Kawahara Tadashi
2 posters
1 / 1 oldal
Kawahara Tadashi
Kawahara Tadashi Hétf. Júl. 06 2015, 20:46
Név: Kawahara Tadashi
Ország: Sunagakure no Sato
Rang: Genin
Szint: D (Genin)
Chakraszint: Jó kérdés
Kor: 14
Nem: Fiú
Felszerelések:
- 5 db kunai
- 5 db shuriken
- 1 db fuuma shuriken
- 5 m dróthuzal
- 1db szerszámosláda (sérült)
- 2 db füstbomba
- 1 db EÜ doboz (hiányos)
Kinézet: Koromhoz képest egészen alacsony vagyok, ami miatt kapom is az ívet rendszeresen, hidd el, 159 centin nem éppen könnyű az élet. Mondjuk nem panaszkodom, nem is nehéz, de na… Hallgasd te a többiek állandó cseszegetéseit. Alakom sportos, végülis ninja volnék, vagy mi a jófene… persze, legyek alacsony is, meg még dagi. Egyébként a kinézetem… nem vagyok sem egy bishi, sem pedig egy bányarém, olyan átlagos fejem van. Maximum a hajammal babrálok, hogy magasabbnak tűnjek… cseles, mi? Egyébként egészen sötétbarna, már-már fekete hajam van, tudod, fényviszonyok. Fel van zselézgetve betonra, csak elöl van egy homlokba lógó szőkésbarnás tincs. Tűnjünk ki a tömegből, ha már átlagos fejünk van. Akkor van még két darab barna szemem, illetve fülem, a bal fülemben meg egy shurikent mintázó fülbevaló. Kaptam, világos? Nem röhög. A ruházatom, nos… általában egy narancssárga póló-rövidgatya párosítást preferáltam, de mostanság beérem egy fehér-feketével is, ráadásnak még mind a két könyökömön illetve térdemen védőt hordok. Hogy miért? Mert menő és mert utálom, mikor bevágom a könyököm a kilincsbe és bezsibbad a karom. Van még nekem egy homlokpántom is, amit kb. mindenhol hordtam már, csak ott nem, ahol kellene.
Jellem: Retardált mókus megvan? Tudod, az a kattant kis állatka, aki fel-alá rohangál és közben vernyákol mint az állat. Na, én részben olyan vagyok, ha egyszer fölpörgök, akkor rosszabb vagyok, mint egy búgócsiga, gondolkodás közben pedig szabályosan árkot mászkálok a padlóba. Valaki képes megülni a seggén, bennem viszont van egyfajta cselekvési kényszer, ami szinte kötelez a folytonos mozgásra. Amúgy baromi hangos vagyok, mondjuk nem feltétlen azért, mert mindenáron hallatni akarom a hangom, csak a nagyfater olyan szinten süket, hogy otthon mindenki ordít mint a sakál, az öreg meg még így sem hall semmit, szóval ez inkább egy rossz beidegződés. De az akadémián akkor is én voltam az egyik leghangosabb és erre büszke vagyok. Jól van, azért annyira nem, soha nem voltam az a kimondottan balhés gyerek, legalábbis önmagamtól nem kerestem a balhét, de egy-egy osztályos bunyót ki nem hagytam volna semmi pénzért. Azoknak kiváló csapatépítő hatása van. Ha már csapat, akkor elmondom, hogy imádok bandázni, bár inkább azt szeretem, ha vannak körülöttem, mert egyedül nem lehet jókat ökörködni. Egyébként imádok beszélni, ha egyszer belekezdek, akkor nem lehet lelőni sem, én aztán tényleg mindenről tudok órákat dumálni. Egyébként baromi rendetlen vagyok, viszont gyűlölöm a pontatlanságot. Ez annyit tesz, hogy akkor sem rakok rendet a szobámban, ha egy-egy szemétdomb mögé ellenséges ninják táboroznak le és világuralmi terveiket szövögetik, viszont ha valaki elkésik egy találkozóról, annak tutira kockásra rúgom a seggét. Egyébként egy igazán jó tulajdonságom van, már amire büszke is vagyok, mégpedig az, hogy egészen jól meg tudom mondani, ki milyen jellem. Magyarán jó az emberismeretem.
Technikák:
- Shunshin no jutsu
- Henge no Jutsu
- Kakuremino no Jutsu
- Bunshin no jutsu
- Kawarimi no jutsu
- Vízen járás
- Függőleges felületen állás
Elsődleges elem: Suiton ( egy technikát ismer: Suiton Kaitou)
Előtörténet:
~ Általános útmutató a Kawahara klánhoz ~
Jól van, először is, pontosítsunk egy picit, mert a klán szó, mint megnevezés, eléggé relatív. Úgy értem, mit nevezünk klánnak? Több, valamilyen szinten egymással rokoni kapcsolatban álló egyének csoportja, nem? Számomra inkább a nagycsaládot, akik némileg hasonlítanak rád és tutira melletted állnak, ha esetleg valami gáz van, kivéve mikor anyád a sodrófával kerget, mert eltörted a kedvenc virágcserepét. (Hogy lehet valakinek kedvenc cserepe? O.o ) Visszatérve arra, hogy miért is hívtam relatívnak, nos, a mennyiség. Mi nem vagyunk sokan, maximum 60-an, ami szerintem az ilyen bazi nagy ninjaklánokhoz képest nem nagy, ráadásul ninjaklán sem vagyunk. Akkor nevezzem magunkat családnak? Nem, a klán menőbb. Mi, nos kereskedők vagyunk, méghozzá fegyverkereskedők. (Hííí, dílerek!!! O.O ) Általában a speciálisabb ninjafegyverek a specialitásunk, de mivel az jót tesz az üzletnek, található nálunk az alapfelszerelésből is bőven. Nem mindegyikünk kereskedő, vannak nálunk kovácsok és egyéb állatfajok, akik a fegyvereket okoskodják ki, meg persze, ninják, mint én. Valamilyen rejtélyes oknál fogva ez utóbbi elég ritka, nem is értem, engem is tanítgattak a kovácsolásra, meg egyéb vackokra, de akkor sem tudom, affinitásom sincs hozzá. Nem áll kézre a kalapács meg egyébként is, elég nekem ha az alapokat tudom, nem? Egy-egy küldetés kellős közepén tutira nem fogok neki állni mondjuk katanát szerelgetni, vagy csinálni, egyébként nem is tudnék, mert nincs meg hozzá a kellő szaktudásom. Használni sem tudom, akkor meg mit akarok? Egyébként talán ez az oka, hogy a ninjáink egy része Kenjutsuval foglalkozik.
