Masayo

**Masayo** Szomb. Jan. 30 2016, 20:36

Időbeli elhelyezés: A szüleim halála után egy évvel
Helyszín: a Tea országa
Az a nap is úgy kezdődött mint a többi. Reggel még azelőtt felkeltem, hogy a nénikém bejött volna felébreszteni. Felöltöztem és gyorsan elfutottam a közeli helyőrségig. Ahogy futottam a kavicsos úton, volt időm megnézni a tájat. Elsuhanó fák mellettem, bokrok ágai lógnak be az ösvényre és összekaristolják gyenge bőrömet. Érintésük nyomán véres erezetek maradnak, de nekem most nincs annyi időm, hogy ezekkel foglalkozzam. Tíz percen belül megérkeztem egy romos épülethez. Micsoda csalódás ezt látni.. Mint minden nap, ma sem köszöntöttek kedvesen ahogyan egy gyereket kellene, hanem csak megvető pillantásokat kaptam. Ezek szinte égetik a bőrömet és kényszerítenek, hogy szememet lesütve haladjak tovább. Én mindezek ellenére felemelt állal és rideg tekintettel sétálok oda az egyetlen asztalhoz amely a szoba közepén áll. Mögötte egy negyvenes férfi vár rám, hogy elmondja azt amit mindennap.
- Nem látni négy éve egyetlen tagját sem a Kanikolnak. Menni és keresni valami pénzt inkább magadnak, nem rontani itt hangulatot. - nem volt idevalósi és a nyelvet sem beszélte rendesen.
A szemébe néztem majd lassan távoztam. Ő csak egy morcos kölyköt látott...
Ahogy hazaértem, átvettem a hálóruhámat és bebújtam az ágyamba. Próbáltam nyugodtnak tűnni, de legbelül mégis fákat kicsavaró orkán tombolt bennem. Keressek munkát? Én? Mit? Ezen rágódtam egészen amíg a nénikém be nem nyitott és "fel nem ébresztett". Arca most még az átlagosnál is aggodalmasabb volt, szeme mintha már száz meg száz éven át figyelt volna. Meg akartam kérdezni mi bántja, de ekkor megszólalt lágy és különösen nyugtató hangján.
- El kell utaznom két napra. Ne csinálj semmi butaságot kérlek. - miközben ezeket mondta, egy kósza, a szeme elé hullott tincset rendezett vissza a füle mögé. Bár már közelített a negyvenöthöz, haja még mindig fényes volt és barna, arca pedig alig bővelkedett ráncokban. Bólintottam és megígértem neki, hogy jó leszek. Sokat aggódott értem mivel szerinte ha egy gyerek látja meghalni az édesanyját, akkor már sosem lesz ugyanolyan, mint azelőtt. Nem is tudja mennyire igaza van...
Elbúcsúztam tőle és figyeltem a napfényben távolodó alakját. Amikor végleg eltűnt a messzi horizont mögött, én eldöntöttem, hogy beteljesítem azt amit aznap este ígértem magamnak fél éve. Küldetésekre fogok menni. Illegálisakra is akár.
A falunk határán volt egy kocsma. Csak a legelkeseredettebb és a megtört emberek jártak oda. Ezen a helyen majd biztosan találok valakit aki talán adna egy munkát. A kocsma nem volt messzire a házunktól, negyed órán át kellett csak sétálnom, hogy eljussak oda. A nap már magasan járt fenn az ég tetején és onnan szórta rám meleg sugarainak százait. Az erdő felé akartam levágni az utat, hogy gyorsabban odaérjek. Még önmagamnak sem mertem bevallani, de majd' szétvetett az idegesség és az izgalom. Az erdőt már régóta ismertem. A szüleim halála utáni hónapban hiába jött Noboko néni, én legtöbbször egyedül jártam az erdőt. Volt amikor napokig semmi élelem nélkül sétáltam a rengetegben. Most pedig pontosan tudtam, hogy merre menjek. Sosem képzeltem volna, hogy annak a sok nélkülöző napnak egyszer meglesz az eredménye. Imádtam itt lenni és hallgatni az erdő hangjait. A száraz levelek ropogása a talpam alatt, a lágy szellő simogatása az arcomon, a madarak csiripelése, ezek mind elbűvöltek és egy ideig meg is nyugtattak. Imádtam érezni a friss levegőt, amint leáramlik a tüdőmbe. Mély levegőt veszek és futásnak eredek az ösvényen amit csak én láthatok egyenesen a kocsma felé.
