Imagawa Takayama
2 posters
Naruto Gundan :: Karakter készítés :: Élmények :: Kalandok
1 / 1 oldal
Imagawa Takayama
Imagawa Takayama Kedd Márc. 24 2015, 01:02
A tájat mindenütt hó lepte be, és az égen is csak egyszer-egyszer kúszott elő a nap néhány sugara. A puszta hófödte földből csak elvétve bukkant elő egy-egy csenevész fa, de ezt már ők maguk is megbánták. A hőmérséklet bőven fagypont alatt volt, így tehát nem csoda, hogy a kényelmes és meleg bőrkabátom alatt is kirázott a hideg. Kardomat most a hátamra dobtam, hiszen így könnyben tudtam átszelni ezt a fehér poklot.
Amikor elhagytam a Vas országát, hihetetlenül megkönnyebbültem. Mikor kinyílt előttem a hatalmas ajtó és előttem elterült a végtelen, azt hittem örömömben kiszaladok, és nevetve hagyom itt őket. De nem így tettem, hiszen származásom megkövetelte tőlem. Vagyis szépen komótosan, lassan lépkedve, és tisztelettel az arcomon, hagytam hátra a szülőházam. Apám sem és Anyám sem volt jelen, egyedül a kapuőr strázsált, miközben kiléptem a végtelenbe.
Hát többször előfordult a napokban, hogy megbántam a döntésem, és még az is megfordult a fejemben, hogy hazamegyek, de ezt a büszkeségem nem engedte. A szamuráj egyik fő erénye a becsülete és a szavahihetősége. Ezt már kiskoromban belém táplálták, és ehhez is akartam tartani magamat. Noha ezek a gondolatok, mind a hideg miatt jöttek elő, örültem nekik, hiszen ezzel próbára tehettem a kitartásom, és az elszántságom. Eddig még nem hagytak cserben és remélem ezután sem fognak. Már több mint négy napja vagyok úton, de még mindig nem sikerült kijutnom ebből a hótengerből. A térképeim szerint, hamarosan a Madarak országában köthetek ki. Keveset vagy szinte semmit nem tudok arról az országról, talán csak annyit, hogy ott nem fagy be a seggem. Mivel szerencsémre nem volt szél, így esténként tudtam tüzet gyújtani, bár előbb melegített át az, hogy megpróbáltam begyújtani az átfagyott ágakat, mint maga a pattogó tűz.
Ahogy haladtam előre, kezdtem észrevenni, hogy a fák egyre sűrűbben kukucskálnak ki a hóból, és meredeznek az ég felé. Egyiken másikon már leveleket is felfedezni véltem, és érezhetően a hőmérséklet is melegedni látszott. Néhol már a hó is olvadozott, és kicsiny cseppek formájában hullott alá a fák ágairól. Gyönyörűen nézett ki. Mindig is odavoltam a tavaszért és az olvadásért, emiatt pár percre megálltam, hogy szemem beigya a látványt. Úgy éreztem itt kéne letáboroznom, és mivel már kezdett sötétedni, így még aktuális is volt. A táborom nem volt valami fényűző. Összesen öt botból állt, melyek közül négy, egy méteres, míg az ötödik a duplája volt hosszá tekintve. A négy rövid botot két-két részre válogattam, és keresztbe felállítottam őket, majd főgerendaként a tetejére illesztettem a hosszú botot. Ezután az üres részt lefedtem ágakkal, hogy nagyjából szigeteljen, majd miután végeztem a fejrészéhez fölhalmoztam egy nagy kupac havat. Ez volt az én sátram. Kicsi és egyszerű, de a célnak megfelelt. A maradék gallyakat, és egy két nagyobb botot-fát pedig a „kunyhó” elé dobtam, és nekiláttam a tűzgyújtásnak.
Egy órával később már vidáman pattogott a tűz, megolvasztva a havat maga mellett. Én a közelében ültem egy farönkön, és az otthonról hozott szárított hús maradékát sütögettem épen. A hold is felbukkant már, bár a felhő borította égbolton a fénye épphogy csak átszűrődött. A távolban egyszer csak halk nyikorgó hangot véltem hallani. Elővigyázatosságból, levetettem a hátamról a kardom, meglazítottam a pengét a hüvelyében, és magam mellé fektettem, úgy hogy könnyedén kiránthassam, ha arra kerülne sor. Hosszú perceken át folyamatosan erősödött a hang, és egy idő után már más hangok is vegyültek hozzá. Emberek beszéde, patkókopogás, lábak dobogása. Kereskedőknek hangzanak, vagy menekülteknek. Igazából hamarabb megjelentek, mint vártam. Egy leharcolt szekér és egy hatfős kompánia, egyetlen lóval. Élükön egy már korosodó férfi lépdelt, kezében hosszú botot szorongatott arra támaszkodva kaptatott a hóban. Hosszú szakállát megcsípte a fagy, és már több ősz szál vegyült bele, mint kellene. Közvetlen mögötte húzta a gebe a szekeret, ami jó púposan volt megpakolva mindenfélével. A szekéren két nő ült, egyikük talán az öreg felesége lehetett, hisz a koruk ránézésre egyezett. Az ő fején kendő volt, és nagy bundába volt betekeredve, miközben a mellette ülő fiatal lánynak magyarázott. A lány hosszú szőke haját lófarokba kötve hordta, ruházata némileg szellősebb volt az öregasszonyénál. Szemrevaló fruska volt meg kell hagyni, noha nekem még így is sok volt rajta a ruha. A szekér mellett, két fiatal srác ballagott, oldalukon egy-egy kardhüvely himbálódzott. Ruházatuk teljesen egyforma volt, fekete combig érő kabát, hasonló nadrággal és csizmával. Közöttük egy kisfiú szaladt, hiszen lépést kellett tartania a többiekkel. Első ránézésre egy nagycsaládnak tűntek, akik egy közeli faluból származnak. Mikor a kompánia beért a tűz fénykörébe, az öreg megállította a szekeret, az ikrek, mind óvatosan a kardjukra tették a kezüket, a kis srác fölszaladt a szekérre és beült az öregasszony ölébe. Megértem, hogy bizalmatlanok minden létező idegennel szemben, no de ennyire? Egymagamban vagyok, és még ijesztően sem nézek ki. Legalább is úgy hiszem. Az öreg, miután megbizonyosodott arról, hogy elég messze parkolt le a szekérrel, kar feltartva odajött hozzám. A tűz fénye árnyékot vetett, a hosszú időt megélt arcára, és ettől még öregebbnek tűnt.
- Kedves Idegen! Vándorló kereskedő család lennénk, akiket megviselt már a hosszú utazás. Kérlek, téged oszd meg velünk tüzed, és táborhelyed, hogy legalább ezt az éjszakát békében aludhassuk végig. – teljesen lelketlenül mondta végig a kérését. Látszott rajta, hogy nem bízik meg bennem, és néha lopva el-el pillantott, mintha azt várná, hogy valaki kiugrik a bokorból és nekiront. Nem tudom mi történt velük eddig és nem is érdekelt. Viszont nem volt szívem, egy olyan családot elküldeni, akiknél egy kisgyerek van.
- Legyen, maradjanak. De szigorúan a túloldalon. De a szállásról maguknak kell gondoskodniuk, és a kajáról is. – mondtam miközben az öreg szemébe fúrtam a tekintetem. – Látom, nem igazán bízik meg bennem. Nos, jól teszi! De azt garantálhatom, hogy itt én vagyok egyedül, és nem áll szándékomban kárt tenni ebben a pereputtyban.
Az öreg leengedte a kezeit, mormogott valami köszönöm félét, majd visszalépdelt a családjához. Az ikrek még mindig nem vették le a kezüket a kardjukról. Jól is tették. Nem szabad bízni bárki jöttmentben. A szekeret átvonszolták a tűz másik oldalára, és nekiálltak a tábor építésének. A szekér két oldalán kihajtottak támpilléreket, amikre egy-egy vásznat borítottak, és belül – miután kisöpörték a havat – gyapjúval bélelték ki a földet. A szekér mind a két sátrába három-három ember fért el kényelmesen. Az ikrek szétváltak, és egyik az egyik, másik a másik sátor mellé telepedett le. Látszott rajtuk, hogy még az ebédjükben is ellenséget látnak. Miután a lakberendezéssel végeztek, odajöttek, és leültek a tűz másik oldalára. Az öreg ült középre balján a lányával, jobbján a feleségével. A lányka oldalán a gyerek csücsült, és folyamatosan engem nézett. Az ikrek közöl csak az egyik jött oda, a másik a szekérnél maradt. Az első tíz tizenöt percben kínos csönd uralkodott köztük, melyet csak az én csámcsogásom tört meg helyenként. Nehogy már ne egyek, csak azért mert ők itt vannak. A csöndet az öregasszony törte meg.
- És mondja csak fiatalember. Mióta van úton, és mi a foglakozása.
- Nem vagyok régóta úton, és nincs foglalkozásom. – nem kell nekik kiöntenem az életemet. Nincs szükség rá, hogy megismerjük egymást. Ha megmarad a tisztes távolság közünk, akkor nem lesz itt semmiféle nézeteltérés. Mikor ezt az asszony konstatálta, rögvest visszakozott, majd valahonnan egy pár csík húst és egy lábost varázsolt elő. Ezek rövid idő alatt a tűzön landoltak, és egy óra múlva már a szegényes húsleves illata töltötte meg a levegőt. Először a szótlan iker kapott egy tállal, amit szintén valahonnan a semmiből kapott elő az öreglány, majd miután az belakott cserélt a hasonmásával. Ezután a kissrác evett, majd a lány, az öregasszony és végül az ura. Én eddigre már bőven jóllaktam, szóval az álom már kezdte lehúzni a szemhéjam. Nyújtóztam egyet, és megindultam a sátram felé.
- Ha kell még a tűz, akkor azt innentől maguknak kell táplálni. Ha reggelre bárminek hűlt helye lesz, akkor magukat veszem elő. Gondolom ez fordítva is igaz, de azért jobb, ha tudnak róla. Egyetlen esetben kelthetnek fel, ha ég az erdő. Jó éjt! - Ezzel elvonultam aludni. Miután bevakoltam magam a „palotámba” egy kisebb hókupacot emeltem a bejárat elé, hogy a szél ne fújjon be. Majd a kezeimet a fejem alá tettem és elaludtam. Még előtte halkan hallottam, ahogy a tűz túloldalán végre megered a nyelvük, noha semmit nem hallottam dünnyögésen kívül.
Csak pár órát tudtam aludni, mert egy artikulálatlan üvöltés kirázta a szememből az álmot. Egy laza rúgással eltávolítottam a szélfogó hókupacot, és csupasz karddal a kezemben ugrottam ki a sátramból. A tűzből már csak parázs volt, ami pont annyi fényt adott, hogy láthassam, a túloldalon hadakoznak. Fémes csendülés hallatszott a szekér egyik oldaláról, ahol az egyik iker egy eddig ismeretlen alakkal küzdött. Leengedtem a kardom, és néztem, hogy mi is fog ebből kisülni. A szekér előtt a másik iker feküdt a hóban felette egy másik idegen állt, kardjáról csöpögött valami, feltehetőleg a földön fekvő vére. Eközben az öreg is előkecmergett, és a botjával próbálta jobb belátásra téríteni a banditákat. Ekkor akadt meg a szemem egy harmadik alakon, aki mindeddig rejtve maradt. Halkan osont oda sátorhoz és késével felhasította a ponyvát. A bent fekvő lány hangosan felsikított, amitől a bandita megrémült és megragadta a lány mellett fekvő kis srácot, és a torkához nyomta a kését. Abban a pillanatban amint ezt megláttam felment bennem a vérnyomás a maximumra, a fülem füstölni kezdett. Egy ártatlan gyereket használni túsznak, hogy van pofája hozzá. Éreztem, ahogy megremeg a kezemben a katanám, és egy artikulálatlan üvöltés és három szökkenés kíséretében a bandita mögött teremtem. Az a pióca bal kezével szorította magához a fiút, míg jobbjával a kés markolta. A kardomat egy gyors mozdulattal becsúsztattam, a jobb alkarja és válla közé, majd tettem egy fél-fordulatot, így a hátam nekivetettem, az ő hátának a karomat pedig tarkóm mögött befeszítettem, és előre lendítettem. Éreztem, ahogy a katana pengéje húsba hatol, majd csontot vág, és végül elválasztja a végtagot, a könyök alatt kicsivel. A bandita felkiáltott, majd térdre esett és a véres csonkot markolta. Mindez kevesebb, mint öt másodperc alatt történt. A többi banditának ideje nem volt, hogy lereagálja társa veszteségét, mert egy mozdulattal annál az embernél teremtem, aki már levágta az egyik ikret. Mivel nem volt ideje kapcsolni, egy erőteljes szúrással, átdöftem a gerincét, szívmagasságban. Ez a szenny megremegett, majd jobb karjával a mellkasából előmeredező kard hegyét megmarkolta, és tovább húzta. Én meglepetésemben elveszettem stabilitásom, és egy lépésnyit közelebb mentem hozzá. Ezek után az utolsó leheletével, a másik kezével is megragadta a kardom, és rámarkolt, majd összeesett és nem mozdult többet. A kardom bennragadt. - A k*rva életbe! Gyere ki te szar! – szidtam a kardot, ami nem akart mozdulni. A harmadik bandita, már közeledett is felém, kése véresen csillogott a holdfényben. Láttam, ahogy mögötte az öreg is és a másik iker, is szekéren dőlve szorongatja a karját. Ez meg csak jött szemében az őrület lángjaival.
