Közösségi épület

Egy igen komoly és nehéz küldetésről tértem vissza Hozukijoba. Az a sok legenda és a szóbeszéd, ezekről a lényekről valóban beigazolódtak, tényleg léteznek. Annak ellenére, hogy személy szerint én nem küzdöttem vele, mégis úgy érzem, hogy teljes beleadással és taktikával próbáltam védeni, a barlangban harcoló társaimat.
Yuu-val egy igen jó és erős csapatott alkottunk, annak ellenére, hogy nézeteink nem nagyon egyeznek.
Talán mai napig úgy érzem, hogy nekem az nem öröm, hogy meg kell ölnöm egy shinobit. Ez azonban más helyzet volt, ha nem teszem meg, akkor ők teszik meg. És ha meg ölnek, akkor nem csak én halok meg, hanem a társaim is. Egy tucatnyi embert megöltünk Yuu-val, szinte a puszta kezünkkel. Nem volt mit tennünk. Ez volt a feladatunk. Yuu kifejezetten élvezte, a szemébe láttam szinte az örömöt. Kifejezetten élvezte.
Én ebbe nem találok még mindig semmi élvezetet. Talán ez az egyetlen dolog, ami engem még emberre tesz.
Tudom, hogy az utóbbi időben nagyon megváltoztam, de sajnos az-az erő, amit én birtoklom, az már egy magasabb szint. Én különleges vagyok, és Itanashi más emberek szemébe csak egy gyilkos, nekem őt kell követnem minden áron, hisz ő tudja nekem megmutatni az erőm valódi erejét.  
Viszont az bátran kijelenthetem, hogy mindkettőnk ugyan az lobogott a szeme előtt, ami nem más, mint a Nibi elfogása, valamint a társaink védelme.  Nem használtunk valami erős technikákat, és én sem tudtam megmutatni az erőm valódi erejét, de ez talán kiegyenlítette az a csapatmunka és közös tervek, amiket együtt vittünk végbe. Emiatt egyáltalán nem voltam letört, hisz a lényeg az a siker, ami a Nibi elfogását jelentette.
Hosszú és kemény küldetés volt, tele izgalmakkal, harcokkal, na és persze fájdalmakkal. Szerencsére senki sem szenvedett komolyabb sérülést. Kíváncsi lennék, hogy Karu miként is fogja irányítása alá venni ezt a hatalmas szörnyet, azonban ezt már nem láthatom. Nem tarthatok velük, hisz nekem más utam van. Nekem Itanashi-t kell követnem, nem pedig ezt a szervezet. Amennyiben Itanashi is az ő oldalukon harcol, akkor nekem is ott a helyem. Talán ezzel a küldetéssel, még nagyobb ismeretségre fogunk szert tenni, vagyis legalábbis a szervezet.
Egy ekkora lény elfogásához, egy tökéletes tervre, valamint egy nagyon összhangú csapatmunkára van szükség. Az ország shinobi-ai, hamarosan úgyis észreveszik azt a tucatnyi áldozatot és a kegyetlen harc nyomát. Nem tudom, hogy mi lesz ennek a következménye, de talán a háború miatt nem kell annyira óvakodni.
Ebben a helyzetben az ország vezetői, úgyis az ellenséges országokra fogják kenni az egészet. Mi meg nyugodtan élhetünk, és kalandozhatunk tovább, ahogy eddig is tettük.
A búcsúzás után, még egyszer rápillantottam a Kétfarkúra, majd amint kimentem a barlangból, elindultam Hozukijoba.  Egyedül mentem vissza. Itanashi bizonyára már ott lesz. Az ország határig bujkálva közlekedtem.
Előszeretettel mentem a föld alatt, valamint sötét erdőkben, vagy kihalt területeken. Siettem, és minél hamarabb vissza akartam érni, az ideiglenes otthonomba. Amint elhagyta a határt, a homokfelhő technika segítségével, repültem egészen hazáig.      
 Közel három hónap telt el, hogy elmentem innen, de végre megérkeztem. Hozukijo egy igen zord hely, de én mégis szeretettel jöttem ide vissza, hisz rengeteget tanultam, és tapasztaltam itt. Kemény és komoly edzések szenvedtem itt át, de eredményesen. Talán ha ezek nem lettek volna, akkor nem jöttem volna vissza ilyen állapotban a harcból.
De most újra itt állok a börtön hatalmas kapui előtt. A hosszú és kemény küldetés után, megfáradva, és éhesen várom, hogy végre nyugovóra térjek. Azonban még mindenek előtt meg kell keresnem Itanashit, és beszélnem kell vele.
Remélem, hamarosan meg fog érkezni, és megbeszéljük a további teendőt. Kíváncsi lennék, hogy milyen lehetett a harc a Nibi ellen, és valóban jó döntés-e, egy ilyen erejű lényt csak úgy magunkba pecsételni?