Hadd meséljek a családomról…
Áááá, inkább nem, köszi… Jól van, nem kell a lincshangulat. Egyszer egy mangában olvastam, hogy a hősöknek tragikus múltjuk van. Banyek, akkor én már nem is lehetek hős? Csak azért kérdezem, mert rendelkezem egy darab faterral, egy darab muterral, meg két darab tesóval. De rohadt kedves vagyok, úgy beszélek róluk, mintha a boltban számolnám össze az árut. Ja, meg van egy már fentebb említett süket nagyapám, aki egyébként a klán (Mondom család) vezetője. Hogy mitől süket? Mert öreg és szerintem annyit kalapált már, hogy a dobhártyája tropa, aztán ki tudja. Mindenki tudja róla, hogyha mondani akarsz neki valamit, akkor jó közel kell menni és beleordítani a fülébe, talán meghallja. A későbbiekben apókának vagy mindenféle következetességet mellőzve nagyfaternak fogom nevezni. Közelebbi családomból sem anyám, sem pedig az apám nem ninja, általában a boltban dolgoznak, ott lehet megtalálni őket, illetve drága jó atyámat néhanapján valamelyik ivóban a haverjaival. Nem iszákos az öreg, csak néha elmegy a spanokkal kulturális kikapcsolódásra. Mint én azt mondottam volt, van nekem két tesóm is, egy nővérem, aki három évvel idősebb, mint én vagyok és ninja, valamint egy húgom, aki másfél évvel fiatalabb és nagyon nem ninja. Jól van, ezzel le is tudtam a famíliát, tehát akkor térjünk rá a főszereplőre, aki ugyebár mindig a legdrámaibb pillanatban toppan be.
~Használati utasítás Kawahara Tadashihoz~
- Bassz… - igen ám, csak éppen jelen pillanatban drámai pillanat nincsen, hacsak anyám nem veri le pillanatok múlva a fejemet, mert kihasználom a szép anyanyelvem által felkínált temérdek lehetőséget az éppen aktuális gondom kifejezésére. Most éppen csak a világgal meg az ágy sarkával van gondom, ez utóbbi persze századokkal kellemetlenebb probléma, mint bármi más. - … szuskulcs. – szépítsünk a dolgon, vagy inkább le kellene szokni a káromkodásról. De hát, az utóbbi időben volt miért visszafelé mondani a különféle imákat, mert ha a háború még nem is lenne elég, ha az ember ráadásul hontalan lesz, hát, az beteszi a kaput. A dolog miértje az, hogy Sunagakuret lerohanták… csodálatos, mi? Őszintén szólva, nem tudom, milyen volt az ostrom, Fortunának hála akkor éppen nem tartózkodtam a faluban, viszont a hír hozzánk is eljutott. Sokkoló volt. A sensei végül ide hozott minket, Konohába, megparancsolta, hogy üljünk a fenekünkön, ő pedig lekoccolt küldetésezni. Azóta a csapatunkat felbontották, azóta mindenki egyedül teszi a dolgát, már amennyire ezek között a keretek között ez lehetséges. Nem akarok panaszkodni Konohára, mert végülis befogadták a népeket, de ez akkor sem Sunagakure, ahol születtem.
Pontosan, a sivatag kellős közepén születtem egy kereskedőcsalád egyetlen fiaként, egyébként középső gyerek vagyok, ami menő. Összességében sok szép emlékem van a gyerekkoromról, barátokban sem szenvedtem hiányt, igazi örökmozgó voltam. Mint általában a korombeli srácok, minden este nyakig koszosan és elég gyakran szakadt gatyában mentem haza, aminek anyám örült is rendesen, mondván hogy lehetsz ilyen rendetlen. Jó, ebben igaza van, mind a mai napig, mert az ideiglenes otthonunkban levő szobám is úgy néz ki, mintha minimum itt vívnák a háborút, ami azért elmond rólam egy-két dolgot. De persze ahogy a mondás is szól, egy zseni átlátja a káoszt, szóval a továbbiakban tessék engem így kezelni. Ha anyámnak velem problémája volt, akkor a nővéremtől egyenesen az agyvérzés kerülgette, mert ő az én női megfelelőm, magyarán a rendszeretete is az enyémhez hasonló mértékű. Szerintem mikor ezt osztották, akkor mi elfelejtettünk sorba állni, vagy másért voltunk. Mondjuk önbizalomért, merthogy azom is van bőven. Öt éves lehettem, amikor a haverokkal a játszótéren versengtünk egy-két akademista kölyökkel, akik mindenáron a hintát akarták elszedni tőlünk. Ja, akkor még ez volt a legnagyobb problémám, hogy nem én hintázhatok, amúgy imádok hintázni. Jól van, ez után a fontos információ után vissza a történethez. Szóval belekötöttem három nyolcévesbe a magam öt éves fejével a végkimenetel persze gondolom mindenkinek sejthető… elvertem őket, legalábbis egy párhuzamos univerzumban biztosan ez lenne, de itt nálunk ők vertek el engem. Végülis az én hülyeségem, minek kötöttem beléjük. Miközben én, a csatát vesztett harcos, tápászkodtam fel a homokból, nyomoromat súlyosbítandó, még egy reccsenést is hallottam valahonnan a hátsóbbik fertályom környékéről és erre csak egy módon tudtam reagálni. Hirtelen céklákat megszégyenítő arcszínem lett, mondjuk érthető, ha egyszer valakinek elreped a seggén a gatya egy játszótéren, miután elverték, akkor tesz egy-két utazást a purgatóriumban. Úgy mentem haza, mint a ninják, ekkor fejlesztettem először ezeket a képességeimet. Egyébként honnan is jött nekem ez a ninjadolog? Körülbelül hat éves lehettem, amikor egyszer céltalanul mászkáltam a család fegyverüzletében, ahová egyébként baromira nem lehetett volna bejárásom, csak hát ugye fedezzünk fel új dolgokat, szóval ott mászkáltam egy boltnyi veszedelem között. És még csodálkozom, hogy mikor ez kiderült jóatyám történelmi méretű lecseszésben részesített, de vissza a történethez, Szóval a bolt hátsóbb részében, egy vitrinben megláttam egy katanát. Már akkor is lehetett hozzá érzékem, mert baromira megtetszett a dolog, legszívesebben ki is próbáltam volna ott helyben, merthogy a vitrin nyitva volt, de ekkor jött a nagyapám és levágott egy laza fél órás kiselőadást arról, hogy ezek a kardok milyen halálos fegyverek. Érted, egy hatévesnek, na mindegy, engem csak az a mondata kötött le, hogyha esetleg ninja lehetek, az enyém lehet. Ez az eset határozta meg a jövőbeli utamat, meg a kedves nővérem, akivel szemben mindig volt egyfajta bizonyítási kényszerem. Így hát ezzel a halovány motivációval, de jelentkeztem az akadémiára, ahová fel is vettek.
