Shenjino Arisa

**Shenjino Arisa** Vas. Aug. 16 2015, 23:14

Rögös úton az új otthonomban pt.1
Fejlődésem története

- Miru... vajon mennyit érnék veled a chunnin vizsgán? - Annak igazat adok, hogy jó messze van még az a bizonyos nap, de én se maradhatok egy szinten, folyamatosan fejlődnöm kell. Nélküle... nem fogok semmire menni. Húha, de nagy okosságot mondtam, magától értetődő az egész. Eszement. Viszont, abban is igazat kell adnom, hogy szegény drágám se egy jó befektetés hosszú távra, ráadásul Konohában vagyunk, nincs minden második boltban harci báb. Pénzem sincs – legutoljára mikor számoltam, körülbelül 1800 ryu volt a pénztárcámban. Le vagyok teljesen égve, szánalmas.
- Még is, mit lehet még beléd rakni? - Hogy őszintén megmondjam, még nem tanítottak meg arra, hogyan is alakítsam át a bábjaimat, ahhoz túl korán kerültem el otthonról. Ott rengeteg tehetséges mester lett volna, aki átadhatta volna a tudását, már ha nem történt volna meg az a szörnyűség, ami miatt elhurcoltak. Néha még mindig azon gondolkozom, hogy egyszer csak megszökök innen és visszarohanok az otthonomba, de egy pillanat lenne és kivégeznek. Ahhoz túl gyenge vagyok, amit nem engedhetek meg magamnak. - Erősebbnek kell lenned. Vagy le kell váltsalak. - Most komolyan a saját fegyveremet fenyegetem? Igaz, ez nem is fenyegetés, inkább pusztán tényközlés volt. Egy Miruval bárki elé állok, már veszett fejsze nyele.
- Gyenge vagyok. - Csak úgy belém szúr a felismerés. Na nem mintha minden velem egy idős olyan hű de nagy hatalommal rendelkezne, de teng bennem a versenyszellem és a fejlődésvágy, mint minden egészséges ninjában. Tökéletesebb, erősebb harcos akarok lenni. Azzal csak egy hatalmas levegőt veszek és benyúlva az íróasztalom alá, kihúzom a legalsó fiókot. Először nem akartam elfogadni az ajánlatot, mert ezen a téren tapasztalatlan vagyok, de még így is jobban konyítok hozzá, mint a konohaiak kilencvenöt százaléka. Pénzt is adnának érte, ami úgyszintén pluszt ad hozzá. Na meg, némi tapasztalatszerzés se árt, később a hasznomra lesz.
Ismét csak kinyitom a borítékot és harmadára olvasom el a benne nyugvó, kacskaringós betűkkel tarkított levelet.
A tűz országában is vannak vállalkozó kedvű shinobik, akik egy-egy sunagakurei útjuk során tanultak ezt-azt az ottaniaktól. Saját véleményem szerint ostobaság ezt a tudást idegeneknek átadni, hisz még is csak egyedi harcmodor, és minél kevesebben ismerik, annál sikeresebben tudjuk ellenük használni, ezért is nem akartam belemenni. De akármennyire is mérlegelek, még is csak visz rá a szükség.

Igen, ennek a sötét gondolatomnak is volt egy előzménye, mindazok mellett, amiket eddig felsoroltam.

