Kihallgató Épület

Jiraiya Hétf. Júl. 15 2013, 21:52

Az épület csatolva van a Hokage Palotához. Pontosan a Hokage Emlékmű előtt található. Erre a helyre szokták vinni a kihallgatni kívánt ninjákat. Ezen a szinten vannak a faggatásra, kínzásra, kihallgatásra specializálódott ninják, akiknek a vezetője Morino Ibiki.
A terem maga egy kör alakú, kupolában végződő épület, melynek közepén szokott helyet foglalni a kihallgatott.

**Kenta Koizumo** Szer. Márc. 04 2015, 09:30

//Rikudou Sennin//

Az ANBU szigorú szabályok szerint él, és kizárólag a Hokage utasításait teljesíti, ami jelen esetben az idegenek kihallgatása volt. A chuuninok elmondták, miért hozták a fiút, de a két ügynök nem engedte be őket, a Hokage időhiányára hivatkozva. Egyikük egy különleges, genjutsuszerű technikát használt a fiún, amitől az eldőlt. Egy sötét, barátságtalan kinézetű teremben ébredt, egy fém széken ülve. A keze dróttal hátra volt kötve, és érezte a hideget, amit a kényelmetlen ülőalkalmatosság sugárzott ki.

~ Könnyen ki tudnék szabadulni, de azzal még azt az apró bizalmat is elveszteném, amit abban a két chuuninban keltettem. Na nem mintha bármi rosszra készülnék, de egy olyan valami, aki ideérkezésekor határozottan a Hokage ellen cselekedett, szinte biztos, hogy nem kapja meg a letelepedési engedélyt.

A terem egyetlen fényforrása egy tompa fényű gyertya volt az előtte lévő, szintén fém asztalon. Kenta körbenézett a teremben. Egy nagyjából 6x6 méter nagyságú, magas terem volt. A falak tökéletesen simák, látszólag vastagok és erősek. Valószínűleg jutsu is védi a helységet. Kijutni tehát szinte lehetetlen. Nincs más hátra, meg kell várni a vallatót. A fém asztal másik oldalán egy - az övénél valószínűleg sokkal kényelmesebb - fából készült szék állt, feltehetőleg a vallatónak fenntartva.

~ Tényleg, vajon ki fog kihallgatni? ~ gondolkodott a fiú, és rögtön eszébe jutottak a konohai vallatómesterről, Ibikiről szóló rémtörténetek. ~ Remélem nem őt fogom ki..Bár valószínűleg a frontvonalon teljesít szolgálatot, a hadifoglyokat minél előbb ki kell hallgatni.

Gondolatmenetét a vele átlósan, a sarokban elhelyezkedő ajtó csikorgása zavarta meg. Az ajtó résnyire tárult, de még nem lehetett látni egy árnyat sem.

~ És kezdődik ~ gondolta, szíve a torkában dobogott.

/Bocsi, javítva az előző, egyébként még nem frpg-ztem Very Happy

Én írok először a Kihallgató Épületbe Very Happy

/

Jiraiya Csüt. Márc. 05 2015, 23:19

// Koizumo //

Az ajtó, keservesen nyikorogva nyílt ki. Már ez a hang is félelmet kelthet az emberben, nem, hogy azok, akik beléphetnek rajta. De ez esetben a fiúnak nem igazán kellett félnie, vagyis számíthatott volna valamivel sokkal rosszabbra is. Az ajtón, lassan és biztosan egy Férfi lépett be, Chuunin egyenruhában, mögötte pedig egy egyenruhás, maszkos ANBU. A férfi kinek a haja fekete és az arcát nem fedte maszk, csak a szemét takarta egy fekete, átláthatatlan szemüveg, lassú és könnyed léptekkel sétált oda a fa székre. Az ANBU eközben becsukta maguk mögött az ajtót, majd Koizumo mögé sétált kimért és erőteljes léptekkel, készen arra, hogy bármikor kivégezze a fiút. Ám látszólag ezt a heves és kemény kisugárzást a napszemüveges férfi nem vette át tőle, hanem leült és egy pillanatra elmosolyodott.
- Üdvözöllek Konohában. A nevem Yamashiro Aoba.
Mutatkozott be illendően, majd meg sem várva, hogy esetleg a fogoly is mondjon valamit, egyből folytatta.
- Szeretnék neked feltenni néhány kérdést.
Mondta, majd várta a fiú válaszát. Az arca most már komoly és határozott volt.

**Yuu** Pént. Márc. 06 2015, 07:57

Előzmények

Eljön az a pont minden ember életében, amikor semmit sem tehet. Valaki ilyenkor feladja, valaki küzd tovább de hiába. Nekünk egyáltalán nem volt alkalmas az idő a feladásra, úgy éreztem küzdenünk kell, mindig a kezdet a legnehezebb, azt szokták mondani. Ezzel ellentétbe én nem bukhattam már el, az első küldetésünkön, túl sok csalódást okoztam már, magamnak, és apámnak bármennyire is próbálja ezt rejtegetni.

Hideg van, fázom, éppen mintha csak az egyik álmomban lennék, egy hideg üres szoba egy kisebb fényforrással a közepén. Hirtelen nem is tudom biztosan hogy ébren vagyok, így szokásos módon cselekszem és elfújom a gyertyát. Ez után jövök csak rá, hogy ez nem álom, bele szippantok a nyirkos levegőbe, mely a maszkom hiányában kisebb fájdalmat okoz nekem, de nem vészes, a szokásosnál tisztább idebent a levegő. Gondolkodni akarok, mégis hogyan történhetett ez, mi is történt korábban? Hogy kerülök ide? Hát persze, megint elbuktam, nincs mit tenni egy selejt vagyok, senkit nem vagyok képes legyőzni, még magamat sem. Képes lettem volna magam beáldozni a társaimért, mégis mit kéne még tennem? Mit tegyek, hogy végre ne hívhassanak haszontalannak? Nem tudok mit tenni, kétségbe esett vagyok, nem azért mert elfogtak, hanem mert ez azt jelenti, hogy elbuktam, elegem van. Előre dőlök, ezzel még nagyobb fájdalmat okozok magamnak, csalódottság könnyei potyognak a földre, nem tudom mi lesz velem ezután. Mégis miféle haszna lehet még bárkinek rajtam, a legjobb az lenne ha megölnének, ha eltüntetnének a föld színéről ha kitörölnének. De nem hagyhatom, hogy a társaimat bántódás érje, azt nem tehetem, ha ismét leállok veszekedni Sayuri-sannal, hogy a legrosszabb ötlet visszamenni, akkor most nincs ez, talán még mindig bujkálnánk. Bár nem vagyok tisztában vele, hogy pontoson mennyi az idő, de hacsak nem cseréltek nálunk gyertyát, akkor sok idő nem telt el. Elegem lett a kötél fogságából, a Nawanuke no Jutsu-t használva kiszabadítom kezeimet. Tudom, hogy innen nincs egyszerű kiút, nem érdemes újabb harcba kezdenem, a kötelet az előttem lévő asztalra teszem, elfáradt kezeimbe, kisebb masszással vért vezetek, majd, lassan elkezd nyikorogni valami, és a sötétben egy ajtó körvonalát látom. Akár harcba is kezdhetnék, előttem a kötél szemem hozzá szokott a sötéthez, de ha itt győzedelmet is aratnék akkor hogyan tovább? Reménytelen helyzetbe kerültem. Úgy döntöttem, magamra vállalom a robbantást, nekem már úgy sincs több esélyem, így hogy ezt a küldetést elbuktam, talán Erisa képes lesz túllépni a határain és jó ninja fog válni belőle.

**Kenta Koizumo** Pént. Márc. 06 2015, 16:31

//Rikudou Sennin//

Kenta eszméletlenül megkönnyebbült, amikor az ajtón egy fekete hajú chuunin lépett be, akire az addig hallott történetek alapján egyáltalán nem illett a rettenetes Ibiki jellemzése. A megkötözött shinobi belső szeme végigkövette a szívéről lezuhanó hatalmas kőtömb zuhanását, belső füle pedig ideiglenesen kivonta magát a forgalomból a koppanás hangjára. Azonban a "vallató" mögött egy mord ANBU is belépett, majd miután becsukta a nyikorgó vasajtót, egyenesen a fiú széke mögé lépett, bármikor készen arra, hogy kivégezze őt. Már a kisugárzása is borzalmas volt, a napszemüveges chuuninéval ellentétben.

- "Üdvözöllek Konohában. A nevem Yamashiro Aoba. Szeretnék neked feltenni néhány kérdést." - szólt a chuunin, miután leült. Amikor helyet foglalt a székben, még egy kis mosoly is átsuhant az arcán, ami bátorítóan hatott Kentára.

~ Úristen, mi lesz itt...Egy gyilkolni kész ügynök, és egy kedves vallató..Érdekes kombináció ~ elmélkedett a fiú. Mindenesetre belement a kérdezősködésbe, bár ötlete sem volt, mit akarhatnak még tőle.

- "Rendben, kérdezzen amit csak akar, igyekszem a legjobb tudásom szerint válaszolni." - mondta az ifjú shinobi. Körülbelül olyan kaliberű kérdésekre számított, mint "honnan jöttél", "ki vagy", és hogy "miért jöttél", de még akár meglepetés is érheti őt. A kihallgató valószínűleg már beszélt a másik két chuuninnal, akik a kapunál fogadták. Igencsak oda kell figyelnie, mit mond, nehogy ellentmondásokba keveredjen. Egy dolog azonban nagyon érdekelte:

"Miért vagyok megkötözve?"

Az ANBU mintha túlságosan is óvatosan járt volna el az ügyében, pedig egészen biztos volt benne, hogy szamuráj barátját látta idefelé az utcán, aki csak gond nélkül téblábolt. Talán valami szokatlan dolog történt a faluban, ami miatt ilyen körültekintőek?

//Gomen, ez kicsit gyengére sikeredett..//

**Kenshiro Erisa** Pént. Márc. 06 2015, 20:15

Mi... Miért?... Miért nem törődik velem senki? Miért vagyok megint egyedül? Ahogy kezem lecsúszik Yuu válláról, úgy érzem, ahogy egyre távolabb kerülök másoktól, egyre magányosabb leszek. "Miért vagyok ennyire haszontalan?" Kérdezem magamtól, majd lelassul körülöttem a világ, úgy érzem, leránt magával az álom. De még szemtanúja lehetek, ahogy Yuu-t egy kegyetlen fogással a földre kényszerítik. Látom magam előtt Yuu, fájdalomtól eltorzult arcát, s végtagjai természetellenes állását. "Mind miattam van". Fut át az agyamon egy utolsó gondolat, majd nem küzdök tovább, hagyom hogy lerántson magával egy kéz a mélybe...

Sötét van. Nem érzek semmit. Nem érzem a fájdalmat. Nem érzem a levegőt. Hol vagyok? Álmodom?
Lábaim vízben áznak. Körülnézve nem látok semmit, csak sötétséget. Vagyis majdnem. Előttem egy hatalmas tükör, melyet nem határol semmi, függőlegesen és vízszintesen is a semmibe nyúlik. Benne csak egy személyt látok. Egy lányt. Pontosan olyan mint én, de mégis teljesen mások vagyunk. Haja hosszú, fekete, csak úgy mint nekem, de ápolatlan, piszkos. Bőre fehér, de olyan, mintha sose látott volna napfényt. Vakítóan fehér. Szemei vörösek, tágra nyíltak, pupillája teljesen össze van szűkülve a sötétség ellenére."Mi folyik itt?"

Megteszek három-négy lépést a jobb kezem felé, s a lány jó tükörkép módjára le is másolja mozdulataimat, de valamit teljesen megrémiszt. Míg én felmértem a testét, a ruházatát, az ő szeme meg sem rebbent, végig a szemembe nézett. Elfordítom kicsit a fejem, de ő nem teszi. Egyenesen rám néz. A látvány félelmetes, mint egy rémálom, legszívesebben most azonnal felébrednék. A jelenlétéből érzem, hogy meg akar engem ölni. De elválaszt minket ez a tükörfal... Szerencsére... Azonban hirtelen egy váratlan dolog történik. A tükörképem felemeli a jobb kezét, és fejmagasságban megtartja. Mintha integetne.
Közelebb lépek a tükörhöz. Csak egy fél lépés választ el minket egymástól. Nyelek egy nagyot, félek a szemébe nézni. Az arca pontosan olyan mint az enyém, de mégis...
- Ki vagy te? - kérdezem tőle remegő hangon. A válasz késett. Megdöntötte jobbra a fejét egy kicsit. két percig csak engem bámult.
- Ki vagy te?! - Tettem fel neki a kérdést újra, immár erősebben, hangosabban, de vissza is hátráltam kicsit. A válaszra csupán néhány másodpercet kellett várnom.
- Hogy... Ki... Vagyok... Én?... Az a szörny, akivé válni akarsz! - mondta, majd kezét újra felemelte, és beleütött a tükörbe, melyet egy hatalmas dörrenés kísért. Mint egy mennydörgés. Visszhangzott. A tükör nem repedt be, de a hangtól és a félelemtől hátraestem, majd hirtelen...