- Kinyírlak te köcsög! – hangzott a mocskos fogatlan szájából. Majd a kést tartó jobb kezével egy vízszintes vágással indított, has magasságban. Ez elől könnyedén kitértem, úgy hogy tettem egy lépést hátra. Ezután az előbbi vágásból egy átlósan felfele ívelő metszést hajtott végre, majd abból egy szúró vágás következett egyenesen a fejem tetejére. Ez elől is egy hátralépéssel tértem ki, majd amikor szúrni készült, bal karomat a magasba emeltem, és alkarral megfogtam az ő lesújtó alkarját, így a penge centikkel a fejem felett lebegett. Eközben behajlítottam a térdeim, előregörnyedtem, és a jobb kezemmel bevittem neki egy gyomros. Ettől ő meggörnyedt, én pedig kipördültem jobbra, majd egy teljes fordulta után – közben a bal karom még mindig tartotta az ő karját – a jobbommal megfogtam a késtartó kezét, megvetettem a lábam, miközben erősen megfogtam immáron mind a két kézzel, megfordultam, úgy hogy a kezét a jobb vállam fölött vezettem át. Csavartam egyet rajta, amitől a kés kipottyant a kezéből elém a hóba. Majd egy erős lendítéssel átdobtam a vállamon. Egy tompa puffanással landolt a hóban, de itt még nem álltam meg. A karját a torkához nyomtam, és ráléptem felkarjára. És egy erőteljes rántással meghúztam az alkarját. Éles reccsenés jelezte, hogy az illetőnek jobb karja használhatatlanra tört. Ekkor elengedtem, de még egy búcsúcsókot adtam neki, a bakancsommal. Azt hiszem az arccsontjai is megrepedtek. Ezután visszasiettem a csonka-kezűhöz, hogy elbeszélgethessek vele. Ő még mindig a hóban fetrengett, de amint a közelébe értem, a baljával felkapta az elejtett kését és beleállította a bal lábfejembe. Hangosan felszisszentem, majd egy erős jobb ütéssel betörtem az orrát, amitől hátraesett, majd kirántottam a lábamból a kést, ami borzasztóan fájt, és elég csúnya grimaszt vágtam hozzá, és rögzítettem a bal kezét a jobb vállához. Nem öltem meg. Nem érdemli meg. Az, aki gyereket használ túsznak, rosszabbat érdemel a halálnál.
Miután megbizonyosodtam afelől, hogy egyik sem megy már sehova, odaléptem ahhoz, akinek a tüdejét megvakargattam, a kardom hegyével, és egy erős csikorgó hang kíséretében kierőszakoltam belőle a kardomat, ami egy cuppanással köszönt el a hústól. Egy határozott mozdulattal leráztam a kardom, majd beletöröltem a maradék vért a bandita ruhájába. Miután elég tisztának véltem visszadugtam a hüvelyébe és ismét a hátamra vetettem. Majd odaléptem az öreghez. A jobb felkarján hosszú vágás éktelenkedett, noha nem volt mély mégis nagyon vérzett. Egy-két erősebb pofonnal magához térítettem az ájulás szélén álló papát. Az remegve kinyitotta a szemét.
- Hé! Papa! Keljen már föl és segítsen eltakarítani ezeket! – mondtam neki. Az elvigyorodott és ismét visszacsukta a szemeit. A mellette ülő iker fejét vér borította, és a karjai is össze vissza voltak szabdalva. A másik iker hátán volt egy nagyon mély és hosszú vágás, mellette egy törött rozsdás kard. – Mégis mit gondolt? Ezzel akarta megvédeni magát? Szánalmas! - gondoltam magamban. Odamentem a nőkhöz. A lány amint meglátott kést rántott, és nekem akart ugrani. De annyira ügyetlenül, hogy egyből kapott is tőlem egy puszit az arcára a tenyeremtől.
- Előbb ismerd fel, hogy ki az, aki jön, mielőtt így nekiugrasz! Mi lett volna, ha az apád az?! Igaz is. Az ikrek is meg az öreg is elégé szar állapotban vannak. Ha van nálatok valami gyógyszer, akkor azt ajánlom, hogy lássátok el őket. A kölyök hogy van? – tettem föl a számomra legfontosabb kérdést. Utálom azt látni, hogy egy védtelen még ártatlan gyereket beszív magába a romlott világ harca. Emiatt lesznek elfajzott, gyilkoló gépek belőlük. Őszintén nem is akartam harcolni ezekkel a férgekkel, mert ez nem az én harcom volt, de amint a gyerek is veszélybe került nem állhattam tétlenül. A kölyök az anyja háta mögül kukucskált elő. Mikor ránéztem a szemét lesütve, egy halk köszönömöt motyogott. Ez nagyon hamar mosolyt csalt az arcomra, és kellemes kuncogásban törtem ki.
- Örülök, hogy jól vagy. – mondtam a kölyöknek – Na, akkor reggel találkozunk. – köszöntem el ismét a sokkos állapotban lévő családtól, és vackoltam be ismét magamat. Még elalvás előtt lehasítottam egy darabot valamelyik ruhadarabomból, vízzel kimostam a bal lábam, majd betekertem és elmentem aludni.
Reggel a napsütésre ébredtem. Nagyot nyújtóztam és kimásztam a „házikómból”. A tűzrakó hely túloldalán az öreg ült meggörnyedt háttal baljában, a botjában, jobbja felkötve. Mikor meglátott egyből fölpattant és odalépett elém. Érdekes így görnyedten minden tekintélyét elveszítette, és ráadásul csak a mellkasom közepéig ért. Fölnézett rám, és a szemében látni véltem a hálát.
- Köszönöm, hogy megvédtél minket. Sokkal tartozunk neked kedves Idegen. Szeretnénk valahogy meghálálni. Nem tudom, mi lenne az illendő, ezért tessék – itt a kezembe nyomott egy kis bőrszütyőt, amiben kellemesen csilingelt néhány érme. – Nem sok csak 500 Ryou. Ennyit tudunk jelenleg nélkülözni. Remélem, elfogadod, noha az életünkért több járna. A testekkel nem kell törődnöd, azt mi már elintéztük. – én egy laza mozdulattal zsebre vágtam a pénzt.
- Köszi, Papper. És most mi lesz veletek? Mentek tovább? – tettem föl kérdéseimet. Magam is meglepődtem, hogy érdekel mi lesz velük, de ezt betudtam a reggeli fáradságnak.
- Igen tovább kell mennünk. Próbálunk eljutni a Madarak országába, hogy új életet kezdhessünk, mint kereskedők. Eddig már többször meggyűlt a bajunk a helyi tolvajokkal, és bandákkal, de eddig még nem volt rá példa, hogy ne űztük volna el őket. A Fiaim Ao és Tao, mind kiváló kardforgatók, de már ők sem bírták a folyamatos ébrenlétet és harcot. Ezért is sérültek meg. Én magam pedig már nem tudok úgy harcolni, mint rég. Ha te most nem vagy, lehet, hogy alulról szagolnánk már az ibolyát, és szegény lányom… arról inkább ne is beszéljünk. A kicsi Takayama pedig… nem is tudom, neki nem ilyen élet való. Játszania kellene, és nem az életét védeni.
- Woah Papper! A törpét is Takayamának hívják? – ekkor már teli szájból vigyorogtam. Azért ez eléggé nagy véletlen, hogy a kölköt is úgy hívták, mint engem. – Én magam is ezt a nevet viselem. Háh! Ha ezt tudom! – Az öregen látszott a meglepetés, és egy kicsi szünet után Ő maga is nevetésben tört ki.
- Hát fiam, ezzel most megleptél. De látom, jó nevet választottam akkor. Viszont lenne egy kérdésem, ifjú Takayama. Nem volna kedved velünk tartani a Madarak országába, mint a testőrünk? Természetesen megfizetnénk, és felépülhetnénk a sérüléseinkből. És ha megéreztünk, ígérem, nem kell velünk többet törődnöd.
- Hmmm. Legyen. Amúgy is az az úti célom, és ha közben még egy kis pénzt is keresek, nem utasíthatom vissza. Na meg, nem hagyhatom, hogy a kis Taka őrizetlenül maradjon.
Az öreg arcáról eltűntek a rácok egy pillanatra, és mint ha harminc évet fiatalodott volna. Kinyújtotta felém épp balját, én meg elfogadtam a baráti jobbot… mármint balt.
A kompániával utazni szórakoztató volt. A kis Taka napról napra egyre több és több kérdéssel bombázott, az öreglány történetekkel szórakoztatott, míg az ikrek, általában, ellenszenvvel tekintettek rám. Az egyiküknek – Ao-nak - eltört a kardja, szóval felajánlottam neki, hogy ha a Madarak országába érünk és lesz rá lehetőségem, akkor baráti áron megjavítom neki. Az öregék elcsodálkoztak azon, hogy kovács vagyok, én meg jót mulattam az elképedésükön. Tao-val néha napján összemértük a kardunkat. Noha előre szóltam neki, hogy vigyázzon magára, mert nem garantálom, hogy sérülés nélkül megússza, mindig kiállt ellenem, attól függetlenül, hogy feje, és a karjai még nem gyógyultak be. Egy-egy ilyen alakalom után, szerzett néhány lila foltot a karjaira, és egy csúnya vágást az arcára. Őt ez nem zavarta, mint mondta, örült neki, hogy legalább tanulhat kardforgatási praktikákat.
A lányuk Kie azóta, hogy csatlakoztam hozzájuk egyre szégyenlősebb lett, mindig elfordul, ha ránézek, a kérdéseimre, összeszedetlenül válaszol, és úgy általában is furcsán viselkedik. Az öreg ezzel szemben úgy viselkedett mintha világi jó cimborák lennénk, és ez nagyon idegesített. Többször rá is szóltam, de mint aki meg sem hallja. Egy idő után ráhagytam, hátha úgy jobban el tudom majd viselni. Hát, nem ment. De ezektől eltekintve jó volt velük utazni. Megtudtam, hogy a Medvék országából származnak, és először a Vas Országába mentek szerencsét próbálni, de nem jött be nekik az élet, és most ezért tartanak a Madarak földjére. Megtudtam, hogy textilárukkal kereskednek, és hogy az öreglány egy nagyon jó szövőasszony. Kaptam is tőlük egy finom meleg takarót, mert mint mondta, nehogy felfázzak neki. Éjszakánként a kialvó tűz mellett aludtam, mivel kezdtünk kiérni a fagyos tájról, a hőmérséklet is emelkedni kezdett. Így már csak a takarómon feküdtem és a csillagos eget néztem. Egyik este mikor már a közel jártunk a határhoz, éjjeli dolgomat végeztem egy félreeső bokor mellett, az éjszaka kellős közepén. Már én is bőven aludtam, de a fránya hólyagom úgy gondolta, hogy neki most kell megtelnie. Mikor megkönnyebbültem, és minden visszakerült a helyére, megindultam a fekhelyem felé, de valami nem stimmelt. Pontosan az, hogy valaki már ült az ágyamon. Ez a valaki Kie volt, aki lábait felhúzva csücsült, karjaival átfogva a lábszárát, állát a térdén pihenteti, és félrehajtott fejjel néz rám. Hátára egy pokróc volt terítve, ami befedte egész testét. A kialvó tűz fénye rebegve világította meg szép csontos arcát. Odaléptem hozzá és álomittas hangon megszólaltam:
- Neked nem kéne már aludnod? Egyébként is ez az én helyem, és nem osztozkodom. – ekkor nem szólt semmit csak felállt. No meg a sátor is a gatyámban, hiszen a lányon a pokróc alatt nem volt semmi, és az abban pillanatban tudatosult benne, amint felállt és a pokróc lehullott róla.
- Öhmm... Hát mindenesetre kielégítő a látvány, de amúgy meg mi a fenét művelsz?!- kérdeztem tőle, de szemeim, folyton visszavándoroltak a domborulataira. Igazán szép termetes idomokkal rendelkezett, ami képes megmozgatni az ember fantáziáját. A lány odalépett mellém kezét az arcomra helyezte és mélyen belenézett a szemeimbe. Nekem szerencsém volt azzal, hogy majdnem két fejjel magasabban helyezkedtem el nála, hisz így nem takarta a feje a látványt.
- Csak meg akartam hálálni, azt hogy megmentettél minket, és eddig nem adódott alkalmam, hogy ezt megtegyem. Kérlek, feküdj le és hagyd, hogy megháláljam. – pajkos mosoly jelent meg az arcán. Én nem ellenkeztem. Hamar elrejtett minket a pokróc, és ami alatta történt azt már csak a Hold tudhatja.
