Aziro a vándor

Név: Aziro
Ország: Szél országa
Rang:  Vándor Ninja
Szint: D (Genin)
Chakraszint:
Kor: 15
Nem: Fiú
Felszerelések:
- 3 "Shuriken" a szó szorosabb értelmében ide tartozik. Alakját, méretét tekintve inkább kunai. Ez 3 darab speciális toll ami acél keménységű és szinte papír vékonyságú, vagyis igen éles. Színe sötét drapp. Karcsúsága és keménysége miatt azonban törékenyebb 1 kunainál. Dobófegyvernek és boríték felbontására alkalmas. Beszerzése körülményes és nehéz. Kis súlya miatt teljesen más technikával kell dobni. A szélre is figyelni kell mert elfújhatja könnyedén.(Egy ritka hegyi madár elhullajtott farok tollát kell annak farok tövi váladékával kenegetni míg teljesen el nem színeződik és meg nem keményedik)  
- Túlélő felszerelés. (Kovakő, szárazpapír, bicska, kulacs stb.

-Chakra érzékeny lándzsa. Pehely könnyű, üreges. Az üreg csigavonalban fut végig a belsejében. A járat a fegyver nyakában sugárirányban a penge felé szóródik szét apró kapillárisokként. Amik egyébként is behálózzák a fegyvert.(A kritériumok miatt jelen esetben nincs a birtokában. Részletek az Előtörténetben.)
Kinézet: Haja hosszú világosbarna. Néhány tincs, smaragdzöld szemébe lóg. Ruházata leginkább egy indiánéra hasonlít a háromszög mintákkal és színeivel. Testalkata vékony, szálkás. Elsőre tán törékeny. Ami izomzat van rajta főként ruganyossá teszi. Sárga ujjatlan felsőjéhez egy fekete szövet, gumis karfedőt visel. Fején egy fehér fejpánt, rajta egy toll vésettel. Egyik ismert faluhoz sem tartozik, látszik, hogy saját alkotás.
Jellem:  Leginkább naiv. De rettentően. Jó kedélyű, rácsodálkozik a világ dolgaira. Keresi a jót és a helyét a világban. Ha csetepatéra kerül a sor nem ellenséget hanem ellenfelet lát maga előtt. Küzdeni, szeret, de élethalál harcot vívni nem. Akkor inkább kihátrál és elfut. Egyszerű ember. Mint egy bot.  
Technikák:
Alap "E" Szintű Ninjutsuk +falon, vízen járás

Előtörténet:

Apám sok évvel ezelőtt dezertált a homokfaluból. Anyám akkor már szíve alatt hordott. Az öregemnek jó oka volt háta mögött hagyni a falut. Vagyis nekem  mindig ezt mondotta. Az "Engem sosem fognak megérteni" , számomra is érthetetlen kifejezés volt. De hogy ezért miért kellett otthagyni a falut. Utána meg engem is elrabolni az t már meg se mertem kérdezni. Amióta szerény eszemet tudom fennélünk a hegyekben. Párás, ritka a levegő idefenn. A reggelek és az esték is mindig kőkemények. Ezért kellett nagyon korán elkezdenem edzeni. A testem, idővel a lelkemet is. Na meg ha kérdezősködtem akkor még 1 óra lovagló állás vagy egy kör a hegyekbe. Valahol belül mindig is tudtam, hogy megzuhant az öreg. Sokat beszélt magába. Engem is csak utasítgatott és edzett. Kemény büntetés járt a kudarcért, feleselésért, engedetlenségért. Fiatalon beláttam, hogy jobb ha szorgosan csinálom a