Re: A Tűz Templomának romjai

Hidan Pént. Május 19 2017, 04:18

A fogcsikorgató erőlködésnek, hogy Karu visszaszerezze a mozdulatai fölötti uralmat, siker a gyümölcse. Azonban ahogy visszatér az itt és mostba, hirtelen nem várt - vagy nem ekkor - viszály kap lángra a két shinobi között. Meg a háttérben egy papa is, de az láthatóan senkit nem érdekel egyelőre. A Nibi - még úgy is, hogy Itanashi tisztában volt a lökés akatlanságával Karu részéről - elérte célját, sárkányfogakat hintett a bajtársiasság boronájába, hogy azok a széthúzás virágaivá sarjadhassanak. Az ősvilág démona, ki hegyeket is képes volna kártyavárként elsöpörni, végül egy gyenge taszítással szerzett érvényt akaratának.

Pontosabban Itanashi azt követő reakciója eredményeképpen pattan szikrává az addig levegőben lappangó feszültség, s a Kenshirot mélyen érintik a fölényes szavak. S mintha csak ez lett volna az utolsó csepp a pohárban, az albínó férfiben végül felülkerekedik tettei helytelenségének érzése az adott szó ellenében. Noha életet nem oltott ki közvetlen, a segítsége nélkül a Lidérc könnyen lehet belebukott volna merész vállalkozásába, így tartozását lezártnak nyilvánítja és határozatlan időre búcsút int társának, amint látja hogy Bansai már képtelen valós kárt okozni a jashinistában.

Az említett főpap még közel sem ért a sötét Prófétához, vagy akár a medence széléhez, amikor a nukenin által alkotott pecsétek hatósugarába ér. A gyűlölettől feketén izzó nyalábok éjsötéten kígyózva a víz tükrén érik el lángoló áldozatukat. Égető béklyókként tekerednek az élő máglyaként lobogó aggastyán tagjaira. Erőnek erejével próbálja kiszakítani végtagjait, s a körülötte lobogó tűz oly hevesen csap fel, hogy elégesse a fekete csápokat, hogy a lángnyelvek magassága a megroggyant kupoláéval vetekszik. Oly forrón nyúlnak vad, narancssárga táncukban a sötétbeborult égbolt felé, hogy hőjüket még a távolabb álló Itanashi is érzi, ahogy maszkja felmelegszik. Tán egy felé dőlő öles fatörzset is finom pernyévé hamvasztana, de a vegytiszta haragból sodort, bakacsinfekete kötelekben mégsem tudnak kárt tenni. Az azt követő pillanatban, amikor a tomboló infernó a legmagasabb fokára hág, egyszer csak váratlanul kialszik, s csupán egy pőre, rákvörösre aszalódott emberi roncs marad az áldozati máglya helyén. Bansai, aki immár csak nyomokban emlékeztet korábbi önmagára, erejét veszítve zuhan térdre, magatehetetlenül követve a kegyetlen bilincsek húzását.

- Itanashi... Igazad volt.

Hangzik a lehető legkevésbé várt kijelentés, ahogy a vénember a torkát szorító béklyón keresztül levegőért prüszkölve, hörögve próbál megformálni minden erőlködő szót, melyet cserepesre égett ajkai még megformálni képesek.

- É-én... Tévedtem veled kapcsolatban. Azt hittem valóban démon vagy, a sötétség gyermeke. De ilyen keserű gyűlölet még az ő fajtájukra sem jellemző... Az az emberek sajátja! Így utálni ezt a világot csak az tudja... Aki beleszületett. Aki mostohafia volt! Romba döntenéd ezt a planétát, csak mert mostoha sorsot szánt vezeklésül évezredes utad során elkövetett bűneid miatt. Önmagad lidérce vagy csupán, azé aki lehetnél. Aki erényt kovácsol a sorstalanságból. Nem isten kiválasztottja vagy, hanem egy elkeseredett kisfiú, aki bosszút esküdött a világ ellen, amiért az megtagadott téged. Akinek lassan az álarca válik az igazivá, mert az eredetileg képtelen szembesülni... Én... Sajnállak téged. Elbuktam, de nem azért, mert hátrahagytam hivatalom, hogy megmentsem a gyermekeimet. Azért buktam el, mert gyűlöltelek téged. Már azelőtt hogy megismertelek, azelőtt hogy megjelentél volna a kapum előtt, vagy akár csak mint figyelmeztetés a zsarátnok suttogásában. Undorodva nyújtottam kezet, s úgy éreztem, ha hozzádérek, a sötétség menthetetlenül bennem is mételyt fakaszt. Pedig... Az már régen bennem volt. Mert azt hittem jobb vagyok nálad... Pedig egy fikarcnyival sem, csak előtted járok a szamszára kivilágítatlan ösvényein... S ahelyett, hogy lámpást mutattam volna neked a sors éjsötét rengetegében, én hátat fordítottam! Bocsánattal tartozok... És egyúttal neked is megbocsátok! Csak imádkozni tudok, hogy az istenek is képesek legyenek...