~Chibi-chan az Akadémián~
Oké, Konoha valami rohadt nagy és nekem már megint sikerült benne eltévednem, ebből is látszik, hogy mennyire kiismerem magam itt. Nem mondom, egész üdítő változatosság Sunagakure homokjához ez a falu, de azért hiányzik a sivatag, szeretnék hazamenni. Itt, Konohában kötelező a homlokpánt viselés, most is ott lóg a nyakamban, ez a leggyakoribb hely, ahová felteszem, nem is tudom, volt-e valaha a homlokomon. Szóval sétálgatok jobbra-balra, kerülgetem az építkezéseket, amikor is végül az akadémiánál lyukadok ki, ahol most szünet lehet, mert elég nagy a hangzavar az udvaron. Meg is állok egy kicsit nézelődni, mert azért elég nosztalgikus a dolog.
- Jó reggelt, senpai! – ezek a kölykök engem megvettek kilóra. Arcomra enyhén különös, olyan fellegekben járó kifejezés ül ki, majdnem belepirulok, hogy ezek engem senpainak neveztek, otthon nem nagyon hívnak így.
- Ez a törpe senpai? Tuti csak most végzett… - nem, ezek is ugyanolyan szenyák, mint otthon.
Mindig is alacsonyabb voltam a kortársaimnál és ezt ők nem is felejtették el annyiszor az orrom alá dörgölni, ahányszor csak lehetett. Most is, majd 15 évesen a 160 centit sem érem el, nem is tudom, mi lesz velem, ha mondjuk egyszer chuunin vagy jounin leszek, még akkor is geninnek fognak nézni. Akkor is ez volt a helyzet, mikor akadémiára kezdtem járni, majdnem mindig én voltam a legkisebb.
- Chibi-chan akadémiára megy. – így kommentálta a nővérem az első napom reggelén a dolgot. Megjegyzem, ő az egyetlen, aki ezzel a jelzővel illethet és még tőle sem veszem annyira jó néven, de mivel leállítani meg nem tudom, így ez van.
- Ne nevezz így…
- Majd akkortól nem hívlak így, ha ninja vagy. – egy nyolc éves naivitásával ezt még be is vettem, hát kár volt, mivel azóta is használja rajtam ezt a becenevet, de akkor még motivált is valamennyire. Persze amint letettem a geninvizsgát, rá kellett jöjjek, hogy ez a nőszemély alaposan átrázott, de akkor még ez meg sem fordult a fejemben.
Soha nem voltam sem kiemelkedően jó, sem pedig kiemelkedően rossz az akadémián, maradjunk egy erős közepesnél, mert azért arra törekedtem, hogy ne kerüljek a bukás szélére. Legalábbis ne olyan sokszor. Az, hogy fegyverkészítő családból jövök, abszolút semmit nem jelentett, tekintve, hogy előképzettségem maximum annyi volt, amennyit egy-egy játszótéri bunyó alkalmával magamra szedtem, jóformán itt fogtam először kunait. Bajba nem igazán kerültem, maximum egy-két bunyó, esetleg órai alvás volt a számlámon. Jól van, vannak olyan dolgok, amiken képtelenség nem elaludni, pláne, ha a sensei olyan szárazon magyaráz, hogy még a sivatag is sírva könyörög a receptjéért.
A Vizsga, amit a sensei csupa nagybetűvel írt le, nehogy már érezzük a nyomást, az ugyebár nem lenne túl szép tőle. Mert ugyebár miért is helyezne ránk bármiféle terhet. Én, bevallom férfiasan, a vizsga reggelén mindössze háromszor látogattam meg azt a helyiséget, ahová a királyok is általában egyedül járnak, mert olyan rosszul voltam. Mire kezdődött a vizsga, már úgy, ahogy helyrerázódtam, legalábbis az írásbeli alatt, ami aranyos logikai és elméleti kérdésekből állt. Csak az nem volt közöttük, hogy „Ha Tadashi a gyakorlati vizsgáján az egyes számot húzza és fél percen belül behívják, egy rátörő hányinger esetén mekkora sebességgel kell a 200 méterre levő fiúmosdóba rohannia, hogy ne a tanár asztalát rókázza le.” Végülis elég necces lett volna, de ez a helyzet végül nem állt fent, pedig a Bunshin no jutsu alatt komolyan küzdenem kellett vele, de szerencsémre a Kawarimi no Jutsunál már nem volt ilyen bajom. Megköszönték a részvételemet, átadták a fejpántomat én pedig boldogan rohantam a 200 méterrel odébb levő mosdóig. Egyébként érdekes, hogy alapjáraton nem vagyok izgulós fajta, de ez a szutyok vizsga kihozta belőlem… a tegnapi vacsorával együtt.
~ Kawahara a Genin ~
Nem sokáig ácsoroghattam az Akadémia előtt, mert egy-két sensei már elég egyértelmű csúnyán nézéseket lövöldözött felém, nesze neked tolerancia, mikor látom a szemükben, hogy legszívesebben szívlapáttal vernének nyakon. Mondjuk lehet, hogy csak azért, mert látják, miként unom magam halálra… előfordulhat, hogy nem bírják a semmittevést, de mit csináljak? Kergessek macskákat? Azon már egy kicsit régebben vagyunk túl és az egyébként sem macska volt, hanem kutya.