feladataimat, még jobb ha jól is végzem el mielőtt jön a lovagló állás és a futás... Vagy a hideg fürdő... Lehettem 8 éves amikor úgynevezett ninjusut kezdett tanítani. Korábban beszélt már valamiféle chakráról, meg hogy meditáljak rajta... Hogy is mondjam nem éreztem rá késztetést, hogy 1 helyben üljek és hümmögjek. Nos Apám a 3hetes büntetés alatt elintézte, hogy szeressek ülni és hümmögni. Vagy az vagy a fekvés és jajgatás volt lehetőség. Szóval jött a lelki mizéria. Ez nem jelentette azt, hogy az edzés lankadt volna. Sőt. Ez is edzés lett. Csak az edzés utáni edzés. Amitől mentálisan is kimerültem. Miután lefektettük az alapokat jöhettek a tecnikák. Nem kellett félteni. Egy kis apám féle ösztönzéssel ezek is sikerültek. Utóbb mint előbb. De sikerültek. Sok időmbe telt mindet jól elsajátítani. Sokszor futottam neki, és sokszor futottam utána körbe a hegyet.  El a szakadékhoz ahol szikla kürtőkön kellett átugrálnom a túloldalra. Apámból kinéztem volna hogy képes volt ezeket  a 30-40 méteres sziklatornyokat odarakni, hogy nekem halálfélelmem legyen amikor átugrálok rajtuk. "Ha leesel, nem vagy a fiam. Na és igen, meghalsz." Kedves szavai máig csöngenek a fülemben. Szóval teltek az évek gyűltek a kiló méterek. A vékonyka sportos izmaim megszokták az embertelen távokat és környezetet. Miután sikerült úgy bemutatnom az alap technikákat, hogy ne kapjak értük büntetést. Jutalmat kaptam. Egy fejpántot, rajta a Tori(Madár) kanji-val. Látszik, hogy az ő keze munkája az egész. Büszkén kötöttem a fejemre. Kicsit nagy volt, de majd belenövök, biztatott.
Másnap 3 tollat kaptam a kezembe. Ahogy végig simítottam az élét, vér buggyant elő az ujjamból. Szinte nem is éreztem, amikor elvágta.

"A hegy királyának ékessége. Faggyújával 5 napig kell kenni. Évente egyszer hullajtja el egy bizonyos napon. Mielőtt földet ér le kell kapni és azonnal kezelni kell. A faggyú a toll helyéről szerezhető be. Egy hétig, amíg egy új toll nem serken a helyére." Mint kiderült az egyhetes festéssel egybekötött túlélő túráim azért voltak, hogy megtanuljak 1 hétig túlélni és foglalkozni a tollal. Na meg azért, hogy ő is nyugodtan dolgozhasson. Átadta a 3 darab tollat. Majd egy hirtelen mozdulattal egy közeli kőtömbbe dobta az övét. Nem láttam honnét húzta elő, a fény nem csillant meg rajta. Szerintem amilyen vékony két fénysugár között is elfér. Még a hangot is vágja mert csak halk roppanást hallottam amikor beleállt a toll. Attól a naptól megkezdődött a képzésem. Teljesen máshogy kellett dobni a tollakat. Kezdésnek egy métert se mentek mielőtt elhullottak volna a földre vagy egy másik irányba. Nem kaptam egy apró segítséget sem. Nekem kellett ráéreznem a dologra. Haladtam a dologgal. Nagy örömmel rohantam apámhoz amikor a tollal eltaláltam a követ.
- Bele állt olyan mélyen, ahogyan az enyém?
