Akihiro Jaken

**Akihiro Jaken** Szomb. Dec. 05 2015, 16:28

Időbeni elhelyezés: Nem sokkal Konohába érkezésem előtt

Utazásom során Konohába, egy napon Kenji bácsikám így szólt hozzám:
- A következő faluban van egy kis elintézni valóm, én előre sietek. Neked nem kell sietned pár napig ott leszünk, te ne fáraszt ki magad. Még hosszú út áll előttünk, ezért szükséged lesz az energiádra.
Így is lett. Én szépen, ráérősen sétálgattam az úton, azonban ekkor egy nő jajjveszékelésére lettem figyelmes. Odasiettem a hang forrásához, ami egy, az utca menti kunyhóból jött. A kunyhó tetején egy hatalmas tábla hirdette az itteni éttermet.
- Most mihez kezdjek? Hogy éljek meg, ha te, ostoba unokám nem tartósítottad a húst? Hús nélkül nem tudom elkészíteni a legfinomabb ételeket a kínálatunkból és akkor nem lesz vevőnk se!
- Én talán segíthetek – nyitottam be, és azt láttam, ahogy egy nagyjából velem egyidős fiú nyakát behúzva áll egy körülbelül hatvan éves öregasszonnyal szemben – A közeli erdőben tudtommal sok vaddisznó tanyázik, ha azokat elhoznám az megfelelő lenne?
- Ki vagy te fiam?
- A nevem Akihiro Jaken és mindenem az idősek boldogsága. – mosolyodtam el.
- Komolyan megtennéd ezt egy öregasszonyért? – nézett rám kérdőn.
- Hát éppenséggel időm az van bőven, úgyhogy miért is ne?
- Hálám üldözni fog! – kiáltotta az öregasszony utánam, mikor már mentem ki az ajtón, majd azt hallottam, hogy a néni ismét az unokájával kiabál.

Bent jártam az erdő sűrűjében és minden egyes hangot figyeltem. Fáról fára ugrálva szemléltem a terepet, úgy vadászva a vaddisznóra, akár egy ninja a célpontjára. Egyszer csak megrezzent alattam a bokor és valami kirohant onnan. Rávetettem magam arra a valamire, és épp a kunaiom akartam már belevágni, amikor megláttam a halálra rémült pasas arcát. Felálltam róla és a kezem nyújtottam neki, hogy felsegítesem.
- Viszed innen a kezed te kölyök! Halálra rémítettél, mi lett volna ha nem élem túl?!
- De túlélted…
A csávó nagyjából ötven körüli lehetett, kopaszodó és sörhasú. Ruháján mindenhol ételmaradékok és foltok voltak.
- Mit keresel te itt az erdőben? – kérdeztem – Veszélyes lehet. – vigyorogtam.
- Nagyon vicces… Ezt mondjuk én is kérdezhetném.
- Nincs nekem semmi titkolni valóm. Vadászni jöttem ide. Egyébként a becses nevem Akihiro Jaken. – ismét felé nyújtottam a kezem.
- Chokichi Dai. – csapott bele. – Én szintén vadászni jöttem.
Dai nem volt valami sportos alkatú, kíváncsi vagyok eddig hány vadat ejthetett el. Mondjuk a látszat néha csal, lehet hogy technikás, ki tudja…

Ekkor egy olyan hatalmas vaddisznó tört elő a bokrok közül, amekkorát még nem láttam.
- Jajj el is felejtettem, ez elől menekültem, amikor rám ugrottál! – kiáltott fel.
Odaugrottam Daihoz, mivel láthatóan ő volt a célpontja a fenevadnak, majd hatalmas erőfeszítések árán félrelöktem. Ilyen súlyos alakkal még életemben nem találkoztam, azonban most nem volt idő lacafacázni. Felugrottam egy fára majd megvártam, hogy a vaddisznó ismét megrohamozza Dait. Ekkor egy jól időzített ugrással rávetettem magam és belevágtam a kunaiom. Ez nem hogy elvette volna, hanem inkább mintha erőt adott volna a bestiának, amely hatalmas erővel a földbe akarta tiporni Dait. Előhúztam még egy kunait a zsebemből miközben egy kézzel továbbra is a fenevadba kapaszkodtam és az húzott előre. Az újabb kunait az egyik szemébe szúrtam, majd a lábaimat használva féknek igyekeztem megállítani a szörnyeteget. Egy nagy puffanás és Dai hatalmas sóhaja hallatszott .
- Na ennek is vége, – mondta Dai büszkén – életem legnagyobb zsákmánya.
A vaddisznó még horkantott egy utolsót és Dai összerezzent.
- És életed legnagyobb zsákmányát most elviszem. – és már kötöztem is össze a lábait.
- Ezt nem teheted!
- Akkor mit szólnál egy versenyhez?
- Miféle versenyhez? - kérdezte gyanakodva.
- Aki több vadat elejt fél órán belül, azé lesz ez a hatalmas bestia is.
- Legyen hát! – csapott bele Dai – Kezdődjék a verseny!

Amint Dai elindította a versenyt elfutottam és kerestem a nyomokat, hogy merre járhatnak a vadak. Egy fában karcolások, itt sok makk van, valószínűleg ide járnak enni, amott ürülék… Igen, kezdetben itt felállítok egy hurokcsapdát. Ezután fogtam magam és felugrottam a fára több, vad után nézni. Neszt hallottam egy bokorból, majd csöndesen odamentem a bokor fölé. Egy őz szökkent elő a bokrok közül. Milyen csodás teremtmény… Hát még milyen finom! És már ugrottam is le. Ez jóval egyszerűbb volt mint az a hatalmas vadkan.

Tovább haladtam az erőben, és két viaskodó vadkanra találtam. Ez jó alkalom lehet a Shunshin gyakorlására – gondoltam. Kijelöltem magamnak a célt és minden elmosódott körülöttem egy pillanatra. Pontosan a két vadkan közé kerültem, amik épp egymásra akartak rontani. A kezemben lévő shurikeneket az egyik irányba hajítottam, majd a másik irányba fordultam és megformáltam a kézjeleket. Egy szép nagy levegő és… - már repült is a tűzgolyó a másik rohamozó állatra. Mindkét állat holtan esett össze. Megfogtam őket és visszavittem a találkahelyre, majd elmentem az őzért is. Miután már csak öt percem volt elmentem a csapdámhoz és egy nyulat találtam benne. Hát a makkoknál nem éppen nyúlra számítottam, de jó lesz. – gondoltam.
Visszatértem a találkozóhelyre. Dai is meglepően jó munkát végzett. Két vadkan és egy őz – számoltam, akárcsak nekem.
- Úgy látom döntetlen. – mosolyodott el Dai – No most mihez kezdjünk.
- Nem éppen döntetlen. – mondtam, és előhúztam a hátam mögül a nyulat. – Egy nyúlhosszal nyertem.
- Elismerem, legyőzted a vadászt. – mondta elkeseredve Dai.
- Ne keseregj, inkább segíts elvinni ezt a sok állatot egy öregasszony éttermébe, ide nem messze.

Háromszor fordultunk, mire az össze állatot elvittük az étterembe.
- Köszönöm, köszönöm! – mondogatta az öregasszony, miután elmeséltem neki a történteket – Ráadásul az egyiket már megsütve hoztátok!
Nos igen a tűzgolyó… - kuncogtam magamban.
- Egyébként önt, hogy hívják uram?
- Chokichi Dai vagyok. Szolgálatára asszonyom. – felelte Dai.
- Milyen kedves úriember. Az én nevem Haruka Ai. Mit szólna egy ajánlathoz? Ön mostantól bármikor ingyen fogyaszthat nálunk, ha ön lesz a hús beszállítónk.
- Igazán megtisztelő ajánlat, és az az igazság, hogy mostanában nem igen volt dolgom, úgyhogy miért ne?
- Jaken! Természetesen téged is szívesen látunk bármikor – mondta Ai néni és a kezembe nyomott egy pénzes zacskót – Köszönet a segítségedért.

Mikor beértem a faluba, elmeséltem a történteket Kenji bácsikámnak. Végülés nagyon jól jártam, ugyanis szereztem új barátokat, pénzt és még a Shunshint és a Katon: Endant is gyakorolhattam éles helyzetben.

Namikaze Minato Vas. Dec. 27 2015, 18:40

Aranyos kis történet volt meg kell hagyni Very Happy

Így jár az a +7 chakra ^^

**Akihiro Jaken** Vas. Márc. 06 2016, 11:17

Időbeni elhelyezés: Konohába való utazásom legelején, a 15. születésnapom után nem sokkal
A kaland szorosan kapcsolódik az előtörténetem egy részéhez!

Egy egész országot átszelő utazás bizony nem rövid idő, főleg ha az ember nem siet, hanem figyeli a környezetet, megnézi a különlegességeket és magába szívja a természet energiáit. Én magam leginkább a jutsuim tanulásával, és a tökéletesen nyugodt környezetben való kardforgatással voltam elfoglalva. Hisz nem lehet sehol sem jobban gyakorolni, mint egy üres réten a friss levegőn, napsütésben. Azonban az ilyen hosszú utazások során bizony becsúszhatnak a nyugodt programok közé furcsa dolgok.
Így esett meg egyszer, hogy Kenji nagybátyámmal betértünk egy út széli vendéglőbe vacsorázni. Szép és tágas hely volt, a falakról képek lógtak le és az étkező rész tömve volt asztalokkal. Az asztaloknál pedig természetesen emberek voltak.
Szépen besétáltunk az épület belsejébe, majd kerestünk egy üres asztalt. Pár percen belül odajött hozzánk egy fiatal és kedves felszolgálólány. Én is és Kenji nagybátyám is rendeltünk valamit, majd azt nemsokára kihozták. Mindketten nekiláttunk az evésnek, azt azonban nem tudhattam, hogy amikor az én fogásomat készítették összecseréltek két fűszert. Az én vacsorámba egy hihetetlenül csípős fűszer került, méghozzá nem is kis mennyiségben. Az első pár falat után úgy éreztem, mintha a torkom lángokban állna. A fejem paprikavörössé vált és a torkomhoz kaptam. Kenji bácsi nem is értette, hogy mi lelt hirtelen. Én már nem tudtam elviselni az égető érzést a torkomban, szóval az asztalon álló nagy üveghez nyúltam és lehúztam az egészet:
- Abból nehogy igyál! – kíáltott Kenji bácsi, de sajnos ezzel elkésett. Ekkorra már elfogyott szinte az egész üveggel.
Azt éreztem, hogy melegség önti el az egész testemet, majd minden kezdett elmosódni.

A következő pillanatban egy szobában ébredtem, amit a felkelő nap sugarai világítottak meg. Hasogató fejfájással ébredtem, ködös volt minden, majd szép lassan elkezdett kitisztulni az elmém. Azonban a tegnap estével kapcsolatban semmire sem emlékeztem. Egy székhez voltam kötözve a szobában, amiben csak egyedül voltam. Az ajtón kívülről beszélgetés szűrődött át. Mindent tompán hallottam, de tudtam értelmezni a párbeszéd szövegét.
- Főnök, két új embert fogtunk el. Az egyik egy ninja, a másik pedig egy kölyök, de jó állapotban van. Mindketten jó pénzt megérnek. Igen könnyű volt elfogni őket, a kölyök teljesen részeg volt és a ninja őt támogatta épp ki a vendéglőből. Mögé lopakodtunk és leütöttük a fickót, erre a gyerek csak nevetett, aztán csak eldűlt és elaludt.
- Jó munkát végeztetek, pedig már majdnem lemondtam rólatok, hisz az utóbbi időkben semmi bevételt nem hoztatok. Pedig az emberkereskedelem nagyon jól jövedelmező üzlet. Szerencsétek van, hogy ezúttal sikerrel jártatok.
*Emberkereskedelem mi? Hát velem nem fognak kereskedni. Többi nem leszek senki foglya sem! Vajon Kenji bácsi jól van? Minden esetre először magamat kell kijuttatnom innen. Az összes felszerelésemet elvették, sehol sem látom a fegyvereimet és ami a legfontosabb Inazumát. Még jó, hogy semmi sem kell egy kis kötél legyőzéséhez, csak egy kis tűz.
A kezeimre kötözött kötélbe kezdtem vezetni a tűz elemű chakrámat. Éreztem, ahogy kezd felforrósodni, de tűrnöm kellett a fájdalmat, ha ki akartam szabadulni innen. Amikor a kötél anyaga már meggyengült széttéptem azt, majd leszedtem a lábamról is.
Kiugrottam az ablakon, majd körülnéztem. Egy nagyon ismerős helyen találtam magam… A Goro klán erődítményében.
*A fenébe már! Alig két éve jutottam ki erről az átkozott helyről több évnyi kín és szenvedés után. Habár az tény, hogy itt tanítottak először a kardforgatásra. De most már erősebb vagyok, mint amikor elmentem innen, Kenji bácsi jól kitanított azóta és a kardforgatást is tökéletesítettem. Szerencsére Ryuu, a nagyfőnök még nem látott, vagy csak nem ismert fel, mert ha felismert volna már rég nem élnék, hisz a szökésem során halt meg a testvére.
Legelőször vissza kell szereznem a felszerelésemet. Hmm… Merre is volt a fegyverraktár?
A régi tapasztalatok által vezérelve bolyongtam az erődítményben. Természetesen ügyeltem arra, hogy senki se lásson meg, bokorról-bokorra, árnyékról-árnyékra lopakodtam, míg el nem értem a fegyverraktárt. Óvatosan benyitottam, majd megláttam velem szemben egy asztalon a katanámat, valamint a kunai és shuriken tartómat. A raktárban rengeteg más eszköz és felszerelés volt még. Fel kellett készülnöm bármilyen eshetőségre így magamhoz vettem egy szett szerszámot, egy elsősegélykészletet, egy széles övtáskát fegyverekkel megpakolva és egy hátizsákot. Kiindultam a raktárból Inazumával a kezemben, már épp nyitottam volna ki az ajtót, de ekkor az elkezdett kinyílni. Gyorsan a nyíló ajtó mögé álltam, majd láttam ahogy a klán két tagja jön be a fegyver raktárba beszélgetve.
- Hidd el nekem, gyönyörű katana, igazi mestermunka! – mondta az egyik.
- Hát én itt sehol sem látok katanát haver!
- De hát az nem lehet! Hová tűnt? – kiáltott fel mérgesen az első.
Ekkor az ajtó mögül óvatosan előjöttem, nem láthattak mivel háttal álltak nekem. Azonban sajnos az ajtó megnyikordult és elkezdtek felém fordulni. Egy pillanat alatt kihúztam az elsőnek a lábát alóla, így az összeesett, majd odafordultam a másikhoz és azt jól orrba vágtam Inazuma nyelével. Majd odafordultam az elsőhöz aki éppen a földről tápászkodott föl és jó erősen arcba rúgtam. Mindez egy szempillantás alatt történt, de végül én álltam győztesen a két eszméletlen ellenfelem fölött.
A fal mellé húztam őket, hogy ne legyenek útban, majd óvatosan kimentem a raktárból. Az előző útvonalamon visszamentem ahhoz az épülethez, ahol meg voltam kötözve. Az épület mérete alapján még maximum két szoba lehetett azon a szobán kívül amiben fogva tartottak. Egy azzal szomszédos és egy szoba, ahova a bejárat nyílik és onnan lehet továbbmenni a két másik szobába. Így tehát megkerültem az épületet és benéztem annak a szobának az ablakán, ahol gondoltam, hogy Kenji bácsikámat fogva tartják. Feltételezésem igaznak bizonyult, ugyanis Kenji bácsi ott ült eszméletlenül a szoba közepén egy székhez kötözve, akárcsak én az ébredésemkor. Beugrottam az ablakon, majd halkan oda osontam hozzá. Halkan elkezdtem ébresztgetni, miközben leszedtem a kötést a kezeiről.
- Hol vagyunk? – kérdezte, miközben a sajgó fejét fogta.
- Csak csendben! – csitítottam le suttogva – Már megint a szemét Goro klán kezei közé estünk. Amikor megölted a főnök öccsét mondtam, hogy lesznek következményei. Szerencsére ez csak egy véletlen, mert engem még nem ismertek föl téged pedig nem ismerhetnek, hisz Hiroshi, Ryuu öccse volt az egyetlen, aki akkor éjjel látott, ő pedig meghalt.
Kimásztunk az ablakon, majd odanyújtottam neki az övtáskát és így szóltam:
- Fogd ezt meg Kenji bácsi tele van fegyverekkel, szükséged lesz rá. Most végre elkaphatjuk Ryuut azért a sok szemétségért amit elkövetett, megfizet a sok vérért ami a kezéhez tapad.
- Ne olyan gyorsan! Kéne valami terv… Tudom jól hogy milyen vagy Jaken, mindig előre tervezel. Most van valami terved?
- Elkapom és szétverem a fejét, aztán pedig elvisszük valami helyre, ahol leadhatjuk a hatóságoknak.
- Konkrétabb terved nincs?
- Hogy tudnék előre gondolkodni, ha itt van tőlem pár méterre az a szemétláda aki a szüleim haláláért felel?
- Szerinted én nem vágyom a bosszúra? De ha most csak kirohanunk és leöngyilkoljuk magunkat, semmi hasznunk nem származik belőle!
- Igazad van… Gondolkozzunk… Pár percen belül riadót fújnak, mert megtudják, hogy eltűntünk. De mi lenne, ha nem tűnnénk el? Van egy tervem… Visszamászok az én szobámba és valamivel becsalogatom őket. Amikor odajönnek hozzám te, aki kintről figyelsz bedobod Inazumát és beugrasz, majd lefegyverezzük őket. Így, mivel nem fújnak riadót, nem fog az egész klán idecsődülni. De arra figyelnünk kell, hogy senki se tudjon kifutni az épületből!
Így is tettünk.
Gyorsan visszamásztam a székemre, majd várakoztam. Amikor újra meghallottam Ryuu hangját, elkezdtem nagyon hangosan köhögni.
- Mi lelte ezt a kölyköt? – hallatszódott át az ajtón Ryuu hangja – Megyek megnézem.
Elkezdett kitárulni az ajtó és megjelent Ryuu hegekkel teli megviselt arca.
- Te meg hogy kerülsz ide?! – kérdezte egyszerre hihetetlenül dühös és meglepődött arccal – Te ölted meg az öcsémet! Nem tudom, hogy szöktél meg akkor éjszaka, de most megfizetsz!
Ryuu dühösen elkezdett trappolni felém, majd mikor odaért ütésre emelte a kezét.
- Most! – kiáltottam Kenjinek, miközben jó erősen tökön rúgtam Ryuut.
Odarepült hozzám Inazuma, majd a nyelével a lágyékát fájlaló Ryuunak a tarkójára csaptam. Ekkor beugrott az ablakon Kenji bácsi és ezzel egy időben Ryuu két testőre is befutott a szobába. Egy nekem és egy Kenji bácsinak. Az én ellenfelem egy karddal támadt rám. Hárítottam a csapását, majd a falról elrugaszkodva lesújtottam ellenfelemre.
Odasiettem Kenjihez, de ekkorra már ő is legyőzte ellenfelét.
- No, most mihez kezdjünk Ryuuval? Elég nehéznek tűnik… Ki akarjuk mi őt cipelni innen? – kérdezte Kenji.
- Mindenképpen… Fizetni fog. Én elviszem innen, akár segítesz, akár nem.
Összekötöztük kezeit és lábait, majd nagy nehezen megemeltük. Ahogy régebben, most is a kúton át való kivezető úton terveztünk távozni. Az eszméletlen Ryuut ledobtuk a kútba miután elvettem a kulcsait (biztosan fájt volna neki ha eszméleténél van), de még nem mehettünk.
- Te menj le Kenji bácsi, és ott várj meg. Még van némi elintézni valóm.
- Nem hagyhatlak magadra!
- Csak kérlek bízz bennem! Mindössze húsz percet adj.
- Rendben, de ha húsz perc múlva nem vagy itt érted megyek bármi áron.
Ryuu kulcsival a kezemben elindultam a cellák irányába, ahol engem is fogva tartottak. Sorra jártam végig a cellákat és kinyitottam azokat, majd minden embernek a kezébe adtam valami fegyvert a hátamon lévő hátizsákból. Miután minden rab körém gyűlt megszólaltam:
- Túl sok életet és családot tett tönkre ez a rablóbanda. Emberkereskedelem és fosztogatás, kegyelmetlenség és gyilkolás, csak ehhez értenek ezek a gazfickók. De ma lezárjuk ennek a klánnak a történelmét! Utánam!
A klán minden tagját hirtelen ért egy börtönlázadás, amelyet szítottam és még fegyvereik is voltak a lázadóknak. Vállvetve harcoltam minden sortársammal a szabadságukért. Egyszer itt kellett hagynom őket, de még egyszer nem tehettem ezt meg. Igyekeztünk életben hagyni minél több embert, hisz mi nem válhattunk olyan gyilkosokká mint ők.
A csata során egyszer csak összekerültem Jiroval,a klán legjobb harcosával. Egy hatalmas tetsuboval harcolt, amellyel könnyen összezúzhatott bárkit. Dühödten kezdett rohanni felém, majd felém suhintott a hatalmas fegyverrel. Gyorsan kitértem a csapás elől, de már érkezett a következő is. A kiszabadított emberek körülöttem próbáltak segíteni de leintettem őket:
- Hátra! Ez az én harcom.
Sorra tértem ki a csapásai elől, de az önbizalmam kezdett alábbhagyni, hisz oly könnyedén lóbálta azt a hatalmas fegyvert, mintha csak levegőből volna. Újra és újra kitértem a csapásai elől, majd megláttam egy lehetőséget. Az egyik csapás után előre gurutam a közvetlen közelébe, majd Inazumával felfele szúrtam. Jiro kitért a támadásom elől, de kibillent az egyensúlyából. Ekkor neki ugrottam teljes erőből, amitől felborult. A tetsubo kiesett a kezéből, így én azt gyorsan odébb rúgtam, majd Inazuma hegyét a torkához nyomtam. Immáron a foglyunk volt az utolsó klán tag is.

