ANBU Gyakorlóközpont

A ruhái illenek rá. Ez persze nem egy olyan mondat, amivel valaha kezdte volna gondolatmenetét. Az elveszett ninják élete – a feltételezettekkel ellentétben – nem éppen egy babazsúr: a szabadság gondolata egészen addig kecsegtető, amíg az ember rá nem jön, hogy a shinobifalu támogatása nélkül milyen kevés szolgáltatás elérhető megtévesztés vagy nyílt agresszió nélkül. A fürdők, a ruhatisztítók, a szabók. Ezek egytől egyig legális vállalkozások, ahol a megfelelő referenciával és fizetőeszközzel szolgálják ki a vendégeket; ebben a körben leginkább az olyan szolgáltatókra gondol, akik az ügyfélkörük ismeretében alkalmasak a legkülönbözőbb foltok és szakadások orvoslására is. Egy civileket kiszolgáló vállalkozás ugyanis aligha lenne felkészülve a különböző testnedvek eltávolítására, a páncélelemek kezelésére és karbantartására. Így tehát utóbb minden elveszett és szökött ninja számára egyértelművé válhat, hogy a legtöbb shinobifunkció a számukra elérhetetlenné válik. Ha pedig megkísérelnék az arcukat mutogatni itt és ott, akkor a számonkérés gyakorlatilag a sarkukban loholna rövid időn belül. Egy törvényen kívülit leginkább ugyanilyen vállalkozó szolgál csak ki, és a fajtájukkal való ismerkedés további illegális üzletekhez szokott vezetni.

Így tehát számára majdhogynem szokatlan, hogy a ruha élei úgy követik az alakjának vonalait, mintha kifejezetten reá öntötték volna: holott csak posztó és bőr keverékéről van szó, amit leginkább csak varrni, s nem pedig önteni szoktak. Karjait emelve és keresztezve, nyújtva, majd feszítve tapasztalná meg leginkább, hogy az öltözéke nem korlátozza mozdulatait, de elrejti azok elsődleges rezzenéseit. A maszk - ami a kezei közül visszavilágít rá egyszerű fehérségében – épp olyan, akár egy tiszta lap. Meg is lepődik azon, hogy érintése nyomán nem vált az vérvörösre vagy koromfeketére.

A maszk éleit, a szemjáratok íveit ujjbegyeivel lekövetve tudatosul benne a maszk a mérete. Nem tudja azonban, hogy mihez kezdjen vele, hiszen nem rá vall egy maszk viselése. Gyerekként, amikor csak tanulgatta még a Byakuganjának a használatát, akkor látott először ilyen maszkot. Utána persze többhöz is volt szerencséje, de egyetlen egy alkalommal sem merült fel az, hogy egyet – vagy így, vagy úgy – a kezei között tarthatna majd egy nap.

A porcelán a félhomályban is szinte világít, akár a tópart túloldalán lévő jelzőlámpa. Nehéz és rideg: épp olyan, amilyen a felelősség is, ami a vállait és a hátát nyomja és terheli. A súlyát azonban csak most érzi, csak amikor már ezt a törékeny porcelánkiegészítőt romlott markában tartja. A lány nem vak, nem siket és nem is értetlen: a rejtek – ellenállhatatlan - igényt formált a képességeire, máskülönben nem kísérelték volna meg azt, hogy a múltját és az énjét negálják: ha akként fogadják be, mint ami, és úgy, mint amilyen...Mindez számára csak egy dolgot fémjelez.

Kétes helyzetet. Így ugyanis sem a rendszer, sem ő maga nincs nyeregben.

A nyíló ajtó felé fordulva nem tudja, hogy az arcvonásait milyen kifejezés rántja hadba, de sejti – melyik nő ne tenné -, hogy a vonásai nem a megértés és a megbocsátás érzelmeit tükrözik. Ugyan nem tudja, miként festhet, de érzi, ahogy az ajkai rosszalló présre húzódnak, szemei macskaszerű résre szűkülnek. Mindezt csak a csípőjére tett kezei tetézhetnék, ami még így, elhanyagolható magassága mellett is jelentősnek hathat azok számára, akik egyebekben tudják, hogy mire képes. Rosszallása néma. Nem hörög, nem morog, nem szitkozódik: nem szól, se nem kiált. Tekintete és kiállása önmagában közvetíti a világ felé azon megvetését, amire egyebekben joga sem volna.

