Chino Kyokai

[Itanashi]

Itanashi és a másik hívő jelenleg önmagukban bolyonganak az egyre sűrűbb erdőben, ahol a fák egyre magasabbra nyúlnak, s lassan teljesen kiszorítják az átszűrődő fényt az erősen zárt lombkoronájukkal. Cserébe az aljnövényzet is egyre kopárabb, mindössze a fényfoltokban burjánzik, viszont ezt a könnyedséget kompenzálja az egyre meredekebb baktató.
Az igazság viszont az, hogy a Névtelen volt az egyetlen, aki elvezethette volna a Lidércet a céljához – ő viszont véres és keserűséges halált halt, amely Jashin szemében egy csodálatos ajándék.
Mint minden a világon, ez is perspektíva kérdése.
Nélküle viszont iránymutatás nélkül haladnak egy irányba, de nem tudják, melyikbe, akár még az is elképzelhető, hogy köröket rónak. Feleslegesen.
A másik hívő sincs túl sok hasznára Itanashinak, hiszen látszólag ő sem tudja, hová tartanak, illetve merre kellene menniük, hogy elérjék céljukat – ő mindössze tanácstalan némaságba burkolózva követi a Lidércet.
Itanashin kezd teljesen megszáradni az ellenfél vére, groteszk harcifestéket imitálva, mikor egy hangot hall – tán képzelődne? Idegméreg kerítené hatalmába? A hang viszont a tudata legmélyében cseng, mintha egyenesen a lelkébe szólnának, elméjének legmélyebb zugába irányulóan:
Előre...

Ha a pap folytatja útját a megadott irányba, fokozatosan érzékelheti, amint a fák egyre ritkulni kezdenek és egyre magasabbra érve maga az oxigén is ritkulni tűnik. A fák utolsó fátylát átlépve pedig felhők közé magasodó sziklaszirtet pillanthat meg, s tudhatja, a csúcsán van a célpontjuk.

A ridegnek festő, élesen csipkézett szirtet hideg szél sikoltja körbe, miközben a napsugarak könyörtelenül csapnak le a magasból. A közelben sólyom köröz – talán eltévedt, de nem is merészkedik a templom fölé.
Megannyi száraz, Nap által kifehérített kavics csörren a vidéket kísértő Lidérc talpai alatt, s talán évtizedek által törékenyre szárított csontok is hozzáadnak a különös szimfóniához. Ezeken kívül csakis saját szívverését hallhatja, s a pap egy pillanat erejéig megnyugvást találhat a világban.
Ha balra elnéz, akkor a lábai előtt hever a világ: a hatalmas rengeteg, megannyi fájával és völgyével, aprócska patakjaival, a távolban füst által jelzett Kikötővel, s azon túl a végtelennek ható, megzabolázhatatlan tengerrel. S ő maga pedig Jashin lábai előtt hever.
Egy pillanatra igazán egyedül van az Urával. S neki már csak Hozzá vezető lépcsőfokokat kell meghódítania; azokat a kor által koptatott kőlapokat, melyek hétköznapian hathatnak, mégis a világ egyik legkülönlegesebb helyére vezetik az embert.
Az érzés viszont elszáll, akárcsak a múló pillanat, mikor megjelenik a másik hívő is, s zihálva megtorpan Itanashitól 4,5 méterre, mintha tudná, valamit megzavart.
Itanashi nem tudott volna közelebb haladni a technikájával, még ha ez is lett volna az eredeti szándéka: a környezetet, s annak minden szikláját, sőt a legapróbb kavicsokat is valami ősi energia járja át, hozza őket rezonanciába, s eltéríti mindazokat, akik erre a rezonanciára nem jogosultak.
– Köszönöm, hogy elvezettél ide, Testvér, de csak az egyikőnk mehet tovább... – fém a fémen csörren, mikor a férfi a hüvelyből előrántja katanáját, s egyenesen Itanashi hátára mutat azzal. – Ugyanis bejutni csakis véráldozattal lehet. A te véreddel...
A férfi, noha talán pont a legmegfelelőbb technikát választotta azzal, hogy bejelentette szándékát és rámutatott a végjátékra, mellyel maga Itanashi is bebocsájtást nyerhet, már lendíti is az edzett acélt, s kicserepesedett ajkairól már szikraként pattan is a technika neve, kardjáról pedig a technika maga:
– Kezouniba Yiba! – az útnak eresztett szélpenge gyorsan emészti fel a használója és a célpontja közötti teret, egyenesen Itanashi háta közepébe célozva magát, miközben a másik shinobi elrugaszkodik a Lidérc közeléből, s tőle 8 méterre landol, ahonnan balra kezd el futni, félkört leírva. Ezen a távon pedig méterenként ereszti el ugyanezt a technikát. Összesen 11 alkalommal, s mindegyiket kb. 8 méter távolból. Útja végén Itanashival szembe kerül, de már meg is indul a lépcsősoron felfelé.
Itanashi érezheti, hogy az ellenfele magasabb rangú chuunin lehet; erősebb, mint a korábbi ellenfelei, mégis gyengébb, mint ő maga. Jóval gyengébb. Őt pedig a küldetése tüzeli, Ő maga látja el erővel, főleg most, hogy az Ő földjére lépett a Lidérc.