Két napra az eset után elérkeztünk a Madarak országába. Itt a legközelebbi faluban feltöltöttük a készleteinket. Érdekesség, hogy ebben a faluban élt egy másik híres kereskedő család, akikről már, mint kiderült az öregék tudnak. És nem is véletlenül jöttek ebbe a faluba. A másik családnak volt egy fia, aki feleséget keresett magának. Az öregék pedig kapva kaptak az ajánlaton, és remélték, hogy a lányuk lesz majd az, aki beházasodhat abba a családba. De ezt csak akkor tudtuk, meg amikor a faluba érkeztünk. Én, ahogy megígértem felkerestem a helyi kovácsot, és egy napra kibéreltem egy üllőt, ezen megjavítottam, Ao kardját, és azt mondtam, hogy a bérlést ők fizetik, akkor nem kérek érte semmit. Ezalatt Kie találkozott az illető ifjúval. Már bőven este volt mikor befejeztem a kardot. Szóval visszaballagtam a szekérhez, és átadtam Ao-nak a kardját. A két vasdarabot, beolvasztottam, és újrahajtottam, majd megéleztem, és kifényeztem. Ha lett volna, több időm rá akkor jobban megcsinálom, de a lényeg, hogy lehessen vele harcolni. Az öregék nagyon izgatottak voltak, hogy hogyan sikerül majd a lányuk találkozója. Erre egy órán belül meg is kapták a választ, hiszen a lányuk egy fess fiatalember oldalán közelített a szekér felé. Az öreglány szemébe könnyek szöketek, a kis Taka izgatottan ugrált körbe-körbe. A srác, nálam egy pár centivel alacsonyabb volt, noha mindenképp szebben öltözött. Amint megszólalt, hirtelen hányingerem támadt. – Még egy ficsúr. Blahh! – gondoltam magamban.
- Igazán elragadó egy személyiség a lányuk. Szerelem volt első látásra, hisz, ahogy belibbent az étterembe, mindenki odanézett, hogy láthassa ezt a földre szállt angyalt. – Én eközben hátrább, úgy tettem mintha leokádnám épen a cipőmet - Gyönyörű, és szellemes, pont olyan leány, akit feleségemnek akarok. Bár van itt egy apró bökkenő, noha tényleg csak apró. Önök azt mondták, hogy még ártatlan. – Hirtelen tényleg fuldokolni kezdtem. – Bár nem okoz gondot, hiszen remélem, innentől más férfi már nem érintheti. – Az öregék arcáról eltűnt minden érzelem, Kie pedig paradicsomszínre cserélte arca barnáját.
- Te átkozott! TAKAYAMA!- üvöltötte magából kikelve az öreg. De én addigra már nem voltam ott. Hanem egy pár háztömbnyire onnan próbáltam visszatenni a helyére a tüdőmet, amit kiköptem a menekülés közben. Igaz, nem fizették ki a szolgálataimat, de azt hiszem, örülhetek, hogy ennyivel megúsztam.
//A történetben lenne egy apró jellembővítés, azt szeretném kérdezni, hogy ezzel az irománnyal is bővíthetem, vagy írjak róla bővítményt?//
Amikor elhagytam a Vas országát, hihetetlenül megkönnyebbültem. Mikor kinyílt előttem a hatalmas ajtó és előttem elterült a végtelen, azt hittem örömömben kiszaladok, és nevetve hagyom itt őket. De nem így tettem, hiszen származásom megkövetelte tőlem. Vagyis szépen komótosan, lassan lépkedve, és tisztelettel az arcomon, hagytam hátra a szülőházam. Apám sem és Anyám sem volt jelen, egyedül a kapuőr strázsált, miközben kiléptem a végtelenbe.
Hát többször előfordult a napokban, hogy megbántam a döntésem, és még az is megfordult a fejemben, hogy hazamegyek, de ezt a büszkeségem nem engedte. A szamuráj egyik fő erénye a becsülete és a szavahihetősége. Ezt már kiskoromban belém táplálták, és ehhez is akartam tartani magamat. Noha ezek a gondolatok, mind a hideg miatt jöttek elő, örültem nekik, hiszen ezzel próbára tehettem a kitartásom, és az elszántságom. Eddig még nem hagytak cserben és remélem ezután sem fognak. Már több mint négy napja vagyok úton, de még mindig nem sikerült kijutnom ebből a hótengerből. A térképeim szerint, hamarosan a Madarak országában köthetek ki. Keveset vagy szinte semmit nem tudok arról az országról, talán csak annyit, hogy ott nem fagy be a seggem. Mivel szerencsémre nem volt szél, így esténként tudtam tüzet gyújtani, bár előbb melegített át az, hogy megpróbáltam begyújtani az átfagyott ágakat, mint maga a pattogó tűz.
Ahogy haladtam előre, kezdtem észrevenni, hogy a fák egyre sűrűbben kukucskálnak ki a hóból, és meredeznek az ég felé. Egyiken másikon már leveleket is felfedezni véltem, és érezhetően a hőmérséklet is melegedni látszott. Néhol már a hó is olvadozott, és kicsiny cseppek formájában hullott alá a fák ágairól. Gyönyörűen nézett ki. Mindig is odavoltam a tavaszért és az olvadásért, emiatt pár percre megálltam, hogy szemem beigya a látványt. Úgy éreztem itt kéne letáboroznom, és mivel már kezdett sötétedni, így még aktuális is volt. A táborom nem volt valami fényűző. Összesen öt botból állt, melyek közül négy, egy méteres, míg az ötödik a duplája volt hosszá tekintve. A négy rövid botot két-két részre válogattam, és keresztbe felállítottam őket, majd főgerendaként a tetejére illesztettem a hosszú botot. Ezután az üres részt lefedtem ágakkal, hogy nagyjából szigeteljen, majd miután végeztem a fejrészéhez fölhalmoztam egy nagy kupac havat. Ez volt az én sátram. Kicsi és egyszerű, de a célnak megfelelt. A maradék gallyakat, és egy két nagyobb botot-fát pedig a „kunyhó” elé dobtam, és nekiláttam a tűzgyújtásnak.
Egy órával később már vidáman pattogott a tűz, megolvasztva a havat maga mellett. Én a közelében ültem egy farönkön, és az otthonról hozott szárított hús maradékát sütögettem épen. A hold is felbukkant már, bár a felhő borította égbolton a fénye épphogy csak átszűrődött. A távolban egyszer csak halk nyikorgó hangot véltem hallani. Elővigyázatosságból, levetettem a hátamról a kardom, meglazítottam a pengét a hüvelyében, és magam mellé fektettem, úgy hogy könnyedén kiránthassam, ha arra kerülne sor. Hosszú perceken át folyamatosan erősödött a hang, és egy idő után már más hangok is vegyültek hozzá. Emberek beszéde, patkókopogás, lábak dobogása. Kereskedőknek hangzanak, vagy menekülteknek. Igazából hamarabb megjelentek, mint vártam. Egy leharcolt szekér és egy hatfős kompánia, egyetlen lóval. Élükön egy már korosodó férfi lépdelt, kezében hosszú botot szorongatott arra támaszkodva kaptatott a hóban. Hosszú szakállát megcsípte a fagy, és már több ősz szál vegyült bele, mint kellene. Közvetlen mögötte húzta a gebe a szekeret, ami jó púposan volt megpakolva mindenfélével. A szekéren két nő ült, egyikük talán az öreg felesége lehetett, hisz a koruk ránézésre egyezett. Az ő fején kendő volt, és nagy bundába volt betekeredve, miközben a mellette ülő fiatal lánynak magyarázott. A lány hosszú szőke haját lófarokba kötve hordta, ruházata némileg szellősebb volt az öregasszonyénál. Szemrevaló fruska volt meg kell hagyni, noha nekem még így is sok volt rajta a ruha. A szekér mellett, két fiatal srác ballagott, oldalukon egy-egy kardhüvely himbálódzott. Ruházatuk teljesen egyforma volt, fekete combig érő kabát, hasonló nadrággal és csizmával. Közöttük egy kisfiú szaladt, hiszen lépést kellett tartania a többiekkel. Első ránézésre egy nagycsaládnak tűntek, akik egy közeli faluból származnak. Mikor a kompánia beért a tűz fénykörébe, az öreg megállította a szekeret, az ikrek, mind óvatosan a kardjukra tették a kezüket, a kis srác fölszaladt a szekérre és beült az öregasszony ölébe. Megértem, hogy bizalmatlanok minden létező idegennel szemben, no de ennyire? Egymagamban vagyok, és még ijesztően sem nézek ki. Legalább is úgy hiszem. Az öreg, miután megbizonyosodott arról, hogy elég messze parkolt le a szekérrel, kar feltartva odajött hozzám. A tűz fénye árnyékot vetett, a hosszú időt megélt arcára, és ettől még öregebbnek tűnt.
- Kedves Idegen! Vándorló kereskedő család lennénk, akiket megviselt már a hosszú utazás. Kérlek, téged oszd meg velünk tüzed, és táborhelyed, hogy legalább ezt az éjszakát békében aludhassuk végig. – teljesen lelketlenül mondta végig a kérését. Látszott rajta, hogy nem bízik meg bennem, és néha lopva el-el pillantott, mintha azt várná, hogy valaki kiugrik a bokorból és nekiront. Nem tudom mi történt velük eddig és nem is érdekelt. Viszont nem volt szívem, egy olyan családot elküldeni, akiknél egy kisgyerek van.
- Legyen, maradjanak. De szigorúan a túloldalon. De a szállásról maguknak kell gondoskodniuk, és a kajáról is. – mondtam miközben az öreg szemébe fúrtam a tekintetem. – Látom, nem igazán bízik meg bennem. Nos, jól teszi! De azt garantálhatom, hogy itt én vagyok egyedül, és nem áll szándékomban kárt tenni ebben a pereputtyban.
Az öreg leengedte a kezeit, mormogott valami köszönöm félét, majd visszalépdelt a családjához. Az ikrek még mindig nem vették le a kezüket a kardjukról. Jól is tették. Nem szabad bízni bárki jöttmentben. A szekeret átvonszolták a tűz másik oldalára, és nekiálltak a tábor építésének. A szekér két oldalán kihajtottak támpilléreket, amikre egy-egy vásznat borítottak, és belül – miután kisöpörték a havat – gyapjúval bélelték ki a földet. A szekér mind a két sátrába három-három ember fért el kényelmesen. Az ikrek szétváltak, és egyik az egyik, másik a másik sátor mellé telepedett le. Látszott rajtuk, hogy még az ebédjükben is ellenséget látnak. Miután a lakberendezéssel végeztek, odajöttek, és leültek a tűz másik oldalára. Az öreg ült középre balján a lányával, jobbján a feleségével. A lányka oldalán a gyerek csücsült, és folyamatosan engem nézett. Az ikrek közöl csak az egyik jött oda, a másik a szekérnél maradt. Az első tíz tizenöt percben kínos csönd uralkodott köztük, melyet csak az én csámcsogásom tört meg helyenként. Nehogy már ne egyek, csak azért mert ők itt vannak. A csöndet az öregasszony törte meg.
- És mondja csak fiatalember. Mióta van úton, és mi a foglakozása.
- Nem vagyok régóta úton, és nincs foglalkozásom. – nem kell nekik kiöntenem az életemet. Nincs szükség rá, hogy megismerjük egymást. Ha megmarad a tisztes távolság közünk, akkor nem lesz itt semmiféle nézeteltérés. Mikor ezt az asszony konstatálta, rögvest visszakozott, majd valahonnan egy pár csík húst és egy lábost varázsolt elő. Ezek rövid idő alatt a tűzön landoltak, és egy óra múlva már a szegényes húsleves illata töltötte meg a levegőt. Először a szótlan iker kapott egy tállal, amit szintén valahonnan a semmiből kapott elő az öreglány, majd miután az belakott cserélt a hasonmásával. Ezután a kissrác evett, majd a lány, az öregasszony és végül az ura. Én eddigre már bőven jóllaktam, szóval az álom már kezdte lehúzni a szemhéjam. Nyújtóztam egyet, és megindultam a sátram felé.
- Ha kell még a tűz, akkor azt innentől maguknak kell táplálni. Ha reggelre bárminek hűlt helye lesz, akkor magukat veszem elő. Gondolom ez fordítva is igaz, de azért jobb, ha tudnak róla. Egyetlen esetben kelthetnek fel, ha ég az erdő. Jó éjt! - Ezzel elvonultam aludni. Miután bevakoltam magam a „palotámba” egy kisebb hókupacot emeltem a bejárat elé, hogy a szél ne fújjon be. Majd a kezeimet a fejem alá tettem és elaludtam. Még előtte halkan hallottam, ahogy a tűz túloldalán végre megered a nyelvük, noha semmit nem hallottam dünnyögésen kívül.
