A Tűz Templomának romjai

Jiraiya Szer. Május 13 2015, 20:35

A Tűz Templomát egy felperzselt tájon egy magasabb domb tetején építtették fel a Földesurak és a Szerzetesek, ám az idő múlásával a felperzselt tájék újra élettel telivé vált és a szerzetesek közbenjárásának hála, újra hatalmas erdő és hegyek veszik körül a Tűz Templomának területét. Magát a templomot a Vas Fal őrzi, amely áthatolhatatlan akadályt állít a betolakodók elé. Ez a Vas Fal nem más, mint egy Pecsét Technika, amelyet a betonfalra és a Vaskapura helyeztek el, így az áttörhetetlenné válik. Eddig az Akatsukinak és egy Sora nevezetű fiúnak sikerült áttörnie, aki rendelkezett a Kyuubi chakrájával. A kapu két oldalán két szimbólum található meg óriás szoborként: Tengu az Erdő Istene akit maszkos Sasember képében ábrázolnak és Yamabushi a Szerzetesek Védőistene akit szintén maszkos Sasember képében ábrázolnak a szerzetesekre jellemző öltözetben. A Tűz Templomának nem csak a templomban tárolt ereklyék és titkos megőrzése a feladata, hanem a Dicsőséges Ninja Őrzők holttesteinek védelme is, amik a templom körüli erdőben vannak elrejtve. A Templom egykori vezető Chiriku volt, aki nem csak Specialistája volt a Katon elemnek, hanem a Tizenkét Ninja Őrző Egyike volt. Az Ő vezetése alatt támadta meg az Akatsuki a kolostort, majd végzett majdnem minden ottani pappal, beleértve Chirikut is. Összesen három túlélő maradt, név szerint: Bansai, Sentok és Zenza. Bansai látta el a Templom és az Ország közötti kapcsolatért felelős munkálatokat, így éppen távolt volt az Akatsuki támadása alatt segítőjével Zenzaval. Sentok volt az egyedüli túlélője a harcoknak, aki beszámolt mindenről. Azóta felújították a kolostort és új papokat képeztek, akik még nagyobb elszántsággal védelmezik a Tűz Templomát. A jelenlegi vezető a Szintén Katon Specialista Bansai. Megfontolt és korából adódóan nagy tudású személy.

További leírás: http://narutohun.niceboard.org/t2414-az-ot-elem-es-az-ot-elem-templomai

A Tűz Templomának romjai 1000?cb=20150728084559

**Yuhi Sakura** Szer. Feb. 10 2016, 21:20

- Hogy ÉN?- kérdezem tágra nyílt szemmel. Mégis, hogy van ez? Csak úgy megkérdez ilyen bizalmas információkat? Nem elég, hogy most leginkább tébolyultan rugdosnék össze mindent, még ez is... Minek kell nekem mindig elágazásokhoz kerülnöm? Konoha abba az irányba volt- gondolom magamban. Vagy mégsem és ez megint egy rossz irány? Legyetek átkozottak elágazások! Így mormogok magamban, miközben egy a nagy idegesség közben elszabadult hajtincset rendezek vissza a fülem mögé. Ha valaha is hazaérek biztosan levágatom a hajam. Már zavaró, hogy ilyen hosszú és rám fér egy kis megújulás. Próbálom elterelni a figyelmem az előttem hegyként magasodó problémákról és most olyan dolgokon gondolkozom amiken egy magamfajta lánynak gondolkoznia kéne. Barátok... na ne! Megint ugyanott. Tanulás... ez ok, de nincs mit. Úgy döntök, hogy minden figyelmemet a mostani problémám felé fordítom. Nézzük. Egy férfi áll előttem. Furcsa és megfejthetetlen kifejezés ül ki ráncokkal tarkított arcára, fekete szeme értetlenül csillog. Ez még jobban idegesít. Mintha nem lennék eleve elég ideges...
- Láttam amit láttam és nem örülök neki. Ne akarj becsapni. Láttam egy tisztást, aminek a közepén egyszer csak megjelentél. És, ha ez nem lenne elég utána elkezdted rugdosni a fákat meg a bokrokat. Meg magadban beszéltél. Valami olyasmit, hogy: "Miért Sakura?"Ez nem mindennapi, kislány...
Mélyet sóhajtok. Ki mindennapi? Senki sem. Még ez a vén szatyor sem, aki most az állítja, hogy shinobi vagyok. Persze én hazudtam neki. Hazudnom kellett, mivel az volt az egyetlen esélyem arra, hogy ne mondjon ellenséges kémnek vagy hazaárulónak. Ezeket az öregeket nem tudom kiszámítani. Mindegy is, úgyis tovább fogok lépni akár mond valami gorombát akár nem... Lassan megmozdulok. Egyik lábamat helyez a másik elé, míg el nem érem az öreget. Amikor odaérek hozzá egy egyszerű mozdulattal arrébb tolom és megszólalok. Hangom távoli és szinte síri. Már megint...
- Nem mondasz te semmit. Ilyen korban sokszor hallucinálnak az emberek. - ennyit mondok csak és egy erőteljes csapást mérek a férfi tarkójára. Pont arra a pontra amit, ha ütés ér az ember elájul. Amikor a férfi a lábamnál a földre hanyatlott, hirtelen megtört az engem sújtó érzelemroham és most újfent a régi vagyok. Át lépek a férfin és futásnak eredek. Átkozott elágazások!
Mikor a tüdőmből az összes levegő kiszorult és minden lélegzetvételkor erős szúrást kezdek érezni, lelassítok és végleg megállok. Az idő már nem olyan zord mint amikor elindultam, mégis megborzongok. Konoha vagy a Tűz Temploma? Nos az egyik élet a másik halál...
Azt hiszem tudom melyik lesz. Amikor meglátom Konoha zárt kapuját nagy levegőt veszek és közel megyek. Nagyon közel. Most még megtehetem, de tudom, akkor egyszer nem kelnék fel. A kezem önkéntelenül is fájni kezd... Nem! Ez egy erős nem! Olyan gyáva vagyok! Megérintem a falakat és néhány szót suttogok. Maradjanak is ott ezek a szavak amíg vissza nem térek. Aztán beosonok...
Csak a felszerelésemet és egy fekete köpenyt veszek magamhoz. Imádom ezt a köpenyt. Nem megyek nélküle sehová. És most már soha többet nem megyek az erdőbe. Eldöntöttem... megyek.
Gyorsan hagytam el a várost. Csak Akio-san- tól köszöntem el. Neki azt mondtam elmegyek egy kicsit. Persze azonnal ideges lett és elkezdett az apámról beszélni. Meg arról, hogy mi lett vele. És én nem voltam ott... Így őt is kénytelen voltam leütni, de őt bevittem a házába és ott hagytam az ágyán. Nem lett volna engedélyem elhagyni a várost, de nem várakozhattam egy új engedélyre. Otthagytam náluk a régit. Mire észrevették én már rég máshol jártam. Ez illegális volt, de nem érdekelt. Aki most a fontos nekem. És még rajta felül is van valami. Az életem.
Gyorsan mentem az erdőben és semmi sem állított meg. Elérem én ezt az átkozott templomot, ha meg is kell érte szegnem néhány nagyon nagy törvényt. Ez van... nem is tudtam még tegnap este, hogy ma estére már nem leszek ugyanaz a lányka... és nem is akarok az maradni.

Hidan Csüt. Feb. 18 2016, 06:41

A fiatal Sakura felemás érzésektől űzve fordít hátat az egyetlen otthonnak, amit valaha is ismert. A szálak melyek a faluhoz kötötték mióta csak eszét tudta, elbomlani látszanak. Elveszített majd mindenkit, aki maradásra ösztökélte volna, így útra kel, hogy a kevés megmaradt szerettek egyikének megmentésére induljon, ki tudja hová. Veszélyes ösvényre tévedt, melynek vége a idő zavaros ködébe veszik. Egy rossz lépés és a nyakát szegheti. Hogy a siker ígérete megéri-e ezt az áldozatot, azt azonban csak a jövő tudja igazolni...
A lány semmi felesleges súlyt nem cipel magával, így szinte minden fáradtság nélkül teszi meg a Tűz Templomához vezető, nagyjából félnapos utat. A szent helyet - bár egy végeláthatatlan erdő óvó ölelését élvezi - eltéveszteni sem lehetne. A monumentális épületegyüttes pagodaszerű tornyai messze a lombkoronaszint fölé nyújtózkodnak, így a lejtős úton már messziről könnyű kiszúrni őket. A szentélyt roppant falak veszik körbe, s látszólag csak egyetlen bejárata van, egy hatalmas, kétszárnyú ajtó, a Vaskapu. Olybá tűnik, hogy a "vas" jelző sokkal inkább szimbolikus, mint helytálló. Sárgás színe alapján talán rézötvözet lehet, de az is megeshet, hogy aranyfestékkel próbálták barátságosabb látvánnyá varázsolni a rideg acélt.
Ahogy a kunoichi a bejárathoz vezető széles lépcsők utolsó fokain hág fel, egyszer csak egy fiatal szerzetest pillant meg. Rendjének fekete-fehér öltözetét viseli, ovális feje tarra van borotválva. Bozontos szemöldökei árnyékában mélyen ülő és derűs, őzbarna szempár csillog. Vállán keresztülvetve hosszú bambusznád rúd, melyről hat vödör lóg, mindegyik tele friss forrásvízzel. Bár gyöngyöző homlokából és szaggatott légzéséből kitűnik, hogy nehezen viseli terhét, mégis veszi a fáradtságot, hogy az idegen segítségére siessen.
- Üdvözöllek a Tűz Templomának területén Ifjú Hölgy! Miben lehetek szolgálatodra? Ha látogatóba érkeztél, sajnos rossz hírt kell közölnöm. A kívülállók csak szerdánként látogathatják az épületet, akkor is csak előzetes egyeztetés alapján. Elvégre nem járkálhatnak folyton ki-be az emberek, megzavarná a szerzetesek meditációját... Eltévedtél talán?

**Yuhi Sakura** Pént. Feb. 19 2016, 22:21

Amikor a szerzetes, mivel biztosan az a ruhájából ítélve, felteszi nekem a kérdéseit egy percre lefagy az agyam. Nagyszerű, egy újabb hazugság a sokhoz. Ha listát kéne vezetnem róluk, már beterítene legalább két oldalnyi papírt. Erre a gondolatmenetemre elfintorodnék, de igyekszem leplezni az érzéseimet, több kevesebb sikerrel. Az még rendben is lenne, hogy nem gondolom át a válaszaimat a sokkos helyzetekben, de még ez is? Meg vagyok áldva ezekkel a hazugságra alkalmatlanná tévő képességekkel. Amikor szólásra nyitnám a számat rögtön be is csukom. Most nem dönthetek elhamarkodottan, mivel minden egyes kiejtett szavam veszélyezteti a kis életemet. Megfontolom, hogy mit kéne mondanom (ez kivételes alkalom) és előállok egy válasszal a szerzetesnek. Ha azt mondanám látogató vagyok elzavarna. Vagyis inkább eltessékelne. Na tessék... megint belenyúltam a darázsfészekbe. Viszont, ha nem az mondom, hogy látogató vagyok mégis mit mondhatnék? Az igazságot nem... de nem ám. Még a végén arra figyelek fel, hogy börtönben ülök, az életemnek meg annyi. Mit tegyek? Talán, ha terelném a szót és valahogyan kikerülném a lényegre törő kérdéseket. Az arcom most sem látszik, de a termetem sajnos mindig elárul. Átkozott korom! Utálok ilyen fiatalnak lenni a shinobik háborújában. valamit viszont válaszolni fogok. Itt és most ebben a percben. A markomban erősen megszorítom a kövemet és észrevehetetlenül a zsebembe rejtem. Ez csak elővigyázatosság.
- Köszönöm, és nem látogatóba jöttem. Nem emlékszem igazán hova is igyekezhettem annyira, csak...- itt egy pillanatra a hatás kedvéért szünetet tartok, ám ez észrevehetetlen (a nagyanyám színészi génjei) - arra, hogy az erdőn át kellett mennem. Aztán észrevettem a Templomot. Úgy gondoltam itt útmutatást kérhetek valakitől.
A csendes információszerzésnél maradtam. Az a "valami" nem mondta, hogy mennyi időm van. És most itt egy alaklom arra, hogy információt szerezzek. Mi lett volna, ha nincs itt senki? Várok egy-két napot?
Végül is mindegy mivel talán van esélyem teljesíteni ezt a lehetetlenséget. Vagy nem.