– Csak egy Isten van, testvérem...
A férfi halk szavait elnyeli a kibontakozó elemi ütközet robaja; a földből kiemelkedő fal valóban hatásos a szélpengék ellen, de Itanashi jól számolt a tartósságát illetően. A falfelszínt ostrom alá vonó löketek külön-külön alig tesznek rajta áttörő ütést, viszont a gyors sorozat és a viszonylag minimális eltérésű becsapódási zónák együttes ereje folyamatosan és egyre inkább meggyengítik a képződményt, mígnem az az epicentrumban átlyukad, meginog, s összeomlik, hatalmas porfelhőt hagyva maga körül, mely belepi a másik hívőt is, tovább koszolva annak öltözékét. Habár hamarosan nem a koszos ruha lesz a legnagyobb problémája.
A férfi azonban nem kap az arca elé, hogy szemeitől távol tartsa a szemcséket, hiszen jól tudja, végzetes is lehet a gyermeteg mozdulat – arra viszont láthatóan nem teljesen számít, hogy Itanashi a háta mögül fog támadni, hiszen mindeddig a Lidérc szemből támadó típusnak tűnt, de tudhatná, hogy egy harc alatt szerzett információ közel sem kellően megalapozott. Az ösztönei viszont shinobihoz méltóak, ugyanis Itanashi materializálódásakor valóban a Lidércet, egész pontosan a mellkasát diagonálisan átszelő suhintással igyekszik ketté vágni, s talán máskor, máshol, s leginkább máson még használt volna is a penge éle, de nem a Papon. Ott, ahol egyébként vérnek kellett volna először gyöngyöznie, majd megállíthatatlanul kibuggyannia, most valami egészen más történik...
A katana forgatásába fektetett energia, lendület viszont egy pillanatra tovább billenti a súlypontján – ez az ára annak, ha valaki hagyja, hogy az ellenfele, vagy egy jutsu elvonja a figyelmét, vagy meglepje; s ő most pont ennek lett az áldozata, ugyanis emiatt a pillanatnyi hezitáció miatt képes Itanashi megragadni és átvetni őt. A gerince pedig hangos és igencsak kemény kapcsolatba kerül a kavicsos talajjal, roppan is egyet, de éppen csak a rozsdás hajóroncs recsegésének hangjával, tehát valószínűleg csak megrepedt egy vagy akár több is.
Bár nem látja, de a rajta használt pecsét gyökeret vetett, s egyre élesebben körvonalazódik személyén. Számára jelen pillanatban inkább az a fontos, hogy levegőt erőltessen a fájdalom ködén keresztül a tüdejébe, s ismét felálljon harcolni. A katana hegyét megveti a kavicsok között, s a biztos pengére támaszkodva próbál ismét kiegyenesedni, s bár ez nem sikerül teljesen, úgy tűnik, nem adta még fel:
– Fuuton: Daitopp-GÁÁH! – a férfi ismét a porban térdelve köt ki, a kavicsok élei apró vágásokat hagynak a tenyerében. – Mégis... mégis mit műveltél?! – fájdalomtól eltorzult arcán érthetetlenség virágzik, akaratának falai pedig apró szilánkokként hullanak alá.

