Szél Temploma

Immáron a csend már hatalmas volt. Mindenkivel végeztem, és talán ezzel a tettel sikeresen kárpótoltam a barátom értelmetlen halálát. Ahogy az udvaron sétálok a nagykapu felé, mindent a vér és a kosz borít el. A zöldellő friss pázsiton halott szerzetesek feküdtek, az virágzó fákról pedig vér csordult le. Ez a szent templom is immáron csak egy elátkozott hely lett, de talán ezzel meg tudtam akadályozni, hogy a zsarnokság és az árulás tovább folytatódjon.
Anbu ruhába kilépve a nagykapun magam mögött hagyva mindent, és egy teljesen új életbe kezdtem bele. Utam a szél országának sivatagjába vezet, ahol egy templom áll. Szerencsére Lee halála előtt egy térképet adott át, mivel könnyebben meg tudom határozni a templom helyét. A lebegő sivatagi homokot használva az utazásom megkönnyebbítve próbáltam felkeresni a helyet.

Ezzel a módszerrel sokkalta gyorsabban és könnyebben tudok haladni, valamit a magasba utamat le is tudtam csökkenteni a szinte a felére.  A térkép alapján a Kő országánál kell átvágni, majd onnan tudok átjutni a Szél Országának sivatagjába. Azonban a háború miatt a határokon átjutni nehezebb, így az esetleges kerülő utak megnehezíthetik az utamat, de talán az Anbu ruha sokat segíthet a feltűnés elkerülése érdekében.
Kő országának határán könnyen áttudtam jutni, hisz a hatalmas hegyeket képtelenek teljesen a figyelmük alatt tartani, így egy kis csellel máris kitudtam játszani az őröket. A sebességemet ekkor még gyorsabbra váltottam és megpróbáltam minél előbb elhagyni az országot.
Szerencsére nem volt nagy, így másfél óra alatt máris a Szél országának határán álltam. Valóban ezzel a fantasztikus jutsu segítségével az utazásom sokkalta könnyebb, biztonságosabb és kényelmesebb volt.
 
Beérve a Szél Országába térképemet újra elővettem, és felvettem az irányt, ami a sivatagba vezet majd.
Úgy számoltam, hogy ezzel a tempóval, durván egy fél óra alatt máris ott leszek. És ez így is történt, körülbelül 30 perc elteltével, egy sivatagos helyre érkeztem, ahol a homok és a forróság szinte mindent ellepet.
Teljesen egyedül voltam, néha egy-egy gyík szaladt el alattam a homokba, vagy esetleg egy madár az égen.
A nap erősen sütőt és egy felhő sem volt az égen.
-       Lee biztos, hogy jó helyen járok?- kérdeztem magamtól.  Folyamatosan a térképet bámulva, próbáltam kiigazodni, de egyértelmű volt, hogy jó helyen járok, mégse látom a célt.
 

A forróság egyre erősebb volt, és egyre elviselhetetlenebb, néha-néha megkellett álmom egy korty vízre, azonban spórolnom kellett vele, hisz nem tudom még, hogy meddig leszek itt, de remélem, hamarosan kijutok innen.

A sivatagi hőség kezdet teljesen kikészíteni. Úgy hittem, hogy sokkalta könnyebben fog menni, de a meleg, a szél és a homok teljesen megkeserítették a könnyűnek vélt utamat. 
A szárazság kezdet elviselhetetlenné válni, és az eddig utazásra használt lebegő homokfelhőt sem tudtam ár fenntartani az egyre erősebb szél miatt.
Közel két napja bolyongok, de még semmi féle épületet nem találtam, ami a szél temploma lehetne.
Alig aludtam valamit, és kezdek teljesen kimerülni. A sivatag nagyon megnehezíti a gyaloglásom, és lassan keresnem kell valami menedék helyett, hisz a nap kezd lemenni az égről.  
Körülbelül 100 méternyire egy nagyobb termetű sziklát vettem észre, ami talán jó menedéknek bizonyulhat az éjszaka. Egy gyorsabb tempóval tíz perc alatt el is értem a célomat.
A nagy szikla szerencsére képes volt a szél erejét lecsendesíteni, így egy kis kuckót építve a homokba máris álomra hajtottam a fejem.
Hamarosan egy furcsa hang töri meg az eddigi szél süvítését. Szemeimet azonnal kinyitom és egy ismeretlen árnyékot pillantok meg, akit épp a szél próbál nagy erővel letaszítani a szikláról.
-       Hát ez vajon, ki lehet?- kérdeztem izgatottan majd megpróbáltam felállni, azonban a szél erejétől szinte csak guggolva tudtam közlekedni.
-       Héj- kiáltottam az ismeretlenre. A szél nagyon erős volt, és elsőnek magamat akartam kibiztosítani, így megpróbáltam kikötni magam az egyik sziklához, és a homokpajzs techinkával pedig a testemet védtem a szél okozta csapásoktól. 
Ezek után megpróbáltam az idegennek segíteni, akit a szél tépett. Mivel én nagyjából biztonságba tudtam magam, megpróbáltam valahogy elkapni a végtagjait. Mivel túl messze volt tőlem, így a homokcsápokat használva akartam megragadni a végtagjait, (ha ez nem sikerülne, akkor a rejtett árnyék kígyó kezekkel) majd a kötelet felé dobni és felhúzni a közelembe.
Nem tudom, hogy ki lehet ez a fickó, de úgy gondolom, hogy nem véletlenül van itt a sivatag közepén és talán még tud is nekem segíteni, tehát mindenképp meg akarom menteni.
Amennyiben a terv sikeres tíz perc elteltével a szél is meg fog szűnni, és leállok vele társalogni.

