Imagawa Takayama
2 posters
1 / 1 oldal
Imagawa Takayama
Imagawa Takayama Csüt. Márc. 12 2015, 17:07
Név: Imagawa Takayama
Ország: Vas országa, jelenleg vándorol
Nem: Férfi
kor: 20
Vércsoport: AB-
Kinézet: Fekete, bőrkabátot visel, és hasonló nadrágot. Kezein egy pár ujjatlan kesztyűt hord, aminek a tenyérrésze, erős bőrrel van megerősítve. Haja fekete, szeme barna. 190 cm magas, 60-70 kiló. Erős testalkatú, de mellette, vékony is. Kardját, az oldalán hordja, de néha kényelmi okokból a hátára veti.
Jellem: Alapvetően barátságos, bár a harcok alatt, nem igazán foglalkozik másokkal. Emiatt, könnyedén túlzásokba esik, és még egy gyakorlást is el tud rontani azzal, hogy nem fékezi magát. Szeret, a kovácsműhelyben ténferegni, vagy akár dolgozni is. Emiatt a monotonitást sem veti meg. Elleneit szereti megismerni, mielőtt harcba bocsátkozik velük. A nemességet, már messziről kerüli, nem szeret velük társalogni. De ha sor kerülne rá akkor képes velük szót érteni. Mivel eddig a karót nyelt életmódja megkövetelte tőle az illendő viselkedést, leginkább ennek elkerülésére fókuszál. Emiatt sokan bunkónak tartják, és néha eléggé sértő is tud lenni.
Rang:
Chakraszint:
Felszerelések: Katana, kovácskalapács, hátizsák, amiben térképek (a Vas országának részletes térképe; és a nagy nemzetek általános térképe, domborzattal és vízrajzzal), kulacs, élelem, kötél van.
Pontosan húsz évvel ezelőtt láttam meg a napvilágot, egy fekete téli estén. Bár a Vas országában, szinte mindig esik a hó, ezen a napon még a szokásosnál is több hullott alá az égből. Innen kaptam a nevem is: Takayama. A családom egy elég magas rangú klánba tartozik, ami az Imagawa nevet viseli. Ez egy nagy múltú klán sok neves Szamurájjal és Nemes emberrel. A családfánkat képesek vagyunk visszavezetni a Szamurájok második generációjáig, és a jelenlegi politikai életben is jelentős szerepeket töltünk be. Mármint én magam nem, de ezt majd később.
Apám egy visszavonult Szamuráj a Harmadik század volt parancsnoka. 15 évvel ezelőtt egy nagyobb összecsapásban megsérült a jobb lába, és az orvosok, csak nagy nehezen tudták megmenteni a végtagot, úgy, hogy az egyik izmot teljes egészében eltávolították. Apám lába megmenekült ezáltal, noha ránehezedni nem volt képes csak bottal. Emiatt vissza kellett vonulnia a haderőtől, és kapcsolatainak hála sikerült a haderő kincstárnokának elhelyezkednie. Innentől kezdve ő intézte a hadsereg pénzügyeit, és kezelte a kiadásokat, rendeltette meg a szükséges felszereléseket, élelmet.
Édesanyám ennél egy kissé érdektelenebb múlttal rendelkezik. Ő is szintén egy nemesi származású asszony, akivel apám egyszer egy estélyen ismerkedett meg, a születésem előtt három évvel. Szerelem volt első látásra, legalább is ő ezt állítja. Egyébként anyám jelenleg a háztartást vezeti, és a klánon belül a hagyományőrzés oszlopos tagja. Tőle tanultam meg a családunk ősi szokásait, és történelmét. Ő vezetett be az illembe, és tiszteletteljes viselkedésbe, mikor még kisebb voltam.