Egy pillanatra mintha lelassulna az idő, legalábbis Itanashi ellenfele ezt a paradoxont éli át, mikor a Lidérc rúgása megindítja őt a felfelé ívelő pályáján. Szemei nagyra nyílnak, ajkai közül pedig félmaroknyi friss vér szökik ki, s landol egyenesen a Lidérc ruházatán.
Az ő vére is keveredik a korábbi áldozatokéval, beazonosíthatatlanul beleolvadva a színskála palettájába.
Egy pillanatra dühöt érez emiatt; úgy tartotta, hogy ő fog belépni a Vér Istenének templomába, hiszen ő már évtizedek óta járja az ösvényt – erre itt van ez a suhanc, aki a kapuban előzi meg, sőt körözi le. Aztán a dühe Jashin felé fordul, amiért mást választott helyette... pedig már olyan közel volt!
Az már meg sem fordul a fejében, hogy a létezése ezt a pillanatot szolgálta a legelső pillanattól a legutolsóig: Itanashinak áldoznia kell, ami áldozat nélkül nem kivitelezhető. Ha a Lidérc egyedül közelítette volna meg a lépcsősort, áldozat nélkül, akkor a sorsa elodázásra került volna – Ő viszont összefonta a sorsokat, hogy az egyik kiegészítse a másikat. Az egyik halálával szolgálja majd Őt, a másik viszont az életével.
Egy érme két oldala. Az érmét pedig az Istenek vetették fel a magasba pörögve, forogva, s Jashin rálehelve döntötte el, melyik sorsot ki kapta.
Itanashi chakrakardja játszi könnyedséggel hatol át a bőrfelszínen, húson, izmon, s épphogy egy hajszálnyival nagyobb nyomás szükséges ahhoz, hogy a csontot is átszelje, mint forró kés a vajat. A férfi arcára néma, színtelen és kifejezéstelen sokk ül ki, mikor látja a kezét elválni a teste többi részétől, s megpillantja csuklójának belső szerkezetei felépítettségét.
A fájdalom végigcikázik a gerincén keresztül először a lábujjáig, majd pedig a tarkójánál ostorcsattanásszerűen megostromolva a fájdalomérzet központját, s a másik karjának leválását már nem is érzi. Érzelemmentesen nézi végig, amint teste darabjaiban hullik alá.
Csepp, csöpp, csepp-csepp...
A földre először a vércseppek érkeznek, apró loccsanásaikkal szétterülve a fehér kavicsokon, azok élein pedig lecsordogálva a poros talajra, s ha valaki alaposan szemügyre venné őket, látná, hogy amint elérik célpontjukat, mintha a sziklás földképződmény beinná azokat, sercegve apró gőzt hagyva hátra a levegőben.
Ez a vidék ugyanis ismeri a vért. Máshogyan, mint bárhol máshol.
Itanashi ellenfele magatehetetlenül ér földet, s bár próbálta bal lábával tompítani az esését, nem járt sikerrel, a hallható reccsenés pedig egy újabb csonttörést jelez, immáron a lábszárban. Így aztán hátán kiterülve kezd kivérezni, de az az apró tudatfoszlánya – amelyet a sokkhatás még nem kerített hatalma alá – tudja, hogy még nincs vége.
Skarlátvörös kvintesszenciája a leggyönyörűbb árnyalattal festi meg a hófehér kavicsrengeteget, s az apró sercegő hang, a lágy gőzölgés ekkora mennyiségben már felerősödve hat; körbeveszi az áldozatot, valamint az áldozót.
Az érme pedig a sors harangozó koppanásával ér földet, mikor a Lidérc megveti a lábát az ellenfele fölé magasodva.
– Nem... nem bukhatsz el... soha... – a haldokló szavai gyenge sóhajként küzdik át magukat poros és véres ajkain; lélegzetvételén hörgés szól mélyen a tüdejéből, s vérének bugyborékolása, mikor az a légcsövébe töri az utat.
Ha Itanashi áldozni fog, akkor annak eljött az ideje.

Itanashi megtette, amit megkövetelt az Ura.
Ha a Lidérc megindul a fölfelé vezető lépcsősoron – maga után húzva a fejből még csepegő, elsercegő vércseppek nyomát – tapasztalhatja, hogy egyre feljebb haladva egyre hatalmasabb a hely aurája, annak ellenére is, hogy a lépcsősor szűkösebbé kezd válni, s meredekebbé is.
Ezek viszont nem okozhatnak problémát, hiába utazik már jó ideje, hiába próbálták többen is megállítani; ha érezne is fáradtságot az izmaiban, akkor az nyomban tovaszállna, vagy legalábbis egy ideig háttérbe szorulna, ugyanis a bőrfelszínen, s az alatt, mi több, egészen a csontjaiig hatol az egyre erősödő rezonancia, amit érkezésekor is átélhetett. Akkor még idegen volt a szimfóniában, ám már most, még belépte előtt is, közelebb érezheti magát hozzá, szinte olyannyira, hogy ha kinyújtaná a kezét, akkor ujjbegyeivel érezhetné a mindent egybekötő, ésszerűséget áthidaló fantomszálakat – de valójában nincs így; ha nyúlna értük, szertefoszlanának. Most már csak a türelem az a próba, amit ki kell állnia a papnak. Talán mind közül a legidegőrlőbb.
Itanashi most átélheti azt a megszokott, de mégis zavaró érzést, hogy figyelik – a kísérteties az egészben viszont az, hogy sem szemeivel, sem hallásával, sem pedig chakraérzékeléssel nem tud rájönni, hogy kik és honnan.
Amit még nem tud, talán csak sejthet, az az, hogy a sziklák figyelik.
Ahogyan Ő is.
A lépcsősor végére érve egy hatalmas kőkapuhoz ér, melybe az Ő jele van vésve. A kétajtós szerkezet láthatóan befelé nyílik, s igencsak masszív teremtésnek tűnik. A két szárny találkozójában pedig egy kör alakú mélyedés található, azon belül pedig egy emberi kéz vésett, kimélyített formája.
Idő koptatta, régi szerkezet mindez, de ha a pap alaposan szemügyre veszi, akkor kifakult, lepergett festéknyomokat is talál, de tenyér alakú mélyedés különleges, némileg elbarnult színe viszont egyedi festőanyag: vér.
Ha közelebbről is megvizsgálja, akkor láthat a tenyér közepétől (mivel az maga a két szárny nyílásának vonala) pár milliméter eltéréssel balra egy szinte hajszálvékony további mélyedés. Bár inkább a pengevékony kifejezés illene a vastagságára, ugyanis feltehetően egy pengét rejt a mélyedés: ezen megfigyelések alapján pedig ez egy olyan kapu, amit vér nyit. A belépő vére.