A lábam hihetetlenül sajgott attól, hogy belerúgtam a hatalmas fegyverbe, de ez nem érdekelt, hisz a győzelem a miénk volt. Minden foglyot megkötöztünk, majd elszállítottuk őket a legközelebbi rendfenntartó szervezethez. Mindenki meglepődött, amikor egy csomó eltűntnek nyilvánított személy bevonult és körözött bűnözőket adott le. Ryuut én és Kenji bácsi személyesen adtuk le és végre úgy érezhettem, hogy a szüleim és annyi más ártatlan ember haláláért a bűnösök el fogják nyerni méltó büntetésüket. A táskát és az egyéb felszereléseket megtartottam, hisz az ilyesmi mindig jól jöhet. Ezután Kenji bácsival folytattuk az utazásunkat Konohába, hogy igazi ninja válhasson belőlem.

Hidan Csüt. Márc. 17 2016, 08:53

Jó reggelt! Hogyha szimpla zsoldosok voltak a klán tagjai, akkor még egész reális, de ha shinobik, akkor az már kicsit túlzás ezen a szinten. Mindenesetre érdekes kaland volt, 13 chakrát írok jóvá érte, pénz helyett meg a felszerelést.

**Akihiro Jaken** Csüt. Jún. 23 2016, 18:29

Edzés – 1. nap

A sötétben lépdeltem, a végtelen sötétségben. Jaken… Jaken! – hallottam a tompa hangokat. És a következő pillanatban mintha egy jégtömböt vágtak volna a fejemhez. Felugrottam az ágyamból csurom vizesen, mellettem pedig Kenji bácsi vigyorgott egy vödörrel a kezében.
- Mi a franc volt ez!? – vontam kérdőre – Egyáltalán nem vicces! Nyilván azért alszom, mert fáradt vagyok!
- Az lehet, de még az előző este te mondtad, hogy keltselek fel, mert edzeni akarsz. Én csak teljesítettem az unokaöcsém óhaját. Tudom, tudom… Ne hálálkodj, amiért ilyen jól viselem gondodat.
- Mondta a halál, hogy kelts fel! Találj még ki ilyen baromságokat!
- Azt is mondtad, hogy letagadod majd. Még szerencse, hogy ilyen előrelátó vagy – mondta, majd összeborzolta a hajamat – De szerintem törülközz meg, mert csurom víz vagy. A végén még megfázol – majd kisétált a szobából, de még közben visszaszólt a válla mögött – Szólj, ha indulhatunk, ma velem edzel.
Duzzogva mentem be a fürdőbe egy törülközőért, majd szárazra törültem magamat. Ezután lementem az étkezőbe, és sütöttem magamnak egy tükörtojást. Jóízűen megettem, majd Kenji bácsi is előjött a szobájából. Még mindig rosszallóan néztem rá, de sosem voltam az a haragtartó típus. Vigyorogva jött elő a szobájából (mikor nem vigyorgott?), én pedig próbáltam rosszallóan nézni rá. Hát nem sikerült, én is elmosolyodtam végül.
- Naaa jóóól vaan. Azt szeretem amikor így nézel ki! Szóval, kész vagy az indulásra? Nesze pár alma, rakd el, úgy sem szoktál sokat enni, ezért elégnek kell majd lennie.

Majd egyből kiindult az ajtón, válaszra nem várva. Nem tehettem mást, csak követni tudtam, a hátamon a telepakolt táskával, mert nem tudhattam, hogy mire készül a nagybátyám, és Inazumával. De mikor kiléptünk az ajtón, nem a megszokott kiképzőtér felé indultunk, hanem azzal pontosan ellentétes irányba.
- Ma nem oda megyünk, mint ahova járni szoktál – mondta, mintha tudta volna mire gondolok – Sokkal jobban szeretem azt a helyet ahová most tartunk. Én ott sajátítottam el minden eddigi tudásomat, így gondoltam miközben képezlek, én nosztalgiázhatok kicsit.

Nagy léptekkel haladtunk előre, de így is jóval tovább tartott az út, mint a kiképzőtérre. Nem sokkal később megpillantottam a távolban egy magas beton falat, aminek az aljában egy kapu volt. Ahogy egyre közelebb értünk, még magasabbaknak tűntek a szürke repedezett falak. Jó sok technika gyötörhette már ezeket a falakat, ha így lepusztultak. Most pedig én vagyok a soros.

Kenji kitárta előttem a kapukat, és megláttam a bent elterülő terepet. Tökéletesnek bizonyult, szinte minden edzéstípusra. Körbe magas betonfalak voltak, a kiképzőtér másik végében egy csoport fa, középen edzőbábúk, tőlem balra egy sziklás rész, jobbra pedig egy egészen nagy tó. Valószínűleg mostantól ide fogok járni, mert minden terepviszony megtalálható, és rajtunk kívül senki sem volt itt.

- A mai napra sok gyakorlást terveztem – kezdett bele Kenji – Minden apró izmodat meg fogjuk mozgatni, és minden csepp chakrádat felhasználni. Nem foglak kímélni egy percig sem, de csak a határaid túllépésével válhatsz jobbá a tegnapi énednél. És nekünk pont ez a célunk, hogy percről-percre erősödj és fejlődj. Nos, most, hogy itt vagyunk, fuss is néhány kört a falon bemelegítés képpen. Ezzel fejleszthetjük a chakra kontrollodat, az erőnlétedet és a gyorsaságodat. Gyerünk! Hopp-hopp! Még mindig itt állsz?!

Ellentmondást nem tűrően nézett rám a bácsikám, így akarva-akaratlanul, de belefogtam a bemelegítésbe. Odasétáltam a falhoz, a chakrát a lábamba koncentráltam, így a falon meg tudtam maradni, és a gyorsaságomat is növeltem. Felléptem a falra és följebb lépkedtem. Jó nagy kerülete volt a kiképzőtérnek, ezért gondoltam, hogy csak pár kört kell futnom. Mivel, hogy ez csak bemelegítés volt, ezért először egy lassabb tempóval kezdtem, majd folyamatosan gyorsítottam. Három kör után gondoltam, hogy bemelegítésnek ezt megteszi, de amikor épp lementem volna a falról, megláttam Kenji rosszalló pillantását:
- Ez neked bemelegítés? Épp csak most kezdted! Addig fogod csinálni, míg ÉN azt nem mondtam, hogy lejöhetsz. Most pedig futás! A körök nem teljesülnek maguktól! Szaporán!!
Így hát futottam tovább, néhány körönként ismét megpróbálkoztam a lejövetellel, de mindig azokba a rosszalló szempárokba ütköztem, ezért futottam tovább. Csak róttam a köröket, de egyre inkább megerőltetett a feladat. Nem is beszélve a has, törzs és hát, valamint a comb izmaimról. Mert hogy nem olyan egyszerű megtartania az embernek a súlyát, ha függőlegesen meg szeretne maradni. Éppen a tó felett futottam el amikor Kenji bácsi végre intett, hogy lejöhetek. A tikkasztó melegben már nem vágytam semmi másra, kizárólag a lehűlésre, így a gyorsabb utat választottam lefelé. Elrugaszkodtam a falról, és a tóban landoltam. Szép lassan kiúsztam a tó szélére, majd leheveredtem a fűbe. Mindenem átázott, de ez a kis ”fürdő” mindennél jobban eset a futás után. Minden izmom haldokolt a megerőltetéstől, a levegőt pedig úgy kapkodtam, mintha az előbb majdnem megfulladtam volna.

- Ennyitől ki is dőltél? Rosszabb formában vagy mint hittem. Ideje, hogy gatyába rázzalak! Most a futás után jöjjön egy kis célba dobás. De ha csak simán célba dobsz, abban nincs semmi érdekes. Vigyünk bele egy kis csavart… Mondjuuuk… Ahogy láttam, nagyon meleged van, és a vízbe vágysz. Próbáld a víz alól eltalálni a gyakorló bábúkat!

~Hogy mi?! Áhhh, biztosan csak viccel… Nem viccel, a fenébe! Gyerünk, minél több ilyen idióta feladatot csinálok, annál erősebb leszek! Hát jó, végül is ő az edző, azt kell mondani amit ő tesz.
Azzal felálltam, majd ledobtam magamról a táskám, lecsatoltam Inazumát, és leszedtem a felsőm. A táskából elővettem néhány kunait és shurikent, majd beugrottam a vízbe0. Azért csak most vettem le a táskámat, mert amikor még azt hittem, hogy csak pár kört fogok futni, úgy gondoltam, hogy magamon hagyom a plusz súlyt, hogy minél jobban megerősödjek. Mint végül kiderült rossz döntés volt magamon hagyni. De most már mindegy, becsülettel teljesítettem az előző feladatot, és ezt sem tervezem másképp csinálni. Beúsztam a tó közepére, majd bemértem a gyakorló bábúk távolságát. Lebuktam a víz alá, majd elhajítottam olyan erősen az első kunait, ahogyan csak bírtam. Ezután előbújtam a víz alól, és megnéztem, hogy mennyivel ment túl a fegyver. De sajnos nem ment túl. Olyan nehéznek bizonyult a fegyver víz alól való kidobása, hogy el se tudtam dobni a célig. Lebuktam, és ismét dobtam. Aztán megint és megint. Közben folyamatosan csapódtak mellém a vízbe a korábban eldobott fegyverek, ahogy Kenji dobálta vissza őket. Fáradhatatlanul dobáltam a fegyvereket kifelé a vízből, és azok egyre közelebb landoltak a bábúkhoz, de még így is messze volt a siker. Úgy gondoltam, hogy az erősség már megvan, csak a technikán kell változtatni, hogy kisebb ellenállásba ütközzön a fegyver, ezért messzebbre repülhet. De ezt kizárólag a gyakorlással lehetett kitapasztalni, így csak folytattam a dobálódzást. Mindenképpen nőtt a tüdő kapacitásom is az edzés alatt, mert ilyen sokszor már kihívást jelentő visszatartani a levegőt. Azonban ezt a feladatot a szemem sínylette meg a leginkább, mert ilyen sok idő után a víz már kikészítette a víz alatt nyitva tartott szememet.

A sok-sok próbálkozás egyike után előbújtam a víz alól, és vártam, hogy Kenji bácsi visszadobja a shurikent amit eldobtam, de az nem érkezett. Előre néztem, és ott láttam a megcsillanni a fegyvert a gyakorló bábú törzsében. Megengedtem magamnak egy elégedett mosolyt, de még a közelében sem voltam a tökéletes végrehajtásnak. Lehet, hogy csak a véletlen műve a sikerem.
De hála az égnek nem csak a véletlen műve volt. Sikerült ráéreznem a dobás technikájára, így nem kellett akkora erőt kifejtenem, és a célzás is jobban ment. Mind a shurikennel, mind pedig a kunaival végre tudtam hajtani a feladatot.
- Remek! Álló célpontot már el tudsz találni – szólt Kenji - De mi a helyzet a mozgó célpontokkal? A dolgot most az én eltalálásom lesz. Ne kímélj, tudok vigyázni magamra! Minden tudásod szerint támadj.

Nem kellett kétszer mondania, vettem egy újabb levegőt, és ismét lebuktam a víz alá. Kinyitottam a szememet, és próbáltam a homályos alak mozgását lekövetni, és kiszámítani a következő lépéseket. Egy gyors kalkulálás után már el is hajítottam a fegyvert, majd előjöttem a víz alól:
- Nem is rossz elsőre! – hallottam a megszokott hangot - Egész közel volt, de egy kicsit mögém dobtad. Próbáld újra!

~ Nos, az előző dobásomnál az volt a gond, hogy mögé dobtam. Ez valószínűleg azért volt, mert ahhoz vagyok szokva, hogy a fegyver a levegőben csak minimális ellenállásba ütközik, míg itt a vízben egy masszívabb anyagon kell túljutni ezért lassabban ér a célba. Tehát a lényeg, hogy lassabb sebességgel számoljak, mint általában.
A gondolatmenet után lebuktam a víz alá, és ismét figyeltem a mozgást. Újabb számítás és… Előjöttem a víz alól egyből a dobás után, és fémes csattanást hallottam.
- Így kell ezt! – hallottam a kiáltást – Ez az én unokaöcsém! Na még néhányszor csináljuk ezt meg, aztán pedig tartunk egy rövidke pihenőt.

Így is tettünk. Kenji mozgása egyre kiszámíthatatlanabb lett, de egész ügyesen helytálltam, így elmondhattam magamról, hogy már képes vagyok a víz alól is támadni. Kimásztam a vízből, és leültem az egyik fa tövébe a táskám mellé. Elővettem belőle az almámat, és elkezdtem azt enni, miközben Kenji is leült mellém.
- Ma eddig elég jól teljesítesz – dicsért meg – De azért ne szállj el magadtól, láttam már jobbat is… - tette hozzá vigyorogva.
- Ömmm… Köszi?
- Na, gyorsan told be azt az almát, nincs lazsálás! Amint befejezted nekilátunk a következő feladatnak.
- És mi is lesz az a feladat?
- Tegyük fel, hogy nincs nálad semmilyen fegyver, és dobnak feléd egy kunait vagy egy shurikent. Nyilvánvalóan kitérsz előlük, de mi van, ha erre sincs lehetőséged? A válasz az, hogy elkapod a fegyvert. És ez még menőbb is. Nagyon fontos szempont!
- Ezzel nem vitatkozom! – mondtam.
- Jól van, akkor ne is tököljünk! Pattanj fel! Lássunk hozzá.
- Nem lesz ez kissé fájdalmas a fegyvereimmel? Nem hoztam se fa shurikent, se fa kunait.
- Hát akkor ez bizony fájni fog, de meg kell hozni az áldozatot… Csak viccelek! Én hoztam magammal – mondta, és közben előhúzta az övtáskájából a gyakorló eszközöket – No, lássunk is hozzá. Először csak gyengén fogom dobni, ezért csak lassabban fog haladni a fegyver, aztán ha így már megy, gyorsítunk a tempón. Készen állsz?
- Hát azt azért… - kezdtem bele, de már jött is felém az első fa shuriken. Az idő mintha lelassult volna. Szinte láttam magam előtt a röppályáját a fegyvernek, és már dolgoztam is az elkapás kivitelezésén. Kinyújtottam a kezem előre, majd széttártam az ujjaimat. Akkor akartam elkapni a fegyvert, amikor a mutató és a középső ujjam között halad el. Az be is ért oda, én pedig zártam is össze az ujjaim. A következő pillanatban a mellkasomhoz kaptam, mert hát igaz, hogy csak fából volt, de azért így is fájt az, ahogy eltalált. Nem voltam elég gyors, pedig az átlagosnál még lassabban is ment.
Ismét nekikészültem a dobott fegyver elkapásának. Közeledett a fegyver, én pedig nyúltam érte. Ezúttal sikerült időben elkapnom, de nem zártam össze eléggé erősen az ujjaimat, ezért kicsúszott közülük, és a lábam előtt landolt. Még tucatnyi próbálkozás, és legalább annyi (ha nem több) fájdalmas hiba után eljött az éles fegyverek ideje.

A napfényben meg-meg villanó shuriken pörögve jött felém. Az odaért a kezem közelébe, majd a szívemnek egy nagy dobbanása mellett összezártam az ujjaimat. És az ott volt a kezemben. Egy hatalmas, megkönnyebbült sóhajjal nyugtáztam, hogy nem szúródott a mellkasomba a fegyver. Leeresztettem a kezemet, és rápillantottam Kenjire. Elismerést láttam a szemében, aztán hirtelen felkiáltott:
- Szép volt, de egy siker még nem siker!!! – kiáltott, majd hajította felém a következőt. Kiejtettem a kezemből az előzőt, és már nyúltam is a most következőért, de elkéstem. A fegyvert elkapni már nem volt időm, csak a kezemet tudtam magam elé emelni. Fájdalmasan tapasztaltam meg, hogy a nagybátyám nem teljesen százas.
- Megőrültél?! – kiáltottam vissza.
- Azt hiszed, hogy az ellenség egy shuriken után abbahagyja a támadást? Számíthattál volna erre…
- De most gyakorlunk, a fenébe is!!
- Jól van na… Talán kissé elragadtattam magam.

Morogva szedtem ki a kezemből a shurikent. Szerencsére egy ilyen fegyver igazán nagy kárt nem tud okozni, de azért oda sétáltam táskámhoz, és kivettem belőle egy kis kötszert, majd szépen bekötöztem a sebet, amelyből csekély vér szivárgott. Eközben Kenji lassan odalépdelt hozzám:
- Jól van, mára ennyi elég lesz. Holnapra is vannak terveim. Mindent ma akartam befejezni, de több időt vett igénybe, mint gondoltam volna. Holnap visszajövök érted és folytatjuk.
- Hogy érted azt, hogy visszajössz?
- Úgy, hogy te itt maradsz. A tóban van néhány hal, úgyhogy az élelemre nem lehet panaszod.
- Hát…, de…, izé…
- Nem dolgoztál elég gyorsan, ezért itt maradsz. Tekintsd ezt is az edzés részének. Ha valamikor terepen leszel nem lesz pihe-puha ágyad, amiben aludhatsz, nem árt, ha hozzászoksz a szabad ég alatt alváshoz. Úgyis mindig minden idődet az edzésnek akarod szentelni. Legalább is ezt szoktad hangoztatni.
- Ez így van…
- Akkor szia! – mondta Kenji, majd fölállt és távozott.

Egyedül maradtam ott az edző téren. Kicsit duzzogva, de beletörődően ültem le a fa tövében. Nem sokkal később jelezte a gyomrom, hogy eljött a vacsoraidő. Fölálltam a fa tövéből, és egy kunaival fogtam magamnak egy halat, majd azt egy Katon: Endan-nal ropogósra sütöttem. A (meglepően ízletes) hal elfogyasztása után még egy darabig a pecsétekről szóló könyvemet bújtam, majd ledőltem aludni. Alig pár perc alatt el is aludtam, ami nem csoda az egész nap fáradalmai után.

//Majd valamikor júliusban megírom a második napot //

Inuzuka Tsume Csüt. Jún. 30 2016, 23:31

Nos, azt nem mondhatjuk, hogy a karaktered lógatta a lábát, szép kaland ez a karaktered fejlesztésére. Várjuk a folytatást.
Az írás mennyisége is megfelelő, ezért a következő módon jutalmazom:

Taijutsu Pontok: +2

Chakra: +10

Amire érdemes figyelni a formázás szempontjából, az az, hogy kicselezd a fórum hiányosságait, és ne maradjanak az élményedben kósza kódtöredékek.

Edit: ha jól látom, a fára mászás még nincs az adatlapodon, írd fel Smile

**Akihiro Jaken** Pént. Júl. 15 2016, 21:34

Edzés – 2. és 3. nap

//Sehol sem találtam súlyokról szóló leírást, szóval bátorkodtam beleírni az élménybe//

Reggel teljesen kipihenten ébredtem. Igaz, hogy a kemény földön aludva beállt a nyakam, de hozzá kell szoknom az ilyen körülmények közötti alváshoz, mert hát ninja vagyok, vagy mi a szösz. Megint halat fogtam és megsütöttem azt, pont, mint előző nap este. Kenji viszont sehol sem volt, annak ellenére, hogy tegnap még azt mondta, hogy ma visszajön hozzám. Viszont én nem akartam teketóriázni, úgyhogy neki is álltam a bemelegítésnek. Lehajolgattam nyújtott lábbal, kicsit megsimiztem a jó öreg földet, majd egy kis törzsforgatás és hasonlók. A lényeg az volt, hogy minél több izmomat, minél jobban megnyújtsam. Ezután melltartásba tettem a kezeimet, és pici köröket írtam a vállammal. Ebből egészen pontosan kétszázat csináltam, aminek a végére már teljesen kikészült mindkét kezem. Ezután egy kicsit a lábamat dolgoztattam meg száz guggolással, majd az egyensúlyérzékemet is próbára tettem a lábizmom mellet, mert egy lábon hajtottam végre guggolásokat. Ötvenet-ötvenet mindkét lábammal. Következő feladatnak a hasizom erősítést tűztem ki. Nem kevesebb, mint ötszáz felülést tűztem ki magam elé célnak. Egy egészen gyors tempóval lendültem neki a feladatnak, és ezt a tempót igaz, nagy erőfeszítések árán, de tartani tudtam, míg végül elértem az ötszázas célt. Minden feladat teljesítésével csak erősödtem, és a saját javamat szolgáltam. Mire végeztem a guggolásokkal és felülésekkel, a kezeim egészen kipihenték magukat, úgyhogy neki is láttam a legnagyobb ellenségemnek… A Fekvőtámasznak. Valamiért sosem volt ínyemre ez a feladat, de ahhoz kétség sem férhet, hogy rendkívül hasznos. Elvégeztem két kézen háromszázat, majd először csak a jobb, másodszor pedig csak a bal kéz használatával százat-százat. Rendesen megizzasztott a feladat, mire megvoltam az utolsó balossal már patakokban folyt rólam a víz, és úgy kapkodtam a levegőért, mintha csak fulladoznék. Természetesen a végére a kezdeti tempó legalább kétszer lassabb lett, de a lényeg az, hogy mindenemet jól megdolgoztattam.