A hirtelen felerősödött szél, teljesen felkavarta a homokos talajt, és ezzel egyidejűleg a búvóhelyemet is.
Nem nagyon tudtam mit tenni, hisz a menekülés hasztalan volt, valamit a levegőben sem tudtam elmenekülni, hisz a széltől irányíthatatlanná vált volna a homokfelhőm. Kénytelen voltam itt helyben átvészelni ezt az égi csapást.
Legjobb tudásomat bevetve, a homokkal egy pajzsot hoztam magam köré, valamint megpróbáltam magam stabil helyhez kikötni, ami jelen esetben egy nagyobb szikla volt, és így átvészelni a vihar pusztító erejét.
A szél nagyjából 15 percig süvített, és amint elállt ismét teljes csönd volt. Az idegennek tűnt kopogó hang eltűnt, és újra nyugalom volt a sivatag mélyében.
- Talán csak beképzeltem? Vagy valóban járt erre valaki?- kérdeztem magamtól.
Az este további részében visszafeküdtem aludni, azonban hamarosan újra útnak indultam, hisz felkelt a nap és jött a reggel.
 
A tegnap esti vihar következtében, minden nyom eltűnt, így ha valóban járt is volna, erre valaki az már biztosan távol van.  Folytatva az utamat, közel a harmadik napon, kezdtem egyre jobban megzavarodni.
A nap teljesen kikészítette a bőrömet, és ez a teljes egyedül léttől egyre furábban viselkedek.
Néha hangokat hallok, és úgy érzem, hogy itt fog bekövetkezni a vég. Nem látom a kiutat és nem is látom a célt. Mintha a végtelen tengeren eveznénk, és arra várnék, hogy valaki végre megtaláljon.
Szomjas vagyok és éhes…nem tudom, hogy mikor fogom végre megtalálni a templomot, de most jól jönne a szerencse.
Ahogy a homokos dombokon sétálok, egy nagyobb sziklát vettem észre, mire szinte azonnal föl is másztam a tájékozás érdekében.  
-       Jézusom, azok ott fák, és ha vannak fák akkor kell lenni víznek is.  Találtam egy oázist, hát ez fantasztikus.
Amint közelebb megyek a fákhoz, négy tevét találtam, valamint egy férfit aki, épp a fa árnyékában fekszik.
Még mielőtt bármit is tennék a férfival, a patakhoz megyek, és felfrissítem magam. Megmosom az arcomat, iszom a forrás vizéből, valamint feltöltöm a kulacsomat. Aztán újult erővel az idegen felé megyek, és megszólítom.

-       Héj uram!  

Megérkezve a forráshoz, jól megszedtem magam vízzel, megmosakodtam és szinte újult erővel mentem a férfi felé, aki az egyik fa árnyékába pihengetett. Nem vett észre és a tevék sem, vagyis úgy gondolom.
 Így pár méterre megállva tőle, egy erőteljes hanggal ébresztetem fel.
-       Héj uram- kiabáltam felé.
A  nagy, szürkés köpenyt viselő férfit szinte teljesen befedte egész testét a ruhája és, az arcába kalapot húzott.  A tikkasztó meleg ellenére nagyon fel volt öltözve…szinte túlságosan is. Szavaim hallatára fejét egyből felkapta és alaposan szemügyre vett.
-Sunagakure eleget tűrt iwagakureból. Nem vagyok hajlandó az oázisomhoz engedni. Pusztulj, ANBU féreg! - kiáltott rám, majd a köpeny alól egy penge ugrik ki, mellyel nekem ugrik, és a pengét egyenesen felém döfi.
Gyorsan kellett reagálnom így a legegyszerűbb és kézzelfogható terv egy gyors védelem felállítása, így a tüskés védelmező technikát alkalmazva próbáltam megállítani a pengéket, valamit megakadályozni, hogy egy esetleges rúgással- ütéssel egy újabb támadást indítson felém.
Ezt követően hátrálni fogok pá lépést, és kihasználva a tengernyi homokot, egyszerűen végtagjait lefogni.

Nem akarok végezni vele, hisz hátha tud a templomról. Amint sikerül őt mozgásképtelenné tennem, a maszkot leveszem és elmondom neki, hogy nem vagyok Anbu , a maszkot csupán csak álcázás céljából hordom, és megpróbálok vele szót érteni. 