Hidan Pént. Feb. 26 2016, 03:14

Az ifjú szerzetes barátságos ábrázatán értetlen kifejezés terül el Sakura habozása láttán. Dús szemöldökét kérdőn ráncolva mered a nála alig pár évvel fiatalabb lányra, de nem szól semmit. Minden bizonnyal betudta a kunoichi fura viselkedését annak,hogy szégyenlős. A genin végül megtalálja elveszett hangját, s újabb színjátékba kezd. A papnövendék türelmesen hallgatja, végül pedig egy kissé zavart mosollyal válaszol, mintha nem igazán tudná hova tenni a hallottakat:
- Hát ha nem emlékszel, hova igyekeztél olyan nagyon, akkor kerülnöd kéne ezeket az erdőket. Könnyű bennük elveszni. Konoha arra van, ott biztos tudnak neked segíteni!
Bök borotvált fejével pontosan abba az irányba, amerről Sakura is érkezett. Megigazítja a vállait húzó súlyt, s már indulna is tovább, amikor hirtelen megtorpan és visszafordul. Aggódón kérdi az eltévedt lányt:
- Van elég élelmed a visszaútra? Ha nem, akkor megnézhetem, hátha maradt valami a konyhán ebéd után.
Amennyiben a kunoichi kérne az adományból, megígéri hogy hamarosan visszatér, ha pedig nem tart igényt a templom segítségére, akkor a fiú búcsút int. Ezután elindul a fal mentén, s eltűnik a vastag betonfal sarka mögött. Tehát, hacsak nem képes átsétálni a tömör sziklán a vízhordó, kell lennie a főbejáraton kívül valamiféle eldugott ajtónak is. Elvégre a súlyos acélkapukat folyton ki-be nyitni nem kevés emberi erőforrást igényel, sokkal kézenfekvőbb, hogy ha a ki és bejutásnak van egy diszkrétebb módja is.

**Yuhi Sakura** Vas. Márc. 06 2016, 12:00

A szerzetes fiú kedves szavai hallatán émelyegni kezdek. Magamtól. Vagyis attól amit szegénnyel művelek: hazudom neki. El sem hiszem, hogy én vagyok itt. Mit gondolhatnak most rólam odafönt? Mert biztos van odafent valami... valami megfoghatatlan. El sem hiszem, hogy most ezen gondolkozom! Majdnem elnevetem magam, de még éppen időben sikerül megakadályoznom, hogy valami ilyesmi történjen. A szerzetes éppen a kapu felé tart és szerencsémre nincs nagy kedve visszanézni rám. Ha mégis megfordulna szegény biztosan őrültnek nézne. Csak ez hiányozna, hogy még rosszabb legyen az közhírem ami most is ennyiből áll: "Furcsa, hazug, gyenge (ez idegesít a legjobban) és őrült." De ideje eltérítenem a gondolataimat a szörnyűségestől, hiszen a most a fontos. Nekem meg valahogy ki kellene figyelnem, hova is megy be a szerzetes. Amikor eltűnik a szemem elől lassan elindulok én is arrafelé. Ügyelek rá, hogy hangtalanul lépkedve tegyem meg az utat. Amikor odaérek ahhoz a helyhez ahol a fiút láttam eltűnni nem látok semmit. Sokáig nem állhatok itt mert még a végé visszajön a szerzetes és meglát, de meg kell próbálnom bejutni vagy legalább felfedezni hol az ajtó.
"Gyrünk Sakura gondolkozz!"
Itt mintha egy jel lenne csak nekem észreveszek egy apró fekete csíkot a fal mentén. Megtaláltam az ajtót! Ekkor majdnem diadalmasan felkiáltok, de végül csak megjegyzem, hogy hol van a bejárat és vissza futok arra a helyre ahol a vízhordó hagyott.

Hidan Kedd Márc. 15 2016, 04:56

Sakura felemás érzéseitől gyötörten indul a vízhordó nyomába. A fiú szerencsére olyannyira el van foglalva súlyos terhével, hogy hátra sem pillant egész idő alatt. A sarok mögött egyszer csak eltűnik, s mire a lány odaér, addig már hűlt helye sincs a szerzetesnek. Mindenesetre ez azt is jelenti, hogy a rejtekajtó nagyon közel kell hogy legyen, mert a kopasz kölyök meglehetősen lassan baktatott a vállán cipelt vödrökkel, esélye sem lett volna pár méternél többet megtenni, mielőtt a kunoichi a fordulóhoz ér. Első pillantásra ugyan semmit sem látni, azonban némi tüzetesebb vizsgálódás után észreveszi a vékony illesztéseket, amelyek a rejtett bejáratot veszik körül. Most, hogy már tudja, mit is kell keresnie legközelebb, visszasiet arra a pontra, ahol az imént találkoztak.
Nagyjából öt perc várakozást után ismét feltűnik a kamasz fénylő, tar kobakja a fal sarkánál, ezúttal nem cipel semmiféle terhet. Kedves mosollyal az arcán siet a lányhoz, majd amikor egészen közel ér, egy papírzacskót és egy vízzel töltött, lószőr kulacsot nyújt át Sakurának. Előbbiben öt rizsgombóc és két evőpálcika van.
- Mivel nem mondtál semmit, ezért úgy gondoltam éhes lehetsz, csak szégyenlős vagy kérni. Itadakimasu!
Kíván jó étvágyat búcsúzóul, majd ismét sarkon fordul, és szinte futólépésben teszi meg a távot visszafelé. Most hogy már ismeri a titkos utat a genin, már csak az a kérdés, hogy mikor akar belépni rajta. Persze az sem csekélység, hogy miképpen akarja teljesíteni a jashnista rászabott küldetését, hisz megtöretni egy elhivatott ember némasági fogadalmát anélkül, hogy felfedné a jelenlétét... Finoman szólva is igencsak nehézkes lesz.

**Yuhi Sakura** Szomb. Ápr. 02 2016, 21:54

Amikor a fiú újra felbukkan az épület sarkánál, idegesen fújom ki a levegőt. Hogy idegességemet leplezzem, a hajamat kezdem el piszkálni. Szinte majd' megszakad a szívem amikor megpillantom a fiú őszinte arckifejezését. Mintha kétfelé akarna szakadni a lelkem. Az egyik mentené magát és tenné amit mondtak neki, a másik meg legszívesebben a temetőbe menne és a sírra kuporodva zokogna. Olyan érzés fog el, mintha üres lenne minden. A szavak, az elmém és a világ is. Legszívesebben megszűnnék létezni, hogy végre nyugodtan "létezhessek". Vajon melyik is vagyok én? Aki elfut vagy aki nem tesz semmit? Ha úgy válaszolhatnék, hogy az egy hónappal ezelőtti énemet veszem alapul biztosan megoldanám egy pimasz: Egyik sem- el. De mostanra már honnan is tudhatnám ki vagyok én? Talán véget kellene vetnem ennek. Végeznem kellene magammal. Erre majdnem megrázom a fejemet. Nem! Élnem kell, de legfőképpen túlélnem. Túlélnem a mát és talán holnap felkelhetek, mintha ez egy rossz álom lett volna csupán. Ez a "talán" megnyugtat, de ahhoz kevés, hogy legyőzze a lelkemben támadt ürességet. Ekkor egy gondolat suhan át az elmémen: Nem való neked ez a lét! Ne légy tovább shinobi! Végül A fiú hangja szakít ki a gondolataimból. Kedvesen odaadja a kis csomagot, majd hálás tekintetemtől kísérve megfordul és távozik. Valószínűleg a nemrég felfedezett ajtón át megy vissza a templomba. Most mit tegyek? Akcióba léphetnék most rögtön, de az nem lenne túl szerencsés lépés. Így a legjobb lesz, ha visszamegyek az erdőbe (csak annyi időre amennyire végképp szükséges) és ott töltöm el az éjszakát. Persze ez nem veszélytelen, mert akármi megtámadhat (mármint állat). Végül aztán kezemben a papírzacskóval lassan megfordulok és elsétálok. Mikor már messzebb érek, még visszafordulok és elsuttogok egy szót. Arigatou. Aztán amilyen gyorsan csak tudom, belevetem magam a legközelebbi bokorba.

Hidan Szer. Ápr. 13 2016, 04:31

A könyöradomány kézhezvétele után a lány úgy dönt, hogy aznap már nem kezd semmiféle beszivárgó-akcióba, helyette inkább a vadonban való éjszakázást választja. A kétely szinte már megszokott vendégként, öreg barátként férkőzik gondolatai közé. Sakura eltűnik a sűrű cserjés takarásában, hogy megfelelő táborhelyet keressen magának.
Bár a Nap jócskán túljárt zenitjén, amikor hátat fordított a templomnak, a kunoichire mégis a kínkeserves unalom órái várnak az erdőben, lévén nincs akihez egy szót is szóljon, vagy valami foglalatosság, amivel leköthetné magát. Bár a vadon barátságtalan helynek tűnik, baljóslatú háttérzenével - a sötétségben olykor farkasvonyítás vegyül a süvítő tavaszi szél erejét nyögő fák nyikorgásába -, az éjszaka mégis eseménytelenül telik. Mielőtt a lány álomtalan álomra tudná hajtani a fejét, hosszasan forgolódik a kényelmetlen, rögös földön hanyatt-terülve. Ahogy a bakacsinba öltözött égbolton pislákoló csillagokra pillanat, olybá tűnik, mintha az egyik a földre zuhanna közülük. Az üstökös vékony csíkot húz maga után, majd halvány lobbanással kialszik. Ki tudja, talán ha most kívánna, az valóra is válna..?
A genin a horizonton lustán felkapaszkodó lángóriás első sugaraival kel, fáradtan, nyakfájósan és a szegényes estebéd ellenére is meglehetősen éhesen.

**Yuhi Sakura** Vas. Ápr. 24 2016, 18:51

Így utólag talán mégsem volt olyan kiváló ötlet az éjszakát az erdőben tölteni, de a gondolat, hogy holnap reggel úgy is vége, megnyugtatott.
Miután búcsút vettem a szerzetes növendéktől, a bozótosba menekültem. Nem a veszély vagy az esetlegesen felbukkanó emberek elől, hanem sokkal mélyebb, hogy is hívhatnám... a saját félelmeim súlyos fellegei elől. Az erdőbe beérve a fák oltalmazó árnyékában háborgó lelkem végre megnyugszik. A bozótos éles tüskéi a bőrömbe marnak ahogyan próbálok előre törni, jó éjszakai pihenőhelyet keresve magamnak. Néha a finom vonalú karcolásokból ki-kiserken a vörös legandalítóbb árnyalataiban játszó vérem, mire elfintorodom. Hogy akarod így túlélni a háborút?- ezekre a belső hangokra oda sem figyelve lépdelek előre a sűrű aljnövényzet között. Végül sikerül találnom egy olyan helyet ami alkalmas lenne, hogy ott töltsem az éjszakát. Egy néhány méter átmérőjű apró tisztáson verek "tábort", vagyis a magammal hozott kis ennivalót lerakom a földre, a köpenyemet pedig lecsatolom a nyakamból és a földre terítem. Erre a gyorsan elkészített kis fekvőhelyre kucorodom le miután gyorsan felfaltam a fiútól kapott ételt. Kevéske ahhoz, hogy jóllakjam vele, miután már majdnem egy napja nem ettem semmit, de ebben a helyzetben hálát adok az égnek a fiú kedves gesztusáért. Mikor az oldalamon fekve összegömbölyödve épp próbálok elaludni - a farkas vagy számomra ismeretlen állatok vonyításától elég nehezen - egy fénycsóvára leszek figyelmes. Az üstökös átszalad az égen, fénye egy pillanatra jobb kedvre deríti fáradt és összetört lelkemet. Mit is mondtak a szüleim kiskoromban? Hogy a hullócsillag észrevétele után kívánni is lehet? Igen ezt mondták! Ha teljesülne, akkor talán minden jobbra fordulna. Behunyom a szemem és egy könnycsepp vizes vándorolgatását érzem az arcomon. Végül valahogy sikerül mély, de álomtalan álomba merülnöm.
Fény süt át a szemhájaimon, így jelezvén, hogy világos van, ideje felkelnem. Mikor ezek a gondolatok végigjátszódnak az agyamban, rögtön felpattan a szemem és lassan feltápászkodom. A az arcom egyik felén a köpenyem redőinek lenyomata díszeleg, remélhetőleg hamarosan el is múlik. Reménykedjünk. Különben egészen érdekes ábrázattal járkálok majd az utakon. Hogy a kinézetemet még egy pillanat erejéig elemezzem, lila fürtjeim kuszán verdesik a hátamat szemem alatt pedig mély karikák sötétlenek. Bár az utóbbiak egy kis ideje részei a mindennapjaimnak, mégsem hagy nyugodni a tudat, hogy valószínűleg rémesen festek. Gyorsan összekapom magam és a vállamra terítem a köpenyemet. A csuklyát mélyen az arcomba húzom és az ifjú nap gyér fényével kísérve visszaindulok a Templomhoz. A visszaút gyorsan eltelik és újra a templom széles lépcsősora előtt találom magam. Most jobban megfigyelem az épületet, mint előző ittjártam alkalmával. Na most mi lesz Sakura? Mit teszel ebben a helyzetben? Döntened kell. A belső hangok az én gondolataim megtestesítői, mégis idegennek hatnak számomra. Gyors léptekkel megkerülöm a templomot, hogy szemrevételezzem minden szögből. Hátha találok még valami érdekeset itt.
//kicsit sok lett ^^ bocsi//