Egy darabig csak a hátamon feküdtem, és néztem a felhőket. Az emberek sokszor bele látnak a felhőkbe dolgokat… Én nem kerestem ezeket a dolgokat, csak gyönyörködtem bennük. Egy darabig még így feküdtem a földön, miközben lassan elegyengetődött a légzésem. Nem sokkal később, mozgás hangját hallottam a bejárat felől, felültem, és odanéztem. A kapuban megpillantottam egy lányt, aki mintha egy picit el is pirult volna, amikor ránéztem. De ezt ebből a távolságból nem láthattam pontosan. Felálltam, és elindultam felé, erre ő megfordult és kiszaladt a kapun, és eltűnt a fal mögött. Felvont szemöldökkel, értetlenül álltam a dolgok előtt. A következő pillanatban szárnyak suhogását hallottam, majd fel is néztem az égre, de nem tudtam kivenni, hogy mi repül el fölöttem a szemembe sütő nap miatt. Aztán a következő pillanatban felismertem a repülő lényt… Az államat a földről lapáttal kellett volna felszedni, de erre nem volt időm a csodálkozás közepette… Egy sárkány repült el fölöttem. Egy SÁRKÁNY!!! Hatalmas aranyszerű pikkelyein meg-megcsillantak a napsugarak, ezzel még gyönyörűbbé varázsolva ezt a csodálatos lényt. Egészen addig a pillanatig, csak azt hittem, hogy sárkányok csak a mesékben léteznek, de ez bizonyosságot adott a létezésüknek.

Merengésemből Kenji bácsi rázott föl közeledtével. Miközben lépkedett felém ő is az eget nézte, de a döbbenetnek csöppnyi jelét sem láttam rajta.
- Semmi döbbenet?! Épp csak az előbb láttál egy sárkányt, és egyáltalán nem vagy meglepődve?! Úgy csinálsz mint, ha teljesen átlagos lenne, hogy elrepült fölöttünk egy sárkány!
- Miért lennék meglepődve? Többüket is ismerem, és jó kapcsolatot ápolok velük. Nagyon hűséges és bölcs társaik a ninjáknak…
- T… Te… Te ismersz sárkányokat és nem avattál be ebbe?!
- Igen, egy ninjának kell, hogy legyenek titk…
- ISMERSZ SÁRKÁNYOKAT ÉS NEM SZÓLTÁL?!
- Nem csak hogy ismerem őket, még vérszerződésben is állok velük – válaszolt egyre mérgesebb hangfekvéssel Kenji, ami nem volt meglepő a modorom miatt.
- ÉS NEM AVATTÁL BE ENGEM EBB…
- Na most már elég legyen! – kiáltott rám Kenji – Nem kell mindenről tudnod! Azért nem avattalak be eddig, mert nem álltál rá észen! Még bőven nem vagy elég erős és megfontolt ahhoz, hogy a sárkányok egyáltalán számba vegyenek! Majd ha eljön az ideje, és te is szeretnéd, akár még be is ajánlhatlak, de jobban jársz, ha magadra támaszkodsz.
Szótlanul álltam a fejmosás után a bácsikám és egyben mesterem előtt, miközben a földet néztem, és egy kavicsot piszkálgattam a cipőm hegyével.

~Többször moshatna fogat, ahogy így leordított majdnem elájultam a szájszagától… De legalább néha rágózhatna kicsit…~

Miután mindketten mérgelődtünk egy picit, pár perc alatt, mint mindig tiszta lappal kezdtünk, minden korábbi vitánk semmissé lett. Ha két ember között ilyen jó a kapcsolat, akkor a viták hamar elillannak. Kenji odaballagott a táskájához, és elővett belőle két nehezéket:
- Na, ezeket rárakjuk a lábaidra, és ha hozzájuk szoksz, majd leveszed őket, olyan gyors leszel, mint soha! Ma ezeket fogod, hordani, és ezzel edzeni. Meg holnap, és azután és azután… Szóval sokáig.

Kenji bácsi odasétált hozzám, és ahogy a kezembe adta a nehezékeket, már attól megbillent picit az egyensúlyom. Nehezebbek voltak, mint amire számítottam. Felhúztam a nadrágom szárait, felcsatoltam a súlyokat a lábamra és tettem egy lépést. Olyan érzés volt, mintha ólomból lenne a lábam. Minden izmom megfeszült abban az egy lépésben, amit megtettem. Lehet, hogy csak azért volt ilyen fárasztó a súlyokkal való lépkedés, mert már a guggolásokkal megterheltem magamat. Egy kicsit bejárattam a lábamat a tó körül pár kört lefutva. Már egészen kezdtem hozzászokni a súlyokhoz nagyjából egy óra futást követően, ezért visszafutottam Kenjihez:
- Kezded egészen megszokni őket igaz? Akkor rakjuk fel a kezeidre is azokat amiket még hoztam, és a derekadra.
- Nem lesz ez kicsit túlzás kezdésnek?
- Pont az a lényeg, hogy túlzásokba essünk. Ha nem próbálod megcsinálni a lehetetlennek tűnő dolgokat, akkor azok lehetetlenek is maradnak! A határaid feszegetésével válhatsz igazán erőssé… A határaid áttörésével! Szóval vedd fel őket, és hajts keményen.
- Pontosan milyen nehezek a súlyok?
- Amit a derekad köré kell tenni, az tíz kilós, amik meg a kezeiden és lábaidon vannak egyenként öt kilósak. Nem vészesek igaz? Egyébként mindegyik bővíthető modulokkal, ezáltal folyamatosan növelve a súlyukat. Na csatold fel a kéznehezékeket, és a derekadra is a súlyt.

Mindig is a gyorsaságot tartottam az egyik, ha nem a legfontosabb képességnek egy shinobi számára, ezért külön örültem, hogy a súlyokkal ezt a képességemet lehetőségem van fejleszteni. Hát igen, nem mindenkinek adódik meg egy olyan jó oktató, mint nekem. Igaz, hogy kissé szenilis, de kiváló tanár.
A ruháim alá felcsatoltam a súlyokat (mert mégsem flangálhatok azokkal a ronda nagy izékkel a testemen), majd a bácsikám felé fordultam, és megkérdeztem, hogy most mi a teendőm.
- Csak emelgesd a kezed.
- Ennyi? Semmi állj kézre, és úgy nyomd ki magad és szaltózz? Mi van a lehetetlennel?
- A lehetetlennek is vannak fokozatai… - forgatta a szemeit – Csak csináld amit mondtam, és ne adj ötleteket, mert a végén még megfogadom őket. Csak emeld a kezed. Százszor. Kezdetnek jó lesz a száz.

Neki is kezdtem a feladatnak. Emeltem, és emeltem a kezemet. Furcsa, hogy már öt kiló egy kézen mennyire meg tudja nehezíteni az izomzat munkáját. Minden emelés után egyre jobban és jobban feszült minden izmom, már lassan úgy éreztem, hogy szét fognak pattanni. Az ajkamat harapdáltam az erőlködésben, és néha egy kis izzadtság is ráfolyt azokra, ilyenkor pedig érezhettem azt a jellegzetes, sós ízt. Nagy nehezen teljesítettem a feladatot. Valószínűleg a nap elején nem jelentett volna ekkora nehézséget, de már jóval a délutáni órákban jártunk, és a mai és a tegnapi napot sem éppenséggel tétlenül töltöttem. Mostanra már rég ledöntöttem a korábbi határaimat, és már lassan a következőt is elértem. Hihetetlen, hogy mennyi erőt ki lehet sajtolni az emberi testből, ha annak a testnek a gazdája is nagyon akarja. Meg persze a test chakra termelése sem hátrány…

- Remek, most még százat, de guggolj le, és miközben emeled a kezedet ugorj fel a guggolásból.
Most már ahhoz sem igazán volt erőm, hogy leálljak vitatkozni Kenjivel, ezért inkább csak nekiálltam elvégezni az újabb feladatot. Vagy hát legalább is igyekeztem megcsinálni. Guggoltam, ugrottam és emeltem a karom. És újra, és újra és újra. Olyan nehézzé vált a mozgásom, hogy már úgy éreztem, mintha lenne rajtam harminc kiló plusz súly…
Ja várj, volt is! A lábaim és kezeim már nem bírták tovább a feladatot, nem is beszélve a tüdőmről. Már lélekben sem igazán voltam jelen, már csak azt éreztem tompán, hogy a testem még mindig mozog.
Zihálva guggoltam és ugrottam, a tempóm már lassan egy csigáéval vetekedett, de azt el kellett ismerni, hogy kitartó vagyok. Nagyon kitartó.
Kenji már hangosan számolta nekem az utolsó pár darabot, igaz hogy bosszantóan lassan, de még számolt, és erre büszke lehettem. Még jó is hogy számolta őket, mert én már rég elvesztem a feladat végtelenségében. Azt hinné az ember, hogy az a száz nem olyan sok, de amikor már minden mozdulat megerőltető egy egész napi edzés után, már ez is végtelennek tűnhet.

És végre elértük a bűvös százat, majd abban a pillanatban, hogy (bár igaz, már csak félig-meddig) megvoltam az utolsó ugrással, összeroskadtam a megterheléstől. Nagyon tompán, mintha csak egy másik világból jönne, még hallottam Kenji bácsi búcsúzó szavait:
- Szépen teljesítettél ma. Ma is átlépted a határaidat, akárcsak tegnap. Hihetetlenül kitartó vagy, és ez az benned, amire a legbüszkébb vagyok. Holnap is visszajövök, most csak aludj… - és én abban a pillanatban el is aludtam.

Másnap reggel pontosan ott ébredtem ahol előző nap este elaludtam, a súlyokkal magamon. Nagy nehezen föltápászkodtam a földről és szívtam egy kis friss levegőt. Leporoltam magam, mert pont egy olyan részen aludtam el, ahol már a fű sem nőtt, mert kitaposták az edzéstől. Lehet, hogy pont Kenji bácsi volt?
Éppen csak előbújt a nap a betonfalak mögött. Tegnap nagyjából napnyugtakor aludtam el, most pedig a nappal kelek. Nyújtózkodtam egy nagyot, aztán pedig odasétáltam az egyik fa alá, és megcéloztam magamnak egy elég magas ágat. Lendületet vettem, majd elrugaszkodtam. A súlyok miatt elsőre esélyem sem volt elérni, de többszöri próbálkozás után, a chakrám segítségével eltudtam érni az ágat, és jól megmarkoltam azt. Egy ideig csak hagytam, hogy a súlyok húzzák le a testemet. Nincs is ennél jobb nyújtózkodás. Miután eléggé megnyúltak az izmaim, elkezdtem húzódzkodni. Ezúttal nem tűztem ki magam elé célt, csak annyit akartam csinálni, amennyi már megerőltető, de azért még kényelmes. Már lassan el is érkeztem addig a számig, nagyjából nyolcvan körül ami még kényelmesnek volt mondható, amikor megérkezett Kenji. Odasétált hozzám, én eleresztettem a fát, picit megmozgattam a vállaimat, ő pedig a kezembe dobott egy almát, egy egyszerű szia kíséretében.
Én visszaköszöntem, majd pedig ránéztem a kezembe dobott almára. Eszembe jutott, hogy már előző nap reggel óta nem ettem egy falatot sem, erre pedig jól megkordult a gyomrom. Fél perc se kellett, és az almának már csak hűlt helye volt.
- Na jól van! – kezdett bele a bácsikám – Látom egészen megszoktad a súlyokat. Akkor vágjunk is bele, ma nem tökölünk! Tegnap előtt olyan jókat futottál a falon… Tégy így ma is, csak most a súlyokkal! Gyerünk, gyerünk, miért vagy még itt?!

Mostanra már megtanultam, hogy Kenji bácsival fölöslegesen szállok vitába, és hiába sajnáltatom magam a feladatok nehézségét illetően. No meg én még szeretek is edzeni, csak bele kell lendülnöm, ezért kell valaki aki noszogat.
Odamentem a falhoz, és elkezdtem futni felfelé. Kezdetben minden lépésnél csúszott lefelé a falon a lábam, mert a plusz súly megtartásához nem elegendő chakrát vezettem a lábamba. Viszont csak a mennyiséget kellett növelni, ami nem volt egy nehéz feladat, csak a mértékét kellett kitapasztalnom a chakra növelésének, és amikor ez meg volt már könnyű volt a feladat. Persze az is tény, hogy a függőleges terepen való futás közben a plusz súlyok még jobban húztak lefelé, ezáltal az izmaimnak is nehezebb dolguk volt, hogy merőlegesen állhassak a betonfalon. Mikor már elértem egy megfelelő magasságot, elkezdtem futni a falon. Még nem volt elég gyors a mozgásom, ezért egy-két kör után már lassan elértem a földet, mert a lassabb lépések miatt mindig húzott lejjebb a plusz súly. Ilyenkor mindig feljebb mentem és folytattam a munkát. Egyre gyorsabban és gyorsabban szedtem a lábam, folyamatosan segítve a lábizmaim munkáját a chakrámmal, míg végül már elértem egy állandó sebességet, amivel már rendesen tudtam mozogni. Így róttam a köröket, azzal a sebességgel amit elértem. Nagyjából öt ilyen kör után gyorsítottam a tempómon. Minden körrel egyre gyorsabban futottam, minél gyorsabbnak kellett lennem. Egy idő után már túlléptem azt a sebességet, amit régebben súlyok nélkül tudtam elérni. Nem is hittem volna, hogy az ember tud ilyen gyorsan mozogni.
~ Lenyűgöző. Nincs más szó. Az ember mindent el tud érni, csak igazán akarnia kell! Ez még csak a harmadik nap eleje, hogy Kenji bácsival ilyen keményen edzek, és máris rengeteget fejlődtem. Lenyűgöző. Minden nappal erősebbé kell válnom, hogy bizonyítsak. De mit is pontosan? Azt tudom, hogy mindig is erősebbé akartam válni, de ugyan miért? Milyen célt kergetek minden álló nap? Hmm… Minden nap azért edzettem, hogy elérjek egy célt és most belegondolva még nem is tűztem ki célt magam elé. Ez azért elég vicces… Fölöslegesen hajtom itt magamat minden nap? Nem, háború van, és a háború életeket követel meg. Előbb utóbb engem is el fog érni, és akkor más emberek élete is múlhat rajtam, nem csak az enyém. Más életekért is felelősséggel tartozom, mert ninja vagyok! És ahhoz, hogy mindenkit megvédjek, bárhol is legyen, hihetetlenül gyorsnak kell lennem!! Ez lesz a célom, hogy én legyek a világ leggyorsabb ninjája!!!~

És csak futottam tovább. Mintha valami felgyúlt volna a testemben, belülről fűtött, és táplált energiával. Ilyen lenne a céltudatosság? Mert akkor nagyon pöpec!
A megújult erőmmel, rohantam egyre csak szedve a lábam. Gyorsabban és gyorsabban. Nem volt megállás. Ha eddig tényleges cél nélkül ilyen eltökélt voltam, akkor most egy rendes céllal legyőzhetetlen lettem! Már a sokadik kör után Kenji kiabált fel nekem, hogy jöjjek már le, mert van még teendőnk. Viszont én még közel sem végeztem, folyamatosan csak gyorsítottam a tempómon. El akartam érni azt a határt, ameddig ténylegesen el lehet érni. Ez persze lehetetlen három nap alatt, ehhez sok-sok év edzése és tapasztalata szükséges. Azonban az enyémet egy igen erős kezdésnek tartom. Végül is mindent bele kell adnom, ha én akarok lenni a leggyorsabb, hisz még a Yondaime Hokagét is túl kell majd szárnyalnom!

Amikor már elértem azt a legnagyobb sebességet, amire képes voltam, még futottam tíz kört az (egyáltalán nem kicsi) aréna falán azzal a sebességgel, majd visszatértem a bácsikámhoz.
- Mire föl ez a nagy elszántság?
- Eldöntöttem, én leszek a leggyorsabb shinobi a földön. És tudod, hogy milyen makacs vagyok, mindenhez ragaszkodom, amit a fejembe veszek. Tisztában vagyok vele, hogy nagyon nehéz lesz elérnem ezt a célt, de a te szavaiddal élve meg kell próbálnom a lehetetlent, és egy idő után már nem lesz olyan, hogy lehetetlen!
- Hűha, hát legyen… Én természetesen segítelek majd az utadon, minden erőmmel – mondta, majd egymás szemébe néztünk, és ilyen büszkeséget még sosem láttam a szemeiben – Akkor lássunk is hozzá a következő feladathoz. A nap további részében a Shunshint fogjuk gyakorolni, ha már ilyen gyors akarsz lenni. Nyílt terepen ügyesen használod, de mi van akkor, ha akadály is van előtted? Ma erre rágyúrunk. Pihenj fél órát, és aztán kezdjünk is neki!

Nagyon jól jött a fél óra pihenő, mert minden izmom ki volt készülve, és a fél óra pont elég volt, hogy visszanyerjem az erőm egy részét. Az első feladat az volt, hogy beálltam a tér közepére, és Kenji megjelölte körülöttem a dolgokat A-val, B-vel, C-vel, stb… Minden egy jól kivehető dolog volt, mondjuk egy nagyobb szikla, a tónál egy nagyobb csoport nád, vagy éppen egy egyedülálló fa. Ő ezeket a betűket kiáltottam, és nekem a Shunshinnal az éppen megnevezett ponthoz kellett mennem. Először lassabb volt a tempóm, és a sorolás is, de amikor már megszoktam, hogy melyik betűnél hova kell menni, Kenji gyorsított a tempón. Idővel az én sebességem is nőtt, de csak lassan, mert még nem teljesen szoktam meg a súlyokat, elvégre az elég szokatlan dolog az embernek, ha harminc kilóval nehezebb lesz. De idővel ebbe is belelendültem, mint minden másba. Elvégre a megszokás legalább akkora úr, mint a szükség.
Megesett, hogy egyszer-egyszer rossz pontban kötöttem ki, vagy egy nagyobb fűcsomóban megbotlottam és elzakóztam, de utána gyorsan korrigáltam a hibát. Miután teljesen jól ment a feladat, még nagyjából fél óráig csináltuk ezt, míg végül Kenji teljesen berekedt a kiabálástól, és abba nem hagytuk.
- Jól van, ezzel végeztünk – mondta harákolva – Most menjünk az edzőterep erdősebb részére, ezúttal a Shunshinnal való mozgás során szembe jövő akadályok kerülgetésére fektetjük a hangsúlyt. És ez még a reakcióidődet is növelni fogja, ami feltétlenül kell, ha gyors akarsz lenni. Na, lássunk is hozzá!

Beálltam a fák közepére, és Kenji kiválasztotta azt a helyet magának ahova nekem el kellett jutnom a Shunshinal. Az egyetlen nehézség az volt, hogy rengeteg fa helyezkedett el köztünk. Lehunytam a szememet, kinyitottam, és egy pillanat alatt felmértem az előttem álló akadályokat. Harcban sem lesz ennél több időm, ezért így célszerűbb gyakorolni. Az első négy utamba kerülő fát gond nélkül kikerültem, az ötödiket épphogy csak sikerült, a kezemet ebbe bele is vertem, de a hatodikat már nem sikerült. Jól lefejeltem a fatörzsét, és hátra estem. Pedig már csak ez a fa állt köztem és a bácsikám között. A súlyok mostanra már nem jelentettek gondot, így nem voltam lassabb a Shunshinnal, mint azok nélkül, ezért így is nagy sikernek könyveltem el, hogy emellett az elképzelhetetlen sebesség mellett is ilyen jól észleltem, és kitértem a fák elől.

Ezt a feladatot, még nagyjából két óráig csináltuk, folyamatosan változtatva a helyzetünket, és a végére már tökéletesen ment akkor is, amikor tizenöt-húsz fa volt az akadály. Rengeteg fájdalmas, de hasznos, és sok tapasztalatot nyújtó bukás után értem el a kívánt eredményt, és a bácsikám is elégedett volt. De azért jó pár horzsolást és kék-zöld foltot is begyűjtöttem.
- Jól van, most már ideje hazamenni, rég nem tudtál aludni egy kényelmes ágyban. A súlyokat is vedd majd le. Anniyra még gondolom nem szereted őket, hogy azokkal aludj. Javaslom, hogy egy tekercsben tartsd őket, amikor nem használod őket, de azért törekedj rá, hogy minél többet rajtad legyenek, mert annál többre mész velük!

Meg is fogadtam a nagybátyám tanácsát. Még a súlyokkal magamon hazasétáltam vele, majd otthon egy hatalmas mosakodás után, amiben három nap mocskát mostam le magamról, elővettem egy tekercset, és belepecsételtem a súlyokat. Ezután a tekercset az éjjeli szekrényemre tettem, hogy sose felejtsem el reggelente felvenni, majd bedőltem a pihe-puha ágyamba, és az álom egy pillanat alatt elnyomott.

Inuzuka Tsume Pént. Júl. 22 2016, 18:13

Ismét én csaptam le rád! Éljen a Taijutsu! Very Happy

A súlyokkal történő edzésekkel kapcsolatos szabályozás megbeszélése jelenleg folyamatban van, de természetesen nem feledkeztünk meg róla, és nem is várjuk azt sem, hogy a játékosok ne próbálják meg használni őket.
A jelenlegi szabályokat biztos megtaláltad, várható majd a bővülésük, addig is a játékosok kreatív edzéseit egyedileg vizsgáljuk és jutalmazzuk.