Elvégre ő egy sinobi. Tökéletesen tisztában van azzal, hogy vannak feladatok, amiket el kell végezni és vannak szerepek, amiket be kell tölteni. Fordított esetben ő még csak ennyire sem lenne szociábilis vagy éppen kezdeményező, mint amennyire a férfi. Ő azonban se nem jobb, se nem több másnál, sőt: kicsinyesebb a legtöbbjüknél. Ekként tehát ugyan joga nincs felhúzni az orrát, vagy a sértett felet eljátszani: ő mégis megteszi. Alacsony kivitelezésű, amatőr szövegezésű tragikomédiának főszerepétől megfosztott hősnője ő csupán egy alulfizetett és helyettesíthető szerepben. Megjegyezendő persze, hogy ezt egyáltalán nem veszi rossz néven. Kicsinyes természetére való tekintettel azonban úgy gondolja, hogy helyes: sercegjen is Okami cizellált adoniszteste a megvetésének zsírjában, akár a forró wokba vetett halhús.

A gyermektestbe zárt leszázalékolt titán egyenesen farkasszemet néz a Farkassal. A férfi szociális készsége megelőzi és felülmúlja a sajátját, vagy pedig a férfi felnőtt, míg ő megmaradt egy sértett tinédzser szintjén: - Ami azt illeti – kezdi és még a saját hanghordozásán is meglepődve tart egy fél pillanatnyi szünetet – a tartózkodási helyem tartós értelemben megváltozik, igaz? Mert ha igen: a kézkrémemre feltétlenül szükségem lenne. - Mármint arra a kézkrémre, amit leginkább csak hébe-hóba használt. Ő máshogy nem tud olajágat nyújtani, ahogyan az egyszerű kérések előterjesztéséhez sem ért.

A saját embersége számára nem más, mint egy feltáratlan bánya és mint olyan, nem tudni róla, hogy vasat rejt, vagy éppen értékes aranyat. - Nem tudom, hogy beszélhetsz-e róla, de mi történt a chuunin vizsga után? Amire emlékszem, hogy Danzou hokage-samát valahogy elrabolták és én a feltételezett elkövetőt a sivatagba üldöztem. A hokagét tolvajnak hívta és azt mondta, hogy egyszer a konohaiak ideje is eljön. Az áruló falva követi őt a soron. Ezt követően azonban konohai kezelésben részesültem. - Amit Ibiki-főorvos írt fel neki. - Mi történt a támadókkal? Mekkora a veszteség?

Bár nem tér ki a fa elemet használó shinobira, neki mégis dolga lesz majd egy ilyennel: érkezésének idejét tekintve ugyanis a shinobi nem az ellenséget, hanem őt követte. És meg is akarja majd tudni, hogy miért. Ezt ott és akkor nem is volt lehetősége felfogni, hiszen Shakaku – az akkori énjében és formájában legalábbis – egyáltalán nem volt alkalmas a kép összefüggéseiben történő vizsgálatára; ő csak azt látta, amit mutattak neki.




A napra lépve hunyorogni kényszerül, de ez természetes reakció abban az esetben, amikor az ember órákat tölt el négy fal között. Most azonban minden színt élénknek lát, szemeivel észrevesz minden részletet: Shakakuként először erre járva töredékét figyelte csak meg annak, mint most, hiszen akkor minden - az első macskakőtől az utolsó felhőig - újdonságnak tűnt. Ezúttal viszont az emlékei segítik mind a közlekedésben, mind a tájékozódásban, s bár első reakciója egy gúnyos kis fintor lenne a nem-nővére láttán (hiszen valljuk be, nem éppen ő a legérettebb a korosztályából), mégis tud annyi önkontrollt gyakorolni, hogy az ellenkező irányból érkező kunoichi professzionalizmusát legalább imitálni tudja. Az persze más kérdés, hogy amikor elhaladnak mellette, akkor pár méternyi távolságba érve az égre emeli a tekintetét.

