Kawahara Tadashi

Az utolsó küldetés
//Kiegészítő az előtörténethez, mert ott csak minimálisan lett kifejtve a Konohába kerülés és az utolsó küldetés.//

Ott vesszük fel történetünk fonalát, ahol az előtörténetben is megemlítettem, mégpedig a megbízónk különböző módokon való láb alól eltételénél. Persze, nem nyírod ki azt, aki a melót adja, de a képzeletünk a saját kis külön világunk, ott meg lehet tenni, méghozzá olyan brutális módokon, ahogy azt nem szégyelljük. Most éppen én is ezen vagyok, illetve menet közben álmodozom, aminek az a vége, hogy az arcomba kapok egy faágat, ami jóformán gyors tereprendezést hajt végre a pofázmányomon. Persze, én lettem a kiröhögés tárgya, még paranoia kapitány (az ügyfél) is jót derült rajtam, meg a baleseten, amit az egyik csapattársam (Rei, fiú, 14 éves) okozott.
- Köszi… - morogtam az orromat vakargatva, merthogy igazából ott ért engem a csapás. Ezen a küldetésen már nagyon nem kell sok a kiakadásomhoz, már így is kissé felfokozott (konkrétan az agyfrász közeli) állapotban jöttem el Sunagakureból. Igazából konkrétan a bolhából gyártottam elefántot, miután a sensei elemi chakra edzést kezdeményezett velünk, nekem meg a Suiton elem jutott. Micsoda probléma, igaz? Igazából kissé irigy voltam Ayamera (lány csapattársam, 14 éves) és Reire, akik mindketten Fuuton beállítottsággal rendelkeztek, mert Sunagakureban ők vannak többségben. Ráadásul úgy gondoltam mindig is, hogy az az egyik legmenőbb elem, naná, hogy én is azt akarom. Mostanság, hogy kissé utánanéztem Konohában a Suiton elemnek, már nem tartom olyan gáznak, sőt egyenesen menőnek találom. A morgásomat még egy C szintű küldetés sem tudta megszüntetni, ettől sem lett jobb a kedvem, pedig az ilyenek engem mindig fel tudtak dobni. Összesen, ha jól emlékszem, akkor 5 C szintű küldetést teljesítettünk a csapatommal, ez volt a 6. (Előtörténet szerint itt Tadashi 14 éves, két éve Genin, ha nem reális ez a szám, akkor újat matekozok ki. ) A feladat pedig egy egyszerű kísérgetés volt A pontból B-be, igazság szerint simán D nehézségi szintű volt, mert sem támadás, sem egyéb bonyodalom, csak a csóka paranoiája volt klinikai eset. Minden második bokorra azt hitte, hogy minimum szökött ninják fognak kiugrálni belőle és játszanak velünk kicsi a rakást, nem lehetett meggyőzni az ellenkezőjéről, a sensei ( Kawakami-sensei, nő, Jounin szintű) már a sivatagban felhagyott a győzködésével. Mondjuk egy pillanatra azt hittem, hogy elássa, vagy otthagyja valahol, de aztán moderálta magát. Érdekes, mert általában ő az első, aki batár nagy kiakadást rendez le az ilyenek miatt.