Erre a kérdésre tettekkel kellett válaszolnom. Hosszú és monoton munka várt rám. Már sikerült beleállítani a kőbe, úgy, hogy ott is maradjon huzamosabb ideig. Akkor kaptam meg utolsó ajándékomat. Vagyis akkor mutatta meg. Több feltételt kötötte a megszerzését. Kezdésnek fára kellett sétálnom, utána vízen járnom, legvégül pedig olvasnom kellett. A hegység közepén elterül egy nagy füves tisztás. Néhány fa és állat is odamerészkedik. Egy aprócska itató is van a szélén. Itt a vadász nem vadászik, a zsákmány nem zsákmány. Béke van. A hely legnyugodtabb területe. Még az idő is kellemes. Akár edzhettem volna itt is. De fára mászni sokkal jobb egy hatalmas sziklafalon. Ami csúszik, egyenetlen olykor leomlik. Ha leesel akkor pedig puha pázsit helyett hegyes sziklák és kövek várnak. Atyám szokásához híven most sem vitte túlzásba a magyarázatot. Egyszer hajlandó volt elmagyarázni majd bemutatni. Azzal a részével nem volt gond, hogy a lábamba összpontosítsam a chakrámat. De hogy annak segítségével felkapaszkodjak a falra már nehezebb volt. Úgy gondoltam, hogy elsőre sikerülni fog, így esztelenül szaladtam a falnak. Fel is léptem rá, de ahogy fölfele akartam indulni a lábam lecsúszott és megfejeltem a sziklafalat. Hátratántorodtam és a murvába csücsültem. Abba na 10 percben míg magamhoz tértem volt időm átgondolni a dolgot,. Vagyis, miután kellően észhez tértem és a fájdalom is enyhült. Leporoltam az ülepem és visszatértem az indulási pontra. Felraktam jobbomat a falra. Talpamba koncentráltam ismét a chakrát és  finoman próbálgattam. Amikor túl sok chakra került bele akkor nagyon vizenyőssé vált, mintha valami vízzel töltött tasak lenne a lábam és a fal között. Vagy egy varangy. Szóval csúszós volt. Amikor kevés akkor nem tapadt eléggé. Egészen leizzadtam mire megtaláltam azt a tartományt, ahol  tapadt. Fokozatosan kezdtem terhelni és amikor azt éreztem, hogy csúszik a lábam egy kicsivel több chakrát összpontosítottam oda. Ezzel is játszadoznom kellett, mert csak nagyon apró fröccsökben lehetett adagolni különben megint lecsúsztam. Lassan felemelkedtem a talajról, majd vissza. Így próbálgattam. Mikor már biztonságban éreztem magam addigra a nap nyugovóra tért. Másnap a hajnali órákban kipihentem ismételtem át amit előző nap elértem. Begyakoroltam másik lábbal is, majd jöhetett a java. Megtenni az első lépéseket. Könnyebben ment, mint vártam. Figyelnem kellett rá, hogy a hátsó lábamon ha megszüntetem a tapadást az elsőn annyival jobban kell tapadni. Az egyenlő mértékű váltás volt a lényeg. Az pedig alig 1 óra alatt sikerült. El is bíztam magam és megcsúsztam. Bajom nem esett. Nagyjából délig bizonytalanul lépdeltem fel s alá. Nem mentem magasra míg nem éreztem kellően biztonságban magam. Ebéd után pedig jöhetett az a forma gyakorlat amit apám Széltánc névvel illetett. Ehhez azonban mindig fel kellett menni a hegytetőre. Ez szerencsére mos nem volt messze. A legnagyobb széllel kellett együtt táncolni. Érezni az áramlatokat változását és úgy idomulni hozzá ahogy az az útjába eső akadályokhoz. Gördülékenyen és könnyedén kellett mozogni. Ez mindig feltöltött testileg és lelkileg is. Visszatértem a falmászáshoz kora délután. Estére már magabiztosan szaladtam fel s alá. Jöhetett a jól megérdemelt pihenés. A mélyalvás. Másnap délig, vagy tovább. Szerintem. Apám szerint egészen pirkadatig. Amikor a leghidegebb van. Akkor kell a gyereket kirázni az alvózsákjából a környék leghidegebb tavába. Vagy csak  partjára a hóba. Jóval a hóhatár fölött. A legtöbb tó, tavacska inkább amolyan forrás. Jó meleg víz. De ez…  Ez egy aprócska sós tavacska. A régi időkben keletkezett, mikor olyan meleg volt ,hogy a hóhatár feljebb csúszott. Akkor felolvadt a jég a medrében az pedig feloldotta a kőzetet ami só volt. Ettől fogva ez a tó annyira sóslett, hogy csak a legkeményebb mínuszokban fagy be. Most csak simán röpködtek a mínuszok. Valami azt súgja, hogy ma fogja behajtani a vízen járást.  