Ransui Midori

Ország:Tűz Országa
Rang:Genin
Szint:D
Chakraszint:-
Kor:17
Nem:Lány/Nő
Felszerelések:Ruházaton, homlokvédőn kívül semmi speciális. 
Kinézet: 163 cm magas, 52 kg; Midori, nevével ellentétben hosszú, barna hajjal rendelkezik, melyet általában csak hajmosáskor enged ki a kontyból. Karcsú, nőies teste, érett, csábos formái nem mutatják, hogy mégis mekkora erő van a lányban, és erre rá is segít fehér-narancs-fekete, sárkánymintás, testhezálló kezeslábasával, melynek a lábrésze combtőnél ér véget, majd fekete, strapabíró harisnyába megy át (avatárképpel ellentétben nincs rajta se kesztyű, se csuklóvédő, se felkarkarika). 
Jellem: Midori különc, sosem volt igazán társasági ember, állandóan csak a helyét kereste a nagyvilágban (és most is teszi). Ennek ellenére akadémiai társaival jóban volt, talán még szerette is őket, de sosem érezte úgy, hogy "otthon" van, ezért inkább gyakoribb azon kapni, hogy elmereng, az eget, vagy a tájat figyelve, minthogy aktív társasági életet éljen. Szereti az alkoholt, de ritkán jut hozzá, részeges hangulata játékos, fiúszerető. A tudálékosság hamar kiveri nála a biztosítékot, és az erőltetett, nagyon egyértelmű flörtölő szavak is. 
Midori nagyon értékeli a fizikai erőt, és a lelki gazdagságot, azokhoz az emberekhez húzza a szíve, akiknek van mit adniuk, ami nem (csak) anyagi. Emellett apja harci stílusát akarja tökéletesre elsajátítani, és, ha lehet, továbbfejleszteni (de ez már inkább életcél). 
Technikák:  Shunshin no Jutsu 
                Henge no Jutsu
                Bunshin no Jutsu
                Kawarimi no Jutsu
                Kakuremino no Jutsu
                Jubaku Fuuda: Kassei 

Előtörténet: 

Morcosan könyököltem apró szobám ablakában, és figyeltem a szürke fellegekből hulló esőt. Furcsa dolog volt, én sem értettem: szerettem az eső által hozott frissesség illatát, de nem szerettem, hogy nem mehettem ki a hátsó udvarra edzeni. Fekvőtámaszokat, hasizmot vakulásig csinálhattam, nem volt olyan fejlődésértékük, mint a kopár kertben álló fapózna ütése, rúgása. Mellékesen nagyon hamar rájuk is untam, de mit lehetett csinálni? Most, sajnos, a lehetőségek megszabták a határokat. Földre ereszkedtem, és nekiláttam a mellizmozásnak. Egyszerű volt a recept: ha enyhe nyomást éreztem kebleimben, akkor kitoltam magam. Behajlít, enyhe nyomás, kitol.... Társaságra vágytam, de nem szüleimét, vagy bátyámét; talán apám megért, hisz ő tanította meg első technikáimat, és tanítgatja most a Részegesököl Stílust, de állítása szerint még messze vagyunk a kiforrott mozdulatoktól. Nem, most egy olyasvalakinek a társaságára vágyom, aki kérdés, beszólás, megjegyzés nélkül átölel, akinek érezhetem a melegségét, akinek karjaiban úgy érzem, hogy igen, én ide tartozom. Kár, hogy a faluban nincs egyetlen ilyen ember sem. Szüleim, pff, jó, de azt már megszoktam, ez evidens, hogy ide is tartozom. De én máshova is szeretnék tartozni. 