**Ishihara Aki** Kedd Ápr. 26 2016, 14:09

Az alvással eltöltött kis idő egy szempillantás alatt eltelt. Ébredésed fő okozója nem a kipihentség volt, sokkal inkább a fák lombkoronáján átszűrődő fény, ami egyenest az arcodba tűzött. Az kétségtelen, hogy aludtál már jobban. A hideg, kemény földön való alvásnak köszönhetően tested több pontjába kellemetlen fájdalmat éreztél, ezen felül a hideg éjszakai időnek köszönhetően teljesen átfagytál. Fejedben az is megfordult, hogy talán okosabb ötlet lett volna a szunyókálás helyett inkább megpróbálni beosonni az éjszaka lelple alatt. A kis uzsonna, amit a szerzetes adott neked már akkor kevés volt, most pedig korgó gyomorral botorkáltál vissza a templom bejáratához. Bár tudtad, hogy hol is található a titkos bejáró, mégis úgy döntöttél, hogy körbenézel egy kicsit, hátha találsz valami használhatót. A fal mentén végigsétálva azonban rá kellett jönnöd, hogy nincs más lehetőséged. Sehol egy titkos bejáró, de még csak egy repedést se láttál azon, ami mutatta, hogy az itt élő szerzetesek különös figyelmet fordítanak még erre is. Egyetlen utad tehát az előző nap felfedezett helyre vissza vissza. Azt már biztosan tudod, hogy ott van valami, de természetesen az ilyen ajtóknak a működtetéséhez általában van valami kapcsoló, vagy gomb is. Rögtön el is kezded azt keresni és egy kis idő után meg is leled azt. A földön egy kavics alatt található nyomógomb volt az ajtó kinyitásának kulcsa. Amint megnyomod az rögtön megmozdul és annyira nyílik ki, hogy egy ember éppen át tudjon férni rajta. Óvatosan bepillantasz, majd körbenézel, hogy van-e bárki is a láthatáron. A belső udvar azonban teljesen üres volt, mindössze néhány madár -akik télire nem mentek melegebb éghajlatra - üldögéltek a csupasz cseresznyefák ágain. Talán ha ezt a látogatást tavasszal tetted volna meg, akkor egy sokkal szebb látványba lehetett volna részed, azonban amúgy se emiatt jöttél. Amint belépsz a fal magától visszazárult mögötted, ezzel elvágva az utat, ha esetleg mégis meggondolnád magad, vagy esetleg menekülnöd kéne a helyről. Előtted a már messziről látható tornyos templomépület állt, azonban ez közel se volt minden, mindössze egy hozzád hasonló kívülálló ennyit láthat. Odabent több kisebb épület helyezkedett el. Természetesen lévén, hogy teljesen ismeretlen számodra a hely, így fogalmad se volt, hogy melyik milyen célt szolgál. Ezen felül azt se tudod, hogy pontosan hol is találod az illetőt, akit keresel, azonban érdemes gyorsan, ugyanakkor nagyon óvatosan cselekedned. Bár egyetlen embert se látsz a közelben, ez nem marad így örökké és ha nem vigyázol ezen a napfényes reggelen könnyen kiszúrhatnak.

**Yuhi Sakura** Szomb. Ápr. 30 2016, 09:24

Mint mindig, most is a kétségek mardossák a gyomromat miközben körüljárom az épületet. Igen és Nem. Jó és Rossz. Van különbség ezek között? Bizonyára nincs, még legjobb esetben is csak annyi, mint a nyár és a tél vagy egy fontosabbat említve: Élet és Halál. Igyekszem kiverni ezeket a zavaró, jobban mondva összezavaró gondolatokat a fejemből és gyorsan tovább lépkedem. Amint sikerült körüljárnom az épületet rá kellett ébrednem, hogy semmi érdekeset nem találtam a magas betonfalakon kívül. Csalódottan tértem vissza ahhoz a rejtekajtóhoz amit szerzetes fiúval való beszélgetés közben fedezte fel. Vajon a fiú hogy jutott be? Kezeimmel alaposan végigtapogatom a falakat ahol az ajtót láttam, de nem találtam semmilyen kiszögellést vagy egyéb árulkodó jelet. Mégis hol máshol lehet a nyitógomb? Mert bizonyára egy kis gombról lesz szó. Úgy döntök, hogy érdemes lenne a földet is átkutatom és néhány percen belül rá is akadtam arra a bizonyos gombra a kő alatt. Nyomásra az ajtó kitárult előttem én pedig tétován beléptem rajta. Egy kicsit elbizonytalanodom amikor meglátom a halottias udvart és a kiszáradt, csupasz fákat. Bizonyára a téli évszak teszi, de nekem kísérteties képet festett a templomról. Gyorsan megpördülök a tengelyem körül, mert elbizonytalanodom a dolgomban. Ekkor becsapódik az ajtó az orrom előtt, elzárva a menekülési utat. Csodás! Kénytelen vagyok hát elindulni, hogy megkereshessem azt a bizonyos személyt. Tudom, hogy sietnem kell és csöndben kell lennem, ha nem akarom felébreszteni a lakosokat. Sok kisebb épület mellett haladok el amik nem tudom mire valók vagy, hogy kik élnek bennük. Csak lopakodom tovább a nagy templomtorony felé, ami kísértetiesen magasodott a többi fölé. A nap egyre magasabbra hágott az égen. Vagyis néhányan hamarosan felébrednek és akkor nekem végem. Illetéktelen behatoló vagyok ezen a területen. Egy idegenre biztosan rátámadnak majd és a mostani állapotomban nem sikerül majd megvédenem magam. Akármi is fog történni én gyorsan lopakodom tovább a torony felé. Az ajtó nagy szárnyai zárva vannak előttem, de ezen már meg sem lepődöm. Akármibe is kerül, nekem be kell jutnom oda!

**Ishihara Aki** Kedd Május 10 2016, 07:44

//Elnézést a késésért.//

Első lépéseid a templom felé magabiztosak voltak, azonban, mikor már bent voltál kicsit elbizonytalanodtál. Odabent a kopár téli táj festette kép nem keltett benned túl kellemes érzést. Már fordultál is volna vissza, azonban a fal önműködő mechanizmusa már vissza is zárta azt az orrod előtt. Nem volt más választásod, mint folytatni a küldetésedet és megtalálni azt a bizonyos szerzetest. Azonban tudod-e, hogy egyáltalán kit is keresel vagy, hogy miként néz ki a férfi? Problémák sora teszi nehézzé számodra feladatod megoldását és ha ezeket még tudnád, akkor is helyismereted nem nagyon van, így kénytelen vagy a szerencsére hagyatkozni a megtalálását illetően. Óvatosan haladsz végig az udvaron, miközben próbálod elkerülni, hogy nagyobb zajokat csapj, vagy bárki is észrevegyen. Fura, hogy sehol egy lélek se volt látható számodra, hisz a nap már egy ideje felkelt és a szerzetesek nem éppen a lustálkodásról híresek. Hamarosan azonban megtudod, hogy mi is az oka. Egyik épület mellett elhaladva, annak nagy tolóajtaja tárva-nyitva állt, így tökéletesen belátsz a nagy dojoba. Szívverésed hirtelen felpörög, ahogy meglátod a sok egymás mellett ülő férfit, kezedet a szád elé kapod, hogy még féletlenül se hagyja el azt semmi hang a meglepetés hatására. Szerencsédre azonban ez a meglepettség nem kölcsönös, főleg mert ők észre se vettek. Túlságosan elvoltak foglalva a reggeli meditációs gyakorlattal. Ez egy jó lehetőség számodra. Amíg itt vannak, addig te nyugodtan el tudsz jutni szinte bárhova a templom területén különösebb probléma nélkül. A választásod a legmagasabb épületre esett. Óvatosan továbbhaladsz, majd nemsokára már a kapujába álltál. Belépve láthatod, hogy ez legalább olyan gyönyörű belülről, mint kívülről. Szépen karbantartott és díszített az épület. Láthatóan a szerzetesek nem csak vigyáznak a helyre, ugyanakkor arra is különös figyelmet fordítanak, hogy esztétikus is legyen számukra, illetve a néha idelátogatok számára. A tűz templomához méltóan főként a piros szín dominált egy kis aranyozott díszítéssel. A helyiséget pár fáklya világította be. A kínit időhöz képest, a templom kellemes melegséggel töltött meg. Időd azonban nincs ennek kiélvezésére, hisz te is tudod, tovább kell menned. Előtted egy lépcső vezet felfele, míg két oldaladon egy-egy ajtó vezet valami más szobába. Bármit is teszel, érdemes óvatosnak lenni, mert bár szerencsés voltál és odakint nem futottál bele egy árva lélekbe se, attól idebent lehetnek számodra meglepetések.

**Yuhi Sakura** Vas. Május 15 2016, 15:45

Az utcán, vagy nevezhetjük akárhogyan, lopakodom át. Megpróbálok hangtalan maradni, mint a bejutáskor, több kevesebb sikerrel. Bent már nem kavicsos az udvar, hála a szerzetesek munkájának, mégis meg-meg csikordul valamin a talpam. Miközben egyesesen haladok, elmélyülök a gondolataimban. Általában nem engedek a csábításnak, de most rászánom magam. Talán így könnyebb lesz. Visszagondolok arra a napra amikor egyedül ültem a kórház várótermében. Körülöttem csend volt, csak egy ápoló írogatta az adminisztrációs papírokat. A fülemben hallottam a vér zúgását, miközben kezeimmel a szoknyám szárát szorítottam. Tél volt még, December körül, de én mégsem vettem fel harisnyát, így a körmeim most a combom húsába vájtak. A fájdalommal nem törődve visszaszorítottam az előtörő könnyeimet és amilyen gyorsan csak tudtam az ajtó felé kaptam a fejemet, mikor nyikorgást hallottam. Egy zilált külsejű orvos rontott be a várakozóba. Köpenye suhogásától kirázott a hideg. Egyik lila hajtincsemmel játszottam amikor odaért mellém és hideg hangon kijelentette. "Sajnos már nincs mit tenni. Kislány... vagyis Sakura képes leszel elintézni egy tisztes temetést? Elvégre shinobi volt..." Fel sem tekintettem, mégis tudom ki ő. Anyám egyik munkatársa volt. "Kislány?" - kérdeztem vissza - "Hagyjon békén maga barom! Mégis mit képzel, hogy beszél velem?"
Üvöltő hangom elhal a gondolataim között. Hirtelen mintha könnyebb lenne a lelkiismeretem. Elhaladok egy épület mellett ahol szerzetesek vannak. Jézusom! Szerencsére mind mély meditációba vannak merülve így fojtatom az utam a nagy épület felé amit az előbb vettem észre. Legnagyobb meglepetésemre a kaput nyitva találom. Gyorsan besurranok és körbenézek. A templom nem csak a kinti grandiózus méretei miatt figyelemfelkeltő, hanem a belseje is említésre méltó. Nem túl színes az épület mégis az a két szín (arany és vörös) amellyel díszítették csodás hatást kelt. Óvatosnak kell lennem. Egy lépcsőt és két ajtót pillantok meg a helységben. Döntenem kell merre megyek. Megborzongok az előttem álló feladat gondolatára, mégis csak megyek tovább. Valami megváltozott bennem. Nem adom fel! Nem engedek teret a depressziónak! Amikor elindulok felfelé a lépcsőn, újra a réginek érzem magam.

**Ishihara Aki** Pént. Május 20 2016, 20:11

Lopakodásod közben gondolataid érdekes irányba terelődtek el. Múltad egy kis szeletébe csöppentél, majd újra átélted azt az élményt. Azonban be kell látni, hogy nem éppen a legjobb alkalom a nosztalgiázásra, hisz éppen egy olyan helyen tevékenykedsz, ahol nem látnak szívesen. Elmélkedésedből az ébreszt fel, mikor megpillantod a meditáló szerzeteseket az egyik nyitott ajtón keresztül. Szíved hatalmasat dobbant az ijedtségtől és hangodat is alig tudtad visszatartani, hogy nehogy egy kis kiáltás hagyja el ajkaidat. Szerencsédre azonban nem vettek észre, így utadat tovább folytathattad, ezúttal kicsit több odafigyeléssel. Elértél végül a nagy épülethez, aminek ajtaja tárva-nyitva állt. Meglepő ugyan, de tekintve, hogy a bejutás elég nehézkes, így nincs mitől tartania az itt élő szerzeteseknek. Szép lassú léptekkel haladsz be az épületbe, majd ott körülnézel. A dekoráció maga lenyűgöző látványt nyújtott, azonban te is jól tudtad, hogy nem turistáskodni jöttél, így nincs sok időd nézelődni. El is indulsz szépen a lépcső felé, a két ajtót figyelmen kívül hagyva. Talán jó döntés volt, de az is lehet, hogy most követted el életed legnagyobb hibáját, ezt még nem tudhatod biztosra. Ahogy rálépsz a fából készült öreg lépcsőre, az hangos, keserves sírásba kezd a súlyod alatt. Minden lépésnél felnyikordul a fa a talpad alatt. Talán a csönd és a feszültség miatt úgy érzed, mintha az egész épületbe hallani lehetne ennek a hangját, nem számít, hogy mennyire óvatosan is lépsz rá. Nagy nehezen, de sikerült felérned a következő emeletre. A lépcsőnek itt vége is szakad, előtted egy hosszú, széles folyosót pillantasz meg. Mindkét oldalán ajtók helyezkednek el. A végbe, pedig a következő emeletre vezető lépcsősor. Láthatóan eddig nem vettek észre, de rögtön észre is veszel valami furát. Az egyik szoba ajtaja nyitva áll, fény szűrődik ki rajta. Ekkor hirtelen egy emberi hang csapja meg a füledet.
- Na, ez a szoba kész van jöhet a következő!
A hang forrását hamarosan meg is pillantod, mivel a épp egy szerzetes lép ki rajta, kezében egy seprűvel. Feltehetően éppen takarításra van beosztva. Mivel már messze vagy a lépcsőtől, visszafordulni már nincs lehetőséged, azonban a remény egy szikrája csillan meg, mikor észreveszed a fal mentén lévő fából faragott állványt, aminek tetején egy váza pihen. Nem túl nagy, de ha időben oda tudsz érni és összehúzni magadat, akkor talán elkerülheted a lebukást. Szíved vadul kezd zakatolni a kialakult stressz helyzettől. Nincs sok időd meghozni a döntésedet arról, hogy mit is kéne tenned. Egy biztos, hogy ha ott maradsz biztos lebuksz.