- Mehetnénk már?! – hűha, a megbízónk tényleg bal lábbal kelt fel, már a másik kiröhögése sem képes lekötni. Mondjuk ez sem elég ahhoz, hogy az általános jókedv alábbhagyjon, röhögnek ezek rajtam tovább és még az én arcomon is megjelenik egy mosoly. Végülis süt a nap, csiripelnek a madarak és még meleg is van, szóval semmi ok a depire. Az amúgy sem az én stílusom. Meg aztán már csak kétnapi járásra vagyunk a célponttól, ahol megszabadulunk ettől a zsenitől és mehetünk haza. Úgy érzem, elérkezett az idő, hogy bemutassam a megbízónkat, aki jelen esetben egy kereskedő nulla szállított áruval és tele bukszával. Gyümölcsöket hozott Sunagakureba, aztán eladta őket és rájött, hogy tele tárcával nem mer hazamenni, így hát felbérelt egy csapat ninját, a Kazekage meg nekünk adta a küldetést. Gondolom azért, mert a veszélyességi szintje minimális, a C besorolás valószínűleg a legyalogolandó távolság miatt van, cirka 1 hét. Ergo jó sokat kell kutyagolni és ha egy paranoiással vagy, akkor ez a táv sokkal többnek tűnik, márpedig emberünk most is rettegve néz körül, hátha most. Nem tudom, mennyi lehet a csávónál, de ha ilyen pofát vág, gyakorlatilag céltáblát is festhet magára. Tegnap este például egy kisebb faluban szálltunk meg, ennek a tagnak meg végig a tárcáján volt a keze, nehogy valaki kicsórja. Majd pont, mikor négy ninja gyűrűjében közlekedik, jön egy életunt retardált zsebtolvaj és ráveti magát. Nem mondom, megnézném azt a műsört, bár lehet nem sok látnivaló lenne, mert a sensei még röptében szétkapná. Láttam már rá példát, szóval tapasztalat.
- Jól van, srácok, induljunk tovább. – adta ki a sensei a menetparancsot, majd a kis társaság élére állt és elindult, de azért még maradt ideje beszólni. – Tadashi, te pedig vigyázz a faágakkal ott hátul! – persze, hogy ki kell röhögjön, eddig túlzottan csendben volt. Amúgy sem tudom, honnan jött az az agybeteg ötlete, hogy én legyek a sereghajtó, Rei sokkal jobb lenne erre a célra, neki legalább van egy bábja. Mondjuk amilyen penge bábos… inkább így jövök hátul, biztosabb. Egyszer kihívott a srác, hát, nem volt egy nagy harc azt azért el kell mondjam, a bábjával nagyon béna. Olyan elnagyolt mozdulatokat képes tenni vele, hogy mindenbe beleakad, vagy mindenen fennakad, szóval azzal nem nagy ellenfél. De ha egyszer lerakja és inkább pusztakézzel verekszik, na akkor lehet ám becsokizni, nem is értem, minek enged ennyire az apja nyomásának. Én például nem engedtem a sajátoménak, mikor ő próbált meg hatni rám. Nem sokkal a genin vizsgám előtt történt a dolog, gondolom összebeszéltek anyámmal, hátha le tudnak beszélni erről. Oké, az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy sohasem nézték jó szemmel a shinobi lét felé való törekvéseinket, viszont nem akadályoztak és aggályaik ellenére száz százalékig mellettünk álltak. Féltették a gyerekeiket, amit nem csodálok, mert ninjának lenni nem egy életbiztosítás, elég csak a mostani háborúra gondolni, szóval valamilyen szinten megértem az álláspontjukat, de ez akkor sem változtat a dolgon, hogy ninja vagyok. Szóval, megkértek, hogy hagyjam ott az akadémiát és inkább a család boltjában kezdjek el dolgozni, én persze ezt élből elutasítottam, valahogy a shinobi lét sokkal izgalmasabbnak tűnt. Ugyanezt eljátszották a nővéremmel és velem is, szóval… azt a cirka két hónapot, ami akkor még a vizsgámig hátravolt, konkrétan végigveszekedtük. Érdekes volt, de végül nem próbáltak meg erőszakkal eltéríteni erről az útról, amikor pedig megkaptam a fejpántomat, elkezdtek beletörődni a dologba. Ez a beletörődés még most is tart, valószínűleg soha nem fognak igazán, de egyelőre nem tudnak vele mit kezdeni.