Csak pár órát tudtam aludni, mert egy artikulálatlan üvöltés kirázta a szememből az álmot. Egy laza rúgással eltávolítottam a szélfogó hókupacot, és csupasz karddal a kezemben ugrottam ki a sátramból. A tűzből már csak parázs volt, ami pont annyi fényt adott, hogy láthassam, a túloldalon hadakoznak. Fémes csendülés hallatszott a szekér egyik oldaláról, ahol az egyik iker egy eddig ismeretlen alakkal küzdött. Leengedtem a kardom, és néztem, hogy mi is fog ebből kisülni. A szekér előtt a másik iker feküdt a hóban felette egy másik idegen állt, kardjáról csöpögött valami, feltehetőleg a földön fekvő vére. Eközben az öreg is előkecmergett, és a botjával próbálta jobb belátásra téríteni a banditákat. Ekkor akadt meg a szemem egy harmadik alakon, aki mindeddig rejtve maradt. Halkan osont oda sátorhoz és késével felhasította a ponyvát. A bent fekvő lány hangosan felsikított, amitől a bandita megrémült és megragadta a lány mellett fekvő kis srácot, és a torkához nyomta a kését. Abban a pillanatban amint ezt megláttam felment bennem a vérnyomás a maximumra, a fülem füstölni kezdett. Egy ártatlan gyereket használni túsznak, hogy van pofája hozzá. Éreztem, ahogy megremeg a kezemben a katanám, és egy artikulálatlan üvöltés és három szökkenés kíséretében a bandita mögött teremtem. Az a pióca bal kezével szorította magához a fiút, míg jobbjával a kés markolta. A kardomat egy gyors mozdulattal becsúsztattam, a jobb alkarja és válla közé, majd tettem egy fél-fordulatot, így a hátam nekivetettem, az ő hátának a karomat pedig tarkóm mögött befeszítettem, és előre lendítettem. Éreztem, ahogy a katana pengéje húsba hatol, majd csontot vág, és végül elválasztja a végtagot, a könyök alatt kicsivel. A bandita felkiáltott, majd térdre esett és a véres csonkot markolta. Mindez kevesebb, mint öt másodperc alatt történt. A többi banditának ideje nem volt, hogy lereagálja társa veszteségét, mert egy mozdulattal annál az embernél teremtem, aki már levágta az egyik ikret. Mivel nem volt ideje kapcsolni, egy erőteljes szúrással, átdöftem a gerincét, szívmagasságban. Ez a szenny megremegett, majd jobb karjával a mellkasából előmeredező kard hegyét megmarkolta, és tovább húzta. Én meglepetésemben elveszettem stabilitásom, és egy lépésnyit közelebb mentem hozzá. Ezek után az utolsó leheletével, a másik kezével is megragadta a kardom, és rámarkolt, majd összeesett és nem mozdult többet. A kardom bennragadt. - A k*rva életbe! Gyere ki te szar! – szidtam a kardot, ami nem akart mozdulni. A harmadik bandita, már közeledett is felém, kése véresen csillogott a holdfényben. Láttam, ahogy mögötte az öreg is és a másik iker, is szekéren dőlve szorongatja a karját. Ez meg csak jött szemében az őrület lángjaival.
- Kinyírlak te köcsög! – hangzott a mocskos fogatlan szájából. Majd a kést tartó jobb kezével egy vízszintes vágással indított, has magasságban. Ez elől könnyedén kitértem, úgy hogy tettem egy lépést hátra. Ezután az előbbi vágásból egy átlósan felfele ívelő metszést hajtott végre, majd abból egy szúró vágás következett egyenesen a fejem tetejére. Ez elől is egy hátralépéssel tértem ki, majd amikor szúrni készült, bal karomat a magasba emeltem, és alkarral megfogtam az ő lesújtó alkarját, így a penge centikkel a fejem felett lebegett. Eközben behajlítottam a térdeim, előregörnyedtem, és a jobb kezemmel bevittem neki egy gyomros. Ettől ő meggörnyedt, én pedig kipördültem jobbra, majd egy teljes fordulta után – közben a bal karom még mindig tartotta az ő karját – a jobbommal megfogtam a késtartó kezét, megvetettem a lábam, miközben erősen megfogtam immáron mind a két kézzel, megfordultam, úgy hogy a kezét a jobb vállam fölött vezettem át. Csavartam egyet rajta, amitől a kés kipottyant a kezéből elém a hóba. Majd egy erős lendítéssel átdobtam a vállamon. Egy tompa puffanással landolt a hóban, de itt még nem álltam meg. A karját a torkához nyomtam, és ráléptem felkarjára. És egy erőteljes rántással meghúztam az alkarját. Éles reccsenés jelezte, hogy az illetőnek jobb karja használhatatlanra tört. Ekkor elengedtem, de még egy búcsúcsókot adtam neki, a bakancsommal. Azt hiszem az arccsontjai is megrepedtek. Ezután visszasiettem a csonka-kezűhöz, hogy elbeszélgethessek vele. Ő még mindig a hóban fetrengett, de amint a közelébe értem, a baljával felkapta az elejtett kését és beleállította a bal lábfejembe. Hangosan felszisszentem, majd egy erős jobb ütéssel betörtem az orrát, amitől hátraesett, majd kirántottam a lábamból a kést, ami borzasztóan fájt, és elég csúnya grimaszt vágtam hozzá, és rögzítettem a bal kezét a jobb vállához. Nem öltem meg. Nem érdemli meg. Az, aki gyereket használ túsznak, rosszabbat érdemel a halálnál.
Miután megbizonyosodtam afelől, hogy egyik sem megy már sehova, odaléptem ahhoz, akinek a tüdejét megvakargattam, a kardom hegyével, és egy erős csikorgó hang kíséretében kierőszakoltam belőle a kardomat, ami egy cuppanással köszönt el a hústól. Egy határozott mozdulattal leráztam a kardom, majd beletöröltem a maradék vért a bandita ruhájába. Miután elég tisztának véltem visszadugtam a hüvelyébe és ismét a hátamra vetettem. Majd odaléptem az öreghez. A jobb felkarján hosszú vágás éktelenkedett, noha nem volt mély mégis nagyon vérzett. Egy-két erősebb pofonnal magához térítettem az ájulás szélén álló papát. Az remegve kinyitotta a szemét.
- Hé! Papa! Keljen már föl és segítsen eltakarítani ezeket! – mondtam neki. Az elvigyorodott és ismét visszacsukta a szemeit. A mellette ülő iker fejét vér borította, és a karjai is össze vissza voltak szabdalva. A másik iker hátán volt egy nagyon mély és hosszú vágás, mellette egy törött rozsdás kard. – Mégis mit gondolt? Ezzel akarta megvédeni magát? Szánalmas! - gondoltam magamban. Odamentem a nőkhöz. A lány amint meglátott kést rántott, és nekem akart ugrani. De annyira ügyetlenül, hogy egyből kapott is tőlem egy puszit az arcára a tenyeremtől.
- Előbb ismerd fel, hogy ki az, aki jön, mielőtt így nekiugrasz! Mi lett volna, ha az apád az?! Igaz is. Az ikrek is meg az öreg is elégé szar állapotban vannak. Ha van nálatok valami gyógyszer, akkor azt ajánlom, hogy lássátok el őket. A kölyök hogy van? – tettem föl a számomra legfontosabb kérdést. Utálom azt látni, hogy egy védtelen még ártatlan gyereket beszív magába a romlott világ harca. Emiatt lesznek elfajzott, gyilkoló gépek belőlük. Őszintén nem is akartam harcolni ezekkel a férgekkel, mert ez nem az én harcom volt, de amint a gyerek is veszélybe került nem állhattam tétlenül. A kölyök az anyja háta mögül kukucskált elő. Mikor ránéztem a szemét lesütve, egy halk köszönömöt motyogott. Ez nagyon hamar mosolyt csalt az arcomra, és kellemes kuncogásban törtem ki.
- Örülök, hogy jól vagy. – mondtam a kölyöknek – Na, akkor reggel találkozunk. – köszöntem el ismét a sokkos állapotban lévő családtól, és vackoltam be ismét magamat. Még elalvás előtt lehasítottam egy darabot valamelyik ruhadarabomból, vízzel kimostam a bal lábam, majd betekertem és elmentem aludni.
Reggel a napsütésre ébredtem. Nagyot nyújtóztam és kimásztam a „házikómból”. A tűzrakó hely túloldalán az öreg ült meggörnyedt háttal baljában, a botjában, jobbja felkötve. Mikor meglátott egyből fölpattant és odalépett elém. Érdekes így görnyedten minden tekintélyét elveszítette, és ráadásul csak a mellkasom közepéig ért. Fölnézett rám, és a szemében látni véltem a hálát.
- Köszönöm, hogy megvédtél minket. Sokkal tartozunk neked kedves Idegen. Szeretnénk valahogy meghálálni. Nem tudom, mi lenne az illendő, ezért tessék – itt a kezembe nyomott egy kis bőrszütyőt, amiben kellemesen csilingelt néhány érme. – Nem sok csak 500 Ryou. Ennyit tudunk jelenleg nélkülözni. Remélem, elfogadod, noha az életünkért több járna. A testekkel nem kell törődnöd, azt mi már elintéztük. – én egy laza mozdulattal zsebre vágtam a pénzt.
- Köszi, Papper. És most mi lesz veletek? Mentek tovább? – tettem föl kérdéseimet. Magam is meglepődtem, hogy érdekel mi lesz velük, de ezt betudtam a reggeli fáradságnak.
- Igen tovább kell mennünk. Próbálunk eljutni a Madarak országába, hogy új életet kezdhessünk, mint kereskedők. Eddig már többször meggyűlt a bajunk a helyi tolvajokkal, és bandákkal, de eddig még nem volt rá példa, hogy ne űztük volna el őket. A Fiaim Ao és Tao, mind kiváló kardforgatók, de már ők sem bírták a folyamatos ébrenlétet és harcot. Ezért is sérültek meg. Én magam pedig már nem tudok úgy harcolni, mint rég. Ha te most nem vagy, lehet, hogy alulról szagolnánk már az ibolyát, és szegény lányom… arról inkább ne is beszéljünk. A kicsi Takayama pedig… nem is tudom, neki nem ilyen élet való. Játszania kellene, és nem az életét védeni.
- Woah Papper! A törpét is Takayamának hívják? – ekkor már teli szájból vigyorogtam. Azért ez eléggé nagy véletlen, hogy a kölköt is úgy hívták, mint engem. – Én magam is ezt a nevet viselem. Háh! Ha ezt tudom! – Az öregen látszott a meglepetés, és egy kicsi szünet után Ő maga is nevetésben tört ki.
- Hát fiam, ezzel most megleptél. De látom, jó nevet választottam akkor. Viszont lenne egy kérdésem, ifjú Takayama. Nem volna kedved velünk tartani a Madarak országába, mint a testőrünk? Természetesen megfizetnénk, és felépülhetnénk a sérüléseinkből. És ha megéreztünk, ígérem, nem kell velünk többet törődnöd.
- Hmmm. Legyen. Amúgy is az az úti célom, és ha közben még egy kis pénzt is keresek, nem utasíthatom vissza. Na meg, nem hagyhatom, hogy a kis Taka őrizetlenül maradjon.
Az öreg arcáról eltűntek a rácok egy pillanatra, és mint ha harminc évet fiatalodott volna. Kinyújtotta felém épp balját, én meg elfogadtam a baráti jobbot… mármint balt.
A kompániával utazni szórakoztató volt. A kis Taka napról napra egyre több és több kérdéssel bombázott, az öreglány történetekkel szórakoztatott, míg az ikrek, általában, ellenszenvvel tekintettek rám. Az egyiküknek – Ao-nak - eltört a kardja, szóval felajánlottam neki, hogy ha a Madarak országába érünk és lesz rá lehetőségem, akkor baráti áron megjavítom neki. Az öregék elcsodálkoztak azon, hogy kovács vagyok, én meg jót mulattam az elképedésükön. Tao-val néha napján összemértük a kardunkat. Noha előre szóltam neki, hogy vigyázzon magára, mert nem garantálom, hogy sérülés nélkül megússza, mindig kiállt ellenem, attól függetlenül, hogy feje, és a karjai még nem gyógyultak be. Egy-egy ilyen alakalom után, szerzett néhány lila foltot a karjaira, és egy csúnya vágást az arcára. Őt ez nem zavarta, mint mondta, örült neki, hogy legalább tanulhat kardforgatási praktikákat.
A lányuk Kie azóta, hogy csatlakoztam hozzájuk egyre szégyenlősebb lett, mindig elfordul, ha ránézek, a kérdéseimre, összeszedetlenül válaszol, és úgy általában is furcsán viselkedik. Az öreg ezzel szemben úgy viselkedett mintha világi jó cimborák lennénk, és ez nagyon idegesített. Többször rá is szóltam, de mint aki meg sem hallja. Egy idő után ráhagytam, hátha úgy jobban el tudom majd viselni. Hát, nem ment. De ezektől eltekintve jó volt velük utazni. Megtudtam, hogy a Medvék országából származnak, és először a Vas Országába mentek szerencsét próbálni, de nem jött be nekik az élet, és most ezért tartanak a Madarak földjére. Megtudtam, hogy textilárukkal kereskednek, és hogy az öreglány egy nagyon jó szövőasszony. Kaptam is tőlük egy finom meleg takarót, mert mint mondta, nehogy felfázzak neki. Éjszakánként a kialvó tűz mellett aludtam, mivel kezdtünk kiérni a fagyos tájról, a hőmérséklet is emelkedni kezdett. Így már csak a takarómon feküdtem és a csillagos eget néztem. Egyik este mikor már a közel jártunk a határhoz, éjjeli dolgomat végeztem egy félreeső bokor mellett, az éjszaka kellős közepén. Már én is bőven aludtam, de a fránya hólyagom úgy gondolta, hogy neki most kell megtelnie. Mikor megkönnyebbültem, és minden visszakerült a helyére, megindultam a fekhelyem felé, de valami nem stimmelt. Pontosan az, hogy valaki már ült az ágyamon. Ez a valaki Kie volt, aki lábait felhúzva csücsült, karjaival átfogva a lábszárát, állát a térdén pihenteti, és félrehajtott fejjel néz rám. Hátára egy pokróc volt terítve, ami befedte egész testét. A kialvó tűz fénye rebegve világította meg szép csontos arcát. Odaléptem hozzá és álomittas hangon megszólaltam:
- Neked nem kéne már aludnod? Egyébként is ez az én helyem, és nem osztozkodom. – ekkor nem szólt semmit csak felállt. No meg a sátor is a gatyámban, hiszen a lányon a pokróc alatt nem volt semmi, és az abban pillanatban tudatosult benne, amint felállt és a pokróc lehullott róla.