Amikor megérkezem a kocsmához már dél felé járt az idő. Az épület leginkább egy vadnyugati csárdához emlékeztet, fából épült, teteje egyenes, ablakai mind töröttek. Nem lep meg, hogy ez a látvány fogadott. Aki iszik az ezt teszi az épületekkel. Mindig is utáltam az alkoholt, mivel a rendes embereket is szerencsétlen senkivé teszi. Így történt ez az apámmal is... Úgy döntök, bemegyek. Szélesre tárom az ajtót, de próbálok észrevétlen maradni. Most áldom a sorsot, hogy Noboko nénikém szekrényében találtam egy fekete köpenyt aminek nagy a csuklyája így az arcomat homály fedi. Amint beléptem megcsapta az orromat az alkohol és az izzadt testek bűze. A helységben legalább tíz asztalt helyeztek el és a legtöbbnél ül is egy-egy ember. Látok egy fickót aki nagyon erős. Arcán fehér sebhely húzódik, mindenki még a pincérek is tartanak tőle, ám őt ez cseppet sem zavarja. Csak ül ott és az itala fölé görnyed. Arca gyászos, ruhája fekete. Ő lesz az én emberem. Lassan odasétálok az ő asztalához. Mindeközben néhányan odakiáltanak nekem.
- Szia édesem, nem ülnél ide?
- Mit keres itt egy ifjú hölgy?
- Miért nem jössz ide cicám?
Nem foglalkozom velük. A csuklya elfedi az arcomat és így valódi koromra sem derül fény. Egy tizenhárom éves lánynak biztosan nem kiáltanának ilyen szavakat. Nem hibáztatom őket, részegek és holnap majd megbánják azt amit ma tesznek. Kezemet felemelve legyintek, hogy hagyják abba, úgysem mennek vele semmire. Erre újra a megszokott halk morajlás tölti meg a helységet. Én mindeközben leülök a férfivel szemben az asztal másik oldalára. Egy ideig semmi sem történik, majd egyszer csak felemeli a fejét és megszólal.
- Nem félsz tőlem. Ez dicséretes... Mond mit akarsz?
- Tudom, hogy nem akar látni, de én... - itt egy ideig megálltam, mert a hangom vészesen megremegett - én munkát keresek... munkát amiben segítek egyes embereknek a... BOSSZÚBAN.
Ezen mondat hallatán felkapta a fejét és tágra nyílt szemeivel rám nézett. Elégedettség töltötte el a szívemet. Ráhibáztam.
- Megtennéd?
Bólintok. Erre ő elmondja nekem a történetét. Figyelmesen hallgatom miközben beszél azon az elveszett, mély hangján. Elmondja, hogy régen ő egy harcművészeti bajnok volt. Sok mérkőzést megnyert, sok ellenséget szerzett magának élete során, de eddig az összes ellenfelével kibékült. Egy ideig az összes férfi akivel harcolt dühös volt rá, mivel vesztettek. Aichi, Loni, Yo, Soko, Lian... sorolhatná napestig a sok híres harcos nevét akikre országuk büszkeségeként tekintettek, hogy aztán ő legyőzze és megalázza őket. Egyszer egy különösen erős ellenféllel került szembe. Neve Horihai Yakuso volt. A Tűz Országának bajnoka, legnagyobb büszkesége. Egy nap őt is legyőzte, így a férfi úgy mint a többi szintén bosszús lett, de vele sehogy sem sikerült kibékülnie. Sőt... a férfinek tönkrement volna a karrierje, ha nem nyeri meg az utolsó csatát Ő ellene. Így cselhez folyamodott. Egyszer amikor a férfi épp edzett, betört a házukba és megölte a szerelmét és az egyetlen lányukat. Miután Ő hazatért ott találta a családját a padlón, véresen, összeszabdalva. Az ő vérükkel írták a falra ezt az üzenetet: "Nem jössz el" . Ő persze nem ment el. Eltemette az erdőben a szeretteit, majd visszavonult. Yakuso elérte amit akart.