Már alkonyodott, mikor a sensei egy kisebb tisztás felé kezdett minket vezetni, mivel jelenleg két falu között voltunk, a környéken nem nagyon van semmiféle út menti fogadó, illetve volt, azonban a háború nem tesz jót az ilyen kereskedőknek, akinek volt itt fogadója, az szépen tönkrement, szóval marad a sátorozás. Igazából engem nem zavar a dolog, szeretek sátorozni, pláne, hogy itt fás területen vagyunk, a sivatagban sokkal keményebb a dolog, ez itt viszont más. Szeretek a szabad ég alatt aludni, mert ha őrségben vagyok, akkor akár a csillagokat is nézhetem. Persze a kereskedőnek nagyon nincs ínyére a dolog, már miért lenne, itt nincs négy fal, ami megvédheti a hátsóját, maximum a sátor, amiben ő fog aludni. Naná, nekünk elég egy tábortűz meg egy hálózsák, ő meg kényeskedik itt. A sátorban ugyanúgy felzabálják a szúnyogok, szóval ebből a szempontból teljesen mindegy. A sensei már éppen kezdené kiosztani a feladatokat, amikor megzörren az egyik bokor, ami jól frászt hoz mindenkire, legalábbis rajta kívül. A kereskedő ordítva Ayame nyakában köt ki, én és Rei fegyvert rántunk, a sensei meg totál nyugodtan áll egy helyben. A bokorból hamarosan kiugrik egy vaddisznó, aki talán jobban megrémül tőlünk, mint ahogyan mi frászt kaptunk tőle. Pillanatokon belül megfordul, majd elszalad abba az irányba, ahonnan jött.
- És ott fut a vacsink. – csóválta meg a fejét a sensei, majd ránk nézett. – Fiúk, külön kérvényt kell benyújtsak, vagy önmagatoktól is utána mentek?
Oké, hát ez így laza lesz, gyorsan összenéztünk Reivel, majd a malac után vetettük magunkat. Végre egy kis izgalom ezen a küldetésen, persze a disznó addigra már szerintem a világból is kiszaladt, már amennyire szerencsétlen frászt kapott a kis csapatunktól. Mivel emberi közelségben nem találtuk meg, el meg nem szerettünk volna tévedni, így visszafordultunk és elindultunk a táborba.
- Megérkeztek a nagy vadászok. – vigyorgott Ayame a már akkor égő tábortűz mellől. – És hol van a malac?
- Elszaladt. – adta meg a tömör feleletet Rei és ledobta magát a tűz mellé.
- Hát, akkor marad a készétel. – bökött a sensei a tűz felett lógó kannára. Mondjuk még mindig jobb ez, mint a táptabletta, attól hányingert kapok és valószínűleg nem csak én. Aki kitalálta azokat a szarokat, remélem mindegy egyes nap azokon a vacakokon él, hogy érezze a törődést. – Jól van, evés után mindenkinek tartok egy kis tájékoztatást, Ön pedig – itt a sensei az ügyfélhez fordult. – amíg eligazítom a csapatomat, lefekhet aludni. Reggel nyolckor indulunk.
A kereskedő bólintott és némán evett tovább, ahogyan mi is. Már valószínűleg elege volt a társaságunkból, mondjuk nekünk is az övéből. Vannak ügyfelek, akikkel tök jól el lehet bratyizni, de ezzel a csókával nagyon nem. Még első napon próbáltam vele beszélgetni, de miután jóformán kirakott a lábtörlőre, inkább felhagytam ezzel. Nagyon utálom, mikor lábtörlőnek, minimum házőrző kutyának néznek csak azért, mert ninja vagyok és az a dolgom, hogy ebből a szempontból kiszolgáljak másokat. Semmivel sem vagyok ettől kevesebb, csak ezt elég sokan nem veszik figyelembe, ezeket nem is tudom megérteni igazán. Nem is tudom tolerálni az ilyen viselkedést, de mivel mint mondtam, megbízót nem vágunk pofán, így ezt cseszhetem. Miután végzett, el is vonult aludni, a sensei pedig megvárta, amíg mi is befejezzük a kaját és csak azután kezdett el ismét beszélni.
- Na srácok, holnap végzünk, aztán indulhatunk haza.