- Öhmm... Hát mindenesetre kielégítő a látvány, de amúgy meg mi a fenét művelsz?!- kérdeztem tőle, de szemeim, folyton visszavándoroltak a domborulataira. Igazán szép termetes idomokkal rendelkezett, ami képes megmozgatni az ember fantáziáját. A lány odalépett mellém kezét az arcomra helyezte és mélyen belenézett a szemeimbe. Nekem szerencsém volt azzal, hogy majdnem két fejjel magasabban helyezkedtem el nála, hisz így nem takarta a feje a látványt.
- Csak meg akartam hálálni, azt hogy megmentettél minket, és eddig nem adódott alkalmam, hogy ezt megtegyem. Kérlek, feküdj le és hagyd, hogy megháláljam. – pajkos mosoly jelent meg az arcán. Én nem ellenkeztem. Hamar elrejtett minket a pokróc, és ami alatta történt azt már csak a Hold tudhatja.
Két napra az eset után elérkeztünk a Madarak országába. Itt a legközelebbi faluban feltöltöttük a készleteinket. Érdekesség, hogy ebben a faluban élt egy másik híres kereskedő család, akikről már, mint kiderült az öregék tudnak. És nem is véletlenül jöttek ebbe a faluba. A másik családnak volt egy fia, aki feleséget keresett magának. Az öregék pedig kapva kaptak az ajánlaton, és remélték, hogy a lányuk lesz majd az, aki beházasodhat abba a családba. De ezt csak akkor tudtuk, meg amikor a faluba érkeztünk. Én, ahogy megígértem felkerestem a helyi kovácsot, és egy napra kibéreltem egy üllőt, ezen megjavítottam, Ao kardját, és azt mondtam, hogy a bérlést ők fizetik, akkor nem kérek érte semmit. Ezalatt Kie találkozott az illető ifjúval. Már bőven este volt mikor befejeztem a kardot. Szóval visszaballagtam a szekérhez, és átadtam Ao-nak a kardját. A két vasdarabot, beolvasztottam, és újrahajtottam, majd megéleztem, és kifényeztem. Ha lett volna, több időm rá akkor jobban megcsinálom, de a lényeg, hogy lehessen vele harcolni. Az öregék nagyon izgatottak voltak, hogy hogyan sikerül majd a lányuk találkozója. Erre egy órán belül meg is kapták a választ, hiszen a lányuk egy fess fiatalember oldalán közelített a szekér felé. Az öreglány szemébe könnyek szöketek, a kis Taka izgatottan ugrált körbe-körbe. A srác, nálam egy pár centivel alacsonyabb volt, noha mindenképp szebben öltözött. Amint megszólalt, hirtelen hányingerem támadt. – Még egy ficsúr. Blahh! – gondoltam magamban.
- Igazán elragadó egy személyiség a lányuk. Szerelem volt első látásra, hisz, ahogy belibbent az étterembe, mindenki odanézett, hogy láthassa ezt a földre szállt angyalt. – Én eközben hátrább, úgy tettem mintha leokádnám épen a cipőmet - Gyönyörű, és szellemes, pont olyan leány, akit feleségemnek akarok. Bár van itt egy apró bökkenő, noha tényleg csak apró. Önök azt mondták, hogy még ártatlan. – Hirtelen tényleg fuldokolni kezdtem. – Bár nem okoz gondot, hiszen remélem, innentől más férfi már nem érintheti. – Az öregék arcáról eltűnt minden érzelem, Kie pedig paradicsomszínre cserélte arca barnáját.
- Te átkozott! TAKAYAMA!- üvöltötte magából kikelve az öreg. De én addigra már nem voltam ott. Hanem egy pár háztömbnyire onnan próbáltam visszatenni a helyére a tüdőmet, amit kiköptem a menekülés közben. Igaz, nem fizették ki a szolgálataimat, de azt hiszem, örülhetek, hogy ennyivel megúsztam.
//A történetben lenne egy apró jellembővítés, azt szeretném kérdezni, hogy ezzel az irománnyal is bővíthetem, vagy írjak róla bővítményt?//
Imagawa Takayama- Játékos
- Elosztható Taijutsu Pontok : 70
Tartózkodási hely : Úton-Útfélen
Adatlap
Szint: C
Rang: Rounin
Chakraszint: 207
Re: Imagawa Takayama
Deidara Csüt. Márc. 26 2015, 11:55
Szép iromány, környezettel, jellemekkel is sokat foglalkoztál. Néhol akadtak kisebb helyesírási bakik, de nem vészesek. A harci képességeid E szinthez sokallottam, erre a játéktéren mindenképpen figyelj majd. +7 chakrapont. A régi és új jellemleírást küldd el üzenetben!
Deidara- Inaktív
- Tartózkodási hely : felhők felett
Adatlap
Szint: S
Rang: Elveszett ninja
Chakraszint: 1000 megatonna
Re: Imagawa Takayama
Imagawa Takayama Pént. Ápr. 17 2015, 17:10
Időbeni elhelyezés: Yoshival való találkozás előtt egy héttel.
A Madarak országának kis falvai mellet sokszor csak úgy elmegy az ember. Nem igazán veszi észre, már ha egyáltalán olyan emberről van szó, aki csak átutazóban jár erre. Némelyik annyira beleolvad a hegyek színvilágába, hogy egynek lehet vele nézni. Pedig nem így van. Minden épületnek vannak lakói, és vannak történetei. Vannak itt családok és barátok, szövődnek itt szerelmek és ármányok. Mindegy honnan jön az ember, ha akár csak egy napot időzik az egyik helyi fogadóban, biztos megragadja a hely szépséges varázsa. Reggelente kakaskukorékolás, míg este a kocsmai zajok töltik meg a falvacskák utcáit. A lábaim szinte minden közeli faluba bevittek, hogy a pénztárcám ne legyen olyan súlyos, hogy azt nekik cipelniük kelljen. Bár persze nem mindenütt költöttem, volt ahova csak benéztem és beszélgettem a helyiekkel. Többségük nagyon szívesen fogadott, volt, hogy egyikük-másikuk megengedte, hogy náluk aludhassak, ha segítek nekik a földön, vagy éppen elmegyek velük halászni, vagy segítek megjavítani a pajtát. Ezeken az ajánlatokon kapva kaptam, hiszen azért mégis csak kényelmesebb egy ágyban vagy szalmakupacon aludni, mint a kemény földön. Viszont soha nem időztem egy-két napnál tovább egy-egy faluban. Valahogy nem volt meg bennük az, ami miatt huzamosabb ideig maradhatnék.
Pontosan két hete annak, hogy a Madarak földjére tettem lábaimat, és mint minden második, vagy harmadik nap, ismét egy kisfaluban kötöttem ki. A helyet nem védte kerítés, csak egy hatalmas kapu árválkodott egyedül, a felirattal: „Mokara falu”
Hát a szignó már eléggé megviselt állapotban volt, de első nekifutásra kereskedő városnak tűnt, hiszen a falu közvetlen a folyó mellett állt, és a kikötője eléggé tip-top állapotban volt. Rakodó munkások pakolták föl ladikjaikra a megrakott dobozokat, és közben üvöltöztek, vagy éppen tengerésznótákat kántáltak. Az főúton két fiatal kölök rohant át egy-egy fabottal csépelvén egymást. Mikor megláttak engem, botjaikat eldobva, rémülten futottak vissza a házak közé. Én fejemet megrázva, egy könnyed kuncogás kíséretében átléptem a falu bejáratát. Amint ez megtörtént és a lábam már a faluban tartózkodott, egy Kunai fúródott hirtelen a földbe, két-három centivel kerülve ki a lábfejem. Ijedtemben hátraugrottam, és közben ledobtam a vállamról a katanám, és egy könnyed mozdulattal kirántottam, bal kezemben tartva a hüvelyét. Védelmi állást vettem fel, és a környéket kezdtem el kémlelni. Sehol senki, csak a madarak csiripeltek szüntelenül, valahol a közelben. Semmi nem mozdult, minden úgy maradt, mint azelőtt. Védelmemen engedek, és ismét megpróbálkozok belépni a faluba, hiszen az ugrást követően, kiléptem a határövezetből. Amint belépek, a procedúra ismét lezajlik, de ebben az esetben nem ért készületlenül. Ugyanabból az irányból repült ismét a Kunai, de a katanámmal, és egy könnyed legyintéssel, másik röppályára tereltem, az pedig pörögve szállt el, majd csörömpölve hullott a földre.
- Mutasd magad Köcsög! Hogy van az, hogy sima utazókat így köszöntötök?! Legközelebb én is így fogok köszönni! Levágom majd annak a kezét, akivel kezet kéne fognom! Jól van? Na, told elő a pofád, és ne várd meg, hogy én menjek oda! – Kiáltottam idegesen abba az irányba, ahonnan a támadások jöttek. Mivel semmi válasz nem érkezett, felkaptam a földbe ágyazódott Kunait, és visszaküldtem a feladónak. Gyerekes dobás volt, hisz ilyen fegyverrel nem volt még dolgom, szóval az pörögve repült a célpontja felé, ami egy két ház közti sikátor volt. Fémes pendülés hallatszódott ki onnan, amit még többször vízhangoztatott a sikátor, majd a hang elhalt, de ismét nem történt semmi. ~ Mi a fene? Ennyivel elintéztem volna? ~ gondoltam magamban, majd katanámat előre tartva megindultam a sikátorba. Nem volt annyi fény ott, hogy tisztán láthassak, emiatt csak sziluettek voltak a szemeim előtt. Beljebb érvén egy emberméretű körvonal jelent meg, én pedig kardomat előreszegezve, nekitámadtam. Csak meg akartam vágni az egyik vállát, hogy ne tudjon ok nélkül dobálózni. De helyette a penge fát vágott, és fémes csattanás hallatszott, majd valami hirtelen úgy arcon csapott, hogy menten hátrahőköltem. Arcomon éreztem, ahogy a vérem elkezd lefele csurogni, és emiatt elég gyorsan vérszemet kaptam.
- Anyáddal szórakozz!
Kiáltottam és ismét nekitámadtam, de a kardom ismét csak fát ért. ~Na jó! Most tényleg csak szórakozik velem?!~ futott át az agyamon, de aztán alaposabban szemügyre vettem az ellenfelemet. Az nem volt más, mint egy dobozokra rakott Kunai vető. ~Na basszus… Egy harcképtelen gép agyonvert… beszarok…~ bár nem is volt annyira harcképtelen. Az első csapásommal sikeresen átvágtam a fémhúrt, ami a feszítés miatt vágott pofán. Viszont valakinek kezelnie kellett ezt a masinát. Nem kellett messzire mennem, hogy megtudjam ki is volt, hiszen a dobozok mögött valaki kuporgott. Alacsony emberkének tűnt, bár ebben a homályban nem lehetett megállapítani. Mindenestre megragadtam a grabancát és dühödten kirángattam a napfényes utcára.
- A büdös francért nem lehet szólni, hogy „HAHÓ Idegeneknek nem kéne bejönni” vagy „Itt egy hülyegyerek aki szeret mindenkire lövöldözni!” Na, mutasd magad te….
Mondtam és kihajítottam a sikátorból az illetőt. Az megbotlott és felbukott, majd ovatosan feltápászkodott. Az egyik kölök volt, aki a botokkal játszott.
- Na bakker… Magyarázatot várok! – szóltam rá a gyerekre, majd karba tett kézzel nekidőltem a ház oldalának. – Miért támadtál rám? Miért nem feleltél, amikor szóltam? És nehogy megpróbálj meglépni, mert eltöröm a lábaidat. Világos?
A gyerek undok arccal rám nézett, majd csatakos kezével megtörölte az orrát, horkantott egyet, és a lábam elé köpött.
- Szép volt Töki! Asszem itt az ideje elbeszélgetni a szüleiddel.
És egy laza mozdulattal, ismét megragadtam a gyerek grabancát, és elkezdtem bevonszolni a falu főterére. A főtér egy kör alakú placc volt, közepén egy hatalmas fával, amit körbeépítettek, úgy hogy oda le lehessen ülni. Illetve üres eladóbódék árválkodtak, a fa körül. A tér kövein kopogott a sebtében oldalamra kötött kardhüvely. Katanám azért még mindig a balomba figyelt. Miután beértünk a térre, ismét előrelöktem a gyereket, és elkiáltottam magam:
- Hahó! Valaki, itt ez a kölyök, aki úgy érezte, jó mulatság megtámadni egy vendéget! Azonnal jöjjön elő az apja vagy anyja, vagy bárkije ennek!
