Akirama Mamorou

Össze-vissza edzés

//Időben: Kaibutsu Hiroto mesélése után//
//Cél: Megjelölt pénz mennyiség (lentebb), illetve kellemes mennyiségű (jósok:D) chakra//

Mikor a küldetés végeztével, és fizetségem megkaparintásával végeztünk, mindenki odébb állt. Elment mindenki, én pedig csak álltam ott egyhelyben, és nem tudtam mitévő legyek. Rövides gondolkozás után arra jutottam, hogy hazabattyogok, és miután elraktam biztos helyre a fizetségem, ledőlök aludni. Elég jó tervnek tűnt elsőre, de még másodjára is, szóval végső soron elindultam a házunk fele. Késő délután volt, és kicsit ködös idő. Kirigakure no satou lehet, hogy csak szerintem, de ilyen időben kifejezetten nyomasztó, és félelmetes volt. Chuuninjaink és Jouninjaink nagy része már javában a fronton harcolt, én meg csak itt ballagok a nyomott, szűk, ködös, és sötét utcákon, egy jó kis alvást tervezgetve azzal a minimális fizetséggel, amit egy ember megöléséért kaptam. Megöltem egy embert. Valószínüleg ő is csak pénzt akart keresni, mint én. Lehet, hogy családjára akart vigyázni, ha volt neki. Viszont az is lehet, hogy csak a saját bőrét akarta menteni, valami Úr megbízásából, vagy akár vallási okokból. Lehet, hogy csak pénzéhes volt. Kitudja. akármiért is tehette, és ezt valószínüleg soha nem fogom megtudni. Még néhány sarkot hagytam el, és már felcsillant otthonom kapuja. Oda sétáltam az ajtóhoz, majd kilincset le sem nyomva lazán átugrottam a kerítést. Sok mindenre jó, ha az ember ninja, például nem kell kulcsot hordania, de ez csak egy, a sok közül. Ház előtti kis kertünkön átsétálva elértem a bejárati ajtóhoz, ahol egy kilincses ajtó volt. Ez volt az a pont, ahol megbántam, hogy nem vittem kulcsot magammal. Kopogtattam, majd rövidesen anyám sietett elém. Kedves teremtés volt, igazán szerette családját, és szívesen segített mindenkinek, még akkor is, ha nem tudott túl sokat. Amint kinyitotta az ajtót mosollyal könyvelte el, hogy fia hazaérkezett. Ránéztem, majd néhány pillanattal később hagyta csak el a szó a számat, közben átfutott a fejemen néhány haszontalan dolog. Rájöttem, hogy lehet, hogy nem tudok rendesen a szemébe nézni az aznapi cselekvéseim miatt, így szememet leszegtem.

„Tadaima,” mondtam.
„Csak hogy hazaértél, épp elkészültem egy kis dangoval. Kérsz?” mosolygott továbbra is felém.
„Most passzolom! Inkább lezuhanyzom, és ledőlök. Holnap elérhető leszek, remélem,” mondtam, majd megvártam amíg odébb áll az ajtóból, rámosolyogtam, és elindultam a zuhanyzó felé. Kis lakásunk volt, de hármunknak, és ha jól könyveltem el a dolgot, kis idő múlva négyünknek, elég ekkora lakás. Két lakószoba, egy kis konyha étkezővel, illetve egy zuhanyzó, és egy mellékhelyiség bőven elégnek bizonyult az elmúlt éveimben. Útközben jöttem rá, hogy valószínüleg nincs semmi törülköző a zuhanyzóban, így fel kellett derítenem szobám, mielőtt elindultam volna zuhanyozni. Sétáltam szobám felé, és közben végignéztem a falon. Itt-ott egy-egy felakasztott kép, rajtuk néhol csak én, máshol csak szüleim, valahol meg mind hárman szerepeltünk. Ekkor ugrott be valami. Apám hol van? Akármikor hazaérek ő szokott ajtót nyitni. ’Valószínüleg épp küldetésen van, hisz Jounin,’ zártam le gondolatmenetem. Néhány lépés elteltével