- Vééééégre. – kommentálom a dolgot, miközben összetöröm a kezemben levő evőpálcikákat.
- Szóval a városban, ahová le kell szállítanunk az ürgét, van egy-két fürdő.
- Ohó, koedukált? – vigyorodott el Rei.
- Szánalmas vagy. – fintorodott el Ayame a csapattársunk kijelentése miatt.
- Mondjuk tényleg opcionális kérdés… Nem szeretnék aszott nyanyákkal egy vízben ázni. – tettem hozzá csak viccnek szánva, de Ayame ezt már nem tolerálta és jól vállba boxolt.
- Na jó, elég volt! – a sensei elejét vette a további viták kialakulásának és inkább visszavette magához az irányítást. – Arra gondoltam, hogy egy kis jutalom gyanánt a jól végzett munkáért a holnap estét ott töltjük, és csak másnap indulunk tovább, mit szóltok?
Gondolom az teljesen egyértelmű, hogy senkinek nem volt ellenvetése ezzel kapcsolatban. Miért is lett volna? Egy ilyen meló után jólesik az embernek a pihenés, márpedig nem lehet másképp ezeket levezetni az én fogalmaim szerint, mint egy forró fürdővel. Szeretem a tartalmas kikapcsolódást, na, Rei meg kukkolni, ő azért szereti.
Az éjszaka is hasonlóan csendes volt, mint az eddigiek, leszámítva az ügyfél őrült horkolását. Nem is értem, hogyan lehet ennyire üvöltve csinálni, szerintem mondjuk direkt volt, már ha az ilyet meg lehet játszani. Szóval, egy „pihentető” alvás után reggel menetrend szerint el is indultunk az úti cél felé, amit egy eseménytelen fél nap után el is értünk. Magyarán ugyanúgy telt ez az egész, ahogyan az utóbbi egy hét, semmi támadás, de még egy arra tett szándék sem, szóval éljen. Én már jóformán attól elkezdtem cigánykerekeket dobálni, hogy megláttam a kaput. Megváltás, tényleg, már unatkoztam és jó lenne visszatérni. Akkor elkezdhetek végre otthon edzeni.

***

- Mit szólsz, milyen jó fej volt már a sensei, hogy ezt megengedte nekünk? – kérdezte Rei a fürdőben, miközben lentebb csúszott a meleg vízben. Körülbelül délután fél három lehetett, mikor megérkeztünk ebbe a faluba, magyarán leszállítottuk az ügyfelet, aki pedig egy zsétől dagadó erszényt adott oda a senseinek, megköszönte a szolgálatainkat és lelécelt inni. Mondjuk felőlem innentől kezdve azt csinál, ami neki tetszik, ha akarja, akkor olyan részegre issza magát, hogy még a villanyoszlopba is beleköt, amiért az egyenesen áll. Egészségére, nekem valahogy az alkohol olyan dolog, hogy nem szívesen nyakalnék be belőle sokat, legalábbis részegségig biztosan nem innám magam. Szeretem tudni, hogy mit cselekszem. Csapattársam kérdésére csak diplomatikusan megvonom a vállam és eleresztek néhány buborékot az orromból. Ja, megint vízilovasat játszom, csak a fülem van kint a vízből. – Szerinted…
- Nem… - mondjuk csak levegővétel miatt jöttem fel, de ha már ott vagyok, akkor megakadályozom, hogy ez az idióta valami kapitális marhaságot csináljon. Képes rá, tapasztaltam már egyszer-kétszer ez alatt a két év alatt.
- Nem is tudod még, hogy mit akartam kérdezni…
- De… Pont ezért mondtam azt, hogy nem…
- Ne már, Tadashi, egészséges kamaszok vagyunk… csak egy pillantást… - most miért néz rám úgy, mint aki engedélyt akar kérni?