Hideget érzek... Nagyon hideget.... Szinte a csontomig hatol... Lassan felnyitom a szememet. Egy ideig csak vártam, míg újra kiélesedik a kép, de a gyertya fénye egyből feltűnt. Lassan tisztulni kezdett minden. Egy kis sötét szobában voltam. Egy székhez voltam kötözve. Egy percig a különös álmomon gondolkoztam, de újra megláttam magam előtt Yuu arcát, ahogy elkapja az egyik ANBU. Hamar tisztázódott a helyzetem. A vallatóban lehetünk. El lettünk választva. Mit tettem... Hogy lehetek ekkora barom? Ezzel lehet nem csak azt intéztem el, hogy visszamehetünk mindhárman az Akadémiára... De még az életüket is lehet tönkretettem... Tönkretettem... Én tettem tönkre. Szemeimből megint könnycseppek fakadnak ki, majd egy fél perces várakozás után elkiáltom magam, annyira hangosan amennyire csak tudom:
- Én voltam!! Én robbantottam!!! A társaimnak semmi köze sincs ehhez! Hagyjuk a francba Mugo-t az egész az én felelősségem!!! - Kiáltom el, félig sírva, félig pedig összetört, reményvesztett hangon, majd az ajtó kellemetlen nyikorgása csapja meg a fülemet...

**Suzuhito Sayuri** Szomb. Márc. 07 2015, 17:08

A lány bízott abban, hogy némi magyarázattal sikerülhet megértetni a kiküldött ANBU egységekkel mi is történt valójában, és talán normális emberekhez méltó körülmények között, harc nélkül sikerülhet közös megegyezésre jutniuk. Persze ez nem így volt. Még esélyt sem kapott a magyarázkodásra, hiszen Yuu máris cselekedett. Pontosan nem emlékszem mi is történt akkor. Talán a jutsu mellékhatása, vagy az ájulással együtt vesztek el az emlékeim. Minden olyan gyorsan történt, és egy szempillantás alatt véget is értek.
- Mmm - Halk nyöszörgést hallatva ébredezett. Kitudja mennyi idő telt el, viszont abban biztos volt, hogy nem volt elegendő ahhoz, hogy az emlékei elhalványodjanak. Mindenre tisztán emlékezett. A küldetés, a kórház, a robbanás. Éppen olyan tisztán és világosan látta maga előtt a történéseket, mintha egy pillanattal ezelőtt történtek volna meg. A nyaka fájt, a kényelmetlen székben való alvás kissé megviselte. Fejkörzésbe kezdett, a nyaka pedig bizonyos fordulatoknál ropogó hangokat hallat, miközben a lány ismét nyöszörögni kezd. Talán egy ébredés utáni néhány perces bemelegítő edzés esne most a legjobban neki, persze ebben megakadályozzák a kötelek és bilincsek melyek fogva tartják. Viszont igazából nem ezek az eszközök voltak azok amelyek valójában a székhez bilincselték. A szégyenérzet, és a csalódottság sokkal erősebb mint bármelyik ezek közül. Még ha csak egy zárt ajtó választaná el a szabadságtól sem próbálkozna szökéssel. Az ódon üres falak látványa, az idegesítő csend, adott egy kis időt, hogy elmélkedjen azon ami történt. Undorodva gondolt vissza önmagára, mocskos cselekedeteire, szégyenletes ötletére ami végül a csapat vesztét okozta. Mégis mit rontottam el? Mit csináltam rosszul? Kérdezi önmagától, miközben újabb képek villóznak előtte, egy erdőről, egy út széli rámenesről, egy padról, csapdákról, napsütötte mezőkről, végül pedig egy jóképű ismeretlen férfiről. Lehetséges, hogy az összes terv rossz volt? Ennyire nehéz lett volna igazodni a többiekhez? Ezt persze már sosem tudja meg, hiszen most pocsékolta el az egyetlen esélyét. Még ha a büntetés nem is börtönnel végződik ez örökre megpecsételi a karrierjét. Ki engedne magasabb pozícióba egy olyan lányt aki a város egyik legfontosabb közintézményében okozott komoly károkat? A saját otthonában, a szülőfalujában. Ezek után nehezen tudna apja, vagy akár a sensei szemébe nézni.
Viszont még ezen tettek után is büszkeség töltötte el, hogy nem süllyedt olyan mélyre, hogy harcot kezdeményezzen az ANBU-val. Még ha lett is volna esélye a menekülésre mit ért volna vele? Sikeresen teljesíti a küldetést? Talán. De mit ér az, ha a falu száműzi, körözött személlyé teszi cserébe? Inkább élne rács mögött hátralévő életében mintsem a saját faluja ellen forduljon. Megrázza a fejét, és mocorogni kezd, kényelmesebb testhelyzet után kutat, már amennyire ezt lehetséges. Ekkor az ajtó nyitódása töri meg a szoba korábbi már-már idegesítővé váló csendjét. A lány azonnal felkapja a fejét, és kihúzott háttal, emelt fővel várja az ajtón belépő személyeket, ugyan az aktuális napszakot nem tudja, hiszen fogalma sincs mennyi ideje volt eszméletlen, és óra hiányában csak egy egyszerű üdvözlésre telik tőle, az illendőbb köszönés helyett. Viszont igyekezete látszik, hiszen mégiscsak ö kezdeményezett ahogyan illik. Vet egy pillantást a szobába lépőkre, feltéve ha belépnek, majd pedig szégyenkezve lesüti a szemét.

//Elnézést, hogy sokat kellett várni. Átkozott ihletválság.. //

Jiraiya Hétf. Márc. 09 2015, 18:53

// Erisa, Sayuri, Yuu //

   Yuu drótokkal volt megkötözve, azok voltak annyira élesek és hidegek, ám a szabaduló technikával ezeket a drótokat is könnyedén ki tudta lazítani és így ki is szabadíthatta a kezeit, majd az eszközöket le tette az asztalra. Két drót... Hamarosan pedig nyílt az ajtó. Fájdalmasan és nyikorogva, de Yuu csak ült türelmesen és várt. Egy ANBU lépett be először, fehér alapú, piros mintás róka maszkban, aki amint észlelte, hogy Yuu kiszabadult azonnal egy szempillantás alatt mögötte termet, majd kezét a fiú tarkójára helyezte, ám abban a pillanatban, ahogy ez megtörtént, egy hang hallatszott az ajtó felől.
- Elég!
A hang ugyan parancsolt, de mégis nyugodt volt. Sőt, egészen biztosan egy férfi hangja volt. A hang forrása viszont, egyáltalán nem volt ismerős Yuu számára, mivel egy ANBU egyenruhás férfi lépett be. A maszkja fehér alapon, lila mintás volt és egy medvére emlékeztette az embert. A haja a válláig, vagyis inkább alá ér. A haja göndör és ápolatlan, a teste pedig átlagos. Lassan a fiú elé sétál, majd leül a vallatónak fenntartott székbe és az asztalon lévő drótokra néz. Persze ezt csak a fejmozgás árulhatja el, mivel a szeme nem látszik a férfinak.
- Ahogy látom, ügyes kis Genin vagy. A háttered pedig már ismerjük...
Mondta a férfi, mire csönd állt be a szobában. A hangja ismerős volt, de a maszk eltorzította. Többek között ez is a feladata annak a bizonyos Különleges ANBU maszknak.
- Miért robbantottatok a Kórházban és Miért próbáltatok meg megszökni az ANBU elől?
Tette fel a legkézenfekvőbb kérdést a férfi, majd az asztal fölé emelte a kezét és letette Yuu elé a maszkját. Valószínűleg valamelyik zsebében volt, ugyanis a kezében nem látta, amikor bejött... Eközben persze a másik ANBU, végig Yuu mögött volt, készen, hogy lecsaphasson.
   Erisa üvöltése és voltaképpen a színvallás után, már nyílt is az ajtó. A nyugalmat mellőzve két ANBU lépett be. Az egyik egy szempillantás alatt Erisa mögött termett - úgy látszik ez amolyan ANBU szokás - hogy biztosítsa a foglyot, majd a másik ANBU, sietős léptekkel Erisa elé sietett és vékony kezeivel átnyúlva az asztalon, elkapja Erisa ruháját. Vékony ujjaival erősen tartja a lányt, akit székestül húzott magához és a maszkon keresztül a szemébe bámul. Ekkor tűnik csak fel a lánynak, hogy az ANBU egy nő és hosszú, pirosas haját sem rejti el. Ám a szorítása erős, akár egy száz kilós férfié.
- Ne nyavalyog és ne siránkozz itt! Egy Ninja, sosem gyengülhet el!
Ordít rá az ANBU, kinek maszkja fehér alapon, lila mintákkal volt ellátva és egy macskára emlékeztette az embert. Miközben ezeket a szavakat kiejti a száján, megrázza a lányt, majd székestül visszalöki a helyére. A nő ekkor nagy lendülettel leül az Erisa előtt lévő székre, majd fúj egyet.
- Szóval! - Emeli fel hangját, ami mély volt, de nőies - Miért robbantottál a Kórházban?!
Tette fel a kérdést, majd összekulcsolta maga előtt a karjait.
   Sayuri is ugyanolyan helyen ébred, ahol társai. Gondolataiban elmerülve készült fel a megalázó pillanatra, így lesütött szemekkel várta, hogy valaki belépjen azon az ajtón. Mivel nem nézett oda, így csak akkor látta meg, hogy ki "Látogatta" meg őt, amikor egy sétapálca koppant a földön. Ekkor Sayuri felkapta a fejét. Nem hitt a szemének, amikor meglátta maga előtt édesapját, aki komor és szúrós tekintettel mered a lányára. De ez még nem minden. Ott van mellette a Hokage, Shimura Danzou is a sétapálcájával, valamint egy ANBU, aki azonnal Sayuri mellé siet és kioldozza a drótok fogságából.
- Sayuri! Mégis mit művelsz?!
Tette fel a kérdést édesapja. A hang szigorú és komoly volt, ahogy a tekintete is. Ez természetes, hiszen maga a Hokage áll mellette és maga a Hokage vonja most felelősségre őt és az édesapját.

// Koizumo - Egyenlőre ennyi, most ugye a hangsúly a párbeszéden van//

A fiatal Vándor készséggel válaszolt, vagyis reagált a vallató szavaira. Még egy kérdést is feltett, amire egy pillanatra a férfi összehúzta a szemöldökét, de végül arca elernyedt és egy kisebb mosolyra húzódott a szája.
- Csak óvintézkedés. De egyenlőre szeretnék Én kérdezni.
Mondta a férfi, majd intett az ANBU-nak mire Ő levette Koizumo kezéről a hideg és éles drótokat.
- Na akkor: Miért jöttél pont ide és miért szeretnél Ninja lenni pont itt? Tisztában vagy, hogy jelenleg Háború dúl és nem biztonságos ilyenkor csak így besétálni bárhova is?
Tette fel a már jól megszokott kérdést, mire természetesen várta a választ. A Genin számára természetesen már idegölő lehet ez a folytonos ismétlődés...

**Kenta Koizumo** Hétf. Márc. 09 2015, 19:33

//Rikudou Sennin//

A szokásos, unalomig csépelt kérdések. Csak mindig más embertől.

- "Miért jöttél pont ide és miért szeretnél Ninja lenni pont itt? Tisztában vagy, hogy jelenleg Háború dúl és nem biztonságos ilyenkor csak így besétálni bárhova is?"

Koizumo próbálta nem elordítani magát. Próbált arra koncentrálni, hogy értelmes választ adjon, és ne elkezdje vádolni a túlságosan is óvatos vezetőséget. Elvégre ide akart tartozni, és ezt elérni nem könnyű feladat.

~ És most mi legyen? ~ tanakodott magában. ~ Ismételjem önmagam? Öntsem ki a szívem? Már lassan én is kételkedem magamban, nemhogy ők. És mi az igazi válasz a kérdésre, amit már annyiszor megválaszoltam? ~ azzal mesélni kezdett.

- "Egy kis bányászfaluban születtem, közel a Tűz országának, és a Folyó országának határához. Édesanyám még kiskoromban meghalt, és....nem hagyott rám semmit." ~ a szemén lévő pecsétről egyelőre hallgatott. ~ "Apám emiatt depressziós lett. Korábban kiváló ninja volt, sokat foglalkozott velem, de a szomorú esemény után egyre inkább elhanyagolt." ~ idegennek érezte a saját hangját, és szürreálisnak, amit mondott. Korábban még sosem gondolkodott el ezen, de így, hogy összefoglalta, az élete rettenetesnek tűnt. Többnyire ~ "Végül ő is meghalt, és magamra hagyott. A falu fiatal koromra hivatkozva lefoglalta a teljes örökségem, csak némi pénzt hagyott nekem. Nem éreztem magam otthon, vándorolni kezdtem. Sok országban megfordultam, sokat tanultam, tapasztaltam. Egy hegy tetején, valahol északon táboroztam, hidegben és hóviharban, tengerszint felett több ezer méter magasan. Ott jöttem rá, mit is akarok. A Tűz országában születtem, tehát az a hazám. A hazámat pedig ilyen háborús időkben leginkább ninjaként szolgálhatom. Elhatároztam, hogy eljövök Konohába, és szolgálatba állok helyi geninként, hogy a Hokage parancsait teljesítve hírnevet szerezzek hazámnak, falumnak és magamnak. Röviden ennyi lenne a történetem."