Én magam már születésemtől fogva kemény életet éltem. Sokak elvárásának kellett, hogy megfeleljek. Először is a szüleimnek, azután a Klánomnak majd később maguknak a Szamurájoknak. Olyan 6-7 éves koromig anyám kezei alatt nevelkedtem. Apámmal ezekben az időkbe nem is igazán beszéltem. Ez idő alatt megtanultam az illendő viselkedést, az asztali etikettet, hogy, hogyan kell bánni egy magasabb rangú személlyel és, hogyan egy alacsonyabb rangúval. Megtanultam táncolni, amit mindig is rühelltem. Bevezettek a hagyományokba, a klán történelmébe, és úgy körülbelül mindenbe, amit egy nemes gyermeknek meg kellett tanulnia. Ezt az időszakát az életemnek nem igazán szerettem. Nagyon sok dologgal nem értetem egyet, bár egy kisgyerek jobban szeret játszani, mint táncolni.
8 évesen apám elém állt és közölte velem, hogy másnaptól a Szamurájok ősi és nemes harcművészetét fogom tanulni. Ennek nagyon megörültem, hiszen ez mégiscsak izgalmasabban hangzott, mint az, hogyan kel parolázni egy velem, egyrangú nemessel. A mesterem, aki bevezetett a kardforgatás ősi művészetébe, egy rég leszerelt Kapitány volt. Tőle tanultam meg én és az az 5 velem egykorú gyerek, hogyan kell harcolni. Először a pusztakezes és a földharcot gyakoroltuk be, mert mint mondta, mindennek az az alapja, hogy megerősödjünk fizikailag, és hogy akár fegyver nélkül is az ellenfeleink fölé kerekedhessünk. Ezekben az időkben mutatkozott meg az nálam, hogy ha harcokról van szó, akkor nem érdekel mások testi épsége. A sok feszültség, amit eddig anyám nevelése alatt összeszedtem, a harcok alatt tört ki belőlem. Sokszor okoztam kisebb töréseket, zúzódásokat társaimnak. Ők emiatt gyorsan kiközösítettek, és apámat is nem egyszer megfenyegették. Ő meg emiatt engem fenyegetett meg, vagy rosszabb esetben elvert. Így egy ördögi körforgásba keveredtünk. Minél többet bántottam valakit, annál többet bántottak engem, emiatt a feszültségemet szintén erőszakkal vezettem le.
A kardforgatásba 11 évesen kezdtünk bele. Először Bokkenekkel gyakoroltunk, hogy megtapasztalhassuk, milyen súlya van egy kardnak, és hogy még ne tudjunk zúzódásoknál komolyabb sérüléseket okozni. Mondanom se kell, sok zúzódást osztottam ki. Mivel ekkor már idősebbek voltunk, nem egy edzés után kaptak el a társaim az utcán hazafele menet, és verek rongyossá. Apámat és anyámat hidegen hagyták ezek a dolgok, csak annyit fűztek hozzá egyszer-egyszer, hogy „megérdemeltem”. Ettől a pillanattól kezdett megromlani velük az eddig sem felhőtlen kapcsolatom.
14 évesen kaptuk meg az első gyakorlókardunkat a mesterünktől. Ez egy tompa Katana volt, amivel már sokszor élesen kellett küzdenünk. Az esetek nagy többségében én kerekedtem felül a társaimon, de volt, hogy ők. Viszont a mondhatni „napi rutinunk” nem változott. Sokszor kellett újabb és újabb utakat választanom, hogy elkerüljem őket az edzések végén. Az egyik ilyen menekülés alkalmával, egy kovácsműhely felé vittek a lábaim. Eléggé le voltam fárasztva aznap, és még a gyakorlókardom is a Dojo-ban hagytam. Emiatt az onnan kilépő kovácsinas, összetévesztett engem valamelyik másik inassal, és a kezembe nyomot, egy nagy vödröt tele fémhulladékkal, majd lekezelően közölte velem, hogy vigyem a helyére. Mikor csak pislogva álltam, ő megmutatta a lerakó helyet, bár kicsit sem kedvesen.