**Yuhi Sakura** Szer. Május 25 2016, 15:47

Lépcső... Nem is választhattam volna jobbat! Mikor minden egyes apró lépésem visszajelzéseként nyikorgást hallok, szinte elviselhetetlen a késztetés hogy ne rohanjak fel rögtön. Próbálom gyorsan áttenni a súlypontomat egyik lábamról a másikra, több kevesebb sikerrel. Ugyan ja módszer jónak tűnt, nem nyomta el teljesen a fa lépcsőfokok panaszos kiáltásait. Miért kell így énekelnie még egy lépcsőnek is ha felmegyek rajta? Majd visszafelé... ám itt megállok a gondolatmenetemben. Mi van ha most lépcsőzök utoljára? Nem hagyom, hogy ezek a gondolatok mélyebbre beássák magukat a tudatomba mint amennyire én szeretném, így folytatom a nyikorgó utat felfelé. Idegesen az ajkamba harapok mert olyan mintha ezek az átkozott lépcsőfokok mindenhová eljuttatnák lépéseim hangját. Nem csoda ha hamarosan az egész ház a nyakamon fog lógni... Egy kis időn belül, amit sikerült kibírnom az átkozott lépcsőfokok társaságában, a lépcsőfokok elfogynak a lábam alól és egy folyosó látványa tárul a szemem elé. A falak elég távol vannak egymástól, nagy mozgásteret biztosítva így az áthaladóknak. Óvatosan lépkedek előre, a másik oldalon lévő lépcsősor felé, elvégre ha már eljutottam idáig miért ne juthatnék feljebb? Talán ha lenne egy elágazás kétségeim lennének a további lépcsőzésről, de most inkább szeretnék mihamarabb átjutni ezen a folyosón. Mintha a napnak sosem lenne vége... Ekkor egy hangot hallok a jobb oldalam felől és ledöbbenve állapítom meg, hogy emberi hangot hallottam, nem hallucináció volt. Bár még kétkedem ebben az állításban néhány másodpercig, de végül lépteket hallok ami arra utal, hogy a hang tulajdonosa hamarosan megjelenik. Én pedig lelepleződöm. Magam mögé tekintek, de nagy csalódásomra ,amiért annyira siettem, eltávolodtam a lépcsőtől. Mire visszafutnék a szerzetes kijönne a folyosóra, a másik lépcsősor meg szóba sem jöhet. Az is túl messze van. Újabb léptek. A szívem mintha kihagyna egy percre, majd erősebben kezdett dobogni mint valaha. Nem fogok meghalni! Ez az egy mondat erősebbnek tűnik mindennél, így ezt követve tekintek szét újra. Végül megakad a pillantásom egy fa állványon. Feljebb tekintetek és egy váza jelenik meg a szemeim előtt. Gyorsan odafutok hozzá miközben azon agyalok, hogyan mászhatnék bele. Végül megkapaszkodom az állványba és néhány veszélyes és zuhanás közeli kilengést követően sikerül felmásznom a tetején lévő vázáig, majd a peremén megtámaszkodva belecsúsztatom a lábaimat és csak akkor veszek egy nagy levegőt amikor a fejem is eltűnik a szájában. Most végre előnyömre válik a kis termetem. Odabent sötétség honol, csak a hallásomra támaszkodhatok. Mi van ha a szerzetes te akarja porolni a vázát? Reménykedem. Most már nem tehetek mást mint, hogy összehúzom magam és várom a sors kezének lesújtását. Kezdem felfogni milyen veszélyes is az élet...

Hidan Kedd Okt. 25 2016, 02:02

Kimondatlan érzések, elhallgatott gyanúk komor árnyéka vetül a két régi bajtárs újraegyesülésének pillanatára. Az egymástól távol töltött idõ végtelenül hosszúnak tûnik mindazon történések – kalandok, diadalok és olykor kudarcok – fényében, amiket a két shinobi átélt saját útjukat járva az elmúlt másfél évben. Bár arcuk aligha változott sokat, mégis kissé úgy tetszik, ismerõs ismeretlenekként állnak egymással szemben. Ez valahol így is van, a sors jellemformáló hatalmának még a legszilárdabb akaratú emberek sem tudnak úgy ellenállni, hogy állandósult karakterjegyeik között ne tûnne fel egy-egy újabb, vagy ne öltene új köntöst valamelyik régi. S akinek van szeme hozzá, könnyedén észreveszi, ha a változás legtöbbször gyengéd, mégis folyamatosan fújó szele saját szeszélyeinek megfelelõen alakít egy lelket. Az elsõosztályú shinobik, legyen szó ökleik vad összecsapásáról, baráti kézfogásról, vagy akár egy átható pillantásról, de valamit tagadhatatlanul megélnek a másik lényébõl, ha kapcsolatba kerülnek egymással. Most sincs másképp, talán ebbõl is látszik, milyen elképesztõ mértékû fejlõdésen ment keresztül Itanashi és Karu az utóbbi idõkben. Mikor elváltak, kiváló shinobik voltak ugyan már, de távol voltak attól a letisztult, sugárzó erõtõl, ami most árad belõlük. A fizikális gesztus – jelen esetben kézrázás - pillanatában mintha meglebbenne a függöny, ami a másik önvalójának bejáratát takarja. Hogy a két férfi miként vélekedik arról, amit ösztöne súg arról, amit a másikból érez, annak már csak õk lehetnek tudói.
Azaz csak lehetnének… A Kenshiro esetében azonban ennél árnyaltabb a kép, hisz õ egy társbérlõvel osztozik porhüvelyén, s egyre gyakrabban érzetvilágán is. Ahogy ujjai a pap kézfejére kulcsolódnak, hirtelen - köldökébõl kiindulva egész testén végigfutva –, elmondhatatlan iszony, gyûlölet és undor rántja fájdalmas görcsbe. Ösztönszerûen menekülni vágyna, vagy ha erre képtelen, hát egy sarokba szorított vadállat ádázságával támadni. Hirtelen el sem tudja hinni, hogy nyújthat egyáltalán üdvözlõ, nemhogy istentelen küldetésében segítõ kezet ennek az emberi mivoltától elfajzott, förtelmes mészárosnak. Érzi a mételyként materializálódó kegyetlenséget, amint szúrós, viszketõ stimulust keltve férkõzik be bõrének pórusain, hogy belülrõl rothassza sejtjeit. Alacsonyrendû életformán sokkal inkább szemmel követhetõ lenne ez a destruktív hatás – mondjuk egy látványosan elhervadó virágon –, egy harcedzett ninjában ez persze nem tehet valódi kárt ennyi idõ alatt, mégis… Karu leírhatatlanul érzékenyebb az efféle jelenségekre, mint valaha.
A férfinak persze több önuralma és magasabb fájdalomküszöbe van annál, hogy észrevehetõ reakcióval rombolja a viszontlátás örömét és persze Itanashi bizalmát. A jashnista mindössze a jinchuuriki szemkörnyéki izmainak ideges megrezzenését és a pupilla tágulását veheti észre, valamint egy ezeknél némiképp szokatlanabb jelenséget: a Kenshiro keze tûzforró...

Miután a két amegamis rövid beszámolókat cserélt egymással, nem vesztegetik tovább az idejüket és útnak indulnak a Tûz Temploma felé. Persze a beszélgetés nem marad abba, oly sok idõ telt el, s oly sok mindenrõl tartoznak számadással, ha úgy tetszik. Szavaikból világosan kiderül: szövetségükben két ellentétes világ találkozik, melyek valahogy minden valószínûség ellenére, látszólag mégis jól megférnek egymás mellett. A közös múlt, az egymás iránti tisztelet és bajtársiasság képesek közös nevezõre hozni egy olyan embert, aki egy démonnak hódol, s egy olyat, akiben a szó szoros értelmében lakik egy. Spiritualitás és világi szemlélet békés vitázgatásban feszül egymásnak… De vajon minden szembenállás ilyen könnyen kibékíthetõ? A lelkiismeret képes lehet-e megbocsájtást és létjogosultságot adni - egy számára idegen, kétesen bizonyítható létezésû hatalom nevében szentesített – vallásos kíméletlenségnek? Képes-e tétlenségre kárhoztatni magát az irgalmas ember egy barátság nevében, vagy a kimondatlan ellentétek szárba szökkennek a bizalmatlanság táptalaján, hogy a viszály szörnyû gyümölcse rügyezzék belõle..? Akárhogy is, a Próféta és a Démonhordozó köteléke számos próbát kiállt már. Azonban hogy a jövõ mit tartogat kettejük számára, az csakis azon múlik, mennyire képesek egységbe kovácsolni különbségeiket.

Az ország szívébe vezetõ úton még a hadiállapotok ellenére sem – vagy épp amiatt – ütköznek ellenállásba. Az efféle, elhagyatott erdei vadcsapások mentén lehetetlen lenne egy nagyobb rajtaütõosztagot átvezényelni hatékonyan, így a fõbb helyõrségeket a kereskedelmi utak mentén telepítették a konohaiak, ezeket pedig már mérföldekrõl képes érzékelni mindkét shinobi, ki-ki a maga módján. A távolság, amit a szentélyig kell megtenniük, meglehetõsen nagy, így már jócskán benne járnak az alkonyban, mire a sûrû lombkoronaszint rései között megpillantják a látképet uraló, monumentális épület sziluettjét. Mivel a jashinista chakravevõi nagy mennyiségû energiára reagálva rezegni kezdenek tizenkét óra felõl, elõvigyázatosságból halkabbra fogják. Útjuk utolsó szakaszát síri csend és hullaszag jellemzi – az utóbbi határozottan Itanashi felõl érkezik... Kettejük közül talán a papot fárasztotta ki jobban az utazás, kimerültsége azonban nem teljesen fizikai jellegû. Tudata kissé ködös, mintha álomból kelt volna és a máskor természetesnek ható mozdulatok is egészen olyanok voltak az elmúlt pár órában, mintha most elõször használná izmait hosszú ágybetegség után. Hiába, egy hitvány civil teste még az õ chakrájával felruházva sem lehet olyan, mint eredeti fizikai valója.
Mire a páros a szentély közvetlen közelébe érkezik, az est már leszállt. A templomudvarban azonban egy pillanatra sem állt meg az élet a jelek alapján. A falakon szabályos távonként elhelyezve – a fõépület oromzatát kísérteties bíborba öltöztetõ, táncoló fényekbõl ítélve, a kerítés takarásában is lehet jó pár - hatalmas tányérokban csillapíthatatlan görögtüzek lobognak, szinte nappali világosságot kölcsönözve a környéknek. Mintha a jóságos fény piciny, magányos szigete lenne a sötétség komor óceánjában. A végtelen vizekrõl szólva… Tengerzúgásszerû, morajló basszusok bonyolult kánonja tölti meg az éjszakát, egy magasabb, tisztábban szóló, különálló baritontól vezérelve. Az esti imádság hangja. S egyben talán a lehetõségé is.