A fickó egy gyors támadást indított felém rejtett pengékkel a karja alatt, de szerencsémre a tüskés védelmező technika ismételten helyt állt és könnyűszerrel felülkerekedett az ellenfél támadásán.  Amint lehetőségem volt rá egy azonnali ellentámadásba kezdtem és a homokcsápokkal próbáltam őt foglyul ejteni.
-       Hogy vagy képes a homok manipulálására? Erre csak nagyon kevés ember képes. Mind az országom shinobiai. De mióta iwagakure elfoglalta a várost, menekülnünk kell. Koldulnunk és a földön csúsznunk az éhségtől. Mint a kivetett kutyák. Sunagakurei shinobi elvből és kötelességből nem vesz fel iwagakurei ruhát- szólt majd kezei egyszer csak a homokba hullottak. Ekkor már tudtam, hogy egy bábbal van dolgom…De akkor hol van az bábmester? Miért nem látom, hisz semmi olyan tényező, nincs ami mögött el tudott volna bújni…
Nem igazán volt időm megszólalni és elmondani végre, hogy ki is vagyok valójában, hisz egy újabb támadás következett, melyben két körfűrészhez hasonló fegyverrel próbált rám rontani.
Mivel gyorsan kellet reagálnom legésszerűbb védekezésnek az azonnali helyváltoztatást tartottam, így egy füstbomba segítségével megpróbáltam elsőnek megzavarni a támadót, majd kihasználva a füstnek a tulajdonságait, a földben rejtőző technika segítségével, a báb mögé kerülni, olyan 4-5 méternyire, és a cseresznyevirág vihar jutsut alkalmazva, egy komolyabb sérülést okozni a bábnak.

A robbanás következtébe nagyvalószínűséggel komolyabb sérülést fogok tudni belevinni a bábba, és talán immáron lesz időm elmondani, hogy valójában egy menekült vagyok , és nem ellenség….

A báb egyre és egyre gyorsabban mozgott, a pengéi egy kört rajzolt a levegőbe, amivel próbált komolyabb sérülést ejteni rajtam.  A füstbomba pillanatok alatt beterítette a környéket és kihasználva ezt a föld alatt, a báb mögé keveredtem. Ekkor a robbanójegyzettel ellátott zacskókat dobtam a báb felé. A robbanás következtébe a homok teljesen felkavarodott és szinte nem láttam semmit. A báb teljesen eltűnt, vagyis belőle sem láttam már semmit.
A talaj ekkor fura módon mozogni kezdett, majd szétnyílik alattam és nagy zuhanásba kezdek. Nem zuhantam akkorát, olyan háromméternyi lehetett. Valami kemény burokba este bele, ami hamarosan bezárult.
MI a franc ez? hol vagyok?- kérdeztem aggodalmasan. 
- Vasfal pecsét - hangzik egy fentről, a száj felől. 
- Sikerült. Mára elég lesz.
Majd lassan elindulunk, de hogy hova és, hogy miért raboltak el még nem tudom. Persze próbáltam valahogy kitörni a csapdából, de túl kemény volt a burok és hiába ütöttem teljes erőmből haszontalan volt,, így kénytelen voltam megvárni amíg végre megérkezünk. Közel fél órát meneteltünk a sivatagban, mire végre megálltunk.
Az ismeretlen fickó újra megszólalt:
- Most pedig, iwagakurei. Mondd el nekünk, hogyan loptad el országunk egyik legerősebb és legkülönlegesebb képességét? Azt ajánlom, őszinte legyél, mert ha nem, akkor csak a halálod húzod. Hogyan loptátok el?!
- Nem vagyok Iwagakurei, és nem loptam el semmit. A szél templomát keresem, mivel az egyik barátom invitált be oda. Még én se tudom, hogy minek, de remélem ott választ kapok a kérdésekre.
Nem tudom, hogy miként tudom irányítani a homokot, és talán a templomba megtudom találni rá a választ.
Nem érdekel engem a háború, és nem azért sétálgatok egyedül a sivatag kellős közepén, hogy kémkedjek a nagy semmi után, szóval engedj ki ebből a burokból.
Ez a ruha pedig azért van rajtam, mivel a háború miatt a határátkelőkre különösen felfigyelnek, és csak így tudtam átkelni az országon. 

