónapokat jelentene, itt a sztoriban meg adta magát a lehetőség, hogy beleírjam, szóval gondoltam miért ne. De hangsúlyozom, nem feltétlen rögtön szeretném, és azon se durcázok be, ha nem kaphatom meg.

"Yuuki"

Nara Akane Meridian__mercy_cover_1_by_ninjatic-d6e3k0e

A számszeríj

Akane új öltözettel és hajszínnel

Nara Akane E4bcd5673495bad4884608fddd14bb2c-d3pujc7

Jiraiya Szomb. Május 23 2015, 21:55

Üdvözlet!

A Ninja Tanács értékelte ezt a szép Bővítményt, viszont arra a döntésre jutott, hogy nem válthatod be a karakterrel a visszamaradt pontokat, mivel eltelt azóta öt év, hogy az új oldal elindult.
VISZONT! Az Élményt Elfogadom, a technikákat és a bővítményben szereplő változásokat jóváhagyom. Jutalmad +37 Chakra ezek mellé. Az idő elteltével pedig gazdagodtál +15.000 Ryo-val.

Jiraiya Vas. Május 24 2015, 18:25

A Ninja Tanács arra a döntésre jutott, hogy az itt megtalálható Szabályzat értelmében, elfogadja a pontok beváltását, mivel ide le van írva, hogy a Játékostól függ, hogy mikor váltja be ezt az egyszeri lehetőséget. Te most váltottad be, így számodra ez a lehetőség még él, ezért megkapod a +100 chakrát, amit nem hagytunk jóvá és a Bővítmény teljesen elfogadva, azonban magára a bővítményre most nem jár + chakra, csak a pontok válthatóak be és a jutsuk fogadhatóak el!

Ajánlott tartalom

Nara Akane

Nara Akane

Re: Nara Akane

Re: Nara Akane

Re: Nara Akane

Re: Nara Akane

Re: Nara Akane