Tovább nem tudja folytatni, ugyanis a Chidokaku nyomán beszakad alatta a föld, és a tátongó üresség egyenesen saját mélyébe rántja Bansait. (technikai problémák elkerülése végett úgy veszem, hogy csináltál peremet a gödörnek, így nem folyik be a víz) Időközben a Tsuchi Bunshinok is visszatértek, egyikük kezében Yogensha Hagyatékával.

A főpap fizikális állapotát elnézve csupán egy-két perc is elégnek bizonyuljon, hogy eszméletét veszítse légszomjban. De ugyanakkor ez azt is jelenti, hogy ha három napon belül nem részül kórházi, de legalábbis szakszerű ellátásban, valószínűleg elviszik egész az egész testére kiterjedő, másod- és harmadfokú égési sérülései. Így is kész csoda, hogy egyáltalán él... Ez a férfi pedig még összefüggően képes volt beszélni. Erős szellem, az egyszer biztos. Vajon Itanashinak mennyi erőfeszítésébe fog megtörni?

//A kalandszál ezen fejezetét ezáltal lezártnak tekintem. A Bansai-jal megbeszélt történetet lehetőleg játsszuk egy másik topikban, válassz egyet tetszés szerint. Ha javasolhatom minél messzebb a Templom környékéről Very Happy

Ezúton szeretném megköszönni nektek ezt az epikus kalandot, és a nagyjából egyéves türelmeteket. A játék végig példamutatóan színvonalas volt, néha kicsit összecsaptátok a dolgokat, de ez nem vett el a posztok élvezeti értékéből. Hosszú és szépen megfogalmazott posztokat írtatok végig, a karakterek jelleme pedig önazonos volt, szóval megint csak jó volt mesélni nektek. Kötelező seggnyalást félretéve rátérnék a jutalmazásra. Mivel nagyjából minimális a posztszámotok közti eltérés, ezért egységes ajádékban részesültök (kiv. a karakterre jellemző dolgok)

Chakra: 85

TJP: 15 (túl sok kézitusa nem volt)

Itanashinak Infuuin: 25%

Karu: a pecsétjelzőt még megbeszéljük

Matatabinak: egy hatalmas köszönöm a segítségért és egy "Hidan jön neked eggyel" kupon

A topik mostantól "A Tűz Templomának romjai"-ként fog szerepelni, és a BINGO könyvekben egy jó kövéret fog csúszni a karaktereitek bűnlajstroma és az értük járó fejpénzt. Még egyszer köszönöm a játékot, Itanashival folyt. köv., aztán megbeszéljük az átadásod körülményeit.//

**Nashimaru Shizu** Kedd Márc. 29 2022, 20:38

Mellékszálkaland

// Djuka Ryusuke //

Az ereklyetolvaj

Időbeli elhelyezés: A feltámasztott istenek fórumkaland előtt néhány nappal.

- Igyál! - Kavarodott bele a kemurigakurei fiú hangja a fogadó hangulatos, beszéddel, zenével és nevetéssel teli légkörébe. - Igyál tea-lány! - Ordította, miközben úgy Shizu elé vágta a szakével tali pohara, hogy annak majd fele a faasztal szomját oltotta.

- Azt hi... - Válaszolt volna a fiatal Nashimaru, de mellette ülő nála jóval idősebb társnője öklével kicsit oldalba vágta. Habár tudta, hogy ezt nem erőből tette, teste így is kicsit összerándult a fájdalomtól, melyet amennyire tudott, leplezett.