Akkor lássuk a te jutalmazásodat

Tetszik az írásodban, hogy komolyan veszed az edzést, ugyanakkor a nyelvezet miatt a hangulat mégis oldott, humoros, mintha csak mindennapos délutáni tennivalókról lenne szó, vagy egy kis pepecselésről a hátsókertben. Ettől egy kicsit szépiás, konohai hangulatot kap az egész Very Happy

A mennyiség most is rendben van, és szegény Jaken karaktered megint sok megpróbáltatást élt meg.. de hát senki sem mondta, hogy a taijutsu könnyű dolog... pláne ha csak ilyen kis pihenőket tart a karakter. Ezeken lehet nyújtani egy kicsit.
A karaktert is jól hozod, lelkes és emiatt esendő, de szerencsére a mestere figyel arra hogy a túlzások ne öltsenek olyan mértéket, ami a karakter kárára válna. Ügyes!

A sárkányokkal azonban csínján bánjunk. Valóban van kódexük, de rendkívül egzotikus lények, melyek nagyon kiesnek a Naruto világából, ahol a nagy misztikus szörnyetegek szerepét a bijuuk töltik be. Mivel van olyan karakter, akinek van szerződése velük, a kódexük az aktív kódexek között van, de jelenlétükről továbbra is megoszlanak a vélemények.

Ch: + 12
Taijutsu pont: +5 edit: +2 a súlyok miatt

Ezen felül a súlyokat a pontos súlymegjelöléssel, ahogy az élményedben is, felírhatod a felszerelésedbe Smile

**Akihiro Jaken** Vas. Aug. 14 2016, 16:04

A korábbi nagyon intenzív három napnyi edzés után kaptam egy hétnyi pihenőt Kenji bácsitól. Ebből két napot végig szinte aludtam. Azonban amikor már teljesen kipihentem magam, semmit sem nagyon tudtam kezdeni magammal, így betértem a városba. Nagyjából két órán át csak tébláboltam, próbáltam potenciális barátokat keresni, mivel most nem unatkoznék, ha az eddig itt töltött időm alatt találtam volna barátokat. Így tehát csak jártam az utcát, hátha találok pár jó fej srácot, vagy akár egy lányt, de nem igazán jutottam eredményre. Szóval csak sétálgattam és sétálgattam azzal a tudattal, hogy még négy napig nem fogok edzeni a nagybátyámmal, míg végül az edzőtér előtt nem találtam magamat. Hát, ha már ide sodort a lábam, gondoltam benézek egy rövid kis edzés erejére.

Széttártam magam előtt a hatalmas, kétszárnyú faajtót, majd beléptem a mostanra már jól megismert, betonfallal körbevett és változatos edzőtér közepébe. Akár még egy arénának is megfelelt volna, éppen csak nézőtér hiányzott.
Gondolkodtam, hogy mire is kéne ma rágyúrnom, mit kéne fejlesztgetnem, míg végül a chakra kontroll fejlesztésnél kötöttem ki. De hogyan tudnám ezt a lehető legjobban fejleszteni?

Pár perc gondolkodás után eszembe ötlött egy módszer. Nem bonyolult, de egy kicsit mindenképpen a hasznomra lesz.
Az edzőtéren a tóba belelógott egy nagyobb szikla. Besétáltam a tóra, szembeálltam a sziklával, majd a szikla teljesen függőleges oldalára tettem a lábam. Így próbáltam egyszerre a vizen való megmaradást, és a függőleges terepen való megmaradást gyakorolni. A súlypontot hol az egyik, hol a másik lábamra helyeztem, mindig picit jobban és jobban. Kezdetben előfordult, hogy a lábam megcsúszott a sziklán, vagy éppenséggel lesüllyedt a vízben, sőt, néha még hátra is estem. Az első ilyen esés után levetettem magamról a fölösleges ruháimat, például a jól megszokott fekete kabátomat, amit szinte mindig hordtam, és pólómat, majd mentem vissza próbálkozni. Miután ez már jól ment, megcseréltem a lábaimat, de ebben már egy pici kihívás sem volt. Ezután ugrálva váltogattam a lábaimat. Így megint hallatszódhatott jó pár csobbanás, amikor nem voltam elég gyors. Azonban egy idő után már teljesen hozzászoktam ehhez a művelethez is. Levezetésképpen páros lábbal ugrottam a vízről a sziklafalra és vissza. Ez is igen egyszerű volt, itt már csak a két alapműveletet kellett váltogatnom.
Hát igen, az összes feladat egyszerű volt, de ezeket nem is a kihívás, sokkal inkább a gyakorlás miatt csináltam.

Visszagondoltam, hogy még amikor Kenji kiszabadított a Goro klánból, és utána elkezdett tanítani, milyen feladatokat végeztem el. Elvégre akkor tettem le az alapokat, és én most lényegében ezeknek a gyakorlását csinálom. Mert hát sosem árt az alapokat újra átvenni. Eszembe jutottak a leveles feladatok. Fogj rengeteg levelet, mert sokra lesz szükséged, majd ülj le, és égess kört a közepébe, égesd kör formájúra satöbbi.

Én így is tettem, szépen felmásztam a fára, és összeszedtem annyi levelet, amennyit csak tudtam. Ezután ott fönt, a faágon leültem, és csak koncentráltam. Kizárólag a chakrámra, és annak az irányítására, valamint a kezemben tartott levelet figyeltem. Éreztem, ahogy a chakrám körbeöleli azt, én pedig próbáltam középre sűríteni. Ezután meggyújtottam. Először szépen kiégett középen a köröcske, de aztán a láng elszabadult, a levél teljesen elégett, és még az ujjamat is megégettem.

- Áucs! – hallatszódott a halk kiáltás, majd az ujjamat be is dugtam a számba, hogy picit enyhítsem a fájdalmat.
Amikor a fájdalom teljesen elmúlt, ismét nekiláttam a feladatnak. Jobban kordában kell tartanom a chakrámat, mert különben a tűz elfajzik és elemészti a levelet. Gátat kell szabnom neki. Még amikor feloldottam a tűz elemet, ment ez a feladat hosszas gyakorlás után, csak nem gyakoroltam eleget és feledésbe merült. Most csak fel kell elevenítenem, és menni fog. Kitartás, koncentráció és vizualizáció. Ez a kulcsa mindennek. Mindennek! Ezekkel mindent el lehet érni.

Lehunytam a szemem, és láttam magam előtt a levél közepén a kört, a vörösesen izzó, fekete szélével. Felnyitottam a szememet, és ott volt. Egy fél mosoly felhúzódott az arcomra, de már fogtam is a következő levelet. Aztán megint és megint. Még húsz levéllel megismételtem a folyamatot, majd következett az újabb szint. Mindkét kezembe fogtam egy-egy levelet, és így próbálkoztam. Először csak az egyiknek a közepébe égett bele a kör, a másik egyszerűen csak meggyulladt. A következő próbálkozásnál a jobb kezemben lévőnél a kör ugyanúgy kiégett, mint a balnál, csak a balt nem tudtam időben elfojtani, így az nagyjából kétszer akkorára sikeredett. Harmadjára már annak a méretét is sikerült leredukálnom, így mindkét kezemben ott virított a lyukas kör. Ja várj, mégsem. Ahogy jobban szemügyre vettem, látszott, hogy annak a közepét egy hernyó rágta ki. Át lettem verve! Viszont negyedjére már tényleg sikerült.

Még ezt is megcsináltam rengetegszer, majd következett az újabb feladat. Különböző formákat akartam beleégetni a levelekbe. Csináltam kockát, háromszöget, satöbbi. Utána megint mindkét kezembe fogtam levelet, és különböző formákat égettem bele. Egyik kezembe kockát, másikba háromszöget, és így variálva.

Ezt másfél-két órán át csinálhattam, és akkor még egy darabig a levél külsejének leégetésével foglalkoztam. Ezt is kezdetben kör alakúvá égettem, aztán pedig ugyanúgy kezdtem kombinálni, amikor a levél belsejével gyakorlatoztam.

Már jó pár órája ott ültem a faágon, és szerencsétlen hátam már kezdte ezt nagyon megsínyleni, nem is beszélve az ülepemről, így eszembe jutott egy újabb gyakorlási módszer. A leveleim elfogytak, így szedtem még magamnak jó sokat, majd a chakrámat a talpamba vezettem, és szépen ráléptem az ág aljára, amin eddig ültem. Így ott úgy lógtam, mint egy denevér, de egyszerre két chakrairányítási műveletet gyakoroltam. Már nem igazán kellett koncentrálnom egyik feladatnál sem, mert mindkettőt jól begyakoroltam, így csak vettem a kezembe a leveleket, majd amikor a kívánt formát beleégettem elhajítottam. Utána jött ismét a kétkezes, majd a kétkezes kombinációs művelet.
Az egyik alkalommal mondjuk hatalmasat zakóztam onnan az ágról. Valami szörnyen birizgálni kezdte az orromat, talán a sok pollen vagy egy bogár okozhatta, nem tudom, de tüsszentettem egy óriási, aminek következtében egy pillanatig egyáltalán nem koncentráltam, és leestem. Szerencsére nem tört ki a nyakam, de azért egy méretes púp keletkezett a fejemen.

Mikor ezzel végeztem, leugrottam, és következett az utolsó feladat. Egy csomó levéllel odamentem a tavon a sziklához, majd a lábváltogatós ugrálás közben próbáltam a levelek közepét kiégetni. Jó párszor lesüllyedtem a vízbe, meg a térdeim is tele lettek horzsolással, amikor a lábam lecsúszott a szikláról, de igyekeztem. Néhány levél még el is ázott, így nehezebb volt a dolgom, de azért boldogultam. A leveleknek esélyük sem volt, mindnek lyukat égettem a közepébe, vagy éppen négyszöget vagy háromszöget. De ez mindegy is. A lényeg, hogy úgy éreztem, hogy most már jobban ura vagyok a chakrámnak, mint korábban, és ez jó érzés volt. Persze az, hogy én ezt így érzem, nem jelenti azt, hogy így is van… De azért remélem, hogy ezt eddig nem hiába csináltam.

- Hát itt vagy! – hallottam magam mögül az ismerős hangot, ami Kenjihez tartozott – Már jó rég óta kereslek, hogy hova tűntél egy szó nélkül. Mondjuk nem is értem, hogy miért nem ide jöttem először… Elvégre gondolhattam volna, hogy itt leszel. De hogyhogy nem pihensz? Értem én, hogy erősebb akarsz lenni, de a pihenés legalább annyira fontos ehhez, mint az edzés.
- Hogy őszinte legyek, nem igazán tudtam mit kezdeni az időmmel, és gondoltam, hogy az unatkozásnál jobb ez is. Egyébként meg nem nagyon kimerítő, amit csinálok. Habár már elég rég csinálom, épp pihenőt terveztem tartani.

Így is tettem. Leültem egy fa tövébe, élveztem a hűs szellőt, és beszélgettem a nagybátyámmal. Egy darabig csak így pihentem, majd Kenji felvetett egy ötletet:
- Mi lenne, ha fejlesztenénk a chakrával való érzékelésedet? Sosem árt, ha érzed más emberek közelségét, főleg ha veszélyes terepen jársz. Nem lesz túl nagy a hatótáv, de tényleg, nem árt, ha ezt is jól begyakoroltad.
- Legyen, kezdjük is.
- Még nem. Hazaszaladok, és hozok egy eszközt ami segíthet. nemsokára jövök.

Ezzel el is viharzott, majd nem sokkal később ismét megjelent és a kezembe nyomott egy füldugót.
- Te ülj le, én elbújok valahova, és nekem majd oda kell mutatnod, ahol vagyok. A füldugó azért kell, hogy ne halld, hogy merre megyek. Na szóóóval. Kezdjünk bele!

A füldugót belenyomtam a fülembe, majd leültem lótuszülésbe, és behunytam a szemem. Furcsa volt ez a totális csend. Az embernek mindig más a csend. Nekem például az szokott a csend lenni, amikor senki sem beszél hozzám. A különböző háttérzajok, mind a faluban, mind a természetben nem igazán szoktak zavarni, így fel sem nagyon tűnnek. Így most, hogy teljesen eltűnt minden zörej, feltűnt a hiányuk. Na, most viszont nem erre kell koncentrálnom.

Igyekeztem magam köré terjeszteni a chakrám, és ’’letapogatni” a dolgokat magam körül. Tőlem jobbra éreztem valami erőset, de nem tudtam pontosan megmondani, hogy hol van. De már legalább 180°-ot kizártam. Még inkább abba az irányba koncentráltam, és egyre kisebb volt Kenji valószínűsíthető rejtekhelyének a területe. Sok idő telt el, már nagyjából tíz perce kutathattam utána a chakrámmal, amikor végre sikerült rátalálnom. Felugrottam, és ráböktem tőlem jobbra egy fára.
- Megvagy! – kiáltottam el magam, majd Kenji előlépett a fa melletti szikla mögül.
- Majdnem. Próbáld újra – mondta, de én ezt nem hallhattam a füldugó miatt, de azért tudtam, hogy mire gondol.

Kissé kedvetlenül ültem vissza, és hunytam le ismét a szemem. Eközben Kenji helyet változtatott, én pedig ismét nekikezdtem a keresésnek. Hosszas perceken át igyekeztem megtalálni, míg végül ismét be nem mértem azt az erős kisugárzást. Most azonban sokkal pontosabban éreztem, mint korábban, így biztos voltam a sikerben.

Igazam is volt a hellyel kapcsolatban. Ezt még párszor megcsináltuk, majd az újabb lépés következett. Adtam neki időt míg elbújt, majd felálltam, és ide oda sétálva az edzőterep teljes területén próbáltam ráakadni. Persze nem úgy, hogy benézek minden bokor, fa és szikla mögé, hanem az érzékeléssel. Egészen addig sétálgattam, míg végül rá nem találtam egy erőteljes kisugárzásra. Itt egy amolyan hideg-meleg játék vette kezdetét, mindig arra menetem, amerre erősebbnek éreztem a kisugárzását. Még az is éreztem, ha néha meg-megmozdult, vagy akár helyet változtatott. Végtére is rátaláltam, és büszkének éreztem magam, amiért ilyen jól sikerült.

Még párszor ezt is elvégeztük, hogy berögzüljön, mint minden mai feladat amit csinálta, majd hazafelé vettük az irányt. Ez a nap nem volt olyan megterhelő fizikailag, mint a legutóbbi edzések, de úgy éreztem, hogy a tudásom chakra kontroll terén sokat fejlődött ezen a napon.

Terumi Mei Kedd Aug. 23 2016, 00:20

Haha, most Tsume előtt adok esélyt magamnak. Very Happy

Találtam elírásokat, amelyek mondattanilag értelmetlenek voltak, legalábbis csak a mondat egy része, ahol felcserélted a sorrendet. Például:
"... semmit sem nagyon tudtam kezdeni magammal..." -> Semmit sem tudtam nagyon kezdeni magammal, vagy: nem tudtam nagyon magammal kezdeni semmit sem, és társai.
"...nem igazán szoktak zavarni, így fel sem nagyon tűnnek." -> így nagyon fel sem tűnnek, vagy így fel sem tűnnek nagyon.
Érzed benne a különbséget, ha hangosan felolvasod ^^ Persze ezek csak kisebb hibák, én pedig szeretek másokat fejleszteni az írásban. Very Happy

Jutalmad +8 chakra, és +3 TJP.

**Akihiro Jaken** Szer. Aug. 31 2016, 19:21

//Plusz egy élmény lehetőség augusztusban Minato által//

Nagyjából fél év telt el Konohába érkezésem óta. Az itt töltött időt vagy edzéssel, vagy az edzések fáradalmainak kialvásával töltöttem. Ez procedúra azonban bármennyire is lelkes jellem vagyok, ha edzésről van szó, bizonyos időközönként már nagyon monotonná váltak. Ilyenkor mindig szükségem volt egy kis változatosságra, néha nyugisabb, néha pedig akciódúsabb körülmények között.

Így esett meg, hogy egyik nap ébredés után nem az edzőtér felé vettem az irányt, hanem csak az utcán téblábolva gondolkodtam azon, hogy mihez kezdjek magammal. Merre kéne vennem az irányt? Mit kéne csinálnom? Ilyen gondolatok közepette gyalogoltam keresztül a városon. Aztán egyik pillanatról a másikra, hirtelen elhatározásból megindultam céltudatosan az egyik irányba. Beléptem az épületbe, ami a célom volt, és sikerült elintéznem, hogy egy hetes ’’szabadságra” mentem, ami annyit tesz, hogy egy hétig távol lehettem a falutól. Ezután hazarohantam, és összepakoltam mindent, amire csak szükségem lehetett, majd szóltam Kenjinek, hogy egy hétig ne várjon haza. kicsit megdöbbenten fogadta a hírt, de mindenféle magyarázkodás nélkül útnak eresztett, mondván, elég idős vagyok már ahhoz, hogy vigyázzak magamra. Főleg úgy, hogy képzett shinobi vagyok.
Így hát útnak is indultam, habár magam sem tudtam nagyon, hogy hova. A célom kizárólag az volt, hogy elszabaduljak egy kis időre a faluból, amihez örökké lojális leszek, de azért nagyon unalmas tud lenni. Talán barátokat kéne szereznem, és nem lenne unalmas? Na mindegy is, csak egy kicsit ki kell szakadnom a mindennapokból.
Utamat sorra fogadók övezték, és én egybe sem mulasztottam el betérni a kaland reményében. Kártyáztam, mulatoztam, szkandereztem. Egyszerű, mégis szórakoztató tevékenységek. Néha pénzben is fogadtam, és kártyázás terén igen ügyesnek és szerencsésnek mutatkoztam. Pluszba nem kerültem, a pénz amit nyertem pont a szállás finanszírozására volt elég. Így jártam-keltem szerte az országban, nagyjából három napot így eltöltve. Néhány fogadóban rákérdeztem, hogy egy hozzám hasonló, fiatal kalandor hol találhat a számára izgalmas elfoglaltságot. Az egyik fogadós azonban a harmadik napon, az eddigi fogadósoktól eltérően viselkedett. A kérdésem után egy kicsit mintha gondolkozóba esett volna, hogy beavasson e engem a titkába. Egy fél percnyi feszengés után óvatosan odahajolt hozzám, és a fülembe súgta, hogy az egyik közeli faluban érdekes dolgokra lelhetek, ha odafigyelek
A harmadik nap estéjén egy nagyobb faluba érkeztem. Talán ez volna az, amiről az a fogadós beszélt? Az utcák a hideg éjszakai levegőben már szinte üresek voltak, mindenki hazatért a napi teendői után. Alig egy két ember szállingózott a holdfénnyel megvilágított utcán, de mind céltudatosan egy irányba, Elfogott egy furcsa érzés… mintha készülnének valamire… Így hát óvatosan követtem őket. Egészen a falu határáig mentünk, ahol több ember is gyülekezett. Távolról, egy fa mögül figyeltem őket. Egy kis idő múlva felnyitották a csapóajtót, amit eddig körülálltak, majd egyesével elindultak azon lefelé. Pár perc múlva én is óvatosan utánuk mentem, lent pedig megdöbbentő látvány fogadott.

Maga a terület hatalmas volt, és körbe mindenhol férfiak voltak. Hatalmas termetű, és cingár, öreg és fiatal. Középen pedig egy hatalmas ketrec, azon belül pedig még egy külön elkerített küzdőrész. Igen… Egy küzdőverembe kerültem.
Középen a ketrecben egy fickó állt, és amikor megszólalt, az eddigi lárma alább maradt, és mindenki őt figyelte feszülten.
- Uraim, ez a Harcosok Klubja!
A Klubja első szabálya: senkinek egy szót se a klubról.
A Klub kettes számú szabálya: senkinek egy kurva szót se erről a klubról.
A Klub harmadik szabálya: ha az egyik fél feladja, vagy harcképtelenné válik, a bunyónak vége.
Negyedik szabály: a küzdelem kétszemélyes.
Ötödik szabály: egyszerre egy bunyó zajlik.
Hatodik szabály: ing és cipő nélkül küzdünk.
Hetedik szabály: minden küzdelem addig tart, ameddig tart.
És végül a nyolcadik szabály: hogy ha ma este jársz itt először, bunyóznod kell.

Amint elhangzott a nyolcaik szabály, hátulról, ahol eddig álltam elkezdtek a ketrec felé tuszkolni. Eközben éljenzések hallatszódtak, amiket valószínűleg a Főnöknek címeztek. Vagy minket, az újoncokat akartak volna lelkesíteni?
Elfogott egyfajta idegesség, ahogyan a kezek folyamatosan nyomkodtak előre. Az volt az érdekes, hogy mindenhol mosolygó arcokat lehetett látni, és minél beljebb értem a teremben, annál több bíztatás is elhangzott. Úgy néztek ki ezek az emberek, mint akik igazán élvezik az itt töltött időt… és én miért ne élvezném? Már nem ellenkeztem a taszigáló kezeknek, hanem csak céltudatosan haladtam befelé. Izgalmat és változatosságot akartam, hát most megkaptam.
A ketrec széléhez érve ledobtam a felsőmet és a cipőimet, ahogy a hatodik szabály említette, majd beléptem a ketrecbe, azon belül pedig a ringbe. Egy vékonyka emberrel találtam szemben magamat. Azon gondolkoztam, hogy vajon gond e az, hogy shinobi vagyok, és hogy van e Shinobi Harcosok Klubja. Lehet, hogy csak ott lenne szabályos a részvétem, ugyanis a chakrahasználat, és a taijutsu még a ninjutsuk nélkül is hatalmas előnyhöz juttathat. Azt nem tudhatták, hogy shinobi vagyok, mert szinte mindent, ami erre utalhatna otthon hagytam. Egyedül a súlyokat hoztam magammal, de azok jelen pillanatban le voltak pecsételve.

