Koreko Rui

**Koreko Rui** Csüt. Ápr. 01 2010, 14:11

Nem biztos, hogy minden bővítményem megvan, amit eddig írtam. Amiket megtaláltam, ide berakom.

Májusi események:

Miután hazaértünk a küldetésről igyekeztem kipihenni magam, bár ez nem nagyon sikerült. Nagyon örültem, hogy túl vagyok az első C szintű küldetésemen, bár Nakán látszott, hogy sokkal tapasztaltabb, mint én. Na, nem baj, azért nem keseredtem el.
Már másnap kimentem az erőbe, hogy gyakoroljak egy kicsit, de aztán furcsa fordulatot vett a dolog. Először belefutottam egy ninjába és senseiébe, akik valamilyen villám típusú ninjutsut tanultak. Rögtön a frászt hozták rám, mivel fákat döntögettek a közelemben. Nem mondom, szép kis erdőirtást rendeztek, bár a technika kivitelezéséből ítélve nem lehetett egy könnyű jutsu. A körítésből elég, jöhet a lényeg. Kicsit távolabb sétáltam tőlük, amikor Esu-sensei lepett meg a szokásos stílusával, amitől majdnem szívrohamot kaptam. Ezek után Yuu is befutott, de láthatóan zavarta valami. Én nem vagyok az a kíváncsi típus, ám most akkor is érdekelt, hogy mi van vele. Mire nagy nehezen kinyögte, hogy Naka kilépett a csapatból, ráadásul elveszett ninja lett. Ez a hír olyan volt, mintha egy vödör hidegvizet öntöttek volna a nyakamba. Ami pedig még jobban meglepett, hogy a sensei nem is tudott a dologról. Az előbb már említettem a vödör hideg vizet. Ha nem is vödörrel, de jó sok vizet kaptam. Ennek az oka, hogy Esu-sensei kitalálta, hogy meg fogjuk tanulni a vízen járást. Ez elég nehezen ment, Yuu sokkal jobban haladt, mint én. Aztán sikerült a senseit is meglepnünk, mert egymás kezét fogva sikerült kiviteleznünk a feladatot. Majd megtanított nekünk egy jutsut, ami nagyon jól jöhet a küldetések alatt. Ez pedig nem más, mint az Elmekommunikációs jutsu, ami megengedi a használónak, hogy gondolatban is tudjon üzeni a társának/társainak. Nagyon örültem, hogy egy új technikával gazdagodott az ismeretem. Ezek után elmentem egy kicsit sétálni az erőbe, ahol újabb meglepő dolgot tapasztaltam. Először azt hittem képzelődöm, de kiderült, hogy tényleg hatalmas mennyiségű chakrát éreztem a közelben. A másik chakra, amit érzékeltem, Nakashimáé volt. Ez nagyon meglepett, hiszen nem gondoltam volna, hogy pont itt fogunk találkozni. De inkább meggondoltam magam, mert rájöttem, hogy Naka biztosan nem a régi, akár nekem is támadhat. Közben eszembe jutott egy emlék, amit nem tudok megfejteni. Egy vörös hajú kisfiút látok magam előtt és nyilvánvalóan Sunagakuréban játszódott le. Végül arra jutottam, hogy amilyen gyorsan csak tudok, hazamegyek.
Az akadémiai lakásomban csak úgy, egy ötlettől vezérelve megpróbáltam lerajzolni a fiút, akit láttam. Ez sikerült is, de még mindig nem tudom, hogy ki is lehet ő.

**Koreko Rui** Csüt. Ápr. 01 2010, 14:11

Júniusi események:

Egyik reggel úgy döntöttem, hogy kimegyek az erdőbe sétálgatni, hogy kiszellőztessem a fejem. Igazából szeretek ide járni, mert megnyugtat és ki tudom söpörni a fejemből az ártalmas gondolatokat. Most is ezzel a szándékkel érkeztem ide, de valamiért lekeveredtem a tengerpartra. Ott aztán nagy meglepetés ért, mert észrevettem Nakát, amint egy csapat, elég rossz kinézetű ninjával próbált lelépni a Tűz országából. Ugyan Yuut nem láttam sehol, de az Elmekommunikációs jutsu segítségével üzent nekem, hogy megpróbálja visszatartani a régi társukat. Esu-sensei is megérkezett a tengerpartra, majd szépen közölte velem, hogy szerinte nem állok készen arra, hogy megküzdjek Nakával. Erre én győzködni kezdtem, hogy igenis készen állok és objektív tudnék maradni. Már éppen nyerésre álltam a vitában, amikor egy kumogakurei shinobi üldözőbe vett egy Hyuuga lány, feltehetően, hogy elrabolja. Azonban a sensei átlátott az álcáján és kiderül, hogy konohai elveszett ninja. (Azt ne kérdezze meg senki, hogy csinálta felismerést. Bár ez az ember tele van meglepetéssel.) A jounin is megkapta Yuu üzenetét és a segítségére sietett, így nekem maradt az elveszett bárányka. Hamar kiderült, hogy ellenfelem szintén Szél beállítottságú, bár ő legyező helyett egy katanát használ. Most, hogy egy ilyen alakkal összekerültem, végre megmutathattam mit tudok. Sajnos úgy tűnt, egyenlő szinten vagyunk és mindketten tudjuk védeni a másik támadását. Mikor Taijutsuval próbálkoztam, rájöttem, hogy nem vagyok elég képzett közelharcban, így maradt a távolsági küzdelem. Amikor megpróbáltam kirúgni az ellenfelem lábát, egyszerűn nem voltam elég erős. Ekkor jöttem rá, hogy szükségem lesz ilyen irányú fejlődésre. A fiú fegyverekkel támadt rá, amit egy tekercsből szabadított fel. Ezeket könnyen ki tudtam védeni a Kaze Yaiba jutsummal. Megidéztem egy farkast, Liantit, aki a segítségemre sietett. Nagyon örültem, hogy sikerült az idézésem, ráadásul ez a lény nagyobb és erősebb is volt, valamint tüzet lövellt ki a szájából. Sajnos az elveszett ninja erősebb támadása miatt visszavonult. Így hát tovább hadakoztunk, de lehet, hogy a püfölés jobban illene ide. Végül is sikerült lefegyvereznem és már készültem megkötözni, amikor egy hang ninja illúziót küldött rám és elájultam. Mikor fölébredtem, Yuu harcolt egy elég veszélyes alakkal, de legyőzte őt. Olyan gyengének és tehetetlennek éreztem magam, mint még soha. El is határoztam, hogy jobban és gyakrabban fogok edzeni és a közelharci stílusomon megpróbálok javítani. Hát, mit ne mondjak, az egy hónap alatt teljesen kikészültem. De nem csak testileg, hanem lelkileg is, hiszen láttam Yuu változását, ami megrémített. A fiú szép lassan kezdett lelkileg tönkremenni és nem tehettem semmit.
Az egy hónap gyorsabba eltelt, mint gondoltam volna és elérkezett a Chuunin vizsga időpontja. Először úgy gondoltam, hogy elmegyek megnézni, de aztán rájöttem, hogy elég lesz nekem a saját vizsgámon jelen lenni, már ha eljutok idáig. Éppen ezért döntöttem úgy, hogy elmegyek az akadémia udvarára, kicsit nosztalgiázni. Amint ott ülök egy fa alatt és elmélkedem, megszólít egy fiú és megkérdezi, hogy én vagyok-e Koreko Rui. Erre rögtön megmondtam, hogy igen, mire a fiú is bemutatkozott és közölte, hogy ő lesz az új csapattársunk. Hamarosan megérkezett Yuu és Esu-sensei is. Ono és Yuu rögtön elkezdtek rivalizálni, majd nemsokára beláttam, hogy nekem jutott a békítő szerep. Nem volt ínyemre a dolog, de tudtam, hogy csak így lehetünk eredményes csapat. Az Elmekommunikációs jutsu segítségével üzentem Ononnak, hogy Yuu csak Nakashima távozása miatt ilyen nyers. Erre ő tisztára kiakadt és megkért, hogy többet ne használjam rajta. A mostani utunk a sziklaszirthez vezetett, mert Esu-sensei úgy döntött, hogy ott fogunk edzeni. Az egy hónappal ezelőtt történtek miatt rákérdeztem, hogyan lehet megtörni egy Genjutsut. A tanítóm elmondta, hogy létezik egy Ninjutsu, amely ezt hivatott kivédeni és ha akarom, megtanítja nekem. Persze, hogy igent mondtam, mert igen hasznos technikának véltem. Közben azt is megtudtuk, hogy a sensei kíváncsi Yuu és az én második elememre. Ono rendelkezik a Mokuton képességgel, így ő már ismerte mindkét chakra elemét. Amikor megérkeztünk, neki is láttunk a műveletnek. Yuunak a Tűz mellé Víz jutott, míg nekem a Szél mellé a Föld. Ennek is örültem, hiszen hallottam róla, hogy elég erős technikákat lehet elsajátítani a Doton jutsuk közül. Majd megkezdődött a tényleges gyakorlás, Yuu a Tűzgolyó jutsut, Ono a Földklón jutsut és pedig a Genjutsu feloldást tanultam meg. Már majdnem végeztünk, amikor egy hangos robbanást hallottunk Konoha falai felől. Egyből felismertem a füstről, hogy ez egy idézés, méghozzá nem is kicsi lényt idéztek meg. Néhány pillanattal később néhány otogakurei ninja támadt ránk. Szerencsére Esu-sensei gyorsan cselekedett és elküldte Onot segítségért. Közben Yuut már nem láttam sehol, de emlékeztem, hogy visszament a faluba. Ezek után Esu-sensei átadott egy jó nagy adag chakrát és így sokkal erősebbnek éreztem magam. Amilyen gyorsan csak tudtam, elrohantam az erdőbe és megidéztem egy farkast. De ez a lény most sokkal nagyobb és félelmetesebb volt, mint eddig bármikor. Katongot idéztem meg, a Tűz elem képviselőjét, aki tényleg lángolt. Így már több esélyem volt egy hatalmas, kétfejű kígyó ellen, ami éppen Konoha falai felé tartott. Talán még soha nem féltem ennyire, mint amennyire most, de igyekeztem nyugodt maradni és a harcra koncentrálni. A megidézett kígyót két hang shinobi irányította, akik rögtön rám támadtak, mihelyst közelebb értek. Az egyikük néhány kunait hajított felém, amit sikeresen kivédtem egy széllökéssel. Aztán Katongo lépett akcióba és lefogta az egyik fejét a lénynek, így sikeresen tudtam megtámadni az egyik ellenfelemet. Remélve, hogy az egy hónapnyi edzés és a sensei plusz chakrája meghozza az eredményt, Taijutsuval próbálkoztam. A kezembe és a lábamba is chakrát vezettem, kiindulva a fára mászás technikájából, miszerint ha túl sok chakrát vezetek a lábamba, megreped a fa törzse. Ezt kihasználva vetettem be új trükköt és sikerült elég csúnya sebet ejtenem a ninja karján. Azt hittem javul egy kicsit a helyzet, de sajnos tévedtem, mert válaszképpen kaptam egy shurikent a hátamba. Erre mondhatjuk, hogy szó szerint a hátam közepére nem kívántam. Az egyik szél támadásom sikerrel járt és egyik ellenfelem ordítva zuhant le a kígyó fejéről. Azt hiszem ezzel sikerül eléggé feldühítenem a másik rosszfiút, mert elég hevesen rontott nekem a katanájával. Szerencsére itt is alkalmaztam a „chakrát a kézbe” dolgot és egy ügyes kis csellel a ninja háta mögé kerültem. Aztán lesújtottam és az eredmény pedig igen átütő lett. Ezt szó szerint kell érteni, mert a sok chakra miatt az ütésemmel képes voltam széttörni a férfi koponyáját. Miután ő is meghalt a kígyó megvadult és kitépte a fejét Katongo álkapcsai közül. Ám a megidézett lénynek volt egy remek terve, amivel sikeresen elpusztítottuk az állatot. Én az utolsó chakratartalékommal egy szélörvényt hoztam létre, ő pedig megspékelte egy tűzcsóvával. Miután ezzel végeztünk, Katongo elvitt a sziklaszirthez, majd visszavonult. Ott találkoztam Esu-senseijel, aki elintézett pár hang ninját, de nagyon ki volt merülve. És ekkor következett be az, ami miatt sikerült mindenre visszaemlékeznem. Egyszer csak egy hatalmas füstfelhő keletkezett és megláttam az egyfarkú Shukakut, a Homok démont. Láttam egy öt éves, szintén vörös hajú kisfiút, akivel együtt játszottam. Sajnos az apám azt hitte, veszélyben vagyok, ezért meg akart védeni, mire Gaarából előjött a Shukaku és megölte őt. A nagybátyám menekített el a Folyó országába. Ezek után azt hittem, rosszabb nem történhet, ismerős csengőszót hallottam és megpillantottam a tengerperi ninját, aki elkábított. A Genjutsu feloldás ismeretével ki tudtam védeni, aminek nem nagyon örült. Szerencsére a sensei ismert egy titkos technikát, amivel csapdába ejthette az ellenséget. Ő mondta el, hogy Orochimaru megölte a Yondaime Kazekagét és a helyébe lépve manipulálta Sunagakurét, majd végzett magával.
Másnap a Hokage temetésén megismerkedtem három ninjával, akiket igencsak megkedveltem. Azért hihetetlen, hogy pont egy ilyen szomorú esemény alatt barátságok tudnak születni. Közben kihirdették, hogy kik kapták meg a Chuunin címet. Köztük Ono és Shibuya nevét is hallottam, ami büszkeséggel töltött el. Talán a legközelebbi vizsgára én is jelentkezek.

**Koreko Rui** Csüt. Ápr. 01 2010, 14:12

Júliusi események:

A Hokage temetése után néhány újonnan megismert ninjával együtt elmentünk az Ichiraku ramenbe, ahol elkezdtünk beszélgetni. Először jó ötletnek tűnt, hogy oda menjünk, de hamarosan a frissen kinevezett chuuninok is elkezdtek beszállingózni az épületbe. Ahogy az lenni szokott ennyi ember esetén, máris egy kisebb veszekedés közepébe csöppentem bele. Ehhez valahogy nem fűlött a fogam, se a kinevezés megünnepléséhez, így miután megettem a ramenemet, leléptem az étteremből. Szerettem volna segíteni a falu újjáépítésében vagy legalább valamilyen könnyebb feladatot biztos elvállaltam volna, de a legtöbb helyen azt mondták, hogy egy lány nem tudná elvégezni ezeket a munkákat. Az lehet, hogy kovácsnak vagy tetőfedőnek tényleg nem vagyok alkalmas, de kisebb munkákat akkor nyugodtan rám bízhattak volna. Na, most már mindegy, ezen úgyse tudnék változtatni, még ha nagyon akarnék, akkor sem.
Mivel nem igazán volt semmi dolgom és a lakásomban nem akartam kuksolni, ezért nekiálltam edzeni, hiszen Esu-sensei megígérte, hogy fog velem foglalkozni e téren. Először a szokásos módszerrel próbálkoztam, vagyis puszta kézzel kezdtem el ütni egy fabábut. Ennek az lett az eredménye, hogy az öklömön felszakadt a bőr és vérezni kezdett. Gyorsan bekötöttem a kezeimet és most már chakrát vezetve beléjük próbáltam hatékonyabb lenni. Amikor éppen az ötperces pihenőmet tartottam, megjelent Esu-sensei és örömmel látta, hogy elkezdtem a Taijutsu gyakorlását. Szegény elég levertnek látszott és elmondta, hogy alig van ideje velem foglalkozni, mert állandóan küldetésekre küldik őt. Sajnos megvigasztalni nem tudtam, mert nem vagyok túl jó az ilyesmiben. Viszont az utána következő gyakorlatokra nem is számítottam. A mesterem elővett egy tekercset és megidézett belő két láb- és karsúlyt. Utána szép nyugodtan közölte velem, hogy ezekkel fogom kezdeni az edzést és az idő múlásával nagyobb súlyokat is fogok használni. És még azt hittem, hogy ennyi volt, de nagyot tévedtem! Az igazi megpróbáltatás csak most kezdődött, hiszen súlyokkal a kezemen és lábamon kellett lefutnom 100 kört, megcsinálnom 150 guggolást és 51 fekvőtámaszt. Meg kell mondjam nem döntöttem rekordokat, de határozottan erősebbnek éreztem magam. Ezek után következett életem első Taijutsujának tanulása. A sensei egy egyszerű technikát talált a számomra, a Konoha Senpuut. Előtte be is mutatta egy fabábun, ami pár métert repült és egy fának csapódva tört szét. Elámultam, hogy egy ilyen egyszerű jutsu mekkora pusztításra képes. A tanítóm szerint a súlyokkal eredményesebb leszek, hiszen megszokom, hogy nagy erőt kell kifejtenem. Sajnos az első próbálkozás elég siralmasan sikerült, mire kellett még 50 guggolást csinálnom. A következő alkalommal sikerült elmozdítanom a bábut, de még így sem volt elég jó. Néhányszor még próbálkoztam, több-levesebb sikerrel, mire nagy nehezen ki tudtam rúgni a gyakorló bábut a földből. Esu-sensei gratulált, mert megtanultam a jutsut. Ezek után következett a fára mászás súlyokkal. Kiválasztotta az egyik legmagasabb fát, ami az edzőterepen állt és közölte, hogy erre kell felmásznom. Közben megpihentem néhány ágon, mert elég fárasztó volt többlettel megmászni egy fát. Szerencsére ez normális az első alkalommal, de arra kell törekednem, hogy fel tudjak mászni megállás nélkül. Miután felértem a tetejére, megkérdeztem a senseit, hogy mi lesz a csapattal, mire azt válaszolta, hogy valószínűleg egyedül fogom tovább folytatni. De volt még egy másik kérdésem is, mert szeretném megtanulni a Kamaitachi nevű jutsut. Esu-sensei azt mondta, majd megérdeklődi, hogy ki ismeri a technikát.
Éppen érzelmi mélyponton voltam annak hallatára, hogy egyedül leszek ebben a csapatban, mikor egy füstfelhő kíséretében megjelent egy jounin nő. Azért keresett fel, mert el kell mennem egy küldetésre a Szél országába. Nagyon meglepődtem, de ugyanakkor izgatott is lettem, mert végre elmehetek Sunagakuréba. A küldetés C szintűnek indul és egy tekercset kell átadnunk a Kazekagénak. Ebben az iratban egy békeszerződés van, mely a Tűz és Szél országa között köttetik. Remélem sikeres lesz a küldetés és megtudok valamit a családomról.