Igen, az első küldetésünk egy D szintű (szégyen, hogy ezeket D szintűnek titulálják ) állatkeresgetés volt, méghozzá egy kutyáé, amit én Bingo könyvbe raknék S veszélyességi szinttel. Igényes dolog, mikor egy ilyen lábtörlőromboló bokán harap, mikor megpróbálod kibányászni két szemetes közül, ahová befészkelte magát. Hihetetlen, hogy ezek a dögök olyan kis helyen elférnek, ahová jobb esetben be kellene ragadniuk, de nem, ez a kis szutyok két megrakott kuka között morgott, aztán egyszer csak kiszaladt és bokán harapott. Ezúton is szeretném megköszönni a sorsnak ezt a kedves kis küldetést és üzenem továbbá, hogy nyaljon sünt. Mondjuk egy genincsapatnak milyen küldetést lehet adni? Hajtson fel egy bűnözőt, vagy mi? Kezdjük az alapoknál, hogy a kölykök szokják a munkát, mondjuk ezeknek a gagyi küldetéseknek volt is pozitívuma amellett, hogy egy idő után nagyon idegőrlőek tudnak lenni. Például lehet mellettük rendesen edzeni, ami azért ráfér egy ninjára, nem? Főleg, hogy időközben kitört a háború is, tehát pláne fontos volt a képzés. Persze mi is az alapoknál kezdtük, megtanultunk chakrával fára/falra mászni. Igazából baromira utáltam ezt az egészet, mert egyrészt eleinte rohadtul béna voltam és állandóan leestem, másrészt a sensei megmondta, hogy amíg ezek nincsenek meg, nem fogunk komolyabb küldetéseket megcsinálni, macskákat kergetve megyünk nyugdíjba. Onnantól kezdve az elém kerülő összes függőleges felülettel megpróbálkoztam, úgy voltam vele, hogyha beledöglök, akkor is felmászom rájuk, menni fog ez. Láss csodát, egy hétnyi masszív lepotyogás után már úgy álltam a plafonon mint egy rendes csillár, ezzel ráhozva a frászt az őseimre. Csináltam mindezt addig, amíg a vér bele nem szállt a fejembe és le nem zúgtam. Még egy pukli az így is igen széles repertoáromba. A sensei be is tartotta a szavát, most már egy szintel feljebb léptünk a létrán, gyerekekre vigyáztunk. Igen, a sensei mindig is szeretett poénkodni, erre már szinte az első pillanatban rájöttünk, csak a mi kárunkra szerette ezt csinálni. Egyébként jó arc, bírom, de komolyan… Nos, miután egy kisebbfajta parasztlázadást robbantottunk ki, a sensei végül befogta a szánkat a vízen járással. Ezt már tanulni is érdekes volt, merthogy Sunagakureban minden van, csak folyó meg természetes tó nem. Végülis mit vársz a sivatag közepén? A legközelebbi oázis is olyan távolságra van, amit ennyi miatt nem éri meg megtenni. Szóval medencékben és víztározókban próbálkoztunk, persze messzire elkerülve az ivóvizet, mert különben jön az egészségügy és tarkón csapdos minket. Mindenesetre ennyi vizet egyhuzamban még az életben nem nyeltem, mint ez alatt a cirka egy hét alatt. Nem kellett félnem a kiszáradástól és ráadásul nem is én voltam a legbénább benne. Ezek után sem feltétlen küldetésre mentünk, hanem ki a sivatagba. A sensei azt mondta, hogy egy sunagakurei ninjának kötelezően ki kell ismernie magát és bakker, tudod, hányszor és hányféleképpen fel lehet dobni a mamuszt a sivatagban? Azért úgy alaposan meglepődtem, de végülis ez a z egy hetes túlélőgyakorlat sem volt haszontalan. Innentől kezdve tényleg beindultak a dolgok, voltak komolyabb kísérői feladataink országon belül, hajtottunk fel pár bűnöző lelket, akik letértek a helyes útról. Na igen, az egymás gyilkolászása már enyhén ez a kategória. Persze még így is becsúszott egy-két macska, de hát előfordul az ilyesmi. Ráadásul rengeteget edzettünk és a sensei úgy döntött, hogy már pedig nekünk meg kell ismernünk az elemeinket, mert soha nem tudhatjuk, mi lesz holnap és ki lesz a tanítónk. Így hát előkerültek a chakraérzékeny papírok és megkezdődött a próbálkozás. Azt szokták mondani, hogy a Szél országában a legtöbben Fuuton használók, hát nem tudom, biztos, én mint kiderült, nagyon nem tartozom a nagy többségbe. Élénken emlékszem (persze, mert alig egy hónapja történt), hogy az a tetves papír átázott.
- Na ne már! – azóta sem jutott eszembe jobb kifejezés, csak obszcénabb. Ezek után gondolom észrevehető, hogy nagyon nem jövök ki ezzel a dologgal, mármint az elsődleges chakraelememmel. Bővebben kifejtem, hogy miért nem… mert szívás! Egy rohadt sivatagban víz elemmel? Mint annak már tüzetesebben utánanéztem, nem egy rossz elem, sőt, vannak is tetszetős technikák, de akkor is sunagakurei vagyok, ráadásul nem fair, miért nem fuuton? A környezetemben mindenki szél elemű. Nos, a gyerekes picsogásomat még az utolsó küldetésünkön sem tudtam félretenni, a sensei szerintem komolyan gondolkodhatott azon, hogy ott hagy engem a sivatag közepén, vagy elás egy bokor alá. Egy kísérő küldetés volt egy szomszédos kis országba, semmi extra nem volt benne, a kíséretünk tárgya egy leheletnyit volt csak paranoiás, mikor felbérelt minket. Egész úton azon ment a balhézás, hogy de nem fog senki ráugrani a következő bokorból, sem pedig a 100 méterrel későbbiből. Mikor lepasszoltuk a csókát, esküszöm ott helyben nekiálltam volna cigánykerekezni, ha nem lettem volna olyan szinten lefárasztva, amennyire. A sensei úgy döntött, hogy egye fene, nem terheli le a geninjeit még jobban, maradunk egy éjszakát. Marha jól aludtam aznap éjjel, aztán reggel jött a hidegzuhany, hogy Sunagakuret lerohanták. Nem tudom, a sensei honnan tudhatta meg, de irgalmatlanul nagy mákunk volt, még aznap meg is kezdtük utunkat Konoha felé.
És itt is vagyunk, beértem önmagamat, mert most itt vagyok Konohában. Nem változott túlzottan nagyot az életem, csak éppen jelenleg se csapatom, sem pedig senseiem, itt mászkálok céltalanul és várom, hátha az ölembe pottyan valami, amivel elüthetem az időt.