Így, a gondolataim között méláztam, amikor megszólalt egy csengő, és a következő pillanatban csak azt éreztem, hogy hátracsapódik a fejem, én hátraesek, neki a ring szélének, és az orromból folyni kezd a vér. A meglepettségtől nagyokat pislogva próbáltam felegyenesedni. Közben az ellenfelem előttem ugrált, jól látszott, hogy az apró termete miatt a gyorsaságra épít. Az ugrálása közben én gyorsan megpróbáltam úgy időzíteni, hogy az egyik leérkezésnél egy pörgő rúgással elsodorhassam a lábát. Ez a tervem sikerrel, egy jókora puffanással érkezett a földre ellenfelem, én pedig rávetettem magamat. Hason fekve landolt, így én ráültem a derekára, megfogtam a két kezét és elkezdtem hátrafele húzni. A célom az volt, hogy feladja a küzdelmet anélkül, hogy túl nagy fájdalmat kéne neki okoznom. Mert hát továbbra sem szerettem senkinek sem fájdalmat okozni. Igaz, hogy tudta mire vállalkozik, de akkor sem volt jó érzés. vagy hát tudta egyáltalán, hogy mire vállalkozik? Elvégre én sem tudtam, és vélhetőleg ő is újonc. Na mindegy. Majd ha később összekerülök valakivel, az már mindenképpen tudja, hogy mire vállalkozott, és ott nem kell kímélnem. Az viszont biztos, hogy ha már itt vagyok, ki kell élveznem a helyzetet, elvégre még sosem adatott meg nekem, hogy pusztán élvezetből bunyózzak úgy, hogy a másik fél is így vélekedik erről. Szóval ez után mindent bele!

Pár másodperccel később megszólalt a csengő, jelezve a győzelmemet. Leszálltam az ellenfelemről, majd felsegítettem a földről. Kiugrottam a ringből egy mosollyal az arcomon örülve a győzelmemnek. Tényleg élveztem a dolgot. Itt senki sem rosszindulatból volt, mindenki csak élvezni akarta az életet… kicsit más módon. Elvégre ki kell néha ereszteni a gőzt nem?

Az én harcom után még két újonc pár küzdött meg, majd ezek után újra a Főnök ugrott be a ringbe:
- A szokásos bajnokság ma is elindul. Várom a nyolc gyors nevezőt, akik ma ringbe szállnak a bajnoki címért. A szabályok ugyanazok, mint minden más alkalommal. A negyedddöntő győztesei megküzdenek, az onnan kikerülő győztesek pedig a döntőben szállnak harcba a jogért, hogy megküzdhessenek a bajnokkal. Elvégre csak az lehet igazi bajnok, aki a korábbi bajnokot több mérkőzés után, fáradtan is le tudja győzni. Ha azt hiszitek, hogy ez lehetetlen, gondoljatok arra, hogy a korábbi bajnok is így került a trónra! Szóval… várom a jelentkezőket!

A mondat végeztével négy kéz azonnal a magasba repült. Majd még kettő. Pár pillanat elteltével a hetedik játékos is jelentkezett.
- Azt ne felejtsétek, hogy a bajnok a cím mellé egy kisseb pénzösszeget is kap! – szólalt fel a vezető.
Ebben a pillanatban az én kezem is a magasba repült. A Főnök rám nézett és elmosolyodott: - No nézd csak, az Újonc is ringbe száll! Látom szereti a pénzt. De ha őt ez ösztönzi az sem baj, a lényeg, hogy harcra kész!
Hát igen, tény és való, hogy sosem árt, ha az embernek van egy kis lóvé a zsebében. De azért az sem igaz, hogy csak ez motivál. Sőt… Kifejezetten izgatott vagyok a dolog miatt. És már akkor elkezdtem emelni a kezem, amikor csak elkezdte mondani a pénzes dolgot… Az csak kicsit begyorsította.

Mivel nyolcadikként jelentkeztem, az én és a hetedik küzdelme volt az utolsó, a negyeddöntők sorában. Egy Fullánk ragadványnevű csávóval kellett megküzdenem. Egyébként miközben figyeltem, észrevettem, hogy mindenkinek van ilyen neve. Gondolkodtam is, hogy milyen nevet mondjak be, amikor bekonferálták a mi meccsünket, de egyszerűen csak az Újoncként emlegettek. Hát akkor már meg sem állok addig, amíg úgy nem hívnak, hogy a Bajnok!

Megszólalt a már ismert csengő, és mindketten kimozdultunk a kezdő helyünkről. Óvatosan elkezdtünk kötözni egymás körül. Minden pillanat egy végtelenségnek tűnt, ahogy így méregettük egymást. A másodperc töredéke alatt lendültem támadásba, egy jobb egyenessel. Váratlanul érte Fullánkot a támadás, de még éppen csak el tudott hajolni. Az elhajlást megpróbálta a maga javára fordítani, és abból alulról egy ütést mérni a testemre, de én erre számítottam, és tökéletesen mellé lépve, közelről én vittem be egy ütést a gyomorszájára. Ez a földre vitte, én pedig egy erőteljes rúgással akartam befejezni ezt a küzdelmet. Ő azonban elkapta a lábamat, és megcsavarta azt a földön fekve, így én is földre kerültem. Rám vetette magát, és megfogta a bal kezemet, egészen pontosan a csuklómon, míg a jobb kezemet lefogta. A bal kezemet hátrafeszítette, és elkezdte a fejem mögé nyomni. Baromira fájt ez a fogás, ezért minden erőmmel azon voltam, hogy ebből kitörjek. Minden izmomat megfeszítettem, és a jobb kezemmel kitörtem a fogásból, két erőteljes ütést mértem a testére, majd a képébe is kapott egy hatalmasat.

Mint egy krumpliszsák fordult le rólam a csávó. Teljesen ki volt ütve. Szerencsém volt, hogy ennyi elég volt neki, sé hogy eddig csak könnyű ellenfeleket kaptam. Nem pedig olyanokat, mint a Hegy (korábbi kaland). Na ő aztán kemény dió volt.

A következő harcom, egy Pöröly becenevű emberrel volt. Na ő már sokkal inkább a Hegyre hasonlított, csak ennek itt nagyobb kezei voltak. Ő puszta erőből harcolt, úgyhogy nekem most a gyorsaságot és ügyességet kellett kihasználnom. Ez pedig nem esett nehezemre, mivel hogy az összesen harminc kilónyi súly most nem volt rajtam. Gyakorlatilag körbetáncoltam a Pörölyt, mint egy villám cikáztam körülötte. Így, a súlyok nélkül nagy valószínűséggel én voltam a leggyorsabb a Harcosok Klubjában, úgyhogy az én becenevem nyugodtan lehetett volna az, hogy Villám.
Folyamatosan, szinte fáradhatatlanul ugráltam el Pöröly ütései elől, néha egy-egy gyors ütést mérve a testére, vagy állkapcsára. Az egyik nagyobb ütésénél megfogtam a kezét a kitérés után, és a lendületét kihasználva továbbrántottam, miközben gáncsot vetettem a lábammal. Hatalmas csattanással ért földet, és a gáncsolásba még az én lábam is belefájdult. Azonban nem volt sok időm, mert már állt is volna föl, így gyorsan oldalba rúgtam, amitől ismét elterült. A hátán feküdt, így én gyorsan a hasára vetve magamat, gyorsan megsoroztam a képét. Ezután a jobb kezét a két lábam közé vettem, majd a kezével a lábaim között, a fejét és mellkasát leszorítva tartottam így, míg végül fel nem kellett adnia a meccset.

Elérkezett a döntő ideje. Az ellenfelemet Kecskeként emlegették, mert ha minden igaz egy káposzta árus volt. De, hogy akkor miért nem Káposztás volt a neve, vagy ilyesmi, azt ne kérdezzétek.
Elég öregnek tűnt már, nem is értettem, hogy jutott ideáig. A fejét több seb is borította, amiből folydogált a vér, a korábbi küzdelmek nyomai. Nekem csak az orrom környékéra odaszáradt vér, és a lihegésem jelezhette, hogy már részt vettem korábbi harcokban.
Kecske egy repülő rúgással indított, én viszont a lábát megragadva a földhöz vágtam. Már attól féltem, hogy az öreg belerokkan ebbe. Már az meglepett, hogy egy ilyen támadással indított, hát még hogy meglepődtem, amikor hátratette a kezeit, és fekvésből felugrott álló helyzetbe. Hát igen, valószínűleg nem véletlenül jutott el a döntőbe. Ismét egy rúgással próbálkozott, azonban én lehajoltam, így az fölöttem ment el. Ő azonban a rúgás irányát egy pillanat alatt megváltoztatta, elkezdett visszafelé pörögni, és jól arcba rúgott. Ismét egy kis vér serkent ki az orromon, és a fejemen is felszakadt kicsit a bőr. Megpróbált megtaposni, ez ellen gurulással próbáltam védekezni, hogy ki tudjak térni. Ő viszont csak taposott és taposott utánam, én pedig már elértem a ring szélét. Oldalra már nem tudtam gurulni, úgyhogy egy hátra bukfencből felálltam, és ismét szemben álltam Kecskével. Mint kiderült, az a rugdalódzós típus volt, így gondoltam én miért ne próbálnám ki ezt a stílust ellene? Ő balra pörögve jobb lábbal vállmagasságba rúgott, így én ugyanezt tettem. A lábaink összeütköztek a levegőben. Valószínűleg mindkettőnk lába igencsak megfájdult, viszont én sokkal jobb erőben voltam. Az én lábam utat törve magának megperdítette Kecskét, aki hátraesett. Én pedig odarohantam hozzá, és a Pörölynél már jól bevált, bénító fogást alkalmaztam rajta. Meg kell hagyni, küzdött rendesen még itt is, ficánkolt és mozgolódott, csaknem kitört, de amikor kifogyott energiából kénytelen volt feladni.

- Hát itt volnánk! – mondta a Főnök – Nem hiszem, hogy sokan gondolták volna, hogy ma este az Újonc fog megküzdeni a Bajnokkal, de pont ezért szoktak érdekesek lenni ezek az esték! Bármi megtörténhet!

El is kezdődött a harc. A Bajnok és én. Elkezdtünk körözni egymás körül, ismét a felmérős szakaszban voltam. Ma már ötödjére voltam a ringben, eléggé kifáradtam, de azért még bírtam. Megtették a hatásukat az egész napos edzések, és a sok taijutsu gyakorlás. Úgy gondoltam, hogy talán még a ninják között is talán picit jobbnak számít az erőnlétem. Szóval még talán volt bennem elég ahhoz, hogy átvehessem a Bajnoki címet.
A Bajnok a húszas éveiben járhatott, és jó erőnlétnek örvendett. Azonban nem tűnt elég gyorsnak ahhoz, hogy velem felvehesse a lépést. Egy gyors sorozással támadtam rá, nagyjából hát nyolc egyenes ütéssel kezdtem. Az első három elől még kitért, kettőt blokkolt, de a maradék háromhoz már nem volt elég gyors, így azok könnyedén betaláltak. Egy kicsit elhátrált, de én azonnal utánamentem. Egy pillanatnyi pihenőt sem akartam hagyni neki, addig akartam sorozni, amíg egyikünk össze nem esik. Egyfolytában záporoztak rá az ütések, én a fáradtságtól, ő pedig a fájdalomtól hallatott néha nyögéseket. Nem nagyon tudott tenni a folyamatos csapások ellen semmit. Valószínűleg egy olyan napot foghatott ki, amikor gyengébb harcosok voltak épp a klubban.

Sose becsüld le az ellenfeledet. Erről feledkeztem én akkor meg. Már a győzelemmel a markomban, nem is figyeltem igazán, hogy hova ütök, csak ütöttem. Mint kiderült, ő olyan valaki volt, aki addig állja az ütéseket, míg az ellenfele el nem bízza magát. Ehhez a taktikához tökösnek kell lenni, annyi szent. És bejött neki. Az egyik óvatlan pillanatomba, félreütötte a kezemet, és olyan erősen képen törölt, hogy oda kellett kapnom a fogaimhoz, hogy mindegyik meg van e. Szerencsémre nyugtázhattam, hogy a tökéletes fogsorom, továbbra is tökéletes maradt. Elöntött a méreg. Magamra voltam mérges. Sose becsüld alá az ellenfeledet. hihetetlenül fontos szabály. És nem véletlenül. Azonban ha már itt voltam nyernem kellett. Állja csak az ütéseket és törjön ki néha. Én is állni fogom, csak én nem néha-néha kitörök. Folyamatosan támadok. Egy pillanatnyi pihenőt sem adok neki!
Jobb, bal, jobb és megint jobb. Folyamatosan. A feje jobbra ballra csapódott az ütéseimtől, vér repült ki a szájából. Öt percen át csak ütöttem és vágtam, de még mindig talpon volt. Őszintén becsültem a kitartását és állóképességét. Azonban ő sem bírhatta a végtelenségig. A vérrel és mocsokkal betöltött arcán egyre kevésbé látszottak annak a jelei, hogy mentálisan még a küzdőtéren lenne. Már kivertem belőle a tudatot, csak a teste volt itt, de még mindig állt. Elfutottam mellette, míg ő támolygott egy helyben, a ring egyik sarkába felugrottam a nekifutásból, majd onnan elrugaszkodva, a lendületet kihasználva megfordultam, és föntről egy utolsó, végzetes ütést mértem a fejére. Azonnal elterült a földön, majd a Főnök felugrott a ringbe, és megszólalt:
- Emberek, azt hiszem meg van a győztesünk – mondta.
Ekkor én is összeestem, elvégre baromira kifáradtam. Egy percnyi pihenő után négykézláb odamásztam a Bajnokhoz, akibe szépen lassan visszatért a tudata.
- Jó harc volt – mondtam, miközben felsegítettem – A Bajnoki címet megtarthatod, átutazóban vagyok, és bőven megérdemled – mondtam mosolyogva – De azért a pénzt elviszem – szóltam nevetve a Főnökhöz.

Így esett meg, hogy megkaptam, az Egyszeri Bajnok becenevet. Egy kis pénzel gazdagodva, az elismerő szavak és búcsúzkodás után, a hazafele úton pedig azon gondolkodtam, hogy meg kéne alapítanom Konohában a Shinobi Harcosok Klubját. Bizonyára sokan örömüket lelnék benne.

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Konohába visszaérve pedig utam egyből egy ninja felszerelés boltba vezetett, ahol vettem egy ninja kesztyűt, és egy hosszúujjú láncinget.

Terumi Mei Hétf. Szept. 26 2016, 19:38

Üdv megint, Jaken, a Egyszeri KecskePörölyBajnok vagy mi!

A Kecske beceneven egy jót nevettem, és arra gondoltam, talán maga Jira vett részt a harcokban, elvégre rá vallana a sok ugrálás... khm.
És igen, lehet, nem ártana már egy barátot is találnod, akivel tovább róhatnád az utakat kalandok után kutatva. Very Happy

Már a pénz mennyiségén gondolkodtam, amikor végül megláttam, hogy mit vettél az összegből az élmény végén; ám legyen, írd fel azokat az adatlapodra. Very Happy

És plusz értékeid:
Ch: +10
TJP: +4

**Akihiro Jaken** Hétf. Okt. 31 2016, 21:14

Meg van az a szokásom – amit lehet jónak és rossznak tekinteni egyaránt – hogy bárhol, bármikor el tudok aludni. És ha én egyszer elaludtam, nagyon nehéz felkelteni, mert az ágy gravitációs vonzása emberfeletti méreteket ölthet, amikor szólít a kötelesség. És csakis a legendás shinobik képesek felülkerekedni egy ilyen hatalmas erőn.

A nagybátyámnak is van egy szörnyű szokása. Ez pedig nem más, mint hogy beteges kényszert érez arra, hogy amikor engem meglát aludni, egyből fel kell ébresztenie, és el kell vinnie edzeni. Az emberek akár még azt is hihetnék, hogy csak jót akar… De ők nem látják az a bűnös élvezetekkel teli szemét, egy gonosz vigyorral keretezve, amikor felkelt.
Így esett ez meg a legutóbbi alkalommal is. Én mit sem sejtve, vígan húzom a lóbőrt, míg ő halkan oda settenkedik mellém, és éppen csak egy picikét – és ezt nem szarkasztikusan mondom, de nem ám – hangosabban beszél a fülembe, mint amikor rendesen csak beszélget.

- Jaj ne, már megint itt tartunk… - keltem fel panaszkodva, miután felriadtam – Na, ma mi a feladat? Fussak el Kirigakuréba, győzzek le mindenkit, és fussak haza? Egy nap alatt? Hátrakötött kézzel?
- Hmmm… Nem is rossz ötlet.
- Nem te szoktad egyébként mondani, hogy tudni kell mértékletességet tartani?
- Bizony hogy én! És tudod mit? Azt is én döntöm el, hogy mikor elég! – mondta ismét az ördögi vigyorral az arcán – Most pedig kelj fel, és készülődj. Az edzőterepen foglak várni. Fuss fel a Hokage emlékmű tetejére, utána pedig le és úgy gyere. Ott várlak – s ezzel kilépett a szobámból.

Két perccel később lassan és komótosan kikeltem az ágyból, felvettem a teljes felszerelésemet, majd lesétáltam a földszintre. Szörnyű látvány fogadott. A már jól ismert súlyaim kiegészítő moduljai, egy cetlivel rajta: Jó szórakozást!
Egy beletörődő sóhajjal felcsatoltam a plusz súlyokat, amik így megduplázták az eddigieket, és ismét, a már régebben tapasztalt elnehezedést éreztem végtagjaimon. Minden esetre azt el kellett ismernem, hogy jól voltak kialakítva, és egyáltalán nem hátráltattak a mozgásban.
~ Na, akkor kezdjünk is bele! Még szerencse, hogy itt van nekem Kenji, mert sosem kezdeném el az edzést. Amikor már belelendülök, örömmel csinálom, mert a célom az, hogy minél erősebb legyek. Úgy is le vagyok maradva pár évvel a korombeliektől. nem lazsálhatok! Csak belefogni nehéz... ~

Így el is indultam. Eleinte kissé esetlen volt a mozgásom, mintha súlyok húznának a föld felé – talán mert így volt – viszont ismét kezdtem ráérezni, hogy milyen erőt kell kifejtenem ahhoz, hogy normálisnak mondható mozgást érjek el. Kissé döngött alattam a föld, ahogy az utcákon keresztülfutottam a monumentális fejszobrok irányába, hiszen mégis csak hatvan kiló húzott a föld felé. A korábbi harminc kiló megszokása is hetekbe tellett, mire az izomzatom hozzászokott az állandó megterheléshez, és átalakult ennek megfelelően. Most ismét ez a több hetes megszokási időszak következett, amit intenzíven kellett eltöltenem ahhoz, hogy rendesen hozzászokjak az újabb súlyokhoz.

A lassú futás – vagyis inkább futáshoz hasonlító dolog – által megérkeztem a Hokage emlékmű lábához. Felpillantottam a hosszas lépcsősorra, majd elszánt tekintettel nekiveselkedtem a kihívásnak. Igyekeztem minél gyorsabban haladni fölfelé, hogy a lendület is vihessen előre, de ez a tervem sajnos derékban kettétört, amikor elértem a lépcsősor harmadához. Itt egy picit megálltam pihenni. Döbbenetes volt már ez a magasság is, szépen át lehetett látni a házak többségén. Alattam az utcák és terek gyermek zsibongással teltek meg, valamint az árusok hívogató szavával. Csodaszép hely ez a Konoha, szerencsés vagyok, hogy ebbe az idilli környezetbe sodort a sors!

A kis szusszanás után újult erővel hágtam a lépcsőfokokat, és a maradék kétharmadot megállás nélkül végignyomtam, majd fönt ismét megállhattam pihenni. A lágy szellő végigsimította izzadt arcomat, miközben a fáradtságtól zsibbadt végtagjaimat mozgattam meg, és nyújtottam le. Fent nagyjából tíz percet időztem a Negyedik fején ücsörögve. Olyan békés minden idehaza… Mindeközben pedig emberek az életükért küzdenek… Vajon mikor éri el a háború szele Konohát olyan mértékben, hogy az szemmel látható legye?

Ismét útnak indultam, viszont ezúttal csak lefelé kellett haladnom. De hol abban a kihívás? Mint mondtam, szeretem én az edzést, feszítgetni a határaimat, és most már bőven belelendültem. A fegyvertartóimat, és a táskámat olyan szorosra csuktam, amennyire csak bírtam, majd a hátizsákomat levéve hassal a földre feküdtem. Ezután a táskámat fejjel lefelé a hátamra raktam, és felálltam kézállásba. Először majdnem összeroskadtam a súly alatt, de sikerült valamennyire stabilizálnom a kézen álló pozíciómat. Eztán egy kis tudatos chakra használattal megerősítettem a karizmaimat, hogy jobban bírják a terhet, és elindultam lefelé. Nem mondom, hogy kifejezetten jót tett az izületeimnek a kézen állva lépcsőzés, de hogy az izmaimat mindenképpen megterhelte, az biztos! Az izzadtságom az arcomon átfolyva gyűlt a homlokomnál, majd csöpögött a földre, jelezve, hogy épp melyik oldalára billentem a lépcsőnek. A táskáim rendesen állták a sarat, szerencsére egyetlen fegyverem sem esett ki, így semmi sem zökkentett ki a koncentrációmból. Egy-két ember elsétált mellettem, de mit sem törődve velem tovább gyalogoltak. Mondjuk ezen nem lepődöm meg, hiszen egy hatalmas Ninja Faluban vagyunk, itt mindennapos az ilyen.