- Látom te is csak most kezded az inasságot. Na, akkor elmagyarázom a szabályokat. Itt nálam csak a mester magasabb rangú, szóval mi ketten vagyunk a főnökök. Nem nyúlsz semmilyen szerszámhoz engedély nélkül. Te fogsz itt söpörni, szenet lapátolni, a vashulladékot kivinni, és minden ilyen munkát. Közben az én kezem alatt fogsz tanulni. Megtanulod, hogyan kell a vasat formázni, alakítani. Milyen a kemence mellett állni naphosszat. Hogyan kell kiválasztani a legjobb fémeket. És ha mindent megtanultál, akkor a mester lehet, hogy a szárnyai alá vesz majd. Na, mire vársz? Munkára! – Nem ellenkeztem. Először is, mert már eléggé el voltam fáradva, másrészről, mert itt nem kezeltek másképp, vagy nemesként. Úgy éreztem, hogy egy próbát megér, ha itt maradok, és ezt a mesterséget is elsajátítom. Bár volt egy apró bökkenő. Egy hét elteltével találkoztam a kovácsmesterrel. Azzal az emberrel, aki apámnak a kardját készítette. Erős testalkatú ember volt, nagy szakállal. Már régen benne járt a korban, de ez nem látszott meg rajta. Ő egyből felismert engem, de nem szólt. Csak a szeme villanásával jelezte, hogy tudja, ki vagyok, és nem tetszik neki, amit lát. Aznap este, mikor már kisöpörtem a műhelyben a mester, akit egyébként Atsuo-nak hívtak, magához hívott. Tudtam, hogy le leszek szidva, és, hogy apám is hallani fog erről, de nem így lett. Az öreg széles mosollyal nevetve nézte az ábrázatomat. Megnyugtatott, hogy nem fog előadni engem az apámnál, hanem ha akarok, tanulhatok a kezei alatt. Ez a kijelentés váratlanul jött, emiatt kérdően tekintettem fel rá. Ő még mindig mosolyogva megmagyarázta. Régebben ő sokat udvarolt anyámnak, aki sok esetben viszonozta az érzéseit egészen apámig. Igaz ez egy tiltott szerelem volt, hiszen anyám nemes ember, míg Autso egyszerű kovács volt. Ezzel édesapám amúgy teljesen tisztában volt. Ez Atsuo-t szíven ütötte és megesküdött, hogy valahogyan visszavág apámnak, aki mindemellett lenézően tekintett a kovácsokra. Úgyhogy itt volt a tökéletes alkalom, hogy megmutassa apámnak. Már csak az én beleegyezésemre várt, amit szinte rögtön meg is kapott.
Innentől kezdve mondhatni kettős életet éltem. Reggelente és délutánonként a nemesi feladatokat láttam el és edzéseken vettem részt. Este pedig kovácsmesterséget tanultam Atsuo-tól. Húsz éves koromra már kellően ügyesnek számítottam mind kardforgatásban, mind vasmegmunkálásban. Ezért Atsuótól egy különleges ajánlatot kaptam. Megcsinálhatom a saját kardomat, persze az ő felügyelete alatt. Ebben is bujkált egy apró támadás apám irányába, hiszen hagyományosan az Ő kardját kellett volna használnom. De már nekem az évek alatt meggyűlt a bajom a hagyományokkal, és az apámmal is, aki egyre inkább lenézően bánt velem. Szóval belementem Atsuo ajánlatába.