Ez egy nagyon hosszú nap lesz…

Kevés dolgot érezhetett ennyire bizonyosnak, mint ezt a rövid mondatot. A jelenlegi helyzetére tökéletesen illik a cseverből vederbe mondása, hiszen szó szerint az egyik színjátékból rögvest a következőbe csöppen. Az identitászavara egy burkolt és némileg árnyalt dilemma azonban: ő már nem Nakashima, ahogyan nem is Sora, de már Aikanként sem azonosítaná magát. Nem tudja, hogy már Shakaku, vagy még Shakaku, vagy hogy Shakaku-e egyáltalán. Míg mind Nakáról, mind Soráról és mind Aikanról tudta, hogy milyenek, miként látja őket a világ és ekként mit várnak el tőle, úgy ezt nem hogy állítani nem tudja, de még csak feltételezni sem merné Shakaku vonatkozásában. Ez önmagában természetesen eredhet abból, hogy a rövidke idő alatt, amíg Shakakuként ténykedett a világban, addig ezek fel sem merültek, sőt, meglehetősen kevés utalást talált megtekintett emlékeiben arra vonatkozóan, hogy egyébkén Shakakuval szemben milyen elvárásokat támasztanak. Mindezen ismeretek hiányában ugyanis kiváltképp nehéz egy olyan szerepet felvállalni és olyan magatartást produkálni, ami adekvát lehetne.

Mindezek okán egyértelmű a számára, hogy nem csak a teste, hanem az ahhoz kapcsolódó szerepkör és identitás is teljesen új (vagy legalábbis újszerű), melyben a korábbi tudattartamok nem érvényesülnek. A helyzet - akarva vagy akaratlanul - egyedül a levélárnyéknak, rajta keresztül pedig a rejtekének kedvez. Nincsenek tehát gyermeki illúziói a helyzetével kapcsolatban: az épp annyira sivár, mint a kiképzőközpont dekorációja.

Az arcára szerelvényezett porcelánmaszk ugyan jól elrejti arcvonásait, a testbeszédéből egyenesen üvölt, hogy szívesebben lenne máshol. Akárhol. Amikor tehát Okami bejelenti, hogy távozni készül, akkor minden büszkeségét szélnek eresztve próbálná elnyújtani a rövidke megmaradó pillanatot: - Igen, még feltétlenül beszélünk. És a kézkrémemet ne felejtsd el. Sőt, ha már amúgy is témánál vagyunk! A szappanomat is el tudnád hozni? Nem hiszem, hogy egy gyerekszappannak a hasznát tudnád venni. - Az ajkain kiömlő agymenése egyáltalán nem illik egy hozzá hasonló nagy és csúnya elveszett ninjához, de persze könnyen meglehet, hogy ez azért van, mivel valójában nem is az.

Legyen azonban bármennyire képzett shinobi (vagy éppen képzetlen a szociális interakciók terén) a búcsút nem tudja elodázni. A terem, amibe belép, valamint a maszkos férfi, akivel összehozza a sors, sokkal ridegebb, mint az aprócska szoba, amiben elidőzött és jóval semmitmondóbb, mint a feladatát teljesítő Okami. Női intuíciója azt súgja neki, hogy a férfiközpontú társadalmukra jellemző f@szméregetés legújabb epizódjának lesz a tanúja és egyben elszenvedője is. Élettapasztalata alapján ugyanis könnyebb és gyorsabb valakit jól elagyabugyálni, mint észérvekkel meggyőzni: a rendszer pedig természetesen a gyors megoldásokat preferálja. Az előtte álló tagbaszakadt úriember - persze félreértés ne essék: hozzá képest a társadalom túlnyomó többsége ilyen, így ezt a jelzőt véletlenül sem pejoratív értelemben használná - feltételezhetően nem azért sétál felé úgy, mint a sebzett gida felé az oroszlán, mert elméjét és logikáját csillogtatva észérvek útján kívánná leteríteni és levadászni őt. Feltételezései alapján a maszkos honfitársa leginkább a fizikai erejét fitogtatva kívánná majd a falkahierarchiát megerősíteni (nyilván a saját javára), amivel egyidejűleg pszichikai labirintusban passzív-agresszív, toxikus kérdéseknek tűnő kijelentésekkel üldözné őt bele a legkülönbözőbb mentális csapdákba. Elvégre egy embert meg lehet törni fizikailag, és meg lehet törni mentálisan, de a legkifizetődőbb, ha egyszerre mindkét módon megtörik.