Ország: Sunagakure no Sato
Rang: Genin
Szint: D (Genin)
Chakraszint: Jó kérdés
Kor: 14
Nem: Fiú
Felszerelések:
- 5 db kunai
- 5 db shuriken
- 1 db fuuma shuriken
- 5 m dróthuzal
- 1db szerszámosláda (sérült)
- 2 db füstbomba
- 1 db EÜ doboz (hiányos)
Kinézet: Koromhoz képest egészen alacsony vagyok, ami miatt kapom is az ívet rendszeresen, hidd el, 159 centin nem éppen könnyű az élet. Mondjuk nem panaszkodom, nem is nehéz, de na… Hallgasd te a többiek állandó cseszegetéseit. Alakom sportos, végülis ninja volnék, vagy mi a jófene… persze, legyek alacsony is, meg még dagi. Egyébként a kinézetem… nem vagyok sem egy bishi, sem pedig egy bányarém, olyan átlagos fejem van. Maximum a hajammal babrálok, hogy magasabbnak tűnjek… cseles, mi? Egyébként egészen sötétbarna, már-már fekete hajam van, tudod, fényviszonyok. Fel van zselézgetve betonra, csak elöl van egy homlokba lógó szőkésbarnás tincs. Tűnjünk ki a tömegből, ha már átlagos fejünk van. Akkor van még két darab barna szemem, illetve fülem, a bal fülemben meg egy shurikent mintázó fülbevaló. Kaptam, világos? Nem röhög. A ruházatom, nos… általában egy narancssárga póló-rövidgatya párosítást preferáltam, de mostanság beérem egy fehér-feketével is, ráadásnak még mind a két könyökömön illetve térdemen védőt hordok. Hogy miért? Mert menő és mert utálom, mikor bevágom a könyököm a kilincsbe és bezsibbad a karom. Van még nekem egy homlokpántom is, amit kb. mindenhol hordtam már, csak ott nem, ahol kellene.
Jellem: Retardált mókus megvan? Tudod, az a kattant kis állatka, aki fel-alá rohangál és közben vernyákol mint az állat. Na, én részben olyan vagyok, ha egyszer fölpörgök, akkor rosszabb vagyok, mint egy búgócsiga, gondolkodás közben pedig szabályosan árkot mászkálok a padlóba. Valaki képes megülni a seggén, bennem viszont van egyfajta cselekvési kényszer, ami szinte kötelez a folytonos mozgásra. Amúgy baromi hangos vagyok, mondjuk nem feltétlen azért, mert mindenáron hallatni akarom a hangom, csak a nagyfater olyan szinten süket, hogy otthon mindenki ordít mint a sakál, az öreg meg még így sem hall semmit, szóval ez inkább egy rossz beidegződés. De az akadémián akkor is én voltam az egyik leghangosabb és erre büszke vagyok. Jól van, azért annyira nem, soha nem voltam az a kimondottan balhés gyerek, legalábbis önmagamtól nem kerestem a balhét, de egy-egy osztályos bunyót ki nem hagytam volna semmi pénzért. Azoknak kiváló csapatépítő hatása van. Ha már csapat, akkor elmondom, hogy imádok bandázni, bár inkább azt szeretem, ha vannak körülöttem, mert egyedül nem lehet jókat ökörködni. Egyébként imádok beszélni, ha egyszer belekezdek, akkor nem lehet lelőni sem, én aztán tényleg mindenről tudok órákat dumálni. Egyébként baromi rendetlen vagyok, viszont gyűlölöm a pontatlanságot. Ez annyit tesz, hogy akkor sem rakok rendet a szobámban, ha egy-egy szemétdomb mögé ellenséges ninják táboroznak le és világuralmi terveiket szövögetik, viszont ha valaki elkésik egy találkozóról, annak tutira kockásra rúgom a seggét. Egyébként egy igazán jó tulajdonságom van, már amire büszke is vagyok, mégpedig az, hogy egészen jól meg tudom mondani, ki milyen jellem. Magyarán jó az emberismeretem.
Technikák:
- Shunshin no jutsu
- Henge no Jutsu
- Kakuremino no Jutsu
- Bunshin no jutsu
- Kawarimi no jutsu
- Vízen járás
- Függőleges felületen állás
Elsődleges elem: Suiton ( egy technikát ismer: Suiton Kaitou)
Előtörténet:
~ Általános útmutató a Kawahara klánhoz ~
Jól van, először is, pontosítsunk egy picit, mert a klán szó, mint megnevezés, eléggé relatív. Úgy értem, mit nevezünk klánnak? Több, valamilyen szinten egymással rokoni kapcsolatban álló egyének csoportja, nem? Számomra inkább a nagycsaládot, akik némileg hasonlítanak rád és tutira melletted állnak, ha esetleg valami gáz van, kivéve mikor anyád a sodrófával kerget, mert eltörted a kedvenc virágcserepét. (Hogy lehet valakinek kedvenc cserepe? O.o ) Visszatérve arra, hogy miért is hívtam relatívnak, nos, a mennyiség. Mi nem vagyunk sokan, maximum 60-an, ami szerintem az ilyen bazi nagy ninjaklánokhoz képest nem nagy, ráadásul ninjaklán sem vagyunk. Akkor nevezzem magunkat családnak? Nem, a klán menőbb. Mi, nos kereskedők vagyunk, méghozzá fegyverkereskedők. (Hííí, dílerek!!! O.O ) Általában a speciálisabb ninjafegyverek a specialitásunk, de mivel az jót tesz az üzletnek, található nálunk az alapfelszerelésből is bőven. Nem mindegyikünk kereskedő, vannak nálunk kovácsok és egyéb állatfajok, akik a fegyvereket okoskodják ki, meg persze, ninják, mint én. Valamilyen rejtélyes oknál fogva ez utóbbi elég ritka, nem is értem, engem is tanítgattak a kovácsolásra, meg egyéb vackokra, de akkor sem tudom, affinitásom sincs hozzá. Nem áll kézre a kalapács meg egyébként is, elég nekem ha az alapokat tudom, nem? Egy-egy küldetés kellős közepén tutira nem fogok neki állni mondjuk katanát szerelgetni, vagy csinálni, egyébként nem is tudnék, mert nincs meg hozzá a kellő szaktudásom. Használni sem tudom, akkor meg mit akarok? Egyébként talán ez az oka, hogy a ninjáink egy része Kenjutsuval foglalkozik.