Egy hónapon át keményen dolgoztam a kardomon. Nagy munka volt, hiszen ezek nem öntött vas kardok voltak, hanem hajtott, és kovácsolt acél. Nagyon sokáig tartott, míg megcsináltam, de ott volt a kezemben. Fényesen ragyogott a penge a napfényben, élével szinte a lehulló hajszálat is kettévágta. A keresztvas egy sárkányfejet mintázott, ami tátott szájából eresztette ki a kardot. A markolat fából készült, amit egyszerű birkabőrrel tekertek be. A markolatgombról pedig egy rövid szalagon egy érme függött, amin szintén egy sárkány volt. A Katana súlyozása megfelelő volt minden szempontból. A hüvely egy erős fából készült, hogy azt akár még védekezésre is lehessen használni. Fémlemezekkel és szegecsekkel volt megerősítve, és szintén báránybőrrel volt becsavarva, amit feketére festettek. Atsuo is meg volt vele elégedve. Ezzel a kardal jelentem meg a vizsgámon, amin a teljes klánom a mesterem, és a Szamurájok színe-világa is megjelent. Amikor kiléptem felfegyverezve a harctérre apám tekintetét kerestem. Előző este, megkaptam tőle szertartásos módon a kardját, de most mégsem ezzel álltam ki. Hanem a sajátommal. Ez a számára óriási sértéssel bírt, szóval amint meg látott, egyből fel is állt és elment a nézőtérről. Ekkor az ellenfelem is megjelent, egy olyan személy, akivel együtt tanultunk. Ismertem őt, az erősségeit és a gyengeségeit. Pár perccel azután, hogy a harc elindult, már véget is ért. Ellenfelem a porban fetrengett, kezéből dőlt a vér. Nem volt képes a kardot ismét a kezébe venni. Én magam meghajoltam a nemesség felé, majd leráztam a kardom, és elmentem.
Otthon apám az íróasztala mögött fogadott engem. Mélységesen megalázónak tartotta, hogy nem a családi kardot használtam, és emiatt most majd szégyenkeznie kell a nemesség előtt. Tudtam, hogy igaza volt, de nem érdekelt. Meguntam a hagyományokat, meguntam az intrikákat. Ezért egy nap beléptem apám dolgozószobájába, letérdeltem, és homlokomat a földhöz nyomtam, így adtam elő első és remélhetőleg utolsó kérésemet apám irányába. El szeretnék menni innen. Szeretnék vándorolni, itt akarom hagyni a hagyományainkat. De ehhez az ő segítsége is kellett. A falu mindig is az otthonom marad, és a Szamurájok útját fogom követni. De azért, hogy apám tisztára moshassa nevét, és nekem is jót tegyen, el kell mennem. A becsületem ezt mondta nekem. Arra kértem, hogy használja a befolyását azért, hogy elengedjenek, és ha a falu veszélyben forog, azonnal küldessenek értem.
Csak annyit válaszolt erre több percnyi néma csönd után: „Reggelig készülj el. Mire én, felébredek, nem akarlak a házban látni.”
Másnap már hajnalban kiléptem a házunk kapuján. Még búcsúzóul bementem Atsuo-hoz, aki már tudta mire készülök. Csontropogtató ölelésben részesített, majd egy kalapácsot nyomott a kezembe, útravalónak. Mikor kiléptem a falu ajtaján, borzongás futott végig a hátamon. De olyan, ami az izgalmat jelenti az előttem álló útnak. Nem tudom, merre akarok menni, vagy hová akarok eljutni. De egy biztos. Egy jó időre itt akarom hagyni a karót nyelt életmódomat.
(A második karakteremet pályázat útján nyertem, erről Danzou tájékoztatott – Isha Dansei)
Ország: Vas országa, jelenleg vándorol
Nem: Férfi
kor: 20
Vércsoport: AB-
Kinézet: Fekete, bőrkabátot visel, és hasonló nadrágot. Kezein egy pár ujjatlan kesztyűt hord, aminek a tenyérrésze, erős bőrrel van megerősítve. Haja fekete, szeme barna. 190 cm magas, 60-70 kiló. Erős testalkatú, de mellette, vékony is. Kardját, az oldalán hordja, de néha kényelmi okokból a hátára veti.