*~*~*~*~*~*

Pár napja volt szerencsém egy betöréses ügyben segíteni. Hokage-sama bízta rám a küldetést, mivel eléggé félvárról vette az egész főnökség a témát, ezért is nem a csapatom ment „Hadd edzenek tovább.” felszólalással. Az elején még tökéletesen egyet is értettem ezzel, hiszen valószínűleg egy „egyszerű” polgár volt a tettes, annak elkapására pedig valószínűleg egy hozzám hasonló genin is megfelelő. A város ezen részén pedig kifejezetten inkább kereskedők éltek, a betörés is elég ótvarul sikerült, már ha szabad így kifejeznem magamat. Teljesen alap hibákat ejtett az elkövető, mint például, hogy mikor betörte az ablakot, a ruhája ujjának legalább negyede ott maradt leszakadva. Vagy, hogy nem figyelt a szemtanúk elmondása szerint arra, hogy feltűnés nélkül csinálja. Nyilván, ha csöndben maradt volna, talán szemtanúk se lettek volna. Rajtam kívül csupán egy chunnin volt az ügyön, de látszott, hogy neki se fűlik a foga hozzá, így elintézte annyiban, hogy Yamatot – egy, a nyomkövetésre kiképzett ninjakutyát - aggatta a nyakamba. Innentől valamennyire össze lehet rakni azt, hogy mi is következett ezután. Ott a termetes méretű ruhacafat, telis-tele remek illatnyommal, ami után már seperc alatt lehet keresni.
- Aztán csak az lesz, hogy odamegyünk, letartóztatjuk az illetőt és hívjuk az illetékeseket. - Elkövettem az egyik legnagyobb ninja hibát; alábecsültem az ellenfelemet. Valószínűleg, ezzel Yamato is tisztában volt, de rám hagyta, hadd tanuljak csak a saját hibámból, hisz azt mindenki jobban megjegyzi. Így utólag, nem tudom, hogy köszönetet mondjak érte, vagy haragudjak rá, de most már nem is ez számít.
Annak rendje és módja szerint, sikeresen a nyomára bukkantunk a fickónak, ki nagyban azon volt, hogy elhagyhassa a város elég terebélyes határát. A kis naiv. Látszólag azt hitte, hogy büntetlenül megúszta a tettét, mert ugyan csak ráérősen cammogott szinte a szekérrel. Maga poros, bordó öltözékében és a napfénytől védő szalmakalapjában elégedett vigyorral vezette a szürke lovát, miközben ment a kijelölt úton. Legszívesebben egyből letöröltem volna a képéről azt a jelenséget, amiért azt hiszi, ilyen egyszerű innen elszökni. Már indultam is volna utána, mikor megakadt a tekintetem az oldalára kötött katanán. Ott ékeskedik, mintha csak gúnyosan sugallni akarná nekem, hogy nem lesz ez olyan egyszerű menet, de úgy voltam vele, hiába van, ha nem tudja rendesen használni. Ennyivel le is rendezem minden rossz érzésemet, és körbekerülve a mozgó objektumot elé vágok a poros földúton, ezzel megállítva.
- Álljon meg! - Határozottan kiáltottam rá, bár azért jegyezzük meg, hogy én tizenöt éves kislány létemre próbáltam megfélemlíteni egy talán harminc éves férfit, akinek ráadásul fegyvere is van. Na, most ki is volt a naiv? Yamato, mintha tudta volna, hogy mi lesz ennek a végkimenetele, már egy pillanat alatt elszelelt, mint utólag kiderült, a velem dolgozó chunninért.
- Ki vagy te, taknyos? - Látszólag megemelte az egyik, borzos szemöldökét, amint megpillantott engem, de cseppet se tűnt ijedtnek. Sőt! - Szóval, egy ilyen kislányt küldtek utánam?
- Ne bízza annyira el magát! - kiáltottam felé kicsit mérgesen. Hogy mer így lenézni?
- Menj vissza a lerohant faludba, kisgyerek! - Hogy képes ezen így vigyorogni? Hogy emberek százait mészárolták le, és elfoglaltak egy egész falut? Majd, ha az ő családját is kiirtják, akkor örömködjön ennyire! Paraszt.
- Az a feladatom, hogy vissza vigyem – közöltem vele a tényt. Elég egyszerűnek tűnt. - Mindenkinek sokkal könnyebb lesz, ha nem mutat ellenállást. - Igen, hideg vérrel kell kezelni a helyzetet és formálisra venni a beszédet. Így talán könnyebben beadja a derekát.
- Én ugyan nem megyek oda vissza. Látod mennyire meg van pakolva a szekerem? Csak szépen elhagyom a határt, ott már nem üldözhetnek. És most, menj arrébb, vagy áthajtok rajtad.