**Itanashi** Csüt. Okt. 27 2016, 01:21

A pap érezte, hogy társa még mindig nem érti a helyzet súlyosságát. Annak ellenére, hogy hivatalosan a pap szent háborújáról van szó, régi társa, Karu lelke is hajszálra van a kárhozattól és a keserű bukástól. Itanashi észrevette, hogy a volt klánvezetőtől megszokott higgadt tekintete egy leple a jelenlegi férfinak. Kérdések merültek fel benne, sőt, mintha már most a válaszok miatt törné magát. Magabiztosnak tűnik, mint mindig, mégis, talán nincs még tisztában valódi határaival és korlátaival, melyek nagyban befolyásolhatják a sikerüket.
- Sajnálatos módon de. Pont ilyen egyszerű ez az egész, Karu. A világnak nem rád van szüksége. Hanem a benned rejlő démonra. Őket csak az érdekli. A démon erejét fogják felhasználni arra, hogy nemzeteket irthassanak ki vele. S ahogy a fegyver elterjed, úgy fogja magát teljes mértékben felmorzsolni az emberiség. Elpusztítanak mindent. Nem csupán magukat, hanem az összes élőlényt, a természetet. A démonokat. Az egész világ el fog pusztulni. Mondd, mit teszel, ha az emberiség ismét elveszi tőled azt, amit a sors adott neked, Karu? - tette fel kérdését a pap.
- Konoha feltehetőleg azért nem készített még fegyvert, mert valószínűsíthetően szimpatizálnak az országukhoz tartozó jinjuurikivel, s ezért, nem vetődött fel eme gondolat. Még. Azonban az emberi önzőség és becsvágy egyszer úgyis felvillantja foga fehérjét. S a háborújukban, miután szinte teljesen kiirtották elmocskosult fajtájukat, majd akkor, csak is akkor fognak rádöbbenni tettük súlyára. Azonban akkor, már késő lesz... A világ megváltozott....
Itanashi lassan lépkedett előre az erdő fáinak utolsó soraiban, miközben a leveles ágak közül megláthatta a hatalmas vasfalat, mely körbeölelte célpontjukat.
- Nem adnak hálát az Isteneknek az életükért és az erejükért. Nem tisztelik az Isteneket. Hamis bálványokat emelnek ki maguk közül, mintha bármelyikük is jobb lehetne a többinél. Hamis személyeket csodálnak, s nem félik a valódiak hatalmát. A ninjutsukkal eltűnt a hit, pedig maga a chakra is Isteni eredetű*. Vakok és ostobák. Önzőek s buták. Nem az a célom, hogy kipusztítsam az emberiséget. Hanem hogy megtanítsam ismét félni az Istenektől. Ehhez azonban, komoly eszközöket kell bevetnem. S ha utamon sikerrel járok, egy lépéssel közelebb kerülhetek a valódi hatalomhoz, mellyel beteljesíthetem sorsom. Meg fogom tanítani az emberiséget ismét a félelemre. Rettegni fognak! - emelte fel némiképp hangját, pontosabban az amúgy is mély hangja sokkalta sötétebb volt mint eddig. Mintha egy pillanatra, felbukkant volna valamiféle szürkés aura körülötte, majd hirtelen eltűnt, ahogy visszavette higgadt, hidegvérű hangszínét.
- A világ megváltozott, Karu. Az Istenek azonban nem. S néhányuk iszonyatos haragot és évezredes fájdalmakat hordoznak magukban. Hamis Istenek és bálványok imádatait hordozza magával a szél. Azonban a valódi istenek néhánya, megelégelte ezt az állapotot. Be akarják bizonyítani egymásnak, hogy az ő hatalmuk a legerősebb. S bár ők robbantották ki ezt a háborút, a mi feladatunk, hogy véghez vigyük mindezt. Azonban az Istenek között is vannak különbségek. Nem minden Isten kegyetlen. Azonban nem mindegyik bír oly hatalommal, mint azoké, kik évszázadokon át uralhatták a világot. S uralni is fogják.
A pap jobbnak látta, ha a templom megtámadása előtt felméri környezetét, s alaposabban szemügyre veszi, s körbejárja a templom hatalmas falait. Nyugat felé indult a fák takarásában, míg társát keleti irányba küldte, hogy alaposabb tervet eszelhessenek ki. A falak mentén pecsétek sorakoztak, melyek valószínűleg a hozzájuk hasonlókat gátolták meg a bejutásba. De nem Itanashit. Jashin követe alaposan feltérképezte a falon lévő esetleges réseket és járatokat. A fal másik oldalán, az eddig egyedüli be- és kijárat előtt. Miután megbizonyosodik, hogy a vastag és pecsétekkel ellátott falakon nincs más módja a kijutásnak, s a földtechnikája segítségével képes lehetett összeszámolni ellenfeleit, megállt ismét a lépcső előtti fák takarásában.
Itanashi alaposan szemügyre veszi a főbejáratot. A hatalmas lépcsőt tetején lévő kaput két monumentális szobor őrizte. Itanashi felismerte őket. Tengu és Yamabushi Istenének szobrai álltak a bejáratban, szemmel tartva a fákat és a hegyeket. Körbe hatalmas, vaskos falat húztak a szerzetesek, hogy kellően elzárkózhassanak, s egyben bezárkózhassanak a túlvilág szemei elől. A pap, testében lévő eszközök segítségével azonban még így is ki tudta szűrni az idegen chakrahullámokat. A hullámok szinte egyszerre érkeztek, kisebb nagyobb rezgésekkel jelezve a bennlévők erejét. Itanashi nem tudta pontosan, hányan is tartózkodnak odabenn. Azonban a föld segítségével pontosabb adatokhoz juthatott, mégpedig úgy, hogy az igen régi módszert alkalmazva, némiképp eggyé válva a földdel az Iwagakure no jutsu segítségével, képes volt a föld által tájékozódni, s kiterjesztve érzékeit, képes lehetett körülbelüli értékeket megadni a bennlévők létszámát illetően. Ezzel talán felmérheti a túlerő számát, s könnyebben felkészülhet az elkövetkezendő összecsapásokra. Ugyan a vándor nem említette, mit is keres pontosan a pap épp itt, tudta jól, hogy Jashin még most is vele van. Elvégre útja épp egy vallási szekta, a Nyugati Kontinens Öt elemének templomainak egyikéhez vezetett. Bármit is keres odabenn, tudja, hogy mindenképp közelebb juthat Yogensha megtalálásához vele. Azonban azt is tudta, hogy egy efféle helyen, hol más Istenek híveivel találkozik, nem lesz épp egy leányálom találkozás, a kérdés csupán, hogy melyikük fogja előbb kiontani a másik harcosa vérét. A Démonok országában eltöltött idejének nagy részét az archívumban töltötte, s próbálta tudását a lehető legmagasabb szintekre fokozni. Megszámlálhatatlannak tűnő tekercset fogott a kezébe, s ismerkedett meg tartalmával. Leginkább a vallások és a régmúlt hagyományaival foglalkozott, valamint a világ spirituális és az emberek számára idegen eredetű lényeinek tanulmányozásába kezdett. Számos irányzatot ismert meg a tekercsekből, melyek néhányának képviselőjével már személyesen is találkozhatott. Shoun állatias, vad híveinek falkái, kik az erdőket járják, s vadászattal hódolnak Istenüknek. Vagy épp Shii néma, hegyi barbárjai, kiknek nézetei, néhol egyeztek Jashin irányával, ezáltal egy esetleges szövetségesre is rálelt a pap. Azonban a keleti kultúrának csupán töredéke érkezett a nyugati világba. Az itteni népek, az Öt nagy nemzet alárendeltjei, az Öt elem Templomában adtak helyet főisteneiknek. Ezek közül talán a legerősebb nemzet, a Tűz országának temploma az, melyről a legtöbb legendát találta...
- Az öt elem szerzetesei nem csupán őrzői a vallási hagyományoknak, hanem mesterei az adott elemeiknek. Emellett a lélek békéjének útját keresik. Olykor napokat átölelő meditálásokkal próbálnak azonosulni a természet és a világ energiáival. Kan'on, így hívják a templomukat őrző lelket. A kétarcú szellem. A tekercsekben olykor védtelen, s mégis oly békésnek ábrázolták, máshol pedig pusztító, vad sárkányhoz hasonlították**. Keleten - a pap ekkor megállt, majd kezeit háta mögött összekulcsolva, elfordult társától, s ismét a templomot vette célba elszánt, zöld szemeivel, miközben szavaiban visszatért a legendák kivesézéséből a jelen helyzetükre fontosabb szempontokra - Találkoztam hasonló papokkal Keleten. Erős védelmi pecsétekkel rendelkeztek, erre is építették taktikájukat. Nem lesz egyszerű feladatunk, azonban...mi ketten már sok mindent láttunk. S együttes erővel, nincs olyan, aki az utunkat állhatná. - fejezi be a pap, majd megvárja, amíg az immáron háta mögött álló férfi válaszol. A pap csupán Karu válaszai után vázolja fel a terveit.

*Itanashi itt természetesen nem a mangaból megismert Chakrafa és Kaguya eredetre, hanem az általa ismert Istenek és az első hívők történeteire gondol, mikor is az Istenek hatalommal ruháztak fel néhányukat.
**Ugyan konkrétan sehol sincs megemlítve ez, Itanashi szinte összes Démonok országában játszódó történetében megemlítettem, hogy tekercsek után kutat naphosszat, s valóban, számtalan darabját elolvasta, így szerintem ennyit ismerhet a shinobi szerzetesekről. Ha nem, javítom ^^

**Kenshiro Karu** Csüt. Okt. 27 2016, 21:21

Figyelmesen hallgattam a papot és közben arra gondoltam, hogy ennél nagyobb őrültséget nem is csinálhatnék. A meggyengült pecsétből éreztem, hogy szivárog a Nibi chakrája és bármit is hazudhatok a külvilágnak, előbb vagy utóbb ismét szembe kell néznem vele ismét. Ha Itanashi kiterjeszti a érzékeit akkor feltételezhetőleg számára is világossá válik, hogy valami nem stimmel... Azonban szerencsémre a papot sem hagyta hidegen a józan ész és a logika, tehát nem akart egyből nekiszaladni a templomnak...
- Az lehet, hogy a világnak nem rám van szüksége, de nem fogok egy illúzió miatt fölöslegesen gyilkolni. A te vándorod lehet, hogy érdekes dolgokat mondott, de az nem futott még át az agyadon, hogy hazudott neked? Lényegében a halálomról és halálodról szóló meséket bármelyik eszement kitalálhatja. Barátom ne legyél már ennyire kishitű, pontosan tudod, hogy mindketten a bingókönyvek éllovasai vagyunk és szerintem egy kezemen nem tudnám megszámolni, hogy hány ország tűzött ki a fejünkre vérdíjat és ezek csak inkább csak tippek. Ha pedig az emberiség, az öt nagy nemzet elpusztítja magát akkor az az ő dolguk. Megmondom neked őszintén, hogy osztom a hitedet a politikával kapcsolatban legalábbis nagyon, sőt az egész háborúsdival kapcsolatban. Azonban én a bákát teljesen más formában képzelem el. Igazság szerint azzal ha megölsz egy csomó embert csupán csak annyit fogsz elérni, hogy még jobban gyűlölni fognak és aztán egyszer majd eljön az a pillanat, hogy a te vándorodnak igaza lesz és valóban eljönnek érted. Hidd el nekem több ezer év tapasztalatából beszélek.... Akkor pedig ha eljönnek értem és elveszik tőlem őt... hát ha képesek rá akkor megérdemlem, és hát akkor már úgy is mind egy nekem.
Hagytam egy lélegzetvételnyi szünetet aztán gyorsan válaszoltam neki.
- Igazad van, a világ tényleg megváltozott, de mi nem, vagyis talán nem annyira. Változtak a céljaink és bővült a tudásunk, de még mindig ugyan azok az emberek vagyunk akik a chuunin vizsgán találkoztak. Emlékszel még? - A kérdés inkább költői jellegű.
Ekkor azonban felbukkant Ita körül a sötét chakra ismét, én pedig komolyan vissza kellett, hogy fogjam magam, hogy ne tegyek megjegyzést rá.
- Tudod, néha gondolkozom rajta, hogy valóban megérdemeljük-e az újabb és újabb eljátszott esélyeket mi emberek. Vannak olyan bűnök amikre valóban nincs bocsánat. Viszont ott vannak az olyan dolgok amik miatt érdemes élni. A család, a szeretteink, a szerelem... Ezek mind olyan dolgok amik miatt megéri újra próbálkozni és én hiszek bennük...

Eldöntöttük, hogy körbejárjuk a terepet és megvizsgáljuk a templom környékét Ita így elindult magában én pedig a másik oldalról kerültem. Azt éreztem már a távolból, hogy a helynek valóban hatalmas spirituális ereje van. Azonban most, hogy így közelebb értünk már a chakrát is megéreztem mintha a tapintani lehetne. Bár nem olyan heves mint a Nibié amit valóban kézzel lehet fogni, de ha a helyiek edzésének mellékterméke ez a mennyiségű chakra, akkor valóban fel kell kötnünk a gatyánkat, mert ez nem lesz egy séta galopp. A vasfalak és a szobrok tényleg lenyűgözőek voltak a templom körül, azonban biztos voltam benne, hogy valami pecsét vagy hasonló védelem biztosan van rajtuk. Mindenki hallott az ominózus támadásról, amikor halomra gyilkolták itt a papokat. Ha az én klánomat gyilkolnák így feltehetőleg megkeresném az illetőt, de a bezárkózó papok szerintem inkább üldözési mániások lettek... Amikor visszaértem elmondtam Itanashinak, hogy mit éreztem meg, de az ő érzékei valószínűleg ugyan ezt megmutatták neki.
- Várj, van egy ötletem.
Kézjeleket formáltam aztán kiterjesztettem a chakrámat!
- Kekkai: Tengai Houjin // Akadály: Dóm Módszer. - Mondtam ki halkan, majd útjára indítottam a chakra hullámot amely egy kicsit megfejelve a Nibi chakrájával bőven képes átvilágítani nem csak a templomot, hanem az egész környező erdőséget. Ha minden sikerrel jár akkor meg tudom pontosan mondani Itának, hogy ki hol van mit csinál milyen testhelyzetben. (Hidan légyszíves írd le nekünk, hogy mit csinálnak a papok pontosa mielőtt nekimegyünk a templomnak.)
- Értem tehát akkor itt maximum elemi specialistákkal kell számolnunk, vagy van esetleg valamilyen különleges képességük? Ismerjük a mende mondákat, de tudod mi a baj, hogy azoknak egy része igaz szokott lenni...
Miután megosztom a pappal a papok pontos helyzetéről az információt csendben maradok és meghallgatom Ita tervét.