Régebben - kétség kívül és kivétel nélkül - kihúzta volna magát egy ilyen kihívás láttán, mára azonban egyszerűen belefáradt a macska-egér játszmákba: vállai láthatóan lesüppednek, mintha a hangulata is lezuhanna depresszív mélységekbe. Hozzá képest még egy kiskanálnak is nagyobb önbecsülése van, de van annyi esze, hogy ne cincálja az alvó oroszlán bajszát: ekként nem válaszol egyszerű vállrándítással, ahogyan nem is kezd szűkszavú magyarázkodásba, hogy őt nem is Aikannak hívják, szóval biztosan összetévesztették valakivel.

Persze ezen túlmenően játszhatna időhúzásra is, mely keretein belül részletesen ecsetelhetné Aikanságát és Aikan jellemzőit, de egyfelől fennáll annak az igencsak reális veszélye, hogy Aikanról, vagyis lényegében önmagáról egyes szám harmadik személyben beszélne (ami majdhogynem egyenes út a kényszerzubbonyhoz), másfelől pedig összességében indokolatlan időpazarlás is lenne. Nyilvánvaló ugyanis, hogy Konohagakure no Sato jelenlegi vezetése is tisztában van azzal, amivel Danzou volt: nevezetesen azzal, hogy ő maga valójában kicsoda. A fentiekre való tekintettel azt tartja a legkifizetődőbbnek, ha ezt a sebtapaszt egy gyors, határozott mozdulattal tépi le csapzott életéről.

A férfi vakrandit idéző költői kérdésére nem kapja fel a fejét, ahogyan arra se, hogy a maszkos úriember közeledik felé: tárgyilagosan mered a férfi mellkasára; elvégre ilyen közelségben már fel kellene emelnie a fejét, hogy teljesen felpillantva követhesse a férfi arcát, azonban egyfelől az arcát maszk takarja, így azt felesleges is lenne figyelni, hiszen az arcvonásokból emiatt nem is tudna következtetéseket leszűrni, másfelől a mozdulattal a férfi felé tárná a nyakát és a torkát, ami az állatvilágban egy igen beszédes aktus (és maga az emberiség is igencsak állatias még ahhoz, hogy ez rájuk ne érvényesüljön), de ezen túlmenően is ezüst tálcán ajánlaná fel az egyik kulcsfontosságú vitális pontot az emberi testen. Tudja jól, hogy összességében egy csapnivaló shinobi. Neki sosem lesz olyan fizikailag precíz és példaértékű testtartása, mint a maszkos idegennek. Sosem fog olyan nagyra nőni és sosem lesznek olyan széles vállai. Míg a férfi egy oroszlán, addig ő egy gazella. (Kicsi ugyan, de gyors és fürge; ha pedig arcon találja az embert a patás lábával, akkor annak az embernek bizony a fél arca leszakad).

Az orrüregeken távozó hangos exhaláció nem más, mint egy kínos sóhaj, ami egy kellemetlen szituációt fémjelez. Persze túl sok joga nincs a panaszra: elvégre a férfi nem kötözte se pillérhez, se székhez (még), hogy kínzás útján megtörje (ismételte csak: még). Emiatt tudja, hogy túlságosan sokat vagy kifejezett hévvel nem is ficánkolhat a szákban, de azért tetszhalott bálnát se játszhat.