Jellem: Alapvetően barátságos, bár a harcok alatt, nem igazán foglalkozik másokkal. Emiatt, könnyedén túlzásokba esik, és még egy gyakorlást is el tud rontani azzal, hogy nem fékezi magát. Szeret, a kovácsműhelyben ténferegni, vagy akár dolgozni is. Emiatt a monotonitást sem veti meg. Elleneit szereti megismerni, mielőtt harcba bocsátkozik velük. A nemességet, már messziről kerüli, nem szeret velük társalogni. De ha sor kerülne rá akkor képes velük szót érteni. Mivel eddig a karót nyelt életmódja megkövetelte tőle az illendő viselkedést, leginkább ennek elkerülésére fókuszál. Emiatt sokan bunkónak tartják, és néha eléggé sértő is tud lenni.
Rang:
Chakraszint:
Felszerelések: Katana, kovácskalapács, hátizsák, amiben térképek (a Vas országának részletes térképe; és a nagy nemzetek általános térképe, domborzattal és vízrajzzal), kulacs, élelem, kötél van.
Pontosan húsz évvel ezelőtt láttam meg a napvilágot, egy fekete téli estén. Bár a Vas országában, szinte mindig esik a hó, ezen a napon még a szokásosnál is több hullott alá az égből. Innen kaptam a nevem is: Takayama. A családom egy elég magas rangú klánba tartozik, ami az Imagawa nevet viseli. Ez egy nagy múltú klán sok neves Szamurájjal és Nemes emberrel. A családfánkat képesek vagyunk visszavezetni a Szamurájok második generációjáig, és a jelenlegi politikai életben is jelentős szerepeket töltünk be. Mármint én magam nem, de ezt majd később.
Apám egy visszavonult Szamuráj a Harmadik század volt parancsnoka. 15 évvel ezelőtt egy nagyobb összecsapásban megsérült a jobb lába, és az orvosok, csak nagy nehezen tudták megmenteni a végtagot, úgy, hogy az egyik izmot teljes egészében eltávolították. Apám lába megmenekült ezáltal, noha ránehezedni nem volt képes csak bottal. Emiatt vissza kellett vonulnia a haderőtől, és kapcsolatainak hála sikerült a haderő kincstárnokának elhelyezkednie. Innentől kezdve ő intézte a hadsereg pénzügyeit, és kezelte a kiadásokat, rendeltette meg a szükséges felszereléseket, élelmet.
Édesanyám ennél egy kissé érdektelenebb múlttal rendelkezik. Ő is szintén egy nemesi származású asszony, akivel apám egyszer egy estélyen ismerkedett meg, a születésem előtt három évvel. Szerelem volt első látásra, legalább is ő ezt állítja. Egyébként anyám jelenleg a háztartást vezeti, és a klánon belül a hagyományőrzés oszlopos tagja. Tőle tanultam meg a családunk ősi szokásait, és történelmét. Ő vezetett be az illembe, és tiszteletteljes viselkedésbe, mikor még kisebb voltam.
Én magam már születésemtől fogva kemény életet éltem. Sokak elvárásának kellett, hogy megfeleljek. Először is a szüleimnek, azután a Klánomnak majd később maguknak a Szamurájoknak. Olyan 6-7 éves koromig anyám kezei alatt nevelkedtem. Apámmal ezekben az időkbe nem is igazán beszéltem. Ez idő alatt megtanultam az illendő viselkedést, az asztali etikettet, hogy, hogyan kell bánni egy magasabb rangú személlyel és, hogyan egy alacsonyabb rangúval. Megtanultam táncolni, amit mindig is rühelltem. Bevezettek a hagyományokba, a klán történelmébe, és úgy körülbelül mindenbe, amit egy nemes gyermeknek meg kellett tanulnia. Ezt az időszakát az életemnek nem igazán szerettem. Nagyon sok dologgal nem értetem egyet, bár egy kisgyerek jobban szeret játszani, mint táncolni.