Amint elmondtam nekik a gondolataimat, és az igazságot, hogy a szél templomot keresem, nem igazán akartak nekem hinni, és egyikük egy kardot döfött át a bábon keresztül, aminek a pengéje felém egyenesen jött. Kezdtem megijedni, és már azon gondolkodni, hogy vajon, miként is tudnám megállítani a pengét, mikor egyszer csak megállt, és a fickó újra megszólalt.
-  Ne hazudj nekem. Miután elfoglaltátok az országot, szerinted hiszek neked, hogy egy szál ANBU nem szúr szemet a határőröknek. Bár tény, hogy átkeveredtél, mégis, mire számítasz az Ellenállástól?
-  Túl sokat beszélsz - némítja el a másik. - Iwagakurei. Bűnösnek találtunk téged, s amíg nincs kézzelfogható bizonyítékod arra, hogy nem Iwagakure a szülőhazád, s Sunagakure támogatója vagy addig a foglyunk vagy.
A második fickó szavai hallatán kicsit megnyugodtam, hogy nem akarnak megölni. Tudom, hogy egy menekült táborban való fogság sem lesz egyszerű, de talán a sors keze ideáig is el fog érni és valami szerencsés dolog fog velem történni. Mondjuk néha túlságosan is optimista fejjel látom a világot, így sokan őrültnek is tartanak, de a halállal szemben azért mégis jobb egy menekült tábor.
Néhány perc elteltével kinyílik a báb szája, és fény szűrődik be és végre meglátom azt a két fickót, akik fogságba ejtettek.
Két átlagos alkatú ember állt előttem, az egyik talán egy fél fejjel volt alacsonyabb a másiknál.
Kopottas Sunagakure jellel ellátott egyforma harci egyenruhát viseltek. Mindkettőjük egy vékony kendővel takarta el az arcukat így azt nem láthattam. Ezt követően megfogtak és egy megerősített zárkába löktek be.
A lökés erejétől nagyot zuhantam és akkor már éreztem, hogy sehol egy aprónyi föld, tiszta beton és fém minden.
A fickó ekkor egy újabb technikát alkalmazott és az egész cella rácsa áramba pompázott, hogy még meg se tudjam fogni az ajtót. Ekkor láttam, hogy tényleg komoly fogságba estem, és nem igazán tudom méh, hogy mi tévő legyek. Nincs egy deka föld sem, sem pedig homok, amit esetleg manipulálni tudnék.
 
A börtön egy hatalmas egybenyitott terem, melynek a bal részén helyezkedem el. Mellettem egy üres cella.
Maga a zárkám nem túl, van egy fekhelynek szolgáló kopottas-szakakadt matrac, egy mosakodáshoz használható műanyag lavór, amit napi háromszor töltenek fel, és egy nem túl nagy tükör.
Sajnos mosdó az nincs, így ha ránk jön a szapora a közösségi mosdóba visznek ki minket, ami a börtön másik oldalán van. Ablak nincs és a világítás is elég gyatra, a fényt, gyertyákkal és fáklyákkal oldják meg.
Talán ebből merem sejteni, hogy egy földalatti pincerendszerbe vagyunk, valamit a kőzeteket tekintve talán még egy barlang jöhet szóba.
A cellámmal szemben egy hosszú faasztal helyezkedik el, ami televan különböző felszereléssel, ha azokból magamhoz tudnánk venni, akkor könnyebb dolgom lenne a megszökés terén. Azonban a homoktököt nem látom, viszont van még egy szekrény az asztaltól nem messze, lehet, hogy oda rakták be, hogy még véletlenül se tudjam manipulálni a homokot.
 
Nem igazán tudtam mást csinálni, mint hogy követem rendet és a szabályokat, és kieszelek valamit, hogy miként is tudnék innen megszökni. Két őr vigyázott a rabokra kik hat órás műszakban váltották egymást, szóval a rabokra összesen egy őr jutott. Ezen nem csodálkozom, hisz a háború miatt, szinte mindenki a fronton harcol, vagy épp ők is hasonló helyzetbe vannak, mint én, valahol fogságban, rabként töltik az idejüket.
A két Sunagakurénak a viselkedése eléggé eltérő volt. Én csak úgy szólítottam magamban őket, hogy magas és alacsony. A magasabb egy komor, csendes emberke volt, aki szinte már túlságosan is komolyan vette a szabályokat, és ezt az egész helyzetet. Ő volt aki, nem volt képes megszabadulni az egyenruhájától, még a itt a falak között sem, és teljes felszereltségben állt a saját műszakja alatt.
Az alacsonyabb shinobi, már egy fokkal rendesebb volt, már ha szabad ilyet mondani börtönkörülmények között. Látszott rajta, hogy annyira nem foglalkozik velünk, nem is érdekli ez az egész, és úgy végzi el feladatait, mint csak egy egyszerű munka, és ez volt a jó. Nem zsarolt, nem fenyegetőzött egyszerűen elvégezte a teendőit, néha-néha ránk nézett és ennyi.
 