Lényegében kénytelen felkészülni a konfrontációra, elvégre erről híres a fajtájuk, nem igaz? - Ismerjük a múltját, Aikan. Tudunk mindent magáról, azokat is, amiket nem mesélt most el. – A szavak egészen másként hatnak gyermeki hangján, mint eredeti szerzőjükén: ezt a kört Ibiki baritonja nyerte. - Attól tartok, ANBU-dono, hogy amennyiben az eredeti kérdésére érdemi választ várna, akkor a legpraktikusabb és legkézenfekvőbb megoldás a vallatási osztályon történő információszerzés lenne. Egyebekben szeretném emlékeztetni, hogy a nevem Shakaku, mint ahogyan ezt nyilvánvalóan tudja. Esetleg van egyéb újszerű kérdése?

Érdekes számára (főleg most) az a képzet, a puszta eszme, hogy megfélemlítés eszközeivel, hétköznapi dominancia útján fogják igába törni. Holott őt nem kell törni. Senkit sem kell törni, ha már meg van törve. A saját kudarcérzete ugyanis nem azon alapszik, hogy saját magát nem tudta kimenteni a helyzetből, amiben végül elfogták, hanem azon, hogy a szeretteit nem tudta megkímélni ugyanezen sorstól. Ez talán eléggé általánosnak tűnhet az elfuserált világukban, de egy olyan embernek, akinek a világon ilyen kevés adatott meg, aki a szeretteit egy kezén meg tudja számolni egész életében? A világot és annál is többet jelent. - Mindezek ismeretében nekem miért kell maszkot viselnem, ha az identitásom úgyis ismert? – Kezével a maszkja felé nyúlna annak megérintéséig, miközben – a korábbiak szerint – konfliktusra készülne: nem támadna, csak hárítana, nem ellentámadna, csak elkerülne és elszökellne. Tudja jól, hogy tűzzel játszik, viszont ő maga a tűz.

Okami szavait némán nyugtázza, mintha a férfi sorait ígéretként vésné a lelkébe. Persze nem tudja, hogy arra már más egy idegen kézírással felfestett valamit. A lelke márpedig igencsak apró, már ami még megmaradt belőle: azon kevés dolog fér el. A magafajtának kár is volna gyűjteni az ígéreteket, hiszen azokat - épp úgy, mint egy homokvárat - az élet orkánja és hurrikánja bármikor elsöpörheti.

Ő azonban egész életében azt tette, hogy romokból épített homokvárat, tudva, hogy az nem időtálló. Jóhiszeműség? Naivitás? Hiú ábránd? Igen. Igen és igen. Emberi élőlényként ösztönösen keresi a kapcsolatot a társaival és a világgal, holott tudja, hogy vagy zárt ajtókba ütközik, vagy csalódások érik. Ahogyan ő maga is egy csalódás mások számára. Okami felé mindösszesen bizakodva bólint, hogy legalább a búcsújuk pozitív hangvétellel történjék.

A maszkos idegen természetesen éles váltás a korábbi lakótársához képest, de kunoichiként az efféle éles váltásokhoz kellett hozzászoknia a túlélés kósza reményében. Ez persze nem változtat azon, hogy a lelke mélyén bárhol lenne, csak nem itt, elvégre érzi: a tábla adott és azon egy egyszerű bábuként lépdel. A tudata legmélyén egy tengerparti hegységet képzel el és az egyik kiszögellésen egy lejtős telket, aprócska faházzal, rozoga terasszal és hiányos kerítéssel. Ő itt élne; amire feltétlenül szüksége lenne, azt megtermelné magának és minden mást egy ezüst villanásnyi ugrással szerezne be a legközelebbi településről.

Ez persze csak egy álom lehet számára. Sem a saját tudata, sem pedig az őt körülölelő világ nem engedné elvonulni vagy nyugdíjba menni. A sorsa a harc és a halál, mint ahogyan ez minden shinobi és kunoichi jussa. A képzet és a gondolat azonban megnyugtatja és megvigasztalja egy vígasz nélküli kies világban, egy rideg és sötét szobában. A rideg, sötétségbe burkolódzó falak helyett az ügyetlenül összetákolt falécfalat, az egyenetlen és pergő festéket látja az elméjében. Az állott levegő helyett a vadon és a sós tengerlevegő illatát érzi, bezártság helyett pedig szabadságot.