Majd vártam. A háttérben a tengerészdalok, szépen lassan szűnni kezdtek, majd egyesével emberek is megjelentek. Óvatosan bújtak elő házaikból, vagy jöttek fel a dokkokból, egy szép kört alkotva körülöttem. A kölyök a földön ült háttal nekem, és a tömeget fürkészte. Mikor meglátott valakit felpattant, és rohant felé. De én még időben elkaptam és ismét visszarántottam. Egy körülbelül velem egykorú, de nálam alacsonyabb fiú tört ki a tömegből.
- Roshi! Lépjen hátrébb tőle, vagy istenemre mondom, itt a falu szeme láttára tépem ki a beleid!
Az utolsó mondat nekem szólt. Szemöldököm a homlokom közepére szaladt. ~ Mivan? Még ez a kis csipszar is kötözködik? ~ Gondoltam magamban.
- Na, idefigyelj Töki! Nem tudom, hogy nálatok ez családi hagyomány vagy mi, de én nem tűröm, ha valaki köszönés helyett egy Kunai-al próbál meg üdvözölni, no meg azt sem, ha mindezek mellé, még a lábam elé is köp. Szóval vagy te regulázod meg a kissrácot, vagy én magam fogom tisztességre tanítani! És ne játszd nekem itt a hőst Töki, vagy téged is megregulázlak!
Őszintén már fortyogtam a dühtől, és a kis szónoklásom, még inkább erősíttette ezt. A kissrác kitépte magát a kezeimből és a bátyja mögé futott. Valamit motyogott neki, mire az vicsorogva nekem ugrott. Én egy könnyed mozdulattal kiléptem oldalra, és egy láblendítéssel késztetem őt, hogy csináljon egy negyed-szaltót. A mutatvány sikeres volt, a fiú feje könnyedén koppant a macskaköves téren.
- Mondtam, hogy ne hősködj Töki! És most már, igen is kárpótlást követelek, a sérelmeimért!
Eddig ez nem igazán fordult meg a fejemben, de ezek után, már jogosnak éreztem.
- Nem kapsz te semmit, te féreg! – köpte a szavakat, a földől feltápászkodó Töki – Megpróbáltad kicsinálni a kisöcsémet, ezért, most én csinállak ki téged! – és ezzel ismét nekem rontott. Egy újabb fél fordulattal kitértem a rohama elől, és az oldalamra kötött kardhüvellyel oldalba böktem, amire az összegörnyedt futás közben. Majd vérben forgó szemekkel megfordult és ököllel próbált megszabadítani néhány fogamtól.
- Ájjál már le basszus! – kiáltottam oda, miközben gyorsan lecsatoltam a hüvelyt és azzal csaptam arrébb az ökleit, majd gyomron döftem vele. Attól az összerogyott és térdre esett.
- Na akkor most nyisd ki a füled Töki! Az a kis mitugrász támadott rám, amikor beléptem a faluba. És nem őt támadtam, hanem a gépét csináltam ki, amivel lövöldözött!
- Haz..hazudsz.. –nyögte a srác. – Roshi… Roshinak nincs semm…semmilyen gépe!
- Hát akkor érdemes lenne figyelni arra a Roshira. Mert igen is van neki… vagyis már nincs, mert tönkretettem. Amúgy meg minek támadnék rátok?! Csak ebédelni akartam, erre meg egyből az életemre törnek, és mindjárt ketten is!
A falusiak sugdolóztak egymás között, a férfiak az ökleiket masszírozták a nők szörnyülködtek, míg a többi gyerek a lábak között figyelte az eseményeket.
- Ha akarod, megnézheted. Ott van a kapu melletti sikátorban. De most… - itt visszacsatoltam a kardom a helyére – kérem a kárpótlásom egy ebéd és egy korsó sör formájában.
Ezzel megindultam a tömeg felé, akik egy emberként nyitottak utat nekem, miközben összesutyorogtak mögöttem.
A helyi kocsmának ajtaja tárva nyitva állt. Bizonyosan a csetepaté hallatán, mindenki kijött onnan, és elfelejtették bereteszelni azt. Beléptem és körülnéztem. Takaros kis hely volt, egy nagy kandallóval az emeletre vezető lépcső mellett. Az asztalok fényesre voltak mosva, az ablakokon lágyan szűrődött be a délutáni nap fénye. A söntés egy hosszú lakkozott fa volt, amin egy korsófolt nem volt. Tényleg szeretnek az itteniek tisztán élni. Odaültem a pulthoz egy bárszékre és vártam a kocsmárost. Ujjaimmal sebesen topogtam a lakkozott fán, és közben a történteken rágódtam. ~ Nekem volt igazam! Ennek a Tökinek, meg teljesen elment az esze. Miért nem képes értelmesen szemlélni a dolgokat? Áhh! ~ egy utolsó dobbanás után, ujjaim abbahagyták szimfóniáikat.
- Jövök már!
Hallatszott valahonnan a söntés mögül. Pár másodperc elteltével, egy pocakos, frissen borotvált középkorú férfi lépett elém. Kezeit a tiszta kötényében törülgette, és cinkosan vigyorgott.
- Üdvözöllek Vándo’! Mive’ szógálhatok?
Erős tájszólással beszélt, s látszott, hogy már egy-két foga nincs a helyén.
- Egy meleg ebédet, és egy korsó sört legyen szíves! És írja Roshi bátyjának számlájához.
- Höhö! Miféle bajba keveredett asz? – kérdezte a kocsmáros, miközben kimérte a sörömet.
- Nem csak ő! Az öccse is Roshi. Mikor beléptem ide egyből késeket kezdett hozzám vágni. Majd a bátyja az a hogyishívják, meg le akart ütni, merthogy ki akartam csinálni az öccsét.
- Áhh! Értem én. Tuggya’ a Rikomi fivérek, attyja nem is oly’ rég dobta fő a pacskert. Vagyis asszisszük mi itten a faluban. – Odalökte nekem a korsót, amit én jóízűen meghúztam. Az aranybarna nedű lecsurgott a torkomon, és mikor megérkezett a bendőmbe, egy hatalmas böfögéssel jelezte, hogy ott érzi magát a legjobban. – Höhö! Látom, ízlik! Saját recept! – vigyorgott a kocsmáros.
- De amúgy’ három hónapja, banditák gyüttek a faluba. Beza, és elragadták az öreget. A kölkök meg most teljesen maguk alatt vannak. Szal’ nem hinném, hoty baj, az, ha egy kicsikét bizonytalanok, mindenféle gyütmenntel.
- Értem én papper. De nem hiszem, hogy az a megoldás, hogy mindenkire ok nélkül rátámadunk.
- Ejj fiam van ez ígyen! – odalökte nekem a nagy fatálat, amiben disznósült, krumpli, szeletelt gyümölcsök és zöldségek voltak. – No, egyél!
- Köszöntem! És papa, van szabad szobája?
- Van beza! Azt is írjam a Kira számlájáhú’?
- Jaja!
Elém tette a tízes szoba kulcsát, és a lépcsőre mutatott.
- Első emelet, balra. Nyugodtan lepakóhatsz, majd küldetem az asszonyt, hogy húzza át az ágyat.
Az ebédem befejeztével ezt meg is tettem. Egy illedelmes büfögés kíséretében felvonszoltam magam az emeletre. Megkerestem a szobám, és benyitottam. Kicsi takaros helységbe érkezem, ahol egy ágy kapott helyet, közvetlen az ablak alatt. Volt itt még egy kis éjjeliszekrény, és egy asztal két székkel. Táskámat bedobtam az ágy alá, és kinyitottam az ablakot. Az pont a főtérre nézett, ahonnan már szinte mindenki elment. Csak egy-két fazon lézengett odakint. Halk kopogás törte meg az idillt.
- Szabad!
Szóltam ki. Egy a kocsmárossal egyidős nő lépett be a szobába, kezében egy nagy halom ágyneművel.
- Üdv! Megtenné fiam, hogy amíg kipofozom a szobáját, addig kimegy innen? Nézzen nyugodtan körbe a faluban, igazán szép hely.
Ő furcsamód olyan tisztán beszélt, mint én, úgyhogy nem kellett erőlködnöm, hogy megértsem, amit mondani akart.
- Oksa mama, majd jövök!
Ezzel a köszönéssel kisiettem a fogadóból, ki a szabadba. Odakint semmi nem változott. A napfény a szellő, a madarak, mind ugyanúgy viselkedtek, mint ha mi sem történt volna. A dokkokban ismét jókedvű munkások rakodtak, és az emberek is siettek a maguk dolgára. A főtéren a fa alatti padon a két testvér ült és beszélgettek. Rám néztek, majd összerezdültek, és a nagyobbik lekevert egy nyaklevest a kisebbiknek, aki, lassan de odajött hozzám. Én érdeklődve figyeltem, hogy mi is fog ebből kisülni. Roshi odalépett elém, fejét leszegve valami bocsánatkérés féleséget motyogott, de nem volt tiszta.
- Kölyök. – itt megfogtam a tökfejét és felemeltem. – Ha mondanál valamit, akkor azt mondd tisztán, úgy, hogy mindenki értse!
A gyerek megszeppenve, és kicsit félősen de megszólalt, hangosabban mint az előbb:
- B…bocsánat, hogy…hogy rád támadtam.
Elvigyorodtam, és egy elengedtem a kölyök fejét.
- Nem gáz Roshi! Csak arra figyelj, hogy ha legközelebb valakit így elkezdesz lövöldözni, az lehet, hogy nem fog neked kegyelmezni. És te ott! – az utolsó mondat, a hátul kuporgó testvérnek szólt – Kira ha jól tudom. Te is nyugodtan ide jöhetsz elnézést kérni, nem fogok haragudni!
Az messziről visszakiáltott:
- Megy a halál! Én nem tartozom bocsánatkéréssel!
- Jó igen igazad van! Már törlesztettél! – üvöltöm vissza, miközben gúnyosan vigyorgok.
- Mivan?!
- Semmi igazán! Csak majd ne lepődj meg, hogy egy komplett ebéd és szállás van a számládon!
Kira teljesen ledöbbent, és még innen is láttam, hogy remeg az idegtől.
- Ehhez nem volt jogod!
- Nektek sem volt jogotok ok nélkül nekem rontani!
- Verekedni akarsz?!- kérdezte, és megindult felém, miközben elkezdte feltűrni a ruhaujját, és masszírozta az ökleit. ~ Ez most tényleg ki akarja nyíratni magát?~ futott át az agyamon, de már lendült is az ökle, hogy kilapítsa az orrom. Fejemet elfordítottam balra, hogy kikerüljem. Éreztem a menetszelet, ahogy az ököl elsuhant az arcom mellett. ~ Ez tényleg hülye! ~ Gondoltam magamban, majd egy erős jobb horoggal gyomron csókoltam. Az ismét összerogyott, pont úgy, mint nemrég.
- Szerintem fel kéne mérned az ellenfeledet, mielőtt csak úgy nekirontasz! Látom már, hogy ki nevelte ezt az agressziót a kissrácba. Hánynom kell tőled. Nem érdekel, hogy eltűnt a faterotok, akkor sem kell mindenre erősz… - megakadtam a mondandómban, mert a kisköcsög, görnyedve kirántotta a bal lábam, és felkűzdötte magát rajtam, hogy közvetlenül a fejemet üthesse.
- NE MERD A SZÁDRA VENNI ŐT! – üvölti bele a képembe, vicsorogva. ~ Te jó ég ennek egy gumiszobában lenne a helye! ~ de nem értem rá ezzel foglalkozni, hiszen máris támadásba lendült. Kaptam egy balost, az romra, oda ahol a heg is volt, így az újra felszakadt, és elkezdett vérezni.
- Anyád! – szaladt ki a számon, miközben erőlködve próbáltam letaszítani magamról ezt az eszementet. De nem igazán tudtam mit tenni, mivel testével erőlködve nyomott le, és kezeivel őrült módjára csapkodott. Szóval egyszerűen és elegánsan lefejeltem. Az orra egy könnyed reccsenés keretében ontani kezdte magából, a vörös folyadékot, ami beterítette az arcát, és néhány csepp még rám is jutott. Kira megmarkolta a fejét, és üvöltve egyenesedett ki. Nekem se kellett több. Letaszítottam magamról, majd egy könnyed mozdulattal feltápászkodtam, és még búcsúzóul belérúgtam.
- Na ne szórakozz velem…Töki! Erre neveled… erre neveled az öcsédet?! – kapkodtam a levegőt, hiszen akármennyire rövid összecsapás volt, mégis kifárasztott. – Mit szólna a faterotok?! Elfajzott kis dög!
Letöröltem az arcomról a vért. Vagyis inkább csak elkentem. Majd hátra se nézve, otthagytam őket. Beléptem a fogadóba, ahol a Kocsmáros ismét kérdőn tekintett rám.
- Mi lelt fiú?