// Hidan Infoja: 1-2 ember kivételével mindenki a kapu és a szentélybe vezető lépcső között van, Kb 50 ember, van egy ember a lépcső tetején. //

**Itanashi** Pént. Okt. 28 2016, 02:30

Itanashit meglepte társának reagálása. Mintha nem az a férfi állna előtte, aki mindezidáig volt. Karu jelleme megváltozott. Talán a Nibii okozhatja? Vagy valami más történhetett, amíg a pap távol volt ezen földektől. De mégis mi?
Mikor a vándor került szóba, Itanashi teljességgel megilletődött. Ugyanis az idegen vándorról megosztott információk alapján Karu egyszerű vándornak, egy hétköznapi csalóval asszociálta, mely még inkább felpezsdítette a papban a mélyen benne lakozó sötétséget, s a szürkés aura ismét megjelent körülötte.
- Elég volt! – vág szinte társának szavába, hangja félelmetesebb és mélyebb volt még a tőle megszokott hangszínnél is – Eleget hallgattam. Nem tudsz semmit, Kenshiro Karu. S tévedsz. Én nem emlékszem már arra az időre. Minden képkockáját kitöröltem a tudatomból, mikor Jashin-sama magához vett. S az Ő jutalmaként, betekintést nyerhettem az Istenek erejébe. A valódi Istenek erejébe. Számomra oly különös most minden. Elfeledtem a fejvadászokat, a nemzetek seregeit. A pénz uralta birodalmakat. Oly területről érkeztem most, melyen csak is a hit számít. Nem fejpénzért dolgozó vadászokkal találkoztam, hanem Jashin-sama rivális Istenek harcosaival. Engem megváltoztatott az idő, Karu. – kezét ekkor maga elé emelte, s tenyerét felfelé fordítva, sötét, lobogó chakrafoszlányt alkotott. A színtiszta chakra éjfekete volt szinte. Ugyan a papnak nem tűnt fel oly mértékben a változás, azonban Karu számára világossá válhat, a pap természete az eddigieknél is szélsőségesebbé vált. Még radikálisabb, még intenzívebben áramlik benne a fekete chakra, s mégis, oly könnyedén irányítja azt. Itanashi régóta nem tapasztalta a kékes aurát, mely egykoron saját erejének számított. Ez a sötét erő nyújt számára vigaszt és ad a kezébe eszközt, mellyel beteljesítheti a szent küldetését. Vajon hány lélek vérét onthatta ki a pap az elmúlt másfél évben, míg távol volt? Ötven? Száz? Vagy akár ezrekét? A választ maga Itanashi sem tudta, azonban egy biztos. Jashin hóhéra tett arról, hogy ereje ily mértékű pusztításra lehessen képes, s ezzel elsöprő erőt kovácsolhasson a maga számára.
- Háborúból jöttem ide, hogy aztán visszatérve győzelemre vezethessem Jashin seregét. Ehhez azonban szükségem van valamire, amit odabenn őriznek. S eltaposok bárkit, aki az utamba áll. - Karunak sikerült igen csak elgondolkodtatnia a papot, ki egyre inkább kételkedett abban, hogy társa valóban megcselekszi azt, amit kér, vagy hátat fordít a végcél előtt, ahogy azt oly sokan tették eddig. A Kenshiro szavaira hirtelen nem volt képes reagálni. Inkább emlékképek jelentek meg lelki szemei előtt. Visszaemlékezett, mit is jelentettek ezek a szavak.
- Család… – ekkor édesanyja arca kezdett halványan körvonalazódni előtte. Emlékezett arra, mikor végleg megszűnt Sendo, s a kusagakurei kétfős családot végleg felemésztette a robbanás, a törmelékek, és a tűz.
- Szerettek hm. Szerelem – egy újabb arc jelent meg előtte halványan. A barna hajú lány, ki a fiúval élt, még a Fű országának határán. Senki sem tudta, hogy a lány életben van, s azt sem, milyen emlékeket is tudhatott Itanashiról, mielőtt még Jashin papjává válhatott. Kettészelt testét valószínűleg az erdő ragadozói azóta teljesen felfalták az elhagyott erdő közepén. Azonban az emlékeiben meredés helyett, hideg és hátborzongató hangján folytatta.
- Ezek számomra mind csupán kötelékek. Kötelékek, melyeket én képes voltam megszakítani azért, hogy szert tehessek erre az erőre, s Jashin-sama kegyére. S most vált világossá minden. Te nem voltál képes eddig megszakítani ezen kötelékeid, melyek rabként láncolnak a földi világhoz. Nem vagy képes, vagy talán hajlandó, hogy elvágd ezen kötelékeid, s korlátaidtól mentesülve, megtapasztalhasd azt, ami benned lakozik. Én láttam a jövőt, Karu. Nem csupán egy részeges utazó dajkameséjéről beszélek. Láttam a jövőt. A Vándor megmutatta, mire is képes az erős. Azonban úgy érzem, amíg ezen láncaid fogságban tartanak, melyek úgy érzed, támaszt nyújtanak, idővel végleg magukkal ragadnak, s örök rabságba taszítanak majd. Még nem érted, de majd meg fogod érteni. S emlékezni fogsz erre a percre. Karu, oly erőt kaptál a sorstól, mely önmagában is kihívást jelent a világ számára. Nem rejtőzhetsz egy életen át, keresve a nyugodalmas, és harmonikus álomvilágod. Ha be is fogadnának a nemzetek, az emberek úgyis látni fogják, hogy mire is képes az a szörnyeteg. S akkor majd félni fognak tőled. S a félelem Karu, a világon az egyik legerősebb fegyver. Ám amíg nem vagy hajlandó felszabadítani az erőt, nem vagy képes átlépni saját határaid, addig csupán a terhedre lesz. Nagy hatalmat kaptál az égiektől, Karu. Azonban ezzel még nagyobb felelősséget is. Az ősidőkből származó démonok erejét mindenki ismeri, azonban kevesen látták valódi dühöngésüket. S ha rájönnek, miként alakíthatják át fegyverré, azon lesznek éjjel és nappal, hogy megszerezzék. Örök életedben menekülni akarsz, Karu? Ha most nem leszel képes felszabadítani minden erődet, beteljesíted azt, amit láttam, s az emberiség el fogja venni tőled ismét azt, ami téged illet. Nem bujkálhatsz örökké Karu. S amíg az érzéseid hajtanak, s a múltat siratod, elvesztett családod miatt, akkor meg fogsz halni. Ne akarj elbukni egy ekkora erővel a kezedben. Ne akard, hogy az emberiség elvehesse tőled ezt. Nem törődhetsz bele, semmiképp sem. Azt mondod, nem változtunk. Szerintem mind a ketten megváltoztunk. Egykoron erős tartású, komor és igen megfontolt vezért láttam benned. Most azonban egy megtört férfi áll csupán, kin érzem, nem képes eldönteni, melyik utat válassza. Ki keresi a helyét a világban, ki úgy érzi, eltévedt az útján. Vedd a kezedbe a saját sorsod, Karu. S akkor, megváltoztathatod azt. Ne engedd, hogy elvehessék tőled. Még egyszer nem teheted meg. Mert akkor talán tényleg nem lesz több lehetőséged az életben. Nem látom benned a férfit, ki sziklaszilárdan védte mindazt, amiben hitt. Ki nem bujkált a világ elől, hanem kitolt mellkassal képes volt szembeszállni vele, ha kellett. Ha ezt most elszalasztod, nem lesz legközelebb, Karu. Engedd szabadjára az erődet, felejtsd el mindazt, ami a földhöz láncol téged. Mert ha nem teszed meg, ha haboznál, vagy úgy éreznéd, nem ez a helyes, akkor meg fognak ölni.
A pap ekkor ismét elfordult társától, majd talpán keresztül, kiterjesztette a földben a chakraját, mely eljutott, egészen a falakon túl. Karu sem tétlenkedett, s a pap csupán remélte, hogy immáron sikerült kinyitnia némiképp társa szemét. Itanashi jóval kevesebb emberrel számolt a templom falain belül, mint amennyit érzékeivel mostanra képes volt behatárolni. Karu is osztotta mérésének adatait, s kibővítette néhánnyal, melyeket a pap már nem volt képes érzékelni.
- A templomban van a Jashinhoz vezető út kulcsainak egyike. Nem lesz éppen meleg fogadtatásunk, azonban a túlerővel, eddig nem volt problémánk. Mivel a Tűz országának templomában élő, és a hagyományokat továbbadó szerzetesekről beszélünk, ezen papok a Katon elemre specializálódtak. A templomot nem érheti komolyabb sérülés, míg meg nem találom a kulcsot. Ugyanis kétlem, hogy ezen szerzetesekből bármit is ki tudunk szedni. – Itanashi ekkor elmosolyodott álarca mögött – De azért megpróbálom. Mivel a fal körbe van véve pecséttel, így a főkapun fogunk bejutni. Ha bejutottunk, elfogom őket, így egyből egy ütőkártyát szerezhetünk, mely kulcsfontosságú lehet odabenn. A te feladatod az lesz, hogy semlegesítsd mindazokat, akik túlságosan is közel, vagy éppenséggel távol kerülnek hozzánk. A te távolsági támadásaiddal ez nem jelenthet gondot.

**Kenshiro Karu** Szomb. Okt. 29 2016, 19:11

A pap elég idegesen reagált a véleményemre és egy pillanatra még a sötét chakrát is mintha felfedezni véltem volna körülötte. Igaza van ő tényleg megváltozott és valahogy most úgy érzem, hogy talán még kevésbé beszámítható mint eddig. Nem azért nem emelnék kezet rá, de nem riadnék vissza ha harcolnom kéne vele. Bár a pecsét még féken tartotta, de éreztem, hogy a Nibi odabent tombol és ha szabad lenne valószínűleg az egész környéket elpusztítaná. Nem kommentálom már Ita megjegyzéseit, mert egyszerűen nem vagyok hajlandó vele vitatkozni, illetve tényleg nem akarom ezt az egészet tovább húzni. Nem én leszek az ember aki meg fogja változtatni a véleményét ha egyáltalán még meglehet. Nekem azonban most van egy tartozásom amit törlesztenem kell. - Értem, tehát amiért megyünk az a templom falain belül van. Ez esetben akkor nem szabad komoly kárt tenni az épületekben, mert nem tudhatjuk, hogy egy tekercs vagy egy személy a tudás birtokosa ahogy mondtad. Megmondom őszintén szerintem azért érhet még minket itt meglepetés, de nem hiszem, hogy az ellenállás megtörhetetlen lenne kettőnk számára. Ha viszont ajtóstul rontunk a házba, akkor valószínűleg a fogadtatás sem lesz. Elég nagy chakra tömeget érzékelek a közelben nyilván a te figyelmedet is felkeltette. Ha ez egy személyből árad akkor egy elég komoly ellenféllel fogunk farkas szemet nézni, de ha eloszlik a chakra több kisebb részre talán nem kell megerőltetni magunkat.
Kis szünetet hagyva megint körbenéztem a környéken, majd egy pillanatig még vártam aztán ismét a paphoz fordultam.
- Figyelj Ita, attól még, hogy vannak dolgok amikben nem értünk egyet nem foglak itt hagyni és elmenni, vagy meghátrálni a harctól. Azért annyira ismerhetnél már, hogy ez tényleg nem én vagyok.
Remélem a jashinistának most már egyértelmű, hogy fogom őt otthagyni a csata közepén, de úgy éreztem, hogy jobb ha ezt szóvá is teszem, így biztos.
- Rendben akkor bemegyünk elkapod az egyiket én közben fedezlek. Jó lenne minél gyorsabban pontot tenni az ügy végére, mert azért ez mégis csak a tűz országának egy temploma. Nem hiszem, hogy nincsenek közvetlen összeköttetésben konoháva, vagy nincs valami kirendelt helyőrség a közelben. Nem szeretnék velük összetűzésbe kerülni és felhívni magunkra a figyelmet. Szerinted milyen ellenállásra számíthatunk?
Miután kitaláltuk a taktikát és Ita is elmondta, hogy mit tervez gyorsan végig gondoltam, hogy melyek azok a technikáim amiket itt be lehet vetni anélkül, hogy komoly kárt tennék az épületekbe. Hát igazság szerint nem nagyon van olyan, legalábbis jelen állapotban. A Nibi chakrája kezd egyre jobban felgyülemleni a pecséten kívül. Akkor viszont egy nagyon kicsit várnunk kell.
Ki tudja, talán még az is lehet, hogy szükségem lesz rá a templomban.
Én is így érzek... Nem tudom, hogy pontosan miért, vagy ennyire osztozom már az érzelmeidben is, de ezeket a megjegyzéseket és hasonlókat mostantól megtartom magamnak. Nem akarok összetűzésbe keveredni vele fölöslegesen. A dühöngés viszont nem old meg semmit. Tudom, hogy ízekre akarod szedni, de most mégis arra kérlek, hogy hagyjuk a dolgot. Van egy olyan furcsa érzésem, hogy fogunk mi még egymással szemben állni a harcmezőn...