A valóság azonban nem több egy csalódásnál, ami sokmillió korábbi mellett már szinte eltörpül.

Noha érdekes – legalábbis számára -, hogy saját magát egyes egyedül képzeli el a világ legszélén, mégis a valóság ezzel szöges ellentétben áll: talán nincs egyedül és talán nem is áll a világuk peremén. Ha azon állna, akkor arról levetné magát.

Ehelyett hallgatja a maszkos férfit, aki még a névtelenségében is több „öntudattal” bír, mint ő: ~ A nevem Shakaku, az identitásom éppen az, amit ők akarnak, ha kell újra Aikant kell játszanom, ha kell egy utca kölyköt, az vagyok, akinek ők mondanak.~

A szavakat szinte látja, mintha vérrel írná a férfi a levegőbe; érzi, amint azok a tudatában visszhangoznak és megfordulnak. Hallja azok színét, látja azok ízét, ízleli azok hangzását. Magában a megfordított verziót kicsavarja, átcsavarja, elcsavarja: - Shakakunak hívtok, az identitásom nem a sajátom, a szerepem és lényegében a tetteim sem – a szavak ugyan elhagyják ajkait, de nem tudja, hogy a suttogása meddig terjed: hogy a férfi hallja-e őt egyáltalán vagy sem.

A maszkja elfed mindent, amit a szemei nem tükröznek. A humortalan mosolyát is, ami a szemkörnyéki izmait érintetlenül hagyva színesítik arcvonásait. A gesztus azonban gúnyos és kifejezetten rideg; mintha a sírásónak meséltek volna viccet a feltámadásról. ~ Az identitásom csak általuk meghatározott dolog, nem fix, biztos pont, a maszk mögé bármilyen arcot rakhatnak, egy fehér vásznat biztosít. ~

„Az identitásom szabad, a maszk pedig maga a szabadság arca.” A vélemény némán szalad át a tudatán. Alapjaiban a szolgálat nem több, mint kényszer és parancs: börtön, vagy éppen kalitka arany falakkal és ketreccel. Gyűlöli ezt az odavissza játékot, amikor az egyik fél előrébb, okosabbnak vagy hatalmasabbnak tartja magát a másiknál; amikor valaki azt hiszi, hogy indokolt tesztelnie a másikat. Teszt, vizsga, kihívás. Mind valamit szolgál, ő maga pedig nem tudja, hogy mi miatt lehetne itt.

Egy ember ugyanis ezernyi, milliónyi, milliárdnyi módon reagálhat, hiszen minden egyes apró mozdulat különböző eseménysorokat indíthatna el. A férfi ugyanis csak úgy eltűnt. Persze lehet, hogy sosem volt ott, elvégre fizikailag nem érintkezett vele sosem, tehát a puszta jelenléte is kétségbe vehető. Amit tud, amiben közel biztos: a saját képességei, saját ereje. Az erő, amit bár az istenek elvitatnának tőle, ő azt mégis vérével és izzadtságával ragadta izzadó kezeivel magához. Hatalmának gyakorlása szempontjából ő nem jó, nem kegyes és nem is igazságos; de legalább nem álszent. Nem ígér, nem hiteget, nem kecsegtet, se nem nyugtatgat, hiszen nincs mivel. A hatalma nem a fizikai képességeiből ered. Hanem a gyászából és a kudarcából.