**Koreko Rui** Csüt. Ápr. 01 2010, 14:13

Augusztusi események:

Irány Sunagakure!

Gyorsan elindultunk Koikoval a Szél országába, hogy minél hamarabb átadjuk a békeszerződést tartalmazó tekercset Sungakure vezetőjének. Miután összepakoltam a szükséges felszerelést a jouninnal a főkapunál találkoztunk. Alig indultunk el, amikor hirtelen úgy éreztem, hogy kicsúszik a talaj a lábam alól. Még homályosan láttam Koiko aggódó tekintetét, aztán elsötétült minden. Először azt hittem, hogy megtámadtak minket és hátulról leszúrtak. De hát ilyen helyzetben mit is gondolhattam volna mást! Egy fekete szobában voltam és a látási viszonyok elég rosszak voltak. Ám ekkor egy félelmetes szempárt láttam magam előtt és amikor megszólalt, a hangjából csak úgy áradt a gyűlölet. Először nem tudtam mire vélni a dolgot, de az alak számtalanszor megkérdezte, hogy ki vagyok. Először nem mertem felelni, mert annyira meg voltam rémülve. De nem sokkal később újra a való világban találtam magam. Ismét hallottam a szívem dobogását és a lélegzésem jellegzetes hangját. Kioko nem értette, hogy mi van velem, hiszen egyszer csak minden ok nélkül elájultam. Megkérdezte, hogy jól vagyok-e, mire csak bólintottam és ittam egy kis vizet. Miután újra talpra álltam, elindultunk az úton. Utána már történt ehhez hasonló dolog, tehát napnyugtáig mentünk. Elég gyorsan haladtunk és már a Folyó országában ért minket a sötétég, ahol letáboroztunk. Látszott, hogy ezt a helyet direkt táborozásra alakították ki, mert tűzrakó hely is volt. Koiko készített egy finom levest, ami jól is esett a kissé hűvös estén. Miután végeztünk a vacsorával, mindketten nyugovóra tértünk. Már-már sikerült elaludnom, amikor újból a fekete szobában találtam magam. Ismét ugyan az a türkiz szempár meredt rám és kérdezgette, hogy ki vagyok, mit keresek a fejében. Hirtelen eszembe jutott az a nap, ami Konoha ostroma alatt is, láttam az apám halálát. Az a fiú ölte meg, akivel egyedül én álltam szóba és egyedül én játszottam vele. Majd egyszer csak megkérdezte az idegen, hogy mi a nevem és hogy kerültem a fejébe. Nem értettem semmit, de legalább a nevemet elárultam. Ekkor jött a válasz a részéről és újabb emlékek jutottak eszembe. Itt viszont a szép és vidám dolgokra emlékeztem vissza. Egy kicsit elbizonytalanodtam és az is megfordult a fejemben, hogy Genjutsu áldozata lettem és megpróbáltam feloldani. Ezzel kapcsolatban tévedtem, hiszen nem szűnt meg az álomkép. De most már Sunagakurét láttam az éjszakában, amely idegen volt, de mégis olyan ismerős. Nem tudtam megmagyarázni az érzést. Ám ekkor újból visszatértem a valóságba és hallottam a tücskök ciripelését.
Reggel viszonylag korán indultunk, hogy még a nagy homokvihar előtt Sungakuréba érjünk. Amint közeledtünk a cél felé egyre inkább megváltozott a táj, egyre inkább sivatagosabbá vált. A hőmérséklet egyre melegebb lett, amit meg is éreztünk. Szerencsére Koiko gondolt erre és hozott magával két szalmakalapot, én pedig az egyik legyezőmet adtam kölcsön a jounin nőnek. Hirtelen iszonyatos bűz ütötte meg az orrunkat és megláttunk egy csapdát. A kunoichi eltakarta a szememet, de így is láttam, hogy a veremben egy holttest fekszik és már oszlásnak indult. Nem tudtam, hogy az undortól vagy a dühtől voltam rosszabbul. Az utunk során még több ilyen csapdát láttunk, valamelyikben állat volt, nem ember. Már láttuk Sunagakure magas falát, amikor egyszer csak valami elkapott és megkötözött. Egy hideg pengét éreztem a nyakamnál, ami meg kell vallani, jól esett a forróságban. Ekkor jöttem rá, hogy egy báb tart fogságban Aztán pedig egy homok ninja emelkedett ki a földből és megkérdezte, hogy kik vagyunk és mit keresünk itt. Erre én azt mondtam, hogy ha elenged, akkor válaszolok. Nagyon bedühödött és kaptam tőle egy nagy pofont. Aztán Koiko felé fordult és megcsókolta a nőt. Majd hirtelen a férfi belesett egy csapdába, melyek alján pengék voltak. A halál azonnal beállt, de Koiko megjegyezte, hogy egész jól csókolt.

Az igazi otthon

Alig pár óra gyaloglás után beérkeztünk Sunagakuréba, ahol sokkal barátságosabban fogadtak minket és az is kiderült, hogy a férfi támadása csak magánakció volt. Rögtön átadtuk a tekercset az egyik magasabb rangú ninjának, aki elvitte a szerződést a vezetőnek. Aztán elkísértek minket a vendégek számára épült hotelbe, ahol príma ellátásban részesültünk. Úgy éreztem, hogy a lábam már nem bírja tovább, éppen ezért megcéloztam az ágyat. A kísérőm is elég fáradt volt, tehát mindketten nyugovóra tértünk. Aznap éjszaka megint láttam a fiút. Most már kedvesebb hangon beszélt, de még mindig azt kérdezgette, hogy mit keresek a fejében. Mint mindig, most sem tudtam válaszolni, de ez az álom viszonylag hamar véget ért. Másnap reggel, amikor fölébredtem, Koikot nem találtam sehol. Viszont egy levél volt az éjjeli szekrényen, amiben leírta, hogy elment bevásárolni. Egy hirtelen ötlettől vezérelve az ablakhoz sétáltam és végignéztem a város innen látható részén. Eléggé meglepődtem, mert ugyan olyan nyüzsgés volt itt is, mint Konohában. Amint így gyönyörködtem a tájban és élveztem a szelet, az álmomban látott fiú, Gaara jelent meg. Egy homokból készült lapos korongon lebegett, majd belépett a szobába. Aztán jött az ezernyi szálló homokszem, amelyek mintha védeni próbálták volna őt. Először nagyon megijedtem és folyamatosan hátráltam, de hamar kiderült, hogy Gaara nem akar semmi rosszat. Amint újból elmondtam a nevem, kicsit megnyugodott és a szúrós tekintete is enyhült valamelyest. Egyre közelebb lépett hozzám, amitől teljesen vörös lett az arcom és a szívem is hevesen kezdett verni. Úgy éreztem, mintha már évek óta ismerném a fiút, de nem tudtam megmagyarázni a dolgot. Hirtelen kopogást hallottam, Koiko tért vissza a boltból. Az ajtó felé fordultam, de amikor visszanéztem, Gaara már nem volt sehol. Gyorsan kinyitottam az ajtót és beengedtem a nőt, aki két hosszú valamit fogott a kezében és a szájában egy szatyor lógott. Nagyon finom illatok szálltak a levegőben és gyorsan el is fogyott a reggelinek szánt étel. Ugyan Koiko megkérdezte, hogy történt-e valami, de úgy döntöttem, hogy nem mondom el.

Az újabb Fuuton jutsuk

Délelőtt elmentünk a sunagakurei akadémia kiképző terepére, ahol Koiko egy jó kis Szél alapú jutsut tanított meg. Előtte még beugrottam egy boltba, ahol vettem egy nagy kinyitható legyezőt. Úgy gondoltam, hogy ezzel sokkal jobban tudnám végrehajtani a Fuuton technikákat. A Kamaitachi no Jutsu precíz chakrakontrollt igényel, ezért hosszabb ideig tartott, mint az egyéb technikák elsajátítása. Szerencsére ár volt gyakorlatom az ilyesfajta technikákban, tehát elég könnyen sikerült megtanulnom. Sajnos a családomról nem tudtam meg túl sokat, mert hét lakat alatt őrzik z iratokat. Na nem baj, még nem adom fel! Két nap múlva visszaindultunk Konohába. Akkor már nem volt több álmom, valószínűleg csak addig tartott, amíg személyesen nem találkoztam Gaarával. Eléggé hiányzott Sunagakure, éppen ezért kértem meg a Godaime Hokagét, hogy többször is hadd látogassak el a most már szövetséges faluba. Természetesen megkaptam az engedélyt, így a két hónap alatt profi ingázó vált belőlem. Amikor csak tudtam, elmentem egy-két napra a Homokban rejtőző faluba. Néha Koiko is velem tartott és megtaníott még két erős Szél elemű jutsura. Az egyik a Kamaitachi erősebb változata, a Daikamaitachi. A másik pedig egy kézjeleket igénylő technika a Fuuton: Daitoppa. Nagyon örültem, hogy tovább fejleszthettem a tudásomat a szél alapú jutsuk terén. Viszont a Taijutsut egy kicsit elhanyagoltam, bár a napi edzéseket mindig megcsináltam. Sajnos ez idő alatt ritkán találkoztam Esu-sensei-jel, ami nyugtalanított. Persze nem volt okom aggodalomra, csupán egy kicsit több megbízást kapott, ez volt az oka.

Az ostrom

Alig pár órája érkeztem meg Sunagakuréba, amikor egyszer csak megszólaltak a szirénák. Először nem tudtam mire vélni a dolgot, hiszen még sosem hallottam ezt, bár tudtam, hogy jót nem jelenthet. Egyszer csak két elveszett ninja jött velem szemben az utcán és rögtön megtámadtak. Gyorsan alkalmaztam a Fuuton: Daitoppát, amitől az egyikük nekicsapódott egy falnak és elájult. A másik shinobi már nehezebb eset volt, mert Katon jutsut vetett be ellenem. Megint az előző szél technikát vettettem be, hogy a tűzcsóvát lelassítsam és megidéztem Harakurot, a farkast. A támadást sikerült elkerülnöm, de a következő technikája villám elemű volt és eltalálta a megidézett segítőmet. Aztán az Elmekommunikációs jutsu segítségével üzentem Harakuronak, hogy milyen tervet találtam ki. Ehhez persze az is hozzájárult, hogy valaki két kunait dobott az ellenfelem felé. Alkalmaztam a Fuusajin no Jutsut, ami megzavarta a férfit és így Harakuro sikeresen elharapta a torkát. Ezzel azonban még nem ért véget a harc, hirtelen egy hatalmas meteor csapódott be a közelben és megölt két szövetséges ninját. Emlékeztem, hogy egyszer Esu-sensei is használt egy ilyen technikát, ami csak Genjutsu volt. Bevettettem a Kai-t remélve, hogy tényleg csak illúzió volt.

**Koreko Rui** Csüt. Ápr. 01 2010, 14:15

Szeptemberi események:

Az ostrom vége

Sunagakure ostroma kezdett egyre komolyabbra fordulni. Az egyik ninját sikeresen elintéztem az egyik Fuuton jutsummal. Viszont a másik shinobi erősebb ellenfélnek bizonyult. Szerencsére akadtak segítő társaim, akik elterelték a figyelmet, néhány kunai segítségével. Ám az ellenfelünk egy Genjutsut bocsájtott ránk és több Sunagakure shinobi halálát láttuk, de mivel ismerem a Kait, így fel tudtam oldani az illúziót. A szövetségeseimet is felébresztettem és egy végső csapást indítottunk a támadó ellen. Az összedolgozás eredményt hozott és sikerült megölnünk a férfit.

Újra Konohában, egy új küldetés

Az ostrom után visszatértem Konohába és nekiálltam a Taijutsut gyakorolni. Sajnos eddig nem sok időm volt fejleszteni magam a ninja tudományoknak ezen a terén. Koikoval leginkább a Fuuton ninjutsukat gyakoroltuk és jó párat meg is tanított nekem. Az viszont eléggé zavart, hogy éreztem magamban a Doton elemet, de feloldani még nem tudtam. Megpróbálkoztam néhány jouninnál, akik mind nemet mondtak az edzésre, mondván, hogy túl sok a dolguk. Na jó, az-az igazság, hogy nem szívesen vállalták el a tanításomat, amit igyekeztek leplezni, de átláttam rajtuk. Sajnos Koiko éppen egy küldetésen vett részt, így nem tudott foglalkozni velem. Így tehát maradt a szokásos gyakorlás a súlyokkal, amit még Esu-senseijel kezdtem el. Már egész jól ment a fára mászás és egy kicsit erősebbé is váltam, de ez még mindig nem volt elég.
Egyik nap, amikor megint a szokásos gyakorlatot végeztem, a fa ágai életre keltek és megkötöztek. Első ötletként az merült fel bennem, hogy ez egy Genjutsu, ezért alkalmaztam a Kait. Ez bevált és megszabadultam a jutsu fogságából. Kiderült, hogy Esu-sensei műve volt az egész és csak letesztelte, hogy emlékszem-e még a feloldó Ninjutsura. Aztán felajánlotta, hogy elkísérhetem a legújabb küldetésére. Ame no Kuniba szólította a küldetése és a Fuuma klán ott élő tagjai kérték a segítséget. Persze rögtön lecsaptam a lehetőségre, hiszen külföldön eddig csak Kaze no Kuniban voltam. Néhány óra múlva találkoztunk a kapunál és elindultunk az úti célunk felé. Közben a mesterem elmondta, hogy egy jutsut szeretne megtanítani nekem, de ennél többet nem közölt. Hamarosan megérkeztünk a határra és egy kis ismertetőt is hallottam a Fuuma klánról. Nemsokára megváltozott a táj és ráadásul az eső is eleredt, amit köztudottan nem szeretek. Egyszer csak Esu-sensei észrevette, hogy követnek minket és rám hagyta, hogy elbánjak a ninjával. Előként a Daitoppát használtam, mert a kabátom rajtam volt és így kicsit nehézkesen vettem volna elő a legyezőmet. Utána két robbanó cetlis kunait dobtam a két legközelebbi fába. A maszkos támadó valahogy kitalálta, hogy Fuuton jutsukat használok és kitért a támadásom elől, viszont a robbanás ereje hátrébb lökte. Utána következett egymás erejének felmérése és úgy döntöttem, hogy átváltok Taijutsura. Ekkor azonban a sensei ugrott közénk és a reakciókból megállapítottam, hogy ismerik egymást. Kiderült, hogy a támadó Fuuma Zuurishi és rá bízták az erdő védelmét. Miután a bemutatkozáson és egyéb formaságokon túlestünk, elindultunk a klán bázisa felé és azt is megtudtam, hogy egy erős Doton technikát fogok megtanulni. Már kezdtem türelmetlenkedni, amikor elértünk egy sziklafalhoz és Esu-sensei egy hasadékot nyitott. Engem küldött előre, mondván fő az óvatosság. Hát igen, az oroszlánszívű mesterem.

Minden rosszra fordul

Igazából nem is tudom, hogy kezdjem az egészet. Annyira össze vagyok zavarodva és még máig nem tudom, hogyan jutottam el idáig. Azt hiszem, a legjobb lenne, ha az elejétől kezdeném el. Egyik nap Esu-sensei meglepett a kiképző terepen és felajánlotta, hogy kísérjem el egy küldetésre az Eső országába. Elmondta, hogy a családja hívta vissza, mert van egy fontos feladata a számára. Hamar el is indultunk a Fuuma klán területére Ame no Kuniba. Az út alatt nem történt semmi, de amikor már közel voltunk, egyszer csak valaki megtámadott. Mielőtt még eldurvulhatott volna a harc, Esu-sensei közbelépett, mert felismerte az ifjú ninját. Ezek után még várt ránk egy kis séta és amikor megérkeztünk egy hatalmas sziklafalhoz, a sensei néhány kézjel és egy jutsu segítségével alagutat nyitott. Engem küldött előre, mire én tettem egy csípős megjegyzést. Szerencsére a mesterem értette a poént és mire megérkeztünk a Fuuma kln bázisára, már el is felejtette. Elég sokan felismerték Esu-senseit és nagy tisztelettel fogadták. Elég kényelmetlenül éreztem magam, hiszen senkit sem ismertem, ráadásul nem gondoltam volna, hogy a jounin kiképzőm ilyen nagy hírnévnek örvend. Viszont ami még jobban meglepett, az a sok fiatal gyerek. Álmomban sem hittem volna, hogy itt is ilyen virágzó az élet. Arról elég sokat olvastam, hogy a Hang faluban él a klán legnagyobb része. Nemsokára megérkeztünk a palota legnagyobb termébe, ahol a vezető volt. Egy gyors bemutatkozás után rá is tértek a tárgyra. A nagyfőnök elmondta, hogy a Fuuma klán lázadó része végre hajlandó a velük való tárgyalásra, viszont egy semleges felet szeretnének, aki levezényli ezt az egészet. Természetesen a választás Esu-senseire esett, mivel ő Konohában él, így semleges félnek számít. Sajnos elég kockázatos akciónak ígérkezett és a mesterem nem vállalta. Nekem eszembe jutott, amit a sensei mesélt, hogy a húgát feláldozták és az is, hogy mennyire emlékeztetem rá. Rögtön fel is szólaltam, hogy majd én elvállalom a közvetítő szerepét, mert Sunagakuréban születtem és jelenleg Konohában vagyok genin, így tehát tökéletesen megfelelek az akcióra. Hosszas veszekedés után végül is mindenki belement a dologba és egy még egy testőrt is kaptam magam mellé.
Utána elindultunk a megbeszélt találkozó hely felé, egy nyílt mezőre. Út közben nem próbáltak megtámadni minket, amit kicsit furcsálltam is, de nem tettem szóvá. Amikor megérkeztünk a helyszínre, nagyon izgultam és fogalmam sem volt, hogyan fogom mindezt véghezvinni. Úgy döntöttem, hogy improvizálni fogok és majd megpróbálok valami szónoklattal mindkét félre hatni. Ám mielőtt még elkezdődött volna a tárgyalás, egyszer csak ninják ugrottak elő mindenhonnan és rátámadtak a tárgyalás résztvevőire, a lázadókra és a klán más tagjaira is. A nagy zűrzavarban elszakadtam a Fuuma shinobitól, aki elkísért idáig. A támadóim túlerőben voltak és már-már úgy tűnt, hogy végem van, amikor egyszer csak Esu-sensei ott termett és szembe szállt az összes támadómmal. Segíteni akartam neki, de valaki leütött hátulról és elájultam. Fogalmam sincs, hogy mi történt, de amikor magamhoz tértem, mindenki gyászos arckifejezéssel állt az ágyamnál. Erre megkérdeztem, hogy mi történt. A Fuuma klán vezére elmondta, hogy súlyos veszteség érte az egész klánt, nagyon ember meghalt. De a legrosszabb csak utána következett. Amikor az erősítés megérkezett a helyszínre, engem ájultan találtak és mellettem Esu-sensei holtan feküdt. Erre elkezdtem sírni és nem akartam elhinni, hogy mindez megtörtént. Egyszerűen nem voltam hajlandó elfogadni a veszteséget. Dühös voltam mindenre és mindenkire. Napokig nem szóltam senkihez és amikor kicsit jobban lettem, azonnal visszatértem a Tűz országába. Azt hittem otthon végre megszabadulok a gyötrő kíntól, de nem így történt. És most, itt vagyok, a kezem remeg, mert újra fel kellett idéznem a történteket. Tovább kéne lépnem, de nem tudok... egyelőre.