**Kenshiro Erisa** Hétf. Márc. 09 2015, 20:24

A kiabálásom utáni néma csöndben hallhattam még egyszer, a fejemben visszhangzó szavakat amiket kiejtette. "Tényleg ennyire reménytelen lennék? De miért? Mit tegyek?". A kiabálásom utáni néma csöndben hallhattam, ahogy könnyeim halkan lecseppenek a földre. Zokogásomat az előttem lévő vas ajtó, kínzóan nyikorgó zaja szakította félbe. Még fel sem emeltem az időközben lehajtott fejemet. Még szinte fel sem eszméltem. Az egyik ANBU már mögöttem is termett, gondolom arra az esetre, ha nem hagynám magam. Nem mintha sok esélyem lenne. Egyébként sem tervezek megszökni. Néhány másodperce vallottam be hogy én voltam, nem értem mit látnak benne, hogy ezek után még megpróbálnék támadni... De ez az egész...
Egy szempillantás alatt elém kerül egy másik ANBU is. Már készülök rá, hogy még egyszer elmondjam, hogy én voltam, amikor hirtelen... Magához ránt. A kezdeti lepődöttségem félelembe vált, át ahogy rám kiabál. Tárt szemekkel próbálok visszanézni a szemébe, ahogy könnycseppjeim egyre gyakrabban hagyják el a szemeim környékét. Ne nyavalyogjak? Ne siránkozzak? De hisz mi mást tehetek? Semmihez sincs erőm! Semmi vagyok, egy piszok, egy szemét, amitől az emberek minél hamarabb meg akarnak szabadulni. Bár nekem már mindegy. megpecsételtem a sorsomat. Azt hiszem, ha nem a halállal nézek most szembe, akkor egy életre szóló börtönbüntetéssel.
- Nem értem mit számít. - Kezdem, tudatomban már bele is törődtem a sorsomba - Én robbantottam, ez nem elég? - Zokogok. Mit kell még mondjak neki? Mit akarnak? Nem elég hogy bevallottam, még meg is akarnak szégyeníteni?
- Azt hiszem rosszul fogtam fel Mugo-sensei szavait... De már mindegy nem? Elrontottam mindent... - kezdek el megint zokogni az ANBU intése ellenére. Nem értem... Miért érdekli... Hisz már ninja sem vagyok... - De esküszöm hogy a társaimnak semmi közük sincs hozzá! Én voltam egyedül ekkora barom... És... Sajnálom... Én.. tudom hogy ez nem jelent semmit... De azt is tudom hogy nem tudom jóvátenni... Én csak... Sajnálom... - Fejezem be, majd lehajtom a fejem, és várom végső ítéletemet. Ha esetleg valamivel jóvátehetném mégis... Én mindent megtennék...

**Yuu** Kedd Márc. 10 2015, 00:22

Ahol egy ajtó bezárul, ott egy másik nyílik.
Miféle lehetetlen életmód a falu legaljának lenni? Éppen annyit kell küzdeni érte, mint ha a legjobb akarnál lenni, ugyanis rengeteg a versenytársad, akik napról napra alul teljesítenek téged. Tehát ha valamiféle fődíjat akarsz nyerni, akkor valami nagyon különlegeset kell csinálnod. Robbantsunk egy kórházban....
-Én voltam...
Nézek üveges tekintettel a maszkos alakkal aki velem szemben ül, robotpilótára váltottam. Ki kell zárnom magam a saját testemből ahhoz hogy a történet amelyet elmondok tökéletes legyen.
-Én robbantottam senki másnak nincs köze hozzá.
Tehát, vissza térve a falu legaljához, igen egy kórházban robbantás talán még nem lenne eléggé ésszerűtlen dolog, ezt akkor kell tenni mikor háború dúl. Mert tényleg, így messze az élre törsz és sosem fog senki sem utolérni.
-Hagytam, hogy felhúzzon a társam és egy robbanó jegyzetes kunait vágtam hozzá.
Gyűlölöm az embereket, sosem voltam oda értük gusztustalan ösztönlények semmivel nem többek mint az állatok, egy dologra képesek gondolni, a gyilkolásra ez az ami élteti őket, a vér és itt nincs szükséges áldozat, itt mindenki az, ember embernek farkasa. Nem azért ölünk mert meg akarjuk enni azt amit megöltünk, az egyetlen oka ennek, a vágy. Az ember azt hiszi, hogy előrébb lesz attól hogy másokat legyőzött, a versenyszellem is innen ered az ember természetéből adódóan a legjobb akar lenni a legerősebb, legyőzhetetlen, az istenekhez akar felérni és azon túlra és ezért bármit elkövet. Egyesek képesek egy darab földért egymás torkának esni.
-A menekülésnek oka az, hogy küldetésen voltunk, és mint mondtam, csak belerángattam azt a kettő idiótát, semmi közük hozzá. A múltat nem tehettem semmissé és mégsem maradhatok ott, ha egyszer robbantottam nem igaz?

Azt mondani az emberekre, hogy irtandóak, talán túl heves lenne tőlem hiszen én is ehhez a fajhoz tartozom, bizonyos hogy vannak normálisok egyedeik, de ritkák. Annyi esélyem van rá, mint a legaljának élvonalasával összefutni, mégis ott robbantott egy teremmel arrébb, egy kórház kellős közepén. Nem értem miféle gondolatok hagyták el csendes elméjét, de továbbra sem engedhetem, hogy az ő karrierje véget szakadjon. Nekem már mindegy. Ha minden igaz Sayuri-san biztonságban van. Van az a kapcsolat és pénz a világon mellyel az ő puszta jelenléte is eltűnik a kórházból, mintha sosem járt volna ott. Háttér... miféle háttér az, ahol történelmem minden sorában a BUKOTT szó áll. Ez nem háttér, épp olyan selejté tesz ez a dolog mint Erisa-t. Sőt, talán így véve még lejjebb is vagyok. Nem értem az elővigyázatosságot, mégis hova szökhetnék innen? Azt se tudom hogy merre vagyok, és a kifejezéstelen arcom sem segít rajtam. Amint a férfi letette a maszkom nyúlok érte, miközben hallgatom a férfi újabb kérdéseit, vagy válaszát. Ha csak egy ajtó van, akkor nem nyílhat ki egy másik, egyedül maradsz egy sötét fény nélküli szobában ahova a döntéseid vezettek és ahova azért kerültél, mert azt hitted, hogy van két ajtó.

**Suzuhito Sayuri** Kedd Márc. 10 2015, 17:21

Türelmesen, némán, várakozott, közben volt bőven ideje végiggondolni tetteit, és azoknak a lehetséges következményein merengett el. Számtalan büntetés eszébe jutott, többségüket jogosnak találta, de azért akadtak olyanok is amelyeket még maga is nevetségesen szigorúnak gondolt. Persze egy kórházban robbantani, háború idején, tényleg a legnagyobb felelőtlenség amit el tud az ember képzelni. Ugyan nem ö tette, mégis bűnrészes, hiszen bőven benne volt a keze abban, hogy a kórházban rejtőzzenek el a nap végéig. Az időt nem tudta megtippelni, bizonyára már késő délután járhatott. Az ajtó hangos nyikorgása töri meg a szoba korábbi idegesítően nagy csendjét, a lány természetesen a széken ült, lehajtott fejjel, szégyenkezve, majd érkezett is az első lépés, amit egy hangos koppanás követett. Talán egy sétapálca? Felkapta a fejét, és valóban egy sétapálca adta ki a hangot. De a sétapálca tulajdonosa mégis sokkalta fontosabb volt. Teljesen ledöbbent, egy pillanatra szóhoz sem jutott amikor meglátta az ajtón belépő férfit. Shimura Danzou-sama. A Hokage személyesen látogatott el, közvetlenül mellette álló férfi sem elhanyagolható. Fehéres, hátrafésült hajkorona, biztos kiállás, és szigorú tekintet, ez a hármas a legfőbb ismertetőjegye a férfinak akit Sayuri az apjának nevezhet. Egy különös, érzés járja át a lány testét, a gyomra összerándul, mintha ezernyi pillangó cikázna odabent, arca kifehéredik, és a szoba levegője is mintha hűvösebb lenne néhány fokkal, mint korábban volt. Egy harmadik személy is kísérte őket, ám a két férfi mellett ö elhanyagolhatóbb volt, sietve a lány mögé lépett, majd kioldozta a köteleket ezzel ismét szabaddá téve. Rögtön fel is merült néhány kérdés. Többek között, a "Miért enged szabadon?" és az "Ilyen súlyos bűnt követtünk el, hogy még a Hokage is jelen van?". De ahelyett, hogy ezeken rágódna, nem is habozott tovább, azonnal felállt a székből, ami ezidáig korlátozta a mozgásban, és ugyan nem volt kellemes ennyi idő után felkelni, a minimális sérülésektől eltekintve a fájdalom, és elgémberedettség érzetével mit sem törődve azonnal előre lép, maga előtt összekulcsolva két kezét, egy rövid meghajlással köszönti a szobába érkezőket.
- Shimura Danzou-sama. Apám. - bólint, nem igazán tudja, hogy hogyan is lenne illendő köszönteni ilyen körülmények között a falu első emberét, sem pedig édesapját, szégyentelen cselekedetének súlyát csak most kezdi el érezni igazán. - Mélységesen sajnálom! Nem fogok magyarázkodni, hibát követtem el. Nemcsak saját, és ninja társaim épségét veszélyeztettem figyelmetlenségemmel, és hibás parancsommal, de még több tucat ártatlan életébe is kerülhetett volna. - továbbra sem emeli fel a fejét, sőt még mélyebbre ereszkedik.
- Szeretnék mondani valamit. Szabad lesz? - A bűntudat, és szégyen hatalmas súlyként nehezedik vállaira, és még ebből a testhelyzetből is érzi magát édesapja szúrós tekintetét, és megvető pillantását. Teljesen biztos benne, hogy ennyire még sosem csalódott benne mint most. Megvárja amíg szót kap, majd ha ez megtörtént folytatja a mondandóját, még mielőtt megtudja az ítéletet. Elvégre most már a legrosszabbra is felkészült.
- Szeretném jóvá tenni. A kórházban okozott kárt szeretném megfizetni. Vagy pedig ha lehetséges részt venni az újjáépítésben. - Fejét természetesen nem emeli a szobába lépőkre, helyette újbóli meghajlások sorozata következik, a legnagyobb őszinteséggel, és tisztelettel beszélve a két férfihoz.

//Sorrend fail//

Jiraiya Csüt. Márc. 12 2015, 17:36

// Yuu, Erisa, Sayuri -
Yuu: Amiket megadok most információkat az Apádról, azokat vezesd fel az Adatlapodra, hogy ne felejtődjön el. Nemsokára lesz Konoha Kódexében egy átfogó leírás az ANBU-ról és a Root-ról.
Erisa "történetszálát" azért írtam hosszabbra, mivel titeket is érint. A sorrendet nem baj, hogy nem tartottátok, ilyen helyzetben mindegy ki ír előbb. Ha nem lesz az, akkor majd szólok. //

~ Néhány Nappal Ezelőtt ~

   Hatalmasat villámlott odakint, amikor az ajtó kinyílott. Az ANBU Root Kiképzőtisztjének és az ANBU Kivégző Osztagának Parancsnokának a szobájában járunk. Egy kisebb betonból épült iroda, kevés fénnyel. Mindenhol polcok és pecséttel védett irattárolók. Hiába van rengeteg holmi és fontos irat ezen a helyen, a rend és a rendszerezettség jellemzi a szobát, ahogy az ANBU és a Root egészét is. A sötét és minden bizonnyal fontos szobában, egy magas és izmos Férfi ült. Karja vastag, ahogy a mellkasa is domborodik. Állkapcsa széles, ezt pedig még jobban hangsúlyozza a szőkés - testszőrzetével megegyező színű - színű, formára nyírt szakálla is.
   A férfit a nyikorgó ajtó zavarta meg, meg persze az azt megelőző kopogás. Ám aki belépett az ajtón, nem várt engedélyt, vagy választ a kopogásra, hanem egyfajta jelzésként szánta, hogy Ő most be fog nyitni. Így is lett. Danzou először sétapálcáját helyezte be az ajtón, majd utána átlépte a küszöböt és becsukta maga mögött a fémes és rozsdás vasajtót. A székben ülő férfi ekkor felállt, majd meghajolt. Arca nem látszott, csak a gyertyafénytől csillogó szemüvege, amit le is vett magáról és az iratokra helyezte. Érzékelhetően testesebb és magasabb volt a Hokagétól, ám ez senkit nem zavart. Danzou azonnal a lényegre tért.
- Ugye tisztában vagy vele, hogy felelősséget vállaltál a gyerekért?
Mondta Danzou. Szavai komolyak és ridegek voltak. A férfi pedig mély hangon csak egy szóval válaszolt.
- Igen!
Mondta határozottan.
- Akkor jó... Yuu és a csapata a Kórházban robbantott.
Erre a kijelentésre a férfi szemei kikerekedtek. Arca sokkal élénkebb lett, mint volt, de nem kérdezett semmit, tudta, hogy mit tehet és mit nem.
- De ne aggódj. Nem okoztak nagy kárt. Ez azonban tökéletes szituációt biztosít a számukra az Első Vizsgához. Te fogod eldönteni, hogy megfelelt-e. Ha igen, akkor nemsokára ismertetni fogjuk velük a tervet.
Erre a férfi csak helyeslően bólintott. Arca most már nyugodtabb lett. Ilyen helyzetben talán egy Profi ANBU sem képes leplezni gondolatait. Hiszen nem érzelmeket fejezett ki a férfi, csupán gondolatai jelentek meg az arcán. Bizony, nagy vakmerőség és ostobaság egy Kórházban robbantani Háború idején. Mégis... Ez a csapat megtette... A beszélgetés nem húzódott tovább. A Hokage hátat fordított a férfinak, majd kinyitotta az ajtót és távozott...