Hogyan teltek a napjaim? Hát egy ilyen zárt világba, ahol a szabadságtól teljesen meg van fosztva az ember, valamint teljesen egyedül van, és a zárka is túl kicsi ahhoz, hogy komolyabb edzést végezzen el az ember, illetve az őrök nem igazán szerették látni, hogy valaki a testi erejét fejleszti, leginkább relaxációval, pihenéssel és meditálással telt. A testi gyakorlatok helyett itt a mentális erőmet fejlesztettem.
Nagyon sokat meditáltam és megpróbáltam valahogy eggyé válni a környezetemmel. Teljesen kizártam a külső zajokat, neszeket, szagokat, szinte mindent és mindenkit, ami, és aki egy kicsit is zavart a meditálásba.
Képes voltam több órát a földön, törökülésbe ülve, becsukott szemmel koncentrálni. 
Egy idő után kezdett valami teljesen megváltozni, de akkor még nem tudtam, hogy mi.
Lehet, hogy az őrök teljesen megfosztottak mindenemtől, felszerelésemtől, fegyvereimtől, és a homoktól, az energiámat, és a chakrámat nem tudták elvenni.  És ahogy egyre többet meditáltam, úgy éreztem, hogy valami különös és új energia járja át a testemet, amit nem tudtam hova tenni.
 
Amint megérkezett a vacsora ideje, a magas őr volt szolgálatba. Egy nagy kondérral jelent meg a zárka ajtaja előtt. Kezében egy nagyon merőkanállal, amivel a vacsorának nevezett kása szerű ételt merte ki, majd lökte be a raboknak egyesével.
Az íze pocsékvolt, és hiába találgattam nem tudtam rájönni, hogy mit eszek. Mivel nagyon éhes voltam, így megettem mindent, de repetát nem kértem. A vacsora után kicsit ledőltem a kopottas matracra aludni, de pár óra múlva felkeltem és ismételten folytattam a meditálást. A pihenésnek hála szinte újult energiával ültem ismételten törökülésbe és kezdtem hozzá a gyakorlathoz.
Nagyon fura volt, hisz egy idő után ismételten visszatért az a különös érzés. Az a fura és eddig ismeretlen energia, ami itt lakozik a testembe és ki akarna törni. Mivel késő este volt, és szinte mindenki aludt, és az őr sem volt a közelembe, hát engedtem a csábításnak és hagytam, hogy kiderüljön mi is ez valójában.
Folytatva az erős koncentrálást egy kisebb robbanásszerű jelenség törte meg a csendet, amitől a fém ételtartó tálkám nekirepült a zárkaajtónak, így megtörve a rabok nyugalmas éjszakáját.
-       Mégis mi volt ez?- kérdeztem magamtól?
-       Szél? képes lennék a szél elem használatára? De mégis hogyan?- tettem fel ezeket a kérdéseket szép sorjában miközben újból és újból megpróbáltam megidézni az előző fura jelenséget, kisebb- nagyobb sikerrel.
Elképesztő fura érzés volt, hogy így a semmiből csak úgy előidéztem a szél pusztító erejét. Mivel nem volt mellettem egyetlen személy sem, aki esetleg segíteni tudott volna, hogy miként sikerült ez, vagy, hogy magyarázatot adjon erre az egész jelenségre, magamtól kellett valahogy rájönnöm.
Nyilván a szél elem születésem óta bennem van, azt hogy miért pont most jött elő, a második elem, nagy valószínűséggel a bezártságra és körülmények okozta hatások miatt történt. Ezek mellett nagy szerepet játszott még a több órányi meditálás, koncentráció és relaxáció.    
Sajnos sokat nem tudom a szél elem kapcsán, talán annyit, hogy nem szükséges minden technikához kézjel, valamint egy nagyon finom elemről van szó, ami a homokkal talán egy remek párost hozhat.
 