Hozikojuba megérkezve, már izgatottan vártam a találkozást Itanashival. Végre nyugodtan meg tudjuk tárgyalni a közös küldetésünket, valamint választ tud majd adni arra a rengeteg kérdésre, amik az haza vezető úton jutottak eszembe.
Amint beléptem a hatalmas, zord külsejű, gótikus épület kapuján, csönd fogadott. De ez teljesen természetes is volt. Itt folyamatosan rend van, és fegyelem. A csendet azonban pillanatok alatt megtöri két őr, akik a főépületből, a rabok cellája felé rohantak.
-       Csak nem valami szökés lenne? –ÁÁÁ nem hinném, innen nem lehet megszökni. Bizonyára vagy összekaptak valamin, vagy megint csak egy téves riasztás- gondoltam magamba majd besétáltam a főépületbe.
 
A hatalmas márványlépcsőkön lépkedve, ismételten két őrbe botlok bele, de azok se szó se beszéd, szinte rohanva mentek ki, az épületből, követve az előző két társukat.
-       Itt már valami tényleg nem stimmel,- de bármiféle találgatás nélkül lementem az irodába, hisz Itanashi elvégre ott vár, majd őt kifaggatom, hogy mégis mi ez a nagy felhajtás.
Felérve az iroda szintjére, egy hatalmas ajtó véltem fölfedezni, melynek egyik szárnya nyitva maradt.
-       Kicsit különös…- de az is lehet, hogy csak az őrök hagyták nyitva nagy sietségükben.
Azonban amit beléptem a nyitott ajtón, maga a borzalom fogadott. A teremben fehér köpenyes orvosok tetemei hevertek, a ruhájuk vérben ázott. A bent lévő kutatók és orvosok komoly sérülést szenvedtek. Arcuktól kezdve, a végtagjaik megégtek, volt, akinek egy fekete rúd állt ki a nyakából, és volt, akinél egy székláb tört bele az egyik testrészébe.
-   Ezt vajon ki tehette? És hol van Itanashi? Ügye nem? Ügye nem Itanashi tette, a fekete rúd nagyon rá? Mégis mi folyik itt? - kezd ez az egész helyzet nagyon különös lenni, és nem akarom elhinni, hogy a képes volt a saját embereivel végezni.
Aztán tovább nézelődtem, elég nagy undorral. Orromat és számat egy a köpenyemmel eltakartam, majd az asztalra pillantottam.
A hatalmas asztalon egy fej hevert, minek a fültövébe belevágtak,és homlokára egy háromszög és egy kör volt vésve.
-Háromszög és kör? Ez....Ez a szervezet jelképe? Ez Ekibiogami jele. 
A fej, Enraku-samanak a  Fű vezetőjének, volt az jobb keze.
Nem igazán volt ötletem, hogy kitehette, vagyis igazából volt, csak itt nagyom mélyen legbelül, olyan mélyen, hogy szinte nem is akartam kimondani.
Ezt a letargiát a katonák törték meg, akik hangosan olvastak fel az ajtó fölé festet vörös színű szöveget.
-       "Hamarosan eljön az idő, mikor a világ elpusztul,s helyén egy új birodalom születik"
-       Itanashi!...- szinte már biztos, de vajon miért tette? Mi oka volt megölni a saját embereit?
-       Talán árulás? vagy lázadás? Nem tudom, de ő vajon, most hol lehet? 
-       Az Igazgató. Ő tette. Megölte az összes kutatót, aki az intézeten belül élt. El kell fogni. És meg kell ölni. Ezt az árulást nem tűrhetjük. Segítsen nekünk, shinobi-san- szólt felém az egyik őr, de szinte tudomást se véve róla a terembe köröztem, és próbáltam valami értelmet találni cselekedeteire.
Hamar egy hangot hallok a földről. Egy kutató volt az, még élt.
-       - Aaa...a pap. A pap...elment... – szólt felém, majd gyors léptekkel lehajolok hozzá és megvizsgálom.
Szerencsére még volt pulzusa. Élt, csak nagyon k volt merülve. Feje alá egy rongyot terítettem majd a két őr felé fordultam.
-       Azonnal hozzanak kötszert, rongyokat, vizet megy egy üveg shakét, bocs legyen inkább kettő!- majd kissé fennhangon, de annál inkább nyomatékosan elküldtem őket.
Muszáj lesz őt megmenteni, hisz elvégre ő pontosan látta, hogy mi történt. A másik feltételezésem pedig az, hogy Itanashi direkt hagyta őt életbe. Nem hinném, hogy ekkora hibát vétene.
 A doktor könnyedén gyógyítható, szinte alig sebezte meg. Ha ő pusztít, akkor nem rá vall az ilyesmi viselkedés.