tolóajtóval találtam magam szembe, majd felismertem szobámhoz vezető kis átjárót. Beléptem. Szobám hasonlóan kicsi volt, mint a lakás többi része, de nagyon nem volt szükségem többre. Rendnek nem nevezhető, de még rendetlenséget el nem érő állapotúnak nevezhető volt ebben a pillanatban a szobám. Itt-ott szerszámok, főleg kés, avagy ebben az esetben fegyverélezéshez, máshol ruhák voltak, asztalomon papírok, illetve néhány könyv, egy jegyzetfüzet társaságában. Ez ajegyzetfüzet volt az én itthoni mindenesem. Ebbe írogattam, verseket, anekdotákat, napjaimat néha, vgay álmaimat, de még itt is rendeztem a ’pénztárcám’. Odasétáltam asztalomhoz, majd felkaptam noteszem, és felcsaptam nagyjából a közepe felé. Felkaptam egy széndarabot, nagyon szerettem ezeket, és beleírtam a napot, dátum szerint, és mellé illesztett, a füzet oldalán lógó zacskóba szórtam mai fizetségem, így elkezdve a tasak újratöltését. Nemrég valamilyen rejtélyes módón eltűnt a pénzem, ágyam alatti újságra tekintve gondoltam. Orromhoz kaptam, majd elindultam ágyam mellé a zsebkendőmért, majd innen elindultam egy törölközőért a szekrényemhez. Kinyitottam az ajtót, és felnéztem a magasabb polcokra, ahol normális esetben lenne törölköző. Szerencsémre normális eset volt. Bezártam a szekrényt, és ágyamról a takarót kicsit a földre húztam. Elindultam az ajtóhoz, majd kilépve rajta elindultam a zuhanyzó felé. Beléptem a kis helyiségbe, törölközőm leraktam, majd a zuhanyzó területébe léptem, megnyitottam a vizet, és leültem a sámlira. hagytam hogy lemossa rólam a víz a fáradtságot, nomeg az egésznap rámrakódott sóréteget, és port. Gondolkodtam, majd arra jutottam, hogy másnap mégsem leszek olyan elérhető, mint reméltem. Meghoztam a döntést, miszerint kemény edzésmódot kezdek, hogy lekörözhessem korosztályom. Nem lesz könnyű, és eltarthat egy darabig, valószínüleg évekig, de megteszem. Pletykákat hallottam taijutsu specialistáktól, hogy a Tűzön belül terjed egy ilyen testsúlyt súlyokkal növelő edzésmód, és erre kiváncsi voltam. Mondjuk, ahhoz kell szereznem még pénzt, de az még ráér. Elvégeztem szokásos zuhanyzási folyamataimat, majd törölközőmet körbetekrtem a derekamon, és egy kisebbet, amit találtam a zuhanyzóban, nyakamra terítettem, és elindultam szobámhoz, hogy ledőljek aludni. Visszaérve szobámba átöltöztem, majd ágyamra feküdtem, és magamra húztam a takarót, és pillanatokon belül elaludtam.
Kinn ültem a kirigakurei gyakorlótéren. Volt egy kellemes kert méretű füves terület, és mellette néhány lépésnyire egy apró kis tavacska, benne két aranyhal úszkált. A tó szélén kisebb sás, ahonnan békákat lehetett hallani, egy nagyon idegesítő brekegéssel, ami mégis valahogy nyugtató volt. Nem rég voltam itt utoljára, amikor Tao-kun szépen elvert Mikio-sensei kérésére, hogy felmérjék, hogyan is állok állóképesség tekintetében. Ez kereken tegnap történt. Ma egész más terveim vannak errefelé. Alapvető problémám, hogy elég kevés chakrám van, és azt hallottam, hogy fizikai edzéssel sokat emelhetek ezen. Így a mai célom, hogy egy féle test edzési módszert végezzek egész nap. Ígyhát kijelöltem magamnak az aznapi gyakorlatot.
„Jólvan Mamorou!” gondolatom hangosan meg is nyilvánult számon keresztül, „Ma egész nap csak felülésezel!”