Immáron, hogy új elemre tettem szert, nem igazán tudtam az alvással foglalkozni, inkább gyakoroltam és megpróbáltam rájönni a szél elemkülönböző fortélyaira. Nyilván, hogy pár órája jöttem csak rá, hogy mire vagyok is képes, így nem vártam nagy csodát. Így hát kezembe fogtam egy rongydarabot, amit a ruhámról téptem le, majd megpróbáltam ezt a szél erejével kettészelni. Nem mondom, hogy egyből sikerült, mert nem, de pár gyakorlás és erős koncentrálás után a ruhadarab kettészakadt.
Ez után ismét meditáltam egy picit, azonban a csendet és a nyugalmat hamar megtörte egy igen erős kopácsolás a zárkám ajtaján:
-       Reggeli!- üvöltött hangosan az magas őr, nyújtva a koszos merőkanalat keresztül az ajtón, jelezve, hogy jó lenne, ha alá raknám az edényemet, különben a földre hajítja az egészet és ebédig nem kapok semmit.
-       Máris itt a reggel?- gondoltam magamba, majd gyors mozdulatokkal felkaptam az edényemet és már tartottam is a merőkanál alá, várva a reggelit.
Hát nem csalódtam, állaga hasonló volt, mint az előző napi vacsora, sőt az is elképzelhető, hogy ugyan azt szolgálták fel nekünk, hisz ízben is nagyon megegyező volt.
Amint megreggeliztem, kicsit ledőltem aludni, hisz délelőtti nyüzsgés mellet nehéz gyakorolni, és attól is lehet tartani, hogy valaki kiszúrja az újonnan szerzett képességemet, és esetleg szól az őröknek. Másrészt meg már nagyon ki voltam merülve, és szükségem volt az alvásra. Amint lehajtottam a fejem a matracra, pillantok alatt már el is aludtam.
Pár óra elteltével újult erővel keltem fel, és folytattam a meditálást. Pontosabban nem is a meditálást, hanem megpróbáltam újra létrehozni azt a széllökést, ami nem rég sikerült.
Nagyon figyeltem arra, hogy ne legyen senki a közelembe, és véletlenül se bukjak le. Elsőnek is minden tárgyat elpakoltam a közelemből, aminek hangos, feltűnő hangja lehet, ha esetleg elrepül, mint lavór edény stb.
De mégis, hogy valamivel érzékeltetni tudjam az erejét, egy kis rongydarabot tettem le a földre, amit az ágymatracból téptem ki. Ezután elkezdtem gyakorolni a technikát. Mindent pontosan úgy csináltam mint a legelején, csak annyi különbséggel, hogy most álltam, és nem pedig ültem.
Szép lassan kezdtem beszívni, a levegőt, és megpróbáltam szinte eggyé válni vele. Nagyokat, és mélyeket lélegeztem, majd amint éreztem, hogy ez a fura és eddig szokatlan érzés bennem van, összecsaptam a tenyerem és megpróbáltam szabadjára engedni. Ekkor körülöttem, mint ha egy kis szél burok jelent volna meg és a kis rongydarabot, csak úgy felkapta és repítette egyenesen előre. Bár a lökés nem volt valami erős, de az alapja megvolt a technikának. Így hát így gyakoroltam, míg azt nem éreztem, hogy a rongy elég erősen száll.
A technika gyakorlása alatt sokszor meg kellet állnom, hisz az őr bármikor észrevehetett volna. Sokkal lassabban haladtam, mintha egyedül lettem volna valahol. Még az volt a szerencse, hogy az alacsonyabb shinobi volt szolgálatba, így annyira nem foglalkozott velem, ha a magas lett volna az is elképzelhető, hogy egy perc nyugtom sem lett volna.
Szóval amint lehetett gyakoroltam és gyakoroltam, a folyamat ugyan az volt, beszívtam a levegőt, megpróbáltam egyé válni vele, majd egyszerűen kitörtem magamból a szél erejét. 
Délutánra sikerült annyira elsajátítanom, hogy a rongydarab már nagy sebességgel csapódott neki a falnak.
Tudtam, hogy hamarosan ételosztás, így kicsit leálltam a tanulással és vártam, amíg meg nem hozzák.
Addig abban az időben kicsit megmosakodtam, már amennyire lehet egy lavórban, elmostam a tálamat és az evőeszközömet.   
Fél óra elteltével, már kopogtattak is ajtón, hogy itt a délutáni adagunk. Kicsit fura volt, hisz még mindig az alacsony fickó van itt.
-       Tessék- mondta majd nyújtotta felém az ismert merőkanalat.
-       Hát maga még mit keres itt? Nincs váltás?- kérdezem tőle izgatottan, hogy bárcsak ő maradna, amíg meg nem szökök innen.
-       A társam elkapott valami komolyabb vírust, így kórházba került, szóval pár napig én leszek itt.
Ezután visszahúzta a kanalt és tovább állt.
 
Szavai halltára megnyugodtam és örömömben majdnem bukfencet vettem, de azért mégsem akartam feltűnést kelteni, így hát leültem és szép lassan elfogyasztottam a kiosztott ételt. Amint meguzsonnáztam úgy éreztem, hogy itt az ideje, hogy kicsit körbenézzek.
-       Uram elnézést!- kiáltottam fel hangosan, azt hiszem, hogy ki kell mennem a mosdóba.
A mosdó használatára külön szabály volt, csak akkor szabad kimenni, ha nagy dolgod van, ekkor ki kell rakni a kezdett az ajtó nyílásán ahol rád raknak egy bilincset és elvezetnek a mellékhelységig.  A mosdóig az út olyan 15 lépésnyire volt. Kilépve a cellából egyből az asztal felé néztem, ami valóban az én felszerelésem egy részét is tárolta, kivétel a homoktököt. De ezek mellet az asztalon voltak még kardok, shurikenek , védőfelszerelések, papírbombák, robbanójegyzetek és egy csomó akta. Tovább haladva a börtönbe, a cellák felé nézelődtem.
Nem voltunk sokan bent, olyan három-négy rab volt még rajtam kívül, sajnos nem láttam pontosan, mert nagyon szétszórtan voltunk elhelyezve.
Megérkezve a mosdó elé, egy újabb nagyobb ajtó tárult elém. Majd az őr levette rólam a bilincset, kinyitotta az ajtót és beléptem.
-       Phuu mi ez a szag?- szóltam hangosan mikor beléptem. A pöce és a csatornaszag szinte teljesen átjárta ez a kicsi helységet. Előttem egy szakadt, fából kifaragott ülőke volt lefektetve, egy nagyon fakeretre, amit szöggel tartottak össze. Nem kelet mosdóznom, csak azért jöttem ki, hogy hátha találok valami használhatót. Amint körbenéztem ki is szúrtam pár szöget, ami valami okból fogva kijött a lécekből, így könnyű szerrel kilehetett őket húzni a falból.
-       Talán itt lenne az alkalom, hogy végre megszökjek innen. Ezeket a szögeket fel tudnám használni, hogy végezzek az őrrel. Úgy gondolom, hogy elég sokat gyakoroltam már, és annyira fel tudom használni, hogy kárt tegyek benne.
Még mielőtt kimentem volna kiszedtem az a pár igen nagyméretű, olyan 200-as szögeget a fából, majd erős koncentrálásba kezdtem, hogy amikor rám tenné a bilincset az eddig gyakorolt technikával ellökjem magamtól, és a szögeket, kunai formájában felhasználva az őrbe dobjam.
 