Föntről megtettem a lépcsősor kétharmadát, de végül nem bírtam tovább. A karom összeroskadt, én néhány lépcsőn lebukdácsolva érkeztem meg egy lapos részére a lépcsősornak ahol kiterültem. A szívem csak úgy zakatolt, a mellkasom pedig úgy járt fel-le, mint egy gép. A lábam mostanra kipihente a korábbi futás fáradalmait, de a karom és a hasizmom most rendesen megkapta a magáét. Nagyon rég voltam ennyire fáradt, és itt a végén már csak nagyon lassan tudtam haladni. Már órák óta itt voltam az emlékműnél, míg Kenji bácsi várt rám az edzőtéren. Én pedig nem akartam tovább váratni, úgyhogy nagy nehezen összeszedtem magam, és lesétáltam a maradék részét a lépcsőknek.

A kezeimet nem bírtam egyáltalán megemelni, úgyhogy elég hülyén nézett ki a mozgásom. Az alsótestem ment előre, és húzta maga után a felsőtestemet, a lógó, himbálódzó kezeimmel. Mikor végre elértem az alsó lépcsőt, arra leülve szusszantam egyet ismét. Sosem volt rossz az erőnlétem, sőt, véleményem szerint a korombeliekhez képest igen jó. Viszont egy ilyen intenzív edzés belőlem is kihajtja a maximumot.
~De jó lesz ezután visszamenni aludni! Viszont az még nagyon messze van. Ki tudja, hogy mit tartogat nekem Kenji… Szerinte ez még csak bemelegítés.
De nem baj! Ha nem hajtom ki magam száztíz százalékig, sosem válhatok igazán erőssé ~ pillantok fel eközben a Negyedik fejszobrára ~ Egy napon el fogom érni egy Hokage szintjét is! Meg fogom tanulni a Repülő Villámistent, és én leszek a leggyorsabb élő Shinobi! ~

Újult erővel és elszántsággal ugrottam fel a lépcsőről, és vettem az irányt az edzőterep felé. A lehető leggyorsabb futótempóban, amire most képes voltam igyekeztem a beton monstrum irányába. A lábához érve, annyi chakrát pumpáltam a lábaimba, amennyit csak tudtam, majd elrugaszkodva a talajtól felugrottam a függőleges betonfalra. Amikor először letettem a lábam az kicsit megcsúszott, de másik lábamat is a falhoz tapasztva megtámasztottam magamat, és mentem tovább. Alig pár szökkenéssel később már fent is álltam a tetején, majd az építmény közepébe ugorva érkeztem meg Kenji bácsi mellé.

- Bocsánat, hogy megvárakoztattalak – szusszantam egyet – Legközelebb majd jobban igyekszem.
- Egyáltalán nem unatkoztam, végig figyeltelek. Örülök, hogy komolyan veszed az edzést, és amit mondtam, még akkor is, hogyha úgy hiszed, hogy nem figyellek. Így most már tudom, hogy bízhatok benned, és ha megmondom, hogy mit csinálj, akkor azt megcsinálod, sőt, még rá is teszel egy lapáttal – utalok itt a kézenállásra. Nekem mindössze annyi a dolgom, hogy kirugdossalak az ágyból, és megmondjam, mit csinálj, és én is mehetek a dolgomra. Büszke vagyok rád.

Őszintén örültem annak, amit a bácsikám mondott. Egy büszke mosoly kíséretében bólintottam felé.
- Most pedig menj haza, tudom milyen az, ha fáradt az ember. És mint mondtam, azt is tudom, hogy mikor elég az edzés… Szóval gyerünk haza pihenni. De csakis futva! Ez még az edzés része!

Egy boldog mosoly kíséretében vettem hátra arcot, majd kezdtem futni hazafelé. Tíz perc múlva megálltam a bejárati ajtó előtt, majd a combomon megtámaszkodva vettem nagy és mély levegőket, hogy az oxigénhiányt pótoljam. Kemény nap volt a mai, de azért Kenji bácsi mellett éltem már meg keményebbet. Minden esetre azt tudtam, hogy szerencsés vagyok egy ilyen tanítóval.

Besétáltam az ajtón, majd fölsétáltam a szobámba. Ledobtam magamról a koszos ruhákat, majd a súlyos nehezékeket lecsatoltam. Pihe könnyűnek éreztem a kezemet, de tudtam, hogy ehhez nem szabad hozzászoknom. A súlyok lecsatolásával szerzett plusz, amit egy csatában nyerhetek, eldöntheti annak a kimenetelét, úgyhogy minél jobban hozzá kell szoknom.

Tudtam azt is, hogy egy nap alatt nem lehet megszokni azt a plusz súlyt, amit ma kaptam, viszont azt pontosan tudtam, hogy ez a nap egy remek kezdés volt ehhez. És még azt is pontosan tudtam, hogy holnap is ilyen keményen edzek majd, és holnap után, meg az után is. Mert előttem nincs akadály!

//Bocsánat a rövidségért, de hó vége van, és most már muszáj volt beraknom egy élményt. Anyát viszont ez nem érdekli, és most már nagyon kergetne el a géptől, így hamar le kellett zárnom a kalandot Very Happy

//

Inuzuka Tsume Hétf. Okt. 31 2016, 22:44

Ha már ennyire ki kell centizni a hó végét, gyorsan írok is rá neked.

Lássuk be, az élmény nem sok, de elég hosszú. Helyes dolog, hogy figyeltél a hosszra ilyen nehéz körülmények között is ^^
De összességében, bár az edzés kihívás nem kicsi, nem is túl összetett, vagy bőven kifejtett. Természetesen ismerve a többi élményed, tudom hogy állandóan a súlyokkal való futásról írni nem egyszerű, vagy izgalmas.
Izgalom persze volt:
"Fussak el Kirigakuréba, győzzek le mindenkit, és fussak haza? Egy nap alatt? Hátrakötött kézzel?" Hmmm… Nem is rossz ötlet.

Ch: +8
TJP: +3

**Akihiro Jaken** Csüt. Nov. 03 2016, 19:36

Konoha könyvtára a falu egyik legforgalmasabb helye. A szorgalmasabb ninják, ide járnak, amikor éppen csiszolgatni szeretnék meglévő tudásukat, vagy éppenséggel új tudásra tennének szert. Jó magam is rengeteg időt töltöttem ott, különböző könyvek és tekercsek hegyének mögé bújva. Tudásvágyam mérhetetlen volt, mindennek tudni akartam a miértjét. Mi miből, hogyan és miért jön létre? Leginkább a chakra viselkedését tanulmányoztam, de a téma, ami a leginkább magával ragadott, az a pecsétek összetettsége volt. Lenyűgözőnek tartottam, hogy mennyire komplikáltak. Sajnos azonban idővel rá kellett jönnöm, hogy bármennyi időt ülök a különböző pecsét ábrák fölött, nem tudok rájönni a logikájukra. Elhatároztam hát, hogy találok egy olyan személyt, aki beavathat a pecsétek csodálatos és rejtelmes világára. Első utam nagybátyámhoz vezetett, hiszen benne még sosem kellett csalódnom, eddig minden kérdésemre választ tudott adni, és minden, amit tudok, azt tőle tanultam.
Ezúttal viszont tévedtem. Amikor neki szegeztem a kérdést, hogy megtanítana-e a Fuuin Jutsukra, nevetett egyet majd elküldött azzal, hogy nála jobb embert nem is találhattam volna, mert fikarcnyit sem tud a Pecsét Technikákról.
Szomorúan visszasétáltam a könyvtárba, majd leültem a szokásos helyemre. Már-már törzsvendégnek számítottam itt, úgyhogy megszokott helyem is volt az egyik eldugott sarokban, pont egy ablak mellett. Szomorkásan turkáltam a pecsétes tekercsek között, amikor a könyvtáros odasétált hozzám. Mindig is rendes embernek tűnt, habár mosolyogni még nem nagyon láttam. Tapasztalat embernek tűnt, látszott rajta, hogy már sok-sok év áll mögötte.
Most leült mellém, és megszólított:
- Látom érdeklődsz a Fuuin Justuk iránt – kezdett beszélgetésbe velem – Gyakran látlak itt a könyvtárban.
- Valóban – helyeseltem – És ha már ennyiszer itt vagyok, illetlenség, hogy eddig nem mutatkoztam be. A nevem Akihiro Jaken.
- Üdvözöllek becses könyvtáramban Jaken-san. Az én nevem Kesuke Miyagi.
- A pecsétekre visszatérve… Nem ismer véletlenül valakit, aki megtaníthatna pecsét technikákra?
- De bizony, hogy ismerek! Én magam igen mélyen beleástam magamat ebbe a tudományágba, még fiatalkoromban, és a tudásom azóta csak csiszolódott!
- Ez csodálatos! Akkor tudna tanítani?
- Kizárt! Csakis azokat tanítom, akik kiállják a próbáimat! – komolyodott el az arca.
- Remek… És mik lennének azok a próbák?
- A diákjaimnak először bizonyítaniuk kell a rátermettségüket, szorgalmukat, odafigyelésüket, és alaposságukat. Halld hát az első próbát! – hatásszünet, miközben az arca átvált egy sunyi mosolyra – Takarítsd ki az egész könyvtárat!!!
- Ez most csak valami vicc ugye?
- Fáj a derekam.
- Azt akarja, hogy legyek a csicskása?
- Azt, akarom, hogy bizonyítsd, megteszed, amit mondok habozás nélkül, és alapos munkát végzel. És hogy mondjak valamit, eddig eléggé rosszul állsz ez ügyben!
- Jól van na, megyek már, megyek már…
Így neki is láttam a nemes feladatnak. Igyekeztem egy szisztéma szerint kitakarítani az aprónak egyáltalán nem mondható könyvtárat. Föntről lefelé haladva minden egyes könyvet kiszedtem a helyéről, leporoltam, majd ABC rendben visszapakolva haladtam tovább. Mert ha már elvégezzük a munkát, legyünk maximalisták!
Rengeteg könyv olyan helyen volt, ahol nem érhettem el, így oda chakrát koncentrálva a talpamba mentem fel, ezáltal a chakra kontrollomat is fejlesztve.
Órák múltán végre túl voltam a munkán, a könyvtár csak úgy csillogott villogott, mint a fénykorában.
- Remek munka, alapos voltál!
- Akkor belekezdhetünk a Fuuin Jutsuk megtanulásába?
- Szörnyű a memóriád fiam. Nem emlékszel, hogy azt mondtam, a próbáimat? A hangsúly a többes számon van!
- Na persze… Biztosan olyan tanítót akarok magam mellé, aki velem végezteti el a piszkos munkáit? – dünnyögtem magam elé, alig hallhatóan – Legyen hát… mondja Miyagi Sensei, mi a második próba?
- A Fuuin Jutsuk mind fizikailag, mind mentálisan lefárasztják az embert, úgyhogy most a kitartásod próbája következik. Irány a Hokage emlékmű lábához!
Amikor odaérkeztünk az emlékműhöz, az öreg egyszer csak felugrott a hátamra, majd kiadta parancsba, hogy másszak fel a falon a Harmadik fejére. Eléggé elborult elméje lehet az öregnek, hogy azt hitte erre én képes vagyok. Viszont egy dologban igaza volt… Nem tudhattam, hogy képes vagyok e rá, és addig nem tudhattam meg, amíg nem próbáltam meg.
- Nem biztos, hogy meg tudom csinálni… de megpróbálom!
- Tedd, vagy ne tedd, de ne próbáld!
Az öregnek igaza volt. Megkértem Miyagi Senseit, hogy szálljon le rólam, és hadd vegyem le magamról a súlyokat. A pontosan hatvan kilónyi nehezéket belepecsételtem az egyik tekercsembe, majd Miyagit a hátamra vettem, és elkezdtem mászni. Elszántam magamat, hogy teljesítem az összes próbát, mert el akartam indulni a Fuuin Jutsuk tanulásának ösvényén, és ez az elszántság még egy kis erőt is adott.
Nagyjából tíz kilónyi plusz súlyt kellett cipelnem a megszokotthoz képest, ami azért nem olyan nagy differencia.
Igyekeztem kiugrókat találni, amikben megkapaszkodhattam, s eközben rendületlenül törtem előre. Az út felére már igencsak kifáradtam, eddig nem másztam nagyon hegyet életemben, viszont a Hokage emlékmű lépcsősorát már igen sokszor kellett használnom.
Azonban, most itt az út felénél az eszembe ötlött valami… Az öreg nem adott megkötéseket, hogy miképpen kell fölvinnem a Harmadik fejére! Azon nyomban chakrát áramoltattam a talpaimba, szóltam az öregnek, hogy kapaszkodjon erősen, majd a sziklafalra merőlegesen kiegyenesedtem. Innentől már igazán egyszerű volt följutni az emlékmű tetejére, ahol leültünk kicsit pihenni.
- Remek volt Jaken-san! Kiálltad az erőnlét, és a leleményesség próbáját is. Mert az embernek gyakran a nehezebb utat kell választania, de időnként a könnyebb út nem csak a látszat kedvéért könnyebb, hanem tényleg az. Így tehát bölcsebb dolog azt választani. És ahhoz ezt az utat meg kell látni. Így tehát gratulálok, átmentél ezen a próbán is.
- Akkor most már belekezdhetünk a Pecsétek tanulásába? – csillant fel a szemem.
- Lehetetlen… Még mindig hátra van egy próba! Találkozzunk a könyvtár fölötti lakásomban, ott várlak negyed óra múlva – mondta, majd ledobott egy füstbombát, és eltűnt.
Hogy erre a füstbombára mi szükség volt, arról fogalmam sincs. Viszont egy dolog már beigazolódott, az öregnek nincs ki az összes kereke.
A pecsétemből ismét elővettem, majd felcsatoltam magamra a súlyokat, aztán pedig elsétáltam Miyagi Sensei lakására. Pontosan negyed órával azután érkeztem oda, hogy eltűnt, így még csak véletlenül sem mondhatta, hogy pontatlan vagyok.
- Á, remek, hát megjöttél. Fogd meg ezt! – nyomott bele a kezembe egy pár evőpálcikát – Kapd el ezzel a legyet, amit szabadon eresztettem a házban, és kiálltad a reflexek és precizitás próbáját is. Sok sikert!
Teeeeljesen őrült. Viszont ha valóban úgy ért a pecsétekhez, mint állítja, rendkívül gyümölcsöző kapcsolat áll előttünk! Úgyhogy minden próbát ki kell állnom.
A chakrámmal kiélesítettem a hallásomat, így már egész jól hallhattam a légy zümmögését. A hang irányába fordultam, majd megpillantottam a kis repkedő fekete pontot. Gyorsan odaugrottam, majd egy villámgyors mozdulattal odanyúltam a légyhez, és összeszorítottam az evőpálcikát. A légy azonban gyorsabb volt, és menekülni próbált. Utánakaptam, és még kétszer csattant össze az evőpálcikák vége. Harmadjára viszont már éreztem, hogy valami beszorult oda. A szemeim elé emeltem, és ott mozgolódott a légy.
- Azt hiszem, elkaptam – fordultam Miyagihoz egy sunyi mosollyal a képemen.
- Kezdők szerencséje! – válaszolt durcásan.
- Szóval akkor kezdhetjük is a tréninget?
- Elfáradtam, öreg vagyok már ahhoz, hogy ennyi mindent csináljak egy nap… Várlak holnap nyolckor a négyes kiképzőtéren. Most pedig menj, öreg csontjaimnak pihennie kell – fejezte be, majd kitessékelt, és rám csukta az ajtót.
Csak remélni tudtam, hogy nem szórakozott velem egész álló nap. Mert ha igen, akkor egy egész napnyi könyvtárazástól, és így tudás megszerzésétől fosztott meg. És mint tudjuk, a tudás hatalom.
Ahogy elindultam haza, még néhány chakra elméletről szóló kötetet magamhoz vettem, és úgy indultam haza. Otthon mielőtt elmentem volna aludni, még órákat töltöttem el eme kötetek fölött, csiszolgatva igen hiányos tudásomat. Elvégre sosem jártam még az akadémián, és mindent Kenji bácsi tanított meg. Abban pedig nem lehetek biztos, hogy mindent tökéletesen tud. Így nem árt, ha más szemszögből is tanulmányozom, más forrásból is alátámasztom tudásomat.
A több órás tanulás után nyugovóra tértem, elvégre másnap – ha minden igaz – megtanulom életem első Fuuin Jutsuját.

Inuzuka Tsume Pént. Nov. 04 2016, 20:15

Te aztán nem pazarlod az időd, így én sem teszem ^^
Lássuk a medvét!

Élményeid során szépen bebarangolod Konoha ikonikus és kevésbé ismert helyeit, és látom, igyekszel kicsit meg is újítani a folyamatos edzéseid, és a karaktered is Smile

A mennyiség megfelelő, a képek nagyon jól voltak megválasztva Very Happy

Nos, a könyvtár takarítás kemény munka, de ezt még a kis kirándulással is tetézted. Erre meg is kapod a jutalmad: +3 Tjp +2Tjp a szokásosan viselt súlyok miatt.

Ch: +10
Ryo: +2000 ( Élményeiddel már bőven kiérdemeltél némi pénzt: az egyik kötetben találtál némi elhagyott bankót)

**Akihiro Jaken** Szomb. Jan. 28 2017, 20:34

Időbeni elhelyezés: Két héttel a frontra való indulás előtt

Újabb nap virradt Konohára. A felkelő Nap sugarai Keleten felbukkanva törtek utat maguknak, majd a szobám ablakára is rásütve és annak a redőnyének résein áttörve megvilágították a bent szállingózó port. Szokásomhoz híven az első betörő sugarakra én magam is felkeltem, és elkezdtem összekészülődni a mai edzésre. Nagy lépést akartam ma tenni. Már igen régóta ugyanazok a súlyokat viseltem, már teljesen a részemmé váltak. Így pedig hol a kihívás? Eljött az ideje, hogy növeljek a súlyok méretén, méghozzá nem is kicsit. Ha nem edzek keményen, és még annál is keményebben, hogyan váljak a világ leggyorsabb shinobijává? Nem kímélhetem magamat, nincs lazítás!
Összekészülődtem, majd lementem reggelizni. Meglepetésemre friss palacsinta várt az asztalon. Az utóbbi időkben a bácsikám nem nagyon próbálkozott a konyhában történő tevékenységgel, de most újra belevágott. És még nagyobb meglepetésemre, még finom is lett! Semmi égési nyom, levakart korom, és sehol sem folyt el a nem megsült palacsinta. Elment egy főző tanfolyamra, vagy mi a fene? Miután megköszöntem a reggelit, és alaposan megdicsértem Kenjit, még fölszaladtam a szobámba, majd az összes spórolt pénzemet felmarkolva – elvégre fogalmam sem volt, hogy mennyibe fognak fájni az újabb súlyok – és az eddig használt súlyaimat is összeszedve megindultam egy ninja felszereléseket áruló boltba.
Volt egy eldugott bolt Konoha keleti falának a tövében, ahol már egyszer korábban vettem egy ninja kesztyűt és egy láncinget, így tehát most is abba az irányba indultam. Az aprócska faépület ajtaját egy nagy nyikorgás közepette betoltam. Csizmám minden lépés után koppant egyet a fapadlón, ahogy egyre beljebb haladtam a mindenfelé páncélokkal és fegyverekkel zsúfolt térségben, egyenesen a kassza felé.
- Szép napot kívánok! – köszöntem az idős eladósnak, aki egy mosollyal az arcán biccentett felém, viszonozva a köszönést.
- Miben segíthetek? – kérdezte.
- Újabb súlyokra lenne szükségem – feleltem, és előszedtem a korábbi súlyokat – Ezeket pedig itt hagynám, remélve, hogy beleszámít majd az árba - mondtam alkudozva – Szeretném, ha a súlyok még nagyobb kihívást jelentenének. A kezeken és lábakon tizenöt kilót nyomó súlyt szeretnék, testre pedig harmincat!
- Máris hozom őket! – bólintott az öreg, majd a maga mögötti ajtót kinyitva hátrament a raktárhelységbe. Egy perc múlva nyögdécselés közepette, izzadt arccal lökte ki ismét az ajtót, és a lelógó karjában a súlyokat tartva, megrogyott térdekkel csoszogott oda hozzám. Azonnal a segítségére siettem, hogy kivegyem a súlyokat a kezéből. Ahogy átvettem azokat, nem mondom, az én szemeim is kikerekedtek a megerőltetéstől, és egy nagyot szusszanva vittem odébb a súlyokat, amiket aztán leraktam a földre.
Odasétáltam a kasszához, majd még egy kis alkudozás után kiharcoltam, hogy a korábbi súlyaimat beszámítva, viszonylag olcsón juthassak a felszereléshez. Az összeget kifizetve távoztam a helységből, majd kint egy padra leülve elkezdtem felvenni a felszerelést. Először a lábaimra raktam fel az egyenként tizenöt kilós súlyokat.
Egy kicsit emelgettem a lábaimat, próbáltam hozzászokni az újabb plusz öt kilóhoz.
Ezután rátértem a mellényre. Eddig a húsz kilós csak egy öv volt, de így harminc kilósan már egy teljes mellényt kellett csinálni.
Végül pedig a kezeimre is felcsatoltam a tizenöt kilós súlyokat. A már korábbi, megszokott hatvan kiló helyett most kilencven kilónyi fém húzott a föld felé. Ez egészen pontosan harminc kilónyi plusz súly. Lomha mozdulatokkal, minden egyes izmomat megfeszítve tápászkodtam fel az ülőhelyzetből talpra, majd néhány bizonytalan, ingadozó lépést tettem előre. A járókelők furcsa szemekkel néztek rám, nagyjából úgy sétálhattam, mint a csecsemő, aki épp élete első lépései teszi meg.
A környezetemben mindenbe, amibe csak lehetett belekapaszkodtam, hogy meg tudjak támaszkodni, de sokszor már az is nehezemre esett, hogy a kezemet felemeljem olyan magasságba, hogy megkapaszkodhassak. Mély lélegzeteket véve kezdtem összpontosítani, hogy kicsit összeszedjem magamat. A gerincem nagy terhelés alatt állt, a szívem csak úgy zakatolt, tüdőm pedig levegőért kapkodva emelte fel, majd eresztette le a mellkasomat. Elszánt arccal emeltem lábamat, majd a másikat is, és így tovább. Minden léptem egyre gyorsabb volt, és a lendületem is nőtt, ahogyan elkezdtem futni előrefelé. Csak futottam. Nem volt semmi útvonal terv, csak futottam amerre láttam. A zsúfolt utcákon össze-vissza, az embereket kerülgetve haladtam. Elfutottam az Ichiraku Ramen előtt, a Könyvtár előtt, ahol bent éppen Miyagi Sensei húzta a lóbőrt, – ez jól látszott az ablakból, és a horkolása kihallatszott egészen az utcára – valamint elhaladtam az Akadémia és a Kórház előtt is, míg végül ki nem kötöttem a Hokage emlékmű előtt.
Meg sem állva rákanyarodtam a lépcsősorra, ami egészen a kőfejek tetejére vezetett, és hol kettesével, hol hármasával szedve a lépcsőket, haladtam fölfelé. Amikor a lépcsősor háromnegyedénél jártam már szinte a tüdőmet köptem ki, de futottam tovább, míg végül teljesen fel nem értem a tetőre. A korlát mellé futottam, majd végigtekintettem Konohán és az egész tájon, sűrű és mély lélegzetvételek közepette.
- Te szent ég! – sziszegtem fogaim között magamnak, majd egy hatalmas puffanás közepette hátradőltem.
Nagyjából egy órát feküdhettem ott helyben a földön, az égen keresztülkúszó felhőket vizsgálgatva, mire kipihentem magamat, és nagy nehezen, de feltápászkodtam.
A kiképzőtér felé vettem az irányt, nem sokkal később meg is érkeztem. Ezúttal ugyan Kenji nélkül, de belekezdtem a már régebben is csinált gyakorlatoknak. Elkezdtem futni körbe a teret övező függőleges betonfalon. Végtelennek tűnő ideig köröztem a falon, miközben minden egyes porcikám egyre inkább elnehezedett, már a chakra koncentrációm is egyre nehezebbé vált, így a lábam is gyakran megcsúszott, és majdnem lezuhantam. Viszont végül mindig sikerült stabilan megállnom, és futottam tovább. Elhatározottságom szilárd, és töretlen volt, akár a szikla, azonban ez a fizikai állapotomról teljesen nem volt elmondható, ebből következik tehát, hogy folyamatosan fáradtam. Egyre több chakrát kellett felhasználnom, hogy az izmaim bírják a megerőltetést, valamint egyre többször, és hosszabb pihenőt kellett tartanom.
Az egész napot szinte futással, és különféle erősítő feladatokkal töltöttem, majd végül hazatértem. Beestem az bejárati ajtón, majd se szó, se beszéd elkezdtem vánszorogni a lépcső felé, és félholt állapotban felvergődtem magamat rajta. Belehuppantam az ágyba, majd azonnal elnyomott az álom.