Amíg nem érkeznek meg a kötszerekkel, addig előkészítem a sebet. A ruhadarabot levágom a sebről, majd egy ideiglenes nyomókötést biztosítok számára, hogy ne vérezzen el, valamint egy kis folyadékot adok, a kulacsomból, ami még a kalandom során maradt.
-       Nyugodjon meg és vegyen mély levegőt. Megmentem magám, és azt gyanítom, hogy Itanashinak sem volt feltett szándéka végezni magával. Ahhoz, viszont, hogy ez sikerüljön, az kell tennie amit mondok.
Nem volt feltétlenül fontos, hogy megvárjam őröket, hisz ha eltudom, a sérültet vinni a szobámba, ott vannak elsősegélyre alkalmas eszközök, és egy nyomókötéssel egy ideig még kibírja.
Azonban mielőtt visszatértek volna négy újabb őr rontott be a terembe.
Egy gyors kis taktikát kellet összeraknom. Az természetes volt, hogy nem segítek nekik, és nem fogom elárulni Itanashit. Már csak az volt a kérdés, hogy ezt miként tegyem meg.
A terv a következő volt: amint belép a négy shinobi, kettőt közvetlenül ideküldtök az orvoshoz, kettőt pedig az ajtóhoz állítok. A két fickó aki az emberünkön segít, pontosan elmondom, hogy mit tegyenek. Feladatuk a nyomókötés biztosítása, valamint a folyadék folyamatos pótlása, illetetve a seb figyelése. A hatalmas asztalnak köszönhetően, a két-két őrszem nem látja egymást, hisz akik épp a beteggel foglalkoznak, azok úgyis guggolna, vagy éppenséggel a földön térdelnek, így képtelen átlátni az asztal fölött egyszóval takarásban vannak. Ezek után a két ajtónál lévő őrhöz veszem az irányt, majd egy egyszerű mozdulattal végzek velük.
Ekkor jön a sérült szerepe, amint elmegyek az asztal mellet, kicsi üvöltésbe kezd, de csak annyira, hogy a két fele foglalkozó őrnek, ne legyen gyanús, hogy én elmegyek tőlük. 
Az ajtónál álló társaikra, pedig a sokszorosított rejtett árnyék kígyó kezeket használom, hisz azzal viszonylag csenden, pillanatok alatt el tudom intézni őket, főleg ha a nyak felé támadok. 
Ezt követően ismételten visszamegyek az orvoshoz, és most megpróbálok a maradék két fickóval is végezni. Őket pedig szintén ezzel a technikával intézném el.
Amint végzek ezzel a néggyel, kénytelen leszek megvárni a maradék kettőt is, hisz ha észreveszik ezt a négy hullát, akkor talán esélytelen lesz, hogy én innen elmeneküljek.
 A hullákkal annyit teszek, hogy berakom őket az asztal mögé, majd várok.
Amint majd belép a két shinobi, megvárom, hogy beérjenek a terem közepébe, majd rájuk csukom az ajtót.
Úgy vélem, hogy mivel kezeik tele lesznek, így védekezésre kevésbé lesznek képesek, ezért a homokcsápokkal elkapom őket, majd fojtó mozdulattal, kicsit megkínozva kioltom az életüket.
-       Azt hitték, hogy csak úgy elárulom Itanashit? Azt hitték, hogy engedni fogom, hogy átvegyék az irányítást, és csak úgy megfenyegessenek? Hát elkel szomorítanom magukat, nagyon is tévednek.- majd szép lassan megfojtom őket.
Ezt követően magamhoz feszem az idehozott orvosi felszerelést, majd a fickót karöltve, villám gyorsan átviszem a szobámba és magamra zárom az ajtót. Utána alapos mozdulattal ellátom a sebét. Elsőnek is egy kis vízzel kimosom a vérző vágást, majd alaposan letakarítom, és ha szükséges egyszerű öltésekkel összevarrom, ha nem akkor csak leragasztom, majd fájdalomcsillapítóval enyhítek a fájdalmán.
Ezek után kinyitom azt a fekete ládát, amit valószínűleg Itanashi hagyott nekem hátra. Egy tekercs van benne,ami Hozukijo alaprajzát ábrázolja. Segítségével, könnyedén meg tudod menekülni, hisz rajta vannak a titkos járatok, barlangrendszerek, valamint az energiamezőhöz szükséges információ. Annak ellenéra, hogy az orvos azt akarja, hogy ne vigyem magammal, én mindenkép át szeretném adni Itanashinak személyesen, így egy kis segítséget hívok elő a biztos tárolásra.
-       Kuchiyose no Jutsu,- majd a füstből Yakura tört elő. Kérlek segíts nekem itt van ez a tekercs, amit egy biztos helyre kéne juttatni, amíg nem találkozom személyesen Itanashival, hisz neki szeretném vissza juttatni. Azzal szépen ráharap majd el is tűnik.
 