- Uram, nekem nincs erre időm. - Csak halál nyugodtan lekapcsoltam az övemről Marut, készülve arra, hogy gyorsan le kell rendeznem ezt az egészet. Honnan is hittem, hogy ennyire „nagy” gyerek vagyok? - Kérem, forduljon vissza. Ön is enyhébb büntetést kap, ha feladja magát. - folytattam, ámbár ez nem hatotta meg őt.
- Tudod, gyermekem, nekem se osztogatják csak úgy az időt. - A lábai megmozdultak, és a következő pillanatban kihúzott katanával ágaskodott előttem, mint holmi agyatlan zsoldos. Ez komolyan nekem akar rontani?
- Maga értelem szerűen csak egy polgár ember. Ugye nem akar nekem támadni?
- Amennyiben nem tűnsz el innen, úgy kénytelen leszek.
- Hát, sajnáltam. - Csak ennyire méltatom, s a chakrafonalaimat egyből összekapcsoltam a bábommal, hogy lerendezzem ezt az egész ügyet, s vártam arra, hogy nekem rontson. Ésszerű, hogy nem én indultam el felé, hisz nem célom összeütközni, csupán visszavinni, illetve azt se tudtam, még is mekkora ereje lehet, ezért csak állva időztem, amíg végre leesett neki, hogy én aztán nem tágítok a közelből. Amint ez tisztázódik benne, csak dühödten nekem rontott, felemelt karddal. Szánalmas. Csak elé vágtam egyszerűen a bábomat, hátra megfogja az ütést, de meglepetésemre közel se így történt az eset. Ez... mi? Maru csak egy hatalmasat roppant az ütésben, ami már nekem fájt, komolyan. Ekkora testi ereje lenne? Nem, mintha nem láttam volna az élesen kirajzolódó izmokat a karján, de ezt nem hittem volna róla. Elszámoltam talán magamat? Mikor már nyitottam volna ki a tantoit a csuklójában, ismét egy csapást mért Marura, s szinte magamon éreztem, ahogy reped végig fel a teste.
- Ez nagyon nem lesz így jó. - suttogtam magam elé idegesen. Sajnáltam Marut, de szerencsére nem egy megjavíthatatlan fegyver szegény. Még, ha darabjaira is hullik szét, pár nap alatt újra harcképessé lehet varázsolni. Inkább az rémisztett meg, hogy mi fog történni, ha tényleg bekövetkezik a katasztrófa. Aligha van más fegyverem. Ámbár, a következő ütésnél igen, úgy lett ahogyan gondoltam, a bábom egy hatalmas csattanással tört ketté és hullott le a férfi lába elé, a porba. Ilyen könnyen, hogy? Elállt a lélegzetem néhány pillanatra és hitetlenül bámultam a szétnyiszált Marut a földön. Ketté vágták konkrétan a karddal, az még a chakrafonalakkal összeilleszteni se tudtam, a felével meg sok mindent nem tudtam kezdeni. Alig van benne akármilyen fegyver is, inkább egy páncélként funkcionál. Egy törékeny páncélként.
De Túl nagy volt a testi ereje, ellenfélként nem a leghasznosabb, hogy őt kaptam ki.
- A francba! - Leszedtem a bábomról mindkét tantos kezét, azzal próbáltam ügyködni valamit, de óvatosnak kellett lennem, hisz nem az volt a cél, hogy bántsam, hanem hogy lefegyverezzem és visszavigyem a faluba. De amint láttam, hogy egy csapással azokat is ketté törné, inkább az egyiket a ló felé vittem és elvágtam a köteleket ott, ahol a szekérre volt szegezve. Így legalább nem tud elmenni. Hogy az várható is volt, a ló felettébb megijedt és pillanatokon belül eliszkolt a csatatérről.
- Ch... Kezded kihúzni a gyufát, kislány! - Most mit tévő legyek? Szorgosan próbáltam valami tervet kitalálni arra, hogyan fékezhetném meg, de nem sikerült sokat kiagyalnom. De nagyon szimpatikus, hogy a ninják a lehető legjobbkor tudnak időzíteni, akkor is a mellém osztott chunnin lépett mellém határozott arckifejezéssel. Homlokpántja igaz a nyakán volt, félhosszú szőke haja pedig a rohanástól úgy állt, mint holmi szalmakazal, de a lényeg, hogy itt volt.
Onnantól a történet felettébb zavaros. Nem is igazán a lefegyverzésre figyeltem – ami meglehetősen gyorsan zajlott le -, hanem saját gondolataimba mélyedtem. Egy belső hang azt szajkózta folyamatosan egymás után, hogy: „Vesztes.” „Gyenge.” „Semmire se vagy jó.” És ezek szoros kombinációit. Ijedten a saját lábamat kezdtem el bámulni, s mintha földbe gyökereztem volna, vagy szellemet láttam volna. Ez nem én vagyok. Nem így kéne lennie...