8 évesen apám elém állt és közölte velem, hogy másnaptól a Szamurájok ősi és nemes harcművészetét fogom tanulni. Ennek nagyon megörültem, hiszen ez mégiscsak izgalmasabban hangzott, mint az, hogyan kel parolázni egy velem, egyrangú nemessel. A mesterem, aki bevezetett a kardforgatás ősi művészetébe, egy rég leszerelt Kapitány volt. Tőle tanultam meg én és az az 5 velem egykorú gyerek, hogyan kell harcolni. Először a pusztakezes és a földharcot gyakoroltuk be, mert mint mondta, mindennek az az alapja, hogy megerősödjünk fizikailag, és hogy akár fegyver nélkül is az ellenfeleink fölé kerekedhessünk. Ezekben az időkben mutatkozott meg az nálam, hogy ha harcokról van szó, akkor nem érdekel mások testi épsége. A sok feszültség, amit eddig anyám nevelése alatt összeszedtem, a harcok alatt tört ki belőlem. Sokszor okoztam kisebb töréseket, zúzódásokat társaimnak. Ők emiatt gyorsan kiközösítettek, és apámat is nem egyszer megfenyegették. Ő meg emiatt engem fenyegetett meg, vagy rosszabb esetben elvert. Így egy ördögi körforgásba keveredtünk. Minél többet bántottam valakit, annál többet bántottak engem, emiatt a feszültségemet szintén erőszakkal vezettem le.
A kardforgatásba 11 évesen kezdtünk bele. Először Bokkenekkel gyakoroltunk, hogy megtapasztalhassuk, milyen súlya van egy kardnak, és hogy még ne tudjunk zúzódásoknál komolyabb sérüléseket okozni. Mondanom se kell, sok zúzódást osztottam ki. Mivel ekkor már idősebbek voltunk, nem egy edzés után kaptak el a társaim az utcán hazafele menet, és verek rongyossá. Apámat és anyámat hidegen hagyták ezek a dolgok, csak annyit fűztek hozzá egyszer-egyszer, hogy „megérdemeltem”. Ettől a pillanattól kezdett megromlani velük az eddig sem felhőtlen kapcsolatom.
14 évesen kaptuk meg az első gyakorlókardunkat a mesterünktől. Ez egy tompa Katana volt, amivel már sokszor élesen kellett küzdenünk. Az esetek nagy többségében én kerekedtem felül a társaimon, de volt, hogy ők. Viszont a mondhatni „napi rutinunk” nem változott. Sokszor kellett újabb és újabb utakat választanom, hogy elkerüljem őket az edzések végén. Az egyik ilyen menekülés alkalmával, egy kovácsműhely felé vittek a lábaim. Eléggé le voltam fárasztva aznap, és még a gyakorlókardom is a Dojo-ban hagytam. Emiatt az onnan kilépő kovácsinas, összetévesztett engem valamelyik másik inassal, és a kezembe nyomot, egy nagy vödröt tele fémhulladékkal, majd lekezelően közölte velem, hogy vigyem a helyére. Mikor csak pislogva álltam, ő megmutatta a lerakó helyet, bár kicsit sem kedvesen.