Hadd meséljek a családomról…
Áááá, inkább nem, köszi… Jól van, nem kell a lincshangulat. Egyszer egy mangában olvastam, hogy a hősöknek tragikus múltjuk van. Banyek, akkor én már nem is lehetek hős? Csak azért kérdezem, mert rendelkezem egy darab faterral, egy darab muterral, meg két darab tesóval. De rohadt kedves vagyok, úgy beszélek róluk, mintha a boltban számolnám össze az árut. Ja, meg van egy már fentebb említett süket nagyapám, aki egyébként a klán (Mondom család) vezetője. Hogy mitől süket? Mert öreg és szerintem annyit kalapált már, hogy a dobhártyája tropa, aztán ki tudja. Mindenki tudja róla, hogyha mondani akarsz neki valamit, akkor jó közel kell menni és beleordítani a fülébe, talán meghallja. A későbbiekben apókának vagy mindenféle következetességet mellőzve nagyfaternak fogom nevezni. Közelebbi családomból sem anyám, sem pedig az apám nem ninja, általában a boltban dolgoznak, ott lehet megtalálni őket, illetve drága jó atyámat néhanapján valamelyik ivóban a haverjaival. Nem iszákos az öreg, csak néha elmegy a spanokkal kulturális kikapcsolódásra. Mint én azt mondottam volt, van nekem két tesóm is, egy nővérem, aki három évvel idősebb, mint én vagyok és ninja, valamint egy húgom, aki másfél évvel fiatalabb és nagyon nem ninja. Jól van, ezzel le is tudtam a famíliát, tehát akkor térjünk rá a főszereplőre, aki ugyebár mindig a legdrámaibb pillanatban toppan be.
~Használati utasítás Kawahara Tadashihoz~
- Bassz… - igen ám, csak éppen jelen pillanatban drámai pillanat nincsen, hacsak anyám nem veri le pillanatok múlva a fejemet, mert kihasználom a szép anyanyelvem által felkínált temérdek lehetőséget az éppen aktuális gondom kifejezésére. Most éppen csak a világgal meg az ágy sarkával van gondom, ez utóbbi persze századokkal kellemetlenebb probléma, mint bármi más. - … szuskulcs. – szépítsünk a dolgon, vagy inkább le kellene szokni a káromkodásról. De hát, az utóbbi időben volt miért visszafelé mondani a különféle imákat, mert ha a háború még nem is lenne elég, ha az ember ráadásul hontalan lesz, hát, az beteszi a kaput. A dolog miértje az, hogy Sunagakuret lerohanták… csodálatos, mi? Őszintén szólva, nem tudom, milyen volt az ostrom, Fortunának hála akkor éppen nem tartózkodtam a faluban, viszont a hír hozzánk is eljutott. Sokkoló volt. A sensei végül ide hozott minket, Konohába, megparancsolta, hogy üljünk a fenekünkön, ő pedig lekoccolt küldetésezni. Azóta a csapatunkat felbontották, azóta mindenki egyedül teszi a dolgát, már amennyire ezek között a keretek között ez lehetséges. Nem akarok panaszkodni Konohára, mert végülis befogadták a népeket, de ez akkor sem Sunagakure, ahol születtem.
Pontosan, a sivatag kellős közepén születtem egy kereskedőcsalád egyetlen fiaként, egyébként középső gyerek vagyok, ami menő. Összességében sok szép emlékem van a gyerekkoromról, barátokban sem szenvedtem hiányt, igazi örökmozgó voltam. Mint általában a korombeli srácok, minden este nyakig koszosan és elég gyakran szakadt gatyában mentem haza, aminek anyám örült is rendesen, mondván hogy lehetsz ilyen rendetlen. Jó, ebben igaza van, mind a mai napig, mert az ideiglenes otthonunkban levő szobám is úgy néz ki, mintha minimum itt vívnák a háborút, ami azért elmond rólam egy-két dolgot. De persze ahogy a mondás is szól, egy zseni átlátja a káoszt, szóval a továbbiakban tessék engem így kezelni. Ha anyámnak velem problémája volt, akkor a nővéremtől egyenesen az agyvérzés kerülgette, mert ő az én női megfelelőm, magyarán a rendszeretete is az enyémhez hasonló mértékű. Szerintem mikor ezt osztották, akkor mi elfelejtettünk sorba állni, vagy másért voltunk. Mondjuk önbizalomért, merthogy azom is van bőven. Öt éves lehettem, amikor a haverokkal a játszótéren versengtünk egy-két akademista kölyökkel, akik mindenáron a hintát akarták elszedni tőlünk. Ja, akkor még ez volt a legnagyobb problémám, hogy nem én hintázhatok, amúgy imádok hintázni. Jól van, ez után a fontos információ után vissza a történethez. Szóval belekötöttem három nyolcévesbe a magam öt éves fejével a végkimenetel persze gondolom mindenkinek sejthető… elvertem őket, legalábbis egy párhuzamos univerzumban biztosan ez lenne, de itt nálunk ők vertek el engem. Végülis az én hülyeségem, minek kötöttem beléjük. Miközben én, a csatát vesztett harcos, tápászkodtam fel a homokból, nyomoromat súlyosbítandó, még egy reccsenést is hallottam valahonnan a hátsóbbik fertályom környékéről és erre csak egy módon tudtam reagálni. Hirtelen céklákat megszégyenítő arcszínem lett, mondjuk érthető, ha egyszer valakinek elreped a seggén a gatya egy játszótéren, miután elverték, akkor tesz egy-két utazást a purgatóriumban. Úgy mentem haza, mint a ninják, ekkor fejlesztettem először ezeket a képességeimet. Egyébként honnan is jött nekem ez a ninjadolog? Körülbelül hat éves lehettem, amikor egyszer céltalanul mászkáltam a család fegyverüzletében, ahová egyébként baromira nem lehetett volna bejárásom, csak hát ugye fedezzünk fel új dolgokat, szóval ott mászkáltam egy boltnyi veszedelem között. És még csodálkozom, hogy mikor ez kiderült jóatyám történelmi méretű lecseszésben részesített, de vissza a történethez, Szóval a bolt hátsóbb részében, egy vitrinben megláttam egy katanát. Már akkor is lehetett hozzá érzékem, mert baromira megtetszett a dolog, legszívesebben ki is próbáltam volna ott helyben, merthogy a vitrin nyitva volt, de ekkor jött a nagyapám és levágott egy laza fél órás kiselőadást arról, hogy ezek a kardok milyen halálos fegyverek. Érted, egy hatévesnek, na mindegy, engem csak az a mondata kötött le, hogyha esetleg ninja lehetek, az enyém lehet. Ez az eset határozta meg a jövőbeli utamat, meg a kedves nővérem, akivel szemben mindig volt egyfajta bizonyítási kényszerem. Így hát ezzel a halovány motivációval, de jelentkeztem az akadémiára, ahová fel is vettek.