//Pár képet a figyelmedbe ajánlanék:
https://www.pinterest.com/pin/552746554235462028/
https://www.pinterest.com/pin/393009504951734824/
https://www.pinterest.com/pin/412220172115653911/
https://www.pinterest.com/pin/377598749982152470/

A lépcsőfokok és a sziklafal hol vakítóan fehér, hol árnyékba vetült szürke árnyalatainak kavalkádja, a felszínen található kismillió repedés és egyenetlenség folyamatos váltakozása némileg szédítő lehet, hát még a mámorító közelség, de a kapu előtt minden kitisztul, s leegyszerűsödik, bármennyire is fog minden bonyolódni, ha a kapun átlép a Pap.
A Lidérc viszont nem fordít hátat a sorsának, de talán nem is tudja teljesen, erre nem is lenne lehetősége – Ő ugyanis választott, méghozzá többek közül kettőt, s kettejük közül is Itanashit. Bár nem tudhatjuk, mi történne, ha Itanashi most fordulna el Tőle, de talán jobb is van így...
Érintése alatt a szilárd anyag kemény és megrendíthetetlen, akárcsak a hite, amit Iránta érez, rideg és könyörtelen erővel sugároz minden alkotóeleme, mint ahogyan az ereje, s pengéje, mivel Őt szolgálja.
Szinte sorsszerűen a Pap szavai után csusszan ki a kapuszerkezetből az apró, de éles penge; halovány nesze csupán a képzett fül számára kivehető, amint sóhajszerű suhintással végigszalad a kezdőpontból egészen a végpontjába, végig a belépni kívánó tenyerén.
A hegyes és éles penge nem ejt mély sebet; a bőrréteget ugyan teljesen átszeli, de nem sérti az alatta húzódó izmok közül sem a csontközi izmokat, sem a hüvelykizmokat. A középső ujj tövétől a fejescsontig húzódó vágásból kicsorduló vér először a kéz alakú vájat alsó pontjába csöpög, gyűlik, majd pedig onnan vezető nyíláson keresztül halad lefelé, lecsorogva a két szárny között kialakított mélyedésen, skarlátvörösre festve azt.
Itanashi érezheti azt a pillanatot, mikor a különleges energiával töltött kapu rezonanciája megváltozik ujjbegyei alatt: bizsergető érzés fut át a testén, s szinte minden hajszálán. Ezzel egy időben nyílik meg előtte a hatalmas kapu.
Bebocsájtást nyert.

A kapun túl egy viszonylag nagy térre érkezik – viszonylag, ugyanis alapvetően a sziklából véshették ki, azt kivájva juthattak a térhez, mely fölé a meghagyott sziklatömeg fedezést nyújt. Az építkezés anyaga viszont egy cseppet sem meglepő: a sziklából kitermelt kövek.
Egyszerű kockaépületek is sorakoznak, de ezek számát bőven maguk után hagyják a magas sziklafalban kialakított lyukak, sötét járatok, s a hozzájuk vezető keskeny, de cikázó, szinte ránézésre követhetetlen lépcsősorok.
Ezen lépcsősorok egyike előtt áll egy idősebb férfi. Őszülő haja tökéletes kontrasztban áll a fekete szövetruhájával, ami a remetékre jellemző csuharuha, melynek derekát egy vérvörös anyag köti el. Mellkasán egy vörösen csillanó nyaklánc pihen, medálja az Itanashi által már jól ismert jel. A férfi ráncokkal barázdált arcán látszik, hogy a Lidérc érkezése miatt jöhetett, de érzelmeket nem lehet rajta megpillantani.
Itanashi chakraérzékelése pedig némileg megbízhatatlanná fajul: érzi ugyan a chakrát, de nem tudja megállapítani, mennyit és honnan. Mert bár beléphetett, még nem tartozik ide. Nem teljesen...
– Ki mer belépni az Ő birodalmába, s milyen oknál fogva?
A férfi hangja időtlen, de korántsem gyenge; néma veszélyt hordoz magában, s Itanashi ösztönei óvatosságra inthetik őt, méghozzá megalapozottan.