   Odakint a Nap sugarai nem sajnálva idejüket szórták meg a Tűz Országát hatalmas fényükkel és perzselő melegükkel. A Suzuhito Család Birtokán is hatalmas volt a hőség, azonban ez Konohában és a környékén már megszokott volt. Azok, akik meglátogatták a család birtokát, a poros földúton érkeztek. Előre megbeszélt találkozó volt és persze az akart mindenképpen ezen a helyen találkozni, aki megszervezte és felkereste a Suzuhito Család fejét. Természetesen ez a valaki, már legalább fél órája itt tartózkodik a birtokon, és mivel nem szereti sem a fényűzést, sem pedig a várakozást, egyből a lényegre tért. Persze nem mintha Suzuhito Takeshi az a fényűző, dicsekedő, vagy pedig az időhúzós fajtából való ember lenne, így egy kellemes hangulatú, fényes szobában ülnek le egy üvegasztalhoz és ott kezdenek el beszélgetni. Természetesen teát kortyolgatnak közben.
   A kényelmes, párnázott székben - elvégre az üzletfeleket és a fontos személyeket nem illik fotelba ültetni, bármennyire is kényelmes az - természetesen a Hokage, vagyis Shimura Danzou ült, míg az asztal másik felén Suzuhito Takeshi, aki komor arckifejezéssel nézett a Hokagéra, aki a legtökéletesebb Shinobi személyiséggel rendelkezvén, egy rezzenést sem ejtett meg arcán. Sőt, szemét is csak résnyire nyitotta ki. Bár ezek már az öregedés jelei is lehetnek... A férfi hosszas gondolkodóba esett. Látszott rajta a mérlegelés, bármennyire is határozott jellem... Egy ilyen dolgot időbe telik átgondolni, ám végül úgy tűnik, hogy döntött.
- Hokage-sama. Tudja, hogy a családom az Ön szolgálatában áll és csak a Falu Javait akarja. Ám ebben a kérdésben nem dönthetek. Ha a lányom belemegy, akkor áldásom adom rá. Azonban Yuu-t mindenképpen szeretném mellé testőrnek, ha pedig nem Őt, akkor egy másik beépített ninját, aki kész az életét is feláldozni a lányomért. Természetesen a fizetség ez esetben a duplája lenne.
Danzou a szokásosnál most egy kicsit jobban kinyitotta megfáradt bal szemét, majd néhány másodpercnyi csönd után megszólalt.
- Legyen hát...
Hangzottak szavai, ezzel pedig az egyesség egyik fele megszületett.

   Sötét Éjszaka van. A Védelmi burok nem jelzett, amikor egy egész testet fedő köpenyes és csuklyás alak hatolt át villámgyorsan Konoha falain. Léptei hangtalanok voltak és szaporák. Egyenesen a Hokage Rezidenciája felé tartott a házak tetején, ám addig ilyen tempóval is legalább öt perc az út, így bárki észreveheti. És így is lett... Hamarosan két "árnyék" kezdte őt követni, majd az egyik elé, míg a másik jobb oldalt mellé vágott. Három méter volt összesen a három Shinobi között, akiből az imént érkezett kettő, Konohai ANBU maszkot viselt. A hosszú, vörös hajú - bár a szín a sötétben nem látszik - nőn ANBU öltözék is volt, nem csak a maszk, míg a férfin, aki elől ment, egy fekete ballonkabát, fekete vászonnadrág és egy fekete ninjaszandál volt és persze egy fekete trikó, amit a ballonkabát alatt viselt. Ez az alak is ANBU maszkot viselt, méghozzá egy medvére emlékeztető, lila mintás ANBU maszkot, míg a nő egy szintén fehér alapon lévő, lila mintás, macskára emlékeztető ANBU maszkot viselt...
   A két ANBU érkezésére a csuklyás férfi csak egy huncut mosolyt villantott, majd követni kezdte a két személyt, akik nem a Hokage Rezidenciája felé vették az irányt, hanem egy másik helyre. Egy magas toronyba, ahol Konoha Varjait és Sasmadarait őrzik, akik szállítani szokták az üzenetet a falvak között. A torony már messziről látszott, hiszen nyitott volt, hogy a madarak könnyedén közlekedhessenek. Ám ebben az időben őrök vigyázzák az állatokat, de ezúttal ez elmaradt. A kéttagú őrség nem volt jelen, amikor a két ANBU és a Csuklyás alak megérkezett a toronyba. Itt jelenleg két olajlámpa tartotta fent a fényt, ami pont elég volt ahhoz, hogy a nyitott falú tornyot megvilágítsa....
   A madarak akik a ketrecekben voltak, felébredtek a három ninja érkezésére, ám néhány másodperccel az érkezés után a lépcső felől, - ahol fel lehetett jutni a toronyba - léptek zaja csapta meg az ember fülét. Többen is közeledtek, míg végül megjelent az első személy. Egy Sima, fehér ANBU maszkot viselő férfi lépett egyre feljebb a lépcsőn, majd végül felért a tetőre. Utána egy már ismert személy, Shimura Danzou érkezett, az mögött pedig egy sárgás hajú, szintén Sima, fehér ANBU maszkot viselő személy. Felálltak a három személy elé, majd a két ANBU maszkot viselő - akik a csuklyás mellett álltak - személy féltérdre ereszkedett a Hokage előtt. Erre a csuklyás személy, csak nevetni kezdett, majd levette magáról a szemeit is fedő csuklyát. Ekkor lehetett látni hosszú, szőke haját és barna szemeit, valamint mindig mosolyra húzódó száját. Tehát Isami volt az, aki a csuklya alatt rejtőzött.
- Ugye nem baj, hogyha nem hajtok fejet ön előtt Danzou-sama? Elvégre, már nem vagyok a falu tagja.
Mondta a férfi nevetve, mire a két mellette térdelő alak összenézett.
- Ne feszítsd túl a húrt Isami! Ha elhagyod a Falut, akkor is az ANBU Root Tagja maradsz!
Mondta Danzou kissé bosszúsan, de eközben megtartotta hidegvérét. A szavak hallatán és az azokból áradó energiákat érezvén Isami mosolya alábbhagyott, majd féltérdre ereszkedett a Hokage előtt. Ezután a két másik ANBU és Ő is felállt, majd kihúzva magukat vártak.
- Megszerezted amit kértem tőled? Teljesítetted a Küldetésed?
Erre a kérdésre, Isami arca is komoly lett.
- Még nem... Egyenlőre még csak félsikert értem el. De nemsokára meglesz minden amit kért tőlem.
Danzou csak nézte a férfit. Nem tudni, hogy mi játszódott le a fejében, de szavaiból úgy tűnik, hogy egyre türelmetlenebbé válik.
- Tudod, hogy csak a Küldetés az egyetlen és legfontosabb dolog, amit szem előtt kell tartanod ugye? Az ANBU szabályai és tanításai szerint járj el. Ha nem teszed, akkor a pártfogoltjaid testi épségét nem garantálhatom. Elvégre a tervem már majdnem végrehajtható.
Mondta Danzou, mire Isami arca nem hogy komoly, de egyenesen bosszús lett. Szikrázó tekintettel nézett a Hokagéra, aki még egy provokáló félmosolyt is az arcára engedett. Erre Isami nem bírta magát türtőztetni, kirobbanó sebességgel indult meg előre, ám még egy méterre sem jutott, ugyanis a mellette álló két ANBU közbelépett. A vörös hajú nő a háta mögött termett és kunaiának hegyét a férfi tarkójához nyomta, míg a fekete ballonkabátos fickó előtte termett és jobb kezével elkapta Isami torkát, míg bal kezével, hirtelen egy kunait vett elő és azt Isami szemének szegezte. A penge hegye és a szemgolyó között összesen fél centiméter volt, így egy rossz mozdulat és Isanaminak vége. Természetesen ez egy patt helyzet, így a férfi dühösen tekintett volt társaira.
- Shinku!? Mugo?!
Ekkor Mugo-sensei kezének szorítása keményebb lett, Shinku kunaia pedig már felsértette Isami bőrét.
- Elég!
Mondta Danzou, mire a két ANBU elengedte Isamit és újra féltérdre ereszkedett Danzou előtt...
- Erisa átment a Genin Vizsgán. Minden feltétel megvan ahhoz, hogy a tervem részese legyen. Az Embereimet pedig nem szeretem elveszíteni, így fölöslegesek az Indulataid. Végezd el a küldetésed és utána visszatérhetsz a faluba!
Mondta Danzou, majd lezárva a beszélgetés megindult lefelé a lépcsőn, nyomában a két hófehér maszkos ANBU-val. Mugo és Shinku pedig ott maradt, majd levették a maszkokat. (Mugo ,Shinku) Jól látszott Mugo megviselt és unott arca, míg Shinku komoly és rideg arckifejezése.
- Kinek az oldalán álltok!?
- Mi nem állunk senki oldalán. A Falut a Hokage irányítja! Ha rátámadsz, meg is ölhetlek!
- Ezzel téged mentettünk meg.
- Nem érdekel! Tudjátok, hogy ki ez az ember nem igaz!??! Miért védtétek meg?!
- Téged védtünk.
- Te hallgass! Nincs jogod a Hokagéra támadni! Most pedig menj!
- Nem. előtte van egy kis dolgom. Meg kell látogatnom valakit.
- Ne...
- Hagyd! El fog menni.
Mondta Mugo, mire a lány szava elakadt és Isami már meg is indult, hogy felkutassa otthonában a lányt, akit már régóta szeretett volna újra látni...

