Masayo

Név: Masayo
Ország: Ismeretlen 
Kor: 16
Nem: Nő
Magasság: 175 cm
Chakraszint: - 
Rang: Elveszett Ninja
Kinézet: Hosszú világosbarna hajam, sötétbarna szemeim vannak. Sokan azt mondják szép vagyok. Ruházatom nem olyan mint az átlag ninjáké. Térdig érő fekete csizmát, fekete testhez álló nadrágot, fekete ujjatlan pólót viselek. Néha a póló felett egy halványkék poncsót is lehet rajtam látni. A hátamra egy kard van csatolva. Vékony vagyok és nőies. A szememben a hidegség tükröződik. 
Jellem: Nincs túl sok érzésem . Csak a harag, a félelem, a bosszú és a szomorúság. Imádok harcolni és a küzdelemben nem szeretek alul maradni. Régen nem ilyen voltam... Régen... 
Felszerelés: Egy hosszú, rendkívül éles kard mely nagyon, könnyű a kezemben; méreg
Technikák: Vízen járás technikája, fürge test technika, 
Előtörténet: 

Az életem? 

Nem is tudom mit mondhatnék. Ha elmondom nektek megígéritek, hogy nem jut illetéketeken fülekbe? Nagyon remélem. 
Elkezdem az elején... A születésem. 
Az Apám egy semmirekellő, iszákos, alkoholtól bűzlő féreg volt. Az Anyám egy kedves, jámbor virágárus a szomszéd utcában. A találkozásuk lehetetlennek tűnk, de megtörtént és én itt vagyok. Apám imádta a nőket. Ez olyan volt neki, mint valakinek egy pohár víz a sivatagban. Vágyott a közelségükre. Csak egy szóváltásért mindent odaadott volna... már amennyi volt neki. Anyám mindig is visszahúzódó volt, ezért Apám már rég el akarta csábítani. Egyszer Anya egy kicsit becsípett és az utcán támolygott haza. Akkor jött Apa és a dolgok után már simán mentek. Viszont valamivel még egy hírhedt nőcsábász sem tud mit kezdeni. Egy gyerekkel. 
Anya teherbe esett és bár, nem tudta kitől van, mégis kihordta és megszülte a gyermekét. Nem volt szíve elvetetni. A szülés nehézkes volt, Anya pedig rengeteg vért vesztett. Az orvosok már lemondtak róla, amikor, de amint karjaiba vett új erőre kapott. Talán nem akarta, hogy árvaként éljek vagy szomorú és elhagyott életem legyen. "Kislány"- mondat neki az orvos. Néhány napon belül kiengedtek minket a kórházból, de még nem volt vége a sok szenvedésnek. Anya nem tarthatott volna meg úgyhogy be kellett bizonyítania, hogy ki a gyerek Apja. Végül egy hónapnyi kínlódás után végre vissza tudott emlékezni arra az éjre. Így Apám sajnos velünk kellett, hogy éljen. Nekem Anya a Masayo nevet adta. Boldog volt, hogy végre tökéletes életet élhet. 
Két éves koromban veszekedtek először a szüleim. De nem utoljára. Legalábbis én ezt hallottam először. Néhány évvel később is volt egy ilyen incidens. Anya fölháborodott azon, hogy Apa felelőtlen és folyton elissza a megtakarított pénzünket. Egyszer láttam, hogy Apa kezet emel Anyámra. Pofon vágta, de olyan erősen, hogy szegény asszony azonnal a földre esett. Akkor voltam hét éves. Megfogadtam, hogy ha legközelebb ilyet látok Apám megfizet majd. Sosem tekintettem rá igazi apaként. Ő csak aludni járt ide... meg inni. Utáltam. Teljes szívemből. Sokszor kérdeztem Anyától, hogy "Miért?", de erre ő mindig csak így válaszolt. 
- Nélküle nem lehetnél a lányom. Itt nem lehet egyedüli szülőként élni. 
Nem értettem. Egyszer Apa engem is majdnem megütött, de Anya időben ott termett és megállította. 
- Hogy képzeled? 
- Tűnj a francba. - kiáltotta Apa és eltűnt. 
Semmit sem tudtam róla. Még a nevét sem. 
Nyolc évesen úgy döntöttem beiratkozom a Ninja Akadémiára. Azért döntöttem, így, hogy ha felnövök meg tudjam védeni az Édesanyámat. Az Akadémiai éveim gyorsan elteltek. Csöndes voltam, barátokat nem szereztem. Minden nap féltem a kicsöngőtől, mert azt jelezte, nekem, hogy itt az ideje visszamennem az otthonnak nevezett pokolba. 