A férfi rezzenéstelen és érzelemmentes arccal hallgatja az idegen szavait, melyeknek hangerejét a különleges barlangot idéző struktúra némiképp felerősíti, a tartalmát csipkézett szikla élével ruházva fel.
– Majd meglátjuk... – a férfi talán méltatlan lehetne Itanashi jelenlétére, ha teljesen más személyi kategóriába esne; jelenleg viszont mégis ő rendelkezik nagyobb befolyással, hiszen a Lidérc az ő vidékére lépett, az ő otthonába tért be. De talán néma kételkedésének más indoka is van, s elég nagy valószínűséggel a pap is megérti majd.
A sötét, nehéz esésű anyag érdes suhanó hangot hallat, mikor a férfi sarkon fordulva kezdi vezetni az utat, egészen fel a legmagasabb, legkeskenyebb lépcsősoron. A barlang, melybe belépnek, érthetően sötét, bár vannak elhelyezve fáklyák a fal mentén – ezek vagy nem is égnek, vagy pedig olyan messze vannak egymástól, hogy azok fényének hatósugara nem is éri a másikat; talán emlékezetből, megszokásból járják az itteniek a folyosókat, vagy talán más, misztikusabb módon?
Az folyamatosan mélyebbre hatoló járat ridegebb, egyre jobban visszhangzik léptük, valamint igencsak ritkulni tűnhet az oxigén, mígnem egy enyhe szellő üti meg Itanashi arcát (abban az esetben, ha nem helyezte vissza a maszkot).
A hatalmas – mind szélességben, mind pedig magasságban – terem jóval világosabb és szellősebb, mint a járat, melyen keresztül elérték azt: a tetején talán két, sőt három embernyi vájatok nyílnak a külvilágra, beengedve a napfényt, s a friss levegőt is. A sziklaterem viszont Itanashinak elérhetetlenként hathat, ahogyan a legtöbb objektum a kapu után: érzi az elem jelenlétét, érzi a chakrát a közelben, mégis olyan, mintha jégburok választaná el tőle; szúró hidegséggel tántoríthatja el a próbálkozót konkrétan mindentől. A legutolsó kavicsot is viszont egy meghatározott rezgésszámú chakra járja át, öleli körbe.
A falon körbe gyertyák sorakoznak, közöttük koponyák, felettük pedig a száradt vér sötétjével szavak díszelegnek – az Ő tanításainak szavai. A terem közepén pedig a földre az Ő jele van felfestve, a köríven hét személy ül, egymástól egyenlő távolságban. Véneknek tűnnek, de még a Lidérc számára is érzékelhető – annak ellenére, hogy a helynek meglehetősen trükkös az aurája –, hogy különleges hatalommal bírnak. Ruhájuk vérvörös, nyakláncuk pedig aprócska csontokból van kirakva.
Az Itanashit kísérő férfi meghajol a hetek előtt:
– Itanashi-dono jött el hozzánk, s bebocsájtást kér... – a hangja ugyan suttogás, de a sziklatömeg és a tér ismételten felerősítik a hangerőt; úgy tűnik viszont, hogy a néma közeg, melyben Itanashi találja magát, rendíthetetlen és rezzenéstelen.
A fiatal pap számára talán érthetetlen nyelven kommunikálhatnak, ugyanis ő mindebből mit sem hall, lát, tapasztal, persze lehet, ha nemkívánatos személy lenne, már rég megölték volna, de a kísérője a háromszög közepe felé mutat:
– Be kell mutatkoznod, továbbá el kell mondanod a szándékodat, a múltadat, a jelenedet és a terveidet a jövőre. Ha hazudsz, meghalsz. Ha a jövőben letérsz most felvázolt utadról, levadászunk. Be kell mutatnod az áldozatot, amit hoztál, s az is lehet, újabbat kérnek majd. Maradj a tények mellett, s óvatosan említsd urunkat, főleg önmagad vonatkozásában, mert a végén még álnoksággal vádolnak meg. S ne feledd, ők is kiválasztottak, mint ahogyan mi mindannyian.
Az öreg szavait Itanashi fülébe duruzsolja, olyannyira halkan, hogy még a fiatal papnak is igazán koncentrálnia kell a hallására, még így shinobiként is. Tudatában viszont okkal szólalhatnak meg a vészcsengők, valamint ha túlesik mindezen, akkor talán ki is nyilváníthatja a háláját, hiszen mindez olyan tartalommal bíró tanács, ami még a Lidérc életét is megmentheti.
Hiszen most egy egészen idegen közegbe csöppent, bármennyire is ugyanaz az általuk vallott isten. Akármeddig is követi az ember Őt, ő maga mindig is csak egy halandó ember marad – minden egyes bűnös vonással.

A fekete csuhás idős férfi némaságba burkolózva vezeti Itanashit a kihalt folyosórendszer kavalkádjában; ha igazán kiváló memóriával rendelkezik és minden apróságra figyel, akkor sikeresen visszatalálna a boltíves terembe, viszont a majdnem teljesen egyforma utak aligha segítik mindezt. Egy valami mégis biztos: lefelé haladnak, méghozzá hol lépcsősorokon, hol pedig egyszerű lejtőn.
Az alsóbb szinteken fokozatosan jelennek meg a falba illesztett ajtók, feketét fájuk először csupán egyszerű árnyéknak tűnvén. Pont egy ilyennél állnak meg:
­– Itt-tartózkodásod alatt itt alhatsz és csakis itt. A szekrényben találsz ideillő öltözéket. Minden felszerelésedet, ideértve a fegyvereidet is, a szobádban leszel köteles tartani, de ha átöltöztél, a szabályok ismertetésével folytatjuk. A nevem pedig Manabu.


«A helyiség belseje»

Az aprócska, ablak nélküli szobában mindössze egy szalmaágy, egy kopottas fából tákolt asztal és szék, valamint egy rozoga, de méretes szekrény található. A szekrény tartalma egy szürke csuharuha, Manabuéhoz hasonlatos fazonban. Az aprócska, veremszerű szobában továbbá található még két darab tál; az egyikben víz található, mellette egy szövetanyaggal, a másik pedig az ágy alatt található, üresen. Nem éppen a komfortérzetet szolgálja a hely, de valójában Itanashi sem üdülni jött.