- Ott fetreng a porban a mocsok. – morogtam oda a kérdésre, és felvonultam a szobámba. Ott levetettem a poros kabátom, és elvonultam hátra a fürdőhöz. Megengedtem a kellemes meleg vizet, és beleereszkedtem a kádba. Lemostam az arcom, és a testem többi részét, majd kimásztam onnan, egy jó óra elteltével. Visszamentem a lakrészembe, és az ablaknál kiporoltam a kabátomat. Majd lementem a földszintre, és rendeltem egy korsó sört. Megint.
- Mondja Papper… hogy van az, hogy azok ketten ilyen… agresszívak?
- Há’ asztat én nem tudom. De sajnálatos dolog ez. Hisz így elűzik a látogatókat. Pedig ez a falu beza azokbó’ él. Meg a itt termett növényekbő’.
- Ahamm… értem.
És ezzel a mozdulattal meghúztam a korsót. Több szó nem eset köztünk. Néhány perc elteltével, elkezdett megtelni a helység, hisz odakint már sötétedni látszott. A nagyhangú tengerészek befoglalták a legnagyobb asztalt és mindannyian kértek vagy Szakét vagy egy pofa sört. A Kocsmáros felesége is befutott, hogy segítsen urának. Érdekes, hogy a témázgatás, természetesen a Kira és a fura idegen körül forogtak. Egy jó fél óra elteltével, már ott tartottak, hogy én valami „Hűha Ninja” vagyok, aki képes tüzet okádni. ~ Barmok. ~ gondoltam magamban, majd kihörpintettem a söröm maradékát, és felmentem az emeletre. Mentemben elcsendesült a kocsma népe. Biztos csak most tűntem fel nekik. De nem izgatott. Befeküdtem az ágyba és menten elnyomott az álom.
A reggeli napfényre ébredtem. Melegen sütött be az ablakon át a kis szobába. Nyújtóztam egyet, és összeraktam a holmimat. Lementem, majd letettem a kocsmáros elé 100 ryuo-t .
- Remélem, fedezi valamennyire a dolgaimat. – mondtam neki. Ő kérdőn pillantott vissza rám.
- Nem úgy vót, hogy a Kira fizet?
- De úgy volt… de… még ezt sem érdemli meg… köszönök mindent, de amíg ez a gyerek nem hűti le magát… addig nem áll szándékomban maradni. Szóval… ismét kösz papper.
Kiléptem a kocsma ajtaján. Tudtam, hogy minden falunak vannak bolondjai. De ezek ketten eddig a főkolomposok. A reggeli levegő kellemesen esett ezután az őrült nap után. Kardomat megigazítottam a hátamon, és hátrahagytam ezt a bolondok háza falut, és mentem előre. Előre a Szél országa felé.
//Pénzt levontam ^^ //
A Madarak országának kis falvai mellet sokszor csak úgy elmegy az ember. Nem igazán veszi észre, már ha egyáltalán olyan emberről van szó, aki csak átutazóban jár erre. Némelyik annyira beleolvad a hegyek színvilágába, hogy egynek lehet vele nézni. Pedig nem így van. Minden épületnek vannak lakói, és vannak történetei. Vannak itt családok és barátok, szövődnek itt szerelmek és ármányok. Mindegy honnan jön az ember, ha akár csak egy napot időzik az egyik helyi fogadóban, biztos megragadja a hely szépséges varázsa. Reggelente kakaskukorékolás, míg este a kocsmai zajok töltik meg a falvacskák utcáit. A lábaim szinte minden közeli faluba bevittek, hogy a pénztárcám ne legyen olyan súlyos, hogy azt nekik cipelniük kelljen. Bár persze nem mindenütt költöttem, volt ahova csak benéztem és beszélgettem a helyiekkel. Többségük nagyon szívesen fogadott, volt, hogy egyikük-másikuk megengedte, hogy náluk aludhassak, ha segítek nekik a földön, vagy éppen elmegyek velük halászni, vagy segítek megjavítani a pajtát. Ezeken az ajánlatokon kapva kaptam, hiszen azért mégis csak kényelmesebb egy ágyban vagy szalmakupacon aludni, mint a kemény földön. Viszont soha nem időztem egy-két napnál tovább egy-egy faluban. Valahogy nem volt meg bennük az, ami miatt huzamosabb ideig maradhatnék.
Pontosan két hete annak, hogy a Madarak földjére tettem lábaimat, és mint minden második, vagy harmadik nap, ismét egy kisfaluban kötöttem ki. A helyet nem védte kerítés, csak egy hatalmas kapu árválkodott egyedül, a felirattal: „Mokara falu”
Hát a szignó már eléggé megviselt állapotban volt, de első nekifutásra kereskedő városnak tűnt, hiszen a falu közvetlen a folyó mellett állt, és a kikötője eléggé tip-top állapotban volt. Rakodó munkások pakolták föl ladikjaikra a megrakott dobozokat, és közben üvöltöztek, vagy éppen tengerésznótákat kántáltak. Az főúton két fiatal kölök rohant át egy-egy fabottal csépelvén egymást. Mikor megláttak engem, botjaikat eldobva, rémülten futottak vissza a házak közé. Én fejemet megrázva, egy könnyed kuncogás kíséretében átléptem a falu bejáratát. Amint ez megtörtént és a lábam már a faluban tartózkodott, egy Kunai fúródott hirtelen a földbe, két-három centivel kerülve ki a lábfejem. Ijedtemben hátraugrottam, és közben ledobtam a vállamról a katanám, és egy könnyed mozdulattal kirántottam, bal kezemben tartva a hüvelyét. Védelmi állást vettem fel, és a környéket kezdtem el kémlelni. Sehol senki, csak a madarak csiripeltek szüntelenül, valahol a közelben. Semmi nem mozdult, minden úgy maradt, mint azelőtt. Védelmemen engedek, és ismét megpróbálkozok belépni a faluba, hiszen az ugrást követően, kiléptem a határövezetből. Amint belépek, a procedúra ismét lezajlik, de ebben az esetben nem ért készületlenül. Ugyanabból az irányból repült ismét a Kunai, de a katanámmal, és egy könnyed legyintéssel, másik röppályára tereltem, az pedig pörögve szállt el, majd csörömpölve hullott a földre.
- Mutasd magad Köcsög! Hogy van az, hogy sima utazókat így köszöntötök?! Legközelebb én is így fogok köszönni! Levágom majd annak a kezét, akivel kezet kéne fognom! Jól van? Na, told elő a pofád, és ne várd meg, hogy én menjek oda! – Kiáltottam idegesen abba az irányba, ahonnan a támadások jöttek. Mivel semmi válasz nem érkezett, felkaptam a földbe ágyazódott Kunait, és visszaküldtem a feladónak. Gyerekes dobás volt, hisz ilyen fegyverrel nem volt még dolgom, szóval az pörögve repült a célpontja felé, ami egy két ház közti sikátor volt. Fémes pendülés hallatszódott ki onnan, amit még többször vízhangoztatott a sikátor, majd a hang elhalt, de ismét nem történt semmi. ~ Mi a fene? Ennyivel elintéztem volna? ~ gondoltam magamban, majd katanámat előre tartva megindultam a sikátorba. Nem volt annyi fény ott, hogy tisztán láthassak, emiatt csak sziluettek voltak a szemeim előtt. Beljebb érvén egy emberméretű körvonal jelent meg, én pedig kardomat előreszegezve, nekitámadtam. Csak meg akartam vágni az egyik vállát, hogy ne tudjon ok nélkül dobálózni. De helyette a penge fát vágott, és fémes csattanás hallatszott, majd valami hirtelen úgy arcon csapott, hogy menten hátrahőköltem. Arcomon éreztem, ahogy a vérem elkezd lefele csurogni, és emiatt elég gyorsan vérszemet kaptam.
- Anyáddal szórakozz!
Kiáltottam és ismét nekitámadtam, de a kardom ismét csak fát ért. ~Na jó! Most tényleg csak szórakozik velem?!~ futott át az agyamon, de aztán alaposabban szemügyre vettem az ellenfelemet. Az nem volt más, mint egy dobozokra rakott Kunai vető. ~Na basszus… Egy harcképtelen gép agyonvert… beszarok…~ bár nem is volt annyira harcképtelen. Az első csapásommal sikeresen átvágtam a fémhúrt, ami a feszítés miatt vágott pofán. Viszont valakinek kezelnie kellett ezt a masinát. Nem kellett messzire mennem, hogy megtudjam ki is volt, hiszen a dobozok mögött valaki kuporgott. Alacsony emberkének tűnt, bár ebben a homályban nem lehetett megállapítani. Mindenestre megragadtam a grabancát és dühödten kirángattam a napfényes utcára.
- A büdös francért nem lehet szólni, hogy „HAHÓ Idegeneknek nem kéne bejönni” vagy „Itt egy hülyegyerek aki szeret mindenkire lövöldözni!” Na, mutasd magad te….
Mondtam és kihajítottam a sikátorból az illetőt. Az megbotlott és felbukott, majd ovatosan feltápászkodott. Az egyik kölök volt, aki a botokkal játszott.
- Na bakker… Magyarázatot várok! – szóltam rá a gyerekre, majd karba tett kézzel nekidőltem a ház oldalának. – Miért támadtál rám? Miért nem feleltél, amikor szóltam? És nehogy megpróbálj meglépni, mert eltöröm a lábaidat. Világos?
A gyerek undok arccal rám nézett, majd csatakos kezével megtörölte az orrát, horkantott egyet, és a lábam elé köpött.
- Szép volt Töki! Asszem itt az ideje elbeszélgetni a szüleiddel.
És egy laza mozdulattal, ismét megragadtam a gyerek grabancát, és elkezdtem bevonszolni a falu főterére. A főtér egy kör alakú placc volt, közepén egy hatalmas fával, amit körbeépítettek, úgy hogy oda le lehessen ülni. Illetve üres eladóbódék árválkodtak, a fa körül. A tér kövein kopogott a sebtében oldalamra kötött kardhüvely. Katanám azért még mindig a balomba figyelt. Miután beértünk a térre, ismét előrelöktem a gyereket, és elkiáltottam magam:
- Hahó! Valaki, itt ez a kölyök, aki úgy érezte, jó mulatság megtámadni egy vendéget! Azonnal jöjjön elő az apja vagy anyja, vagy bárkije ennek!
Majd vártam. A háttérben a tengerészdalok, szépen lassan szűnni kezdtek, majd egyesével emberek is megjelentek. Óvatosan bújtak elő házaikból, vagy jöttek fel a dokkokból, egy szép kört alkotva körülöttem. A kölyök a földön ült háttal nekem, és a tömeget fürkészte. Mikor meglátott valakit felpattant, és rohant felé. De én még időben elkaptam és ismét visszarántottam. Egy körülbelül velem egykorú, de nálam alacsonyabb fiú tört ki a tömegből.
- Roshi! Lépjen hátrébb tőle, vagy istenemre mondom, itt a falu szeme láttára tépem ki a beleid!
Az utolsó mondat nekem szólt. Szemöldököm a homlokom közepére szaladt. ~ Mivan? Még ez a kis csipszar is kötözködik? ~ Gondoltam magamban.
- Na, idefigyelj Töki! Nem tudom, hogy nálatok ez családi hagyomány vagy mi, de én nem tűröm, ha valaki köszönés helyett egy Kunai-al próbál meg üdvözölni, no meg azt sem, ha mindezek mellé, még a lábam elé is köp. Szóval vagy te regulázod meg a kissrácot, vagy én magam fogom tisztességre tanítani! És ne játszd nekem itt a hőst Töki, vagy téged is megregulázlak!
Őszintén már fortyogtam a dühtől, és a kis szónoklásom, még inkább erősíttette ezt. A kissrác kitépte magát a kezeimből és a bátyja mögé futott. Valamit motyogott neki, mire az vicsorogva nekem ugrott. Én egy könnyed mozdulattal kiléptem oldalra, és egy láblendítéssel késztetem őt, hogy csináljon egy negyed-szaltót. A mutatvány sikeres volt, a fiú feje könnyedén koppant a macskaköves téren.
- Mondtam, hogy ne hősködj Töki! És most már, igen is kárpótlást követelek, a sérelmeimért!
Eddig ez nem igazán fordult meg a fejemben, de ezek után, már jogosnak éreztem.
- Nem kapsz te semmit, te féreg! – köpte a szavakat, a földől feltápászkodó Töki – Megpróbáltad kicsinálni a kisöcsémet, ezért, most én csinállak ki téged! – és ezzel ismét nekem rontott. Egy újabb fél fordulattal kitértem a rohama elől, és az oldalamra kötött kardhüvellyel oldalba böktem, amire az összegörnyedt futás közben. Majd vérben forgó szemekkel megfordult és ököllel próbált megszabadítani néhány fogamtól.
- Ájjál már le basszus! – kiáltottam oda, miközben gyorsan lecsatoltam a hüvelyt és azzal csaptam arrébb az ökleit, majd gyomron döftem vele. Attól az összerogyott és térdre esett.
- Na akkor most nyisd ki a füled Töki! Az a kis mitugrász támadott rám, amikor beléptem a faluba. És nem őt támadtam, hanem a gépét csináltam ki, amivel lövöldözött!
- Haz..hazudsz.. –nyögte a srác. – Roshi… Roshinak nincs semm…semmilyen gépe!