*~*~*~*~*~*

El kéne fogadnom? Mi van, ha ezt is elrontom? Hokage-sama is rendesen lekorholt, amiért ennyire hasznavehetetlen voltam. Megkaptam, hogy ennyi tapasztalattal ezt el kellett volna már intéznem, hiszen még a chunnin is másodpercek alatt le tudta fogni.
- Maru. Hasznodat veszem még? - Tekintetemet ismét a már megjavított báb felé fordítom. Még is, olyan nehéz lenne megválni tőle, így csak felsóhajtva előveszek egy tekercset, s pillanatok múlva eltűnik a báb. Csak visszatartana. - Sajnálom. Jobbá kell válnom. - suttogom neki bűnbánóan és az íróasztal fiókjába teszem be. Úgy döntöttem, megpróbálkozom ezzel.

Tegnap kaptam egy másik „küldetést”. Konoha egy kisebb magánakcióba kezdett, aminek mindenki tudja, mi is az igazi oka. Véleményem szerint egyáltalán nem karnak beleavatkozni a sunagakurei helyzetbe, hanem inkább a menekülteket küldené vissza. Valószínűleg a vesztébe. Micsoda képmutatók, és még ezt nevezik szövetségnek? Nevetséges. De még nem is említettem a feladatot. Egy főleg amatőrökből álló – szervezetet hoztak létre, amely az itt ragadt bábosoknak nyújt folyamatos fejlődési lehetőségeket. Egy jó nagy erdős részen a gyakorlópálya, illetve egy műhelyszerű épület az előtérben, ahol egy-kettő kevés szakértő, s annál több olyan flótás lézeng, aki nem konyít ezekhez. Tény, az ország technológiája igen csak fejlett, de a bábokhoz ez nem elég. Meg kell érteni a mechanikáját, nem csupán csak úgy összepakolgatni a dolgokat, ezért voltam szkeptikus az elején.
Értesítések szerint, a legtöbb „szökött” bábost odaküldik, miszerint segítsenek be a munkába, persze az ország kasszájára, azaz mi is kapunk némi fizetséget érte. És mint már mondtam, az sose árt. A feladat egyénenként és szintenként különböző. Van, aki olyan szinten űzi a szakmát, hogy az újoncokat tanítja be, vagy pedig őrködik a munkálatok felett. Mások tesztelik az eddig már kész lévő prototípusokat, szintúgy egy újabb csoport pedig a tervezést intézi,. Ez utóbbihoz kerültem én is. Lévén, magához a bábkészítéshez még nem értek olyan szinten, hogy értelme legyen beállni hozzá, de kreativitásom még mindig van, nagyjából tisztában is vagyok a felépítésükkel, itt még hasznomat vehetik.
- Shenjino-san? - hogy a birtokra lépek, azaz pontosabban be az egyszerű kőépületbe, a jobb oldalt egy portás ül az irodaasztala mögött és mereven engem bámul. Végül is, nem jöhet ilyen helyre be mindenki. A kérdésre határozottan bólintok egyet és a meghívó levelemet is átadom a talán ötvenes években járható, idősödő nőnek. Sehol se látom rajta a fejpántot, nem is valószínűsíthető, hogy ninja, csupán valami egyszerű titkárnőnek néz ki. A megjelenésére se ad valami nagyon, a kopott ruházatából és a szanaszét álló frizurájából ítélve, de igaz is, egy ilyen helyre miért is kell kiöltözni? A nő csupán egy pillantást vet az iratra, nem sokat foglalkozik vele és már is teszi a dolgát, azaz eligazít engem erre.
- A gépben az áll, hogy ön a tervezőkhöz fog beállni. - Igen, ennyit még nekem is sikerült elmondaniuk. - Ámbár az ez irányú tájékoztatást nem én fogom megadni, az alapokba biztosra veszem, hogy a Hokage beavatta. - Nem tart sokáig a csevegésünk, csupán addig, amíg egy hosszú folyosón átvezet, ami az egész épület jobb szélén húzódik, ugyanazon kéz felől pedig mellettem az üvegablakon keresztül a felkelő nap első sugarai sütnek be. Ahogy bal oldalra tekintek, néhány műhely terül el mellettem, mind nyitott ajtóval, hogy keringjen a levegő. Igaz, ez a nyár felettébb meleg, pláne egy ilyen helyen, ahol kétkezű munka folyik, hiába alig vannak még bent a termekben. Úgy tűnik, még nem kezdődött a munkaidő.
Mi ketten viszont tovább megyünk addig, amíg eltűnnek a mellettünk lévő műhelyek, s a folyosót lezárja egy ajtó, szorosan előttünk.