Tizenegy éves voltam amikor befejetem a tanulmányaimat. Csapatokba osztottak minket és én két teljesen normális, rendes fiúval kerültem össze. Az életem egy kis időre kiszakadt a depressziójából és én vidám, mosolygós lettem. Ekkor tizenkét éves lehettem. A senseiünk nagyon kedves jounin volt és az edzések mindig gyorsak, de tartalmasak voltak. Alig vártam már a Genin vizsgát! Egy edzés alkalmával a sensei összehívott minket, hogy megbeszéljük a tudnivalókat. 
- Srácok a Genin vizsga már nagyon közel van! Jól kell teljesítenetek! Ti lesztek a jövő nemzedékei. Talán, ha eljön nektek kell majd harcolnotok a rejtekünkért a Negyedik Ninja Világháborúban. Megértettétek?
- Hai! 
- Rendben. Három napon belül itt a Genin vizsga. 
Már nagyon vártam a vizsgát. Otthon is folyton gyakoroltam. Amikor edzettem a rossz sorsom, az alkoholista Apám megszűnt létezni körülöttem. Egy délután az Apám toppant be a szobámba. A tekintete most nem üveges, hanem rémült volt. 
- Masayo. Nem akarsz elmenni egy kicsit itthonról? 
- Mi a problémája? Miben akadályozom? 
- Nincs semmi baj. Nyugodj meg. Arra gondoltam elmehetnénk egy kicsit kirándulni. - valami van a szép és kedves mondatai mögött.
- Nem megyek sehova.
- Rendben Masayo. Akkor nagyon sajnálom. 
Ez volt az utolsó dolog amire emlékszem. Azt éreztem, hogy el akar ragadni a sötétség. Nem! Nem fog lerántani oda, ahonnan csak néhány óra múlva fogok visszatérni. Én nem engedem. Akárhogy is küzdök, a sötétség erősebb, lehúz. Le oda ahonnan nincs kiút. Feladtam az ellenállást. 
Egy hang hatol át a tudtomat elborító sötétségen... Egy éles hang. Az Apám hangja. Ezt kiabálja: "Masayo ébredj te kis szerencsétlen!". Ezt rossz hallgatni. Majd egy másik hang töri meg a csendet. Ez finom és lágy, tele szeretettel. "Masayo kicsim, ébredj fel! Nincs már sok időnk. Megtámadtak!"Erre azonnal felpattan a szemem és felülök. Körbepillantok. Egy szekéren vagyok. Látom Anyát kisírt szemmel és Apát is, de ő most nem iszákos. teljesen józannak tűnik. Anya rám akart mosolyogni, de nem nagyon sikerül neki. 
- Kicsim végre! Sajnálom. - zokog és a vállamra borul. 
Mit sajnál? Nem emlékszem. Egy szekér lefedett hátuljában ülünk. Néhol a ponyva szakadozik. Keresgélek az emlékeim között. Úgy tűnik mindenre emlékszem az elmúlt fél napon kívül... de várjunk csak! Nem emlékszem a hej nevére ahol eddig éltem. Nem! Ez nem lehet! Apa leütött és kicipelt valahogy a házból. Ennyire emlékszem. Utána már biztos ezen a kocsin voltam. Ez feléleszti bennem a harag tüzét. 
- Mégis mit képzel? 
- Bajban voltam. Elmenekültünk, de most újra baj van. 
- Minket minek hozott magával? 
- Mert... mert...
- Magyarázza meg! - dühös vagyok. 
- Te kellesz nekik. Észrevettem, hogy nagyon jól megy a közelharc és ügyesen bánsz a pengékkel. Egy szervezet az kérte hozzalak el nekik. Tudod... Úgymond fiatal tehetségeket keresnek. 
Az hittem azonnal felrobbanok. Egy csomagot nyújt át nekem. Kibontom és egy gyönyörűen megmunkált kardot találok benne. 
- Ez pedig valaha az enyém volt. Kivételesen éles és nagyon könnyű. 
- Ön ninja volt? 
- Igen. Az igazi nevem Han Gono. 
Eszembe jutott a történet Han Gono-ról. A harcok hőséről, a híres shinobiról. Az is eszébe jutott, hogy Gono hogy vesztette el a harci kedvét a jobb szemével együtt. A shinobinak a bal karja is lebénult egy ütközetben és így vissza kellett lépnie. Már összeállt a kép. Az Apámra tekintettem.Ekkor azonban egy reccsenés hallatszott és a kocsi leborult az árokba. Sikerült kimásznunk és akkor láttuk meg az üldözőinket. Mind fekete egyenruhát viseltek. 