~ Most ~

   A férfi nem reagált Yuu szavaira, ám amint befejezte a kis meséjét, intett a mögötte álló ANBU-nak aki bólintott és kiment a teremből, becsukva maga mögött az ajtót. A férfi ekkor ismét összekulcsolta karját, majd hátradőlt a székében.
- Azt mondod, hogy feladnád a saját életedet azért, hogy egy társadét mentsd?
Tette fel a kérdést a férfi, majd a kérdést követően hangos kuncogásba kezdett. Ahogy pedig karjait az asztalra helyezte, ledobta Yuu elé a három fém csörgőt, amik nagyot koppanva és magas hangon csilingelve gurultak szét az asztalon. Néhány másodperces szünet után pedig, a férfi leemelte arcáról a maszkot és Yuu megláthatta a szélesre húzódó mosolyt Mugo-sensei borostás arcán.
- Úgy tűnik, hogy átmentél a Vizsgán, bár nem egészen úgy, ahogy Én arra számítottam...
Mondta a Sensei, majd felállt a székéből.
- Tudod, hogy hívják apádat az ANBU-ban? Kowai... (Rémisztő)
Felelte meg a kérdést Mugo, mire az imént kiment ANBU visszalépett a szobába és levette a maszkját.
- Csak neki köszönd, hogy átmehettél a vizsgán.
Mondta Mugo, majd lassú léptekkel kiment a szobából, magára hagyva Yuu-t és az Apját, aki nem volt elragadtatva Yuu-tól. Sőt! Mogorva volt, majd miután becsukta Mugo az ajtót, Kowai megszólalt.
- Ülj le!/Maradj Ülve! (Attól függően, hogy Yuu közben feláll-e vagy sem)
Mondta, majd odasétált a Yuu előtti székhez, amiben nemrég még Mugo-sensei ült.
   Erisa könnyeit hullatva ismert be mindent és fakadt ki az ANBU előtt, eközben pedig észre sem vette, hogy a Nő ügyet sem vetve rá, intett az Erisa mögött álló ANBU-nak aki kisétált a teremből, ám Erisát megkötözve hagyta. Miután kiment, Erisa is végzett mondandójával és észre vette az ajtó csukódásának hangját is. Meglepetten nézett az előtte lévő, vörös hajú nőre, aki levette maszkját. Egy kékes szemű, vékony arcú nő volt, aki komoly és bosszús arckifejezéssel nézett Erisára, majd villódzó szemeivel rákezdett.
- Befejezted!? - Hanga démoni és félelmetes volt. Valódi agresszió sugárzott belőle - Miért siránkozol egy olyan dolog miatt, amit a Küldetés érdekében követtél el? Sayurinál voltak a csengők és azt hihetted, hogy a Senseied csapdába csalja őt. Tehát, a Küldetést próbáltad teljesíteni, ahhoz pedig felhasználtál egy eszközt.
Mondta a nő, miközben arca visszaállt az alapállati arckifejezésre.
- Egy Ninja számára a küldetés az első. Valószínűleg Én is ezt tettem volna.
Mondta a nő, majd felállt és Erisa mögé sétált. Nem tudta a lány, hogy mégis mit akar, ám ekkor a drótok hirtelen lazulni kezdtek, majd végül teljesen elengedtek. Az ANBU levette róla béklyóit.
- Mugo túl felelőtlen volt ilyen szempontból, így a felelősség őt terheli. De a jó hír az, hogy átmentél a Vizsgádon.
Mondta, majd ledobta az asztalra a drótokat és kisétált a teremből. Erisa csak Shinku formás hátsóját láthatta, amint fel s alá billen a feszes ANBU egyenruhában, amíg Ő kecsesen kisétált kinyitva a fémajtót, ám becsukni már elfelejtette azt.
   Sayuri talán most van életében a legnehezebb helyzetben. Két hatalmas tekintély áll előtte: A Tulajdon apja és a Hokage. Hagyták a lányt beszélni, majd miután mindent elmondott, Danzou és az Apja is közelebb lépett hozzá.
- Tehát elismered a felelősségedet.
Jelentette ki Danzou, majd minden elhalkult. Hamarosan az ajtó ismételten nyitódott. A nyikorgó hang iszonyatosan sértette Sayuri fülét, ám némi émelygést is elkezdett érezni. Ám a következő pillanatban pedig, valami olyan dolog hasított elméjébe, ami még bizarrabbá tette a helyzetet. Úgy érezte, hogy a székében ül és meg van kötözve. Ez azért is volt furcsa, mert az ANBU az imént oldozta őt el, majd fel is állt az érkező tekintélyek előtt. És igen, ez volt a másik furcsa dolog. Sayuri felnézett, bár csak lopott pillantásokkal, hogy megbizonyosodjon arról, hogy nem bolondult meg, ám ekkor nem látott maga előtt senkit. Sem apja, sem pedig Danzou nem volt a szobában, ám a nyikorgó ajtón egy ismerős arc lépett be. Ám ezúttal nem az igénytelen ballonkabátban, hanem ANBU viseletben és páncélzatban, kezében pedig egy ANBU maszk volt. Mugo-sensei volt az, aki mosolyogva lépdelt Sayuri elé. Az ajtót pedig nyitva hagyta maga mögött... Leült a Sayuri előtt lévő székbe.
- A csengők?
Tette fel kérdését, mire a megkötözött Sayuri ha maga mellé néz, láthatja, hogy a csengők, amik nála voltak, most már nincsenek az oldalán...

// Koizumo - A történeted megköveteli, hogy új csapattársat kapj magad mellé, ám olyan történetbe csöppentél, ami rengeteg lehetőséget kínál majd a karakterednek a későbbiek során. Hamarosan küldöm a részleteket //

   Aoba figyelmesen hallgatta végig a fiú szavait és bár nem látszott, de a szemüveg alatt szeme össze-vissza ugrált, ahogy a másodperc tört része alatt figyelte meg Koizumo arcának minden egyes apró részletét, majd amint a fiú befejezte beszédét, Aoba hátradőlt.
- Hmm... Hihetően hangzik, ám még hátra van valami. Nem lehetünk biztosak abban, hogy nem egy képzett ninja vagy. Így ne haragudj!
Mondta a férfi, majd hirtelen átnyúlt az asztalon és a tenyerét Koizumo homlokának ütötte, mire a fiú elájult...
   Nem tudod, hogy mennyi idő telt el, de most egészen jól érzed magad. Egyáltalán nem vagy fáradt, a tested pedig, mintha újjászületett volna. Kellemes nyugodtság áraszt el, amikor kinyitod a szemed. Fehér szoba... Friss levegő hűti az arcod és madárcsicsergést hallasz.
- Csak, hogy felkeltél.
Mondta az ismerős hang.
- Bocsánat, de bele kellett néznem a fejedbe, hogy mindent megtudhassak. Háborús időkben senkiben nem bízhatunk.
Mondta Aoba, majd leszállt a látogatók számára fenntartott magasított székről. Ahogy Koizumo körülnéz, láthatja, hogy egy kórteremben van, ám sem infúzió nincs bekötve a testébe, sem pedig bármiféle orvosi eszköz, egyedül az éjjeliszekrényén van egy pohár víz, amire rá van írva, hogy "igya meg."
- A nővérek elláttak és néhány gyógyszert is kaptál. Én viszont most megyek. A holmid ott van az éjjeliszekrényben. A Hokage-same belement abba, hogy Geninként szolgáld a falut, de tudd, hogy figyelni fognak. Holnap Délben jelenj meg a Kiképzőtéren. Keresd meg, kérdezősködj. A szállásodról pedig neked kell gondoskodnod.
Mondta a férfi, majd nem várva meg a fiú reakcióját, kiment a kórteremből...

// A következő posztot a Kiképzőterepekhez kérem. Előbb viszont várd meg Chiyoko Tsukino posztját. Amikor megérkezel őt látod meg. Vele leszel egy csapatban, a történetedet pedig folytatjuk. A posztod legyen terjedelmes, leírhatod a történéseket a Kórháztól másnap Délig. Arra vagyok leginkább kíváncsi, hogy a karakter hogyan oldja meg a szállást. Ebben szabad kezet kapsz, persze az ésszerűség határain belül Smile

//

**Kenshiro Erisa** Csüt. Márc. 12 2015, 19:29

//<3 Riku <3 //

"Csak zokogok. Könnyeimet hullatom. Akkor itt tényleg vége. Vége az életemnek. Véget vetettem az életemnek... Én..." Hirtelen elcsendesül a fejemben a hangom. Valami megzavarta. Felkapom a fejem. Az ajtó záródott be. Észre sem vettem hogy a mögöttem lévő ANBU kisétált. Szemem azonban az ajtóról hirtelen az előttem álló nőre összpontosult. Szemeim tágra nyílnak, könnyem elapadnak. Amit mond, egyszerűen nem tudok rá mit mondani. Talán egy kicsit a szám is tátva maradt, nem tudtam hova tenni amit mond. Most akkor... Jól csináltam?...
A nő már elment, nyitva hagyva az ajtót, de én percekig csak néztem a nyitott ajtóra. Bár lett volna miről gondolkodni, nem gondoltam semmire. Tényleg nem gondoltam semmire. Egyszerűen csak meredtem a nyitott ajtóra. Még csak a szemeimet sem töröltem meg, a sírásom nyomai még mindig látszottak. Amíg meg nem mozdítottam a karom, azt sem vettem észre, hogy azok a drótok, amik most előttem az asztalon hevernek, néhány perce még rajtam voltak. Kezemmel először az arcomat törlöm meg, majd megtámaszkodva az asztalnak, lassan felállok. "Most akkor.... Elmehetek??" Gondolom magamba, és végül arra jutok, hogy nyilván nem azért maradt nyitva az ajtó, hogy itt üljek órákig egyedül. "De ha nekem sikerült akkor... Yuu... Sayuri..." Fut át az agyamon a gondolat, s hirtelen lendülettel kirohanok az ajtón, és nevüket kiáltva elkezdem keresni őket. Biztos vagyok benne hogy akkor ők is jól vannak. Biztos vagyok benne... Remélem nem fognak haragudni... Remélem nem fognak ezért leszidni... Remélem minden rendben lesz...
Gondolataim azonban hamar visszakalandoznak a kísérteties nő egyik mondatához..."Mugo túl felelőtlen volt ilyen szempontból, így a felelősség őt terheli." Vigyorra rándul az arcom. Dupla siker... Tudtam én hogy megéri a kórházban robbantgatni.

**Yuu** Csüt. Márc. 12 2015, 22:12

Furcsa érzés, mikor az ember már mindent felad, a szikla szélén kapaszkodik, tudja, hogy mindennek vége, nincs remény nincs visszaút, nincs menekvés, ennyi volt. A teljes sötétség kezdett magába nyelni, mikor úgy döntöttem feladom a küzdelmet és elengedem azt a bizonyos szirtet. Egy vak ember nem tudja, hogy milyen mély a szakadék mely alatta van, hogy vajon mekkorát fog esni, könnyen sérül, vagy életét veszti, vagy úgy kell össze kaparni majd a földről? De hogy mégis mi is foglalkoztatja ezt a vak embert, az hogy egész idáig küzdött és vakon ereszkedett a mélybe, majd mikor megcsúszott, megbánta, amit korábban tett, hogy neki indult az útnak. És eljön az a pillanat, mikor elengedi a sziklát és érzi, ahogy húzza le a gravitáció. Ha ezt össze hasonlítjuk a történettel, amit korábban előadtam, akkor, Konoha hegyeinek tetejéről kellett volna leesnem, hogy ugyan azt a megsemmisülést érjem el, mint ezáltal gondoltam, hogy fogok.
De mi is történt valójában? Én a vak ember, elengedtem a sziklát, feladva eddigi teljes korábbi életemet. És mit kaptam cserébe? Ahogy elengedtem a sziklát valaki megragadott, és szemeimet újra elérte a fény. Egy maszkos alak húzott ki a mélyből, aki Mugo-sensei volt. Ahogy felértem újra a hegy csúcsára, a megkönnyebbülés helyett, inkább vissza vetettem volna magam a szakadékba.

Nagyon jól tudom, hogy hogyan hívják apámat, mégis mért ne tudnám de ez mégis hogy jött ide számomra érthetetlen. Az ajtón korábban kisétált ANBU lépett vissza az ajtón és vette le a maszkját.
Össze szorult a gyomrom. Megint apám hatalmas elvárásaiba buktam bele, és ebből is ő húzott ki, gyűlölöm ezért, gyűlölöm ezt benne. De a félelmem nagyobb, mint a gyűlölet, nem bírok mozdulni a székből apám mérges arcát látva.
-A-apám... É-é-én s-sa-sa-sajnálom.

Remegő hangom alig csordult ki torkomon, szívem kalimpált, kezem remegni kezdett próbáltam szorítani a széket, hogy a kézremegés elmúljon. Ismét csalódott, de most mégis mi lesz, mit tegyek, gyűlölöm, hogy apám hátán jutok előrébb és azt sem értem hogy mi az oka annak hogy különben megbuktam volna. Akkor most Erisa megbukott? Nem értem, most mégis mi lesz, mégis mit akar tőlem apám. Maradjak ülve? Teljesen le vagyok fagyva mozdulni is alig bírok, ezt nem kell kétszer mondani, örülök, hogy itt van altattam a szék ami megtart. Hallottam híreket apám erejéről, ahhoz képest én csak kisebb ütéseket tapasztalhattam, vagy ha úgy tetszik kis szellő volt a valódi erejéhez képest.