A lány hangját a fejében elfordítva, elferdítve, elcsavarva, elorozva hallhatná másként: hallhatná akként, amit hiányol, amit hallani vágy. Ha és amennyiben mindez genjutsu, akkor gyenge imitációja csupán annak, amit a gyászoló elméje saját magának kreált hazug valóságként. Hiszen az elme épp ezt teszi: mentsvárakat és menekülőutakat teremt épp annak érdekében, hogy az elmélkedő, az elme birtokosa megmeneküljön a bolondulástól. Nem tudja, bár már tudhatná, hogy a gyászának függőjévé vált. A gyászának leple mögé rejtőzve egyetlen egy igazsággal nem tud szembesülni: a magánnyal. Hogy is tehetné? Egy szökött shinobi csak a magányt ismeri, csak a magány a névtelen, alaktalan társa a végtelen utakon. Az ő magánya fizikai, s nem csak mentális vagy spirituális.

Mármint egészen addig, amíg azt megtörik.

Utána már csak egy elfertőződött seb, ami a végtag amputálására vár; és ő gyermeki és gyermeteg. Gyermek a ragaszkodása terén, a vágyai terén, hogy kötődésre talál, gyermek a makacssága árnyékában. De ő nem gyerek már; ezért – és csak ezért – képes lenne a világot is elperzselni. De nem teszi. A gyász – mindig csak a gyász – és a harag, a tehetetlen düh, az önkontroll minden egyes perzselő eleme a torkát, a lelkét és az elméjét égeti. Szólni nem tud, mivel a torkán akad a hang és a levegő, ellenállni sem képes, mivel minden más - minden, ami valaha volt - a lelkét terheli és nyomja, de az elméje, mindazok ellenére, ami vele történt: akár egy erdő. Akár egy vadon, ami magától nő és magától terjed. Ő a félelemben érlelt szabadság, a gyávaságban savanyított hatalom, az életben virágzó halál.

A segítségkérő lány képét először a Genjutsu Kai képességével kívánná eloszlatni, hiszen, ha genjutsuról van szó, akkor az akár az első pillanattól kezdve uralhatta, bár leginkább arra enged következtetni, ami a férfi eltűnésével egyidejűleg, röviddel azután merült fel egy sikolyként.

Egy hang ugyanis könnyen terjed és alattomosabban is fertőz egy hanghatáson alapuló genjutsu, mint bármely más. Megvetés talaján gyökerező elismerést és tiszteletet érez. Ő maga gyűlöli a genjutsut, de a képesség ereje határtalan.

Ha a genjutsu kai nem használ, úgy a lehunyt szemhéjai árnyékában a byakugant használná, ami a chakrahálózatának aktiválása útján némileg módosíthatna a helyzeten, a látott világon, elvégre látná a testén belül az elváltozott chakrahálózatot, amit meg tudna zavarni, meg tudná szüntetni a fennálló helyzetet.

Amennyiben a genjutsut nem tudja megtörni, vagy pedig ténylegesen a valósággal szembesül és nem illúzióval, úgy az ismerősnek ható hangforrás irányába fordulna. Mivel a mentális állapotához egyebekben is kérdések és aggályok fűződnek, így talán nem meglepő, ha a lelke morbid érdeklődésében megrezdül, akár a koto húrjai a képzett ujjbegyek alatt.

Számára a maszkja eddig áltükörként funkcionált: a hófehér porcelán helyén egy tükörmaszkot elképzelve a tükörkép azt mutatja a külvilágnak, amit a külvilág tagjai – jelen esetben a névtelen, arctalan férfi – elvárnak tőle. Mindeközben az áltükör mögött saját maga szabadon szemlélheti a világot.

Mivel azonban egy tükör alapfunkciója adott, így a következő szavai szinte előre megjósolható módon hagynák el ajkait: - Nem foglak megtámadni, nem foglak bántani. – Elvégre ez nem hazugság, ha mástól idéz és jelenleg még kivár, hiszen jelentős információhiányban szenved. Pszichikai értelemben a csend kiváló eszköze annak, hogy információt szerezzen, mivel az emberek többsége a gyakran kínos, de legtöbbször csak kellemetlen csendet kényszerűen kívánják megtörni hanggal, beszéddel, főleg akkor, amikor a helyzet, amiben találják magukat alapjaiban véve feszült.


//Itt is millió bocsi, hogy ilyen sok időbe telt, de kétszer átírtam, mert nagyon hosszú lett eredetileg.