- Látom te is csak most kezded az inasságot. Na, akkor elmagyarázom a szabályokat. Itt nálam csak a mester magasabb rangú, szóval mi ketten vagyunk a főnökök. Nem nyúlsz semmilyen szerszámhoz engedély nélkül. Te fogsz itt söpörni, szenet lapátolni, a vashulladékot kivinni, és minden ilyen munkát. Közben az én kezem alatt fogsz tanulni. Megtanulod, hogyan kell a vasat formázni, alakítani. Milyen a kemence mellett állni naphosszat. Hogyan kell kiválasztani a legjobb fémeket. És ha mindent megtanultál, akkor a mester lehet, hogy a szárnyai alá vesz majd. Na, mire vársz? Munkára! – Nem ellenkeztem. Először is, mert már eléggé el voltam fáradva, másrészről, mert itt nem kezeltek másképp, vagy nemesként. Úgy éreztem, hogy egy próbát megér, ha itt maradok, és ezt a mesterséget is elsajátítom. Bár volt egy apró bökkenő. Egy hét elteltével találkoztam a kovácsmesterrel. Azzal az emberrel, aki apámnak a kardját készítette. Erős testalkatú ember volt, nagy szakállal. Már régen benne járt a korban, de ez nem látszott meg rajta. Ő egyből felismert engem, de nem szólt. Csak a szeme villanásával jelezte, hogy tudja, ki vagyok, és nem tetszik neki, amit lát. Aznap este, mikor már kisöpörtem a műhelyben a mester, akit egyébként Atsuo-nak hívtak, magához hívott. Tudtam, hogy le leszek szidva, és, hogy apám is hallani fog erről, de nem így lett. Az öreg széles mosollyal nevetve nézte az ábrázatomat. Megnyugtatott, hogy nem fog előadni engem az apámnál, hanem ha akarok, tanulhatok a kezei alatt. Ez a kijelentés váratlanul jött, emiatt kérdően tekintettem fel rá. Ő még mindig mosolyogva megmagyarázta. Régebben ő sokat udvarolt anyámnak, aki sok esetben viszonozta az érzéseit egészen apámig. Igaz ez egy tiltott szerelem volt, hiszen anyám nemes ember, míg Autso egyszerű kovács volt. Ezzel édesapám amúgy teljesen tisztában volt. Ez Atsuo-t szíven ütötte és megesküdött, hogy valahogyan visszavág apámnak, aki mindemellett lenézően tekintett a kovácsokra. Úgyhogy itt volt a tökéletes alkalom, hogy megmutassa apámnak. Már csak az én beleegyezésemre várt, amit szinte rögtön meg is kapott.
Innentől kezdve mondhatni kettős életet éltem. Reggelente és délutánonként a nemesi feladatokat láttam el és edzéseken vettem részt. Este pedig kovácsmesterséget tanultam Atsuo-tól. Húsz éves koromra már kellően ügyesnek számítottam mind kardforgatásban, mind vasmegmunkálásban. Ezért Atsuótól egy különleges ajánlatot kaptam. Megcsinálhatom a saját kardomat, persze az ő felügyelete alatt. Ebben is bujkált egy apró támadás apám irányába, hiszen hagyományosan az Ő kardját kellett volna használnom. De már nekem az évek alatt meggyűlt a bajom a hagyományokkal, és az apámmal is, aki egyre inkább lenézően bánt velem. Szóval belementem Atsuo ajánlatába.
Egy hónapon át keményen dolgoztam a kardomon. Nagy munka volt, hiszen ezek nem öntött vas kardok voltak, hanem hajtott, és kovácsolt acél. Nagyon sokáig tartott, míg megcsináltam, de ott volt a kezemben. Fényesen ragyogott a penge a napfényben, élével szinte a lehulló hajszálat is kettévágta. A keresztvas egy sárkányfejet mintázott, ami tátott szájából eresztette ki a kardot. A markolat fából készült, amit egyszerű birkabőrrel tekertek be. A markolatgombról pedig egy rövid szalagon egy érme függött, amin szintén egy sárkány volt. A Katana súlyozása megfelelő volt minden szempontból. A hüvely egy erős fából készült, hogy azt akár még védekezésre is lehessen használni. Fémlemezekkel és szegecsekkel volt megerősítve, és szintén báránybőrrel volt becsavarva, amit feketére festettek. Atsuo is meg volt vele elégedve. Ezzel a kardal jelentem meg a vizsgámon, amin a teljes klánom a mesterem, és a Szamurájok színe-világa is megjelent. Amikor kiléptem felfegyverezve a harctérre apám tekintetét kerestem. Előző este, megkaptam tőle szertartásos módon a kardját, de most mégsem ezzel álltam ki. Hanem a sajátommal. Ez a számára óriási sértéssel bírt, szóval amint meg látott, egyből fel is állt és elment a nézőtérről. Ekkor az ellenfelem is megjelent, egy olyan személy, akivel együtt tanultunk. Ismertem őt, az erősségeit és a gyengeségeit. Pár perccel azután, hogy a harc elindult, már véget is ért. Ellenfelem a porban fetrengett, kezéből dőlt a vér. Nem volt képes a kardot ismét a kezébe venni. Én magam meghajoltam a nemesség felé, majd leráztam a kardom, és elmentem.