Képtelenségnek tűnt. Tudtam, hogy ha szóba kerül akkor lehetséges de minden porcikám kételkedett benne. Még akkor sem fogadtam el a dolgot igazán amikor az öreg hátratett kézzel nyugodtan sétált át a víz tetején. Délig kaptam haladékot. No nem azért, hogy gyorsabban haladjak. Addig még nem fogok kihűlni veszélyesen. Feltéve ha nem esek bele a vízbe. Bíztató volt. Azzal az öreg egy shushinnal el is tűnt néhány tollat maga után hagyva. A tó széléről fél lábbal leguggoltam, hogy csak a talpam érje a vizet. Lassan adagolni kezdtem a chakrát. „Ugyan az mint a másik, csak itt figyelni is kell, mert a víz változékony, tehát mindig változtatni kell a chakram ennyiségét. Majd kialakul mint az egyensúly érzék”. Ezzel nem lettem sokkal okosabb. De elegendő volt ahhoz, hogy nekikezdjek és tudjam merre kell keresgélni. A déli határidő egyre kevésbé volt releváns. Nem egyszer pottyantam a vízbe. Még csak kis ideig sem tudtam fenn maradni a tetején. Már úgy voltam vele, hogy kievickélek a partra, feladom. Sőt úszni sincs erőm. A testem kezdett megbékélni a milliónyi tűszúrással. Így lett kapacitásom másra is odafigyelni. A víz ringatására. Nagyjából állandó tempója volt. Egyre kellemesebb volt, megnyugtató, mindamellett, hogy szörnyen hideg. Elálmosodtam. Már nem éreztem úgy, hogy a partra tudnék úszni. Lassan elsötétült a világ. Mély szürreális álomba merültem . Recsegésre ropogásra és kellemes melegre ébredtem. Apám úgy tűnik mégis csak figyelt valahonnét. Hanem tette volna valószínűleg már halott volnék. Életemben talán először kaptam egy hét pihenőt. De akkor is folyamatosan a tóban történteken kattogtam. Nap, mint nap felmentem a hegytetőre és a széltáncát tökéletesítettem. Eltelt a pihenő idő. Reggel saját lábamon követtem apámat. Egy sebes sodrású nagy patakhoz mentünk. Vize kristálytiszta volt és hideg. Nem kegyetlenül de didergett az ember ha belecsobbant. A szélén kezdtem a gyakorlást. A bokáig érő vízben. Ott tapicskoltam egyiklábról a másikra. Hosszú próbálkozás után sem jutottam semmire. Amikor megálltam pihenni a megáradt patak vizét bámultam. A szélén hosszú fűszálak csapkodtak ide-oda a víz sodrásától. Ez elgondolkoztatott. Sokáig néztem és figyeltem, hogy miként reagálnak a víz áramlására a gazok. Hol jobban meghajolnak hol kevésbé, néha erre, néha arra… Megfigyeléseimre alapozva telepumpáltam a talpam chakrával és felléptem a víz felszínére. Rögtön ingoványossá vált a dolog és visszapottyantam. Újra próbálkoztam, majd megint és megint. Mikor átgondoltam a dolgot eszembe jutott, hogy nem a kezemmel kéne egyen súlyt teremtenem hanem a chakra kibocsájtással a talpamban. Behunytam a szemem, felléptem fél lábbal és lassan ránehezedtem. Koncentráltam, hogy érezzem miként van szükség korrigálásra a kibocsájtásban. Magam elé képzeltem a dolgot. Ez sokat segített. Kora délutánra már két lábon, még ingatagon ugyan de a vízen álltam. Ebéd után pedig visszatértem a gyakorláshoz. Az elkövetkezendő napokban pedig egyre beljebb haladtam. Ahogy a sodrás erősödött úgy lett egyre nagyobb kihívás. Imbolyogtam, kalimpáltam, de alig 3 nap leforgása alatt egészen jól el sajátítottam a vízen járás művészetét.