«Ismét a folyosón»

Miután a Lidérc végez, s ismét az idősebb férfi társaságába lép, az rögtön belekezd a monologizálásba, miközben újra útnak indulnak:
– A ruhák színe jelzi a rangodat a hierarchián belül. A szürke, tehát a Te színed, jelzi, hogy még csak most érkeztél. A Ti feladatotok a templom fenntartása, védelme, valamint beszerzés a külvilágból, esetleg üzenethordás. Szabad bejárásotok van az Archívumba. Minden héten legalább egyszer kell áldoznod, vagy áldozásban részt venned, vagy pedig több áldozatot egyszerre bemutatnod, ez esetben időkorlát nélkül. Feletted állnak a fekete ruhások, akiken belül a legalsóbb szint a szürke fémlánccal ellátott, felette a skarlát fémlánccal ellátottak. Felettük állnak a vörös ruhások, akiken belül az alacsonyabb szint a fekete fémláncos, végül pedig a legmagasabb, a csontláncos kör. A feletted lévő kör utasításaid követned kell, kivéve, ha az a hiteddel szembe megy. Ha valaki megszegi Urunk parancsát, hovatartozása nélkül végzünk vele. Feljebb lépni eltöltött idővel arányosan, illetve teljesített feladatokkal, valamint áldozásokkal lehet. A Hetek Tanácsának tagját kizárólag szükség esetén lehet zavarni, ahogyan a legfelsőbb szintre is kivételesen lehet lépni. A hegyet elhagyni engedéllyel lehet, kivéve, ha Urunk szólít; ez esetben írásos üzenetet kell hagynod. A napi két étkezés a reggeli és a vacsora, ezeket közösen fogyasztjuk el, kimaradás mindössze alapozott okkal lehetséges; ezalatt azt kell érteni, hogy fizikai tested nem teszi lehetővé. Amikor nem kiadott feladatot végzel, köteles vagy az Ő érdekeit szolgálva eljárni; legyen az tanulással, vagy fizikai tested erősítésével. És az egyik legfontosabb szabály, hogy míg itt tartózkodsz, nem fordulhatsz Testvéreid ellen, kivéve, ha ők maguk ezt tették, vagy letértek az Útról.
Mire a mondatok végére ér, s talán még nem is végzett igazán, elérnek egy hatalmas, kétszárnyas fakapuhoz, aminek a formatervezése lényegében megegyezik a nehézkes kapuval, ami Itanashi vérét követelte, viszont ennek szárnyai ki vannak tárva, így ők szabadon beléphetnek a kapu mögötti gigantikus terembe.
Jóval nagyobb, mint az, amiben a beavatása történt, mégis jóval sötétebb. Hosszában egymáshoz illesztett faasztalok és fapadok vannak elhelyezve, melyeket emberek töltenek meg; vannak, akik magányukban ülnek, vannak, akik kisebb csoportokba tömörülve. A terem végében viszont, a többivel átlóban található asztalnál csakis vörös ruhás férfiak ülnek.
Manabu viszont a bejárathoz közeli asztalok egyikénél foglal helyet. Itanashin a döntés, hogy az ő, vagy pedig mások társaságában osztozik.

Manabu kenyeret tör és szed a még gőzölgő levesből, csatlakozva az étkező társaikhoz, akik idő közben fel-felfigyelnek társalgásuk részleteire, de nem avatkoznak be sem aktív, sem passzív módon. Mikor azonban hallják, hogy Itanashi kijelenti, hazaért, bólintanak maguk elé.
– Áldozatot a kolostor és ezáltal a hegy csúcsán mutathatsz be. A kapu utáni téren láthattál tucatnyi sziklafalba vájt lépcsősort. A legkeletibb visz fel egyenesen a csúcsra; hatalmas kör alakú tér van kialakítva pont erre a célra, az Ő jelét pedig lehetetlen eltéveszteni. Ha áldozni készülsz, akkor figyelmedbe ajánlanám azt a lehetőséget, hogy nem csak a szigeten tevékenykedhetsz. Ha viszont kihajózol, ugyanúgy szükséges lesz a szívet elhoznod és bemutatnod az oltáron. Ha pedig bármi személyes problémába, konfrontációba kerülnél az itteniekkel kapcsolatban, akkor nyugodtan cselekedhetsz annak céljával, hogy bizonyíts. Ha ez nem oldja meg a gondot, akkor a Hetek Tanácsa elé kerül az ügy tárgyalásra. Régebben ugyan lehetett testvér vérét ontani, manapság viszont egyre kevesebben vagyunk, megpróbáljuk elkerülni az eshetőséget... Vannak azonban elkerülhetetlen dolgok. Továbbá életünk és más élete felett csakis Ő ítélkezhet, ezt sose feledd, Itanashi...
Suttogássá halkult hangja elhal, mintha valami külső erő kiszorítaná tüdejéből a levegőt. Tekintete a fiatal pap válla fölötti részre ugrik, s hirtelen kiélesedik – de nem csak az övé; ha Itanashi körbe tekint, láthatja, hogy mindenki mereven előre pillant, egyenes gerinccel, kíváncsi, de egyben eltökélt arccal.
Ha megfordul, láthatja, hogy a Hetek Tanácsa felállt az asztaltól, s amint néma csönd borul a teremre, amely eddig sem volt túlzottan hangos, most viszont igazán feszültté válik, szóra nyitja a középső vén a száját:
– Nyugaton háború dúl, de nem látják sem annak valós okát, sem pedig célját. Mi viszont betekintést nyertünk... Testvéreim, készüljetek, ugyanis eljön majd az idő, mikor minden tudásotokra szükségetek lesz, hogy Őt szolgáljátok. Ez az Ő akarata.
A Hetek Tanácsa ezt követően ismét helyet foglal, de a teremben uralkodó feszült csend még pár, igencsak hosszúra nyúló másodperc erejéig tovább trónol. Aztán ismét suttogásszerű morajlás kezd elhatalmasodni, immáron viszont azok is beszélnek, véleményt, terveket cserélnek, akik egészen eddig meg sem szólaltak.
– Készülni leginkább az Archívumban lehet, ha elméletről van szó, ha pedig gyakorlatról, akkor a bejárati téren. Az Archívum a szálláshelyedtől két nagy, valamint három kisebb folyosónyira található. Három ajtaja van: egy szürke, egy fekete, egy vörös; a színek a ruhák árnyalatához igazodva mutatják meg, hogy melyekre terjed ki a belépési jogosultságod.

