A Tűz Templomának romjai

Az út nehézségei, a természet kiszámíthatatlan ostromai, az elénk gördülő akadályok tömkelege, mind olyan megpróbáltatások, melyen minden embernek meg kell tapasztalnia, ki a megvilágosodást keresi. Sujin könnyei, Fujin szélkavalkádjai, Ohanamochi dombos, hegyes háta, Tengu és Yamabushi küzdelme a tűzzel és Raiden nyilainak dörrenései mind-mind arra szolgálnak, hogy megedzék az földet, amelyben élnek és az embereket, kik a földjükön élnek. Hisz a békés, eseménytelen élet meggyengíti az ember szívét és testét, mi így képtelen megbirkózni a szűkösebb napokkal, de egy sokat megélt ember lelke erős, és a legnagyobb teher alatt se hajlik meg. Ezért vagyok úton. Hogy megtaláljam az utat, mi elhozza a megvilágosodást számomra, mely után már nem úgy látom a világot, ahogy jelen szűklátókörű énem látja. A változás, mely elkerülhetetlenül megváltoztatja, a sorsom ott van valahol a világban, csak rá kell lelnem, és bíznom bennem, hogy készen állok az öt isten próbájára, hogy aztán hazatérhessek otthonomba.
Az út melyen járok, bár rögös, ám így van rendjét. Sok jó emberrel találkozok utam során, és olyanokkal is, kik megtagadják az ötök nevelő karjait és letérnek a helyesnek vélt útról. De így van rendjén, mégse tudom ezt elfogadni. Ahol van fény, ott árnyék is, ahol béke van, onnan a káosz sincsen messze. Tudom. Tudom… de az erkölcs, mit szívem diktál… az egyszerűen nem hagyja, hogy csak úgy elfogadjam a környezetemben a rosszat.
Akár hogy is, az megvilágosodásomat keresvén, végül a második rövidebb megállóm a Tűz Temploma volt, ahol, ahogy az az Öt Isten követőitől elvárható, örömmel fogadtak. Sok időt töltöttem el a tanaik ismerkedésével, és az idősebb mesterük, még a múltjukba is be-beavatott. Az idő telt-múlt, látszólag eseménytelen megálló volt csupán az egész, de végül sajnálatosan nem múlhatott el az idő konfliktusok nélkül. Egy robbanás zajára keltem fel, és ahogy több szerzetes társam, úgy én is kisiettem, hisz nem tudtam mi történt. Azonban a tűz szerzetesei ragaszkodtak ahhoz, hogy maradjak, csak nyugodtan itt. Nagy eséllyel nem akarták, hogy egy „vendég” bajba kerüljön az ő területükön.
Végül emiatt végül a helyemen maradtam, és türelmesen vártam, hogy néhányan visszatérjenek és kiderítsem mi történt. Azonban, ahogy a messzi tájat néztem, egyszer csak némi mozgást véltem felfedezni a szemem sarkából, és egy távolodó lány körvonalait pillnatom meg, aki látszólag valamit nagyon szorongatott magához. Nem tűnt szerzetesnek, így nem igazán tudtam, mire vélni. Behatoló lenne? De mi fontos lehet itt, amit magával vitt? Ahogy elhatároztam, hogy utána indulok, egy erős, bár vékony ujjak fogása ragadja meg a karom, és ahogy a kar tulajdonosa felé fordulok, az az idős mestert pillantom meg, aki sokat segített az itt töltött idő alatt.
- Miben lehetek segítségére mester? – kérdezem tőle.
- A vörösbegyek néha letérnek az helyes útról Gyermekem, de gyakran képtelenek szembeszállni a környezetük viszontagságaival.
- Parancsol Mester? – kérdezem meglepetten, hisz nem számítottam rá, hogy az idős mester rébuszokkal állít meg.
- Menj Gyermekem, keresd meg a vörösbegyed, akit keresel és vezesd vissza a helyes útra.
Az idős úr, elengedett végül, és bár egy pár pillanatra nem mozdultam, végül leesett mire gondol az úr. Némán a már eltűnt lány felé fordulok, végül egy rövid merengés után, megindultam a kitaposott útján.
 
Mindent halottam abból, amely a társaság beszélgetése során elhangzott. Sikeresen utolértem a lányt, és elrejtőztem az árnyak közt, hogy megbizonyosodjak arról, hogy az öreg mester valóban egy eltévelyedt vörösbegyet látott csak, vagy csak egy keselyű talált ránk. A hallottak alapjén úgy tűnt számomra, hogy némileg befolyásolta a madárkát a környezete, azonban akármi is legyen, a jelenlegi állás nem maradhat. Bármi is legyen az indok, a lopás bűn, és meg kell fizetni az árát. Végül úgy döntöttem felfedem magam.
Ahogy lassan megközelítem őket, természetesen rövidesen észleltek is és a férfi kérdésére nyugodt hangon felelek.