**Itanashi** Hétf. Okt. 31 2016, 00:12

Karu csendben maradt. Talán érezte, hogy nem ez a legmegfelelőbb pillanata annak, hogy az életben, számára természetesnek vélt érzésekkel hatni tudjon a papra. Talán tudta, hogy ezen szavaival nem fog semmin sem változtatni. Talán érezte, hogy Itanashi az elmúlt időszakokon is túlteljesítve magát még elszántabb, s annál is inkább veszélyesebbé vált, mint ahogy megismerte. Már nem az az Itanashi volt, kivel a chunnin vizsgán kezet fogtak először. S nem is az a pap, ki segédkezett elfogni a kétfarkú macskadémont, a Nibiit. A kiáramló sötét chakra puszta közelsége is hideg és félelmet keltő érzéseket táplált a férfiba, s a pap érezte, mindez igaz a Karuban szunnyadó démonra is. A testébe épített rudak hirtelen, eddig csupán egyszer tapasztalt vadságban kezdtek el kalimpálni, Itanashi ezáltal tudta, hogy a Nibii még mindig dühös a papra. Azonban Karunak sokkalta többet jelentett a pap, mint amit a démon gondolhatott. Nem ismerte kettejük múltját, nem tudta, hány és hány bevetésnek indultak, s ezáltal miként tornázták fel magukat a Nemzetközi elfogató lista élére.
Azonban Itanashit nem izgatta a Nibii. Bízott Karuban, s tudta, hidegvére, s meggondoltsága szorosan fűzhető a Nibiihez. Nem tehet semmiféle meggondolatlan lépést, ugyanis az az életébe kerülhet. S kerülni is fog, amennyiben Karu nem képes túllépni határain. Azonban kettejük szerencséjére, nem Karunak kell megvívnia szent harcát. Itanashi, fejben már részben készen állt a tervvel, ám nem szerette túlkomplikálni azon dolgokat, melyek eseményeit nem befolyásolhatja. Mivel nem tudni pontosan, milyen szintű papok várnak rájuk odabenn, így egyszerre szinte több tervet is szőtt. Azonban azzal is tisztában volt, hogy jelenlegi teste nem képes erejének száz százalékát beleadni a harcokba, ezért megfontolt, s némiképp chakrakímélőbb módszerekhez kell folyamodnia. A templom valóban veszélyes hely, Karunak ebben igaza volt.
- Éppen ezért nem hagyhatjuk, hogy bárki is elhagyhassa a templomot. – jelentette ki sziklaszilárd, hideg hangon a pap, majd ismét a vastag falakat szemelte ki. Gyilkos zöld szemeiben harag gyúlt, kézfejei teste mellett ökölbe szorultak.
- Ha csak egy pap is kijut, amíg itt vagyunk, annak beláthatatlan következményei lehetnek. Remélem érted, Karu.
Itanashi ezután félreállt, majd némi időt kért Karutól. Némiképp félrevonulva, kigombolta szürke köpenyét, melyen az Amegami jelképe látható, s kezébe vette az eddig mellkasán pihenő jashinista nyakéket. Szája elé emelte két kezével, majd lehunyta szemeit.
- Jashin-sama, ki bennem élsz, tudd, hogy téged szolgállak. Testem és vérem örökkön a te utasításaidnak engedelmeskednek. Lelkem örök hűségesed marad, míg el nem hagyja a földi lét világát. Az útmutatásaid, melyek szerint éltem, lehetőséget adtak a számomra, hogy eljuthassak ide. A Nagy nemzetek szerzetesei közé. Kik megvetik utad, s semmibe veszik hatalmad. – a pap körül ismét megjelenni látszott a szürkés aura, mely egyre inkább körbeburkolta a papot.
- A szerzetesek, kik fogságban tartják Yogenshat, az Egyesítőt. Évszázadokon át tartották őt rabságban, ám a te útmutatásaidnak köszönhetően, végre ráleltem. S még ha az Öt elem templomait is fel kell gyújtanom, még ha az összes szerzetes életét kell vennem ehhez, meg fogom őt találni.– az aura egyre sötétebb színárnyalatot kezdett felvenni. A mellette lévő férfi érezhette a temérdek gyűlöletet és kínt, melyet a pap puszta chakrajának kiáramlása bocsátott magából.
- Hadd legyek szemed, hogy láthasd a világot. Hadd lehessek szád, hogy parancsaid az egész emberiség felé közvetíthessem. Hadd lehessek kezed, mely elér bárkit. Hadd válhassak prófétáddá, hogy szavaid egy életen át zenghessem. – a már fekete aura teljesen körbeölelte a pap testét, a pusztító és mindent felmorzsoló chakra azonban mégis oly nyugodtan és békésen keringte körbe a papot, mintha puha takaró lenne csupán. Úgy tűnt, a pap lelki romlottsága végleg felemésztette azt a kékes chakrat, melyet Karu ismerhet. Ugyan már látta ő is a pap sötét chakraját, a valódi erejét, s azt, hogy miként válhatott a pap legfőbb fegyverévé, még az ő számára is titok volt mindezidáig. Itanashi egyre több chakrat szabadított fel, miközben folytatta monológját.
- Az Egy birodalma, hamarosan újból felemelkedik majd. Az emberiség bemocskolt társadalmának kora véget ért. Új korszak veszi kezdetét hamarosan. Egy kor, melyben nem lesznek nagyhatalmak. Nem lesznek háborúk. Egy világ, melyben nem fog jelen lenni az ember eltorzított jellemének egyetlen morzsája sem. Egy birodalom, melyben mindenki az Ő nevét fogja zengeni. Egy világ, melyben nem lesz jó és rossz, csak az Egy iránti hűség. Hamarosan elhozom ezt a világot.
A pap körül sodródni kezdett az aura, miután teljesen körbevette őt. A sötét felhőben teljesen eltűnt a pap, csupán hangját hallattatta. Előre lépett.
- Adj nekem erőt, melynek segítségével legyőzhetem mindazt, aki a te utadba áll. Adj nekem hatalmat, hogy a megromlott emberiség fölé emelkedve, leigázhassam eltorzult társadalmuk. Tégy engem prófétáddá, hogy az érdemtelenek világában egyszer, s mindenkorra Téged emelhesselek a legfőbb és egyetlen Isten helyére. A jogos Isten helyére. Neved félelmet kelt majd minden hitetlen szívében. A félelemmel pedig Te uralhatod majd ezt a földet.
Itanashi egyre közelebb sétált a fák rejtekéből, egészen a hatalmas vaskapuig. Nehéz csizmája hangosan csattant a talajnak ütközve. Az óriás testét páncélzat fedte a köpeny takarásából. A körülötte lengő sötét aura azonban úgy tűnt, ismét engedni kezdett hatásából. Az eddig átláthatatlan fekete felhő lassan szürkülni kezdett, s mire a pap alig néhány lépésnyire volt csupán a kaputól, szinte teljesen visszavonult a testébe. Itanashi megállt a kaput előtt.
- Most pedig, megmutatom nektek Jashin-sama erejét. A Tűz templomának szerzetesei sem állhatnak Jashin legfőbb harcosának útjába. – ekkor az aurától megtisztult, s ismét erejének tejében lévő pap még egy utolsót lépett, majd chakrat koncentrálva a lábába, a Tsuten Kyaku segítségével, nekifeszíti vastag csizmájának talpát a vasfalra, s a beleölt chakranak köszönhetően berúgja azt. Miután a kapu remélhetőleg beszakadt, Itanashi átlép a templom belső területére, majd megvárja, míg a bennlévők közelebb kerülnek. Azt akarta, hogy mindenki hallhassa őt. Tudta jól, ezen szerzetesek nem a harc és a háborúk miatt éltek, ahogyan ő maga, hanem a béke és a nyugalom nevében. Ezáltal nem fognak kezdeményezni egyetlen harcban sem. Ha mégis, Itanashi már nyert, a maga nevében. Ugyanis, akit képes megtörni, s elérni, hogy az, ellentmondva útjának, olyan ösvényre térjen, mellyel ellenszegül mindannak, amiben eddig hitt, Itanashi számára, már győzelemként ért fel.
Amennyiben a pap sejtései beigazolódtak, s a szerzetesek körülállták őt, meghagyva a kaput, menekülési útvonalként, habár sokkalta inkább tartogatta azt Karu, mintsem a maga számára, elvégre, ahol föld van, ott a pap hazai pályán harcolhat. Márpedig, oly hosszú napokat és heteket követően, ismét csak, szilárd talajt érezhetett a talpa alatt. Mint minden templomnak, ennek is kell lennie egy felső vezetőnek, ki valószínű előbb utóbb, ki fog emelkedni a többiek közül. Hozzá intézi következő szavait.
- Itanashi vagyok, Jashin papja. Istenem szent küldetéssel bízott meg engem, s miután utam egészen idáig vezetett távoli hazámtól, azért jöttem, hogy visszavegyem azt, ami Őt illeti. Jashin, a Vér és a pusztítás Istene dühöngve tekintett saját birodalmára, s elérkezettnek látta az időt arra, hogy új harcost nevezhessen ki. A harcost, ki egyesíteni fogja ismét az Ő földjét. Nem állíthat meg ebben senki. Sem az Öt nemzet szerzetesei, de még az Istenek sem. Azonban, megadom a választás lehetőségét. Mivel Jashin birodalma távol esik innen, nem szükséges mindenkinek meghalnia. Lássuk hát, miként vélekedik ő maga a lelketekről? Sorsotok immáron az ő kezében van. – tekint ekkor a tömegről egyenesen a remélhetőleg megérkező főszerzetes felé. Mindeközben ismét keringetni kezdte magában a szinte teljes chakrakészletét, hogy azonnali válaszreakciót kezdeményezhessen egy esetleges támadás elől. Képes volt reflexeinek köszönhetően azonnal odébbállni, vagy a földet használva egy esetleges B terv érdekében - Csupán egyszeri lehetőséget kap az Öt elem főpapja, hogy átadja nekem Yogensha hagyatékát. Amennyiben elutasítod az ajánlatom, abban az esetben a templomod el fog pusztulni, s vele együtt minden, amit évszázadokon át őriztetek, a múltba fog veszni. Mi a válaszod, főpap?

//Még nem lépem meg az első támadást, megvárom a papok, illetve a főpap reakcióját. Amennyiben a Tsuten Kyaku még nem kijátszható technika, abban az esetben a Chinagaret alkalmazza a megfelelő erőben.//