- Hagyjad már szegényt, nem látod hogy így sem találja a helyét? - Röhögött a lány, majd átkarolta Shizut és rátámasztotta testétnek súlyát, miközben ide-oda dőlöngélt, valamelyest a háttérben szóló zene ritmusára.

- Épp ezért mondom hogy igyon! - Tette fel a lábát az asztalra Atsushi, melyre a sarokban ülő konohaiak egy-egy elítélő tekintettel és néhány összesúgott szóval reagáltak. - Gondol egyet, elindul otthonából a Füstbe, aztán kevesebb mint egy év alatt már odaadják neki a fejpántunkat? Mi van ha valami kém? - Kérdezte, szinte énekelve, majd közelebb tolta Shizuhoz a poharat, akit már a szaga is taszított. Nem mintha tudott volna mondjuk menekülni. A lányt, Azusa a karjaival úgy közrefogta, mintha csak bilincsben tartaná. Tűrte ugyan az egyre erősödő alkohol szagot, de akárhogy próbálta kerülni a szemkontaktust a többiekkel, valaki mindig megtalálta. - Ha velem történt volna hasonló, én már azért is ittam volna, hogy nem vertek szét a falu kapuja előtt. - Röhögött fel, majd a pult felé nézett, ahol egy igen feldúlt, aggodalmakkal teli fiatal pultuslány próbálta kiszolgálni a rendeléseket. - Ide még szakét meg sört! - Majd egy hirtelen, precíz mozdulattal - oly precízzel, az ember el sem hinné hogy már fél tucat feles és másfél korsó sört nyelt - Shizu felé hajolt, mindössze pár centire megállva az arcától. - Úgyis a kis vöröske fizeti. - Kuncogott ahogy elhajolt tőle. Nagyot nyelt a korsóból.

- Én nem fizetek semmit. - Válaszolta Shizu, amennyire hangszálai engedték.

- Mit mondtál, he? - Kérdezett vissza mély hangon Azusa, miközben átkarolt kezével elkezdte paskolni a lány arcát. Shizu még az első kettőt tűrte is, a harmadik elől megpróbált elhajolni - nyakában a másik lány karjával, igen kevés sikerrel -, a többit pedig saját kezével próbálta hárítani, ugyancsak sikertelenül. Tapasztaltabb társainak látszólag még alkohol hatása alatt is kifinomultabbak voltak a reflexeik. Azusa hosszasan felkuncogott, ahogy kisebb pofonjai egymás után értek célba, Shizu minden védekezése ellenére. - Téged ünneplünk kicsikém!

- Hát nekem nagyon nem úgy tűnik. - Morogta Azusa felé, ahogy nagy nehezen kibújt a karja fogságából. Egy pillanatra elgondolkodott, hogy mit keres ő ott egyáltalán. Persze hamar rájött, még így is talán jobb dolga van ezek között, mintha Miuruval lenne egy légtérben. Szabályosan elkapja a halálfélelem akárhányszor ránéz.

- Na idd meg mielőtt megitatom veled! - Üvöltött rá Atsushi oly hanggal, Shizu nem tudta eldönteni hogy még mindig játékosan mondja, vagy halál komolyan. - Hidd el megteszem. Azusa lefog, - Mondta, majd elvette a tálcáról az üveg szakét, amit a pultos és egyben pincérlány épp kihozott az asztalukhoz, néhány korsó barnasör társaságában - Ezt pedig lenyomom a torkodon. - Koppintott rá az üveg aljával a lány homlokára.

- Hozzám ne érj még egyszer azzal a szarral. - Fakadt ki hirtelen Shizu, amire mind Azusa, mind pedig Atsushi megdöbbenve mosolyogtak.

- Ha így folytatod kislány, valami mást is le fogok nyomni a torkodon. - Válaszolta a fiú, hirtelen elkomolyodó hangon. A gondolattol Shizura rátört az öklendezés.