- Ott bent van az irodája a szervezet főnökeinek. Majd elmesélik, mi lesz a feladatod. - Ennyire méltat még a néni, s már sarkon is fordul, teljesen magamra hagyva a hihetetlen hosszúnak tűnő csík végén. Nem, mintha annyira ijesztőnek tűnne, csupán még mindig vannak kételyeim a munkát illetően, s nem csak a saját részemről. Még várok egy pillanatot, mielőtt kinyitnám az ajtót. Ez idő alatt egy hatalmas adag levegővel töltöm fel a tüdőmet, majd csak kifújva lenyomom a kilincset, hogy bejuthassak a terembe. Legjobban úgy tudnám leírni a helyet, mint a Hokage irodáját, talán mintha annak földszinti mása lenne. Néhány másodpercig még bámészkodom, szemügyre veszem a benti arcokat, személyeket, s nyugtázom, hogy az egyik férfi ugyan csak ismerősen hat. Az ő kezei alkották még régebben Marut, ha jól emlékszem. Jó végre egy kedves arcot látni, s ez csak még több reményt táplál felém az irányban, hogy még mindig van remény és semmi sincsen veszve.
- Oh, Arisa-san! - A férfi arcára széles mosoly rajzolódik, ahogy megpillant engem, ott egyedül, a terem közepén, s letéve a kétkezi munkától érdes kezéből a papírhalmot, felém indul üdvözölni. - Nagyon örültem, mikor hallottam, hogy épségben ide értél. - Hangjából tökéletesen lejön, hogy igazat beszél, csak úgy sugárzik belőle a boldogság, ami engem is csak jókedvre derít. Sőt, ez az alkalom még talán azt is jelentheti, hogy hamarosan még több ismerősnek láthatom az arcát Tényleg, ez eddig eszembe se jutott.
- Legközelebb majd beszélünk, de most, mint látod, eléggé el vagyunk havazva munkával. - Ez teljesen érthető, hisz ő is – mint rengeteg más dolgozó itt -, azon van, hogy mihamarabb hazajussunk, ezért létfontosságú, hogy a legjobb fegyverekkel lássuk el a menekülteket. Hiába az ellenszenv, hiába lehetne ezt jobban is csinálni, még is senki se állíthatja, hogy nem jó kezdeményezés.
- Nos – ebben a percben ismét csak a kezébe veszi a hatalmas papírtornyot, és szorgosan elkezd kutakodni benne, átnyálazva a lapokat, s mint egyen megakad a szeme, leáll. Ujjaival benyúl, s némi harc árán kiszabadítja a kinézett papiruszt, s felém nyújtja.
- Ez az első. Amiket adok most, azokat mindenképpen tartsd meg. Ezen az időpontok lesznek, amihez tartanod kell magadat. - Itt ismét csak belemélyed a lapok tömkelegébe, s egészen addig fel se néz s kutatásból, amíg egy újabbat nem szed elő, hogy azt is a másik mellé nyomhassa a kezembe. - Ezen pedig egy útmutató, alap tervrajz van, hogy hogyan is szeretnénk az elképelésedet látni. - Csak beszél és beszél és beszél, mint mindig, én meg nem győzök bólogatni, s valahogy tudtára adni, hogy igen értem, amit mond. Na meg, közben szorgosan jegyzetelek is agyam egyik sötét kis zugában, de tudom, hogy ilyenkor Imao-sant nem szabad megzavarni. Ugyan is – a legtöbb emberrel egyetemben – ő is rühelli, ha megzavarják locsogás közben. Ennyit azért megtanultam a sunagakurei idők alatt. Itt újra az íróasztalra helyezi az irdatlan halmot, ami tompa puffanással landol végül a fán, megadva magát. Imao-san eléggé szegényes izomzattal rendelkező karja – egy bábmesternek igaz nem egy fontos tényező ez – is hirtelen még a szokásosnál is vékonyabb lesz, hogy elernyed a megkönnyebbüléstől. Ekkor szépen felegyenesedik, s a kopott zöld nadrágjáról is elsimulnak ezzel egy időben a ráncok, de mielőtt folytatná a teendőit, még a sötétbarna hajába is túr, hátrasöpörve a szemébe lógó kósza szálakat. Fekete keretes szemüvegét, most hogy szabad a keze, megigazítja az orrán, s immáron a hátsó zsebében kezd el turkálni, egy jó nagy pakli kártyát elővéve. Itt is tartunk egy kiadós keresgélést, míg rálel arra, amit akar, s befejezésképpen azzal koronázza meg az itt töltött időt.
- Otthon olvasgasd ezeket jól át, és ha kérdésed van, akkor minden nap megtalálsz engem pirkadattól napnyugtáig. - Túl sokat dolgozik... de ha lehetne, az ügy érdekében én is ezt tenném, igaza van teljesen. Ahhoz, hogy mihamarabb hazatérhessünk, kemény munka kell, akár éjt nappallá téve is.