Hidan Pént. Nov. 04 2016, 04:50

Az imába foglalt eskü nem csupán rendíthetetlen elhatározással, hanem az emberi korlátokon túlmutató erõvel is felruházza a Lidércet. Ahogy megindul, fanatikus mámorában egészen úgy érzi, maga az Egy szállt alá hozzá a szférák végtelen során át, hogy tulajdon erejét kölcsönözze a férfi szent vállalkozásához. A roppant vaskapuk – engedve a jashinista vasalt csizmáinak –, zsanérjukból kifordulva csapódnak az õket közrefogó falaknak. A csillagpettyes éjszaka csöndjét megtöltõ zsolozsmázás duruzsoló hangját irdatlan, fémes robaj fagyasztja páni rettegéstõl és ijedt, értetlen jajkiáltásoktól terhes kakofóniává. A csapás nyomán a terrakotta csempézet finom szemcsékre esve kapaszkodik a hirtelen keltett fuvallatok hátára, hogy utat találjon szemekbe, tüdõkbe, bárhol ahol némi kellemetlenséget és irritációt kelthet. A fõbejáratot övezõ porfelhõben két – a szentély lakói számára – ismeretlen sziluett bontakozik ki. Szándékaikról és jövetelük okáról a szerzetesek csupán meddõ találgatásokba bocsátkozhatnának, érkezésük körülményeit tekintve csak egy dolog lehet bizonyos számukra: semmi, ami bizakodásra adhatna okot.
Erejüktõl és virtusoktól függõen a Tûz papjai számos féleképpen reagálnak az otthonukat ért támadásra: van ki máris kegyelemért könyörögve, méltóságát feladva csúszik a porban, s akadnak olyanok is, akik dacos arccal helyezkednek harci állásba, hogy félelmet nem ismerõ akarattal szálljanak szembe az õket és hitértékeiket fenyegetõ veszedelemmel. A leginkább jellemzõ reakció a döbbent némasággal vegyes óvatos távolságtartás, esetenként hátrálás. Egyetlen akad köztük csupán, aki olyan természetes nyugalommal közelít feléjük, mintha csak látogatókat fogadna. Hófehér vászoninget visel, felette pedig a magasrangú szerzetesek fekete, félvállas kimonóját. Egy emberöltõnyi alázatos szolgálat szántotta barázdák keresztezik szigorú, csontos arcát, melyet sûrû, õszes pofaszakáll keretez. Feje hivatalának megfelelõen teljesen kopaszra van borotválva, mélyen ülõ, apró szemeibõl pedig alig enged láttatni valamit bozontos, vastag szemöldöke. Bár – mozdulatlanságba fagyott, egymásba fonódó lángnyelveket ábrázoló – tiszafából faragott botra támaszkodik, tartása mégis egyenes, léptei még roskatagságában is könnyedek. Hangja mély és halk, azonban az utóbbi ellenére is képes teljesen betölteni a teret, így a tõle távolabb álló shinobi páros is jól hallja a nekik címzett szavakat:
– Érkeztetek kevéssé kívánatos és még kevésbé váratlan, Jashin papja. Láttam a lángokban, amint két hívatlan vendég jõ, kiknek nyomában káosz, halál és árulás jár. Láttam, amint eljöttök, hogy önös szeszélyektõl megvezetve annak enyészetbe döntésére törtök, amiért én és az enyéim oly keményen fáradoztunk a Shinobi Világ hajnala óta. Láttam magamat, Bansait, az Örökkévaló Tûz Õrzõjét hiábavaló áldozatot hozni ellenetekben. A lángok bölcsessége végtelen, én pedig nem vagyok süket figyelmeztetõ suttogásukra. Nem követem el azt a hibát, mint a látomásomban. Bár felesküdtem, hogy utolsó véremig védelmezem a Fáklyát, mely az Ösvényt világítja a sötétben tévelygõknek, nincs értelme eszmékért harcolni, ha nem marad, aki letéteményese lehetne. Mások helyett nem hozhatom meg ezt az áldozatot! Ha meg is ütköznék veletek, képtelen lennék megvédeni a sajátjaim… Itanashi-san, hajlandó vagyok feladni szent fogadalmamat, ha az istenedre esküszöl, hogy megkíméled ezeknek az embereknek az életét!
A fõpapot övezõ tömeg döbbent és felháborodott morajlásban tör ki az idõs férfi ajánlata hallatán. Mintha az értük hozott morális áldozattétel hirtelen újragyújtotta volna a bátorságukat keresõ szívekben parázsló zsarátnokot. Az eddig félszeg sokaság hirtelen egyenes háttal és kidüllesztett mellel fordul a betolakodók felé.
- Fõapát úr, teljességgel lehetetlen, hogy gyáva élni akarásból hagyjuk, hogy az esküjét feladva önként adja át ezeknek a bitorlóknak, amiért az életünkre törni érkeztek! Mi mind felkészültünk, hogy meghaljunk a Tûz Akaratáért!
- HALLGASSATOK! Ahogyan a ti életetek sem az enyém, hogy csak úgy feláldozzam, úgy ti se rendelkezzetek, mihez kezdek a fogadalmammal! Amikor legutóbb körülnéztem ebben a templomban, még én voltam a vezetõje!
A fennhangú rendreutasítás ugyan megteszi a magáét, a szerzetesek vezetõjük iránti tiszteletbõl csendben maradnak, de szemükben eddig nem látott elszántság csillog. Látszik, csak arra várnak, hogy a fõpap meggondolja magát, vagy pedig az elveszett ninják tegyenek valami olyasmit, ami támadásra jogosíthatja fel õket. Bansai visszafordul Itanashihoz és Karuhoz, majd az elõbbihez címezve ismétli meg ajánlatát.
- A Hadúr hagyatéka, az õ életükért cserébe. Mit szólsz hát, Jashin papja..? Mielõtt válaszolnál, a tisztánlátás végett, nehogy szörnyû bosszúra gerjedj, valamit el kell mondanom… Ha szavadnak állsz, és elfogadod az ajánlatom, én magam csak az 'ajtót' tudom megmutatni, belépni neked kell rajta, ha ugyan képes leszel rá. A kulcsként szolgáló rejtvény megoldása generációkkal ezelõtt elveszett, a Szelence pedig csak az arra érdemeseknek tárja fel titkait. Kinyitásának módja mindmáig rejtély maradt, s ha azt forgatnád a fejedben, úgy jársz el vele, mint a mi csodálatos kapuinkkal, ki kell ábrándítsalak: a szerkezetet úgy tervezték, hogy az erõszakos habitusú emberektõl biztonságban tartsák a titkot. Máskülönben a benne foglalt információ örökre az elfeledettség homályában marad.

**Itanashi** Vas. Nov. 06 2016, 01:52

A hirtelen robajló, hangos törés hangja, mikor a kapuszárnyakat tartó zsanérok felmondták a szolgálatot, s valósággal beszakadtak a templom főterére, Itanashi belépett a kapun. A felgyülemlett tömegben szinte kézzel tapinthatóvá vált a félelem. Itanashi érezte a levegőben, hogy ezek az emberek mind félnek. Kivéve egyet. Egyetlen személyt, kinek a templomot őrző kapuk beszakadása sem keltett rémületet szívében, kinek hite még mindig oly erős, mintha mi sem történt volna. Ő lesz a pap embere. Hát őt keresi. A legerősebbet, kinek hitét, ha a pap képes elvenni, akkor azzal az egész templomot képes legyőzni. S ezzel Jashin hatalma még inkább kiteljesedhet.
A férfi azonban úgy tűnt, megfontoltabb volt, mint az eddig látott legtöbb ellenfele, legyen az vallásos, vagy sem. A főpap egy látomásról beszélt, melyben két idegen porig rombolja a templomot, s a szerzetesek vérében fürödve, kihaljon mindaz, amiért évszázadokon át éltek. Úgy tűnt, a Bansainak nevezett főpap más volt, mint eddigi ellenfelei. A férfi tudta jól, hogy még a túlerővel a háta mögött sem lenne képes legyőzni a hirtelen érkező párost. Tudta jól, hogy ha harcba elegyedne a szököttekkel, azzal kipusztulhat minden, amiért élt és szolgált. Épp ezért Bansai, elfogadta Itanashi ajánlatát, ezzel azonban oly beláthatatlan következményű eseménysorozat vette kezdetét, mely a jashinista malmára hajtotta ismételten a vizet. Több pap is felemelt hangon próbálta megmásítani a főpap szavait. Itanashi pedig tudta, hogy ha képes volt ily módon szakadékot húzni közéjük, már nyert. S annak ellenére, hogy Bansai erőteljesebb fellépése elnémította a lázadókat, a jashinista érezte, hogy a jelenlegi helyzetéből nem kerülhet ki vesztesként. Elmosolyodott álarcának takarásában, zöld szemeit pedig le nem vette a főpapról. Nem érdekelte a pórnép, az egyszerű szerzetes. A tökéletes vadász számára mindig is egyetlen áldozat van csupán a figyelmének középpontjában. S a jelenlegi vad Bansai, a Tűz templomának vezetője volt. Itanashinak pedig sikerült elérnie, hogy a legerősebb ellent mondjon saját hitének. Képes volt letéríteni az ösvényről, melyet több százan tapostak már ki korábban. Képes volt feladatni, s kiadatni azt, amit oly sok időn át őriztek. Talán Bansai bízott abban, hogy Itanashi elbukhat. Vagy talán, hogy hazájától, s hőn szeretett templomától oly távol esik a jashinista érdeke. Vagy talán tényleg oly gyáva, hogy feladja hitének alappillérét, csak hogy védelmezhesse azokat, akik azért éltek, hogy ezen pilléreket őrizzék? A pap nem tudta a választ, azt azonban igen, hogy Bansai nem fogja megmásítani szavát, s hajlandó átadni azt, amit a pap kér. Cserébe Itanashi nem bántalmazhatja a templom szerzeteseit.
- A szavamat adom, hogy kezeimmel nem ontom ki életüket, amennyiben nem gátolnak meg céljaimban. Azonban, szavaid mindaddig üresek, amíg meg nem bizonyosodtam annak igazáról. Így ezen ideig, engedje meg, hogy kiegyenlíthessem az esélyeket. – Itanashi ekkor, meg sem várva a pap válaszát, kézpecséteket formált, majd összetette két tenyerét. A föld szinte megremegett, mikor három, nagy méretű oszlop kezdett el kiemelkedni a hatalmas falak mögül. Az oszlopokon különböző Istenek ábrázolásai jelentek meg, majd talán hat méterre a fal magasságától, megálltak, s hirtelen sötétes aura zárta burokba a templomot.
- Ha netalán mégsem tartanád be ígéreted, vagy netalán az egyikőjük – szinte kiemelve az Egyikkőjüket, jelezvén ezzel, hogy nem tartja a negyvenkilenc személyt méltónak a társalgásukhoz. Szavait egyedül Bansainak szánta, még ha mély és erőteljes hangját mindenki hallhatta a falakon belül. – megakadályozná, hogy magammal vigyem Yogensha hagyatékát, abban az esetben senkit sem fogok életben kiengedni eme falakon kívül. Azonban ha valóban megtartod szavad, s ügyelve a szerzeteseid fegyelmére és tiszteletére, ígérem, Hachi kapuja azonnal megszűnik, ahogy elhagytuk a Tűz Templomának területét.

Itanashi ezután közelebb sétált, kezeit háta mögött összekulcsolva, egyenes háttal állt meg Bansai előtt. Testében a teljes chakrakészlete mozgásba lendült ez idő alatt, s képes azonnal védőburok alá vonni a papot, vagy esetleg a földet használni testének újjáépítésére. Határozottsága és bátorsága nem ismert határokat az ifjú jashinistának, ki most is kitolt mellkassal állt az Öt elem templomainak egy főpapja előtt. Ellépett a jinjuuriki mellől, kiről immáron tudta, ismét számíthat bármikor, ha helyzetük rossz irányt venne. S az ő erejét a szerzetesek ugyanúgy érezhették, ahogy a jashinistából fakadó félelmetes, hideg, gyilkos aurát. Tekintélyt parancsoló testtartása kiemelkedhetett talán mindközül, fizikális beállítottsága önmagában is kihívóan hathat a közösségre. S a rémület zöld óceánjában úszó szemei mélyen Bansaira meredtek. Mintha próbálna olvasni benne. Hogy megláthassa az első rezzenését, mely ellenállást eredményezhetne. Itanashi tudni akarta, hogy a főpap fél e. Félt e eléggé attól, hogy a történelem megismételje önmagát. Mikor két harcos betért eme falak közé, kik sötét köpenyt viseltek. Egyikük pedig a Vér és a Halál Istenének, Jashinnak a jelét viselte magán. Halált és pusztulást hoztak magukkal, ahogy azt Bansai ismét meglátta. Azonban mi van, ha most nem marad túlélő? Nem marad, ki elmesélhesse, miként buktak el végleg a Tűz templomának szerzetesei, s miként semmisült meg végleg ezeréves munkájuk? Vajon félt e attól, hogy az előtte álló pap megjelenése nagyobb pusztulást jelenthet, mint amit korábban itt járó Hidan hagyott maga után? Ugyan Itanashi nem hallott erről, azonban Bansai, ha nem is testközelből, de pontosan ismerte a véres múltat, s most lelkén viseli mind a múlt, a jelen és a jövő eseményeit, s ezzel együtt egész hagyatékukat. A kérdés csupán az, vajon a félelme, vagy a bosszú, mely dominál most zavart lelkében?
- Most pedig Főpap, vezess Yogensha örökségéhez.

**Kenshiro Karu** Kedd Nov. 08 2016, 21:24

Szerencsémre a főpap viszonylag hamar belement abba, hogy Itanashi beléphessen a szentélybe és nem kellett ártatlanokat fölöslegesen legyilkolni, ezzel pedig talán csökkentettük az esélyét annak is, hogy egy környéken járőröző osztag a nyomunkba eredjen. Tudom én, hogy mit jelent üldözöttnek lenni. Itanashi beszéde úgy látszik megtörte a főpapot. Aztán mélyről egy érzés kerített hatalmába egy érzés amely talán nem is az enyém. A pap csupán csak azért adta fel ezt az egészet, hogy ne az övéinek essen bántódása. A jövőre gondol pont úgy ahogy annak idején én is tettem amikor még felelős voltam valamiért. Most már csak Chizunéért lennék felelős de van egy olyan érzésem, hogy már ő is inkább magára vigyáz. Egyszer azért majd még megpróbálom megkeresni, a zöld szempárt sosem fogom elfelejteni, az utolsó pillantása belém égett legalább olyan mélyen mint Nibi amikor hozzám láncolták.
Az pár tucat ember akik kint voltak hevesen ellenkeztek a főpappal, de az leteremtette őket és úgy tűnt mindenki hallgat rá. Szerencsénkre a férfi utat mutatott Itanashinak aki egy kisebb beszéd után el is indult az épület gyomra felé. Mit keresek én egyáltalán itt? Vigyázom az ajtót biztos. A falnak támaszkodtam és figyeltem a szerzeteseket, ahogy a jashinista kérte, de nem hiszem, hogy bármi ostobaságot is csinálnának. Remélem gyorsan végzünk itt és aztán sikerül olajra lépni. Nem szeretném, hogy konohai shinobikkal a sarkunkban kelljen innen meglépni. Mindazok által Ita "védőfala" talán megteszi a hatását.

// Ez volt az utolsó köröm, a megbeszéltek szerint a következő pár körből biztosan kimaradok. Utána mi lesz azt még nem tudom. Ügyesen! //

Ajánlott tartalom

A Tűz Templomának romjai

A Tűz Templomának romjai

Re: Tűz Temploma

Re: A Tűz Templomának romjai

Re: Tűz temploma

Re: A Tűz Templomának romjai

Re: Tűz Temploma

Re: A Tűz Templomának romjai

Re: Tűz Temploma

Re: A Tűz Templomának romjai

Re: Tűz Temploma

Re: A Tűz Templomának romjai

Re: Tűz Temploma

Re: A Tűz Templomának romjai

Re: Tűz Temploma

Re: A Tűz Templomának romjai

Re: Tűz Temploma

Re: A Tűz Templomának romjai

Re: A Tűz Templomának romjai

Re: A Tűz Templomának romjai

Re: A Tűz Templomának romjai

Re: A Tűz Templomának romjai

Re: A Tűz Templomának romjai

Re: A Tűz Templomának romjai

Re: A Tűz Templomának romjai

Re: A Tűz Templomának romjai

Re: A Tűz Templomának romjai