- Ennyi volt a történet, így elkezdhetünk az anyagiakról beszélni. Mennyit akarsz?
Megvontam a vállamat.
- Mennyit ér neked egy bosszú? - kérdeztem vissza a kérdésre.
Ő erre annyit mondott csak.
- Miután láttam a levágott fejét... aztán mondok majd egy árat.
Ezután elmondta, hogy hol lakik most a célszemély és, hogy egyáltalán nem őrzik. Egyszerű és gyors küldetésnek állította be, de nekem koránt sem tűnt annak.
Elhagytam az épületet és lassan visszasétáltam a házba. Nem volt nagy távolság, de nekem mégis úgy tűnt órák óta megyek már. Meg kell ölnöm egy embert. Munka kell igaz, de lehetett volna valami szerényebb. Ekkor ökölbe szorítom a kezemet. Nem! Ez mind butaság. Nekem ezt meg KELL tennem, mert csak így lehetek elég erős akkor amikor eljön a bosszúm ideje. Bezártam magam mögött az ajtót és a szobámba rohantam. Lassan felnyitottam a szekrényemet és kivettem belőle egy fehér vászonba csavart holmit. Letekertem róla a vásznat és megláttam a szüleim egyetlen örökségét. A kardot. Megtisztítottam és a hátamra csatoltam. Fizikailag felkészültem, de vajon lelkileg is?
A kocsmában megismert férfi állítása szerint a célszemély nem messze, egy falunyira lakik. Elindultam az Ösvény néven emlegetett úton ami összekapcsolja a falvakat egy mással. Egy óra telt el és én egyre idegesebb lettem. Mi lesz, ha észrevesznek? Mi, ha elfognak és... erre nem gondolhatok. Pont most, amikor végre itt vagyok a siker küszöbén! Így hát tovább menetelek a forró kövön egészen amíg meg nem pillantok egy messzi foltot. Először délibábnak hiszem mivel a tűző napon ki tudja mi lesz odabenn... nos az ember agyával. Később, amikor közelebb értem hozzá, láttam, hogy egy épület körvonalai rajzolódtak ki előttem egy perccel ezelőtt is. A falu! Itt az ideje a csuklyát még jobban az arcomba húzni. Ha egyszer majd végzek a "feladattal", lehet, hogy jobb lesz, ha nem nagyon ismerik fel az arcomat. Lassan lépdeltem a kihalt utcákon. Érdekes... már jó ideje felkelt a nap és a többi kis faluban ilyenkor már rég pezsegni szokott az élet. Egyszer csak megpillantottam egy férfit. Mintha nem élne, szeme üveges, léptei egyenesek mintha nem lenne lelke, csak egy üres porhüvely állt volna előttem. Minden bátorságomat összeszedve megszólítottam.
- Üdvözlöm. Nem tudja melyik ház Horhai Yakuso- é?
Erre csak valami köhécselést hallottam és a férfi idegesen nézett szét. Valami bántja, de nekem fogalmam sincs mi...Ekkor lassan tettem felé egy bizonytalan lépést. Majd még néhányt és lassan megérintettem a vállát. Erre ő hirtelen hátrafordult és ezt kiáltotta:
- A falu végén! Csaló! Gyilkos! Félelemben tart!
Ekkor mint amikor elvonul a vihar, bennem is úg derült fel minden. Yakuso mindenkit megfélemlített és emberek ezért nincsenek sehol. A házak szépek és ápoltak, mégis a halál árnyéka terül szét fölöttük. Lassan valami köszönet féleséget suttogtam és elszaladtam. Minnél messzebb leszek ettől a helytől annál jobb. A falu végén meg is találtam a házat amit kerestem. Nagy, egész szépnek is mondanám. Kerekített boltozatán emberi alakok és isteni lények különös keveréke látszik, falait fehérre meszelték, az ablakok pedig díszesek és a legkiválóbb minőségű üvegből készültek. Királyi rezidenciának is elmegy, ha a mi kis házunkat vesszük számításba.