„A Konohakagurei Bábkészítő Egyesület tájékoztatója

Minden egyesületi tag saját, egyéni határidővel dolgozik. A tervbenyújtások, események időpontja a keltezéstől számítva kerül kiírásra, az időintervallum minden egyes tagnál azonos.
A brosúrával együtt egy másik tájékoztatót is kapnia kell az egyesületbe belépő személynek, mely ismerteti a betöltött feladatát, illetve egy tagsági kártyát, amin a képe, neve, születési dátuma, rangja és vagy foglalkozása, illetve az egyesületben elfoglalt helye kell, hogy szerepeljen. Mint minden hivatalos iratot, ezt is az egyesület pecsétjével ellátva, nélküle nem érvényes!

Első egyeztetés napja

A tájékoztató átadásakor

Augusztus 16.

Tervrajzbeadás napja

Szeptember 16.

Módosítási határidő

Szeptember 23.

Prototípus megérkezése

Október 7.

A határidőket betartani KÖTELEZŐ, máskülönben a saját szoros menetrendünk miatt azt elutasítani kényszerülünk.
Megértéseteket köszönjük.

A KBE egyesület vezetői

„Keltezés” ”

//Mivel többszörös kérdezés után is mindenki azt mondta, hogy Gundanon nincs évszám, így láthatólag értelmesen keltezni se tudtam//

Shimura Danzou Kedd Aug. 25 2015, 18:38

Szia!

Azt kell mondjam, hogy mindenképpem érdekes volt ezt az élményt elolvasni. Ha jól értelmezem akkor ezzel állandó pénzforráshoz akarsz jutni? Ebben az esetben megadok néhány paramétert, mely alapján kapod és felveheted majd a fizetésed.

DE előtte az élményről: A küldetésre 1200 ryou-t kaptál, azonban a báb javítása ( faanyag) 500 ryouba került. Így 700 ryou-t és 8 chakrát írj fel az adatlapodra ^^

Mivel a tervezőkhöz vagy beosztva, ezért a fizetésed igényléséhez havonta egyszer egy pályázat szükséges - nem kell minden hónapban, csak amelyikben pénzt akarsz így kapni - melyben 1-3 bábtervet adsz közzé. Értékelés után (elfogadott)tervenként 500-5000 Ryou üti a markodat ^^ Természetesen némi körítéssel kell majd leadnod a pályázatot ^^ A Bábok színvonalát Te döntöd el, hogy milyeneket akarsz tervezni, javallom az egyszerűbbeket. 10 Elfogadott terv után jutalékot kapsz, méghozzá egy a szintednek megfelelő bábot, melyet az ellenőrző Staff fog összeállítani, vagy kiválasztani az általad benyújtott tervek közül. Ellenőrzésenként hivatkozhatsz erre a posztra, vagy írj nekem pm-et és ellenőrzöm én magam az élményt.

Danzou!

Shenjino Arisa

Shenjino Arisa

Re: Shenjino Arisa