Új sensei és a felmérés

Úgy egy héttel később elmentem az akadémia udvarára, ahol találkoztam az új senseiemmel. Megtudtam, hogy a neve Ainoko és elég jól ismerte Esu-senseit. Utána elmondta, hogy először végez egy felmérést és, ha megfeleltem, akkor megtanít nekem egy Doton ninjutsut. Viszont, ha elbukom, akkor egy hónapnyi kemény edzés fog rám várni. Gyorsan támadásba lendültem és Yuu tanácsát megfogadva először csak a gyengébb jutsujaimat vetettem be. Sajnos kiderült, hogy Ainoko-sensei nagyon jól használja a Doton technikákat, ráadásul az Árnyék klón jutsuval folyton előnyre tett szert, míg én jó pár sebet szereztem magamnak. Hiába vetettem be az erősebb Fuuton jutsujaimat, semmit nem ért ellene. Aztán Taijutsuval próbálkoztam, hátha abban gyengébb és végre neki okozhatok némi sérülést. Sajnos alaposan elszámítottam magam, mert Ainoko-sensei simán kivédte a Konoha Senpuut. Ezek után pár füstbombát vágott a földhöz és eltűnt. Előtte azonban elmondta, hogy meg kell találjam. Az első ötletem az volt, hogy a Hokage irodájában nézem meg. Ott Hokage-samától kaptam egy levelet, amelyre a következők voltak írva:

Ha el akarsz kapni, gyere velem játszani!
Következő nyomomat megleled, ha éhséged követed!

Ezek után elmentem az Ichiraku Ramenbe, mert a versike ide vezetett. Az illatok alapján hamar megtaláltam az éttermet. Amikor beléptem, köszöntem Teuchinak és Ayanénak, majd érdeklődtem, hogy nem-e járt itt egy furcsa szemű. Ayame egy étlapon megmutatta a következő üzenetet:

Evés után jó lehet lazulni
Ücsörögj a vízben, legyen időm...
Futkosni.
ELÕLED!

Ezen már egy kicsit jobban el kellett gondolkodnom, de hamarosan rájöttem, hogy a meleg vizű forráshoz kell mennem, ha meg akarom találni a következő nyomot. Látva Ayame pénzéhes tekintetét, rendeltem egy rament és gyorsan el is fogyasztottam. Utána futva tettem meg az utat a forrásig, mert nem akartam sokat késlekedni. Ott aztán találkoztam Izumoval, egy helyes sráccal. Tőle tudtam meg, hogy hova kell mennem. Ainoko-sensei vele üzentetett nekem:

Ainoko azt kérte tõlem, adjam át neked a természet csókját, de félõ, hogy ágynak dõlnél tõle.

S még egy levelet is kaptam hozzá, melyben a következő szavak álltak:

Jól rágd meg, amit Izumo mondott!

Ennél sem kellett túl sokat gondolkodnom, hiszen a kórházra célzott. Izumo meghívott fürdeni, de visszautasítottam, mondván, hogy most sok dolgom van. De megígértem, hogy később még bepótolom a dolgot. Azzal irány a kórház, ahol egy ügyeletes nővérkét kérdeztem meg. Sajnos nem tudta megmondani, hogy hagyta-e itt nekem üzenetet, mert szünete volt. Helyette a váróban ülő öt emberhez irányított. Az első tippem helyesnek bizonyult és tényleg a törött karú fiú volt az újabb kulcs. Szegény srácra annyira rátapadt a barátnője, hogy alig bírta átadni a következő üzenetet:

Tábortűznél töltheted a szép éjszakádat, vagy egy fiú nedves karjaiban.

Hoppá, újra el kellett mennem a forráshoz, ahol Izumóval találkoztam. Gyanútlanul megígértem neki, hogy bepótoljuk a fürdést, így hát állnom kellet a szavamat. A ruháim nagy részét magamon hagytam, s úgy merültem bele a tóba. A srác nem igazán akarta kibökni a következő nyomot, ezért inkább hagytam a dolgot, egyelőre. Néhány perccel később rájöttem, hogy az átázott ruháim miatt sokkal nehezebben tudok majd mozogni, így csak az alsóneműmet és a pólómat hagytam magamon. Izumonak láthatóan nagyon tetszett,a zonban a barátnőjének már kevésbe. Igen, éppen akkor jelent meg a kórházból már ismert nővérke, amikor elég közel ültünk egymáshoz a vízben. Természetesen utána következett a magyarázkodás a részemről. Huh, ebből hogy mászom ki?

A fogócska folytatódik

Miután sikeresen kirobbantottam egy vitát Izumo és a nővérke között, elkezdtem magyarázkodni, de nem sokat ért. A lány azt mondta, kövessem és én eleget is tettem a kérésének vagy inkább követelésének. Már magam sem tudtam, hogy milyen érzelmeket tükröz a hangja. Amikor megérkeztünk, kicsit elcsodálkoztam, hogy shinobi létére később értem ide. Vajon mit használt, hogy előbb ideért? Ez jó kérdés, de valószínűleg soha nem fogok rá választ kapni. Vagy az is megeshet, rosszul tettem fel a kérdést...
Na, mindegy most nem ez a fontos. Kiderült, hogy a féltékeny Júlia alias Yumi is egy beépített ember. Ezen nagyon meglepődtem és még jobban dühös lettem Ainoko-senseire. Ha legközelebb meg akar leckéztetni, akkor inkább verjen laposra. Ezzel be is fejeztük a témát! Egy újabb rejtvényt tartottam a kezemben, ami minden eddiginél rejtélyesebb volt és még egy kósza ötletem sem volt, hogy mire gondol a jounin.

Tényleg képes voltál belekeveredni egy szép szerelmi szálba? És ha Yumi épp meg akart volna tépni? Mégis mikor akarsz megtalálni?! Na jó, száradj meg ott, ahol más is meg szokott, ha kijön a vízbõl, de naptejért el ne menj a százjenesbe!

Hm... víz, száradás, naptej? Ez az, a sok lehetőség közül, ami szóba jöhetett, már csak egy maradt: a tengerpart. El is indultam, de előtte még elköszöntem a lánytól, hiszen a modorom még mindig a helyén volt (többé kevésbé...). A lehető leggyorsabban oda akartam érni, így a fákon ugrálva közelítettem meg a partot. Egy idő után elég nehéz volt megoldani az előbb leírt közlekedési módot, mert elfogytak a fás szárú növények. Homokszemeken meg még nem tudok ugrálni, sajnos. Körbenéztem, de nem láttam senkit. a turistaszezon már rég elmúlt, ráadásul csak én voltam ennyire szerencsétlen, hogy két olyan helyre küldtek, ahol sok a víz. Ez az én formám! Visszatérve a kedves kis feladatra, gyorsan körbenéztem a parton, hátha találok néhány furcsa dolgot, ami nem oda való. A következő dolgokra figyeltem fel: egy bontatlan naptej ( Ki az, aki csak úgy otthagyja a holmiját szétszórva?), egy sörösüveg homokkal tömve (Biztosan így próbáltak leszoktatni valakit az ivásról. Mit ne mondjak, különös egy módszer.) egy mélyre ásott piros napernyő (A színén kívül még az elhelyezkedése sem volt átlagos. Ráadásul csukva, hm...) és egy félig elkopott homokvár. Ha jobban belegondolok, ezek mind-mind a tengerpart velejárói, de mégis volt valami furcsa bennük. A lényeg, hogy egyszer csak megjelent Ainoko-sensei és gratulált nekem, mert sikerült eljutnom idáig, ezzel átmentem a próbán.

Egyik lábam itt, a másik ott

Avagy az újabb utazás Sunagakurébe és néhány jutsu megtanulása. Eljött az idő, hogy újra meglátogassam szülőfalumat, mert elég régen jártam ott. Szerencsére az út alatt nem akadt semmiféle bonyodalom és a Homok faluban örömmel fogadtak. Néhányan felajánlották, hogy megtanítanak pár jutsut, mert a falu vezetősége már értesült, hogy két hónap múlva rendezik meg a chuunin vizsgát. Erre rögtön lecsaptam, nem kevés bonyodalmat okozva két jounin kiképzőnek. Az egyikük két szél elemű jutsut tanított meg: a Fuuton: Tatsu no Oshigoto-t és a Gofu Boheki-t. Mindkettő az egyik legerősebb legyezővel elvégezhető technikák közé tartozik, de kellett a felkészülés a vizsgára. Elég sok idő kellett a megtanulásukhoz, egy-egy hét mindkét technikához. Aztán ráakaszkodtam egy másik ninjára is, aki a Doton elemben jártas és siekrült megkérnem, hogy tanítson egy ilyen elemű jutsut. A választás a Doton: Ganchuusou-ra esett, mert nem nehéz megtanulni, viszont harcban nagyon is hatékony. Egy kicsit nehezebb volt megtanulnom, de ennek az volt az oka, hogy fel kellett oldanom a Föld elemet. Persze ezt is sikerült megoldani és ilyenkor egyáltalán nem tartom magam egoistának. Egy hónapot töltöttem Sunagakuréban és végre úgy éreztem, itt felszabadulhatok. Ezt az érzést nem tudom leírni, mindenkinek a fantáziájára van bízva. Miután visszatértem Konohába, letámadtam Ainoko-senseit, hogy tanítsa meg a Kage Bunshin no Jutsu-t. Kénytelen-kelletlen, de végül is belement a dologba. Hiszitek vagy nem, két és fél hétig küzdöttem ezzel a nyomorult jutsuval, mire tökéletesen meg tudtam tanulni! Sokaktól hallottam, hogy nehéz technika, de azt senki sem mondta, hogy ennyire. Utána belekezdtünk a Doton: Iwagakure no Jutsu-ba is, de azt még nem tudom tökéletesen használni.

Jaj, Naka újra itt, micsoda öröm!

Egyik nap kimentem az akadémia udvarára, hogy gyakoroljak egy kicsit, de történt valami váratlan. Megpillantottam egy szivárvány színekben pompázó hajkoronát, ami a drága jó Nakacsánomhoz tartozik. Azonnal odarohantam hozzá és erősen megöleltem. Persze vissza is kaptam, a jó öreg csontropogtatós Nakás ölelésben. Ezek után beszédbe elegyedtünk. Mindenről esett szó, a harcokról, a fiúkról, a jutsukról, sőt még a chuunin vizsgáról is! Kiderült, hogy Naka Tsuki álnéven jött vissza a faluba és részt fog venni a legújabb vizsgán. Aztán következtek az élménybeszámolók és kiderítettem, hogy drága barátosném felszedett egy übertáp pasit magának. (Aki magára ismer, jelentkezzen!) Nem sokkal később megjelent egy chuunin srác, aki felajánlotta, hogy megküzd velünk, amolyan békés gyakorlás céljával. Azonnal belementünk, hiszen a szeles geninek már csak ilyenek. A harc nem ment túl jól, mert mindenki csak magára figyelt, pedig Nakával nagyon jól össze tudtunk volna dolgozni. Rájöttünk, hogy így nincs semmi értelme a dolognak és abbahagytuk a harcot. Kiegészítésként megjegyezném, hogy majdnem felrobbantották a legyezőmet, ezt a pofátlanságot! Mellesleg jó lenne befejeznem a naplóírást, mert a végén lekésem a vizsgát. ^^

**Koreko Rui** Csüt. Ápr. 01 2010, 14:17

Gundan bővítmény

Első év

Chuunin vizsga első kör (befejezés)
A Chuunin vizsga tovább folytatódott, s kiderült, hogy a kis csapat eléggé széthúzott az első körben. A vizsgáztatók éppen azt várták, hogy mindenhova együtt menjünk, de többször is szétváltunk, ami miatt jelentősen megromlott a helyzetünk. Talán sejtenünk kellett volna, mire megy ki a játék, de csak arra koncentráltunk, hogy sikerrel vigyük végig azt, amit elkezdtünk. Éppen ezért, amikor Arashi visszatért a következő megfejtéssel, már nem érdekelt, hogy hova kéne menni, csak maradjunk együtt, mert ez így nem megoldás. Hangot is adtam a véleményemnek, aminek meglett a hatása. Ezek után folytattunk az utunkat a szigeten, s még jó pár helyre el kellett látogatnunk. Már azt hittük, hogy végleg vége és nem jutunk tovább, amikor egy Takigakure ninja közölte velünk, hogy vége van, mehetünk a második a második körbe. Alig hittem el, tényleg továbbjutottunk, nem kell az első vizsgámról hazamennem. Sajnáltam volna, ha megbukunk főleg, mert Arashinak ez volt a második megmérettetése. A következő kör előtt nem volt semmilyen pihenő, azonnal indulnunk kellett egy titkos helyre. Már csak valami kísérteties hely hiányzott. Amúgy is, kicsit sok volt a víz, bár már kezdtem hozzászokni. Közben történtek furcsaságok, például a rejtélyes alak, aki elvitte Nakát, de vissza is hozta, méghozzá épségben.

Chuunin vizsga második kör
Azt már elárultam, hogy sikeresen teljesítettük az első kört, de még nem is sejtettük, mi vár ránk. A második körben harcolnunk kellett, s attól féltem, hogy Nakát sorsolják ki ellenem. Szerencsére nem így történt, mert akkor tuti a földön fekve végeztem volna. S itt most nem a pihenésre gondolok, hanem a vereségre. Ám a sors (ha létezik ilyen) kegyes volt hozzám és egy lányt kaptam ellenfélnek. Viszont ebben nem volt túl sok köszönet, mert hamar kiderült, hogy Raiton chakrával rendelkezik, ami jelentősen megnehezítette a helyzetet. Mindenféle villámcsapást és egyéb technikát zúdított rám, amitől kénytelen voltam egy ideig menekülni. Nagyon ismerős volt a helyzet, arra emlékeztetett, amikor az újdonsült senseiem ellen kellett küzdenem. Rájöttem, hogy a Doton elemmel ki tudnám játszani, főleg az Iwagakure no Jutsuval. Mivel a másik kunoichinek nem volt semmiféle segítsége, így a sziklás részen olyan közel tudtam kerülni hozzá, hogy nem okozott gondot a Konoha Senpu bevetése. Ezzel a földre terítettem, ahol már az enyém volt az előny. De egy valamit kihagytam a számításból, méghozzá a másodlagos elemét. Amíg nem volt a látószögemben, addig létrehozott vízből egy másolatot és azzal terelte el a figyelmemet. Nem volt más választásom, segítséget kellett hívnom, ami Lianti személyében meg is érkezett. A farkas hamar megértette a helyzetet és mindent megtett, hogy segítsen. A Kage Bunshint még nem akartam bevetni, mert arra gondoltam, az jó lesz meglepetésnek. A megidézett segítőm egy ideig egészen jól elvonta a lány figyelmét, s addig volt időm gondolkodni. Lianti szerencsés választásnak bizonyult, mivel ő a leggyorsabb a megidézett farkasok közül. Az ellenfelem újból és újból a Mizu Bunshin no Jutsu-t használta megtévesztésnek, amiből kezdett nagyon elegem lenni, ám egyszer csak megtaláltam a gyenge pontot. A másolat nem mehetett nagyon messze a használótól, ami miatt a kunoichi is mindig a közelben volt, de mivel nem őt kerestük, kicsúszott a gyűrűnkből. Éppen ezért üzentem Liantinak, hogy a szaga alapján keresse az ellenfelemet. Ez bejött és sikeresen sarokba szorítottam. Mivel a lány elég sok chakrát felhasznált arra gondoltam, hogy elég lesz egy kisebb támadás. A Fuuton: Daitoppát vetettem be, ami arra tökéletes volt, hogy elkábítsa a kunoichit. Így jár az, aki felfedi az összes kártyáját. Nagy szerencse a legyező nélküli Fuuton technikák ismerete, legalább egy páran azt hiszik, hogy csak dísznek van.