Lassan megközelítettem az ajtót. Ártalmatlannak tűnt. Gyorsan megfogtam a kilincset és óvatosan lenyomva azt, be akartam nyitni. Az ajtó azonban nem engedett. Erősebben nyomtam ke, de az még mindig makacsul kitartott. Harmadik próbálkozásomra egy penge szúrt előre, a szívemet megcélozva. Még épp időben el tudtam hajolni, hogy ne szúrjon szívbe, de a vállamban éreztem meg ekkor az égető érzést. Rápillantottam és láttam, hogy a vállamból áll ki a penge. Őrületesen fájt és nekem az ajkamba kellett harapnom hogy fel ne kiáltsak fájdalmamban. Lassan kihúztam a vállamból és megpillantottam a sebet. Nem volt nagyon mély, de szépnek sem mondható. Idegesség töltött el hirtelen. Mi van, ha elvérzem? Téptem egy darabot a pólóm ujjából és a fekete anyagot szorosan a sebre kötöttem. Még mindig fájt, de a vérzés enyhült. Végül lassan kinyitottam az ajtót. Egy nappaliban találtam magamat. Ez is, akár a ház külseje igen ízléses. Az ajtóval vagyis velem szemben egy karosszékben egy alak ül. Most éppen háttal van nekem, de biztosan tudom... őt kerestem. Lassan, szinte lopakodva surrantam mögé. Aludt. Nem is akartam felébreszteni. Minek? Hogy megnehezítse a dolgomat? Előhúztam a kardomat. A fotel mögé osontam és nekilapultam a puha bőrborításnak. Nem szabad gondolkodnom... csak szúrj! Szúrj! Tedd meg! És akkor a kezem, mintha önként cselekedett volna, mélyen a fotelba szúrtam a kardot. Szinte éreztem, hogy a kard a húsba hatol, eltalálva a legtöbb fontos szervet. Egy nyögés, majd a kietlen csend. Vége. A sátáné a lelkem. Most bűntudatot kellett volna éreznem, de én elégedett voltam magammal. A kardomat letöröltem és egy kis vért vettem az ujjamra. Ezzel felírtam a falra. "Masayo". Tudom, hogy felelőtlenség, de kit érdekel? Én én vagyok és nem leszek soha senki más. Ez a sorsom. Levágtam a fejét és egy zsákba rejtettem. Ráöntöttem egy kis tartósítót is a biztonság kedvéért. Lassan elhagytam a házat és hazasétáltam.
Otthon átöltöztem, elláttam a sebemet úgy ahogy egyszer a nénikém megmutatta és vártam, hogy hazajöjjön. Egyszer amikor éppen a kocsmába készültem a kulcs csörrent és belépett a nénikém. Arca most mosolygós volt nyoma sem volt az előző gondterhelt arckifejezésnek. Mélyen a szemembe nézett és felvonta a szemöldökét, de nem szólt semmit. Vajon tudja? Egy ideig nem szóltunk egymáshoz, jobbnak láttuk ha csöndbe burkolózunk. Egy nap múlva elmentem a kocsmába. Megmutattam a fejet és követeltem a jutalmamat. Meg is kaptam mindet. A férfitől csak egy dolgot kértem.
- Ha ismersz valakit akinek ilyesmi gondja van, ajánlj engem.
Ő természetesen megígérte, majd én távoztam. Ez volt az első megbízásom és a második gyilkosságom. Nem így képzeltem az éltemet, de, ha ez segít a bosszúban akkor nincs megállás. És nem is lett...

Namikaze Minato Vas. Jan. 31 2016, 14:19

Csak azért írok, hogy mesélőé legyen az utolsó poszt, jelezvén, hogy nincs mit ellenőrizni.
(Ellenőrzött történet)

Masayo

Masayo

Re: Masayo