Gyermekkorom átlagosan telt, már, ha átlagosnak lehet nevezni, hogy családom minden tagja meg volt kergülve. Engem csak ide-oda taszigált a sors hulláma, anyám karjától apáméig, majd vissza, szerencsére bátyám egyszer sem nyúlt bele az egészbe. A felnőtté válás legelső foka akkor ért el, amikor megtudtam, hogy anyám miért ütlegeli apámat oly gyakran a seprűvel. Tíz évre rá már én is kezdtem nagyon félni attól a seprűtől. Anyám folyton feszült volt, mindenben tudott találni problémát, és kevés olyan pillanat volt, amikor nem volt mogorva az arca. Mindig hallgatóztam a résnyire nyitott ajtómon keresztül, hogy mi miatt folyt a veszekedés késő esténként odalent, és általában ugyanaz volt a téma: alkohol. Miután kikiabálta magát anyám, és elküldte apámat a kanapéra éjszakázni, apa nem feküdt le azonnal, kiment és az eredetileg számomra felállított facölöpöt püfölte, egészen addig, ameddig egy ideges szomszéd fejbe nem vágta egy téglával. Ezeket a kis edzésszösszeneteket valamiért nagyon szerettem nézni, figyelni, hogyan üti meg a fát, mennyi ideig csinálja, hogy aztán titokban én is kimenjek és utánozni próbáljam. Amikor anyám rajtakapott tartott egy órás előadást, hogy miért nem jó dolog apám mintáját követni, majd később apám kapott rá, aki cserébe négy órán keresztül edzett, és a végén kijelentette, hogy "Igen, ez az én lányom.". Mondanom sem kell, hová húzott a szívem. Évekig edzett így a hátsó udvaron; nem tanított speciális mozdulatokat, azt mondta, ráérek még arra, először legyen egy alap, melyre építeni lehet. Kevés barátom volt, nem nagyon járkáltam bevásárláson kívül akárhova, úgyhogy, békésen, cölöppüföléssel teltek múltak az évek, amikor is megtalált a felnőtté válás második foka.
Serdülőkor: pár évnyi szenvedés, de, ha visszatekintek rá, megérte. Testem nagyon hamar megért, izom, adottságok, és formák terén, így apám megpróbált beajánlani a Ninjatanácsnál, hogy felvegyenek, mint Genin. Nem szerette az Akadémiát, szerinte ő sokkal jobban meg tudott volna tanítani nekem mindent (hisz Jounin volt ő), de a Tanács elutasította kérelmét, mondván, hogy minden ninjának végig kell járnia az oktatás összes szintjét. Tizenöt évesen a jóval fiatalabb, és infantilisebbek társaságában kerültem az Akadémiára. Nagyon kilógtam közülük, de ennek ellenére többé kevésbé harmonikus volt a kapcsolatunk. A Tanács direkt kalkulálta érettségemet, így a képzésem nem tartott sokáig, fizikai készségemmel semmi baj nem volt, és kezdetleges chakrairányítási képességemet kipolírozták, precízebbé tették. Szert tettem alapvető jutsukra, és ugyan minden áron egy egységes alapra próbálták helyezni a tanulókat, én mégis úgy láttam, hogy a többiek különlegesebbek voltak nálam. Szinte mindenkinek volt már valami speciális technikája, ami, ugyan még messze álltak a tökéletestől, a potenciál megvolt bennük, hogy egyedivé váljanak. Nekem meg csak a mellméretem, meg az erőm volt egyedi, legalábbis én így éreztem. A Genin vizsga a vártnál sikeresebben ment, annak ellenére, hogy a Bunshin no Jutsunál csak egy klónt tudtam létrehozni, nem úgy a többiek, akiknek mind sikerült a kettő; szerencsémre a fizikai erőmet, és az elvileg bennem lappangó tehetséget tekintették előrébb, így átengedtek. Így jutunk el a harmadik fázisába a felnőtté válásnak: felelősség. Olyan munkákat vállalunk el, melyek az egyik genintársam szerint nem egy ninjának való, melyek valóban nem fognak túl sok izgalmat hordozni nekünk, de minden munka munka, meg kell becsülni, és az összes tapasztalatot be kell fogadni, és így előbb utóbb eljutunk a felnőtté válás utolsó szintjére, amikor a saját életünkkel rendelkezünk. Hűű, de messze van az még.
Genintársam két fiú volt, Wataru Ichinose, az akadémia volt nagyszájúja, és szépfiúja, aki cserébe kiállhatatlanul nagyképű, és beképzelt volt. Egója nem akadályozta meg abban, hogy ne próbáljon meg behálózni átlátszó szavaival, messzemenő "tudásával", de én sose voltam érzékeny a fényes, habos-babos technikákra, illetve aranyfestékkel átkent, de hamar lekopó nyelvre. A másik fiút Heidan Kyoyának hívták, és a kőkemény ellentéte volt Ichinosénak. Bátyámhoz hasonló könyvmoly volt, akinek széles skálán szaladgáltak jutsui, cserébe viszont a szél is elfújta szegényt, és még nálam is antiszociálisabb volt. Amikor megszólalt, viszont, olyan bicskanyitogatóan tudálékos volt, hogy többször kapott el a felforrt agyvíz, és vágtam kupán; ezután általában néhány napig csendben maradt. Persze talán így próbálta meg kifejezni azt, amit Ichinose a brávó stílusával, hisz sosem bírt szerencsétlen a szemembe nézni, mikor beszélgettünk; legalábbis nem az igazi szemeimet nézte. Sensei-ünk, Fujimoto Yukari, mindig joviálisan, megértően nézte, ahogyan civakodunk. Néha ennek, néha annak a fiú feleségének mondott engem, ami hatásos volt, mert azonnal abbahagytuk az ellenségeskedést. 
Nem telt még el annyi idő, hogy megszokjam társaságuk, hogy tényleg elérjük mindazt, amire Yukari-sensei ösztökélt minket: a csapatmunkát. Volt némi összehangolódás köztünk, de nekem olyan műnek, és idegennek tűnt az egész. Mesterem bizonygatta, hogy mivel még frissek vagyunk, nem igazán voltunk kapcsolatban az akadémián, ezért időbe telik, mire egy épkézláb csapattá alakulunk, aztán később megsúgta, hogy legyek megértő a fiúkkal, hisz ők most mennek azon keresztül, amin én mentem nem rég; majd kinövik a gyerekes viselkedést. A felnőtté válás bónuszszintje: komolyság. 
A Ninjaháború teljesen váratlanul tört a falúra. Bár inkább engem ért váratlanul, Senseit nem lepte meg a dolgok fejleménye; mintha szemei azt súgták volna, hogy igen, ez elkerülhetetlen volt, hogy ne történjen meg. Az összes harcképes Chuunin, és Jounin a harctérre sietett, minket hátrahagyva a kicsit kongó falúban. Nem volt semmi összekötő erő már a csapatunkban, és tudtam, hogy ez rossz dolog, amit csináltam, én nem bírtam megmaradni a két nyáladzó fiú mellett, rengeteg időt töltöttem a kertben a fapóznával, ha mást nem is, de erőmet tovább növelve, Chakrakapacitásomat tágítva. Anyám a látszólagos semmittevésemet kihasználta, és elkezdett háziasszonyt faragni belőlem. Állítása szerint megvan a megjelenésem ahhoz, hogy akármelyik férfi fejét elcsavarjam, most viszont legyen meg a képességem arra, hogy meg is tudjam tartani őt. Első lecke: főzés... az persze nem zavarta őt, hogy nem fűlött a fogam az egészhez, de volt benne egy olyan szónok elveszve, mely nagyon is meggyőző érvekkel tudott a tűzhely környékén, seprűvel a kezemben otthon marasztalni. 