Az ajtón kettő kopogtatással jeleztem, hogy kész vagyok, amint kinyitotta és kiléptem a mosdóból, kezeimet felemeltem, várva a bilincset. Ekkor az őr leakasztotta az oldaláról és amint rám helyezte volna, kezeimet összecsaptam és megpróbáltam előidézni ismételten az eddig begyakorolt technikát.
Amint összeraktam a kezem erős koncentrálásba kezdtem, és szerencsére sikerült megint megcsinálni. Az őr több métert repült hátra, egyenesen neki egy cellának. Fejét igen erősen beverte, és összeesett. Egy nagy nyögés hallatszódott ki a száján, és megpróbált felállni, de már nem hagytam, rögtön odafutottam és egy erős bordarúgással újból a földre teremtettem. Ekkor elővettem egy szöget, megmarkoltam és folyamatosan szurkáltam, a mellkasát, hasát, lábát, amit elértem. Teljesen elborult az agyam, és mintha egy sötét fátyol borította el az elmém. Pillanatok elteltével már egy halott ember feküdt alattam. A beton és a cellarács is tiszta vér volt. A terembe síri csend volt. Egy pillanatra én is összeestem, ilyen kegyetlenül még nem öltem meg senkit. Kezeimről és ruhámról csöpögött le az idegen vér.
 

Pár perc elteltével felálltam és odamentem az asztalhoz, és felvettem minden felszerelést. Majd kinyitottam a szekrényt és megpróbáltam megkeresni a homoktökömet. Ezek mellett elraktam minden iratot és dokumentumot, ami fontos lehet még számomra. Még mielőtt elhagytam volna a börtönt kiengedtem minden rabot, és útnak eresztettem őket, és velük én is megpróbáltam kijutni.

//Fuuton: Reppusho // Szél elem: Erős Szélvihar Tenyér//

A terv sikerrel zajlott, hisz minden egyes lépésem megfontolva és átgondolva történt, valamint az új elem használatának köszönhetően, a földtől teljesen elzárva is képes voltam halálos sebet ejteni a fogva tartómon.
Mivel nem akartam nyomokat hagyni, így a tetemet kivonszoltam a forró napra, majd a homok alá temetve békén hagytam, valamint a szúrások okozta véres területet felmostam.  
Odalépve az asztalhoz, újra felvettem minden felszerelésemet, valamit alaposan körbenéztem.
Bármiféle hasznos tárgyat, de főleg térképet, étellt-italt, elveszek magamhoz, majd miután szabadjára engedek, mindenkit én is elindulok kifele.
Azonban még nagy utam előtt a megmaradt ételből újból eszem, valamit becsomagolom magamnak egy adagot, illetve feltöltöm kulacsimat vízzel, majd előkeresem, Lee-től kapott térképet és áttanulmányozom újra.
Amennyiben van rá lehetőségem teveháton folytatnám utamat vissza a sivatagba, ha nincs akkor gyalog illetve a homokfelhő technika segítségével, az időtől függően megosztva.
Mivel a térkép nálam volt, illetve nagyjából felismertem a környéket, amit keresnem kell, mivel egy oázisról van szó, hisz onnan raboltak el. Amit lássuk be, hogy könnyedén kiszúrja az ember szemét, és nem egy tűt kell keresnem a szénakazalban. Úgy éreztem könnyebb dolgom lesz.
Indulás előtt még egyszer átnéztem a felszerelésemet, majd elindultam. ( Hogy teve háton, vagy hogy gyalog azt rád hagyom, de kihasználnám az állat adott lehetőségéket amennyiben lehetséges.)