- A Kanikolo... - mondta az Apám. Kérdőn tekintettem rá így még hozzátette- Egy társulat ami a világon mindenhol ott van. Tehetséges embereket keresnek. Eddig senki sem tudott róluk. Az Anbu is keresi őket. Eddig jól haladnak, de nagyon sokan vannak...
Ez megdöbbentett. Az Apám biztos iszákos volt amikor az egyezség megszületett. Most pedig már nem akar egem odaadni nekik. Elfutni... Az lenne a legjobb döntés. Anyára tekintek. Ekkor veszem csak észre. A karja! Megsebesült és vérzik. 
- Menjetek. Az én utam itt ér véget, de őket feltartom. - suttogja nekem Apa. - Most végre kitisztult a fejem. Ha bántottalak titeket bocsánat. Nem voltam magamnál. Csak az ital volt nekem, viszont most meg akarlak menteni titeket. 
Érzem, hogy a szemem megtelik forró könnyel. Lefolyik az arcomon, vizes sávot hagyva maga után, majd belefolyik a számba. Érzem a sós ízét. Apa végre józan... és szeret minket. Nem! Ez csak álom? Ekkor újra megszólal. 
- Ti vagytok a legjobb dolog ami velem történt valaha. - mondja még utoljára.- Futás. 
Nekiiramodom. Hallom, hogy a hátam mögött csata van kialakulóban. A szél süvít a fülem mellett. Apa elvette az emlékeimet, hogy új életem legyen. A fejpántom is eltűnt. Futottam, egészem amíg el nem kezdett égni a tüdőm és lüktetni a lábam. Hátranéztem és láttam, hogy Anya ott fut mögöttem. Arcára gyötrelem ült ki. Már alig állt a lábán. Egyszer csak megbotlik és a föld felé zuhan. Én mozdulok, de már késő, Anya a földre esik. A következő pillanatban már ott térdelek előtte és a fejét az ölemben tartom. Egyet kettőt köhintett majd a szemembe nézett és ezt suttogta. 
- Szeretlek kicsim, de nekem most az a sorsom, hogy meghaljak. Menj... 
Nem! Ez nem történhet meg.
- Itt maradok veled. Együtt fogunk meghalni. Nem engedlek el! 
- Ne mondj ilyeneket. Menj és élj...
Elmosolyodott és ez a mosoly fagyott rá az arcára örökre. Már sosem fog beszélni hozzám. Elment. Eleredtek a könnyeim és hangosan felzokogtam. Nem ilyen sors járt neki. Boldogan, idősödő asszonyként, ágyban párnák között kellett volna meghalnia.  Hallottam, hogy az üldözőim egyre közlednek. Úgy döntöttem, hogy tovább megyek. A szüleim azért haltak meg, hogy én éljek. Nem dobhatom ezt el... 
Elkezdtem futni és egy erdőbe értem. Csönd volt, semmi sem mozdult. Túl nagy volt a csend. Egy árny vált ki a sok közül. A Kanikolo egyik tagja. Egy férfi. 
- Csatlakozz vagy meghalsz.
- Gyilkos! - kiabálom - Inkább a halál! 
A kardomhoz nyúltan. Pihekönnyűnek tűnt a kezemben. Az ellenfelem késeket vett elő. Megkezdődött a küzdelem. Az ő támadásai nem voltak túl ügyesek. Egy Genin. Pedig legalább húsz éves. Az egyik tőre egy csúnya sebet hagyott a vállamon. Felszisszentem ez rohadtul fájt, de tudtam, hogy ha átadom magam a fájdalomnak akkor a férfi legyőz. Már alig maradt chakrám. Felemeltem a kardomat és jobbra mozdultam. Ő követett, de a cselt véghezvíve a kardot balra rántva hasba szúrtam. A fájdalomtól összegörnyedt majd a földre esett. Egy ideig még rángarózott majd a lábaimnál halt meg. Még sosem öltem embert, de az ő halála nem hatott meg. Egy volt azok közül akik legyilkolták a szüleimet. Értem. Csak miattam. Ott abban a percben az erdőben megfogadtam, hogy megölöm a szervezet összes tagját. A világot járva, fogom őket felkeresni. Abból fogok megélni, hogy megbízásokat teljesítek. Tizenkét éves koromban az életem gyökerestül megváltozott. Elveszett ninja lettem aki nem tudja hol a hazája. Senki sem tudta, hogy mi lett velem és talán jobb is így. 