//  Az egész tervem igazából feltevések sorozatából tevődik össze. Úgy vélem, hogy a határozott fellépéssel, valamint a sebesült ember kihasználásával, könnyebben lehet irányítani a katonákat, így talán ők is értik, hogy mennyire fontos a sérült szerepe Itanashi megtalálásához. Ezért is voltam ilyen bátor, hogy így mertem irányítgatni, valamit parancsolgatni az őröknek. 
Kalandomat direkt csak eddig írtam meg, és nem terveztem még bele a menekülést, hisz elsőnek ezt el kell fogadnia a mesélőnek is egyaránt. //

Egy nagyon részletes tervet raktam magamba össze, ami lényegébe arra épült, hogy meg tudjam védeni a kutatót, valamint a katonákat úgy kiiktassam, hogy az ne keltsen még nagyobb feltűnést az eddigi esetnél.
Megpróbáltam az embereket minél jobban az irányításom alá venni, és úgy kihasználni ezt a helyzetet, hogy én kerüljek ki nyertesen.
Elsőnek is a sérültet akartam mindenképp biztosítani, valamint a sebét ellátni.
  -   A...a pap. Azt mondta, ő Jashin, a Pusztítás és a Vér Istenének papja. Elhagyta a Houzkijo-t. Megölt mindenkit...mindenki halott. - a kutató hangja remegett, félt, a tőmondatok jellemezték beszédét. - Vér, vér mindenhol. A...a falon...vér. Halál. Doboz. Térkép. Börtön. Vége. Pap. Mondja. - dadogta a kutató.
- Mégis miről beszélhet? Ezt a pusztítást valóban Ő tette? A Pusztulás és a Vér Istenének papja?   Itanashi miért tetted, és vajon, most merre járhatsz? – tettem fel magamban ezeket a kérdéseket döbbenten és érthetetlenül.
Amint nagyjából sikerült a sérült állapotát biztosítanom, mint nyomókötéssel, mint az ivóvíz használatával, az őrök naivságát kihasználva egy kis csellel kijátszottam őket, és a Sokszorosított rejtett árnyék kígyó kezeket használva megsemmisítettem őket.  
-       Vizet- szólt ismételten a beteg, így újra megitattam, majd felálltam és körülnéztem. Az asztalon egy fekete doboz volt- Mintha erről beszél volna az előbb a kutató-amint kinyitottam a dobozd egy tekercs lapult benne.   
A tekercset kinyitva egy alaprajzra lettem figyelmes, egy tervrajz vázlatát tartalmazta, valamint négy nagy pontot. Hamar rá is jöttem, hogy ez nem lehet más, mint a börtön alaprajza, valamint a négy sarkon lévő pont pedig Itanashi tervrajza lehetett. Ezekben a tornyokban vannak a rabok cellái, valamint maguk a foglyok is.
Ahogy telik az idő, én még mindig a tervrajzot nézem és elemzem, azonban lassan a sérült kutató kezd felülni, és újra megszólal.
-        A pap nem fog visszatérni. Az erő, amely a birtokává vált, új kapukat nyitott meg előtte. Ezt az erőt, az ő erejét csak azok ismerték, akik a teremben voltak. Az-az erő csodás és elképzelhetetlen.
-       Túl veszélyes, de mégis...lenyűgöző. Én tudom, hogy merre ment az urad. Elviszlek hozzá, ha segítesz nekem megismerni az ő erejét, ha odaértünk. 
A kutató egyértelmű ajánlatot tett nekem. De sokkal jobban érdekelt az-az erő ami Itanashi birtokába került, mint az ő ajánlatai.
-       Miféle erőről beszélsz?- kérdeztem meg tőle izgatottan.
-       Rendben belegyezek, ha segítesz megtalálni nekem Itanashit, akkor megígérem, hogy beszélhetsz vele, de hogy mi lesz, ott a sorsod az csak rajta múlik.
Utálom, mikor alkudni akarnak velem az emberek, ez elég személyes nálam. Úgy veszem, mintha fenyegetni próbálna, amit egyáltalán nem tűrök el. Hogyha nem mondta volna az, hogy tudja merre lehet a mester, már biztos, hogy nem élne.-gondoltam magamba.
-       De hogy ha hazudsz, vagy ha bármiféle gyanús mozdulatot teszel, azon nyomban végzek veled, és nem leszek olyan kegyes, mint Itanashi.
-       Most viszont hagyjunk fel a beszéddel Itt az idő indulni. Majd odamegyek az orvoshoz, felemelem, és óvatosan beviszem őt a szobámba, és lefektetem az ágyamon.
Amíg összeszedtem a felszerelésem, az körülbelül az 30 perc, amíg a doktor nagyjából össze tudja magát szedni. Még egyszer ránéztem a sebére, az lefertőtlenítettem, és ha szükséges volt akkor elláttam ( esetleg összevarrtam).
A felszerelésem nagyjából a szokásos. Teljes ruházatom, vértem, katanám, valamint a homoktököm, illetve viszek magammal orvosi készlettett is valamint hideg élelmet és ivóvizet.
 A fél óra el telével útnak is indulunk. Nem akarok senkivel sem beszélgetni, és gyorsan el akarom hagyni Hozukijot. A térkép nagy segítségemre van, hisz rajta van az összes út, kapu, és kijárat.
Az elsődleges célom, hogy eljussak a kijáratig, hisz onnantól, már a homokfelhőn utána, könnyebben eltudjuk érni Itanashit.
Azonban ameddig még az épületen belül vagyok, megpróbálok úgy közlekedni, hogy ne keltsek feltűnést, és ne álljak le senkivel sem beszélgetni.   