Másnap reggel szörnyű izomlázzal, és az előző nap minden mocskával magamon keltem. A súlyokat lecsatolva úgy éreztem magamat, mint egy tollpihe a szélben, ahogyan tovasuhantam a zuhanykabin felé, majd egy forró zuhanyt véve letisztítottam magamat. Az alvás, és ez a tisztálkodás remek frissítőként szolgált.
Ismét lesétáltam a lépcsőn, ahol lent újra találtam reggelit, ugyan Kenji bácsi már nem volt itt. A gyümölcssaláta nagyon finom volt, és semmi sem volt romlott benne. Mégis mi a fene történt a világgal?
Visszatértem a szobámba, majd ismét fölcsatoltam a súlyokat. A konyhában a táskámba több napi élelmet, és vizet pakoltam, ugyanis egy még tőlem is elvetemült ötlettel álltam elő. A Konohai kaputól kezdve addig futok, amíg csak a lábam bírja. Remek kis edzés, és legalább teljes mértékben megismerem a határaimat!
Táskámmal a vállamon, súlyos lépteim kongása közepette sétáltam ki a lakásból, majd vállaimmal körözve, minden lépésnél a lábamat lerázva eldöcögtem a Főkapuhoz. Ott elmondtam, hogy néhány napig nem térek vissza, és azt az éppen őrt álló fel is jegyezte a nagy, barna bőrkötéses naplóba. Ismét, mint egy lassított felvétel kezdtem el futni, majd egyre gyorsuló mozgással felkavartam az út porát. Megkezdődött tehát az utazás!
Lábnyomaim tisztán látszottak mögöttem, elvégre a saját testsúlyom mellett még kilencven kilónyi súlyt húzott lefelé a gravitáció. Most már egy kicsivel könnyebben viseltem a terhet, mint az előző nap. Hihetetlen, hogy a Shinobi test milyen alkalmazkodásra képes!
Nagyjából három órányi, folyamatos futás után álltam meg, és ittam kicsit. A súlyokat lecsatoltam, és kicsit megmozgattam tagjaimat. Felszabadultnak éreztem magamat, de tudtam, hogy nem pihenhetek így sokáig, mert most a terhelési képességemet tesztelem le. Fél órányi pihenő után a súlyokat visszacsatolva indultam tovább.
Ahogyan folyamatosan haladtam előrefelé, a táj egyre inkább kezdett megváltozni. Az eddig sík területet dombok váltották fel, majd a távolban hegyek jelentek meg. Ami pedig a súlyokat illeti, ugyan úgy, mint a korábbiaknál, kezdtem őket egyre inkább a saját részemnek érezni.
A nap már a hegyek alá szállt, de én folytattam tovább a futást. Éreztem, hogy nemsokára elérem a határaimat. Minden izmomat megfeszítve haladtam még előre egy darabig. Tudtam volna még akár napokig is így haladni előre, ha nem növeltem volna meg a másfélszeresére a súlyok nehézségét, azonban megtettem. És mint kiderült, kilencven kilónyi plusz súllyal ezt a határom. Tisztában voltam vele, hogy csak fokozatos terheléssel növelhetem a tűrőképességemet, így egy újabb megállóval levettem magamról a mellényt, elpecsételtem, majd úgy folytattam tovább az utat, de így is egyre inkább fáradt voltam.
Már elértem egy ideje a hegyvidékes területet. A távolban lámpafényt láttam kiszűrődni a legnagyobb hegy lábánál lévő útszéli épületből, így még addig elvergődtem magamat. A cégéren az állt, hogy Iroh teája. Az épületbe belépve megpillantottam egy idős embert, feltehetőleg a tulajdonost. Azonban arcán aggodalom ült. Amikor feleszmélt a merengéséből elém sietett, majd köszöntött. Ebben a pillanatban pedig szeme a fejpántomra szegeződött.
- Szeretnék megszáll… - kezdtem bele, de az öreg belém fojtotta a szót.
- Várj! Látom Shinobi vagy. A segítségedre van szükségem. Az unokaöcsém beteg.
- És én ebben hogyan tudok segíteni? – tettem fel a kérdést.
- A teaházam itt fekszik a hegy tövében, mint láthattad, amikor ide tértél. A hegy tetején egy nagyon ritka, gyógyító növény található. Ami mellesleg nagyon finom! Nem hiába építettem ide a teaházat! – kalandozott el az öreg – Na de nem ez a lényeg. Régen még feltudtam én is menni a hegyre a Hitohana nevezetű virágért, azonban manapság már nem vagyok olyan fitt, mint régen.
Eközben hátraindult a hátsó szobába, majd az ott fekvő unokaöccse mellé ült.
- Attól tartok, hogy a holnap napnyugtát már nem éli meg – mondta az öreg, miközben a sírás kerülgette, és egy vizes kendőt helyezett a lázzal küzdő unokaöccse homlokára – Kérlek segíts nekem!
- Természetesen segítek – mondtam elszántan, szinte megfeledkezve fáradtságomról. Egy ember élete volt a tét, egyáltalán nem most volt itt a helye a lazításnak.
- Miről ismerem meg a növényt?
- Szinte mindig magányosan áll, egy szál virág. Minél magasabban jársz, annál nagyobb az esélyed a meglelésére. Üde, zöld szára van, a virág részének pedig öt szirma van. A szirmok halványrózsaszínűek, vékony, élénkebb rózsaszín díszítéssel.
- Legkésőbb délre itt leszek! – kiáltottam hátra, miközben kifutottam az épületből a sötétségbe.
Azonnal a hatalmas hegy felé vettem az irányt, majd egy egész órán át megállás nélkül futottam hegynek fölfelé. Itt még egészen lankás volt a terep, de ekkor elérkeztem a meredekebb részhez. Itt már bizonyos helyeken nem volt elég a futás, mászni is kellett. Még tovább haladtam, már gyakran chakrát a lábamba vezetve kellett haladnom fölfelé, mert olyan meredek és csúszós volt a sziklafal. A Nap első sugarai áttörtek a hegyvonulatok között, egyre fényesebben megvilágítva előttem az utat. Elszántan, fáradtságot nem ismerve törtem egyre feljebb és feljebb, míg végül a hegy legtetején, a többi, környező hegy fölött ellátva megálltam. Lélegzetelállító látvány volt, azt elmondhatom! És az a friss levegő… Többször kéne hegyet másznom, csak kevesebb chakrát alkalmazva, és remek fizikai edzés is lenne, mert van benne nehézség bőven!
Egy kicsit körbenéztem, majd nagyjából negyed órányi keresgélés után megpillantottam azt a virágot, amire az Öreg leírása pontosan illett. Tehát ez lenne az a gyógyító növény!
Óvatosan leszedtem, majd a kezemben vele elindultam lefelé. Nagyokat ugorva, szikláról sziklára haladtam lefelé, hogy minél előbb leérjek. Mivel versenyt futottam az idővel, nem engedhettem meg magamnak, hogy a hagyományos módszert alkalmazzam, bármennyire is jó edzés lett volna. Mondjuk, azért ebben is volt kihívás a súlyokkal.
Nagyjából tizenegy felé járhatott az idő, amikor a virággal a kezemben beestem a teázó ajtaján.
- Szerencsére még időben jöttél – szólt Iroh megkönnyebbülve, majd a Hitohana virágot a kezemből átvéve hátravitte.
Én magam kint leülve vártam a fejleményeket, mivel nem különösebben értettem a teákhoz. Nagyjából húsz perccel később Iroh odajött hozzám, majd megszólított:
- Köszönöm a segítségedet… A szeretett unokaöcsém most már minden bizonnyal fel fog épülni, és ezt csak neked köszönhetem – nyújtotta felém hálásan a kezét, amit viszonoztam – Örökké hálás leszek! – mondta, majd a kezembe nyomott egy kulacsot – Ebben a Hitohana tea egy része benne van. Sérülések, és különféle betegségek kezelésére kitűnő, így tehát használd bölcsen, és jó célokra.
- Köszönöm! Még találkozunk valamikor, majd valamikor beugrok egy teára – néztem mosolyogva az öreg szemébe, majd végül kiindultam az ajtón – Üdvözlöm az unokaöcsédet! – szóltam hátra a vállam felett, majd az ajtókeretben intettem egyet, és végleg elhagytam a teázót.
- Na várjunk csak – szóltam magam elé, érezve minden porcikám fáradtságát – Én pihenni jöttem ide!
Sarkon fordultam, és visszamentem a teázóba.
- Jöttem a teára! – nevettem fel, majd Irohval leültünk egy asztalhoz. Nagyjából fél órányit beszélgettünk, majd Iroh hátrament megnézni, hogy s mint van unokaöccse, engem pedig ez idő alatt elnyomott az álom.
Miután felkeltem, már valóban elbúcsúztam Irohtól, majd Konohába visszaindultam. Hosszú út állt előttem, de a már idejövet ütemtervét követve hazaindultam. Az út felénél a mellényt ismét elővettem, elvégre mégis csak edzés céljából vágtam neki az útnak! Nem mondom, hogy az izmaim, és izületeim hálásak voltak a terheléssel kapcsolatban, azonban majd én leszek hálás, amikor ez az edzés megmenti az életemet! Olyan hihetetlen sebességre tehetek szert azzal harc közben, ha előtte lecsatolom magamról a kilencven kilót, hogy mindenkinél gyorsabb leszek!
Konoha Kapuja alatt bevonszoltam megfáradt testemet, majd mint egy élőholt, levegőért kapkodva, hörögve végre elértem a lakásunkat. Betérve első utam fölvezetett a szobámba, ahol ledobtam magamról a súlyokat. Mostanra már szinte meg is feledkeztem róluk. Megfeledkeztem róluk? Eh… csak viccelek. Piszok nehezek voltak, de viszonylag elég jól viseltem őket, ugyanis folyamatosan növelve a súlyok nehézségét jutottam el ideáig. Kezdetben öt-öt kilósak voltak a kezeken és a lábakon, a derékon pedig tíz. Ezt később a duplájára növeltem, most pedig a legelső mennyiség triplája. Így belegondolva, nem is olyan vészes ez. Lehet, hogy itt az ideje egy újabb bővítésnek?

Uzumaki Kushina Vas. Jan. 29 2017, 12:57

Kedves Jaken,

aranyos, jól összeszedett történetet olvashattam, viszont szeretnélek megkérni arra, hogy módosítsd a súlyok adatát: a testsúlyon felül a súlyok összesített adata +90 kg. Kérlek, azt is vedd figyelembe, hogy ez a súly már nagyon megterheli a karaktered, továbbá csak rövid időre tudja viselni, ugyanis nagyon komoly terhelés alatt van ilyenkor a gerinc, az izmok, szív, tüdő. Ez a karakter folyamatos képzésével, fejlődésével, (akár) taijutsu-specializálódással változhat, változni fog. (Plusz érdemes megjegyezni, hogy a Kapuk nyitása előtt egy shinobi az izmainak 20%-át képes igénybe venni, tehát ez a plusz 90 kg is soknak számít.)

Kérlek, ezen a téren javítsd az élményedet, majd pedig írj rám, hogy ellenőrizhessem, jutalmat adhassak érte.

Előre is köszönöm,

Kushina

Uzumaki Kushina Vas. Jan. 29 2017, 15:30

Kedves Jaken,

köszönöm az átírást! Jutalmaid:

+6 ch (494+6=500, A szint)

+5 tjp (75+5=80)

A súlyok miatt kérlek, vonj le az adatlapodról 500 ryot (a beszámítás miatt ennyire tudtad lealkudni az eredeti összeget).

Üdvözlettel,

Kushina

**Akihiro Jaken** Vas. Feb. 19 2017, 13:54

Újabb nap virradt Konohára. A feltörő nap sugarai már az edzőterepen találtak. Kivételesen nem tudtam rendesen aludni az éjszaka, nagyon furcsa álmom volt.
A végtelen sötétségben lebegtem tehetetlenül. Egyszer csak a távolban apró fénypontok jelentek meg, amik sebesen kezdtek közelíteni hozzám, majd nekem csapódtak. Felszisszentem, ahogyan megégették a bőrömet, de egy pillanat alatt tovább is haladtak. Egyszerre csak zuhanni kezdtem. Kezemmel-lábammal összevissza hadonászva próbáltam megragadni valamit zuhanás közben, de erre esélyem sem volt. Megint feltűnt valami fény alattam, de ezúttal én közelítettem hozzá. Csak tágult és tágult, míg végül bele estem. Egy ideig a sötét utáni vakító világosságtól nem láttam, de végül kitisztult a kép. Valamiféle csőben zuhantam lefelé, de egyszer csak megálltam. Már nem zuhantam tovább. Rengeteg barnás vonal közepette lebegtem. Bármerre néztem ezek voltak láthatok, egyfajta végtelen, mindenhol kiszögellő falat alkotva, rengeteg elágazással. Nem tehettem mást, minthogy megindultam az egyik irányba. Nem tudom, mennyi idő telhetett el, teljesen elvesztettem az időérzékemet, de végül ráakadtam valami furcsa emberre. Ő is lebegett. Valamiféle fehér ruha takarta az egész testét, fején egyfajta sisak, aminek az arcrésze üveggel volt ellátva. A barna fonalakból álló falat ütögette, amik megremegtek, majd ez a rezgés elterjedt az összes többi részre. ~Mégis mi a fene történik?~ tettem fel magamnak a kérdést. Megindultam a fura alak irányába a levegőben úszva, akinek eközben ugyan csak tompán, de meghallottam a kiáltozását: - MUUURPH!! NE! NE! MUUUURPH!!!
Azonban nem értem el a férfit. Bármennyire is igyekeztem, egyre csak távolabb kerültem. Egyre gyorsabban húzott hátra valamiféle erő, míg végül hihetetlen sebességgel nekicsapódtam valaminek a hátammal, és felébredtem.
- Hát ez aztán furcsa álom volt – jegyeztem meg magamnak az ágyamból felriadva. Nem akartam visszaaludni, így hát minden felszerelésemet összeszedve kiléptem a bejárati ajtón, és a még alvó Konohát átszelve elértem a kiképzőtérhez.

Lépteim mély lábnyomokat hagytak magam mögött a porban, miután a kikövezett utcákról letértem. Még mindig nem szoktam hozzá a legújabb, összesen kilencven kilónyi súlyhoz, így elhatároztam, hogy a következő napokban még keményebben fogok edzeni, mint általában!

Így kötöttem ki tehát már napfelkelte előtt az edzőterepen. Különböző nyújtó gyakorlatokkal bemelegítettem, majd nekikezdtem az edzésnek. A magas betonfallal körbevett hatalmas edzőterep széléhez siettem. Először jobb lábamat tettem a betonfalra, majd chakrát vezetve bele hozzátapasztottam a talpamat. Ezután bal lábammal is fölléptem, és elindultam fölfelé. A gravitáció erősen húzta lefelé a testtömegemet, és a súlyokat, így nem kis megerőltetés volt már a testem megtartása is. Már gyakorta csináltam korábban ezt a feladatot, így nem volt újdonság, de ezekkel a súlyokkal még nem csináltam. Csak hegyet másztam velük. Amikor már elég magasra értem, belekezdtem a körbe-körbe futásba. Órahosszat körözhettem, mire megálltam. Lihegve próbáltam minél több levegőhöz jutni az oxigénre éhező tüdőm számára. Az izzadtságcseppek homlokomról lefolyva hulltak le a föld felé. Fölmentem a fal tetejére, ott pedig megálltam néhány perc pihenőre. Elnéztem Konoha közepének irányába, a háztetők felett. A lakosság ébredezett, sokak már elindultak a munkájukba. Egyre több ember szállingózott az utcán. Hátradőltem, és egy darabig a kék eget díszítő felhőket figyeltem. A húsz perces pihenőm végeztével a betonfal tetejéről elindultam lefelé, majd nagyjából félúton megálltam. Elfordultam az ég felé, majd a comb és törzsizmaimat elengedtem. Így a térdem merőleges szöget zárt be a testemmel, ami lefelé lógott. És föl… És le… És megint föl… És megint csak le. Minden izmomat megfeszítve emeltem fel a törzsemet, amit a súlyok lefelé húztak, majd előre nyúlva megérintettem a falat. Ezt a procedúrát folytattam egészen addig, míg végül már szinte teljesen kimerítettem minden energia tartalékomat. Minden izmom pihenését könyörgött, valamint a gerincemet is kikezdte már a terhelés, így egy jól irányzott ugrással belevetettem magamat az alattam elterülő tavacskába. Még egy utolsó nagy erőkifejtéssel felúsztam a felszínre – nem volt egyszerű dolgom a súlyok miatt – majd az egyik fa tövébe elhelyezkedtem, és előszedtem a táskámból az ebédemet.

Miután egy kis rizsgolyóval feltöltöttem magamat ismét energiával, újból nekiláttam a munkának. Mellső fekvőtámaszba helyezkedtem, majd csináltam száz darab karhajlítás nyújtást. Ezután bal kezemet a derekam mögé tettem, és még ötven darab egykezeset is elvégeztem. A bal kezem nem volt annyira erős, mint a jobb, így nem fűlött a fogam hozzá, hogy azzal is elvégezzem a feladatot, de tudtam jól, hogy a gyengeségeimre még inkább edzenem kell. A negyvenediknél már sajgott az egész karom, de fogaimat összeszorítva tűrtem a fájdalmat, és csináltam tovább. Mozgásom egyre jobban lelassult, izzadtságcseppek gördültek le az arcomon, és hullottak bele az alattam lévő porba. Miután nagy nehezen megcsináltam mind a hatvan balkezeset - a balra ennyit tűztem ki célnak, hogy az jobban erősödjön - ismét tartottam egy ezúttal hosszabb pihenőt.