**Suzuhito Sayuri** Pént. Márc. 13 2015, 15:48

A két férfi nem szakította félbe a lányt, így elmondhatott mindent amit meg szeretett volna osztani a helyzetről. Egy rövid, tömör, de minden lényeges információt tartalmazó vallomást, amit a lány legnagyobb őszinteséggel mondott el, az bocsánatért könyörgő meghajlások közepette. A falu első embere, és az édesapja állt előtte, ez éppen elég bizonyíték volt arra, hogy a bűne sokkal rosszabb mint amire számított és valószínűleg a büntetése is súlyosabb lesz mint amit el tudott képzelni. Shimura Danzou-t félelmetes emberként képzelte el, és mindig is annak tartotta, elsősorban a ridegsége miatt, másodsorban pedig az állandó komolysága ami miatt szinte lehetetlenség, hosszasan elidőzni a férfi arcán. Az apját is félte, de egyben tisztelte, és nagyra becsülte. A férfi aki támogatja, még ha sok mindenben nem is egyezik a véleménye a lányával, mégis megérti az elhivatottságot, és minimálisan támogatja is. A Hokage szavainak hallatára egy néma bólintással válaszolt. Ugyan lett volna még mondanivalója, de jelentőséggel nem bírt volna, sokkal inkább csak körítés lenne a főfogáshoz amit az imént fel is szolgált. A tudat, hogy hibás parancsai ilyen következményekkel jártak, hatalmas teherként nehezednek a lány vállaira, azonban még ezt a fájó érzést is elfeledteti vele egy pillanatra a váratlanul rátörő rosszullét. Néhány pislogás, és mintha megszűnne körülötte a világ, majd ismét megjelenik kicsit másképp. Újra a székben, újra kötelek fogságában, ismét a zord, hideg falakkal körülvéve, immáron társasága is akad. Először nem értette mi történt vele, felnézett a férfira, néhányat pislogott, mimikája semmit sem változott. Egy genjutsu áldozata lett. Micsoda alattomos vallató technika... A lány egy pillanatig habozott, a férfi kérdésére, majd picit mocorogni kezd, remélve, hogy hallani fogja az oldalára rögzített csecsebecsék csilingelését, de ahogy sejteni lehetett, azok eltűntek.
- Sajnálom Sensei. Elbuktam mint vezető, és mint shinobi egyaránt. Azt hittem mindent jól csinálok, és a többiek nem képesek követni az utasításaimat. De úgy tűnik én voltam az aki nem volt képes hozzájuk igazodni, és ez lett a vége.. - a lány kissé bánatosan lehajtja fejét. Úgy tűnik tényleg nem szabad a könyvet a borítója alapján megítélni. Az igénytelen öregember külső alatt egy komoly férfi lakozott.
- Kérdezhetek? - természetesen ismét fenéz, mert illetlenség lenne valakihez úgy beszélni, hogy nem néz rá közben. Ha a férfi engedélyt ad rá, hozzá is kezd mondandójához, kissé bátortalanul.
- Az a férfi.. az orvos aki bent volt a raktárban a robbanásnál, jól van? Esetleg megmondaná a nevét? Szeretnék elnézést kérni tőle, ha ez lehetséges. - kicsit elpirul, és tekintetét a szoba egyik üres sarka felé irányítja. Szíve szerint ezerszeresen is visszafizetné azt a kárt amit okozott akkor, ott, elsősorban azért mert bizonyára sokként érte a férfit, hogy mégsem a kedvese volt az a személy akit megcsókolt, hanem holmi unatkozó tizenéves tréfája áldozata lett, aki alattomos módon félrevezette, és olyan sötét titkot fedett fel...

Jiraiya Vas. Márc. 15 2015, 21:35

   Yuu gyomra görcsbe rándul, mikor apja egyre közelebb és közelebb lép hozzá. A fiú, remegő hangon kinyögi azt a pár szót, ami egyáltalán nem hatja meg a férfit, sőt! Legbelül még nagyobb düh robban benne, ám türtőzteti magát, méghozzá elég jól. Ám a levegő még így is megfagy körülötte. Yuu egyszerre érez félelmet és bánatot, levertséget és csöppnyi dühöt. És ezt tetézik a férfi szavai.
- Csak azért mentél át a vizsgán, mert tudjuk, hogy mi történt a kórházban és tudjuk, hogy mindvégig jól jártál el. Ám ez nem mentség arra, amit az imént mondtál. Mugo lehet, hogy sokra értékeli az önfeláldozást, de Én nem! Ahogy az ANBU sem!
Üvölt rá az apja, majd két tenyerét lecsapja Yuu elé az asztalra. Az odaszögelt fém darab, hatalmasat mozdul és rángott. A szögek teljesen kiugrottak helyükről, így az asztal felemelkedett egy kicsit. Ezt a megugró csörgők is mutatták, amik mintha a félelemtől igyekeztek volna le az asztalról, egyenesen a földre, ott pedig begurultak az asztal alá. Kowai szikrákat hányó szemei, pedig Yuu arcát fürkészték, majd miután elérte a kellő hatásfokot, a férfi karjai elernyedtek, megfeszült izmai megpihenhettek, majd a megtermett férfi, leült a székbe, amiben nemrég még Mugo ült. Szemüvegét levéve törölte meg szemeit és verítéktől nedves homlokát, majd letette maga elé szemüvegét.
- Ez az egész felhajtás egy teszt volt, amibe az ANBU is be volt avatva. A Hokage és Mugo volt az, akik kitalálták az egészet. Folyamatos felügyelet mellett voltatok, ám a teszt több volt, mint egy szintfelmérő vizsga a friss Geninek számára. A Hokage is figyelemmel kísérte az eseményeket, mivel az Ő megbízásából vetett alá titeket ennek a tesztnek Mugo. Bár, ezt a tesztet minden Geninjével megcsinálta eddig, ám olyan zseniális kivitelezésű és sok rétű ez a feladat, hogy a Hokage, Mugo alá osztott be titeket. Ebből pedig kiderült minden képességetek, készségetek és a személyiségetek minden rejtett zuga. Így a Hokage tudja, hogy mit kell majd kiirtani belőletek...
Mondta Kowai, majd visszavette a szemüvegét.
- Danzou-samának terve van veletek. Ez egy olyan terv, amilyennek részének nagy megtiszteltetés lenni. Ám erről legyen elég egyenlőre ennyi. Minden információt megtudtok majd idővel. Ám most, egy feladattal bízlak meg téged.
Mondta a férfi, majd összekulcsolta maga előtt a kezeit.
- Holnap egy új taggal bővül a csapatotok. Egy nemrég érkezett, Geninnek besorolt fiú csatlakozik hozzátok. Az ANBU nem talált a fiú múltjában semmi kivetnivalót amikor átvizsgálták az elméjét, ám nem lehetünk biztosak a céljaiban. Az is lehet, hogy törölték a memóriáját. A feladatod, hogy szemmel tartsd ezt a kölyköt és ha veszélyeztetné a küldetéseteket akkor öld meg! Értetted? Van kérdésed?
Tette fel a kérdést az apa, ellentmondást nem tűrő erélyességgel.
   Sayuri tehát, egy Genjutsu áldozata lett, amit Mugo-sensei hajtott végre rajta. Ami először feltűnhetett a lánynak, hogy Mugo-n ANBU egyenruha volt. Lehetséges, hogy a Senseie az ANBU tagja? Minden lehetséges úgy tűnik, hiszen a csengők is eltűntek. Ám Mugo-sensei csak mosolygott, főleg akkor, amikor a lány az orvosról kérdezett... Pár másodperces néma csönd állt be, majd Mugo felállt.
- Ne rágódj ezen Sayuri. Átmentél a teszten, még ha a csengőket el is veszítetted még azelőtt, hogy az ANBU rajtatok ütött volna.
Ekkor Mugo megindult a megkötözött lány felé, szép lassú léptekkel
- Ami pedig az orvost illeti...
Ekkor ért a lány mögé, hagyva némi szünetet mondandójában, majd megérintette tanítványa hátát. Érezhető volt, hogy a drótokra helyezi a kezét, ám tenyerének a fele a lány hátát érintette, majd halkan Sayuri füléhez hajol. Szinte már olyan közel volt hozzá, hogy a lány haját karmolta a férfi erős borostája.
- Nincs semmi baj, Se-i-gi-chan...
Mondta Mugo, majd a drótok hirtelen meglazultak Sayurin a férfi pedig egy egyszerű mozdulattal lehúzta róla a drótokat, ám eközben folyamatosan csak kuncogott. Miután mindez megvolt, megszólalt.
- Gyere be, Erisa!
   Erisa miután az ANBU eltűnt, nem zavartatta magát és kifutott a folyosóra, ahol több számozott ajtó is volt. Ugyanolyan fémajtók, mint az övé. Előtte a hetes, ajtó volt. Ő pedig a hatos ajtó mögötti szobában volt eddig. Ahogy végignézett a görbülő folyosón, nem látott mást csak a sötétséget. Ot méterenként volt egy-egy homályos lámpa elhelyezve, ám ez vajmi kevés volt a szürke falak ellen, amik szinte bekebelezték az ember jókedvét. Ám a lány csöndben volt, így jól hallotta a három szobával balra lévő zajokat. Némi fény is szűrődött ki, így a lány arra indult meg. Lassan és biztosan haladt előre, majd megállt az ajtóban. Csupán csak két másodperce érkezett meg és még csak be sem lesett, de máris jött az utasítás, egy ismerős hangú férfitól, kinek hangja igazi felüdülés lehetett a sötét és rémisztő falak közé zárt lánynak.
- Gyere be, Erisa!
Mugo-sensei hangja kellemes és lágy volt. Semmi harag, vagy fegyelem nem hallatszott belőle. Ahogy Erisa belép a szobába, meglátja Sayurit az asztalnál ülve és az asztal másik oldalán álló, ANBU ruhás Mugot.

**Kenshiro Erisa** Hétf. Márc. 16 2015, 15:30

Lendületem hamar megtört, ahogy a sötét és nyirkos folyosóra értem. Mindent ellepett a sötétség, csak egy-két lámpa mutatta az utat, de fényüket így is elnyomta a feketeség. Lépéseim zaja visszhangzott a hosszú, és görbe folyosón. Bőröm libabőrös a folyosón uralkodó hidegtől, és szinte érzem a levegőben terjengő rossz szándékot. Nagyot nyelek, majd a falhoz közel elindulok az egyik irányba. Az első néhány lépés után ismerős hangokat hallok. Nem értettem tisztán, de abban biztos voltam, hogy ez Mugo-sensei hangja. Testemet egyszerre járta át a megkönnyebbülés, és talán egy kicsit a rettegés. Bár csak néhány másodperce vagyok a folyosón, olyan fojtogató a légkör, olyan testközeli a félelem, mintha élne, teste lenne. Ebből a röpke rémálomból húzott ki Mugo-sensei hangja, s egyben taszított át egy másikba, ami persze nem olyan rettenetes mint az előző, de kicsit félek, nem tudom milyen büntetést szán amiatt, hogy az ő pénztárcájából kell kifizetni az általam okozott károkat. Viszont valakihez beszél, lehet Yuuhoz, vagy Sayurihoz, és mivel eredeti célom, hogy megtaláljam őket, szívesen berohannék abba a szobába. De hogy biztos legyek úgy döntök hogy óvatosan belesek, de ahogy az ajtó közelébe értem, már ki is szúrt. Elkeserítően gyengék a lopakodási képességeim. Bár az is lehet, hogy számított erre, ki tudja, Mugo-sensei egy nem mindennapi ember, azt azért be kell vallani. Nyelek egy nagyot, és lassan kidugom a fal mögül a fejem, annyira hogy az egyik szememmel be tudjak lesni a kicsiny szobába, mielőtt vakon berohannék azért biztos akarok benne lenni, hogy nem zavartam meg valami vallatást, bár ez elméletben is hatalmas hülyeség, mégis miért vallatna ki valakit közvetlenül a vizsgánk után. Bár az is lehet, hogy csak fel akartam mérni a lelki állapotát. Bár ha csupán a hangjára hagyatkoznék akkor számomra úgy tűnik nem haragszik... De én már nem bízok benne. Ez az ember mindenféle probléma nélkül váltogatja az "arcait". A férfi mosolyog, és Sayuri is mellette van. Nyelek még egyet, és besétálok én is a szobába. Nem is tudom mit kellene most mondanom. Előbb Sayuritól kellene bocsánatot kérnem, amiért rárobbantottam az ajtót, vagy Mugo-senseitől? Hmmm... Vagy az is lehet, hogy előbb köszönni kellene...
- Jó napot.. Vagy estét... Esetleg... Reggelt... - Köszönök kissé bizonytalanul, majd odalépek Mugo-senseihez, és meghajolok előtte.
- Nagyon sajnálom, hogy károkat okoztam a kórházban, - mondom, de valamiért elkezd felfele görbülni a szám, nem direkt, fogalmam sincs mi ebben a vicces. Mondjuk úgyse látja az arcom, hisz le vagyok hajolva - és hogy a károkat önnek kell megfizetnie. - Őszintén szólva egyáltalán nem érzek bűntudatot amiért Mugo-senseié a felelősség, egy kicsit mérges vagyok amiért úgy döntött, hogy tőlem veszi el először a csengőket. Majd ha el mondta, amit mondani akart, vagy ha nem mond semmit, közelebb lépek Sayurihoz.
- Minden rendben? Nem esett bajod? Én.. Sajnálom hogy rád robbantottam az ajtót... Csak azt hittem, hogy a Sensei volt veled... És... Sajnálom... - Majd észbe kapok és odafordulok a senseihez újra - Mugo-sensei! Ugye annak az orvosnak nem esett baja?... Ugye nem?... Én nem akartam hogy a kórházban dolgozóknak baja essen...