-       Itt az ideje indulni, szóltam az orvosnak, majd kinyitottam a szobám ajtaját és kiléptem.

Amint összeszedtem a megfelelő felszerelésemet, valamint a kutató is kicsit össze szedte magát az ágyamon elindultunk a kijárat felé. Szerencsére az a fél óra elegendő volt számára, hogy saját lábára álljon és eltudjon indulni. Azonban ő nem az ajtó felé ment, hanem a tekercsre mutogatott.
-       A pap…a pap nem tér vissza- dadogta, kissé zavaros hanggal.  
-       Ezt mit jelentsen? Vajon akkor most hol lehet?- kérdeztem tőle, majd a tekercset elraktam, és végleg elindultunk kifelé.
 
Óvatos és halk mozgásba kezdtünk mind a ketten. Igaz az orvos a sérülése miatt le volt tőlem maradva pár lépéssel, de ez nem is volt akkora baj, hisz addig legalább fel tudtam kutatni a terepet. A sérülései miatt, a falnak támaszkodva, dülöngélve közlekedett a folyosón.  Szerencsére a folyosó üres volt, igaz kicsit gyanús is volt az a síri csend, de most nem nagyon foglalkoztam vele, jelen esetbe ez a csend nagyon is megkönnyebbítette a dolgunkat.
Kiérve az épületből kezdtem megnyugodni, hogy eddig szinte minden simán ment, leszámítva azt a jó pár őr megölését, amit a nagyterembe követtem el. Már csak át kell vágnunk a Nagy-udvaron, majd a főkapun és végre kijutunk innen.
-       Én nem mehetek át a falon. Erre csak az képes, aki készítette. Erős védelemmel látta el a létesítményt- szólt közbe, a kijutás nehézségeivel kapcsolatba, majd hirtelen megremegett a föld.
-       Ez meg mi volt?- vágtam közbe hirtelen, mintha nem is figyeltem volna az orvos szavaira.
 