- Nem ital kell neki. - Szólalt fel a semmiből, az eddig előttük csendben ülő Daichi. Hármójuk közül már az elejétől kezdve őt látta Shizu a csapat "eszének", habár ezen felül valami más, intiúcióból fakadó előítéletekkel is rendelkezett a sráccal szemben. - Csupán egy lehetőség hogy bizonyítson. - Mosolygott el a szőke hajú, körülbelül tizenkilenc éves srác. - Mit szólsz hozzá, hm? - Kérdezte Shizut, miközben mutatóujjával körbetáncolta pohara peremét. - Egy kis feladat, semmi komoly. Csak hogy tudjuk, hogy jó helyen van a lojalitásod. - Ejtette ki ajkain épp időben, hisz már húzta is le utána a szakét. - Cserébe nem basztatunk tovább, nem verjük ki belőled a pénzt a ma esti számlára és talán, nagyon talán, csonttörés nélkül fogsz visszatérni az új... - Mondta, de mielőtt befejezte volna, előrehajolt a lány felé, aki ugyanazon tempóban hátra. Elvette előle a félig telt szakéspoharát és azt is legurította - ..."otthonodba".

(...)

Szíve a torkában dobogott, ahogy háta nekifeszült a kőfalnak. Légzését próbálta szabályozni ugyan, de túlontúl dübörgött benne a félelem hogy halk tudjon maradni. Csak az éjszaka leplében bízhatott, de a telihold fénye még azt is lelopta róla. Ahogy óvatosan felemelkedett, hogy áttekintsen a Tűz templomának falain, kicsit megcsúszott a lába, végigsárazva a falat. Szemei csupán néhány szerzetest láttak lámpák fényei mellett. Kettő meditált valamilyen számára ismeretlen szentélynél a templom udvarában, egyet pedig a belső nagyobb épületben látott mászkálni. Talán az esti hűvös, talán a vasfal hidege, talán a félelem volt az, mely kilopta kezeiből a meleget. Nagyokat nyelt, hisz tudta, bármelyik pillanatban érkezhetne az elterelés, amit az újdonsült társai ígértek. A gondolat, hogy mire készül, többször megingatta koncentrációját. A magas fal tetején meg-meg csúszott a lába, chakrakontrolja cserbenhagyta.

- Mégis mit csinálok? - Kérdezte magában, kissé zokogó és keserves hangon, majd hirtelen szeme sarkából egy hatalmas fényre, majd a fényt követő robbanáshangra lett figyelmes, jó fél kilóméterre a templomtól keletre, egy nagyobb hegy oldalán. "Ez lesz az elterelés..." Gondolta, majd ahogy látta, hogy a meditációjukban megzavart szerzetesek először elnéznek a fény felé, majd el is erednek annak irányába, átvetette könnyű testét a falon, s fürge, macskaszerű léptekkel futott fel a templom lépcsőjén. Cipőjét nem levéve vastag sárnyomokat hagyott a templom padlózatán, ahogy fel-alá rohanva próbált keresni valamiféle relikviát, amit Daichi körülírt. "Legyen nagy és fényes, esetleg előkelőhelyen tárolt tekercs". Valahogy úgy érezte, jóval könnyebb dolga lesz, ámde amiket talált, túlontúl fontosnak tűntek neki ahhoz, hogy csak úgy ellopja.

- Legyen inkább fényes, de ne túl fényes... - Motyogta magában. - Ne legyen túl fontos... - Folytatta, azonban ahogy benyitott a következő szobába, elálltak a szavai, ahogy a lélegzete is.

- Szép... Estét... Kis-lány... - Mormogta egy vén, látszólag félhulla szerzetes. Szakálla hosszú tejfehér volt, feje kopasz, szemei pedig alig látszódtak az arcát betakaró ráncoktól. Egy nagyobb szoba sarkában ült a térdein, egy rég kialudt gyerta előtt a vaksötétben.

- Én.. Eln.. - Dadogott Shizu miközben elöntötte a pánik. Végül megrázta a fejét, erőt vett magán, majd egy hirtelen mozdulattal lekapott egy nagyobb szobrot a közeli polcról. Szinte könnyezve a félelemtől és ijjedtségtől ugrott ki a legközelebbi ablakon, és mászott át a vasfalon.

(...)