Chuunin vizsga harmadik kör, a helybeli ellenfél
Alig, hogy túlestünk az első szelektáló körön, nemsokára következett az újabb. Itt már egy kicsit féltem, mert a harmadik körbe olyanok jutottak be, akik sokkal tapasztaltabbak voltak, mint én. Hiába, aki elsőre próbálkozik, bizony számítania kell a nehézségekre. De nem adtam fel, rágyúrtam a közelharcra (megint súlyokkal mászkáltam), aminek meglett az eredménye. Az eddigiek miatt nem jutott túl sok időm a gyorsaságom továbbfejlesztésére, viszont ez a kis segítség jól jött. Újból azt éreztem, rászolgáltam arra, hogy itt legyek. Esu-sensei emléke is erőt adott és reméltem, a legjobbat ki tudom hozni magamból.
El is kezdődött a harmadik kör, viszont az én harcom volt a legutolsó. Na, de így legalább biztosan végignézhettem az összes harcot, ami egy picit felvidított. Amikor rám került sor bevetettem a titkos fegyveremet, a chakra gömböt. Már ismertem a hatásait, s tudtam ez a legjobb esélyem, ha nyerni akarok. Pechemre egy hazai srácot sorsoltak ki ellenem, ezért teljes bizonyossággal kijelentettem magamnak: az ellenfelem eleme a Suiton. Sajnos az első támadás alaposan megcáfolta az elméletemet. Egy lángcsóva hagyta el a fiú száját, és ha nem gyúrtam volna rá a gyorsaságra, tuti ropogósra sülten végeztem volna. Néha úgy érzem, mázlista vagyok. A chakragömb hatása egyre jobban kezdett eluralkodni rajtam, így már nem csak védekeztem, hanem támadtam is. Előkaptam a legyezőmet és a Kamaitachi no Jutsu-val védtem ki a tűzgömböket, majd pedig ugyan ezzel a technikával meg is rohamoztam a fiút. Mindketten elárultuk az egyik elemünket, ezért ment a találgatás, hogy vajon kinek mi a második beállítottsága. Még mindig a Suitonra tippeltem, habár ez eléggé elbizonytalanodni látszott. Egyelőre még nem akartam használni az erősebb jutsuimat, mert felmértem, hogy az ellenfelem meddig képes elmenni. Egy idő után a Daikamaitachi no Jutsut vetettem be, ami eléggé meglepte a ninját. Nem számított erősebb támadásokra, főleg mert tudta, hogy először próbálkozom a vizsgán. Az erősebb szél támadás miatt kénytelen volt elárulni a második elemét is, ami Doton volt. Ilyen nincs, ezt nem hiszem el! Még szerencse, hogy a titkos fegyverem megvolt. Gyorsan kerestem egy alkalmas búvóhelyet a sziklák között, majd bevetettem a Kage Bunshin no Jutsu-t. Tudtam, hogy nagy kockázatot jelent, de vállaltam a következményeket. Addig én magam az Iwagakure no Jutsu segítségével elrejtőztem. Innentől a másolatra bíztam, akiben nagyon megbíztam. Szerencsére a másik Rui kitűnően harcolt, de hát ennek a jutsunak pont az a lényege, hogy ugyan olyan lesz a másolat, mint az eredeti használó. A rejtőzködés alatt sikerült kifigyelnem a fiú mozdulatait, ezért innentől nem volt szükségem a ’másik én’ segítségére. Feloldottam a jutsut, ami nagy meglepetést okozott mind az ellenfelemnek, mind a közönségnek. Nem volt időm gondolkozni, a Gofu Bohekit használtam, aminek köszönhetően a másik shinobi a földön kiterült.

A végeredmény
Néhány nappal később közölték velünk, hogy megvan az eredmény. Mindenki azonnal a Nyugalom Centerbe vonult, ahol kihirdették az újdonsült Chuuninok neveit. Nagyon füleltem, hogy meghalljak minden nevet. Amikor Naka nevét felolvasták nagyon megkönnyebbültem, ő legalább átment. Mivel névsorba haladtunk, nemsokára én következtem. Előtte még Arashi nevét is hallottam, tehát az egy szem fiú csapattársam is Chuunin lett. Idegesen doboltam az asztalon, amire többen is felfigyeltek. Nem tehetek róla, ideges voltam. Ám hamar kiderült, hogy csak fölöslegesen aggódtam, mert az én nevem is elhangzott. Nem tudtam, hogy most azonnal fölálljak és induljak bulizni, vagy várjak még vele. Kicsit ciki lett volna, így inkább megvártam, amíg visszaérünk Konohába.

Az utazás
Ez is egy élmény, azért veszem külön. Ugye már elég sokszor említettem, hogy félek a víztől, főleg a tengertől és az óceántól. Nagy szerencsétlenségemre a visszaút is hajóval történt, ami miatt kénytelen voltam a kabinomba zárkózni, mert nem bírtam volna odakint. Néhányan meglátogattak és kérdezgették, hogy jól vagyok-e. Ennek nagyon örültem, viszont igent sose válaszoltam, mert az állandó imbolygás betett a gyomromnak. Az út alatt csak párszor ettem, bár azt se nagyon kellett volna. Hamarosan szilárd talajt éreztem a lábam alatt, aminek nagyon örültem. Talán az elsők között voltam, akik partra szálltak. Mindenesetre Nakát és Arashit nem találtam meg, ezért úgy döntöttem, egyedül folytatom az utat. A Vízesés országa nincs olyan messze, még szerencse, hogy nem a Víz országába mentünk. Az úton sok furcsa emberrel találkoztam, de mindez már meg se lepett.
Itt most a lényeg az, hogy a határon néhány ninja megállított. Konoha szimbólumát viselték, így nem tudtam hová tenni az igazoltatást. Elkérték a Chuunin vizsgás papírjaimat, amivel igazolni tudtam a kilétemet. Kiderült, hogy amíg a vizsgán voltam, a világ kicsit megváltozott. Legyőzték Uchiha Gorotót, akiről már párszor hallottam. Nagyjából tíz perc után utamra is engedtek, nem találtak semmi gyanúsat nálam. Bár még az is megfordult a fejembe, hogy esetleg Nakát keresik. Mindenesetre őt nem tudtam figyelmeztetni, de biztos voltam benne, a hercege majd megvédi.

Újra itthon
Épségben érkeztem meg Konohába és már nem volt miért aggódnom. Az első dolgom az volt, hogy elmentem a Yamanaka virágüzletbe és vettem egy szál virágot. Utána a temetőbe vezetett az utam, ahol Esu-sensei sírja van. Megköszöntem neki a sok segítséget és azt is, hogy mindig kiállt értem, sőt az életemet is megmentette. Nem tudom meddig lehettem ott, de egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy valaki megrázta a vállamat. Fölnéztem és már kezdett lemenni a nap, úgy tűnt elaludtam. Bocsánatot kértem és amilyen gyorsan csak tudtam, elmentem onnan. Eléggé kínosan jött ki a dolog, nem tagadom.
Másnap rögtön a Hokage irodájába mentem, hogy beszámoljak a vizsgáról és a sikeres Chuuninná avatásomról. A Godaime örült annak, hogy sikeresen megkaptam a magasabb rangot. Persze ő korántsem volt annyira boldog, mint én, már-már ugráltam, de azért igyekeztem visszafogni magam. Megemlítettem, hogy esetleg kaphatnék egy magas szintű küldetést, mire jól megkaptam, mégis mit képzelek, éppen hogy Chuunin lett belőlem. Kaptam egy hónap szabadságot, amit azzal tölthettem, amivel akartam. Először gondolkodtam rajta, hogy megkérdezem, komolyan gondolta-e a drága Hokage-sama, de úgy döntöttem veszteg maradok. Őszintén szólva nem akartam freskóként végezni.
Most sokan azt gondolnák, hogy biztosan kerestem egy sensei-t és egy rakás technikát megtanultam. Nos, ez nagy tévedés, ugyanis a klánom felkutatásának szenteltem a négy hetet. Először Konoha könyvtárában kezdtem a kutatást, de amióta itt jártam, nem került be új tekercs. Éppen ezért ellátogattam abba a faluba, ahonnét az egyik barátom azt a tekercset hozta. Reméltem, hogy az öregember még mindig él és többet tud majd mondani a családomról. Amikor odaértem láttam, hogy az életkörülmények nem a legjobbak. Próbáltam kérdezősködni, ám ilyen helyeken sosem szívlelték az idegeneket. A keresgélésemet nemsokára siker koronázta, mert szó szerint belefutottam a keresett személybe. Először nem tudtam mit mondjak, végül csak bemutatkoztam, remélve hogy ebből rájön látogatásom céljára. A módszerem bevált, bár azt hiszem a két hét egy kicsit sok volt abban a furcsa faluban. A legfontosabb dolog, amit megtudtam, hogy nem én vagyok az utolsó Koreko, még élnek néhányan szerte a világban. Nem tudom miért maradtam olyan sokáig, talán megkedveltem az egyszerű életet.

Nyeregben a kunoichi
Vagyis jómagam. Az egy hónap szünet végül is nagyon jót tett, feltöltődtem és elfelejtettem az ügyes-bajos dolgaimat. A klánról természetesen nem feledkeztem meg, de nem akartam ellátogatni a Szél országába, mert küldetéseken kívül mindig négy-öt hónapot voltam ott. Ugyan ez régen volt, de ismerem magam, nem lett volna másként akkor sem. Éppen ezért egyszer elsomfordáltam Tsunade-sama irodájába és kértem egy küldetést. A nőnek nem volt semmi kifogása ellene, sőt rögtön egy B szintű feladatot osztott rám. Ennek nagyon örültem, hiszen nem minden újonc Chuunin kap rögtön ilyen megbízást. Amikor a részletekről tudomást szereztem, legszívesebben visszaadtam volna a lapot. A küldetés a Víz országába szólt, ahova ugyebár hajóval kell utazni. Testben és lélekben is összekaptam magam, mert nem akartam csalódást okozni a falu vezetőjének.
Amikor megérkeztem, egy gyilkosság helyszínéhez vezettek. A tettest senki nem látta, de annyi bizonyos volt, hogy az áldozat Konoha ninjához tartozott, amíg élt. A háborús helyzet miatt kicsit kényelmetlenül éreztem magam, nem láttak szívesen a szigetországban. Ahogy hozzáláttam a nyomozáshoz, többször értek ’véletlen’ balesetek, s ez alapján tudtam, jó nyomon járok. A tettest másfél hét kemény nyomozás után sikerült megtalálnom. Egy Getsugakure elveszett shinobi követte el a brutális gyilkosságot, ami egy rituáléhoz hasonlított. Alig tudtam hazavonszolni a férfit, mert én is elég sok sérülést szereztem.

A hosszú szünet
Konohában maga Tsunade-sama vett kezelésbe és akárhányszor az állapotom felől érdeklődtem, mindig kitérő választ kaptam. Már-már azon voltam, hogy túszul ejtek egy nővért, s úgy fogom kicsikarni a választ. Legalább az agyammal nem volt baj, a vizsga óta néha-néha úgy viselkedtem, mint Naka. Ám ez egyre jobban kezdett elmúlni és a helyére lépett egy ismeretlen lány.
Végre valahára sikerült találnom egy nővért, aki hajlandó volt válaszolni a kérdéseimre. Viszont a válaszra nem készültem fel, nagyon nem. A hölgy elmondta, hogy eltört egy bordám, ami a tüdőm felé kezdett elmozdulni, s egy jó darabig ágyhoz leszek kötve. Alig tudtam elhinni, ezek szerint az egy hónap csak a bemelegítés volt. A jó hír, hogy valami spéci gyógymódot találtak, aminek köszönhetően megúsztam másfél hónappal a lábadozást. A sikersorozat után pechsorozat következik, ez a szabály. Addig legalább volt időm gondolkodni az életemről, a döntéseimről, s a régi szép időkről is elmélkedtem néha. Eszembe jutott az első küldetés, a Naka-Yuu-Rui trió és Esu-sensei. Aztán az ostrom, a végzetes küldetés az Eső országába, valamint egyéb szép és kevésbé szép dolgok.

Jutsu tanulás
Elérkezett a várva-várt rész, méghozzá néhány új technika elsajátítása, a pontosság kedvéért kettő. Kaptam egy új senseit is hozzá, így ha jól számolom már a negyediknél tartok. De nem baj, mert a gonosz nőnek álcázott démon után egy hasonlóan jó fej tanítót kaptam, mint Esu-sensei. A férfi még kezdőnek számított a kiképzők között, viszont ettől csak könnyebbé vált a helyzet. Sokkal lazábban fogta fel a dolgokat, mint azt vártam, ám az edzések alatt átváltott szadista ninjába. Először egy kicsit az erőnlétemen javítottunk, mert a kórházban elégé elpuhultam. Ismételten viselnem kellett a súlyokat, viszont hetenként nehezebbre cseréltem. Hamarosan gatyába rázódtam, aminek Shinji-sensei nagyon örült. Kicsit érdeklődött a jutsuim felől, majd megállapította, hogy a Doton elemben tud segíteni, de a Fuuton eléggé távol áll tőle. Így hát két igen hasznos Ninjutsut tanultam meg, amik a Föld elemhez tartoznak. A Doton: Ari Jigoku és a Doton: Doryuu Heki került terítékre. Mindkettőt nagyon hasznosnak találtam, a másodikat három hét alatt sikerült teljesen megtanulnom. (Tudom, hogy ez elég hosszú idő, de elég nehéz jutsuról van szó.) A másikkal viszont voltak némi gondok, sokkal jobb chakrairányítást követelt, mint amilyennel rendelkeztem. Éppen ezért a Doton: Ari Jigoku -t hanyagoltuk, amíg meg nem tanultam irányítani a chakrámat. Ezek után vettem észre, hogy a Kage Bunshin no Jutsu is egyre jobban ment. Visszatértünk a jutsuhoz, ami abból állt, hogy a földet teljesen szét kellett porítanom a chakrám segítségével. Először még annak is örültem, hogy el tudtam kezdeni a porítást. Később egyre jobb és jobb lettem, egy hónap alatt eljutottam arra a szintre, hogy harcban is tudtam alkalmazni, de még nem volt tökéletes. Még másfél hét kemény gyakorlás várt rám, mire elmondhattam, hogy megtanultam a technikát.

Küldetések időszaka, a TOGU
Az év további részében elváltam Shinji-senseitől és kisebb-nagyobb küldetésekre jártam el. Kaptam C és D szintű feladatokat vegyesen, ám az is előfordult, hogy kisebb munkákat bíztak rám. Szerencsére a Víz országa nem tartozott a legtöbbet látogatott helyek közé. Eljutottam sok helyre, jártam a Démonok országában, a Hold országában és a Villámok országába is. Az eredeti otthonomat, vagyis a Szél országát valamiért nem vették bele a keretbe. Amit még érdemes megemlíteni, hogy felkeresett egy Arashikage Kaito nevű shinobi és felajánlotta, hogy csatlakozzak a TOGU-hoz. Ez egy szervezet, ami a világbéke megteremtését tűzte ki célul. Nem mondom, kissé naiv elképzelésnek tartom, de valakinek mégiscsak meg kell próbálnia. Természetesen igent mondtam és így tagja lettem a szervezetnek.
Mindeközben pedig érzékeltem a sötét fellegeket, amik a világ felett gyülekeztek.

Második év

Új szövetségesek
Az egész egy levéllel kezdődött, amit az Eső országából kaptam, egészen pontosan az ottani Fuuma klán birtokról. A vezető azt akarta, hogy látogassak el hozzájuk, mert van valami, amit látnom kell. A víz gondolatára kicsit megborzongtam, de azért összepakoltam és nyakamba vettem a világot. (Na jó, ez azért kicsi túlzás.) Nem vittem túl sok cuccot, tudtam, hogy úgyse maradok olyan sokáig. Megmutattam a Hokagénak a levelet, aki gyanított valamit, nekem viszont nem szólt róla. Azért persze elengedett, már nem kellett úgy vigyázni rám, mint Genin koromban. Egy újabb utazás vette kezdetét.
***
Az erdő kezdett egyre jobban megváltozni, a lombhullató fák helyét inkább a trópusi esőerdőkben honos növények vették át. Innen tudtam, hogy közeledem az Eső országának határához. Az idő is egyre hidegebb lett, míg végül elkezdett esni. Szerencsére felkészültem erre is, hoztam magammal esőkabátot.
Aztán egyszer csak hallottam, hogy valaki sír. Követtem a hangot, míg végül rátaláltam egy bokorban kuporgó kislányra. A szeme vörös volt a könnyektől és nagyon meg volt rémülve, ami eléggé felzaklatott. Úgy döntöttem, segítek neki, ennyi késést biztosan el fognak nézni. Megkérdeztem, hogy hívják, de nem válaszolt, ezért maradtam a kislány megszólításnál. Próbáltam faggatni, ám nem vezetett sehová, míg végül a vizes földbe rajzolt egy nyilat. Pont arra mutatott, amerre tartottam. Felajánlottam, hogy elkísérem egy darabig, hátha közben összefutunk a szüleivel. Ez meg is történt, csak épp nem úgy, ahogy gondoltam. Fél óra gyaloglás után mindenhonnan fegyverek kezdtek rám záporozni a fák közül, alig bírtam kivédeni. Hirtelen egy erős szorítást éreztem a nyakamon és elájultam.
Amikor fölébredtem, egy fához voltam kötözve, ráadásul elvették a legyezőmet és a fegyvereimet. Egy tagbaszakadt ninja elkezdett faggatni, hogy hol vannak a társaim, mit műveltem a kislánnyal és még hasonló dolgokat, amikről fogalmam sem volt. Közöltem vele, hogy nem is ismerem a lányt, egy bokorban találtam rá, ahol sírdogált. Nem hittek nekem és már arról kezdtek tárgyalni, hogy öljenek meg. Többször is átfutott az agyamon, hogy most jött el a vég, kész ennyi! De egyszer csak a kislány futott oda hozzám, majd egy sebekkel tarkított ninja követte. Eloldozott és visszaadta a fegyvereimet, meg a felszerelésemet. Kiderült, hogy a kislányt egy ellenséges ninja banda rabolta el és engem gyanúsítottak. Szerencsére a lány elmesélt mindent, így tisztázott engem is. A férfi, aki elengedett, elmondta, hogy ha máskor is erre járok, mindenképpen nézzek be, ígéretes harcosnak tűnök. Aztán újra elkábítottak és ott tértem magamhoz, ahol az egész elkezdődött.

A Fuuma birtokon
Néhányan furcsának találták, hogy egyszerűen besétáltam, nem jelezte semmi az érkezésemet. Ennek az volt az oka, hogy amikor először jöttem ide Esu-senseijel, akkor megmutatta a titkos pecsétet, ezzel tudtam bejutni a birtokra. A klán vezetője elég sokat titkolózott előttem, ami gyanakvásra adott okot a részemről. Próbáltam némi információt szerezni, de sajnos zsákutcába futottam. Egy valamit sikerült elérnem, egy rózsaszín hajú lány akaszkodott rám és állandóan azzal nyaggatott, hogy tanítsam meg pontosan célozni a fegyverekkel. Hiába mondtam, hogy az nekem sem az erősségem, hajthatatlan maradt. Így aztán kénytelen voltam némi senseikedést bevállalni. Először mindig megpróbáltam valami kifogást találni, de négy nap után már szívesen mentem el az edzőterepre, ahol a bábukat szétdobáltuk. Igyekeztem nem túl komolyra venni az edzést, ami meghozta az eredményt. Ayaka elég jól megtanult célozni és miután elmondtam neki, hogy ’levizsgázott’ kaptam a nevem mögé egy sensei utótagot.
A vezető, Modori-sama végig figyelemmel kísérte a tanítást, s azt mondta, látszik Esu-sensei tanítása. Amikor megemlítette a nevét, nem tudtam tovább visszafojtani a könnyeimet. Egyszerűen nem értettem miért kellett így véget érnie. Hirtelen valaki megfogta a vállamat, mire rögtön hátranéztem. Nem hittem a szememnek, a régi mesterem állt velem szembe, teljes életnagyságban. Nem káprázat volt és nem is valami csalás, azt rögtön kiszúrtam volna.
Aztán következett a magyarázkodás. Esu-sensei elmondta, hogy azért volt szükség a ’halálára’, mert sokaknak szálka volt a szemében. Azt is megtudtam, hogy el akart jönni a Chuunin vizsgára, mert tudomására jutott a nevezésem. Sajnos a kényes helyzet miatt nem mutatkozhat túl sokat, ráadásul még Konohába sem térhet vissza. Ezért aztán megesketett, hogy soha senkinek nem mondom el, hogy életben van. Nehéz szívvel, de igent mondtam. Ez az a helyzet, amibe a legtöbb ember utál belekeveredni, a szívem és a kötelességtudatom harcolt. Végül az előbbi győzött, nem akartam, hogy a mesterem és példaképem tényleg meghaljon. Azt viszont megkérdeztem, hogy nem lenne-e túl feltűnő, ha mondjuk minden második hetet az Eső országában töltének. A válaszok halk sóhajok és szemforgatások képében érkeztek, s ebből tudtam, hogy mi a helyzet.