Otthon apám az íróasztala mögött fogadott engem. Mélységesen megalázónak tartotta, hogy nem a családi kardot használtam, és emiatt most majd szégyenkeznie kell a nemesség előtt. Tudtam, hogy igaza volt, de nem érdekelt. Meguntam a hagyományokat, meguntam az intrikákat. Ezért egy nap beléptem apám dolgozószobájába, letérdeltem, és homlokomat a földhöz nyomtam, így adtam elő első és remélhetőleg utolsó kérésemet apám irányába. El szeretnék menni innen. Szeretnék vándorolni, itt akarom hagyni a hagyományainkat. De ehhez az ő segítsége is kellett. A falu mindig is az otthonom marad, és a Szamurájok útját fogom követni. De azért, hogy apám tisztára moshassa nevét, és nekem is jót tegyen, el kell mennem. A becsületem ezt mondta nekem. Arra kértem, hogy használja a befolyását azért, hogy elengedjenek, és ha a falu veszélyben forog, azonnal küldessenek értem.
Csak annyit válaszolt erre több percnyi néma csönd után: „Reggelig készülj el. Mire én, felébredek, nem akarlak a házban látni.”
Másnap már hajnalban kiléptem a házunk kapuján. Még búcsúzóul bementem Atsuo-hoz, aki már tudta mire készülök. Csontropogtató ölelésben részesített, majd egy kalapácsot nyomott a kezembe, útravalónak. Mikor kiléptem a falu ajtaján, borzongás futott végig a hátamon. De olyan, ami az izgalmat jelenti az előttem álló útnak. Nem tudom, merre akarok menni, vagy hová akarok eljutni. De egy biztos. Egy jó időre itt akarom hagyni a karót nyelt életmódomat.
(A második karakteremet pályázat útján nyertem, erről Danzou tájékoztatott – Isha Dansei)
Imagawa Takayama- Játékos
- Elosztható Taijutsu Pontok : 70
Tartózkodási hely : Úton-Útfélen
Adatlap
Szint: C
Rang: Rounin
Chakraszint: 207
Re: Imagawa Takayama
Shimura Danzou Szer. Márc. 18 2015, 16:54
A beiktatott változoztatásokkal rendben van. Annyit tennék még hozzá, hogy a Vas Országának szamurájai pont kevésbé hagyományosak, inkább katona, mint harcos jellegűek. De persze lehetnek kivételek, azonban erre majd figyelj a továbbiakban.
Szint: E
Chakraszint: 60
Pénz: 4000 ryou
Rang: Rounin ( De a Vas Országának alattvalója, ez fontos )
Írj adatlapot és kezdheted a játékot.
Szint: E
Chakraszint: 60
Pénz: 4000 ryou
Rang: Rounin ( De a Vas Országának alattvalója, ez fontos )
Írj adatlapot és kezdheted a játékot.
Shimura Danzou- Inaktív
- Tartózkodási hely : A sebezhetetlenség küszöbén túl!
Adatlap
Szint: S
Rang: Hokage
Chakraszint: Több, mint elég.
1 / 1 oldal
Engedélyek ebben a fórumban:
Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.