~Chibi-chan az Akadémián~
Oké, Konoha valami rohadt nagy és nekem már megint sikerült benne eltévednem, ebből is látszik, hogy mennyire kiismerem magam itt. Nem mondom, egész üdítő változatosság Sunagakure homokjához ez a falu, de azért hiányzik a sivatag, szeretnék hazamenni. Itt, Konohában kötelező a homlokpánt viselés, most is ott lóg a nyakamban, ez a leggyakoribb hely, ahová felteszem, nem is tudom, volt-e valaha a homlokomon. Szóval sétálgatok jobbra-balra, kerülgetem az építkezéseket, amikor is végül az akadémiánál lyukadok ki, ahol most szünet lehet, mert elég nagy a hangzavar az udvaron. Meg is állok egy kicsit nézelődni, mert azért elég nosztalgikus a dolog.
- Jó reggelt, senpai! – ezek a kölykök engem megvettek kilóra. Arcomra enyhén különös, olyan fellegekben járó kifejezés ül ki, majdnem belepirulok, hogy ezek engem senpainak neveztek, otthon nem nagyon hívnak így.
- Ez a törpe senpai? Tuti csak most végzett… - nem, ezek is ugyanolyan szenyák, mint otthon.
Mindig is alacsonyabb voltam a kortársaimnál és ezt ők nem is felejtették el annyiszor az orrom alá dörgölni, ahányszor csak lehetett. Most is, majd 15 évesen a 160 centit sem érem el, nem is tudom, mi lesz velem, ha mondjuk egyszer chuunin vagy jounin leszek, még akkor is geninnek fognak nézni. Akkor is ez volt a helyzet, mikor akadémiára kezdtem járni, majdnem mindig én voltam a legkisebb.
- Chibi-chan akadémiára megy. – így kommentálta a nővérem az első napom reggelén a dolgot. Megjegyzem, ő az egyetlen, aki ezzel a jelzővel illethet és még tőle sem veszem annyira jó néven, de mivel leállítani meg nem tudom, így ez van.
- Ne nevezz így…
- Majd akkortól nem hívlak így, ha ninja vagy. – egy nyolc éves naivitásával ezt még be is vettem, hát kár volt, mivel azóta is használja rajtam ezt a becenevet, de akkor még motivált is valamennyire. Persze amint letettem a geninvizsgát, rá kellett jöjjek, hogy ez a nőszemély alaposan átrázott, de akkor még ez meg sem fordult a fejemben.
Soha nem voltam sem kiemelkedően jó, sem pedig kiemelkedően rossz az akadémián, maradjunk egy erős közepesnél, mert azért arra törekedtem, hogy ne kerüljek a bukás szélére. Legalábbis ne olyan sokszor. Az, hogy fegyverkészítő családból jövök, abszolút semmit nem jelentett, tekintve, hogy előképzettségem maximum annyi volt, amennyit egy-egy játszótéri bunyó alkalmával magamra szedtem, jóformán itt fogtam először kunait. Bajba nem igazán kerültem, maximum egy-két bunyó, esetleg órai alvás volt a számlámon. Jól van, vannak olyan dolgok, amiken képtelenség nem elaludni, pláne, ha a sensei olyan szárazon magyaráz, hogy még a sivatag is sírva könyörög a receptjéért.
A Vizsga, amit a sensei csupa nagybetűvel írt le, nehogy már érezzük a nyomást, az ugyebár nem lenne túl szép tőle. Mert ugyebár miért is helyezne ránk bármiféle terhet. Én, bevallom férfiasan, a vizsga reggelén mindössze háromszor látogattam meg azt a helyiséget, ahová a királyok is általában egyedül járnak, mert olyan rosszul voltam. Mire kezdődött a vizsga, már úgy, ahogy helyrerázódtam, legalábbis az írásbeli alatt, ami aranyos logikai és elméleti kérdésekből állt. Csak az nem volt közöttük, hogy „Ha Tadashi a gyakorlati vizsgáján az egyes számot húzza és fél percen belül behívják, egy rátörő hányinger esetén mekkora sebességgel kell a 200 méterre levő fiúmosdóba rohannia, hogy ne a tanár asztalát rókázza le.” Végülis elég necces lett volna, de ez a helyzet végül nem állt fent, pedig a Bunshin no jutsu alatt komolyan küzdenem kellett vele, de szerencsémre a Kawarimi no Jutsunál már nem volt ilyen bajom. Megköszönték a részvételemet, átadták a fejpántomat én pedig boldogan rohantam a 200 méterrel odébb levő mosdóig. Egyébként érdekes, hogy alapjáraton nem vagyok izgulós fajta, de ez a szutyok vizsga kihozta belőlem… a tegnapi vacsorával együtt.
~ Kawahara a Genin ~
Nem sokáig ácsoroghattam az Akadémia előtt, mert egy-két sensei már elég egyértelmű csúnyán nézéseket lövöldözött felém, nesze neked tolerancia, mikor látom a szemükben, hogy legszívesebben szívlapáttal vernének nyakon. Mondjuk lehet, hogy csak azért, mert látják, miként unom magam halálra… előfordulhat, hogy nem bírják a semmittevést, de mit csináljak? Kergessek macskákat? Azon már egy kicsit régebben vagyunk túl és az egyébként sem macska volt, hanem kutya.