Madárcsicsergések üdvözölték a hajnal első fényét. Shizu meggyötörten ballagott a fákkal sűrő tájon valahol, követve egy patak folyását. Az előre megbeszéltek alapján a vízfolyam útjában esne a megbeszélt találkozóhely. Nem sietett a lépéseivel. Hosszasan nézegette, a látszólag színtiszta aranyból készült szobrocskát, mely nagyjából alkarjával volt egyenmagas. Lelkét marcangolta a bűntudat, gondolatait folytonosan ostromolta az ötlet, hogy megfordul és visszaviszi, azonban valamelyest visszatartotta őt egy belső erő. Akármily keserű, akármily fájdalmas is volt számára a szobor látványa a markaiban, érzett valami felemelőt is; a sikerélményt, az adrenalin lepergését, no meg persze a naiv bizalmat afelé, hogy társai ezzel a tettáveé el fogják fogadni vagy legalább békénhagyják.

- Nézzétek csak a kis vöröskét. - Szólalt fel egy hang a fák lombjai közül. Shizura kicsit ugyan a frászt hozta, de annyira el volt mélyülve gondolataiban, hogy ennek külső nyomát nem lehetett látni.

- El sem hiszem hogy sikerült neki. - Lépett ki egy fa takarása mögül Azusa. - Lehet mégis csak van benned valami.

- Egy nagy adag szerencse. - Jelent meg Daichi Shizu mögött. Hangjára úgy megugrott az ijjedtségtől a lány, hogy majdnem beleejtette a szobrot a patakba. - Ez volt a legnagyobb amit találtál? - Kérdezte, majd kivette a kezéből a szobrot, hogy közelebbről is megszemlélje. - Látott valaki? - A kérdés belehasított Shizuba. Nagyot nyelt, de nem jöttek ki szavak a száján, csupán az aggodalmakkal teli tekintet ült ki szemeire. Hallgatagságának hossza Daichi figyelmét is felhívta, aki keményebb hangon készült feltenni újra a kérdést, ámde valamilyen zörej megakadályozta ebben. A zaj forrása felé fordult, az egyik kezével elővett egy kunait, a másikkal visszadobta Shizunak a szobrot, aki éppenhogy csak elkapta.

- Ki vagy? Mit akarsz? - Kiáltott a zaj felé. Azusa Daichi mellé állt, Atsushi pedig a Shizu feletti ágon guggolva várta az érkezőt.

Mindeközben Shizu pár lépést hátrálva felkészült a legrosszabbra.