A robbanás a bal oldali szárnyrészről érkezhetett. Egy nagyobb lyuk robbant ki a falból, akkora erővel, hogy a romok két őrt szinte teljes mértékben beterítettek, csak a lábuk látszott ki. 
 A füst kezdett beteríteni mindent, az örök kicsit hátrálva mozogva, próbáltak védekezni, a kirohamozó rabokkal szembe. Voltak akik bent az épületben harcolva, voltak akik az udvaron próbálták visszatartani azt a több tucatnyi rabot akik megrohamozva az őröket akartak kiszabadulni a börtönből. A rabok száma egyre csak nőtt, és az őrök száma pedig úgy fogyott. Nem sokkal később szinte már mindenki kint harcolt. Az örök egy félkör alakban próbálták visszatartani a rabokat, kisebb nagyobb sikerrel.
Én és a doktor, távolabb az eseményektől egy romos fal mögött csodálkozva néztük az eseményeket. Nem értettük, hogy ez, hogyan is történhetett. Miért nem működök a pecsét, amik a rabok mellkasán van elhelyezve? Miért nem esnek össze? Mégis mi folyik itt?
Hosszabb gondolkodás közepette, ismételten egy név ugrott be az agyamba: Itanashi?! Talán ez is az ő műve?
És akkor beugrott, amit az orvos mondott még a szobámba:- A pap…a pap nem tér vissza!
Ha már úgyse fog visszatérni, akkor talán elpusztítja az egészet?
Majd újabb robbanás rázott meg mindent, de most már sokkal közelebb volt hozzánk, hangosabb is volt az előzőnél, közvetlen a főépület melletti épület fala szakadt ki a helyéről.
-       Szabadok vagyunk- kiáltott fel az egyik rab, aki elsőként lépett át a hatalmas lyukon, ami a falból robbant ki.
A harc tovább folytatódott, de az őrök szinte semmit nem tudtak tenni, túl sok volt a rab és az örök pedig túl kevesen voltak, főleg, hogy valamilyen módon a pecsét tönkre ment.
-       Azt hiszem itt az ideje indulni- szóltam az orvoshoz, majd létre akartam hozni egy homokfelhőt, mikor is egy váratlan dolog történt.
Az egyik rab, aki igen közel állt hozzám, a kezeiből, két elég hatalmas méretű kígyó csúszott elő, majd teljesen körbetekertek két őrt, akik mozdulatlanul álltak az épület előtt. Ekkor egy újabb rab lépett ki, aki a kardjával ledöfte a két csapdába ejtett őrt. A kígyók ezután letekeredtek róluk, majd visszakúsztak a rabhoz, a fickó ez után a tekintetét rám szegezte, de nem szólt semmit.
Ez meg miféle technika volt? Nagyon is felkeltette a figyelmemet.
-       Látod, eljött az idő, mikor a Nagyúr végleg megkegyelmezett nektek, és szabadon enged. Különleges képességed van, így magammal kell, hogy vigyelek. Ennyivel tartozol Itanashinak. – szóltam a rabhoz, majd kezemet kinyújtottam, jelezve, hogy kövessen.
Végül létrehoztam egy nagyobb méretű homokfelhőt, amire hárman felférünk és elindultunk a nagykapu felé. Azonban még volt egy fontos feladatom. A tekercs elpusztítása. Hisz egyértelműen beláttam, hogy ez az egész katasztrófa műve, az tőle ered, és valóban nem fog ő már ide visszatérni. Így elővettem a papír pergamentett, ráhelyeztem egy robbanó jegyzetet, majd eldobtam a messzibe
-       Kai! kiáltottam, hangosan majd amint szétrobban az alaprajzot birtokló tekercs, mi végleg elrepültünk Hozukijobol.