**Suzuhito Sayuri** Hétf. Márc. 16 2015, 17:23

A lány egyáltalán nem értette, mégis, hogy mehetett át a vizsgán, hiszen a csengőket a kiszabott időhatár lejárta előtt elveszítette, sőt talán csak félidő lehetett, vagy még annyi sem. Értetlenül pillant fel a férfire, aki töretlenül mosolyog tovább. Kissé ijesztővé vált számára ez a folytonos mosolygás, hiszen az emberek akkor szoktak hosszú perceken keresztül vigyorogni amikor valami olyant tudnak amit a másik nem. Legalábbis az esetek túlnyomó többségében.
- Elnézést, de azt hiszem összezavarodtam. Tisztán emlékszem, hogy a feladatunk a csengők védelmezése lett volna a nap végéig, viszont ezt nem sikerült teljesítenünk... - hacsak nem kapott hamis csengettyűket Fenereshy-santól és mászkált a kórházban egész végig hamis csengettyűkkel az oldalán, ami valljuk be elég nagy őrültségnek hangzik, hiszen még ö sem láthatta előre miféle komoly megpróbáltatás elé állítanak minket. De kár ezen rágódnia, csupán időpazarlás lenne, és nincs oka sem azt feltételezni, hogy a férfi a bolondját akarja járatni vele. Tiszteli, és felnéz rá, még ha kissé bohókás figura is valójában. De ez csak természetes, még ha az ember shinobi pályát is választja magának, ugyanúgy megöregszik, és a negyvenes éveinek végére már kezd felelőtlenebbé válni az ember. A lány a férfi lépteire felkapja a fejét, és értetlenül keresi a férfi tekintetét, türelmetlenül várva a válaszra. Amikor pedig már nem tudta követni a férfit tekintetével, előre fordult, arccal az ajtó felé, miközben hátán érezte a férfi hatalmas kezét. A lányt minden eltelő másodperccel egyre jobban foglalkoztatja a kérdést, és a szíve majd kiugrik a helyéről, hogy végre valahára megtudhassa a választ. A férfi nevét, aki... aki... khm. Akitől bocsánatot kell kérnie. Igen, csupán egy bocsánatkérésről van, szó, hiszen nem kérheti, hogy olyasmit tegyen vele, vagy egyáltalán nőként tekintsen rá, azok után, hogy ott van neki az a csinos, fiatal nővér a recepción. A férfi közelebb hajol, a lány pedig hatalmasat nyel, szinte a bőrén érzi a Sensei leheletét, akinek a száját játszi könnyedséggel hagyják el a szavak amelyek teljesen lesokkolják a lányt. Fülig elvörösödik, és szóhoz sem jut, persze próbálkozik mondani valamit, viszont az ajkának fél mozdulatain kívül semmi sem jön össze. Egyetlen árva hang sem hagyja el a száját, ugyan a drótok melyek fogva tartották már nem jelentenek számára börtönt, és nem korlátozzák mozgásterét, viszont mintha lábai földbe gyökereztek volna. Legalább harminc másodpercbe telt mire az első értelmes mozdulatsorba kezdett, ami többnyire a dróthuzal magáról való lehámozása, majd annak feltekeréséből állt. Nyugodj meg Sayuri. Minden rendben van. Minden a legnagyobb rendben...

Egy esetlen, fekete hajú lány lépett be, aki a napszak tudta nélkül próbálta meg köszönteni a bent lévőket, nem sok sikerrel. Sayuri először meglepődött társa váratlan belépőjén, és értetlenül bámult a lányra, majd pedig felkelt a székről és ráhelyezte a dróthuzalt amit időközben gondosan feltekert. Mióta van odakint? Vajon hallott mindent ami idebent történt? Mindent? A lány kissé aggódott, hiszen nem tudta pontosan a lány mióta is várakozik az ajtó előtt, és könnyen lehet, hogy egész végig ott volt, mialatt ö szépen bevallott mindent a Sensei illúzióinak. Végül egy kissé megkésve bólint a lánynak, köszönésképp, és megpróbálta az ódon, üres falakról a lányra terelni a szemét, és a gondolatait is rendezni. Inkább végighallgatja mit is akar mondani, még mielőtt téves következtetéseket vonna le, és magyarázkodásba kezdene. Nagyra nyílt szemekkel hallgatta végig a bocsánatkérést. A nap első bocsánatkérése volt. Szinte el sem hitte amit hallott, annyira megdöbbent, hiszen nem számított rá, hogy bármelyik önfejű társától valaha is kapni fog ilyet.
- Minden a legnagyobb rendben. Semmi komoly nem történt. Néhány lila folt, és horzsolástól eltekintve. - persze ez nem teljesen igaz, hiszen a háta továbbra is fájt, de ha komoly sérülést szenvedett volna el akkor most nem tudna lábra állni. A lány mondatának második fele pedig egy hatalmas sziklát gördített le Sayuri szívéről, a megkönnyebbülés látszott is talán az arcán, és a szája is egy apróbb mosolyra húzódik, miközben befejezi a mondatát. Pontosabban a Senseihez intézett kérdésre adja meg a választ.
- Én is az imént érdeklődtem meg, szerencsére az orvos sem sérült meg, ezért nem kell aggódnod miatta. Igaz Sensei? - maga előtt összekulcsolt kezekkel fordul a férfi felé, várva, hogy hitelesítse a szavait. Még csak hazudnia sem kellett, hiszen az "orvosnak" kutya baja, viszont ez egy kérdést vet fel. "Mégis, hogy sikerült fenntartania az álcáját amikor a földnek csapódott?" Különös...

**Yuu** Hétf. Márc. 16 2015, 23:28

A félelem idegesség, harag, és a magamban való csalódottság, kezdett eluralkodni raktam, mikor egy halvány fénycsóva húzott el előttem, mely kirántott a sötétségből. Jól jártam el, mondja apám, hatalmas öröm és elismerés volt számomra, de csak egy pillanatig tartott, mert folytatta mondandóját. Én úgy éreztem, hogy nincs jövőm, semmi más okom nem volt az önfeláldozásra, csak szimplán megadtam annak a kettő lököttnek az esélyt, hogy kezdjenek valamit az életükkel, vagyis csak Erisa-nak biztos voltam, hogy Sayurinak meg lesz oldva minden. Apám dühösen csap az asztalra, mely hatalmasat remegett és bár le volt szögelve kissé kimozdult a helyéről ennek ellenére is. Én megértem, hogy apám azt akarja, hogy ANBU tag legyek, a célunk egyezik, legalábbis eddig azt hittem, most nem egészen tudom, hogy mégis mit érzek.
Elfordítom tőle arcom, megint csak a dühöt látom a szemében, biztos selejtnek gondol. Szóval teszt volt, nagyszerű, én meg majdnem belehaltam a szégyenbe, amiért elkaptak, igazán szép kis terv volt. Bár valamiért úgy érzem, hogy nem minden orvos volt részese ennek a tervnek.
Terv, mégis miféle terv, egyáltalán nem értem miről van szó, mégis mi a különleges itt bárkiben? Apámnak sikerült teljesen összezavarnia és nem értem miről van szó, csak annyit fogok fel hogy lehet, hogy meg kell ölnöm valaki.
-Értettem apám. Egy kérdésem viszont lenne...
Nagy levegőt veszek, és kinyögöm, amit kérdezni akarok

-Morio Hatsuda doktor... kihallgattam miután megvizsgált.... és valami olyasmiről beszélt, hogy csakra sugárzik a szememből, te mit tudsz erről?
Teszem fel apámnak az egyetlen dologgal kapcsolatos kérdést ami jelenleg érdekelni tud.

/fáradtság, csak mert remélem lesz keddi mese, ha nem akk lehet kitörlöm az egész reagot/

Jiraiya Kedd Márc. 17 2015, 14:58

Yuu
A férfi tekintetének fojtogatása enyhül, miután megtudta Yuu kérdésének tárgyát. Habár a fiú fejében rengeteg dolog cikázhat, nem tudja pontosan, hogy mi is történik velük, ám bizonyára választ fog kapni nemsokára. Ha Danzou-sama terveiről van szó, akkor abból bármi kisülhet. Ám most sokkal érdekesebb, hogy apja válasza miképp hangzik.
- Morio Hatsuda? Ő nem volt beavatva a tesztetekbe, ahogy a kórházi dolgozók közül senki sem, így valószínűleg valós vizsgálatokat végzett rajtad. Úgy tűnik, hogy a pecsétet vette észre, ami kapcsolódik a szemedhez. Az Orvosoknak jó érzéke van az ilyesmihez. Főleg, hogyha Chakra használó.
Mondta a férfi, majd mint aki nem akar többet beszélni a dologról, az ajtóhoz sétált és kinyitotta azt.
- Menj a tizenkettes kihallgató szobába. Ott vannak a társaid és a Senseied. Ő majd választ ad a további kérdéseidre.
Mondta a férfi, majd egy szempillantás alatt eltűnt az ajtóban.

// Ha Yuu kilép az ajtón, akkor magával szemben a 19-es számot látja. Ahol Ő volt, az a szoba a 18-as szoba. Ha pedig jobbra elnéz, akkor láthatja, hogy az egyik szoba ajtaja nyitva van. Fény és hangok szűrődnek ki. Ha odamegy, megtalálja a csapatát. A falak és a hely is sötét és hideg //

Sayuri & Erisa
Sayuri reakciójára a Sensei megint csak mosolygott, ám nem válaszolt, hanem végrehajtotta a leír cselekményt. Ami pedig Erisa érkezését illeti... Nost utána, sem válaszolt a félszemű leányzó kérdésére, hanem Erisával foglalkozott.
- Ahogy Sayuri mondja. - Néz sunyin tanítványára - Minden a legnagyobb rendben.
Ekkor arca már komollyá vált és szavai hihetőek voltak.
- Ami pedig a számlát illeti... Nos, nem lesz szükség a pénzemre, ugyanis az egész feladat egy terv része volt. Bár, az nem volt benne, hogy robbantani fogtok egy kórházban - hangján érezhető volt, hogy legszívesebben nevetne ezen és tarkója zavart vakarása is erre enged következtetni - de a falu kifizeti így is a károkat. De erről majd később mindent megtudtok. A Tervem, vagyis a feladat ennyiből állt. Azt, hogy miért mentetek át, azt azután elmondom, hogy Yuu is csatlakozott hozzánk.
Mondta a férfi, majd az ajtó felé vetett egy pillantást.

// Yuu Te mindent hallottál amit itt mondott a Sensei. Lépj be az ajtón, ha nincs már terved
Kicsit belehúzunk, mivel várnak ránk. A következő körben lezárom ezt a Fejezetet és adom a jutalmat is!
Ui.: Sorrend: Yuu --> Erisa --> Sayuri //

**Yuu** Csüt. Márc. 19 2015, 21:38

Érdekesen alakultak a dolgok. Idáig én éreztem magam kilátástalanul és kétségbeesve, egy sötét zárkába zárva. Most viszont apámon látom, hogy kihátrál és csak valami mondvacsinált választ ad, úgy kell, hogy megvizsgáljanak, hogy nem tud róla apám, mert a végén még elhallgatnák továbbra is a dolgokat előlem. Itt az idő, hogy megmozduljak és megkeressem a többieket. Hmm tizenkettes-tizenkettes... merre is van. Nem is kellett nagyon keresnem, a zaj és a fény odavezetett hozzájuk, megtaláltam őket, természetesen nem tudnak halkan maradni semmiféle helyzetben. Csak egy pillanatra hallottam a nevem, talán ez volt az első szó amit megértettem amíg oda nem értem.
-itt vagyok, miről is van szó?

Úgy érzem elég pihentető volt a cellában ülni, nem fáj semmim és levegőt is normálisan kapok mióta, a maszkom rajtam van, az se fáj ahogy levegőt veszek. Bár szívesen töltenék néhány napot pihenéssel, hogy regenerálódjak és újult erővel kezdhessek a dolgoknak.

/kimerült/

**Kenshiro Erisa** Pént. Márc. 20 2015, 17:48

A sensei válasza egyáltalán nem nyugtatott meg. Ugyan biztosított, hogy senkinek sem esett baja, de a süket is hallhatta, és a vak is láthatta a célzásokat amit Sayurinak intézett. Kicsit nyugtalanító, úgy érzem kihagynak valamiből. Bár felesleges kérdezősködni, ha el akarják mondani úgyis elmondják, ha meg nem tartozik rám... Hát akkor meg nem tartozik rám.
- Értem. - reagáltam Mugo-sensei válaszára, de direkt olyan hangban, amiben tudtára adom, hogy nem vagyok hülye, tudom hogy valamit nem mondtak el. Nem értem mondjuk mi értelme a csapatban az ilyen titkolózásnak...
Viszont amit ezután mondott... Tágra nyílt szemekkel hallgattam, hogy bosszúm nem fog beteljesülni. Egy ideig levegőt sem vettem, csak Mugo-sensei szavaira figyeltem, amiből érezhettem, hogy gyakorlatilag most az arcomba röhög. Bár mondjuk még így is örülnöm kellene hogy nem fognak felelősségre vonni. Beletörődtem Mugo-sensei győzelmébe, és inkább elgondolkoztam azon amit a sensei mondott. Igaz, tényleg azt mondták hogy átmentünk... Pedig csak robbantottunk egyet... Vagyis robbantottam... Nem hiszem hogy az lett volna a célja a vizsgának hogy leromboljuk a kórházat, és nem is nagyon érzem hogy sikerült volna tökéletes csapatmunkát prezentálnunk...
Nem sokkal később Yuu is megjelenik. Elkapom róla a tekintetem. Nem bírok ránézni... Tudom mit gondol... Tudom, hogy én vagyok legjobban a csapat terhére... Lehet bocsánatot kellene tőle kérnem?... De ez nem a legalkalmasabb pillanat... De... Ez így nem fog menni... Még mindig bennem van... Nem ütött meg... Elé sétálok, Megpróbálom ráerőltetni a szemem az arcára.
- Sajnálom... Yuu...san... - Majd ha megbocsátott, vagy esetleg... nem bocsátott volna meg, a többiekhez hasonlóan én is meghallgatom a sensei magyarázatát.