- Hát akkor érdemes lenne figyelni arra a Roshira. Mert igen is van neki… vagyis már nincs, mert tönkretettem. Amúgy meg minek támadnék rátok?! Csak ebédelni akartam, erre meg egyből az életemre törnek, és mindjárt ketten is!
A falusiak sugdolóztak egymás között, a férfiak az ökleiket masszírozták a nők szörnyülködtek, míg a többi gyerek a lábak között figyelte az eseményeket.
- Ha akarod, megnézheted. Ott van a kapu melletti sikátorban. De most… - itt visszacsatoltam a kardom a helyére – kérem a kárpótlásom egy ebéd és egy korsó sör formájában.
Ezzel megindultam a tömeg felé, akik egy emberként nyitottak utat nekem, miközben összesutyorogtak mögöttem.
A helyi kocsmának ajtaja tárva nyitva állt. Bizonyosan a csetepaté hallatán, mindenki kijött onnan, és elfelejtették bereteszelni azt. Beléptem és körülnéztem. Takaros kis hely volt, egy nagy kandallóval az emeletre vezető lépcső mellett. Az asztalok fényesre voltak mosva, az ablakokon lágyan szűrődött be a délutáni nap fénye. A söntés egy hosszú lakkozott fa volt, amin egy korsófolt nem volt. Tényleg szeretnek az itteniek tisztán élni. Odaültem a pulthoz egy bárszékre és vártam a kocsmárost. Ujjaimmal sebesen topogtam a lakkozott fán, és közben a történteken rágódtam. ~ Nekem volt igazam! Ennek a Tökinek, meg teljesen elment az esze. Miért nem képes értelmesen szemlélni a dolgokat? Áhh! ~ egy utolsó dobbanás után, ujjaim abbahagyták szimfóniáikat.
- Jövök már!
Hallatszott valahonnan a söntés mögül. Pár másodperc elteltével, egy pocakos, frissen borotvált középkorú férfi lépett elém. Kezeit a tiszta kötényében törülgette, és cinkosan vigyorgott.
- Üdvözöllek Vándo’! Mive’ szógálhatok?
Erős tájszólással beszélt, s látszott, hogy már egy-két foga nincs a helyén.
- Egy meleg ebédet, és egy korsó sört legyen szíves! És írja Roshi bátyjának számlájához.
- Höhö! Miféle bajba keveredett asz? – kérdezte a kocsmáros, miközben kimérte a sörömet.
- Nem csak ő! Az öccse is Roshi. Mikor beléptem ide egyből késeket kezdett hozzám vágni. Majd a bátyja az a hogyishívják, meg le akart ütni, merthogy ki akartam csinálni az öccsét.
- Áhh! Értem én. Tuggya’ a Rikomi fivérek, attyja nem is oly’ rég dobta fő a pacskert. Vagyis asszisszük mi itten a faluban. – Odalökte nekem a korsót, amit én jóízűen meghúztam. Az aranybarna nedű lecsurgott a torkomon, és mikor megérkezett a bendőmbe, egy hatalmas böfögéssel jelezte, hogy ott érzi magát a legjobban. – Höhö! Látom, ízlik! Saját recept! – vigyorgott a kocsmáros.
- De amúgy’ három hónapja, banditák gyüttek a faluba. Beza, és elragadták az öreget. A kölkök meg most teljesen maguk alatt vannak. Szal’ nem hinném, hoty baj, az, ha egy kicsikét bizonytalanok, mindenféle gyütmenntel.
- Értem én papper. De nem hiszem, hogy az a megoldás, hogy mindenkire ok nélkül rátámadunk.
- Ejj fiam van ez ígyen! – odalökte nekem a nagy fatálat, amiben disznósült, krumpli, szeletelt gyümölcsök és zöldségek voltak. – No, egyél!
- Köszöntem! És papa, van szabad szobája?
- Van beza! Azt is írjam a Kira számlájáhú’?
- Jaja!
Elém tette a tízes szoba kulcsát, és a lépcsőre mutatott.
- Első emelet, balra. Nyugodtan lepakóhatsz, majd küldetem az asszonyt, hogy húzza át az ágyat.
Az ebédem befejeztével ezt meg is tettem. Egy illedelmes büfögés kíséretében felvonszoltam magam az emeletre. Megkerestem a szobám, és benyitottam. Kicsi takaros helységbe érkezem, ahol egy ágy kapott helyet, közvetlen az ablak alatt. Volt itt még egy kis éjjeliszekrény, és egy asztal két székkel. Táskámat bedobtam az ágy alá, és kinyitottam az ablakot. Az pont a főtérre nézett, ahonnan már szinte mindenki elment. Csak egy-két fazon lézengett odakint. Halk kopogás törte meg az idillt.
- Szabad!
Szóltam ki. Egy a kocsmárossal egyidős nő lépett be a szobába, kezében egy nagy halom ágyneművel.
- Üdv! Megtenné fiam, hogy amíg kipofozom a szobáját, addig kimegy innen? Nézzen nyugodtan körbe a faluban, igazán szép hely.
Ő furcsamód olyan tisztán beszélt, mint én, úgyhogy nem kellett erőlködnöm, hogy megértsem, amit mondani akart.
- Oksa mama, majd jövök!
Ezzel a köszönéssel kisiettem a fogadóból, ki a szabadba. Odakint semmi nem változott. A napfény a szellő, a madarak, mind ugyanúgy viselkedtek, mint ha mi sem történt volna. A dokkokban ismét jókedvű munkások rakodtak, és az emberek is siettek a maguk dolgára. A főtéren a fa alatti padon a két testvér ült és beszélgettek. Rám néztek, majd összerezdültek, és a nagyobbik lekevert egy nyaklevest a kisebbiknek, aki, lassan de odajött hozzám. Én érdeklődve figyeltem, hogy mi is fog ebből kisülni. Roshi odalépett elém, fejét leszegve valami bocsánatkérés féleséget motyogott, de nem volt tiszta.
- Kölyök. – itt megfogtam a tökfejét és felemeltem. – Ha mondanál valamit, akkor azt mondd tisztán, úgy, hogy mindenki értse!
A gyerek megszeppenve, és kicsit félősen de megszólalt, hangosabban mint az előbb:
- B…bocsánat, hogy…hogy rád támadtam.
Elvigyorodtam, és egy elengedtem a kölyök fejét.
- Nem gáz Roshi! Csak arra figyelj, hogy ha legközelebb valakit így elkezdesz lövöldözni, az lehet, hogy nem fog neked kegyelmezni. És te ott! – az utolsó mondat, a hátul kuporgó testvérnek szólt – Kira ha jól tudom. Te is nyugodtan ide jöhetsz elnézést kérni, nem fogok haragudni!
Az messziről visszakiáltott:
- Megy a halál! Én nem tartozom bocsánatkéréssel!
- Jó igen igazad van! Már törlesztettél! – üvöltöm vissza, miközben gúnyosan vigyorgok.
- Mivan?!
- Semmi igazán! Csak majd ne lepődj meg, hogy egy komplett ebéd és szállás van a számládon!
Kira teljesen ledöbbent, és még innen is láttam, hogy remeg az idegtől.
- Ehhez nem volt jogod!
- Nektek sem volt jogotok ok nélkül nekem rontani!
- Verekedni akarsz?!- kérdezte, és megindult felém, miközben elkezdte feltűrni a ruhaujját, és masszírozta az ökleit. ~ Ez most tényleg ki akarja nyíratni magát?~ futott át az agyamon, de már lendült is az ökle, hogy kilapítsa az orrom. Fejemet elfordítottam balra, hogy kikerüljem. Éreztem a menetszelet, ahogy az ököl elsuhant az arcom mellett. ~ Ez tényleg hülye! ~ Gondoltam magamban, majd egy erős jobb horoggal gyomron csókoltam. Az ismét összerogyott, pont úgy, mint nemrég.
- Szerintem fel kéne mérned az ellenfeledet, mielőtt csak úgy nekirontasz! Látom már, hogy ki nevelte ezt az agressziót a kissrácba. Hánynom kell tőled. Nem érdekel, hogy eltűnt a faterotok, akkor sem kell mindenre erősz… - megakadtam a mondandómban, mert a kisköcsög, görnyedve kirántotta a bal lábam, és felkűzdötte magát rajtam, hogy közvetlenül a fejemet üthesse.
- NE MERD A SZÁDRA VENNI ŐT! – üvölti bele a képembe, vicsorogva. ~ Te jó ég ennek egy gumiszobában lenne a helye! ~ de nem értem rá ezzel foglalkozni, hiszen máris támadásba lendült. Kaptam egy balost, az romra, oda ahol a heg is volt, így az újra felszakadt, és elkezdett vérezni.
- Anyád! – szaladt ki a számon, miközben erőlködve próbáltam letaszítani magamról ezt az eszementet. De nem igazán tudtam mit tenni, mivel testével erőlködve nyomott le, és kezeivel őrült módjára csapkodott. Szóval egyszerűen és elegánsan lefejeltem. Az orra egy könnyed reccsenés keretében ontani kezdte magából, a vörös folyadékot, ami beterítette az arcát, és néhány csepp még rám is jutott. Kira megmarkolta a fejét, és üvöltve egyenesedett ki. Nekem se kellett több. Letaszítottam magamról, majd egy könnyed mozdulattal feltápászkodtam, és még búcsúzóul belérúgtam.
- Na ne szórakozz velem…Töki! Erre neveled… erre neveled az öcsédet?! – kapkodtam a levegőt, hiszen akármennyire rövid összecsapás volt, mégis kifárasztott. – Mit szólna a faterotok?! Elfajzott kis dög!
Letöröltem az arcomról a vért. Vagyis inkább csak elkentem. Majd hátra se nézve, otthagytam őket. Beléptem a fogadóba, ahol a Kocsmáros ismét kérdőn tekintett rám.
- Mi lelt fiú?
- Ott fetreng a porban a mocsok. – morogtam oda a kérdésre, és felvonultam a szobámba. Ott levetettem a poros kabátom, és elvonultam hátra a fürdőhöz. Megengedtem a kellemes meleg vizet, és beleereszkedtem a kádba. Lemostam az arcom, és a testem többi részét, majd kimásztam onnan, egy jó óra elteltével. Visszamentem a lakrészembe, és az ablaknál kiporoltam a kabátomat. Majd lementem a földszintre, és rendeltem egy korsó sört. Megint.
- Mondja Papper… hogy van az, hogy azok ketten ilyen… agresszívak?
- Há’ asztat én nem tudom. De sajnálatos dolog ez. Hisz így elűzik a látogatókat. Pedig ez a falu beza azokbó’ él. Meg a itt termett növényekbő’.
- Ahamm… értem.
És ezzel a mozdulattal meghúztam a korsót. Több szó nem eset köztünk. Néhány perc elteltével, elkezdett megtelni a helység, hisz odakint már sötétedni látszott. A nagyhangú tengerészek befoglalták a legnagyobb asztalt és mindannyian kértek vagy Szakét vagy egy pofa sört. A Kocsmáros felesége is befutott, hogy segítsen urának. Érdekes, hogy a témázgatás, természetesen a Kira és a fura idegen körül forogtak. Egy jó fél óra elteltével, már ott tartottak, hogy én valami „Hűha Ninja” vagyok, aki képes tüzet okádni. ~ Barmok. ~ gondoltam magamban, majd kihörpintettem a söröm maradékát, és felmentem az emeletre. Mentemben elcsendesült a kocsma népe. Biztos csak most tűntem fel nekik. De nem izgatott. Befeküdtem az ágyba és menten elnyomott az álom.
A reggeli napfényre ébredtem. Melegen sütött be az ablakon át a kis szobába. Nyújtóztam egyet, és összeraktam a holmimat. Lementem, majd letettem a kocsmáros elé 100 ryuo-t .
- Remélem, fedezi valamennyire a dolgaimat. – mondtam neki. Ő kérdőn pillantott vissza rám.
- Nem úgy vót, hogy a Kira fizet?
- De úgy volt… de… még ezt sem érdemli meg… köszönök mindent, de amíg ez a gyerek nem hűti le magát… addig nem áll szándékomban maradni. Szóval… ismét kösz papper.
Kiléptem a kocsma ajtaján. Tudtam, hogy minden falunak vannak bolondjai. De ezek ketten eddig a főkolomposok. A reggeli levegő kellemesen esett ezután az őrült nap után. Kardomat megigazítottam a hátamon, és hátrahagytam ezt a bolondok háza falut, és mentem előre. Előre a Szél országa felé.
//Pénzt levontam ^^ //
Imagawa Takayama- Játékos
- Elosztható Taijutsu Pontok : 70
Tartózkodási hely : Úton-Útfélen
Adatlap
Szint: C
Rang: Rounin
Chakraszint: 207
Re: Imagawa Takayama
Deidara Kedd Ápr. 21 2015, 19:27
Amolyan átlagos-nap hangulata volt, nem túl extra sztori, de korrekt. +7 chakrát írok jóvá.
Deidara- Inaktív
- Tartózkodási hely : felhők felett
Adatlap
Szint: S
Rang: Elveszett ninja
Chakraszint: 1000 megatonna
Naruto Gundan :: Karakter készítés :: Élmények :: Kalandok
1 / 1 oldal
Engedélyek ebben a fórumban:
Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.