- Djuka Ryusuke volnék, a Kő Templomának szerzetese. Jelenleg vendégségbe vagyok a templomba, és e nyomán szeretném megkérni önöket, hogy ne okozzanak kellemetlenséget a templom szerzeteseinek, így is elég nehéz az élet. Kérem szolgáltassák vissza templom értéktárgyát, a lopás bűn, de ha az istenek is megbocsájtók, akkor nem kell aggódniuk a megtorlástól.
Hiába álltam túlerővel szemben, hangom nyugodt volt és feszültség egy cseppje se szökött bele, mely nyomán, a vörösbegy társain jól láthatóan kiült a feszültség jelei, egyedül az utolsóként megszólaló férfi volt nyugodt.
- Nem tudom miről beszél. – hangja erősen csengedt és kissé megemelte a hangszínét - Ez a mi szobrunk. Ha megpróbálja elvenni tőlünk, akkor maga a tolvaj, mi ezért becsületesen fizettünk!
A lány talán észre se vette, hogy a feje fölött lévő társa, megkerülte a csoportot, míg a vezetőjük beszélt, és mire végzett, már kivont fegyverrel ott állt a férfihez közeli ágon. Ahogy azonban elrugaszkodni készült, hogy leugorjon onnan, hisz tudta, hogy a társa nekik húzza az időt, kissé elkapkodta a mozdulatot és a reccsenő ág nyomán, bőven volt időm reagálni rá. Ahogy felé kaptam a tekintetem, elkáromkodva magát felém sújtott a kardjával, de ellépve mellőle tenyeremmel egy erős taszításszerű csapást vittem be a gyomorszájára, melytől arrébb repülve neki csapódott a fának. A váratlan csapás és a becsapódás nyomán eszméletlenül rogyott le a feje.
- Te rohadék! – rivall rám a lány, majd a vörös hajú lány felé köpve rá is rákiabál - Erről is csak te tehetsz te kis csitri, tudtam, hogy nem kéne megbíznunk benned!
Végül azonban visszafordul felém és vicsorogva megindul felé, a társa „várj” parancsát figyelmen kívül hagyva. Hogy szándékosan, vagy nem hallotta, az nem derül ki. Akár hogy is, a nő támadása során előrántott egy kunait, úgy téve, mintha azzal próbálna támadni, azonban a támadása nyomán, meglendítette a kezét, és én már tértem volna is ki, amikor is átlendülve a másik kezével egy villámgömböcskét hozva létre, nekem küldte az áramlabdácskát. Önelégült az arcán nézte, ahogy a testem megrándul a kisüléstől, de alapjáraton némi fájdalmon kívül nem okozott túl sok bajt.
- Te idióta, maradj táv… - rivalt volna rá társára, hogy ne jöjjön ennyire közel hozzám, de elkésett.
A térdem keményen becsapódott a nő gyomrába, aki ahogy összerogyott, remegve öklendezni kezdett az erős csapástól. Remegve vonaglott a földön, de nem volt ereje felállni. Végül a szemem a vezetőjükre emeltem. Azonban nem támadtam. Sosem kezdeményezek. Ez az én, ez a templomunk elve. A fickó egyre jobban izzadt, és képtelen volt már elfolytani feszültségét. Azonban, mivel nem volt más választása, végül előre tört. Ő is taijutsura fókuszált, pont, ahogy én. Csapásai gyorsak voltak, de erőtlenek. Ahogy a csapások sora eltalálta testemet, azonban nem terveztem elhúzni a harcot. A Hadaifuri no Jutsu // Sorozás technikámmal három villámgyors csapással támadtam ellen. Egy a férfi mellkasára, egy a gyomrára, egy pedig az állára érkezett, melyek nyomán elhátrálva, eleinte csupán csak megszédült, de rövidesen eszméletlenül hullott össze.
A csapásainak nyoma jól kivehetőek voltak félig csupasz mellkasomon, de semmi olyan fájdalom nem volt, melyet nem tapasztaltam volna már meg vagy századszorra is az évek alatt eltöltött edzéseim során. Végül az utoljára talpon lévő hölgy felé fordulok nyugodtan és felemelem felé a karom.
- A vörözsbegyek letérhetnek az útjukról, de visszaszállhatnak rá, ha elég elhatározott a szívük. Mit gondolsz, te képes vagy visszatérni a becsület útjára. – nyújtom felé karom, jelezve a szándékom, hogy legyen szíves vissza adni a szobrocskát.
Nem terveztem ártani neki, ahogy a többieknek sem. Természetesen visszafogtam magam és okoztam túl sok kárt a gyermekekben, de elég kiütöttem őket, hogy ne okozzanak túl sok gondot. Akárhogy is, az, hogy hogyan viselkedek a lánnyal, az csak tőle függ, de nem akarok ártani neki, és ezt tisztán érezheti is felőlem.