- Ha ki akarod magad nyíratni colos, csak hajrá, engem hagyj ki ebből… - és most érzem úgy, hogy a forró víz a fejembe száll. Tudni kell abbahagyni az ázást is, különben úgy kiüt, hogy holnap nem fogok tudni kikelni az ágyból. – Ne ázz sokáig, még összemész, colos…
- Aha, szóval te ezért lettél ilyen törpe, Chibi. – erre már tényleg nem tudtam hogyan reagáljak, szóval a nemzetközi elfogadottal kimásztam a medencéből és elvonultam aludni.

***

Reggel kipihenten ébredtem, talán gyanúsan későn is, ami otthon nem érdekelne, de hamar rájöttem, hogy nem otthon vagyok.
- Végre felébredtél, Tadashi. – ha eddig nem lepődtem meg, akkor most igen, merthogy az egyik személy, aki a futonom mellett ült, az Ayame volt. Határozottan nem tudom, hogyan kerülhetett ide. – Hogy lehet ilyen sokáig aludni?
- Jól… - feleltem, miközben ásítva felültem a fekhelyemen.
- Mindig ilyen fura a hajad reggel?
- Fura?
- Még nem állította be a sérót. – vigyorgott Rei. – Amúgy ja, tiszta fura vagy így, lenyalt hajjal.
- Jól van, le lehet rólam szállni… egyébként is, mi ez a csoportos megbeszélés? – valami gyanús nekem abban, hogy ezek ketten így összegyűltek és egyébként is, nem kellene már régen úton lennünk hazafelé?
- A sensei eltűnt. – ettől az információtól sikeresen lehidaltam. A sensei nem szokott csak úgy lelépni, mindig szólt eddig, ha valahova el kellett mennie, nem hagyott minket csak úgy ott valahol. Tutira kell legyen valamilyen indoka egy ilyenre. Gyorsan kikeltem az ágyból és felöltöztem, hátha a sensei addig megjelenik, azonban még körülbelül másfél órán keresztül hiába vártunk. Éppen kint ücsörögtünk a cuccainkkal a hotel előtt, amikor egy pukkanással a sensei termett előttünk. Nem olyan volt, mint máskor, az arcáról semmit nem lehetett leolvasni, a szemei viszont furcsán csillogtak. Még sohasem láttuk ilyennek és ez egy kissé meglepett minket, azonban egyikünk sem mert semmit megjegyezni.
- Indulunk. – csak ennyit mondott és utána egy jó darabig nem is szólalt meg többet. Igazából az első dolog, ami mindhármunknak feltűnt még a faluban, hogy a senseit alig hallani, pedig nem egy csendes nő, szereti kiereszteni a hangját, most pedig némán haladt a főutcán. A másik az irány volt, ami feltűnt, de igazából időnk sem volt megkérdezni, miért, mert olyan sebességgel indult el, hogy utolérni alig bírt. Mi történhetett, hogy Kawakami sensei ilyen, nem is tudom, nyugtalan? Nem is igazából nyugtalan, hanem… megtört talán. Igen, ez az igazán jó kifejezés rá. Mikor már lassan egy órája haladtunk ezzel a tempóval, kezdtünk kissé idegesek lenni, folyamatosan egymásra nézegettünk és a sensei hátát figyeltük. Valakinek meg kell törnie a csendet, én pedig magamra vállaltam a szószóló szerepét és megpróbáltam beérni a senseit. Nem volt egyszerű feladat és amikor mellé értem megszólítani sem. Még mindig nem lehetett rajta semmilyen érzelmet felfedezni, csak a szeme csillogása árulkodott arról, hogy igenis vannak érzelmei.