A jutalom, Fuuton: Atsugai
Néhány nappal később felkeresett Ayaka apja és elmondta, hogy nagyon hálás, amiért végre kikupáltam a lányát. Ő sajnos nem tudta elérni, hogy pontosan célozzon. Jutalmul felajánlotta, hogy megtanít egy Fuuton jutsut, ami minden helyzetben jól jön. Megkérdeztem, honnan tudja a beállítottságomat, mire a hátamon lévő legyezőre bökött.
Másnap hozzá láttunk a tanuláshoz, de Kidoku figyelmeztetett, hogy nem lesz könnyű elsajátítani, hiszen egy A szintű jutsuról volt szó. Elmutogatta a kézjeleket és egy hatalmas, viharszerű széllökés hagyta el a száját. A Fuuton: Atsugai nevű technikáról volt szó. Azt ugyan megemlítettem, hogy ismerek már A szintű Fuuton jutsukat, de azok mind legyezővel végrehajthatóak, így még jól is jött egy ilyen fajta támadó technika. A kézjeleket könnyen meg tudtam tanulni, azokkal nem volt gond. A chakraszintem is megfelelő volt, főleg a sok edzés után. Kidoku csodálkozott, hogy ennyi energia szorult belém. Néha még este is kimentem edzeni, amikor csend volt és el tudtam mélyülni a gondolataimban.
Három hét alatt elértem a kívánt szintet, ami azért volt, mert az elsődleges elememet mindig is könnyebben tanultam meg. Ez most sem volt másképp.
Összesen másfél hónapot töltöttem az Eső országában, már előre féltem Tsunade-samától.

Az új irányvonal
Miután visszatértem az Eső országából, leadtam a jelentést a Hokagénak, aki villogó szemekkel nézett egész idő alatt. Kíváncsi volt, hogy mégis mi tartott ennyi ideig. Az utazással és az egyéb kalandjaimmal együtt majdnem két hónap ment el az évből és még alig csináltam valamit. Úgy próbáltam mentegetőzni, hogy megemlítettem az Atsugai megtanulását. Aztán, hogy a kedvébe járjak, szóba hoztam a medikus ninja képzést, amire korábban azért nem jelentkeztem, mert nem tartottam felkészültnek magam egy ilyesfajta tanulásra. Most viszont, két és fél évnyi tapasztalattal a hátam mögött, úgy döntöttem, ideje belevágni a dologba.
Sakura mellé szegődtem tanulónak, aki már sokkal előbbre járt a gyógyítás terén, mint én. Szerencsére a lelkesedésem továbbra is megmaradt, ráadásul a chakrakontrollom majdnem kenterbe verte a rózsaszín hajú kunoichiét. Közben végig Esu-senseire gondoltam, ami miatt néha-néha rám kérdezte, hogy mi van velem. Mindig kitaláltam valamit és így nem fogtak gyanút. Az első pár hét nagyon kegyetlen volt, főleg amikor maga a Hokage tartott erőnléti edzéseket. Három hónap után úgy éreztem, hogy nem bírom tovább és abbahagyom az egészet. A testem szenvedett, az állandó izomláztól alig bírtam aludni, ráadásul a legtöbb csontom megrepedt egy-két helyen. Hiába, Tsunade-sama fákhoz vagdosta a tanítványait, sosem kímélte őket, s köztük engem sem. De be kell valljam sokkal keményebb lettem, már nem rohantam segítségért pár súlyosabb sérülés miatt.
Tsunade-sama keze alatt gyorsabban fejlődtem, mint hittem és bár mindig is Sakurával foglalkozott a legtöbbet, a többiekkel is törődött. Az izmaim szálkásabbak lettek, s az edzések miatt nem sokat változott az alakom. Néhány héttel később elkezdődhetett a Taijutsu edzés, mivel egy medikus ninjának sokkal több felé kell figyelnie. Az alapszabályt is megtanultuk: ha meghal az orvos, az egész csapat odaveszik. Ennek fényében két olyan technikát tanultam meg, aminek hatására képes voltam óriásikat ütni és rúgni. A két jutsu pedig a Gouwan és a Tsuten Kyaku volt. Először kicsit furcsának találtam, hogy egy ökölcsapással falakat tudtam áttörni.
Párszor kérdezgettem Tsunade-samát a régebbi tanítványairól, de nem szívesen beszélt róluk. Addig faggattam, amíg elmondta, hogy az egyik Chuunin lány eltűnt. Találtak egy hozzá hasonló holttestet, de a Hokage bízott benne, hogy csak valami elterelésről volt szó. Egy részem ki akarta deríteni, hogy mi történt, de végül nem tettem. Bár azt nem tudom miért.
Miután a fizikai erőm nagyobb lett, következhetett az igazi medikus jutsu elsajátítása. A Shousen Jutsut tanultam meg, amivel képes voltam kisebb-nagyobb sérüléseket begyógyítani. Először nem ment valami jól, a zöld chakra sehogy sem akart előbújni, ám a jó pár hét próbálkozás meghozta a gyümölcsét. Ahogy teltek a hónapok azt vettem észre, hogy egyre könnyebben és gyorsabban tudtam meggyógyítani a sérüléseket.
Az év vége lassan eljött és csak akkor eszméltem rá, hogy már két év van mögöttem. Ezt nehéz volt elhinni.

Harmadik év

Az orvos keresztje
Ez volt az első küldetésem, mint orvosi kisegítő. Természetesen sokkal profibbak is velünk tartottak az A szintű misszióra. Ezúttal a Hold országába kellett elmennünk, s nagy meglepetésemre a vízfóbiám közel sem volt annyira meghatározó, mint korábban. Már ki mertem menni a fedélzetre, hogy megcsodáljam a kék habokat. Haladás, ugye?
Amikor kikötöttünk, nem várt akadályba ütköztünk, méghozzá egy csapat shinobi állta az utunkat és a szándékaik nem voltak békések. Perceken belül egy zűrzavaros csata alakult ki, nehéz volt megkülönböztetni a barátot az ellenségtől. Azonnal a farkasok segítségét kértem, akik szaglással meg tudták különböztetni az embereket. Támadásba lendültem, de valahogy a csata kellős közepébe kerültem. Innen nem volt kiút, ráadásul a helyzet annyira ismerős volt. Egyszerűen leblokkoltam. Az egyik társam a nekem szánt shurikenek elé vetette magát.
Miután lezárult a csata és eltakarodtak az elveszett ninják, nekiláttunk a sebesültek meggyógyításához. Teljes erőmmel arra koncentráltam, hogy megmentsem a megmentőmet. Ám minden hiába volt, a sebei túl mélyek voltak, ráadásul a meleg környezetben a baktériumok gyorsabban szaporodtak, a sérülései elfertőződtek. Hiába adtam bele mindet, még a chakragömböt is bevetettem. Ez sem segített, a férfi meghalt. Ott térdeltem a holttest felett és sírtam, már olyan régóta folytak befelé a könnyeim, ideje volt kiengednem a fájdalmat.
Ekkor jöttem rá, hogy a medikus ninják mekkora keresztet hordoznak. S volt még valami, az orvosok nem életeket mentenek, csupán a szenvedést enyhítik.

A rokon
A keserves kezdet után eljutottunk Getsugakuréba, a Hold országának shinobi falujába. Elámultam, hogy mennyire más, mint otthon. A turisták, a nyüzsgés, az élet, egyszerűen olyan volt, mint egy álom. Szükségem is volt egy kis szünetre, ezért megkértem a küldetés vezetőjét, hogy had menjek el körülnézni egy kicsit. Addig is, titokban tudtam egy kicsit nyomozni. Egyszer csak betértem egy kis ajándékboltba, mert szerettem volna valamit venni. A tulajdonos nem volt bent, de egy lány tartotta a pénztárnál a frontot. Addig-addig nézegettem, míg odajött és azt mondta, legalább annyira határozatlan vagyok, mint ő. Erre mindketten nevetni kezdtünk és beszédbe elegyedtünk. Elmondta, hogy nem ismerte a szüleit, még az anyját sem, mert a nő örökbe adta néhány hónappal a születése után. A bemutatkozás elég érdekesre sikerült és mindketten nagyon meglepődtünk. Egyszerre mondtuk meg a nevünket, s kiderült, a lány a rokonom. Koreko Suzume mutatott néhány fényképet, amit az anyja adott oda az árvaháznak. Majdnem öt percen keresztül bámultam a felvételek, mert mind az édesanyámat ábrázolták. Ezek szerint Suzume nem csak egyszerű rokon volt, hanem a húgom. A váratlan fordulat után még jobban meg akartuk ismerni egymást, ezért meghívtam egy fagyira. Az egész napot elbeszélgettük, úgyhogy utána magyarázkodhattam a parancsnoknak, égett a pofám rendesen.
Másnap kiderült, hogy az egész utazás hiába volt, mert a helyi ninják még aznap intézkedtek. A shinobikból álló banda maradéka már nem volt ellenfél a számukra. A csapatunk előkészítette a teljes megsemmisítést. Na, mindegy legalább a testvéremet megtaláltam.

’Világlátás’ Koreko módra
Kicsit idegesítőnek találták, hogy állandóan útra akarok kelni, ám ez most más volt. A családom került a középpontba, s igyekeztem mindent elkövetni annak érdekében, hogy összeszedjem a klánt. Igaz, ez nem úgy sült el, ahogy terveztem. Annak ellenére látogattam el a Szél országába, hogy tudtam, az év hátralévő részét ott fogom tölteni. Tsunade-sama nehéz szívvel engedett utamra, mert ő is nagyon jól ismer. Egyébként, ha valaki azt gondolná, hogy vándor ninja lettem, az téved. Mivel Sunagakuréba utaztam, az olyan volt, mintha csak a szomszédba ugrottam volna be. Valahogy úgy tudnám megfogalmazni, hogy a származásom miatt amolyan küldöttként szolgáltam a két ország között. Ráadásul Gaara is kezeskedett értem, ami plusz pontot jelentett a számomra.
Hamar megérkeztem, mert az utat már kívülről fújtam, az összes csapdának ismertem a helyét, már majdnem el is neveztem őket. A kapuban az őrök az engedélyem bemutatása nélkül beengedtek, s még köszöntek is. Nos, azt kell mondjam nagyon is otthon éreztem magam. Bár azt hiszem ez annak tudható be, hogy tényleg Sunagakure az otthonom.
A megtakarított pénzemből béreltem egy kis lakást, ami nagyon jól szolgált. Sőt, olcsóbb is volt, mintha hotelben szálltam volna meg.
Néhány hétnyi keresgélés után rábukkantam a keresett tekercsekre. Bárki is rejtette el, azt akarta, hogy senki ne találja meg. Szó szerint a sorok között kellett olvasni, ráadásul csak az fejthette meg, aki ismerte a kódot. Az ősöm nagyon elmés ember lehetett, ugyanis a kód maga a klán neve volt.
Kiderült, hogy a tagok szétszóródtak a világban, s mára alig maradt néhány Koreko, aki továbbvihetné a vérvonalat. Két szálon is elindultam, az egyik egy helyi fiúhoz vezetett, akit sosem tudtam utolérni, így aztán maradt a másik tag. A fiú a nagyapja révén kötődik a klánhoz, ami nem lepett meg, hiszen az évek során felhígult a családi vér. Persze azért nem adtam fel, összecsomagoltam és út közben beszereztem néhány meleg holmit. A Hó országába vezetett az utam, de kiderült, hogy nem látnak szívesen. Sajnos ez a szál is zsákutcába futott. Visszatértem Sunagakuréba, ahol megtanultam néhány hasznos jutsut. Közben pedig kifaggattam a helyieket Gaara megmentéséről. Ugye arról szépen lemaradtan a Fuuma klánnal töltött idő miatt.

Vérszerződés, egyebek
A jól megérdemelt pihenésem után belevetettem magam a dolgok sűrűjébe. Egyenesen Temarihoz fordultam, hogy segítsen megtanulni egy igen erős Ninjutsut. Az akkor már Jouninná kinevezett szél harcos elvállalta a képzésemet, hiszen amikor felsoroltam az eddig megtanult Fuuton technikákat, igencsak meglepődött. Megkérdezte, hogy konkrétan mire gondolok. Elmondtam, hogy ismerem a Kuchiyose no Jutsut, de a farkasok inkább közelharcban tudnak csak segíteni. Arra gondoltam, hogy Kamatarival is szövetséget köthetnék, s ezáltal a távoli támadások is lehetségessé válnának. Temari figyelmeztetett, hogy ez nem a szokványos idézési forma. Nem nagyon érdekelt, mert már régóta szerettem volna megtanulni ezt a fajta idézést, így belecsaptam a közepébe. Az ideiglenes tanítóm meg is idézte a menyétet, meg a tekercset, amit aztán aláírtam. Később azt is megtudtam, hogy a Kuchiyose: Kirikirimai-nál nincs szükség kézjelekre és a legyezőre kell húzni egy vércsíkot, hogy meg tudjam idézni Kamatarit.
A jutsut hosszú hónapokon át gyakoroltam, mert a chakrakontroll mellett nagyfokú figyelemre és a Fuuton elem tökéletes ismeretére volt szükségem. Egy nap aztán Temari kijelentette, hogy sikeresen elsajátítottam a technikát. Innentől képes voltam egy idézéssel hatalmas károkat okozni. Nem hiába a sivatagban gyakoroltam.
***
Ezek után leginkább a klánom ügyeit próbáltam összehozni, kevés sikerrel. Még küldetésekre is mentem, méghozzá Sunagakure képviseletében. Gaara-sama azt mondta, megérdemlem. Azóta két fejpántom van, a Konoha-i és a Suna-i.

Újítások
Ismét Konohában voltam, s Tsunade-sama azzal büntetett, hogy vissza kellett térjek az orvosi részlegbe, méghozzá edzeni. Na, ehhez nem sok kedvem volt, de hát a parancs az parancs. Újból tanuló lettem, habár nem a szó szoros értelmében, elvégre az ember holtáig tanul. Ennek örömére úgy döntöttem, hogy kicsit változtatok a stílusomon, az egész megjelenésemen. A fejpántomat eddig a homlokomon hordtam, azt átkötöttem a derekamra és a hajamat is elkezdtem növeszteni. Igaz, már így a lapockám alá ért, de gondoltam jobb lenne egy kicsit nőiesebb frizura. Aztán pedig egyszer csak elkezdtem ékszereket hordani, nyakláncokat és karkötőket aggattam magamra, ami miatt inkább modellnek néztek, mintsem ninjának. Persze a küldetéseken továbbra is az egyszerűségre törekedtem. Szerencsére egyre jobban bírtam Tsunade-sama kemény kiképzéseit, néhány hét alatt újból visszaszoktam. Kiderült, hogy azért rakott vissza a medikus csoportba, mert meg akart tanítani nekem két technikát is. A Hokage észrevette, hogy néha túlságosan is elvetettem a sulykot, nem tudtam magamra vigyázni. Éppen ezért az első választott technika az Inyu Shometsu volt, aminek segítségével megtanultam a sérült szöveteimet gyorsan regenerálni.
Mire elsajátítottam a jutsut, azt vettem észre, hogy ünnepelhetjük az új évet.

Negyedik év

Folytatódjon az edzés
Tsunade-sama ebben az évben még keményebben fogott, már ami a tanulást illeti. Ám volt egy titkos faktorom, amit senki sem ismert, még a mesterem sem. A lábaimra és a kezeimre súlyokat pakoltam, amik miatt jelentősen több energiát kellett belefektetnem mindenbe. Egyszer csak azt vették észre a többiek, hogy sokkal gyorsabb és kitartóbb vagyok, pedig eddig sem voltam valami anyámasszony katonája.
Az eddigiekkel ellentétben én magam nyaggattam a Hokagét, hogy tanítson meg egy jutsut, amit már régóta kinéztem magamnak. Először igent mondott, de amikor elmondtam, hogy a Chakra no Mesu-ra gondoltam, erősen ráncolta a homlokát. Úgy gondolta, hogy még túl korai lenne nekem, viszont addig győzködtem, míg nagy nehezen belement. A chakrairányítással nem volt semmi gondom, sőt még a viszonylagos precizitás is megvolt. A közelharc miatt sikeresen el is tudtam jutni mindig a tesztalanyhoz, ám a kivitelezés sosem úgy sikerült, ahogy kellett volna.
***
Három és fél hét után a kezeim égtek a fájdalomtól és alig tudtam chakrát koncentrálni a tenyereimbe. Éppen ezért egy kicsit pihennem kellett, mert túlhajszoltam magam. Megint kórházba kerültem, mint az első nehezebb küldetésem alkalmával. Be kell valljam, már kezdtek hiányozni a fehér falak. Két hét után kiengedtek, de csak azért, mert nagyon erőszakoskodtam és mindenkinek az agyára mentem.
***
Végül is nagy nehezen, de két hónap alatt sikerült megtanulnom a technikát, s már sokkal jobban tudtam irányítani a chakrámat. Éppen ezért elérkezettnek látták az időt, hogy többször menjek egyedül küldetésekre. Igaz, hogy Genin koromban inkább magányos farkas voltam, de a vizsga után sokkal inkább a szocializálódás útján haladtam.