A felső szentély teljesen nyitott, még csak korlát sem választja el az azon megtett lépést a mélybe zuhanástól. A fennsíkszerű képződmény hatalmasnak hat, de gyorsan magára vonja a figyelmet a lenyűgöző méretű szimbólum, melyet a kemény sziklafelületbe véstek, a vájatokat pedig megfestették, méghozzá valószínűleg vérrel.
Felmerülhet Itanashiban a kérdés: nem mossa talán el az eső, nem kopik magától?
Sejtheti viszont, hogy igencsak gyakran festi frissre az itt kiontott vér, de ezen túl a jelből különleges pulzálást is érezhet.
Az ég felhőktől mentesen ragyog és pompázik arany és vörös színeiben, átívelve ibolyába, melyben az első pislákoló csillagok fénye is felragyog – az éjszakai levegő egyre lehűlni tűnik, s a csipkézett sziklatömegre földöntúli csend borul.

Az ifjú Pap a sziklajáratok egyikének sarkán találkozik össze Manabuval, amint az idősebb férfi pár sietősebb, mégis kimértnek ható, mély hangzású szót vált egy fekete csuhással, aki viszont a következő pillanatban már tovább is suhan.
– Itanashi... – a férfi hangja az idő homokjának reszelésével kúszik a sötét folyosón, s mikor már a Lidérc elég közel van hozzá, szinte csak pár lépésre tőle, int az egyik szűkebb járat irányába, invitálva őt. – Feladatomul kaptam, hogy segítselek utadon és beilleszkedésedben. Ennek keretében elkalauzollak az Archívumba, továbbá közlöm is az első feladatodat.
A ritkásan elhelyezett fáklyák suttogó lángja halovány fényt szolgáltat mindössze, mégis elégnek minősül a legalapvetőbb navigációk kivitelezésére.
– Nyílt és leplezett vallásháborúba feledkeznek az itteniek, hamis bálványokat imádva. Miközben mi jól tudjuk, hogy csakis Ő az igazi. Viszont van, aki túl messzire ment: az Ő jelét meggyalázva áldoz és gyűjt hívőket maga köré, mint Jashin egyedüli Kiválasztottja. A te feladatod lesz utána járni, hogy ki tehet ilyesfajta szentségtörést és jelenteni mindazt, amit vele kapcsolatban találtál.
A szürkésre meszelt nehéz fa ajtó halk nyikorgással nyitja az utat gyertyák tucatjai által megvilágított asztalokhoz és rozoga tekercspolcokhoz, melyek különböző méretű, színű és korú tekercseket tárolnak.
Úgy tűnik, a terem bal részén léphettek be, ugyanis jobbra tőlük polcok tucatjai zárják el a távolabbi szekciókat a szem elől, azt viszont láthatja, hogy egészen a plafonig törő rács zárja el egy egészen más szekciótól – pont, ahogyan az idősebb pap azt említette.
– De... mi van Nyugaton? Te mit láttál, mit tapasztaltál? – A hangja némileg elhalkul, de korántsem elbizonytalanodás végett. – Mindannyian vakok talán, vagy van még esély, hogy felnyissuk szemeiket?

