Chino Kyokai

«Itanashi»

//Nem volt őrség, hanem személyükben folyamatosan cserélődő járókelők, így a hozzászólásod megfelelő részét figyelmen kívül hagyom.

Az ifjú pap többedmagával történ útja rövid, de biztos, célja pedig ketrecharcokat idéző képben jelenik meg, melyet maszkja mögül mérhet fel. Érezheti a levegő ritkulását, amint egyre beljebb halad, a terem forróságának tüdőt szorító nyomását. A terem fáklyái fényének táncolásában megcsillan a megannyi izzadt felsőtest, valamint a terem közepén trónoló alak fekete bőrszerelését díszítő csatjai. Hallását pedig a különböző kántálások ostromolják, mintha énekelnének páran, míg mások csak kiabálnak, hogy egymást hallhassák a hangkavalkád felett, megint mások mintha a trón előtt zajló mozgás résztvevőit buzdítanák.
A kaptár mozgalmában viszont – pont ebből kifolyólag – az idegen megjelenése elenyésző; első szempillantásra mintha senki nem venné észre, de valójában a trónon ülő alak már számított az érkezésére, tekintete meg is találja az idegent, pár követője pedig a tömegben rejtőzve követi a mesterük figyelmének irányát.
A teremre szálló démon viszont aligha képes felülmúlni a hangzavart, s így csak a közvetlen környezetében lévők hallják mondandóját, veszik észre az elzárt kijáratot, húzódnak el mellőle, mint holmi leprástól.
Könnyen érezhető lehetne az, hogy Jashin papjának szavai süket fülekre találtak – de nem egészen; monológja végén a trónon ülő alak a karfáról felemelt kézzel csendet int, s mintha elvágták volna a tömeg hangszálát, mindenki némaságba borul, tekintetét a vezetőjükre szegezi.
– Itanashi, Jashin papja... – ízlelgeti a mély hangzású férfi – A nevem Shoukan, Jashin papja. Feltételezem a szerzetesek küldtek Jashin nevében, csak azt nem tudom még, hogy milyen céllal, bár csak két végkifejletet látok; vagy segíteni jöttél Jashin-samától kapott küldetésemen vagy pedig aláásni az Egy akaratát. De mondd csak... Manabu itt van veled?
Valószínűleg az ifjú pap nem éppen ilyen tartalmú társalgásra számított, de az élet általában nem csak egy mederben folyik.

Az egyszerű, bár valószínűleg álnévvel bíró férfi arcát egy szarkasztikus félvigyor csúfítja tovább, állát némileg a mellkasához behúzva szemléli Itanashit, legalábbis a ruhadarabok levetésének műveletét, s szemeiben talán az ifjú pap által még egy nem is ismert fény csillan – épp emiatt nem is tudja behatárolni a tartalmát, de az eddigi tapasztalataitól eltérően egy kellemetlen érzés futhat végig a hátán, mely egészen a zsigerekig hatol.
– Jashin-sama akaratának csakis egy útja van, melyre több ösvény vezet rá, ahogyan az épületnek is egy főgerendája és több algerendája. Ahogyan Te magad is láttál, én is így tettem; én viszont azt, hogy a körön belül már nincsen három külön sarok, három külön él; én azt láttam, hogy azok egyesülnek, vagy legalábbis egyesítésre kerülnek. Azt nem, hogy ki vagy hogyan, sem azt, hogy mikor és miért. Csak azt, hogy ez lesz.
A férfi mély, reszelős hangja könnyen lengi be az emberi testekkel teli termet, kísérteties kísérettel visszhangozva a magas boltozatról. Shoukan szavai viszont megfontolásra méltóak – már ha Itanashi meghallja őket. Az ifjú pap ugyanis talán még nem sejti, de belépésekor főleg nem sejthette, hogy a jövője ugyan szerteágazó végtelen, mégis jelen pillanatban két út dominál: vagy merengés tárgyává teszi a férfi szavait és életben hagyja, mely esetben felfedheti a remeték hamisságát, hazug hatalmának sokrétűségét, kihámozva az igaz hívők személyiségét a korrupt férgek közül, vagy pedig megadja magának azt az eradikáló harcot, amelyhez a körülmények mutatnak, kitörölve az esetleges konkurencia létezését az éterből, megtörve minden olyan esetleges (de külsős) ellenállást, amivel itt találkozhat. A helyzet nehézségét az is adja – azon felül, hogy tudatosan nem élheti meg a választás lehetőségét –, hogy valójában egymást kizáró lehetőségek ezek, egyik létezése sem tűri meg a másikét, mégis mindkettőben van előny, de ugyanannyi a hátrány is. Vagy talán Itanashi talál egy harmadik, netalán egy negyedik-ötödik-és így tovább lehetőséget?