Apám ekkor adta a kezembe a lándzsát először. Fogni sem tudtam rendesen de nagyon örültem neki.  Felvette az alap állást. Lovagló állás… Így már értelmet nyert, hogy miért kell nekem mindennap órákat ezzel töltenem. Utánoztam. Azt is megmutatta, miként kell fogni. Bár nála nem volt fegyver.
-Ez csak egy eszköz. Üres tollakból eszkábál bot. Igen éles, és lehet vele ölni. De ez csak segít megalkotni az igazi fegyvered.
Vett egy nagy levegőt és a két keze között örvényalakult ki. A levegő és chakra keverékéből pedig egy lándzsa öltött alakot. Vibrált. Nehezen volt látható. Én is csak onnét tudom hogy az, hogy egy pillanatra láttam és apám mondta.
- Az a lándzsa ami a kezedben van, koncentrálja, vezeti a chakrád és a szél keverékét. Segít elsajátítani ennek az alapjait. Sok-sok gyakorlásba fog ez kerülni mire anélkül fegyvert ragadhatsz, hogy lenne nálad bármi. Először magával a fegyverrel kell megismerkedned. Támadj!
Parancsolt rám. Attól a naptól fogva elkezdtem vissza sírni a hosszú monoton edzéseket. Ehhez képest az mind leányálom volt. Itt minden nap bucira verte a fejemet. Felvagdosott nem egy helyen. Kétnaponként tartottunk pihenőt. Akkor volt időm gyakorolni a „Washi no mimasu”-t. Avagy a  sas nézése. A Kai kézpecsétje segítségével a chakrámat a szemeimbe kellett vezetnem. Ehhez nem tudott pontos leírást adni. Azt mondta: Akkor jó ha élesedik a látásod, és a távoli tárgyakat is remekül látod. Így teltek a napok, hetek, hónapok. Egy nap üzenetet hagyott. A magas hegyre kellett felverekednem magam. Az egész hegység legmagasabb csúcsára. Teteje a felhők fölé nyúlt. Ott is a homályba veszett. Hozzávoltunk szokva a magaslati levegőhöz, de ez nem jelentett semmit abban a magasságban. Nehéz volt a légzésem. A csúcson egy hatalmas fészekvolt. Nagyobb volt, mint az a viskó amiben mi éltünk. Egy gigantikus szikla tojás állt a közepén. Mindenféle iromány volt bele vésve. Mint valami pecsét. Az oldalán körbe alvadt vérrel írott nevek. Az utolsó név ami szerepelt rajta az apámé volt. Egyre több kérdés merült fel bennem. Például, hogy mi ez a tollal díszített testhez álló ruha az apámon. Olyan, mint az enyém, csak dizájnosabb a sok színes tolltól. Nagy levegőt vettem, hogy belekezdjek a faggatózásba de félbe szakított az öregem.
-Fiam, az alapokat és még többet is, megtanultad. Most már csak bizonyítanod kell, hogy méltó vagy a továbbiakra.
-Mikre is pontosan?
-Hogy szövetséget köthess a madarakkal, hogy használhasd a technikáikat. Hogy a madarak remetéje lehess. Elhoztad a 3 tollat és mindent amit kértem? Remek. Ha készen állsz, tenyerelj a kövön a pecsétre. Amint chunin leszel, visszatérhetsz és kitanítalak rendesen. Nem számít, melyik faluban. Járd körbe a világot, tanulj és válj chuninná… Semmi De. Eredj! Ne felejts el gyakorolni.
Amint megérintettem a pecsétet egy erdőben találtam magam. Nagy levegőt vettem, szinte szét is hasadt a megtelő tüdőm. Odafent már leizzadtam a levegő hiánytól. Ahogy az oxigén hiány elmúlt jött a rosszullét. Ott álltam egy vadidegen erdőben a világ valamelyik félre eső pontján. Jobb híján nekiindultam a nagyvilágnak. Egy egyszerű kérdés motoszkált a fejemben… Mi az a chunin?