A férfi arca ugyan rezzenéstelen, tekintetében mégis elismerés szikrája csillan; bár ennél nyíltabban nem mutatja, mégis mélyre hatnak az ifjú Itanashi szavai, elkárhoztató reményt csalva lelkébe annak ellenére is, hogy az általuk tárgyalt témák közül egyik sem szívmelengető:
– Segítek neked, Itanashi, hiszen az Ő szolgái vagyunk mi mind, s csakis egymásra számíthatunk ezen nehéz időkben. De mint ahogyan már említettem, neked is segítened kell testvéreidet, s épp emiatt ruházta rád a Hetek Tanácsa a talán kihívó, de ugyanannyira megtisztelő feladatot, hogy kutasd fel a szentségtörőket – az egyébként is reszelős hangja mélyebbre csúszik, s nem is kevés sötét harag árad belőle.
A polcok között kezd sétálni kimért lépteivel, melyek némán kúsznak a rideg padlózaton, s csakis a köpenyének suhanása hallható, valamint dühének néma mennydörgése.
– Talán tudhatod, hogy ezen a vidéken is dúl egy háború, mégis sokkal megvetőbb fajtája annak, ellentétben tőlünk Nyugatra lévővel. Ott a halandók a mulandóságok felett vitáznak és ontják vérét a másiknak, de itt viszont istenek akaratát hiszik magukénak. Hamis istenekét, elfordulva az egyetlen igazságtól – a hangjában lévő megvetés egyre sűrűsödik, mígnem fojtogató erővel bír –, de vannak, akik kihasználják ezt a parázna állapotot, megbecstelenítve az Egyetlent, kinek szava örök, s kegyetlen talán, de igaz. A hegytől Keletre található minden fertő tanyája: Aokijima település. Innen ered minden hazugság, minden hamis bálvány, miközben nem más, mint egy leprás település.
A hangjában csengő undor meghódítja az arckifejezését is; lehet, hogy Itanashi életének évei alatt kevés személy véleménye után érdeklődött, illetve figyelte azt meg, de az idősebb férfi arcán lévő élesebb minden kritikánál, amit valaha láthatott.
Mindez viszont az egyik pillanatról a másikra eltűnik, mintha vízesés sodorta volna vissza a lelke mélyébe azt. Arca ismét márvány és jég egyszerre. A szemeiben égő tűzet viszont nem tudja a ridegség fala mögé szorítani.
– Amikor megjelentél, Itanashi... rögtön tudtam, hogy valami változni fog. Nem tudhatod, de tény, hogy ezt a helyet igen kevesen találják meg önmaguktól, vagy ha meg is találják, nem jutnak ki élve a Tanácsteremből. Ide ugyanis kísérni szoktuk a hívőket. Vagy mi, vagy pedig idegen földön élő testvéreink. És Te mégis besétáltál, mintha a legtermészetesebb dolog lenne a világon...
A férfi hátat fordít az ifjú papnak, eres és ráncos kezével pedig a tekercsek felé mutat, ujjhegyeivel megérintve egymás után őket.
– Van elképzelésed, hogy mivel szeretnéd kezdeni a tanulásodat?

A férfi háta ugyan mindvégig egyenesnek hat – még a csuha teljes takarásában is –, Itanashi szavai hallatán mintha kifejezettebben húzná ki magát; szemeiben acélos, de elégedett szikra csillan.
– Mindannyiunknak megvan a saját idejutásról szóló története, de mindegyik különböző, mégis egyvalami mindegyikben egyező: az Ő akarata. Téged az Ő szavai vezettek ide, engem az Ő parancsa kímélt meg a haláltól, mikor az épp lesújtani készült reám. Viszont sokakkal ellentétben Te máris felismerted, hogy egy új helyzetbe csöppentél... Sokakat tör meg ez a hely, mert nem látják a valóságot, még akkor sem, ha Ő választotta ki őket a feladatukra. Az ember önkénye elvakítja objektivitását. De valóban új státuszt ruháztak reád, mely nehéz és szúrós anyagú palást, s csak a halál veheti le rólad… talán még akkor sem igazán.
A férfi ellép a polc mellől, hogy Itanashi is hozzáférést nyerjen ahhoz, illetve az azon tárolt tekercsekhez. Anyaguk poros, megviselt, némelyik abból a korból származónak tűnik, mikor még csak vásznat használtak az írások feljegyzésére. Vannak olyanok is, amelyek frissnek, ropogósnak tűnnek első látásra is.
– Természetesen segítek, csak mondd, mire van szükséged, s meglátom, mit tehetek. Azt tanácsolom viszont, hogy az általad meghatározott feltételeket egyesülését keresd; emlékeim szerint számos technika van itt tárolva, melyek pont erre megfelelőek, egyszerre elemiek és közelharciak. Bár kopnak már az emlékeim, Itanashi, hiszen öregszem, de mégis ez a szekció rémlik; erre érdemes kutakodni.
Ő maga pár lépéssel jobbra tér el, s az egyik magasabb fakkból húz ki egy hosszabb tekercset. Az asztalhoz sétálva teríti ki azt, fölé hajolva keresi meg a pontot, melyre mutat is. A térkép maga a Démonok Országát ábrázolja, ujjbegye Aokijima helység felett állapodik meg.
– Negyednapnyi járás, aszott és rothadó épületek, még azoknál is mocskosabb emberek… fertő az egész, minden fajtalankodás otthona. A főterén mutatják be a hamis áldozatokat, de az egész település bűnökbe burkolózik. Javasolnám, hogy keress megfelelő tudást, sajátítsd el, s ha időm engedi, akkor én magam is veled tartok egy darabig.