Szüleimmel, testvéremmel a kapcsolatom viharos. Édesanyámat sosem kedveltem annyira, mint édesapámat, bátyámat meg egyenesen utáltam. Ő kapta a nagyobb szobát, ő neki volt esze, jó kapcsolatai, a képessége, hogy ki is használja azokat; mindent megkapott az életben. Már elköltözött otthonról, felesége van, talán gyereke is már, de engem hidegen hagy. Amit nem értettem, hogy miért nem használhattam a szobáját, mely nagyobb, és kényelmesebb volt, mint az én spájzból átalakított szűkös vályúm. Egy ágy, egy szekrény, és kész. A kettő között tudtam fekvőtámaszozni, és diszkréten beborulni, ha rosszat álmodtam. 
Anyám mindig is úgy tekintett rám, mint apám lánya, amit, jelenesetben rossz minősítésben használt. Ugyanolyan rosszlány voltam, mint apám volt fiú, állandóan láb alatt voltam, és egytől egyig megörököltem apám hóbortjait. Anyámban az tartja a reményt, hogy nem az ő külsejét, hanem nagyanyámét örököltem, így remélhetőleg egy jobb fiút fogok horgomra kifogni, mint őneki sikerült. Ezért most, hogy csend ült a falúra, kihasználta az alkalmat, hogy nekiálljon a saját mintájára faragni engem. 
Apámat mindig is jobban szerettem, mint akárki mást, rokont, vagy társat. Őneki mindig volt egy jó szava felém, mindig volt egy érdekes ninjatörténete számomra, és, ha valami rossz fát tettem a tűzre, megsimogatta buksimat és mondta: "Az én lányom." büszkeséggel a hangjában. Nem tudom, hogy jó volt e ez a hozzáállása, vagy rossz, mindenesetre én nagyon örültem neki, és mérföldekkel jobb volt, mint anyám szapulását hallgatni. Apám nyomán kezdtem el én is a taijutsut és egyébként a ninjaszakmát előnyben részesíteni, hisz ő is Jounin volt. Ő szerezte be azt a facölöpöt a kertünkbe, ő erősítette azt meg, hogy több évig bírja az edzésem, és ő kezdte el tanítani nekem a közelharci technikák mellett, az ő egyedi harci stílusát, a Részegesököl stílust. Ez megkövetelte, hogy a használója igyon előtte, akkor jött ki az igazi potenciálja, így apám 16 éves koromtól gyakran vitt el kocsmákba, és edzette a májamat, illetve szoktatott az érzéshez. Ennek velejárója volt, hogy a sok részeg férfiből egy-egy merészebb delikvens kezei néha végigfutottak testemen, bejárva minden porcikámat, amik akkor jó érzést váltottak ki belőlem, és másnap vagy nem emlékeztem rájuk, vagy keresgéltem, hogy miért tölt el vággyal és undorral is az egész. 

Sokan mondogatták, hogy aki testileg korán megér, az mentálisan, lelkileg csak később fog. Remélem, hamar meg fogom találni azt a valamit, ami ebben segít, azt a motivációt, aminek lángja mellett sikerül eljutnom arra a bizonyos magasabb szintre, talán magamtól is.

NJK-k: Wataru Ichinose (Genin társ)
          Heidan Kyoya (dettó) 
          Fujimoto Yukari (sensei) 
          Ransui Takashi (apa)
          Ransui Shojiki (testvér) 
          Zariin Tayuya (anya)