Ezekkel a szavakkal máris levetettem magam hátra, lábaimat keresztbe vetettem, és máris hátradőltem. Majd azonnal el is kezdtem a gyakorlatot. ’Egy. Kettő. Három.’ Minden egyes felülésem három ütemből állt. Fekvés, húzás, fent. Fekvés, húzás, fent. Ezt ismételgettem néhány pillanatig, amikor is rájöttem, hogy csak nem fog ez menni, mivel a számolásom húszig ment. Ekkor hirtelen erős fájdalom nyilalt hasamba, és meg kellett állnom néhány percre, ami azért akárhogy is néztem jóval több volt, mint az aktív mozgás. Sok dolog járt a fejemben, és nagyjából mindegyik ezzel kapcsolatos volt. Például, hogy ’Fáj a hasam...’, vagy, hogy ’Ezt nem tudom végbe vinni.’, illetve, hogy ’Ez nekem sok lesz.’ Ez volt az a mondat, aminél pillanatra megálltam. ’Miért ne tudnám végbe vinni? Ninja vagyok a fenébe!’ gondoltam.
„Fekszik, Mamorou!” szóltam magamra. „Tao csak tovább röhögne! Embert is képes voltál ölni, az isten szerelmére!”
Valahogy sikerült meggyőznöm magam, és már folytattam is. ’Egy. Kettő. Három.’ számoltam. Sikerült magam legyőzni. Kis akaraterővel már elértem a szép negyvenes számot is, röpke öt perc alatt. Az is igaz, hogy ennyire még nem fájt a hasam soha, de sikerült. Ennyi volt a lényeg, sikerült. Néhány percig még álltam, majd újra nekiugrottam.
Cirka három óra alatt sikerült a számot nagyjából kilencvenig tornászni, de ekkorra már úgy fájt a hasizmom, hogy úgy döntöttem, ez a három óra bőven elég nekem, és majd folytatom másnap. Feltápászkodtam, és elindultam otthonom felé. Kezdem azt érezni, hogy ez a genin dolog ilyen lesz. Küldetés, edzés, küldetés, edzés. Nem nagyon állhatok meg, mert nem tudom majd tartani társaim szintjét. Az is igaz, hogy osztályelső voltam, de azért lássuk be, hogy elég alap dolgokat kértek tőlem, amiket előtte már gyakoroltam, és régóta tanultam. Kint a harctéren nem tudtam elképzelni, hogy begyakorlot mozdulatokkal túl tudjam élni. Már ez is egy jóval magasabb szint, mint amit az Akadémián kértek tőlem. Sikerült elkönyvelnem, hogy a ninja életmód jóval nehezebb, mint amilyennek képzeltem én azt gyerekként. Egyre jobban kezdtem tisztelni apámat, hogy elérte a Jounin szintet. Illetve kezdtem átérezni a ninja életet. Kezdtem érezni, hogy az út, amit választottam nehéz, és alig fogom tudni teljesíteni, de ez nem jelenti, hogy fel is adom. Sőt, még azt se, hogy feladhatom. Teljesítenem kell, bármi áron. ’De még ráérek holnapig,’ gondoltam, majd felnevettem. Továbbra is folytattam utam hazafelé, és már a következő nap járt eszemben.
Másnap egy kiadós alvás, és reggeli után megint elindultam utamra, de ezúttal anyám megkért, hogy ugorjak el egy két helyre a faluban. Ez kapóra jött, mert egy új tréninget követhettem aznap is. Arról döntöttem, hogy futva teszem meg, akármilyen chakra használat nélkül, a földön az utat. Néhányan elég furcsán néztek rám, mikor tizedjére haladtam el mellettük futva, de nem tudott érdekelni különösebben a dolog. Minden hejre elértem egy óra alatt, szóval mint málhás szamár, jópár szatyorral a kezeimben érkeztem haza, majd úgy döntöttem, hogy ez csak egy óra volt, és előző nap már három órát tudtam edzeni, így elindultam futni, és tudattam anyámal, hogy három óránál előbb ne is várjon. Ígyhát elindultam. Többször elhaladtam a Mizukage palotája előtt, néhány boltot is láttam, illetve a lakóterületeket is volt időm megnézni. Útba esett még, szerencsémre, az Akadémia épülete, is amit olyannyira szerettem, mint holmi szamár ürüléket. Három órát sikerült kihoznom a futásból, jópár pihenővel egybekötve, de végül kellemesen fáradtan tértem haza.