**Suzuhito Sayuri** Pént. Márc. 20 2015, 18:12

Szerencsére a Sensei sem kezdett bele felesleges részletek megosztásába, így a lány is könnyedén eltusolhatta az ügyet ami odabent az adattároló helyiségben történt. Nem igazán volt benne biztos, hogy hogyan is kellene gondolnia a dolgokra, miként is kellene reagálnia, vagy éppen milyen reakciót kellett volna kiváltania belőle az igazság, hiszen nem tette tönkre egy teljesen ismeretlen, civil orvos életét, sem pedig annak párkapcsolatát. Ugyanakkor a kórházi látogatását is elfelejtheti, hiszen a férfi épp és egészséges, sőt mi több itt áll előtte, eredeti alakjában. Vagyis, minden bizonnyal a valódi alakjában, hiszen a történtek után már nem lehet száz százalékig biztos benne, hogy a Sensei valóban úgy is néz ki ahogyan mutatja magát. Továbbra sem jött rá a lány miként tarthatta fenn a férfi az álcáját az ütközés hatására is, de annyiban biztos lehet, hogy komoly chakra koncentrációra volt szüksége, hozzá, és bizonyára több éves gyakorlat eredménye. Mindenképpen el kell jutnom erre a szintre... jegyzi meg magának, fejben, közben pedig hallgassa a férfi szavait, és annak minden mozzanatára figyel.
- Ezek szerint tényleg nem az volt a fontos, hogy a csengőkkel elbujdossunk és nap végéig kitartsunk, hanem az, hogy hogyan is próbáljuk meg megvédeni őket, és milyen messzire vagyunk képesek elmenni a küldetés végrehajtása miatt.. - a férfi szavai csak tovább erősítették a lány fejében a tényt, miszerint ez az egész teszt egy képességfelmérő volt, amin úgy tűnik nem volt éppenséggel túl jó szereplése, hiszen nem sikerült átlátnia a genjutsu-n, és saját csapatát is veszélybe sodorta, majd pedig elfogadta magukat. Elég volt a Sensei-nek emlegetni Saito-sant, a fiú nemsokkal később be is lépett a terembe, mire Sayuri csak megrázza a fejét. Mindenki az ajtó előtt várakozik? Szinte nevetni támadt kedve a komikus jelenettől, Vajon ki lesz a következő? Danzou-sama? Nem lepődne meg rajta, ha tényleg belépne a hokage is. Ezek után már semmin sem..
- Akkor büntetést sem fogunk kapni a kórházban okozott károkért? Szabadon elmehetünk? Az erdőben hagytunk egy csomó csapdát, jobb lenne ha mihamarabb elmehetnénk értük, még mielőtt valaki belesétál..

Jiraiya Pént. Márc. 20 2015, 19:12

Miután mindenki megérkezett és a csapat újra összeállt, a figyelem a Senseire irányulhatott. Sayuri szavaira Mugo egy mosollyal reagált, majd megfogta a nem lerögzített kihallgatói széket és maga mögé téve leült rá úgy, hogy pontosan szembe legyen az asztal másik oldalán lévő Sayurival és az érkező Yuuval és Erisával. Megköszörüli a torkát, majd kezeit kényelmesen ráhelyezi a lábaira és végül hátradől.
- A csengők megszerzése csupán egy szituáció előidézéséhez kellettek, a Szituáció pedig csak tőletek függ. Ez a csengő rengeteg mindenre jó... Lehet egy olyan dokumentum, vagy személy, amit, vagy akit meg kell védenetek egy Küldetés során. A csengő, lehet egy társatok, aki fontos a számotokra, lévén, hogy mindhárman rendelkeztek egy csengővel, így mindhármótok csengőjére figyelnetek kellett, vagyis, ha nem akartok megbukni a vizsgán, akkor össze kell dolgoznotok. Ha összedolgoztok, akkor a csapatmunkátok javul és egyre jobban megismeritek a másikat és a megismeréssel összhangba kerülhettek, ami a legfontosabb dolog a csapatmunkában. Ám a feladatnak van egy másik oldala is...
Mugo hangja ekkor komolyabbra és sokkalta mélyebbre váltott. Érezhető volt a ridegség szavaiból.
- A feladatotok az volt, hogy Védjétek meg a Csörgőket BÁRMI áron úgy, hogy nem vehetitek le magatokról, de egy ember többet is birtokolhat. Tehát a Küldetésetek ami egy feladat volt, teljesen világos volt számotokra. És mint tudjátok, egy Ninja számára a Küldetés az első és a Küldetés sikeréért bármilyen eszközt be kell, hogy vessen. Ha a csapattársai hátráltatják, akkor mondjanak le róla, hagyjanak fel a megmentésével és áldozzák fel a Küldetésért. Így tehát, a feladat teljesítésének formáján múlik az, hogy átmentetek-e a vizsgán. A két véglet egyszerű, ám mindkettőt meg tapasztaltátok volna, hogyha nem húzzátok keresztül a számításaimat a robbantással.
Mugo hangja ekkor megint átváltott kissé enyhültebb hangvételűbe.
- A második Csörgő elvételével minden eldőlt volna számomra. Ám nem így lett... E helyett sokkalta több információhoz jutottunk.
Mondta Mugo, majd felállt a székből és Yuu felé fordította fejét.
- Yuu egy tökéletes Ninja megtestesítője volt a Küldetésen, ám vétet nem is kevés hibát. Azzal, hogy kimentette Erisát, kockáztatta a Küldetés sikerét és el is veszítettetek egy csengőt. Ám nem hagyta ott a társát, így az emberségét sem veszítette el. A kórházban pedig a Küldetés sikeréért képes volt hátrahagyni a pusztítást amit a csapat okozott, ám végül visszatért, hogy rendezze az ügyeket. A kettősséget egy Ninja nem tűrheti. El kell döntened, hogy mégis mi a helyes és mi nem? Hogy mi szolgálja a Küldetés sikerét és mi nem... Ám az önfeláldozásod a társaid iránt, talán nagyobb volt ezúttal.
Mondandója végeztével Erisa felé fordult.
- Erisa volt az, aki a legnagyobb meglepetést okozta. Meggondolatlansága okán elveszítettétek az egyik csengőtöket. Egy Küldetésen már halott lennél... Ám a Kórházban bátorságról és kötelességtudatról tett tanúbizonyságot. Nem tudom és nem is akarom tudni, hogy Sayurit féltetted inkább, vagy pedig a Küldetés sikerét, hiszen Sayurinál volt mindkét csengő... Ám a robbantás egy Kórházban igazán vakmerő dolog, de a Küldetés sikerét növelted vele. Éppen ezért nem kapsz érte büntetést, mivel az Én felelősségeim vagytok.
Fejezte be, majd végül Sayuri felé fordította tekintetét.
- Sayuri volt az, aki legbelül a legnagyobb harcot vívta a kettősséggel. A Kapitány szerepét próbálta betölteni, ám a társai nem hallgattak rá. Azt nem mondom meg, hogy mennyire lett volna kifizetődő, de a lényeg most úgysem ezen van, hanem azon, hogy a Kapitánynak mindig a küldetés sikerét kell figyelembe vennie! Legalábbis ez lenne a megfelelő eljárás. Ám a csapat épsége ugyanolyan fontos. Legalábbis Én így vélekedek róla. Ám ami a Kórházban történt, az megbocsájthatatlan. Egy Ninja nem veszítheti el a fejét semmilyen körülmények között. Legyen az események tudatában és ne törődjön az érzéseivel. - Mugo egy pillanatra elhalkult - Ám a gyógyítás és a segítés szándéka egy Szanitéc Ninja legfontosabb erénye! Ha másokkal törődsz, akkor a törődésed képes lehet begyógyítani a legmélyebb sebeket is... Éppen ezért, mindhárman átmentetek a Vizsgán!
Mondta Mugo, majd kézjeleket kezdett formálni, végül kezeit ráhelyezte a fémasztalra. A következő pillanatban három kisebb füstfelhő jelent meg, ami néhány szempillantás alatt már el is illant. A helyükön pedig három fadoboz volt.
- Mivel mindhármótokban megtalálható a kettősség, így még nem árulhatom el, hogy miért lettem pont én a Senseietek. Hogyha sikerül kitapasztalnotok személyiségeteket és képesek lesztek dönteni, akkor mindent megtudhattok. Ám az Én szememben mindhárman egy egészet alkottok!
Mugo ekkor a három doboz felé fordult, majd kinyitotta balról az elsőt. Egy fehér kis tárolót vett elő, aminek a teteje letekerhető fedél volt (Olyan mint amikben kézkrémek vannak) Ezt megfogta, majd átnyújtotta Sayurinak.
- Ebben a tárolóban a Shikkotsu Erdőben élő Meztelencsigák testéből kinyert sejtek vannak, amiket gyógyfüvekkel kevertek és krémesítettek. A Shikkotsu Erdőben élő csigák, gyógyító Erővel rendelkeznek, így a sejtjeik képesek regenerálni bármilyen sérülést. Persze ehhez idő kell, ám a kisebb vágások vagy égési sérülések a használat után néhány perc múlva eltűnnek. A Godaime Hokage, Tsunade Hime képes volt megidézni az Erdő leghatalmasabba példányát, amivel akár emberek ezreit képes volt meggyógyítani.
A beszéd befejezésével Mugo a középső ládához nyúlt. Kinyitotta, majd három fekete virágot vett elő belőle, amik el voltak már száradva. A kezébe vette őket, mire a virágok egy szempillantás alatt elkezdtek megtelni élettel, majd miután "kinyíltak" a Virágok, a fekete színből gyönyörű kékké váltották át színüket. Az elszáradás miatt lepergett szirmok pedig visszanőttek.
- Ennek a virágnak a neve Fudikio // Örök Élet. A Chakra fa virága. Ezt a fát, chakrával táplálják, így a virágai különlegesek. Ezek a virágok csak napok múltán száradnak el, ám miután elszáradtak és valaki chakrát vezet beléjük, akkor újra élettel teliek lesznek és újraregenerálódnak. Ezen kívül a három virág chakraérzékeny is, így Elemi és Sima Chakrát is képesek befogadni.
Ezután Mugo-sensei az egyik fekete virágot Erisa hajába tűzte, a másik kettőt pedig átadta neki és egyből nyúlt is az utolsó dobozhoz, amiből egy maszkot vett elő.
- Ezt a maszkot Kemurigakure no Satoban készítették. Kicsi és kényelmes, ám egy tökéletes Ninja felszerelés. A maszk légszűrő berendezéssel van ellátva, ami nem csak a mérgeket és a port szűri ki, hanem a levegőt színtiszta Oxigénné alakítja, így növeli a teljesítő képességet. Ezzel kissé könnyebbé válik a terhed Yuu-kun.
Mondta Mugo, majd ezt a darabot is átnyújtotta a Geninjeinek.
- Ám mára végeztünk. Sietnem kell, így az esetleges kérdéseiteket holnap tegyétek fel a Kiképzőtéren. Új csapattárssal bővül majd a csapat, így legyetek ott Délre! Most pedig viszlát!
Mondta a Férfi, majd egy szempillantás alatt eltűnt a három Genin szemei elől.

// Nagyon szép játék volt! Ha így folytatjátok igencsak fényes jövő vár rátok Very Happy

Jutalmatok +30 Chakra, valamint írjátok fel a kapott tárgyakat az Adatlapotokra azokkal a hatásokkal amiket én leírtam! Írjatok a Kiképzőtérhez, ott vár titeket Koizumo! Ha akartok mehettek szockodni (egy záró posztot mindenképp kérek) de legyetek gyorsak! Ha kimentek csak sötétet láttok. //

Ajánlott tartalom

Kihallgató Épület

Kihallgató Épület

Re: Kihallgató Épület

Re: Kihallgató Épület

Re: Kihallgató Épület

Re: Kihallgató Épület

Re: Kihallgató Épület

Re: Kihallgató Épület

Re: Kihallgató Épület

Re: Kihallgató Épület

Re: Kihallgató Épület

Re: Kihallgató Épület

Re: Kihallgató Épület

Re: Kihallgató Épület

Re: Kihallgató Épület

Re: Kihallgató Épület

Re: Kihallgató Épület

Re: Kihallgató Épület

Re: Kihallgató Épület

Re: Kihallgató Épület

Re: Kihallgató Épület

Re: Kihallgató Épület

Re: Kihallgató Épület

Re: Kihallgató Épület

Re: Kihallgató Épület

Re: Kihallgató Épület

Re: Kihallgató Épület