A börtönbe lévő állapotok már kezelhetetlenek. A rabok szinte már teljesen átvették az uralmat, az őrök felett.
A kegyetlen harc az udvaron lassan a végét járja, a hatalmas pusztítás rengetek őr és rab életébe került, de az utóbbiak talán a nagyobb létszám miatt főlényben állnak.
A pecsét, amit a rabok hordtak nem használ. Valószínűleg Itanashi, keze lehet benne, és valóbban nem tér már vissza ide többet. A rabok csak azért nem tudtak megszökni innen, mivel az energia fal még mindig fent áll.
Itt egyedül én vagyok képes ki-be járkálni az épületben kedvem szerint. Hiába, hogy valami módon a rabok pecsétjei nem működnek, az energia falon még ők sem tudnak átmenni.
Itanashi, mivel rám bízta Hozukijo pecsétjét, nagy felelősséget terhelt a nyakamba.
Vagy elmegyek egyedül, itt hagyva a rabokat talán örökre, ezzel megvédve a várost, vagy akár az egész Fű országát, de ezzel megfosztva engem a tanulástól, a fejlődéstől, valamit, hogy újra megtaláljam Itanashit.
Vagy pedig elpusztítom a tekercset, ezzel megszűntetve az energia mezőt, és így magammal tudnám vinni a kiválasztott embereket. Azonban, ha az utóbbit választom, tudnom kell, hogy ezzel a lépéssel több tucatnyi rabot engedek a városra, az országra, ezzel hatalmas káoszt okozva.    
Igazából már rég el kellett volna menekülnöm, és akkor talán nem találok rá a kutatóra, valamint a másik fickóra, aki egy hatalmas kígyóval tett ártalmatlanná két őrt egyszerre.
El akartam magammal őt vinni, de nem hagyta olyan könnyen, egy kis szóváltás után, máris felháborodva támadott.  Kezeit magasra emelve, uszította rám barna kígyóit. Ez számomra is egy igen jól ismert technika.
Sokszor használtam már én is, és jól tudom a gyengeségét, valamint a technika lényegét egyaránt.
Amint a kígyók rám tekeredtek, eszembe jutott az a kemény egyhónapos edzés, amit Itanashival, szenvedtem át, és az alapja ez a technika volt. Szerencsére így a kígyók kemény szorítása, nem is volt annyira kegyetlen, valamint a homokpajzs technikát használva, nem is kellet attól tartanom, hogy a kígyó megsebez.
A fickó ha kicsit alaposabban szemügyre vesz jól láthatja, hogy a kígyók szorítása szinte hasztalan, és azt a furcsa jelenséget, miszerint a bőrömről apró homokszerű lemezek repedeznek pattognak le.
Pár pillanat elteltével, egy gyors mozdulattal elővettem a katanámat, és a kígyók felé céloztam.
Amint lehullottak rólam, ismét megpróbáltam szót váltani.
-       Igen jól látod, én is az egyik követője vagyok, talán az egyik legelszántabb és leghűségesebb. Ahogy látod, az erőd még nem elegendő ahhoz, hogy engem elpusztíts.
-       Sajnos, tudom, hogy neked most a szabadság a legfontosabb, így kénytelen vagyok erőszakkal elvinni magammal. – majd kezemet én is felemeltem, és hasonló technikával próbáltam lefegyverezni a rabot.
                                                                                                           
A sokszorosított rejtett árnyék kígyó kezeket használva, egyszerre több tucatnyi kígyót engedtem szabadjára egyenesen a rab felé. Nem akartam megölni, csupán csak ártalmatlanná akartam tenni, valamint meg akartam neki mutatni, hogy én is hasonló technikára vagyok képes, csak sokkalta nagyobb számba, példányban.
Valószínűséggel ezt a nagy mennyiséget, nem fogja tudni kivédeni, így amint végigtekerednek rajta, megpróbálom őt valahogy elkábítani.
Ezt követően, ha minden a terv szerint halad, akkor egy homokfelhőt hozok létre, és a kutatót, valamint az ájult rabot magamhoz veszem, és kissé felemelkedünk. Ebből a lépésemből a döntésem, már egyértelmű, el fogom pusztítani az energia mezőket, és maguk útjára indítom azt a rengeteg elítéltet.
Pontosan tudom, jól, hogy ez mekkora káosszal fog járni, és talán a háború alatt ez egy újabb nagy szíven szúrás lesz az országnak, de nincs mit tenni. Kénytelen vagyok a saját értékeimet előtérbe helyezni. Ha ez ki fog derülni, és hogy az én kezem is benne volt, vagyis pontosan ez az egész az én műven, előszerettel fognak rám vadászni, és talán még óvatosabban kell majd eljárnom egyes lépéseknél.     

Búcsúzásként elővettem a pergamentett ráhelyeztem egy robbanójegyzetet és eldobtam messzire:- Kai- kiáltottam hangosan, majd megvártam, amíg végleg megszűnik az energia mező, és hárman egy homokfelhő segítségével elrepültünk messzire.