Az elkövetkező héten minden nap hasonlóan, egy-egy órával hosszabb edzéseket terveztem be, és hajtottam végre. A hét legvégére sikerült mosott ronggyá strapálnom magam, így egy teljes napig csak halottan feküdtem az ágyamban, teljesen mozgásképtelenül.

A történet csúcspontjának tekinthetjük a hétvégét, másnap, mint az előbb emltett, amikor is meglepetés szerűen anyám rontott be a szobámba, apám társaságában, akit kerek egy hete nem is láttam. Felültem, és rájuk néztem. Nem értettem a dolgot, de sebaj.
„Bejöhettek,” mondtam teljesen feleslegesen, mivel már rég bent voltak, és már ágyam mellett voltak.
„Gondoltuk, ha már ilyen jeles nap a mai, akkor beköszönünk neked,” mondta apám, kellemesen mély, és elég erős hangján. Továbbra is értetlenül néztem, és ezt mindketten észre is vették. „Fogadjunk, hogy nem tudod hányadika van ma, igaz? Ha jól hallottam egész héten edzettél, nem?” kérdezte apám költőien. Megvontam a vállam.
„Jajj, de flegma ma valaki,” mondta anyám moslyogva, „Kivételesen elnézzük!”
Ekkor kórusban megszólaltak: „Boldog Születésnapot!” majd egy szütyőt adtak a kezembe. „Költsd el értelmesen, lehetőleg fegyverekre,” tette hozzá apám. Ennyire szerintem életembe nem lepődtem meg. A nap közepén random megtudni, hogy születésnapom van, felbecsülhetetlen. Elvettem a tárcát, majd rájuk moslyogtam: „Köszönöm!” Ezután belenéztem a tartóba, és elégedetten könyveltem el, hogy pénzem újabb négyszáz* ryou-val bővült. Nagyot mosolyogtam, talán nagyobbat, mint terveztem, de hát mi várható, ha ilyen ajándékot kap az ember?
Ezek után anyámék leinvitáltak ünnepi ebédre, és szerencsémre, vagy talán szüleim odafigyelése miatt, pizzát készítettek, méghozzá tenger gyümölcseiset, amit kifejezetten kedveltem. Kellemesen elfogyasztottuk, kicsit kevésnek találtam, de örültem, hogy van, és ez volt a lényeg.

//*Nyilván az ellenörző staff ha más mennyiséget javasol, vagy tud elfogadni, jelölje meg, és javítom.//
// U.I.: Tudom, hogy rövid, és hülyén van vágva, de nekem van értelme x,D//

//Élmény célja: Kis Ch, és néhány vásárlás.//

Már legalább egy hete, hogy Faterral kimentünk abba a rohadt erdőbe, és még mindig kijárok. Mennyire lehet nehéz megtanulni egy komolyabb jutsut? Ez egyáltalán annak számít már? Geninként kéne ilyet tudnom használni? Áh, áh! A kérdések... Mindenkinek van ilyen retardáltsok kérdése egy-egy technika elsajátítása után, vagy csak én stresszelem-e túl?
De azért az istenekre, ez nem könnyű! Egyszerre figyelni arra, hogy ne essek el, legyen szilárd a hajam, de tudjak mozogni ha kell, és még az egész kinövesztő folyamat is ott van... Dobozszámra ehetném azokat az átkozott energiakapszulákat, ha jobban kéne sietnem. Bele is halnék asszem. Sőt, nem is asszem, hanem egészen biztosan. Az erdőből gyalogoltam vissza haza, de úgy döntöttem, hogy közben eszek valami finomat valahol, úgyhogy megindultam szépen lassan battyogva a falu közepe felé, ahol reményeim szerint valamelyik épülettorony aljában találok egy helyet. Na már most a probléma az az kérem, hogy nem igazán járok el senkivel sehova. Általában edzek vagy otthon, vagy máshol. Egyéb esetekben pedig otthon fekszem az ágyamban.