**Djuka Ryusuke** Vas. Ápr. 03 2022, 03:53

Az út nehézségei, a természet kiszámíthatatlan ostromai, az elénk gördülő akadályok tömkelege, mind olyan megpróbáltatások, melyen minden embernek meg kell tapasztalnia, ki a megvilágosodást keresi. Sujin könnyei, Fujin szélkavalkádjai, Ohanamochi dombos, hegyes háta, Tengu és Yamabushi küzdelme a tűzzel és Raiden nyilainak dörrenései mind-mind arra szolgálnak, hogy megedzék az földet, amelyben élnek és az embereket, kik a földjükön élnek. Hisz a békés, eseménytelen élet meggyengíti az ember szívét és testét, mi így képtelen megbirkózni a szűkösebb napokkal, de egy sokat megélt ember lelke erős, és a legnagyobb teher alatt se hajlik meg. Ezért vagyok úton. Hogy megtaláljam az utat, mi elhozza a megvilágosodást számomra, mely után már nem úgy látom a világot, ahogy jelen szűklátókörű énem látja. A változás, mely elkerülhetetlenül megváltoztatja, a sorsom ott van valahol a világban, csak rá kell lelnem, és bíznom bennem, hogy készen állok az öt isten próbájára, hogy aztán hazatérhessek otthonomba.
Az út melyen járok, bár rögös, ám így van rendjét. Sok jó emberrel találkozok utam során, és olyanokkal is, kik megtagadják az ötök nevelő karjait és letérnek a helyesnek vélt útról. De így van rendjén, mégse tudom ezt elfogadni. Ahol van fény, ott árnyék is, ahol béke van, onnan a káosz sincsen messze. Tudom. Tudom… de az erkölcs, mit szívem diktál… az egyszerűen nem hagyja, hogy csak úgy elfogadjam a környezetemben a rosszat.
Akár hogy is, az megvilágosodásomat keresvén, végül a második rövidebb megállóm a Tűz Temploma volt, ahol, ahogy az az Öt Isten követőitől elvárható, örömmel fogadtak. Sok időt töltöttem el a tanaik ismerkedésével, és az idősebb mesterük, még a múltjukba is be-beavatott. Az idő telt-múlt, látszólag eseménytelen megálló volt csupán az egész, de végül sajnálatosan nem múlhatott el az idő konfliktusok nélkül. Egy robbanás zajára keltem fel, és ahogy több szerzetes társam, úgy én is kisiettem, hisz nem tudtam mi történt. Azonban a tűz szerzetesei ragaszkodtak ahhoz, hogy maradjak, csak nyugodtan itt. Nagy eséllyel nem akarták, hogy egy „vendég” bajba kerüljön az ő területükön.
Végül emiatt végül a helyemen maradtam, és türelmesen vártam, hogy néhányan visszatérjenek és kiderítsem mi történt. Azonban, ahogy a messzi tájat néztem, egyszer csak némi mozgást véltem felfedezni a szemem sarkából, és egy távolodó lány körvonalait pillnatom meg, aki látszólag valamit nagyon szorongatott magához. Nem tűnt szerzetesnek, így nem igazán tudtam, mire vélni. Behatoló lenne? De mi fontos lehet itt, amit magával vitt? Ahogy elhatároztam, hogy utána indulok, egy erős, bár vékony ujjak fogása ragadja meg a karom, és ahogy a kar tulajdonosa felé fordulok, az az idős mestert pillantom meg, aki sokat segített az itt töltött idő alatt.
- Miben lehetek segítségére mester? – kérdezem tőle.
- A vörösbegyek néha letérnek az helyes útról Gyermekem, de gyakran képtelenek szembeszállni a környezetük viszontagságaival.
- Parancsol Mester? – kérdezem meglepetten, hisz nem számítottam rá, hogy az idős mester rébuszokkal állít meg.
- Menj Gyermekem, keresd meg a vörösbegyed, akit keresel és vezesd vissza a helyes útra.
Az idős úr, elengedett végül, és bár egy pár pillanatra nem mozdultam, végül leesett mire gondol az úr. Némán a már eltűnt lány felé fordulok, végül egy rövid merengés után, megindultam a kitaposott útján.