- Öhm… sensei… - sohasem voltam jó az ilyenekben, nem is értem, miért nekem kell a közvetítő szerepét játszanom. Tiszta hülyén érzem magam, most mi a francot kezdjek a helyzettel? Eddig terjedt a tudományom, de tényleg, ám még mielőtt újra kinyithatnám a számat, a sensei hirtelen leugrik és megáll. Nekem nem sikerült ilyen hamar reagálnom, szóval egy-két fával odébb fékeztem le, kissé morogva ugráltam vissza. – Sensei, legalább szólj, ha ilyet…
- Sunagakuret megtámadták. – alig hallottuk, mégsem kérte senki, hogy ismételje meg. Hallottuk, kiválóan, de mégsem hitte el senki. Nem, ez biztosan nem történhet meg, hiszen Sunagakure az Öt nagy egyike, ez a falunkkal nem eset meg, lehetetlen. Legalábbis ez járt mindenki fejében. Erősek vagyunk, egy erős ninjafalu vagyunk, mégis hogyan támadhatná meg bárki is? Képtelenség. – Iwagakure megtámadta a falut. Nem voltak ellenfelek, a falu elesett. – ez nem igaz, a falu egy erőd gyakorlatilag, mégis hogyan foglalhatták el? Hiszen olyan nagy és erős és… a családom. Le kellett ülnöm, a lábaimból kiszaladt az összes erő, nem bírtam megtartani saját magamat. Háború van, ezt tudtuk, tudtuk, hogy nem veszélytelen most az élet, de arra álmomban sem mertem gondolni, hogy ez megtörténik. Most pedig itt vagyunk és…
- De akkor miért nem hazafelé megyünk? – nem akartam megszólalni, mégis megtettem, önmagától mozdult a szám. Hová megyünk, mikor a falunknak szüksége van ránk?
- Ha Konohába értünk, akkor majd megfelelő tájékoztatást kaptok, most pedig indulás. – meg sem várta, hogy reagálunk-e valamit, ő már el is indult, nekünk pedig kedvünk sem volt ellenkezni.

***

Két nap múlva értünk Konohába, fáradtan, megtörten. Nem egy vitát folytattunk le azóta a senseiel, hogy vissza akarunk menni, tenni akarunk valamit, de ő hajthatatlan volt. A végén már jóformán megfenyegetett minket, hogyha kell, kiüt és úgy vonszol el Konohába. Itt sem volt olyan a fogadtatás, amit reméltünk, de legalább befogadtak minket. Az első éjszakánkat egy ideiglenes szálláson töltöttük, aztán miután megbizonyosodtak róla, hogy igen, mi azok vagyunk, akiknek mondjuk magunkat, mehettünk a többi sunagakurei menekülthöz. Az én családom itt volt, kivéve a nővéremet, ő maradt harcolni. Hallottam dolgokat, hogy egy csapat shinobi hol húzta meg magát, de csak reménykedni tudtam abban, hogy ő is ott van. Remélem túléltem.
- Srácok, nem is tudom, mit mondjak. – mikor negyedik napja voltunk Konohában a sensei az egyik kiképzőterepre hívott minket. Nem tudtuk, mit akarhat tőlünk, miután az utóbbi napokban a színét sem láthattuk. – Kezdem az elején. A helyzetre való tekintettel a csapatunkat feloszlatják, innentől kezdve a Hokage alatt szolgáltok, ő rendelkezik veletek.
- De…
- Valószínűleg új csapatba kerültök amíg ennek vége.
- És a sensei?
- Én visszatérek a Szél országába az ottmaradt csapatainkhoz és ezért hívtalak ide titeket. Szeretném megköszönni az elmúlt két évet és sok szerencsét kívánni a továbbiakban.
Szóval így veszítettük el a mesterünket is. Nem tudjuk mi van vele, valószínűleg sunagakureért harcol, ahogy azt sem tudom, mi van a nővéremmel. Én jelen pillanatban kezdek belesüllyedni a totális depresszióba, hála a semmittevésnek. Tenni akarok valamit a hazámért, valamit, amivel kihúzhatom a bajból. Nem akarok csak úgy itt ülni és várni, amíg mások megvívják helyettem a háborút, erősebb akarok lenni, ehhez viszont egy csapatra lesz szükségem…

// A csapattársakat illetve a senseit azért nem bontottam ki jobban, mert valószínűleg ez volt első és utolsó alkalom, hogy használtam őket. //