A fiúk
Jaja, csak így egyszerűen a fiúk. Haji-t és Godo-t kaptam csapattársaknak, a két testvért. Az első küldetésen rögtön kiderült, hogy milyen jól tudnak együtt dolgozni. Számtalan technikát alakítottak át a saját ízlésüknek megfelelően, na és persze saját jutsuk terén sem szűkölködtek. De volt egy borzasztóan nagy hibájuk, amit még én sem tudtam elnézni, annyira önzők és utálatosak voltak a többi emberrel, hogy teljesen kiakadtam. Akármennyire is szerettem a kis csapatot, mégis kérvényeztem, hogy inkább egyedül folytathassam a küldetésekre járást. Tsunade-sama tökéletesen megértette a problémámat, ezért engedélyezte a kilépésemet Konoha 41-es csapatából.
***
Később hallottam, hogy a két mákvirág szándékosan keveredett mindenféle veszélyes helyzetbe. Még szerencse, hogy idejében felismertem a valódi személyiségüket és leléptem. Ezek után kétszer is meggondoltam a csatlakozási kísérleteket.

Lelki szemeim
A furcsa cím egy jutsu elsajátítását takarja, méghozzá nem is akármilyenét! Éppen a Fű országába tartottam, amikor találkoztam egy vándor kunoichivel, Mariko-val, aki sokáig az Eső országában élt. Egy darabig együtt mentünk, mert ő is arrafelé tartott, amerre én. Nagyon sokat beszélgettünk és rájöttem, hogy a legtöbb ninját félreismerik, aki elhagyta a faluját, még ha engedéllyel is tette. Mariko-t nagyon különleges személynek ismertem, egy meg nem értett művészlélek veszett el benne. Mint később megtudtam, épp emiatt hagyta el a falut.
Már majdnem elérkeztünk a Fű országának határához, amikor megemlítette, hogy cserélhetnénk tapasztalatot. Mondtam neki, hogy még csak Chuunin vagyok, tehát nem biztos, hogy meg tudom tanítani. Ez nem jelentett gondot, felsoroltatta velem az ismert technikáimat, majd kiválasztotta az elmekommunikációs jutsut. A Jounin hölgy egy nap alatt elsajátította a könnyen megtanulható, ám igen hasznos technikát. Örömmel vettem tudomásul, hogy még tanárnak is elmegyek.
Cserébe én is választhattam a kunoichi repertoárjából. Sajnos elemi jutsut nem tudtam választani, mert Suiton és Katon technikákat ismert. Így tehát maradt egy nagyon hasznos jutsu, a Kagura Shingan.
***
Egy hét és két nap, mindössze ennyi kellett ahhoz, hogy megtanuljam a precíz chakrairányítást igénylő jutsut. Mariko csodálkozott is, hogy ilyen könnyen ment, mire elmondtam, hogy részt vettem egy különleges képzésben, ami pont a chakrairányítást tanította meg. Ráadásul a Fuuton elem mellett megtanultam néhány trükköt.
Egyébként a technikát még nem tudtam olyan hatékonyan használni, mint a vándor shinobi, de elhatároztam, hogy folyamatosan fejleszteni fogom.
A Fű országában nem találtam semmi nyomot a Koreko klánról, pedig pont ezért utaztam oda. Egy idegen közölte velem, hogy az egyik rokonom ebben az országban él. Téves riasztás volt.

Egy rakás küldetés a TOGU-val
Sajnos a szervezetről nem sokat írtam, főleg azért mert csak tagként voltam nyilvántartva, ami nem járt annyi kötelezettséggel. De hamarosan elérkezett az idő, amikor minden megváltozott. A támadás Iwagakure ellen mindenkit meglepett, hát még az a hír, hogy állítások szerint Konoha ninjái követék el a gaztetteket. Én persze tudtam, hogy ez nem lehet igaz, főleg mert már tapasztaltam hasonló ármánykodásokat a múltban. Ez viszont azt jelentette, hogy egyre több elveszett ninja kezdett mozgolódni, amit nem hagyhattunk figyelmen kívül. Egyre-másra jöttek a missziók, amikben rendet kellett teremtenünk. Annak viszont örültem, hogy elpáholhattam a rosszfiúkat.
Tulajdonképpen a negyedik év második fele nagyjából küldetésekből állt. Közte csak pár nap pihenőket kaptam, nagy ritkán előfordult egy-másfél hét is. Hát igen, a sötétség egyre jobban közeledett.

Ötödik év

Irány a szépségszalon!
Na, ilyet se hallottak még az emberek a számból, pedig igaz. Az ok pedig nem más volt, mint egy meghívó, amit Naka küldött. Kiderült, hogy a nagy szerelme, Kibusha eljegyezte őt, és az esküvő hamarosan meg lesz tartva. Több se kellet, azonnal elmentem vásárolni, mert ilyen alkalomhoz illő ruhát nem igazán hordtam. A természetemmel tökéletes ellentétben, elég sokáig sikerült válogatnom a ruhák között. Mondjuk arra is kellett figyelnem, hogy ne legyen túl drága, a pénztárcám nem feneketlen. Végül egy világos drappos-bézses kimonót választottam, amit madárkák díszítettek. Elégedett voltam a vétellel, ez tényleg az én stílusom.
Aztán pedig benéztem egy frissen nyílt szépségszalonba, amit Suyiko Shiai-Ne vezet. A lány nevét már többször is hallottam, ráadásul a Chuunin vizsgán is láttam. Amikor belenéztem a tükörbe, megrettentem saját magamtól. A hajam úgy nézett ki, mint valami vörös sál és nagyon nem tetszett. A hosszú haj nem állt jól, s ez most bizonyosodott be. Éppen ezért levágattam ugyan olyan hosszúra, mint amilyen 12 éves koromban volt, viszont egy kicsit felturbóztattam. Igen-igen, enyhe hullámokat rakattam bele, amik kicsit vadócosabbá varázsolták a fejemet. Készen álltam, hogy megnézzem, amint Naka örökre összeköti az életét Kibushával.

Naka esküvője
Az út hosszú volt, ráadásul még sosem vettem részt ilyesfajta eseményen így picit izgultam is. Tudtam, hogy Nakának ez lesz élete legfontosabb napja. Viszont volt valami vészjósló abban, hogy egy egész elveszett ninjákból álló família vesz majd körül, bár ez nem tudott visszatartani. Naka direkt úgy írta meg az időpontot, hogy elsőként érkezzek és miután átöltöztem a szép kimonóba, csatlakoztam is csapathoz. Később még többen futottak be, köztük pár ismerős arc is feltűnt.
***
Az esküvő délután kezdődött, egy szép tavaszi napon. Elég sok ember gyűlt össze, ám néhányan eléggé ijesztően néztek ki, nem szívesen maradtam volna velük egyedül. Na igen, ez van, amikor a legjobb barátnőd egy olyan családba házasodik, ahol nem mindenkinek tiszta a lelke.
Egyszer csak felhangzott az összetéveszthetetlen orgonamuzsika és elkezdődött a szertartás. Láttam, hogy Naka milyen boldog és ettől az én szívem is megkönnyebbült. Miután annyi sok szerencsétlenség érte, végre célba ért. Miután a pap elmondta a szokásos szöveget, következhetett az igen kimondása. A két fiatal habozás nélkül kimondta a szót, majd megcsókolták egymást. Annyira belefeledkeztek egymásba, hogy nem bírtam megállni nevetés nélkül.
***
Az esküvő után következhetett a nagy buli. Mindenki táncolt, jól érezte magát és most, hogy már beléptem a felnőtt korba, egy kis sakét is ittam. A hangulat a tetőfokára hágott, ráadásul még táncpartnert is találtam magamnak. A torta pedig nagyon finom volt, minden elismerésem a cukrásznak.

Korekok találkozója
Hazatértem a Tűz országába, de két nap pihenés után újból csomagoltam és elindultam a Szél országába. Végre találkozhatom a klánom többi tagjával. De előtte még összeszedtem Suzumét, mert ő is a családhoz tartozik.
***
Egyébként az esküvő miatt egy csomó fontos hírt elmulasztottam, de őszintén szólva nem bánom.

**Koreko Rui** Csüt. Ápr. 01 2010, 14:19

A család egyesítése, avagy Rukai és Takoru

Végre, végre, végre! Már kezdenek egyenesbe jönni a klán ügyei és úgy érzem, ezúttal sikerrel fogok járni. Miután Suzumét végre sikerült elcibálnom a Hold országából, megcéloztuk Sunagakurét. Szegény kishúgom még nem tudta, hogy mire vállalkozik, amikor megmondta, hogy mégis eljön velem. A győzködés sikerrel zárult, amit már fél sikernek tekintettem. A hajóúttal nem volt gondom, még régebben sikerült legyőznöm a tengertől való félelmemet. Nemsokára meg is érkeztünk a Szél országába, de onnan még egy jó kis út várt minket, a sivatagon keresztül.
Szerencsére épségben megérkeztünk és az első dolgom az volt, hogy adtam egy fényképet az öreg boltosnak, akitől elég sok mindent vásároltam, amikor tartósan Sunában laktam. Aztán elküldtem Suzumét, hogy nézzen szét egy kicsit a faluban, mert nekem dolgom van. A házak tetejéről szemléltem az utcákat és két embert kerestem. Nem kellett sokat várnom, hamar megjelentek azon az utcán, amelyen én is sétáltam. Az egyikük bement a boltba és láthatóan megkapta a fényképet, amit otthagytam. Aztán megkerestem a húgomat, aki valami édességboltba menekült be a szokatlan hőség elől. Mondtam neki, hogy siessen, de elkezdett hisztizni és közölte, ő nem ninja. Úgy döntöttem, hogy akkor otthagyom és meghagytam neki, hogy menjen a szokásos helyre. A lakásomra gondoltam, amit már megmutattam neki az egyik magasabb épület tetejéről. Nem féltettem, hiszen ugyan olyan talpraesett, mint én. Közben eszembe jutott, hogy nekem találkozóm lenne két Korekoval. Ismételten a házak tetején találtam, ahonnét sokkal jobban beláttam a terepet. Közben a két mákvirág tovább sétálgatott, így már nem találtam őket a szokott helyen. A bolttól jelentősen eltávolodtak, de követtem őket. Viszonylag hamar megtaláltam őket, mert egy olyan részre érkeztek, ahol kevesebb ember nyüzsgött. Gondoltam meglepem őket, mert úgyis köpenyt viseltem. Az egyik új technikámat vetettem be, amit amolyan figyelemfelkeltésként találtam ki. Hirtelen azt vették észre, hogy feltámadt a szél és egy kis porfelhő keletkezett. Aztán egyszer csak, a Shunshin no Jutsu segítségével megjelentem. Amint ott álltam a két rokonom előtt és köpenyt viseltem, eszembe jutott valami. Rájuk ordítottam, hogy pénz vagy életet, mire mindketten meglepődtek. A szőke hajú fiú már a kardjáért akart nyúlni, amikor levettem a csuklyámat és egy vigyorral megnyugtattam őket. Aztán bemutatkoztam és megjegyeztem, hogy engem keresnek. Az előbb említett srácnak egyből leesett, hogy én adtam a képet a boltosnak, hogy tudjunk találkozni. Megtörtént a bemutatkozás, a szőke hajú fiút Rukainak, a vörös hajút pedig Takorunak hívják. Miután ezen túlvoltunk, felvetettem egy témát, ami úgy látszik nem volt túl jó ötlet. A fiúkat a múltjukról kérdeztem. Kiderült, hogy Rukai nevelőszülei utálták őt és 10 éves korában kidobták, aztán pedig az öreg boltos vette megához. Takorunak valamivel jobb gyerekkora volt, csupán az apját nem ismerte. Az is kiderült, hogy Yukigakuréből származik és a nagyapja révén kapcsolódik a Koreko klánhoz.
Ezek után már én sem maradhattam ki a múltam feltárásából. Először is, elmeséltem azt az esetet, amikor Gaarával játszottam és az apám meg akart tőle védeni. Utána elszabadult a pokol és az apám meghalt, a Shukaku ölte meg. Szerencsére a nagybátyám megmentett és elvitt a Folyó országába, ahol pár hónapig egy férfi nevelt. Onnan kerültem át Konohába, ahol nem akartak örökbe fogadni és árvaházba kerültem. A többi meg már csak jött magától, a ninja lét, a genin vizsga, bekerülés a shinobi rendszerbe.
Most szembesültem igazán azokkal a gondokkal, amiket le kell majd küzdenem. Hosszú út vár még rám és egyáltalán nem biztos, hogy ilyen múltakkal össze tudom hozni a klánt. Bár az is igaz, hogy hárman már megvannak, innentől pedig csak tovább kell mennem előre. Remélem sikerül elérni a célom, nagyon vágyom rá.

**Koreko Rui** Csüt. Ápr. 01 2010, 14:19

A meghiúsult küldetés és a küzdelem

Rukai és Takoru versenyezni készültek egészen a Kazekage irodájáig. Amint elindultak, én is utánuk iramodtam, de megelőztem őket, hiszen a gyorsaságom sokat fejlődött az elmúlt években. Az iroda előtt vártam őket, majd amikor befutottak, Rukai megbotlott a saját lábában és Takorura zuhant. Kicsi a rakás, nagyon kívánt játszottak, ami eléggé megnevettetett. Végre jól éreztem magam, bár egy kicsit aggódtam, mert nem egyedül látogattam el Gaara-samához. Kopogtam, aztán benyitottam az irodába, ahol a falu vezetője fogadott minket. Elé tártuk a kívánságunkat, miszerint szeretnénk küldetésre menni. Sajnos rossz hírrel tudtak csak szolgálni, a háborús helyzet miatt nem igazán alkalmaztak vegyes csapatokat. Még az sem segített, hogy Sunagakure egyik klánjának a tagjai vagyunk. Így hát mindhárman kissé csüggedten meneteltünk vissza az utcára, ahol elváltak útjaink. Nem akartam több napot itt tölteni, habár csak most érkeztem. Tudtam, hogy Suzume ellesz magában, a lakásom egészen kényelmes, ráadásul már elég sok helyet ismer a faluban. Éppen ezért döntöttem úgy, hogy kirándulok egy kicsit. Levegőváltozásra volt szükségem, ebben biztos voltam. Már évek óra nem jártam sehol a Tűz, Szél és Hold országát kivéve. Megállapodtam magammal, hogy ezúttal nem shinobi nemzet lesz az úti célom. Éppen ezért döntöttem úgy, hogy a Tea országát látogatom meg, hátha sikerül kicsit lenyugodnom. Az-az igazság, hogy a háború kirobbanása óta attól féltem, elveszítek még valakit, aki közel áll hozzám. Még mindig nem tudtam túl tenni magam Esu-sensei megrendezett halálán. Engem miért nem volt képes beavatni? De, ami a rosszabb, tudtam, hogy él, mégse találkozhattam vele.
Haza se mentem, hanem egyenesen a főkapu felé vettem az irányt, a kellő felszerelésem nálam volt. Elköszöntem a két fiútól, de nem mondtam el nekik, hova készülök. A kapunál megállítottak és feljegyezték, hogy tényleg én hagytam el Sunagakurét. Nem bántam, legalább tudták, hogy ne keressenek a faluban. Konohába még nem vártak haza, mert néha heteket töltöttem el a szülőhelyemen. Tsunade-sama igyekezett mindig olyan küldetéseket adni, amik közel voltak a Szél országához.
A sivatagban, mint mindig, most is hatalmas forróság uralkodott, kalap nélkül tuti napszúrást kaptam volna. Már ismertem az utat a Folyó országáig, onnan meg már nem volt messze a kiszemelt hely. Azt még nem tudtam, hogy bemenjek-e valamelyik faluba, vagy csak lézengjek az országban. Mindenesetre végre jól jött egy kis árnyék és hűsítő víz. A kulacsaim már majdnem kifogytak, a sivatagban sokat kellett innom. A Tűz országát is érintenem kellett, mert nem akartam hajóval menni. Tudom, hogy már nem vagyok tengeribeteg az ilyen utazásokkor, de nem akartam kockáztatni.
Végre megérkeztem a célországba, de nem sejtettem, hogy milyen fordulat fog bekövetkezni. Az erdőben sétáltam, amikor valamit hallottam. Gyorsan elbújtam egy fa mögé, aztán aktiváltam a Kagura Shingant, amivel megállapítottam, hogy még valaki van itt rajtam kívül. Egészen pontosan két chakrarendszert érzékeltem, az egyik kisebb volt. Ez nyilvánvalóan valami állaté volt, de ezzel a technikával nem tudtam pontosan meghatározni. Először csak bujkáltam és helyet változtattam, viszont a másik ninja szintén így tett. Nem sokkal később arra az elhatározásra jutottam, hogy felfedem magam. Ami ezután következett, nagy meglepetésként ért. Kiderült, hogy a chakra forrása Ogawa Kazuma volt, akivel még nagyon régen harcoltam. Először nem ismert meg és mindenfélét kérdezgetett. Elmondtam, hogy ki vagyok, és honnan lehetek ismerős. Láttam, hogy rossz emlékek törtek fel benne, de nem zavart. Közben azért én is kérdezgettem néhány dolgot, majd megtudtam, hogy vándor ninja lett belőle, akit kitagadtak Konohából. Mivel nem küldetésen voltam, ezért békén hagytam. Viszont Ogawa megkérdezte, hogy nem lenne-e kedven egy barátságos küzdelemhez. Erre igent mondtam, mert szerettem volna felmérni, hogy mennyit fejlődött az elmúlt idő alatt.
Először csak felmértük egymást, mindketten kunaiokat dobtunk egymást felé, amiket könnyedén hárítottunk. Én egy kicsivel nagyobb támadást indítottam, mert az egyik késre robbanó cetlit raktam, amit aktiváltam is. Utána a Shinranbanshou Douka no Jutsu-val felvettem egy kő állagát. Ezt nagyon jól tettem, mert Ogawa felülről támadott meg és a Gouwannal széttört. Elkezdtem összerakni magam és akkor láttam meg a robbanó cetlis kunait. A sebességemet kihasználva kitértem a robbanás elől, így nem estem szét újra. Elővettem a legyezőmet és annak segítségével tűntem el a fiú szeme elől. Egy távolabbi helyen érkeztem meg, majd úgy döntöttem, nem halogatom tovább, megmutatom az erőmet. A Tsuten Kyaku-t vetettem be, aminek segítségével egy hatalmas repedést hoztam létre a földön. Távolabb ugrottam, aztán észrevettem, hogy az ellenfelem elvesztette az egyensúlyát. Még rásegítettem egy kicsit a Fuusajin no Jutsu-val. A technika hatására széllöket keletkezett és csúszós por lepte el a talajt. Reméltem, hogy ettől elesik, és akkor befejezhetjük a harcot. Bár nem igazán szeretném, ha ilyen hamar vége lenne. Esetleg alkalmam lesz bevetni egy sokkal erősebb technikát is, Kamatarit már régen idéztem meg.