Egyébként elég érdekes, hogy másnap, - mármint a hari jizou edzés utáni másnap - apámat sehol sem találtam máris. Hihetetlen, hogy a jouninok mennyi küldetést kapnak. Nem sokkal az előtt érkezett meg, hogy kimentünk. Kicsit rossz érzés volt... De vajon miért tanította meg azt a technikát...? És anyám bátyja? Gondolok itt arra a pár szóra, amit egy hete reggel hallottam. Nem is tudtam, hogy anyámnak volt bátyja, főleg azt nem, hogy ninja volt.
Ilyen típusú gondolatok keringtek a fejemben hoszasan. Túl sokat gondolok mögé, biztosan. Valószínűleg jó okuk volt arra, hogy ne mondják el. Vagy elfelejtették. Az is megeshet. Mármint Fater még az erdőből is nehezen talált ki. Ellenben nem hiszem, hogy figyelmetlenségből nem említették volna. Biztosan... Hamarosan meg is akadt a szemem egy kis yakinikuyan*, és meg is indultam felé. Beülve egy nagyon kellemes légkörű, abszolút tradícionális helyet pillanthattam meg. Négy fős fülkék, és a pult mellett néhány hely, ahol a séf munkáját is megfigyelhetjük. Le is ültem ide előre, étlapot fogtam, majd elkezdtem böngészni, nagy erőbedobással. Yakitorit rendeltem, amit a séf a szemem előtt vágott, és sütött. Elképesztően nyugtató a sülő hús sercegését hallgatni, főleg, ha a gyomrod hasonló hangerővel korog. Nem telt el húsz perc, és már magam előtt láttam az ebédem. "Itadakimasu!" Mondtam hangosan, összecsapott tenyérrel. Nem kellett több mint öt egész perc, hogy még a szaftot is lenyaljam a tányérról. Megköszöntem, fizettem, és kiléptem az utcára. Elindultam hazafelé, kisebb nagyobb kitérőkkel. Eszembe jutott, hogy kellene kicsit vásárolgatnom, úgyhogy útnak eredtem. Szerencsére minden uticélom megegyezett, úgyhogy a legközelebbi harci felszerlés bolthoz irányultam.
Odaérve beléptem, hangosan köszöntem az eladónak, és elkezdtem nézelődni. Néhány perc gondolkodás után odaléptem az eladóhoz, és felsoroltam neki, hogy mikre lenne szükségem:
"Egy láncinget szeretnék venni a méretemben, illetve egy kesztyűt. A páncélozott verzióból." Egy ideje már megfordult a fejemben, hogy kellene szereznem magamnak egy két új jobban védő felszerelést. Genin vagyok, nincs még chuunin mellényem. Remélem a következő vizsgán már részt fogok tudni venni. Addig is dolgoznom kell a képességtáramon, és ha már azon dolgozom, akkor a páncélzatomon, és a fegyvereimen is kell dolgoznom. Még mindig van egy kesztyű, amit le szeretnék gyártatni a drótjaimhoz... Ahhoz kellene félreraknom egy nagy adag pénzt... Nem baj, nem sokára itt lesz a születésnapom, az is megfelelő összeggel tudna ellátni.
Táskába raktam a vásárolt holmit, és elindultam. Kilépve az utcára, nekem futott egy alak, és mielőtt utána szólhattam volna, vettem észre a kezében lévő zsákot. Elnéztem a másik irányba, és láttam, hogy egy hölgy - elég fiatal, néhány évvel idősebb nálam maximum - tolvajt kiáltott. Azonnal meg is indultam, mint hivatásos genin.