Mindent halottam abból, amely a társaság beszélgetése során elhangzott. Sikeresen utolértem a lányt, és elrejtőztem az árnyak közt, hogy megbizonyosodjak arról, hogy az öreg mester valóban egy eltévelyedt vörösbegyet látott csak, vagy csak egy keselyű talált ránk. A hallottak alapjén úgy tűnt számomra, hogy némileg befolyásolta a madárkát a környezete, azonban akármi is legyen, a jelenlegi állás nem maradhat. Bármi is legyen az indok, a lopás bűn, és meg kell fizetni az árát. Végül úgy döntöttem felfedem magam.
Ahogy lassan megközelítem őket, természetesen rövidesen észleltek is és a férfi kérdésére nyugodt hangon felelek.
- Djuka Ryusuke volnék, a Kő Templomának szerzetese. Jelenleg vendégségbe vagyok a templomba, és e nyomán szeretném megkérni önöket, hogy ne okozzanak kellemetlenséget a templom szerzeteseinek, így is elég nehéz az élet. Kérem szolgáltassák vissza templom értéktárgyát, a lopás bűn, de ha az istenek is megbocsájtók, akkor nem kell aggódniuk a megtorlástól.
Hiába álltam túlerővel szemben, hangom nyugodt volt és feszültség egy cseppje se szökött bele, mely nyomán, a vörösbegy társain jól láthatóan kiült a feszültség jelei, egyedül az utolsóként megszólaló férfi volt nyugodt.
- Nem tudom miről beszél. – hangja erősen csengedt és kissé megemelte a hangszínét - Ez a mi szobrunk. Ha megpróbálja elvenni tőlünk, akkor maga a tolvaj, mi ezért becsületesen fizettünk!
A lány talán észre se vette, hogy a feje fölött lévő társa, megkerülte a csoportot, míg a vezetőjük beszélt, és mire végzett, már kivont fegyverrel ott állt a férfihez közeli ágon. Ahogy azonban elrugaszkodni készült, hogy leugorjon onnan, hisz tudta, hogy a társa nekik húzza az időt, kissé elkapkodta a mozdulatot és a reccsenő ág nyomán, bőven volt időm reagálni rá. Ahogy felé kaptam a tekintetem, elkáromkodva magát felém sújtott a kardjával, de ellépve mellőle tenyeremmel egy erős taszításszerű csapást vittem be a gyomorszájára, melytől arrébb repülve neki csapódott a fának. A váratlan csapás és a becsapódás nyomán eszméletlenül rogyott le a feje.
- Te rohadék! – rivall rám a lány, majd a vörös hajú lány felé köpve rá is rákiabál - Erről is csak te tehetsz te kis csitri, tudtam, hogy nem kéne megbíznunk benned!
Végül azonban visszafordul felém és vicsorogva megindul felé, a társa „várj” parancsát figyelmen kívül hagyva. Hogy szándékosan, vagy nem hallotta, az nem derül ki. Akár hogy is, a nő támadása során előrántott egy kunait, úgy téve, mintha azzal próbálna támadni, azonban a támadása nyomán, meglendítette a kezét, és én már tértem volna is ki, amikor is átlendülve a másik kezével egy villámgömböcskét hozva létre, nekem küldte az áramlabdácskát. Önelégült az arcán nézte, ahogy a testem megrándul a kisüléstől, de alapjáraton némi fájdalmon kívül nem okozott túl sok bajt.
- Te idióta, maradj táv… - rivalt volna rá társára, hogy ne jöjjön ennyire közel hozzám, de elkésett.
A térdem keményen becsapódott a nő gyomrába, aki ahogy összerogyott, remegve öklendezni kezdett az erős csapástól. Remegve vonaglott a földön, de nem volt ereje felállni. Végül a szemem a vezetőjükre emeltem. Azonban nem támadtam. Sosem kezdeményezek. Ez az én, ez a templomunk elve. A fickó egyre jobban izzadt, és képtelen volt már elfolytani feszültségét. Azonban, mivel nem volt más választása, végül előre tört. Ő is taijutsura fókuszált, pont, ahogy én. Csapásai gyorsak voltak, de erőtlenek. Ahogy a csapások sora eltalálta testemet, azonban nem terveztem elhúzni a harcot. A Hadaifuri no Jutsu // Sorozás technikámmal három villámgyors csapással támadtam ellen. Egy a férfi mellkasára, egy a gyomrára, egy pedig az állára érkezett, melyek nyomán elhátrálva, eleinte csupán csak megszédült, de rövidesen eszméletlenül hullott össze.
A csapásainak nyoma jól kivehetőek voltak félig csupasz mellkasomon, de semmi olyan fájdalom nem volt, melyet nem tapasztaltam volna már meg vagy századszorra is az évek alatt eltöltött edzéseim során. Végül az utoljára talpon lévő hölgy felé fordulok nyugodtan és felemelem felé a karom.
- A vörözsbegyek letérhetnek az útjukról, de visszaszállhatnak rá, ha elég elhatározott a szívük. Mit gondolsz, te képes vagy visszatérni a becsület útjára. – nyújtom felé karom, jelezve a szándékom, hogy legyen szíves vissza adni a szobrocskát.
Nem terveztem ártani neki, ahogy a többieknek sem. Természetesen visszafogtam magam és okoztam túl sok kárt a gyermekekben, de elég kiütöttem őket, hogy ne okozzanak túl sok gondot. Akárhogy is, az, hogy hogyan viselkedek a lánnyal, az csak tőle függ, de nem akarok ártani neki, és ezt tisztán érezheti is felőlem.

**Nashimaru Shizu** Kedd Aug. 09 2022, 19:49

// Djuka Ryusuke //

Ujjai kígyókként fonták magukat az apró szobor köré. Társnőjének ráförmedése ott érte ahol fájt, habár akkora sokkot nem okozott neki, hogy egy könnyed lépéssel ne tudott volna kitérni köpése elől. Undorról árulkodó szemekkel nézte Azusa hátát, ahogy nekirontott a szerzetesnek. Atsushi sorsából már tudta hogy hamarosan társnője is a földön fog feküdni. Szituációja ellenére egy rosszindulatú mosoly azért felhúzta magát arcára, ahogy a szerzetes térde belefúródott Azusa hasába.