Kilépve az épületből valami jószág után keresgéltem, amivel könnyebben át tudnám kelni a sivatag nehéz terepét. Erre a legalkalmasabb állat egy teve lett volna, amit pár perc elteltével meg is találtam egy szikla tövében falatozgatva álldogált. Nagy valószínűséggel az egyik őré lehetett, de ő már nem fogja hasznát venni, így egy kis gúnyos mosollyal az arcomon egy határozott mozdulattal megragadom és ráülök a hátára.
Térképet elővéve a táskámból, belevágok ismételten a sivatag közepébe. Sajnos semmi nem változott, a hőség és a kopárság mindent elborít. Szerencsére a teveháton való közlekedés sokat javít a dolgon, így kevésbé fárasztó az utazás. Immáron sokkalta óvatosabb vagyok és figyelmesebb. Lehet, hogy kicsit lassabban közlekedek, de szinte mindent alaposan szemügyre veszek, hogy véletlenül sem ismétlődjön, meg ami az előbb történt.
Az úton nagyon sokat merengtem, hogy miért is jött elő a éppen most a második elemem, de választ nem találtam rá. Talán ez kell ahhoz, hogy végre bejussak a szél templomába?
 Vagy talán a homokelem mellett valahogy ennek az új elemnek is ki kell jönnie? Nem tudom, de remélem a széltemplomába mindenre választ kapok.
Egy nap telt el mióta elindultam, és végre a messzibe már látom, hogy a sivatag megszűnik és egy új tájforma veszi kezdetét. Hegyek és kövek különböző méretekben és néhol-néhol egy kis zöld is felbukkan. Ez bizony a kősivatag.
Mivel kivoltam merülve és fáradt voltam, így az éjszaka előtt még valami nyugodt helyett kerestem, ahol kitudom magam pihenni. Erre egy kis barlangot találtam az egyik hegy belsejében. 
Mivel nagyon fáradt voltam, némi vacsora után, már álomba is merültem. Másnap korán keltem és hamar beértem a hegyek közé.
Itt még óvatosabb voltam és minden apró mozdulatra felfigyeltem. Nem sokkal később egy nagyobb terep nyílik meg szemem előtt minek a közepén három oszlop áll és az oszlopokon egy-egy csontváz lóg.

Innen a hegyből nehéz pontosan kiszűrni, hogy mi történhetett, de egyelőre nem is érdekel. Nekem a legfontosabb, hogy megtaláljam a szél templomot. A térképnek hála nagyjából tudom, hogy merre kell menni, de immáron még óvatosabban fogok közlekedni, és megpróbálom minél jobban álcázni magam, így a tevét egy idő után félreteszem és gyalog folytatom az utamat.

Tehát ott hagytad a három oszlopot és az oszló hullákat. A gyomrod hálás ezért a döntésért viszont lehet, hogy olyan részletek fölött siklottál el amik a későbbiekben fontosak lehettek volna de ezt már sosem tudod meg. Út közben hoztál még egy veszélyes ám logikus döntést. Útjára bocsájtottad a tevét mert nélküle könnyebben álcáztad magad. A térképen amennyire el tudtál tájékozódni már közel járhattál a templomhoz, ám a meredélyek és szakadékok meglehetősen lelassítottak így nem tudtál olyan tempóban haladni mint előtte a dűnetengerben. A szél erősen fújt így kénytelen voltál eltakarni az arcod és ilyen időben a tájékozódás is sokkal nehezebb így meg kellett állnod. A délután nagyjából hasonló körülmények között telt el tehát ezt az időt arra használtad, hogy megpróbálj erőt gyűjteni és belőni a térképen, hogy merre járhatsz most. Este felé amikor már egy kicsit csillapodott a szél és az idő is sokkal tisztább volt mint délután ismét útra kelhettél. 
Ha a számításaid helyesek még egy nagyjából egy napi járóföldre lehetsz a szél templomtól ha olyan körülményekkel számolsz amit itt a szikla sivatagban tapasztaltál. Pár órája lehettél úton amikor az egyik nagyobb hegy mögül hangokat véltél felfedezni és mintha tábortűz lobogását látnád a szomszédos dombokon. Ez nem egy egyszerű pár embert számláló tábor lehetett ebből a dobok ritmikus hangjából következtettél. Pár száz méter után már ezt is jól ki tudttad venni mintha valami taktust vertek volna. Ez talán valami helyi törzs lehet... Ismét választás előtt állsz.
Ha odamész és megpróbálod kikémlelni, hogy mit csinálnak akkor sikerül észrevétlenül megközelítened a tábort és valóban egy apró kis települést találsz. A helyiek valami furcsa rituális táncot járnak de az emberi formájú csontok a ruhájukon eléggé szemet szúr. Rajtad áll miként tovább.
Ha nem állsz meg és kémleled ki őket akkor nagyjából még pár óráig sikerül megtenned észrevétlenül aztán egy éles fájdalmat érzel a tarkódon és másnap kelsz fel az egyik kő oszlophoz kikötözve ahol a csontvázak vannak. A ruháid megvannak de azon kívül mindent elvettek tőled még a térképet is. A kezed hátul összekötözve tehát kézjeleket nem tudsz használni, a nap pedig a hőmérséklettel együtt kegyetlenül emelkedik. Ezt hívják úgy legjobb tudomásod szerint, hogy cseberből vederbe...

/ Bármelyik opciót választod nagyjából a következő nap délelőttjéig tartson a postod. Annyit segítek, hogy nem mindig a könnyebbik út a járható út!  /