**Koreko Rui** Csüt. Ápr. 01 2010, 14:20

Egy eldurvult küzdelem, a beszélgetés és a TOGU küldetés

A harc folytatódott tovább, hiszen Ogawa sikeresen kioltotta a Fuusajin no Jutsut egy Reppushoval. Ez éppen elég volt ahhoz, hogy hatalmas porfelhő kerekedjen, ráadásul a fiú sem esett bele a szakadékba, ahogy azt reméltem. A támadás következtében nem sokat láttam, ami a hátrányommá vált. Nem tudtam, hogy Ogawa megindított egy Kamaitachi no Jutsut, tehát nem is tértem ki előle. Mellesleg a látási viszonyok sem engedték ezt meg, úgyhogy a chakrával kevert szélörvény elkapott és megtépázta a karomat, valamint a felső testemet. A felsőm is elszakadt, pedig ez volt az egyik kedvencem! Más ötletem hirtelen nem volt, a Kawarimi segítségével helyet cseréltem egy közeli fa törzsével, így az újabb támadás már a növényt érte volna. Amíg viszonylagos zűrzavar uralkodott, kihasználtam a lehetőséget és a Shousen Jutsuval begyógyítottam a keletkezett vágásokat. Ugyan por is ment a szemembe, de ehhez sikerült hozzászoknom néhány év alatt, mert elég sok időt töltöttem a sivatagban. Hamar kipislogtam a zavaró szemcséket és folytatódhatott tovább a küzdelem. Tudtam, hogy az ellenfeleim közel vannak, tehát cselekednem kellett. Már nem fájtak a vágások, úgyhogy teljes erővel vetettem bele magam a sűrűjébe. Elkezdtem Ogawa felé futni és szétnyitottam a legyezőmet. Egy olyan támadásra szántam el magam, amit nem lett volna szabad ilyen könnyedén kijátszanom. Megharaptam a hüvelykujjam és egy véres csíkot húztam vele a legyezőre. A Kuchiyose: Kirikirimai nevű jutsut vetettem be, aminek segítségével megidéztem Kamatarit. A menyét egy hatalmas szélroham kíséretében tartott Ogawa felé, de sajnos a fiú előre taktikázott, s egy Bunshin no Jutsuval megzavarta Kamatarit. Az állat nem az igazira támadt, ráadásul egy robbanó cetli is bekerült a képbe. A szél felerősítette a lángokat, így az erdő nem csak felszabdalódott, hanem meg is gyulladt. Ennek az akciónak két sérültje is volt, Kamatari és Koike, ellenfelem kutyája. A menyét egy pukkanás kíséretében eltűnt és tudtam, egy jó ideig nem idézhetem meg újra. Amikor megláttam, mi történt a kutyával, hagytam időt a kezelésére. Ó, az a nagy szívem! Addig simán megtámadhattam volna a ninját, s előnyhöz jutottam volna. Na mindegy, késő bánat. A chuunin szintű shinobi viszont nem bizonyult annyira galamblelkűnek, mint én. Egy Kaze no Yibát hozott létre és egyenesen nekem támadt vele. Túl gyorsan közeledtek a szélpengék, ezért a Shunshin vagy a Kawarimi no Jutsu kiesett. Eszembe jutott egy ötlet, amit még Temaritól lestem el, amíg képzett. A legyezőmbe irányítottam a chakrám és létrehoztam egy szélörvényt magam körül. Ez be is vált, nem talált el a jutsu. Arra viszont sikerült rávilágítani a támadásnak, hogy már régen elvesztette a komolyságát a harc. Nem azért küzdöttem, mert élveztem, hanem azért, mert nem akartam azt mondani, hogy fejezzük be. Gyorsan kellett cselekednem, tehát egy viszonylag könnyedebb technikát választottam: A Fuusajin no Jutsut. Ezek után nem vártam meg Ogawa reakcióját, hanem egy Taijutsu kombinációval megpróbáltam kiütni. Azonban valami történt, a fiú haja szúrós tüskékké változott, ami miatt a lábam erősen megsérült. Közben a másik shinobi úgy döntött bekeményít és megidézett rám egy tornádót. A Tatsu no Oshigotot én is ismerem, tehát tudtam, hogy sokáig fog tartani, amíg létrejön. Addig kihasználtam az időt és meggyógyítottam a lábamon lévő vágásokat. Sajnos azonban csak arra volt elég ez a kis előny, hogy a felszíni sebeket gyógyítsam be. A szövetek mélyén továbbra is ott volt a fájdalom, ami miatt nem tudtam olyan gyorsan futni. Miközben Ogawa felé tartottam, elővettem egy robbanó cetlis kunait, ami felé hajítottam és aktiváltam. A robbanás okozta zavart használtam ki, amikor a Gouwannal lecsaptam. A föld felrepedezett, s én újra lecsaptam ugyanezzel a jutsuval. Aztán a Shunshin no Jutsuval hátrébb kerültem, mert számítottam az ellentámadásra. A robbanásoktól nem láttam, mi történt a fiúval, de a tornádó lecsapott és gyorsan közeledett felém. Nem volt időm túl sokat agyalni, ezért kézjelekbe fogtam és a Fuuton: Daitoppával próbáltam meg eltéríteni a forgószelet. Be is jött volna a tervem, ha Ogawa nem tápászkodik ki közben a repedésből, ahova beleesett. A Kazegaeshi nevű technikával visszafordította a támadásomat, aminek egy óriási robbanás lett az eredménye. Mindketten repültünk jó pár métert, de én rosszabbul jártam, mivel hozzám közelebb esett az epicentrum. Amikor újra tudatában voltam annak, mi történt, észrevettem, hogy eltörtek a lábaim és nem tudtam felállni. A testem többi része is tele volt sérülésekkel, így csak egy megoldást láttam jónak. Odakiáltottam Ogawának, akivel megegyeztünk, hogy véget vetünk a harcnak. Ő sem volt túl jó állapotban, tehát csak ez az egy lehetőség tűnt jónak. Aztán elővettem a chakragömbömet, amiből kinyertem az Inyu Shometsuhoz szükséges chakramennyiséget. Szép lassan elkezdtem begyógyítani sérüléseimet, kívül és belül is. A lábamat sínbe raktam, hogy ne mozduljanak el a csontok. Megpróbáltam felállni, de nem igazán sikerült. Inkább fekve kúsztam oda a vándor ninjához, akitől kaptam egy tégely különleges kenőcsöt. Azt nem mondtam el neki, hogy nagyjából meggyógyultam, mert látszott, hogy tényleg törődik velem.
Elég furcsa beszélgetés kezdett kibontakozni köztünk, mert Ogawát érdekelte, hogy van-e otthonom. Először nem értettem mire akar kilyukadni, de miután Konoháról és a klánjáról is elkezdett kérdezősködni, már sejtettem honnan fúj a szél. Elmesélte, hogy kitagadták őt és szeretne visszatérni, mert otthonra vágyik. Erre elmeséltem, hogy sokáig én sem tudtam hova tartozom, de a Koreko klán tagjainak összegyűjtésével megváltozott a helyzet. Közben szóba kerültek a senseiek is, kiderült, hogy a fiúnak elég brutális mestere van, akihez képest még Tsunade sem olyan vészes. Ebbe nehéz volt belegondolni, mert Hokage-sama edzésein majdnem meghaltam. Látszott, hogy a ninja nagyon vissza akart térni Konohába, ezért felajánlottam neki, hogy eljöhet velem, mert ha nem tett semmi rosszat, talán visszaengedik a faluba. Szép lassan kezdett minden jóra fordulni, de egyszer csak közölte velem, hogy mégsem akar visszamenni, mert akkor a mostani barátait árulná el. Viszont tett egy utalást arra, hogy örömmel venné, ha vele maradnék. Ez teljességgel elképzelhetetlen volt a számomra, hiszen nem akartam cserbenhagyni se Konohát, se Sunát. Ráadásul azt is elmondtam, hogy egy egész szervezet vadászna rám, az pedig nem lenne jó. Ogawa megértette az álláspontomat. Nem sokkal később szóba került Naka is, akivel az esküvője óta nem találkoztam. Elmondtam a fiúnak, aki felajánlotta, hogy segít megkeresni, hiszen régen egy szervezetben volt Nakával, ahol kapott egy pecsétet, ami nyomkövetőként is funkcionál. Ezt az ajánlatot vissza akartam utasítani, de a shinobi tovább erősködött. Lehet, hogy tényleg jól jönne a segítsége, de ezt mindenképpen egyedül kell elintéznem. Közben eszembe jutott a levél, amit a TOGU küldött nekem, így hát megidéztem Harakurot, akinek felültem a hátára. Elköszöntem Ogawától, de tettem egy utalást arra, hogy még találkozunk. Nos, remélem nem akkor, amikor azt kapom feladatnak, hogy vadásszam le.
Miután hazaértem Konohába, egy hétig orvosi ellátásban részesültem, mert jó alaposan ellátták a bajomat. Szerencsére Tsunade-sama is segített, de elég mérges volt, hiszen simán tudtam volna győzni.
Felépülésem után elindultam a Villám országába, a TOGU bázisára, ahol találkoztam Nanashival. Megkérdezte, hogy jól vagyok-e, mire azt válaszoltam, hogy igen. A lábamon a kötések már csak óvatosságból voltak ott, tulajdonképpen felépültem teljesen. Azért azt tanácsolta, hogy takarjam el valamivel, mert ez nyílt célpontot jelenthet az ellenségnek. Megfogadtam a tanácsát és a két lábszárvédőmet felvettem. Közben egy fekete madár szállt le a vár falán, s a lábára egy tekercs volt rögzítve. Abban volt benne az összes információ az ikrekről, akiket el kell kapnunk. Három elveszett shinobiról volt szó, akiket a Hold országában láttak, tehát nem érünk rá. Gyorsan el is indultunk, Kaito leugrott a vár faláról, míg én a chakrám segítségével leszaladtam. Egy olyan magas ugrás még nem mertem bevállalni. Mielőtt ténylegesen útnak indultunk volna, csapattársam feltette a kérdést: várjunk még Inura vagy induljunk el? Azt mondtam induljunk el most, a lábam egyáltalán nem számít. Jól esett, hogy Kaito figyelmes volt velem, de nem akartam elszalasztani a lehetőséget. Tovább nem is tétováztunk, elindultunk a Hold országába.

**Koreko Rui** Csüt. Ápr. 01 2010, 14:21

A TOGU küldetés, életveszély!

A lehető legrövidebb utat választottuk, ez pedig a kikötőbe vezető út volt. Kaito elég gyorsra vette az iramot, de azért rendes volt, megkérdezte, hogy ne lassítsunk-e. Erre azt válaszoltam, hogy nem kell, mert a kötéseim ellenére bírom a tempót. Kicsit gyorsítottam, de chakrát nem használtam, ezt pedig a régebbi kiképzésnek köszönhettem. Az úton egyáltalán nem beszélgettünk, mindketten el voltunk foglalva a magunk gondolataival. Nekem eszembe jutott Tsunade-sama, s a kegyetlen tekintete, ami miatt néha még ma is rémálmok gyötörnek. Hiába, a Hokage mindig is félelmetes volt, ezt kár tagadni. Aztán ott volt még a tengeribetegségem is, amit a húgom segítségével győztem le. Ez tiszta szerencse, hiszen két hajóút is várt ránk, amit nem bírtam volna ki a korábbi állapotomban. Így viszont nem kellett aggódnom, eme apróság miatt. Viszonylag hamar megérkeztünk a kikötőbe, ahol csak úgy sürögtek-forogtak az emberek. Nagyon megtetszett ez a hely, mert itt nyoma sem volt a háborúnak, ami már elég sok helyen éreztette hatását. A munkások mindennapi rutinjukat végezték, a gyülekező fellegekkel nem törődve. Kaito elég hamar talált egy hajót, ami a Tűz országába indult. A társam kezdett egyre jobban lenyűgözni, néha azt az érzést keltette bennem, hogy gondolatolvasó. Később persze kiderült, hogy azért ismeri ennyire a hajók menetrendjét, mert elég sokszor utazott ilyen módon. Mielőtt felszálltunk volna a hajóra, alkalmaztam a Henge no Jutsut, aminek segítségével egy öreganyó képét vettem fel. Ha mégis felfedeznek minket, legalább nem fognak a cápáknak odadobni. Nanashi más módot választott, ő úgy döntött inkább elrejtőzik. Ezzel nem volt semmi kifogásom, csak a módosított kinézetemmel könnyebben tudtam járkálni a hajón, s megcsodálhattam a kilátást. Ugyan egy kicsit még mindig féltem, de sikerült uralkodnom magamon.
Amikor megérkeztünk a Tűz országába, Kaito is alkalmazta a Henge no Jutsut és egy középkorú férfivá változott át. Amikor kiszálltunk, úgy néztünk ki, mint anya és fia. Nem mondom, furcsa érzés volt így mutatkozni, de legalább nem kérdezősködtek, hogy mégis mit keres itt két ninja. Ebben a kikötőben már kicsit nehézkesebb dolgunk volt, mert a Hold országa kiesett Nanashi utazási köréből. Itt inkább én kerültem előtérbe, hiszen a húgom sokáig ott lakott, s párszor jártam nála. Így tehát újból hajóra szálltunk, hogy elérkezzünk az úti célunkhoz.
Amikor a hajó kifutott a kikötőből, lementem a raktár részbe, ahol sokkal nyugalmasabb volt minden. Végre megszüntettem az álcámat, mert nem akartam sok chakrát elhasználni a harc előtt. Leültem a földre, felhúztam a lábaimat és átkulcsoltam a térdeimet. Végre nyugodtan elmerülhettem a gondolataimban, nem zavart meg senki. Azon töprengtem, hogy vajon mi lett volna akkor, ha elfogadom Ogawa ajánlatát. Na meg aztán ott volt Naka is, akit hagytam csak úgy elmenni. Igaz, hogy meghívott az esküvőjére, de már nem ugyanazt a lányt láttam, akivel annak idején jó barátságba kerültem. Mi változott meg ennyire? Tudom, hogy az idő előrehaladtával eltávolodtunk egymástól, de akkor is magamat hibáztattam mindenért. Komolyan, lassan kezdtem magam úgy érezni, mint egy elátkozott boszorkány, aki mindenkire csak bajt hoz. Akkor vettem észre, hogy Kaito ott áll mellettem. Érdekes, olyan halkan közlekedett, hogy nem hallottam meg. Szerencsére azt hitte, hogy más miatt emésztem magam. Elmondta, hogy bízik bennem és nem érdekli, hogy csak chuunin vagyok, attól még ugyan úgy tisztel és felnéz rám. Ez megnyugtatott, de a múltat akkor sem tudom megváltoztatni. Ez a beszélgetés azonban nem folytatódott, mert megérkeztünk a Hold országába.
Kaito rögtön felment a fedélzetre és beugrott a vízbe, majd amikor partot ért, aktiválta a Meisai Gakure-t, aminek segítségével láthatatlanná vált. Én kikötöttem magamnak, hogy nem fogok kiúszni a partig, ezért a Shunshin no Jutsuval először a hajó lejáratához, majd a partra mentem. Amikor végre biztonságban tudhattam magamat, nekiálltam a saját módszeremmel felkutatni a környéket. Kézjeleket mutogattam és aktiváltam a Doton: Iwagakure no Jutsu-t, aminek segítségével beleolvadtam a földbe. Jó kis jutsu, csak egyetlen hátránya van, Föld beállítottság szükséges a megtanulásához. Közben észrevettem, hogy Kaito a házak tetejéről próbálja felmérni a terepet. Így legalább jobban beláttuk a környéket, de semmi nem vonzotta magára a tekintetünket. Egyáltalán nem láttunk gyanús alakokat, tehát feltételeztük, hogy még mindig itt vannak valahol. Ha csak el nem szöktek előttünk, de ez már más kérdés. Közben az időjárás sem kedvezett nekünk, habár a sivatagi forróságon még sem tett túl. Az elmúlt években sokat töltöttem ott, meg is edződtem ilyen téren. Sajnos a ruházatunk nem volt megfelelő, mert nem a Szél országába készültünk. Egyszer csak recsegni kezdett a rádióm és Nanashi érdeklődött mi a helyzet. Elmondtam, hogy semmi gyanúsat nem szúrtam ki, tehát a kikötő területe eddig zsákutcának bizonyult.
Úgy döntöttünk, hogy tovább lépünk és segítséget kérünk az idézett lényeinktől. Kaito egész ügyesen logikázott: vér szagot kell keresnünk, mert valószínűleg a három férfi itt is valami mocskos ügyletbe keveredett. Nekem semmi kifogásom nem volt ellene. Társam nem is késlekedett, rögtön megidézett három tigrist, kettőt itt hagyott a közelünkben, egyet pedig elküldött felderítésre. Én is kézjelekbe kezdtem és a szokásos procedúra után megidéztem Liantit. Benne bízom legjobban a farkasok közül, ráadásul ő a leggyorsabb az összes állat közül. Mi addig hűvösebb terepre vonultunk, egészen pontosan egy-egy fa lombkoronájában rejtőztünk el. Teltek-múltak a percek, de semmi. Aztán még mindig semmi. Kaito két másik tigrise is elindult az első után, mert aggódtak. Nemsokára Lianti tért vissza és jelentette, hogy nem talált semmit. Hát, ez aztán nem volt túl sok, de legalább élve visszatért. Ez viszont nem volt elmondható társam nagymacskáiról. Az egyikük tért csak vissza, de erősen megcsonkítva. Elmondta, hogy a keresett ninják a tengerparton vannak és a másik két tigrist megölték. Erre mindketten kicsit felhúztuk magunkat és azokban a percekben nem gondolkoztunk tisztán. A farkasomat azonnal visszazavartam, nehogy neki is baja essék. Egyszer már elkövettem ezt a hibát, másodszor nem fogom. Azonnal felkészültem a támadásra, és fedeztem a jounint is, mert megkért rá. Nanashi támadásba lendült volna, ám az ellenfeleink nem voltak sehol. Az olyan jól kidolgozott stratégiánkkal nem mentünk semmire.
A TOGU parancsnok újabb javaslatára elindultunk a tigrisek nyomait követve. Hamarosan elérkeztünk egy tengerparthoz, ami elég eldugott helyen volt, tehát tökéletes búvóhely három gazfickó számára. Ismételten társam tervét követtük, mert nekem eszemben sem volt ebbe beleszólni, hiszen Kaito sokkal jobb stratéga, mint én, habár néha nekem is vannak jó pillanataim. Még jó, hogy korában megtanultam a Kage Bunshin no Jutsu-t, mert itt tökéletes hasznát vettük. Létrehoztam magamból egy tökéletes másolatot, aki aztán követte az utasításainkat. Felvette az Arashikage alakját, majd egy robbanó cetlit helyeztem el a hátán, de úgy hogy ne lehessen észrevenni.
A klón támadásba is lendült, egyenesen a parton lévő egyik ninját célozta meg. Az furcsa volt, hogy a másik két shinobi nincs sehol, de egyelőre arra az egyre koncentráltunk. Sajnos számított az érkezésünkre, ugyanis a másolatomat fejbe dobta egy kunaijal, de annyi időnk még volt, hogy aktiváljuk a cetlit. A robbanás elég nagy port kavart, amit Nanashi ki is használt, azonnal támadásba lendült, habár egy szemtől szembeni támadást nem tartottam jó ötletnek. Persze akkor más nem tehettem semmit, a harc kezdetét vette. Pontosabban egy valamit még tehettem. Amikor észrevettem, hogy Kaito a földre került, rögtön kézjelekbe kezdtem és aktiváltam az egyik leghasznosabb technikámat. A Kagura Shingan segítségével érzékeltem a shinobik chakráját, így aztán meg is tudtam határozni a helyzetüket. Az egyikük a tengerben keresett menedéket, tehát már biztos volt, hogy az előbbi Suiton támadást ő indította el felénk. Már éppen meg akartam erősíteni társam állítását, amikor azt vettem észre, hogy a föld alatti chakra közeledik felém. Hirtelen nem tudtam mit tenni, mert a veszély már olyan közeli volt. Láttam, amint mindkettőnk energiája összeforr és az egyik shinobi lehúz a föld alá. Csak a fejem látszott ki, a testem többi része a talajszint alatt volt. Csak azt láttam, hogy a ninja felém sújt a kardjával. Ekkor furcsa gondolat ütött szöget a fejemben, még nem mondtam el Gaarának, hogy szeretem. Talán már a halálomat vártam, ezért gondoltam ilyesmire. Ám úgy tűnt ez még várat magára egy kicsit, mert a karddal hadonászó ellenfelemet lerohanta az Arashikage. Csak azt láttam, hogy valamilyen különleges technikát alkalmaz, ami miatt ezüstös tűz veszi körbe a kezét. Kaptam az alkalmon és előhívtam a Doton chakrámat, mert úgy gondoltam, sikerülhet ezt az elemet a magam oldalára állítani. Aktiváltam az Iwagakure no Jutsu-t, s beleolvadtam a földbe. Akkor már tudtam, ki tudok szabadulni, hiszen a Föld a szövetségesemmé vált. Amikor kikászálódtam a föld alól, azonnal Kaitonak próbáltam segíteni. A jounin mellettem termett és kértem, hogy fedezzem, hiszen nekem vannak védekezésre alkalmas technikáim is. Nanashi kézjelekbe kezdett és megpróbált létrehozni egy erős Raiton jutsut. Még mielőtt sikerült volna csapdába ejtenünk a három ninját, a föld alattunk sárrá változott és belesüllyedtünk. Aztán az egyik elveszett emelkedett ki és a kardjával minket célzott meg. Újból itt volt az alkalom, hogy eggyé válljak a földdel, az Iwagakure no Jutsu segítségével megpróbáltam megközelíteni a messzebb álló shinobit, aki éppen kézjeleket mutogatott el. Ismételten kikászálódtam a földből és megpróbáltam a Doton: Ari Jigoku nevű technikával csapdába ejteni. A homokos terep meg is könnyítette a technika alkalmazását, hiszen nem kellett annyira felaprítanom a talajt.
Nem sokkal utána hallottam a társamat, amint fényre figyelmeztet. Nem volt időm megkérdezni, hanem szorosan összezártam a szemhéjaimat. Amint azt érzékeltem, hogy elmúlt a vakító villanás, kinyitottam a szemem. Ha Kaitonak szüksége lenne segítségre, akkor azonnal beszállnék a harcba.
Na, most itt tartunk, tehát folytatása következik!