Utolérni nehezebb volt, mint gondoltam először. Valószínűleg tanulhatott valamennyi ninjutsut, hiszen elég nagyokat tudott ugrani. Talán egy környéki szökött ninja csapat banditája...? Nem hiszem, de lényegtelen. Követtem, ahogy ugrált a házak tetején. Leakasztottam jobbomról a drótjaimat, és az ayatsuito no jutsut használva, mint anno a hajón, kezem köré tekertem, és amiben csak meg tudtam kapaszkodni, felrántottam magam. A drót hangosabb volt mint én, úgyhogy felfigyelt rám, és még inkább le akart rázni. Ez így ment már pár perce, amikor egy olyan ház tetejére értünk, amiről elég nehezen lehetett tovább jutni a következőre. Megállt, én pedig mögötte torpantam meg. Kábé négy méter választott el egymástól. habozás nélkül ugrottam mögé, a shunshin no jutsu elég hasznos tud lenni, ha jól tudod használni. Reakcióra ugyan kevés ideje volt, de kunait rántott, amivel igyekezett távolságot tartani. Nálam csak a drótjaim voltak, de azt halkan mozgatva sikerült kicsempésznem az egyik oldalsóbb tartómból egy kunait úgy, hogy ne vegye észre. Hátráltam, és meglendítettem azt felé. Könnyen védte, de arra nem számított, amit ez után tettem. Ahelyett, hogy visszahúztam volna a drótot a hajításom után, azt tovább küldtem, és elkaptam vele a jobb kezét. Földre rántottam, és amilyen gyorsan csak tudtam, elkaptam vele a másik kezét is. Kérdést nem tettem fel, magam után húztam, és elindultam a legközelebbi rendőrség felé, ahol át is adtam. Nyílván a táskát sem hagytam csak tengeni az éterben. A rendőrségnek említettem, hogy visszaviszem a tulajhoz, hiszen találkoztam vele.
Azzal a lendülettel meg is indultam vissza a ruhabolt felé. néhány percen belül oda is értem, ám 'csodával határos módon' a hölgy már nem volt ott. Ez percről percre egyre jobb. Most akkor mégis mi a jó francot kezdjek? Arra a döntésre jutottam, hogy hátha valaki tudja, hogy kit keresek, és elkezdtem érdeklődni a boltokban. Hátha valamelyik asszony, aki csöndes magányát az utca szélén ülve tölti, esetleg láthatta. Miután a tizedik ilyen helyre értem, és legalább az ötödik fajta leírást használtam, az egyik kötögető kávézgató nénike hajlandó volt útbaigazítani. Azonnal nekiugrottam az útnak, hogy minél előbb érjem utól, nehogy nagyon messzore menjen, vagy esetleg a rendőrségre, hiszen akkor feleslegesen jöttem el idáig.
Durván öt-hat perces rohanás után megláttam véges-végre. Azt hittem ez a perc sosem jön el! Kiáltottam, de mivel a nevét nem tudtam, ezért csak egy egyszerű 'Ojou-san!**'-t használtam. Végre elértem, és megállt. Megköszönte a segítségemet, és még mielőtt bármi módon meg akarta volna hálálni, intettem neki, hogy sietek. Ami persze egyáltalán nem volt igaz, csak szükségem volt valami okra, hogy nyugodtan leléphessek, és végre visszatérhessek a kényelmesebb napi rutinomhoz. Franc akar mégegyszer elmenni kajálni így.
Innentől mivel más dolgom nem volt, megindultam hazafelé. Összességében rá kellett jönnöm, hogy annyira nem volt szörnyű a nap, mint gondoltam, de ha lehet nem ismételném meg megint. Amúgy is, mi értelme van segíteni, és kedvesnek lenni minden második emberrel? Nem az a dolgom ninjaként, hogy kisegítsek mindenkit. Az a dolgom, hogy védjem őket, nem pedig elvégezzem a dolgukat. Bár, így jobban belegondolva, ma is azt csináltam. Megvédtem egy fiatal hölgyet a személyes holmijainak elvesztésétől.
Kit is ugratok, persze, hogy csak magamat próbálom alakítgatni. A természetem ugyanolyan marad mindig, nem igen fogok tudni rajta változtatni, de talán ez nem is dolgom. Ami viszont dolgom lesz hamarosan, hogy kitaláljam, hogy mégis miért nem tudtam, hogy van egy nagybátyám. És miért nem találkoztam vele eddig?
Az életem azt hiszem itt fog elkezdeni bonyolódni. Vajon még mennyi olyan dologba fogok ütközni, amit nem értek? Kagerou-san, az az idióta testvérpár, most meg ez? Nem nekem való ez az élet. Jobb lenne visszavonulni, és valami farmot vezetni valahol... Na de kit ugratok megint? Ilyen vagyok. Mindig a fronton leszek, és sose lesz nyugtom. Vagyis még. De akkor is...
Fárasztó egy nap...

//*yakinikuya - BBQ étterem; **~Kisasszony!//
//Megvásárolt eszközök: láncing, ninja kesztyű//