Szeme sarkából megpillantotta Daichit. A higgadt, határozott srác már rég odaveszett. Látva barátai bukásait, illetve a galibát amibe belekeveredett, az elfojthatatlan düh és félelem bábmesterként vette át az irányítást a teste felett. Nem mintha hasonló érzések nem kavargottak volna Shizuban is. Mindhiába volt rosszkedvének ellenszer zaklatóinak balsorsa, az hogy tettének következménye ily hamar utolérte csak fokozta bűntudatát. Ugyanakkor - s ezen gondolat kezdetén letette maga elé a szobrocskát, majd kezei egymás után vették fel a Bakemono no Fuuin no Jutsu // Szörnypecsételő technika pecsétjeleit - bűntudata mellett, a mérleget kiegyenlítve, úgy nőtt a diadallittasság, a kalandvágy, a győzelem érzete.

Létének minden része azt sugallta a lánynak, hogy fusson amíg teheti, dobja oda a szerzetesnek azt a szobrot és szökjön el ebből a helyzetből. Pontosabban minden része, a hübriszén kívül. Kereste a forrását ennek a daccnak, de mire elmélyedhetett volna a gondolataiban, Daichi testének földre zuhanása visszarántotta a valóságba. Sebaj. A pecsét elkészült, a szobor köré, a chakratinta pedig a magasabb fű takarását élvezte. Nem tudta persze, hogy a szerzetes figyelte-e amikor a pecsétet csinálta. Reménykedett benne, hogy figyelmét teljes mértékben társára összpontosította, de nem lepte volna meg az sem, ha látta volna ahogy csapdát állít. Dacos képet mutatott a szerezetesnek, mikor felé fordult végül. Izgatottságát, félelmét aránylag jól leplezte. Ryusuke szavaira valami frappánsat akart mondani, de akárhányszor nyíltak szét ajkai, csak hangtalan levegő szállt ki torkából. Végül csak bal kezével az előtte földön lévő szoborra mutatott, nyílt tenyérrel.

- Az Öné. - Jelentette ki, majd másik kezét maga mögé húzta. Ha a szerzetes felé lépne, ő tartva a távolságot hátrálna vele együtt. Ekkor ujjai már kitapogatták övtáskájában a dróthuzalt és egy kunait.

Terve nem igazán volt. Talán csak a gondolattal játszott el magában, hogy legyőzi a szerzetest, akit társai nem tudtak, aztán véletlenül megindult ezen a fantázián. Szemei végigkövették a Djuka minden mozdulatát, amikor társai ellen harcolt. Tudta jól, hogy nem sok esélye van ellene közelharcban, ahogy azt is, hogy ez a férfi tapasztaltabb és harcedzettebb mindannyiuknál. S mi még ennél is többet jelentett, egy sokkal kiforrottabb embernek tűnt, mint négyük együttvéve. Utólag belegondolva, nem tudta hogy erre a következtetésre hogyan jutott, de találkozott már életében sokszor hasonló emberekkel. Olyanokkal akiket éjjel-nappal hajt valami. Akiknek sziklaszilárd a világképük, az értékrendjük. Akik magukkal hozzák a vihart mindenhova.

Ahogy várt a reakciójára, szemei oda-vissza jártak földön fekvő társai és a szerzetes között. Daichi és Atsushi keményen ki lettek ütve, de látszólag Azusának csak a fájdalmait kellene legyőznie.

- Shizu vagyok egyébként. - Szólalt fel, attól függetlenül hogy a szerzetes közeledett-e vagy sem. Nagyot nyelt, majd állát kicsit megemelve, a szerzetes szemébe meredt. - Kissé távolra sodort téged a sors a Kő templomától. - Mondta az érdeklődő-töltelékszavakat, miközben maga mögött, az övtáskájában feltekerte a dróthuzal végét a kunai-jára.

Ajánlott tartalom