Egy röpke tervet próbáltam gyorsan összehozni a fejembe, hogy miként is tudnám legyőzni, foglyul ejteni azt a bizonyos rabok, aki szintén különleges kepeséggel tudja a kígyókat használni.
Mivel nem igen hagyatkozott a szép szóra, így kénytelen voltam harcba keveredni vele. A fickó nem igazán beszélt, inkább a tettek embere volt, így nem is csoda, hogy pillanatok alatt máris egy támadással nyitott felém. A technikája már jól ismert volt, a rejtett árnyék kígyó kezek voltak, amit én is nagy előszerettel szoktam használni. Amint a kígyók rám tekeredtek, kicsit vártam, hisz tudtam jól, hogy nem nagyon okozhatnak nekem sérülést, főleg, hogy a homokpajzs folyamatosan fent volt tartva.  
A rab kicsit meg is lepődött, és egy gúnyos mosollyal vette fel, a lába előtt heverő, immáron halott őr fegyverét.
Ezt követően támadtam én. Mivel meg akartam neki mutatni, hogy én is hasonló technikákat használok, és talán így „megnyugszik” a sokszorosított rejtet árnyék kígyó kezek jutsut alkalmaztam, így köpenyemből, vagy egy tucatnyi kígyó harapott felé. A rab azonban nem volt egy hétköznapi ember, látszott rajta, hogy egy képzett shinobi, a kardal a kezébe magamra ugrót, és hihetetlen gyorsasággal kaszabolta le a kígyók fejét.
Kicsit meglepett a dolog, de tetszett, szeretem az ilyen kiélezett harcokat. De sajnos most nincs idő a szórakozásra, minél előbb mozgásképtelenné kell tennem, hogy végre itt hagyjuk ezt a helyet.
Azonban a levegőbe, még egy váratlan dolgot művelt, a kardot egyenest felém hajította, és még pár kézpecsét formálása után landolt csak le a talajra.
-       Pusztulj!- kiáltott felém hangosan, amint a földre ért, majd az eredetileg egy darabból álló kard, hirtelen megsokszorozódott, és vagy egy tucatnyi szállt felém, és a mellettem lévő kutató felé, kinek az élete így is veszélyben van.
 
Gyorsan kellet reagálnom, hisz ha a kutató meghal, akkor talán soha többé nem találkozom újból a mesterrel.  Most az ő élete a legfontosabb. A kardok nagyon valósnak, tűntek és eszembe se jutott, hogy ilyenekkel kísérletezzek, hogy igazi-e, vagy sem.  
Szerencsémre a kutató nem volt tőlem messze, talán 1-2 méternyire, így a következő tervet állítottam össze. Elsőnek is odalépek elé, és a tüskésvédelmező technikával, körbekerítem magamat (ha szükséges, akkor a kutatót is) védelmezés szempontjából. Ez a technika sokszor megmutatta már, hogy mire képes, és sokkalta nagyobb támadásokat is elbírt már, így attól nem aggódom, hogy megsérülünk.
A támadás közepette, egy füstbombát fogok eldobni, és amint lemegy a támadás, egy homokklónt fogok létrehozni, akivel, megpróbálom a rabot becserkészni a következőképpen. Mivel a füst fönt áll, így nem fogja tudni, hogy csak egy klónt küldtem támadni. A füst, még így is bőven jelen lesz körülöttünk, így kihasználva, a helyzetet, a magasból fogom a klónt ráirányítani (ugrással kivitelezve).
Az egész támadásom lényege, hogy thai-jutsut használjak, persze egy jó nagy csavarral. Tehát amint a klón a magasból rávetemedik, kardot ránt, és a válla felé csap. Úgy vélem, hogy mivel ez a fickó már komolyabb szinten van, nem fogja bekapni ezt a támadást. A klónnal végig megpróbálok a közelébe maradni, és egy erős védekező és támadó mozgást felállítani, egy ideig. 
Azonban mikor eljön majd a megfelelő pillanat, akkor egy ütést-vagy egy rúgást megpróbálok direkt bekapni (feltűnésmentesen), mert úgyis be fogok kapni, és ekkor jönne a csavar a történetbe. 
Amint komolyabban megüti a klónt, észre fogja venni, hogy az nem én vagyok, hanem csak egy homokmásolat, viszont a homoknak van egy olyan különös fizikai tulajdonsága, hogy szerkezete nem olyan szilárd, mint a földnek, így nem széttörik, hanem képes ütést, vagy a rúgást benyelni.
Ez épp elegendő is lesz nekem ahhoz, hogy létrehozzak egy különös technikát, a Homokkoporsót.
Mivel a homokklón elnyeli esetlegesen a kezét, nem lesz képes kihúzni onnan, és nekem pillanat elég ahhoz, hogy a homokból fölállított klónt, teljes mértékben a rab végtagjai felé irányítsam és mozdulatlanná tegyem.
Ez olyan gyors mozdulat, hogy nem nagyon van esélye menekülni.
Én mindvégig a kutató előtt fogok állni, és úgy követem az eseményeket.

Ha a terv sikerül, megpróbálom azonnal kicsit kómába helyezni (esetleg elveszem tőle a levegőt, vagy csupán tényleg olyan szorosan tartom, hogy nem tudjon mozdulni) az ellenfelet, hogy végre el tudjuk innen menni.