Amennyiben viszont Itanashi a harci kifejlet mellett dönt, azonnal tapasztalhatja, hogy látása eleinte fokozatosan fakul, homályosodik, aminek a mértékét és gyorsaságát ugyan a chakrakeringetés eleinte disztruptálja, utána viszont a világ elhomályosuló sötétségbe zuhan – állni viszont még áll, hallani még hall, érezni még érez. A látására viszont jelen pillanatban nem hagyatkozhat. De vajon meddig? És ha valóban harcra kerül a sor, akkor Itanashi az ilyesfajta fogyatékkal hogy tud együtt élni, még ha ideiglenes is?

//A következő hozzászólásod (a fentiek értelmében) kvázi sorsdöntő, de a kaland végkifejletét teljes mértékben meghatározza; ugyanúgy van lehetőség diplomáciára-kvázi diplomáciára-harcra. Bár tudatosan nem lehet tisztában a szituációs elemekkel, de lehet „megérzése”.

A férfi figyelmének mindössze apró töredékét szenteli a demonstrációnak, sokkal inkább a demonstrátor fizikai vonásait, izmainak rezzenését, a témát átélő mozdulatait fürkészi, igyekezve valóságtartamot kiszűrni; mintha a megbízhatóságát mérné fel, s ez Itanashinak is könnyen feltűnhet, a félig távolba meredő tekintet ugyanis lankadatlan feszültséggel szúrja át az ifjú papot.
A következő pillanatban pedig mintha egy kapcsolót pöcköltek volna fel, olyannyira érezhető mind a magatartásában, mind a testtartásában bekövetkezett változás: az álla felemelve, szemkörnyéki izmai megfeszülve, gerince kiegyenesedve, válla hátracsapva.
– Volt egy férfi, egy bölcs, de megöregedett remete, aki az egész életét annak szentelte, hogy a kontinensen felkutassa a testvéreinek és segítse őket az Úton. Ez a bölcs, de öreg remete egyszer látomást kapott Tőle; melyben egy tűzben álló alakot látott, a sötétségből pedig a Jel fénylett fel – a férfi hangja mély, éles, mégis monoton, erejével könnyen bezengi a termet –, ez a bölcs, de öreg remete eljött ide – karjait szélesre tárva lépked le a tróntól levezető lépcsőkön egyesével, kimérten és lassan –, hogy a Hegyen lévő szerzetesrendet figyelmeztesse a Próféta eljövetelére. A Tanács azt tette, amiben a legjobb: tanácskozott. Hosszú nappalok és hosszú éjjelek után a bölcs, de öreg remetét kicibálták a Hegy főterére és megkövezték, megfosztották mindentől, amin a Jel volt és a szeme láttára égették el mindazt, miközben azt kántálták, hogy Eretnek. Szerintük ugyanis – az utolsó lépcsőfokról leérve a tengernyi ember hullámban nyit utat neki – a három út bejárhatatlan egy személy által, azokat senki sem egyesítheti; aki pedig ennek ellenkezőjét állítja, az eretnek. Szerintük a rendet ők maguk irányítják.
Kimért lépésekkel ér Itanashi elé, egészen eddig kitárt karokkal, melyeket most leenged.
– És Te mégis vezetni akarod őket? Pont azokat az embereket? Miközben a magamfajtával végezni akarnál? Még ha nem is kárhoztattak el Téged, ha a következő pirkadatig nem teszik meg, akkor Te magad vetheted rám az első követ.

[Itanashi – Záró]

– Jól hallod a keserűséget szavaimban, létét le sem tagadhatnám és csak remélni merem, hogy egy nap majd az Ő kegyességéből lesz erőm megforgatva felhasználni azt az Ő akaratának elérése érdekében... Nem állítom, hogy érteném az Akaratát, hogy is érthetném, hiszen egyszerű halandó vagyok, de talán ezzel jelezte annak eljövetelét, aki egyesülést hoz majd el. Ha így van, akkor már nem bánom, hogy meggyaláztam a jelet, hiszen pont így találtál el hozzám, Testvérem.
A férfi hátát kihúzva és vállait kiegyenesítve emelkedik teljes magasságára, tekintetében ugyanilyen sziklaszilárd elhatározottság szikrája csillan.
– Követlek utadon, segítelek, amiben csak tudlak, hogy elérd a Célt, de a Hegyre nem tarthatok veled, míg a férgese ki nincs onnan söpörve; ezt pedig reád bízom, Testvérem. Tégy belátásod szerint.
Átveszi a felé nyújtott tőrt, lehajtott fejjel vérét adva, miközben a körülöttük ugyanígy tesz a tömeg maga.


//Elnézést kérek a rövidségéért és a késésért, de most nem megy több.