**Koreko Rui** Csüt. Ápr. 01 2010, 14:22

Még mindig veszélyben

A támadás nem vált be, vagyis az elveszett ninják kezére dolgoztunk azzal, hogy szétváltunk. Pont azt akarták elérni, hogy gyengébbek legyünk. A kézjelek csak elterelésnek kellettek, mert amikor kiemelkedtem a földből, egy seregnyi senbon kezdett záporozni felém. A leggyorsabban egy Fuuton technikával tudtam elterelni, kézjeleket mutogattam és a Daitoppával fújtam el a tűk sokaságát. Azért néhány így is betalált, ezért szereztem pár apró karcolást, de voltam már szorosabb helyzetben is, ezért nem zavart. Sajnos a támadással nem sikerült kibillentenem az ellenfelemet, mert a kardját beleszúrta a földbe és úgy védekezett. Legalább kicsit legyengítettem, amit azért pozitívumnak fogtam fel. Hirtelen Kaito hangját hallottam, aki visszarendelt maga mellé, mert rájött a taktikánk hibájára. Megerősítésnek én is mondtam, hogy maradjunk együtt ezután, hiszen ketten többre mentünk volna a ninják ellen. Éreztem, hogy egyre jobban fáradok, ráadásul a három shinobiból eddig csak kettő mutatkozott. A chakrámmal sem gazdálkodtam, s nem lett volna időm használni a chakragömböt. Sajnos az újraegyesülés nem ment túl jól, mert egyszer csak két ninja között találtam magam. A harmadik is felbukkant, majd szinte egyszerre indult meg felém két jutsu. Jobb ötletem nem volt, ezért kézjeleket pörgettem végig és alkalmaztam a Kawarimi no Jutsut. Ez volt a legjobb megoldás, mert nem tudtam volna olyan gyorsan eltűnni a nyílt terepről. Reméltem, hogy a Suiton és Raiton támadás csúnyán véget vet a tombolásnak, vagy legalább az egyik testvért megbénítja. Sajnos ez nem jött be, túlságosan is képzett ellenfeleket fogtunk ki. Az erdő széléről nézve már korántsem volt olyan félelmetes a tengerpart. Amíg ott álltam, többször is gondoltam a halálra, ám a megmenekülés után újból erőre kaptam. Megnéztem nagyjából ki hol van és elég merész lépésre szántam el magam. Végre elég bátorságot gyűjtöttem össze ahhoz, hogy alkalmazzam az egyik legerősebb technikámat. Összegyűjtöttem a chakrámat, megformáltam a kézjeleket és miután megbizonyosodtam róla, hogy csak az ellenséges ninják tartózkodnak a körzetben, kiengedtem a levegőt. Az Atsugai elég nagy pusztítást tud véghezvinni, már több alkalommal tapasztaltam.
Kicsit elhamarkodott döntést hoztam, mert ezzel a támadással sok chakrát emésztettem el. Persze a testvérek is gyengültek, de nem olyan ütemben, mint azt vártam volna. Szerencsére ezúttal nem jött közbe semmi csapda, így végre újból találkoztam Kaitoval. Meg aztán volt még egy tényező, ami feltűnt, mégpedig az alkoholszag. Sokszor éreztem ezt, ezért nem tudtam eltéveszteni a sake jellegzetes illatát. Egy új résztvevő érkezett meg a partra, de nem voltam biztos, hogy barát vagy ellenség. Legjobb tudomásom szerint az elveszett shinobik csak hárman vannak, de még nem zárhattam ki semmit. Megkérdeztem a tásamat, hogy jól van-e, ám nem ezzel foglalkozott, meg különben is, azért tanultam Tsunade alatt, hogy fölismerjem a sérülések mértékét. Társam egy erős Raiton jutsuval támadott, ami meglepett, hiszen nem gondoltam volna, hogy ekkora erő birtokában van. Nekem a védekezés jutott oroszlánrészül, hiszen a Doton elem pont megfelelő erre a célra. Feltett szándékunk volt szétválasztani a két testvért, hiszen úgy könnyebben elbánhattunk volna velük. Csak hogy ez sem volt olyan egyszerű, mint az elsőre képzeltük. Felbukkant a harmadik elveszett is, pedig nem lett volna szabad, Nanashi eléggé elintézte. Éppen ezért arra gondoltunk, hogy Genjutsuval van dolgunk. Más lehetőséget nem láttunk, ismét a Kawarimi no Jutsut vetettük be, ami hatásosnak bizonyult. Aztán alkalmaztam a Genjutsu Kait és még fájdalmat is okoztam, vagyis az ajkamba haraptam. Szerencsétlenségünkre nem történt semmi, vagyis a tippünk helytelennek bizonyult, nem illúzió rabjai voltunk. Annak legalább örültem, hogy nem kunai-jal szúrtam át a vállam. Kaito merész lépésre szánta el magát, szövetségeseket hívott, vagyis tigriseket idézett meg, akik a segítségünkre voltak. Nekem egy különleges színű nagymacska jutott, de nem bántam, hiszen az évek alatt megtanultam összhangban dolgozni az állatokkal. Mondjuk nekem is eszembe juthatott volna az idézés, de most már mindegy, legalább spóroltam némi chakrát. A tigrissel a Suiton használót vettük célba, az állat megpróbálta úgy terelni, hogy nekem alkalmas legyen a támadás. Jobb nem jutott eszem, a Doton: Ganchuusou-val megpróbáltam felnyársalni az ellenfelet. Csakhogy a három ninja egyesített erejét és a támadásunk ellen létrehoztak egy hatalmas föld dómot, ami megvédte a legtöbb támadástól. Az ideiglenes társam még egy jó kis fejfájást is beszerzett magának, mert a Tsuugával támadott, ami nem volt bölcs dolog.
Elérkeztünk a vihar előtti csendhez. Most már bármikor kirobbanhat a végső támadás. Eközben a részeges férfi is csatlakozott hozzánk, kiderült a TOGU tagja, csak eddig még nem találkoztam vele. Meglepő módon Kaito tudott a chakragömbről, amit végre alkalmam nyílt használni. Ismét visszatért belém némi erő, de vigyáznom kellett nagyon, hiszen ha kiszívtam volna az összes energiát, a gömb semmit nem érne a továbbiakban. Ismét egy haditerv készült, méghozzá jóval grandiózusabb. Nanashi a tigrisek segítségével próbálta lerombolni a védő kupolát, majd pedig egy sokkal erősebb támadást indított útnak. Nekem a Suiton használó jutott, mert a Doton erősebb elem. Az újonnan érkezőnek nem igazán tetszett a parancsolgatás, de a terv már beindult, már késő lenne változtatni. Minden erőmmel azon voltam, hogy figyeljem a terepet és az első gyanús jelre támadjak. Attól függ, mivel próbálkoznak a testvérek, két jutsut készítettem elő, a Doton: Ganchuusou-t és a Doton: Doryuu Heki-t. Bárhogy is alakul a küzdelem, már nincs sok időnk, ha nem győzzük le az elveszett ninjákat, akkor nekünk lesz végünk.

**Koreko Rui** Csüt. Ápr. 01 2010, 14:22

A három jutsu

Miután visszatértem Sunagakurébe, ellátogattam Gaara-sama irodájába. Nem tudtam, hogy miért hívatott, de abban biztos voltam, megint furcsán fogok viselkedni a közelében. Ez így is lett, sőt még tetézte, hogy egy másik ninja is bejött. Kiderült, hogy nekem kell őt vizsgáztatnom: három jutsut fog nekem megtanítani és az alapján döntöm el, alkalmas-e kiképzőnek. Mondhatom elég ideges lettem, mert még sosem csináltam ilyet. A vizsgadrukk a másik félben is jelen volt, ez megmutatkozott a viselkedésén. Megkaptam Kokuchi adatlapját, nagyon szép dolgok voltak rajta. Ugyan úgy Fuuton és Doton beállítottságú, ráadásul a Genjutsukhoz is ért. Ez kapóra jött nekem, ugyanis elkezdtem az illúziók világával foglalkozni. Nem töltöttünk sok időt a Kazekage irodájában, gyorsan indultunk a kiképző terepre. Nagyon örültem, hogy végre tanulhatok új technikákat, hiszen alig volt időm a sok küldetés miatt. Na persze azokat is élveztem, de néha jó kikapcsolódni.
Miután megérkeztünk a 2-es számú kiképző terepre, Kokuchi megpróbálta poénnal oldani a hangulatot, de ez nem igazán sikerült. Azért értékeltem az igyekezetét, elmosolyodtam. Lehet, hogy nem segített sokat, viszont úgy éreztem csökkent a köztünk tátongó szakadék, ami feladat miatt volt ott. És mellékesen megjegyezném, hogy Gaara tekintete megenyhült, amikor ott voltam nála. ^^ Jobbnak láttam még egyszer átgondolni a feladatot, mert nem voltam benne biztos, hogy jól értettem. Sajnos tényleg igaz volt, nekem kell elbírálnom egy kinevezésre váró senseit. Elkezdtem gondolkodni, hogy mi legyen az a három jutsu, amit meg szeretnék tanulni, s végül döntésre jutottam. Két Fuuton technikát választottam, a Kuchiyose: Senmai Oroshi-t, a Renkuyosen-t és egy Genjutsut, a Kokohi Arazu no Jutsu-t. Aztán elmagyaráztam, miért ezekre esett a választásom, és megidéztem a tekercsből a legyezőmet. Kokuchinak tetszett az elszántságom, így hát bele is vágtunk a dologba. Először a könnyebbik technikát kezdtük kivesézni. A Renkuyosen nem tűnt olyan nehéznek, főleg mert hasonlít a Kamaitachi no Jutsura. Csak a megfelelő kézmozdulatokat és a chakra áramlását kellett eltalálnom. Viszonylag hamar ráéreztem az ízére, s elsőre sikerült megfelelően kiviteleznem a technikát. Persze még gyakorolnom kellett, hiszen bármennyire is jól tudtam alkalmazni a jutsut, nem ártott még pár löket. Nagyjából fél óra múlva Kokuchi elégedetten bólintott, de azért a lelkemre kötötte, hogy később is gyakoroljak még. Belekezdtünk a Kuchiyose no Jutsu variációjába, melyhez Kamatari megidézése szükséges. A tanítóm rögtön azzal kezdte, hogy meg kellene kötnöm a szerződést és ismerkedni kicsit Kamatarival. Erre rögtön rávágtam, hogy a Kuchiyose: Kirikirimai-t más ismerem, tehát nem lesz gondom ezzel sem. Szegényt sikerült zavarba hoznom, mivel ezt nem tudta. De legalább megspóroltam némi időt és rögtön a tárgyra térhettünk. Ez sem tűnt olyan nehéznek, mivel a technika oroszlánrészét úgyis Kamatari végezte el. A legyezőmre kent vérrel idéztem meg a menyétet, s nemsokára kiderült, a Senmai Oroshi sokkal hatásosabb, mint az elődje. Még a sensei is meglepődött, hogy mire képes a kaszás kis állatka. Az eredmény magáért beszélt, a kiképző terepet kissé leamortizáltuk. Ezen is gyorsan továbbléptünk, viszont a későbbi gyakorlás itt is lehangzott. Tudom, nem lehetek elég felkészült, meg aztán ennyi tudással a hátam mögött nem kizárt a felejtés. Heves bólogatás közepette megígértem, hogy később visszatérek rá.
Ezek után következhetett az igazi nagy falat, a Genjutsu. Kokuchi itt már óvatos volt, rákérdezett, hogy ismerek-e ilyen technikát. Természetesen a válasz erre nem volt, mert csak mostanság kezdtem foglalkozni a témával. Konkrétan a Kokohi Arazu no Jutsu az első illúzió technika, amit meg fogok tanulni. A férfi egy kis magyarázattal kezdte, amit nem igazán fogtam fel elsőre, csak amikor jobban belegondoltam, akkor jöttem rá, mire is akar utalni. Most nem az erőmre, hanem az eszemre kell hagyatkoznom! Ezzel vágtam neki a feladatnak, ami korántsem volt olyan könnyű, mint amire számítottam. A képzelőerőmre nagy szükségem volt, mert a tájat teljesen át kellett alakítanom. Ez sikerült is, mert felidéztem a korábban látott helyszíneket, ahol jártam. Egy gyönyörű mezőt képzeltem magam elé, aztán a Fuuma klán birtokán látott házat is odaraktam. Gondoltam még később jól jöhet, de mint kiderült, tévedtem. Kokuchi elégedett volt a tájjal, s azt kérte változtassam meg: legyen hóesés és borítson mindent fehér hótakaró. Pont jól jött a Yukigakuréban töltött pár nap, legalább ez is segített.
Persze ezzel nem ért véget a móka, a sensei azt a feladatot találta ki, hogy a másolatával küzdjek meg, és lehetőleg győzzem is le. Rögtön nekiláttam átalakítani a tájat, először hóvihart küldtem a nyakunkba, majd szépen sziklás tereppé változtattam a környéket. Azt hittem ezzel a magam javára fordítom az állást, de tévedtem, éppen Kokuchinak szereztem előnyt ezzel. Nem sétált be a csapdámba, helyette én estem az övébe. Hiába támadtam teljes erőmből, kitért előle. Lehet, hogy nem is ez a megoldás. Túl bonyolultan akarok visszavágni, és lehet, hogy másképp kéne gondolkodnom. Na, gyorsan kieszelek egy új haditervet, ami remélem beválik.

Shikaku Pént. Ápr. 09 2010, 16:49

Köszönjük az újra-feltöltést!

[Ne felejtsük el: innentől az utolsó bővítményre adott chakraszint él, amíg egy másik bővítménnyel adunk illetve elfogadunk küldetésért kapott chakrajutalmat (amit a bővítményhez kell linkelnetek, hogy elfogadjuk).

Ajánlott tartalom

Koreko Rui

Koreko Rui

Re: Koreko Rui

Re: Koreko Rui

Re: Koreko Rui

Re: Koreko Rui

Re: Koreko Rui

Re: Koreko Rui

Re: Koreko Rui

Re: Koreko Rui

Re: Koreko Rui

Re: Koreko Rui

Re: Koreko Rui

Re: Koreko Rui

Re: Koreko Rui