Igen, az első küldetésünk egy D szintű (szégyen, hogy ezeket D szintűnek titulálják ) állatkeresgetés volt, méghozzá egy kutyáé, amit én Bingo könyvbe raknék S veszélyességi szinttel. Igényes dolog, mikor egy ilyen lábtörlőromboló bokán harap, mikor megpróbálod kibányászni két szemetes közül, ahová befészkelte magát. Hihetetlen, hogy ezek a dögök olyan kis helyen elférnek, ahová jobb esetben be kellene ragadniuk, de nem, ez a kis szutyok két megrakott kuka között morgott, aztán egyszer csak kiszaladt és bokán harapott. Ezúton is szeretném megköszönni a sorsnak ezt a kedves kis küldetést és üzenem továbbá, hogy nyaljon sünt. Mondjuk egy genincsapatnak milyen küldetést lehet adni? Hajtson fel egy bűnözőt, vagy mi? Kezdjük az alapoknál, hogy a kölykök szokják a munkát, mondjuk ezeknek a gagyi küldetéseknek volt is pozitívuma amellett, hogy egy idő után nagyon idegőrlőek tudnak lenni. Például lehet mellettük rendesen edzeni, ami azért ráfér egy ninjára, nem? Főleg, hogy időközben kitört a háború is, tehát pláne fontos volt a képzés. Persze mi is az alapoknál kezdtük, megtanultunk chakrával fára/falra mászni. Igazából baromira utáltam ezt az egészet, mert egyrészt eleinte rohadtul béna voltam és állandóan leestem, másrészt a sensei megmondta, hogy amíg ezek nincsenek meg, nem fogunk komolyabb küldetéseket megcsinálni, macskákat kergetve megyünk nyugdíjba. Onnantól kezdve az elém kerülő összes függőleges felülettel megpróbálkoztam, úgy voltam vele, hogyha beledöglök, akkor is felmászom rájuk, menni fog ez. Láss csodát, egy hétnyi masszív lepotyogás után már úgy álltam a plafonon mint egy rendes csillár, ezzel ráhozva a frászt az őseimre. Csináltam mindezt addig, amíg a vér bele nem szállt a fejembe és le nem zúgtam. Még egy pukli az így is igen széles repertoáromba. A sensei be is tartotta a szavát, most már egy szintel feljebb léptünk a létrán, gyerekekre vigyáztunk. Igen, a sensei mindig is szeretett poénkodni, erre már szinte az első pillanatban rájöttünk, csak a mi kárunkra szerette ezt csinálni. Egyébként jó arc, bírom, de komolyan… Nos, miután egy kisebbfajta parasztlázadást robbantottunk ki, a sensei végül befogta a szánkat a vízen járással. Ezt már tanulni is érdekes volt, merthogy Sunagakureban minden van, csak folyó meg természetes tó nem. Végülis mit vársz a sivatag közepén? A legközelebbi oázis is olyan távolságra van, amit ennyi miatt nem éri meg megtenni. Szóval medencékben és víztározókban próbálkoztunk, persze messzire elkerülve az ivóvizet, mert különben jön az egészségügy és tarkón csapdos minket. Mindenesetre ennyi vizet egyhuzamban még az életben nem nyeltem, mint ez alatt a cirka egy hét alatt. Nem kellett félnem a kiszáradástól és ráadásul nem is én voltam a legbénább benne. Ezek után sem feltétlen küldetésre mentünk, hanem ki a sivatagba. A sensei azt mondta, hogy egy sunagakurei ninjának kötelezően ki kell ismernie magát és bakker, tudod, hányszor és hányféleképpen fel lehet dobni a mamuszt a sivatagban? Azért úgy alaposan meglepődtem, de végülis ez a z egy hetes túlélőgyakorlat sem volt haszontalan. Innentől kezdve tényleg beindultak a dolgok, voltak komolyabb kísérői feladataink országon belül, hajtottunk fel pár bűnöző lelket, akik letértek a helyes útról. Na igen, az egymás gyilkolászása már enyhén ez a kategória. Persze még így is becsúszott egy-két macska, de hát előfordul az ilyesmi. Ráadásul rengeteget edzettünk és a sensei úgy döntött, hogy már pedig nekünk meg kell ismernünk az elemeinket, mert soha nem tudhatjuk, mi lesz holnap és ki lesz a tanítónk. Így hát előkerültek a chakraérzékeny papírok és megkezdődött a próbálkozás. Azt szokták mondani, hogy a Szél országában a legtöbben Fuuton használók, hát nem tudom, biztos, én mint kiderült, nagyon nem tartozom a nagy többségbe. Élénken emlékszem (persze, mert alig egy hónapja történt), hogy az a tetves papír átázott.
- Na ne már! – azóta sem jutott eszembe jobb kifejezés, csak obszcénabb. Ezek után gondolom észrevehető, hogy nagyon nem jövök ki ezzel a dologgal, mármint az elsődleges chakraelememmel. Bővebben kifejtem, hogy miért nem… mert szívás! Egy rohadt sivatagban víz elemmel? Mint annak már tüzetesebben utánanéztem, nem egy rossz elem, sőt, vannak is tetszetős technikák, de akkor is sunagakurei vagyok, ráadásul nem fair, miért nem fuuton? A környezetemben mindenki szél elemű. Nos, a gyerekes picsogásomat még az utolsó küldetésünkön sem tudtam félretenni, a sensei szerintem komolyan gondolkodhatott azon, hogy ott hagy engem a sivatag közepén, vagy elás egy bokor alá. Egy kísérő küldetés volt egy szomszédos kis országba, semmi extra nem volt benne, a kíséretünk tárgya egy leheletnyit volt csak paranoiás, mikor felbérelt minket. Egész úton azon ment a balhézás, hogy de nem fog senki ráugrani a következő bokorból, sem pedig a 100 méterrel későbbiből. Mikor lepasszoltuk a csókát, esküszöm ott helyben nekiálltam volna cigánykerekezni, ha nem lettem volna olyan szinten lefárasztva, amennyire. A sensei úgy döntött, hogy egye fene, nem terheli le a geninjeit még jobban, maradunk egy éjszakát. Marha jól aludtam aznap éjjel, aztán reggel jött a hidegzuhany, hogy Sunagakuret lerohanták. Nem tudom, a sensei honnan tudhatta meg, de irgalmatlanul nagy mákunk volt, még aznap meg is kezdtük utunkat Konoha felé.
És itt is vagyunk, beértem önmagamat, mert most itt vagyok Konohában. Nem változott túlzottan nagyot az életem, csak éppen jelenleg se csapatom, sem pedig senseiem, itt mászkálok céltalanul és várom, hátha az ölembe pottyan valami, amivel elüthetem az időt.
Kawahara Tadashi- Játékos
Adatlap
Szint: C
Rang: Genin
Chakraszint: 160
Re: Kawahara Tadashi
Hidan Kedd Júl. 07 2015, 00:14
Üdv ismét közöttünk! Hol voltál Te eddig..? 
Nagyon tetszett az előtörténeted, kevesen tudják ilyen jól használni az E/1-es narratívát, és kifejezetten üdítő volt egy "átlagos" családból származó shinobi történetét olvasni a sok meggyötört bosszúálló között
Előtörténeted elfogadom, jó játékot!
Kezdő chakra: 130
Ajándék technika: Mizu Bunshin no Jutsu
Rang: Genin
Pénz: 2000 ryou
Írj adatlapot és hajrá!
Nagyon tetszett az előtörténeted, kevesen tudják ilyen jól használni az E/1-es narratívát, és kifejezetten üdítő volt egy "átlagos" családból származó shinobi történetét olvasni a sok meggyötört bosszúálló között
Előtörténeted elfogadom, jó játékot!Kezdő chakra: 130
Ajándék technika: Mizu Bunshin no Jutsu
Rang: Genin
Pénz: 2000 ryou
Írj adatlapot és hajrá!
Hidan- Adminisztrátor
Adatlap
Szint: S
Rang: Akatsuki
Chakraszint: ⎊
1 / 1 oldal
Engedélyek ebben a fórumban:
Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.