Az elkövetkezendő három évben úgy éltem ahogy megfogadtam. Kitanultam a kardforgatás művészetét és emellett egy közelharcokra alkalmas harcművészeti stílust is sikerült elsajátítanom. Este mozogtam a legtöbbet. Egy ember aki látta az egyik támadásomat az Éj Ninjájának nevezett el. Tetszett ez a név. Folytattam a Kanikolo tagjainak felkutatását. Igen nagy sikereket értem el. Három év alatt két ilyen ninját vadásztam le. Nem volt könnyű feladat és ők még csak nem is tartoztak a profi kategóriába. 
Most már tudom, hogy nem éltem volna túl egyedül. Egy embert engedtem csak közel magamhoz: az Anyám nővérét, Noboko- t. Néha azon gondolkodtam, hogy ebben a családban mindenkiből ugyanígy árad e a szeretet, mint Anyámból és belőle. Ő befogadott és otthont adott. Nem születhetett gyermeke, így rajtam élte ki Anyai vágyait, de nem zavart. Sosem szólt bele, hogy mit csináljak, mindig csak bólintott. Végül két éve egy bandita kirabolta és utána végzett vele.
Az elmúlt egy évben felfüggesztettem a keresést és a képességeimet fejlesztettem. Szükség is volt rá. 
Egy hónapja egy erős ellenfél jelent meg a búvóhelyemen. Megéreztem, hogy valami nincs rendben. Kiszaladtam a kis rejtekemből és akkor láttam meg, hogy az egykori senseiem az. Mit kereshet itt? 
- Masayo velem kell jönnöd. Négy éve kerestetünk. Már azon voltunk, hogy szóljunk az Anbunak, de ráakadtak a nyomodra. 
- Nem megyek. 
- Ha te is tudod, hogy ki volt az Apád akkor tudod, hogy te is a falunk hasznára lehetsz. Kérlek. Nem akarlak bántani. 
Felálltam az alapállásomba. Ő is. Bevetettem a legjobb technikáimat. Még a kardomat is elővettem. Nagyon erős volt hiszen már elérte a jounin szintet. Az összes általam ismert technikát bevetettem, de nem mentem vele semmire... "Túl erős"- gondoltam. A kardomat is előrántottam. Vége. Ha ez nem válik be, kiderül, hogy gyenge vagyok... "De ez nem jön el." Végül a fürge test technikáját használva mögé jutottam, meglöktem mire ő a földre esett. Már lendítettem is a kardomat, hogy kivégezzem, de a penge megállt egy centire a nyakától. Csel volt az egész. 
- Nem győzhetsz le Masayo... -  Mi? Én sosem hibázom. 
 Egy percre lankadt a figyelmem és ő a helycsere jutsuval kicserélte magát egy darab fára. Mögém került. Lefogott és én máris tudom, hogy legyőzött. Azt mondta.
- Igazi gyilkos lettél bár van még néhány dolog amin finomítanod kell. 
Elengedett. Még most sem értem miért. Talán látta bennem a kis tanoncát? Lehet. Vagy úgy gondolta, hogy veszélyt jelentenék a falu népére? Ez sem teljesen kizárt. Végül is mindegy, nekem nincs időm a régi ismerőseim kis játékává válni, bosszút kell állnom a családomért. Ők voltak a mindenem és a Kanikolo elvette őket tőlem. Egy apró érzéssel kezdődik majd az egész testem a hatása alá került. Nem én irányítottam,  a karjaim önállóan kezdtek mozogni, a fogaim pedig egymásnak koccantak. Én megállíthatatlanul remegtem. Mindig ez történik, ha a szüleimre gondolok. Apámnak is sikerült végül megbocsájtanom amit velem tett, de a lelkem legtávolabbik, poros sarkában mégis hálás voltam neki. Nélküle most nem lennék kiváló harcos. Olyan réginek, távolinak tűnik a gyermekkorom. Visszatértem a jelenbe és arrafelé fordultam amerre a sensei ment az előbb. Néztem ahogyan egyre kisebb lesz az alakja, majd teljesen eltűnik. 
Elment. Nem láttam többé. Nem hiányoztak a barátaim, számomra úgysem léteztek. Nem volt senkivel semmi mély vagy komoly kapcsolatom. Nem volt olyan ember az Akadémián aki egyszer is odajött volna hozzám azzal a kéréssel, hogy játszunk együtt vagy legyünk barátok. Örök barátság... Számomra egy csak egy szó amivel a gyerekeket ámítják. A seneinek végül igaza lett. Ez lett az én életem. Talán most azt hiszitek, hogy itt a vége a történetnek,  de nem...
Csak most kezdődik.