Egy órán át áztattam a lábamat a tóban a nagy melegre való tekintettel. Jót tett a hűsölés, az izmaim is kezdtek ellazulni, kipihenni magukat. Már csak egy gyakorlat volt tervben, utána akartam csiszolni az eddigi technikáimon. Nem hagyhattam, hogy a súlyok hátrányt jelentsenek majd a harcban, ha magasra kell ugrani, így még jobban rá kellett gyúrnom a lábizmaimra. Ötven guggolással kezdtem, majd ezután száz darab guggolásból felugrás volt a cél. De nem akárhova! A taijutsu technikáim között volt olyan, amihez igen magasra kellett ugrani, és ehhez is gyakorolnom kellett a magasra ugrást, így az egyik magasabb fa ágát tűztem ki célnak. Az első ugrásba egyáltalán nem fektettem elég erőt, így még a felemelt kezemmel sem sikerült elérnem a fa ágát. További próbálkozásokkal egyre magasabbra és magasabbra törtem az égben. Minden guggoló helyzetből való felugrásba egyre több energiát fektettem, így érve el mindig magasabb pontokat. A tizenötödik próbálkozásra már belekapaszkodtam a fa ágába, majd ott lógtam egy darabig. A gerincemnek, és minden csontomnak jót tett egy kis nyújtózkodás.
A véget nem érő próbálkozások miatt egyre fáradtabb voltam, de mégis egyre följebb kerültem. ~Hát nem furcsa dolog ez? Fáradok, mégis nagyobb teljesítményt érek el. Ha az ember feszegeti a határait, bármire képes! Pláne ha chakrával rendelkezik az illető. Lenyűgöző, hogy a chakra mennyire képes igazodni, idomulni a szituációkhoz. Mindig tudja, hogy mikor mit kell csinálni, hogy megfelelő legyen a használóinak.~

Nagyjából a negyvenedik próbálkozásra végre sikerült elég magasra ugranom, hogy felléphessek a faágra. A maradék hatvan ugrást pedig a szinten tartás végett egyhuzamban lenyomtam. A feladat végeztével már megint kifeküdtem. A Nap leszálló ágban volt, narancsszínű sugarai pedig a környezet minden elemét feldíszítették. Mostanra túl fáradt voltam az egész napos edzés követően, így amikor a már megszokott henyélő fám tövébe leültem pihenni, azonnal elnyomott az álom.

Másnap arra keltem föl, hogy egy madár eszegeti ki a táskámból a megmaradt ennivalómat.
- Hess! – pattantam föl azonnal – Az kéne még csak, hogy ennivaló nélkül maradjak! Az edzés csakis akkor élvezetes, ha utána a jól megérdemelt finomság vár!
Miután a madarat sikerrel elkergettem, egy ásítás kíséretében kinyújtózkodtam, majd fejemet vakargatva, nagyokat pislogva próbáltam elűzni minden álmosságomat. Miután a tavacskában arcomat megmostam, már teljesen elevenen álltam fel a szélétől, majd Inazumát megmarkolva elindultam a gyakorló bábúk irányába.
A Rai Kougeki - Villám Csapás technikát akartam gyakorolni. Amióta a legújabb súlyokat viseltem, még nem próbáltam ezt a technikát, így minden bizonnyal lassabban menne, mint amikor tanultam. Hogy is ment akkor a súlyokkal? Egy célponton két másodperc alatt tíz csapás, illetve öt célponton öt másodperc alatt fejenként két csapás. A tanulás után még gyakoroltam a technikát, így sikerült még lejjebb vinnem az időtartamot, de most az új súlyokkal ismét gyakorolnom kell!
Az első bábúval szembeálltam, majd Inazumába a chakrámat vezetve felvettem a legkényelmesebb testtartást. Bal lábam elöl, jobb lábam hátul, térdeim kissé megrogyasztva. Lehunytam a szememet, majd bal kezemmel egy fél kos kézpecsétet formáztam. A chakrámat aktivizáltam, és koncentráltam, majd szemhéjaim felpattantak, én pedig a másodperc tört része alatt mozgásba lendültem. Ahogy villámgyorsan előreléptem, fekete kabátom alja fellebben a levegőbe a sebességtől, a jobb kezemben lévő pengével pedig mindeközben lesújtottam a bábura, majd azonnal még három csapás következett. Ezután lábaimat odébb csúsztatva kitértem jobbra, majd egy perdüléssel ismét lecsaptam, és elvégeztem a maradék hat támadást, vágások és szúrások kombinációját. ~Mennyi lehetett, három másodperc körül? Egyáltalán nem elég jó. Még inkább fel kell gyorsítanom a mozgásomat!~
Még tovább próbálkoztam, időm az volt bőven! Ott állt előttem az egész nap. A falu valamiért csak nagyon ritkán bízott meg küldetésekkel, barátaim pedig… Hát nemigen voltak. De így legalább az edzésnek és a tanulásnak szentelhettem minden időmet, így váltam napról napra, hétről hétre erősebbé.
Végeláthatatlan próbálkozások sorozata következett. Felálltam a bábuval szemben, chakra aktivizálás, és lesújtás. Kizárólag a folytonos gyakorlással érhetem el a kívánt sebességet. Én pedig piszok eltökélt ember vagyok! Nem adtam fel, és minden próbálkozással egyre inkább felgyorsult a mozgásom. Órákon át gyakoroltam a technikát, míg végül sikerült elérnem a kívánt sebességet. Egy idő után azonban átestem a holtponton, és a gyakorlással nem gyorsabb lettem, hanem egyre lassabb. Kimerültem, jól látszott. Hasam is egy hangos korgással jelezte, hogy ideje lenne enni valamit, ajkaim pedig egészen kicserepesedtek a szárazságtól. A táskámhoz visszasétálva előszedtem kulacsomat, majd pedig a megmaradt, madárlátta ennivalómat, és elfogyasztottam minden tartalékomat.

Egy órás pihenő után visszaálltam a gyakorlóbábúk gyűrűjébe, és még egy darabig egyetlen egy célponton gyakoroltam. Végül sikerült elérnem, hogy egy kicsit több, mint másfél másodperc alatt véghezvigyem a tíz darab támadást egy célponton. Hát igen. Ha az ember fáradtan erőltet valamit, és úgy kitartóan gyakorolja, akkor pihenten nyílvánvalóan jobb eredményeket fog elérni!
Elkövetkezett tehát az öt darab, különböző célponton való gyakorlás. A törzsem, és karom mozgása elég gyors volt már, a lábmunkámon kellett dolgozni, hogy a távolságokat legyőzve, könnyedén cikázhassak a célpontok között.
Első próbálkozásra nem is volt vészes a hat másodperces idő, amit csináltam. A bábuk közt perdülve-fordulva manővereztem, mindegyikre támadást mérve. Minden próbálkozásra egyre jobban felgyorsult a mozgásom, minden egyes mozdulatom időtartama redukálódott. Végül ismét rengeteg gyakorlás után sikerült elérnem, hogy négy és fél másodperc alatt elvégezzem a technikát, így itt is javítottam fél másodpercet.

Még egy kis gyakorlás után elégedett mosolyra húztam a számat, majd hazaindultam, hogy otthon egy jó alapos, és megérdemelt fürdőzés után egyek valami finomat, majd pedig a pihe-puha ágyamban húzzam a lóbőrt hosszú órákon át.

Hyuuga Hinata Hétf. Feb. 20 2017, 20:13

Üdv!

Annyira olvastam az edzésedet, hogy már lassan megizzadtam Én is, és mindjárt felírok magamnak egy TJP-t. Very Happy

Egy jól felépített edzéstervet olvashattam kellő pihenőkkel tűzdelve. Meglátszik, hogy Jaken ismeri a testét, annak tűrőképességét. Alapból sem lenne könnyű feladat végigcsinálni azt a tortúrát, amin most keresztülment a karaktered, nem hogy még +90 kg súllyal! Igaz, hogy a kaland az edzésre ment rá, de szívesen olvastam volna egy kis történetszálat is, sokkal olvasmányosabb lett volna.

Jutalmad a súlyok és technikák könnyebb használata, valamint reflexeid javulása mellet +6 chakra és +4 TJP.

Hinata

**Akihiro Jaken** Szer. Aug. 16 2017, 21:46

Élmény célja: Edzés + Rai Issen kombinációs technika elsajátítása
Élmény időbeni elhelyezése: Issen elsajátítása után másfél héttel

- Rendkívül fontos küldetésem van a számodra! – rontott be a szobámba Kenji, hozzám vágott egy tekercset, sarkon fordult és már indult is ki – Most nincs időm részletezni, sietek! – szaladt el, de mintha egy vigyort láttam volna húzódni az arcára. Sötétséggel vegyített vigyort.
Ez a hirtelen tett villám látogatás éppen az ágyamon lelt, miközben különböző pecsét mintákat tanulmányoztam. A könyveket, tekercseket és ábrákat félretettem, így teljes figyelmet szentelhettem az aprócska tekercsnek, mely a küldetésem részleteit taglalta. Vegyes érzelmekkel telve kezdtem felbontani. Kenji vigyora nem hagyott nyugodni, de ugyanakkor izgatottság öntött el. Lehet, hogy végre kihívással teli küldetést kapok? Lehetséges, hogy megkapom a kijáró elismerést, és a faluban kivívtam a megbecsülést, így komolyabb feladatokat is kapok? Elismerik a képességeimet? Lehet, hogy Kenji azért mosolygott, mert örült, hogy végre elértem a célomat? Azt, hogy komolyan vesznek?
Hát nem… Baromira nem. Kenji vigyora, mint kiderült a káröröm kivetülése volt az arcára. Leégett egy ház, és mehetek segíteni az újjáépítésében. Álom meló! Hurrá!
Nem értem… Én őszintén nem értem, hogy miért nem kaphatok egy rendes küldetést. Azért, mert később lettem a falu geninje? Tudom jól, hogy lemaradásom van a többiekkel szemben a korosztályomban, de ezért még keményebben hajtok. Én tudom jól, hogy minden edzéssel töltött percet meg kell becsülni. Mindannyiuknál jobban tudom! És meg is becsülöm. Korlátokat nem ismerve török előre, csak hajtok és hajtok, de ezek szerint ezt mások még nem látják. De pont ezért fogok még jobban hajtani! Mindnek megmutatom majd, hogy mit tudok! Én leszek a legerősebb mindenki közül! Majd meglátják!
Így tehát elindultam, hogy elvégezzem a hatalmas, embert próbálóan nehéz küldetést. Deszkák pakolását. Ja. De ha másban nem is, ebben legalább én vagyok a legjobb a résztvevők közül. Csupa civil, idősek, nők, még néhány férfi is. Komoly konkurencia! Na de majd meglátják, hogy én tudom a leggyorsabb idő alatt a legtöbb deszkát A-ból B-be juttatni. Mondjuk van egy kis csalásom. Chakrának hívják.
A feladat elvégeztetett, a ház ismét teljes, felújított pompájában tündökölt. Azért még az én, most kissé morcos szívem is meglágyult, amikor a szerencsétlenül járt család hálálkodva ment végig azokon, akik segítettek nekik. És végül is, minden munkát meg kell becsülnöm. Főleg azokat, amikkel a mindennapi embereknek segíthetek.
Már kissé jobb kedvvel baktattam hazafelé, amikor is út közben elhatároztam, hogy még nem mehetek haza. Mint mondtam, minden edzéssel tölthető percet ki kell használnom, hogy felzárkózzak a korombeliekhez. Így hát egy gyors irányváltoztatást követően a Hokage emlékmű lábához siettem. Perceken belül meg is érkeztem a már jól ismert lépcsősor aljához. A gyötrelmes lépcsőzés, megannyi kín és veríték színhelyéhez. Elszántan vetettem bele magamat az edzésbe. Bemelegítésként háromszor futottam fel, majd le a teljes lépcsősoron, ezt pedig egy kis lenyújtást követően az edzés oroszlánrésze követte. Először kizárólag jobb, majd csak bal lábbal mentem fel a lépcsősoron, lefele menet pedig egyszerűen le kocogtam, hogy ellazítsam a fáradó végtagokat. Az utolsó adag egy páros lábas ugrálás volt felfelé. Odafent, az Sandaime fejére kicsücsülve egy hosszabb szünet alatt kipihentem a fáradalmakat. Mikor ismét lejöttem a lépcső tövébe már csaknem teljesen elmúlt a lábaimban érzett fáradtság, de még nem teljesen, így felvettem a kézállást, és ismét nekivágtam a lépcsősornak. Ennek a pozíciónak a használatával haladtam lépcsőfokról lépcsőfokra. A természetellenes póz következtében természetesen jobban fáradtam felfele, mint a korábbi menetekben, de így a karjaim és a teljes törzsem rengeteget erősödhetett. Persze nem először csináltam ezt a feladatot itt, de az emberi testet folyamatosan karban kell tartani, ha eredményesek akarunk lenni vele. Nekem pedig pontosan ez a célom. Mikorra felértem, a gyöngyöző izzadtságcseppek már akkorára duzzadtak, hogy arcomról legördülve a földre hullottak. Újabb szünetet kellett tartanom, mert ez mindig is embert próbáló feladat volt, könnyen kimerültem benne. Pláne, hogy minden feladatot az összesen 90 kilónyi plusz súllyal végeztem.
Mikorra eléggé kipihentek éreztem magamat, és egy kis ennivalót is a gyomromba juttattam, hogy visszatöltsem az energiáimat, ismét lekocogtam a hosszú lépcsősor aljába, hogy az eddigi legnagyobb kihívást jelentő feladatba belevágjak. A bal lábamról az összes súlyt átszereltem a jobbra, így annak már harminc kilós terhet kellett elviselnie. Odavánszorogtam a lépcső aljához, majd egy nagy karlendítéssel elrugaszkodtam. Az ugrás sajnos így sem volt elég nagy, a lábam beleakadt már az első lépcsőfokba, s én jól orra buktam. A fájdalmas esés után újra próbálkoztam, ezúttal már nagyobb energia befektetéssel. A jobb lábam minden egyes izmát megfeszítettem, majd elrugaszkodtam. Ezt az akadályt épphogy csak, de most sikeresen vettem, azonban volt egy kis probléma. Még több száz, pont ugyan ilyen akadály várt rám. Csak a jobb lábammal.
Tehát nekiveselkedtem. Lépcsőfokonként haladtam fölfelé, eltökélten. Minden egyes ugrással egyre jobban kimerültem, de elszántságom nem engedte, hogy feladhassam. Kizárólag az lebegett a szemem előtt, hogy egy napon felzárkózok a többiekhez, sőt messze lehagyom őket, de tudtam jól, hogy ehhez mindenkinél többet és keményebben kell dolgoznom. Így hát nem tököltem. Töretlenül haladtam előre, nem törődve a már fájóan fáradt lábammal. Mikorra végre felértem a csúcsra, térdemre támaszkodva, nagyokat szuszogva pihentem ki a fáradalmakat, kiélvezve a kellemes, hűvös szellőt. Fél órányi pihenő után lebaktattam, majd átszereltem a súlyokat a bal lábamra. Ismét nekivágtam a feladatnak, de tudtam, hogy ezúttal még gyötrelmesebb lesz, elvégre a gyengébbik lábamról van szó. Jóval lassabb, de továbbra is töretlen tempóval jutottam egyre csak feljebb és feljebb. Mire végtelennek tűnő percek után fenn voltam a csúcson, a fáradtságtól konkrétan kidőltem. A kemény föld is a legpuhább ágynak hatott jelen helyzetben, így könnyedén elnyomott az álom.
Órák telhettek el, mire felkeltem a kómámból. Bágyadtan pislogtam körbe, hogy mégis hol lehetek, mire ez az információ tudatosult bennem. Pár perc múlva az ébredés után végre kitisztult az elmém, így megtervezhettem a napom további részét. Mindenek előtt, gyomrom jelzését kellett figyelembe vennem, így egy étkezdében csillapítottam éhségemet. Ezt követően tovább haladtam a kiképzőtér felé.
Mikor megérkeztem, felkapaszkodtam az egyik fa ágára, s húzódzkodás közben azon gondolkodtam, hogy miképpen tehetném eredményesebbé a technikáimat a harcokban. Számos ötlet felsejlett bennem, a lángoló Bakemon Fuuin no Jutsutól kezdve a legabszurdabb kombinációkig, míg végül egy remek gondolat gyökerezett meg elmémben. Mi lenne, ha a két meglévő Kenjutsu technikámat ötvözném?
Azonnal abba is hagytam a húzódzkodást, majd nekiláttam a kombináció kidolgozásának. Először is a Rai Kougeki segítségével felgyorsítottam a mozgásomat. Villámgyorsan vagdostam magam előtt a levegőt, a lehető legkülönbözőbb irányokban, hogy a lehető legnagyobb területet lefedjem. Miután ezzel végeztem, újra nekiláttam a technikának, de ezúttal megpróbáltam ötvözni az Issennel. Jóval nehezebb volt ilyen gyorsan több Issent is létrehozni, mint vártam, ezért az első mellett csak a hetedik vágás eredményezett még chakrapengét. Ismét nekiveselkedtem, ezúttal sokkal jobban figyelve magára a chakra pengére. A Rai Kougekit jóval régebben tanultam meg, mint az Issent, azt még nem volt időm gyakorolni, míg a Rai Kougeki már egészen rutinosan ment. Ez a próbálkozás sem volt jobb, és a következő három sem. Az idő csak múlt, lassan rám sötétedett, én pedig nem haladtam előre.
Más irányból közelítettem meg a gyakorlást. A Rai Kougeki kihagyásával, csak az Issent használva igyekeztem a lehető leggyorsabban több chakra pengét létrehozni. Az első cél az egymás utáni két penge létrehozása volt. Egyelőre csak a levegőnek címeztem támadásaimat, elvégre nincs annyi gyakorlóbábú, fa vagy szikla a világon, amennyi nekem most elég lenne. Az első próbálkozás nem sikerült. Minden bizonnyal nem használtam elég chakrát, mert a második vágásnál megszűnt a fegyveremet körbevevő energia. Újabb próbálkozások sora következett. Minden alkalommal egyre több és több chakrát vezettem a fegyverbe, míg végül el nem értem azt a minimális mennyiséget, amellyel már egymás után két chakra pengét létre nem tudtam hozni. Ez a néhány próbálkozás nem tartott túl sokáig, de így is elég volt ahhoz, hogy végleg rám sötétedjed. Sokszor húzódott már el annyira edzésem, hogy sötétben kellett folytatnom, de most amúgy is fáradt voltam már, illetve a sok felhő miatt holdvilág sem volt, így az egyik fa tövébe vetettem magam, táskámat a fejem alá helyeztem, s már egyből az igazak álmát aludtam.
Másnap hajnalban az eső verésére a fák lombkoronáján keltem fel. Ébredés után bekaptam néhány falatot, majd egy kiadós nyújtózkodást követően kisétáltam a fák takarásából. Mindig is szerettem a hosszú szárazság utáni esőzést, mert nem csak a környezetet, hanem engem is teljesen felfrissített. Lótuszülésbe ültem, majd meditálni kezdtem az eső közepén. nagyjából egy órába telhetett, mire elértem a tökéletes, meditatív állapotot. Észrevettem magamon, hogy minden alkalommal egyre könnyebben érem el ezt az állapotot. Így ültem még az esőben, teljesen elázva nagyjából egy órát – de persze már sem az esőt, sem pedig az idő múlását nem érzékeltem, mert teljesen kiürítettem az elmémet. Mikor az eső elállt, szemem felnyílt, s én minden eddiginél kipihentebben álltam hozzá a gyakorláshoz. Minden egyes mozdulatom nyugodtságot sugárzott, s úgy ment végbe, ahogyan kell neki. Első, vágás, második, harmadik és negyedik. Minden mozdulat rendeltetésszerűen ment végbe, egy darab fölösleges rezdülés sem volt a mozdulatsorban. Mind a négy vágás után szállt az éles chakra penge a levegőben. Úgy tűnt, hogy sikerült meghatároznom azt a chakra mennyiséget, amely folyamatosan, egyenletesen a fegyverbe áramoltatva, ilyen sebességnél megfelelő volt ahhoz, hogy bármennyi Issent létrehozhassak. Hmm.. Lehet, hogy többet kéne meditálnom, ha így megkönnyíti a dolgokat. Sokkal többet.
Itt azonban még nem volt megállás. Többet kellett létrehoznom és gyorsabban, egyelőre még mindig a Rai Kougeki nélkül. Egyre csak próbálkoztam, az eredményeim pedig javultak. Gyakran a ötödik-hatodik próbálkozásnál már nem tudtam több pengét létrehozni, de idővel sikerült rájönnöm a siker nyitjára. Folyamatosan, egyenletesen pumpáltam a sebesség növekedésével egyre csak több és több chakrát Inazumába, mint eredetileg. Fárasztóbbá vált az egész, de egy összetettem, komplexebb technikánál nem is tudom, hogy mit vártam. Így tehát a megoldáshoz a kulcs már nálam volt, s be is léptem az ajtón, már csak a sok, hosszú próbálkozás folyosóján kellett végig mennem. A percek órákká duzzadtak, de az edzéssel eltöltött időnek – kisebb-nagyobb szünetekkel tűzdelve – mindig megvolt a haszna, és mindig meg is lesz. A folyosó végére érve – már fárasztóan sok órányi utazás volt - végre sikerült egymás után, gyorsan tíz Issent létrehoznom, ezért az edzés következő lépcsőfokára ugrottam. A technikák tényleges kombinálása következett. Az első egynéhány próbálkozás teljesen kudarcba fulladt. Az első vágással létrejött a technika, de a többinél el is halt. Ismét a chakra méricskélése következett. Nem akartam a minimálisnál több chakrát befektetni, egyrészt mert ki tudja hány óráig fogok még itt próbálkozni, így kell minden csepp energia. Másrészt pedig mert harctéren is tartalékolni kell, elvégre sosem lehet tudni, hogy hány és miféle technikát kell még majd létrehozni, amelyhez még több chakrára lesz szükség. A felgyorsított mozgás tehát több, gyorsabban áramoltatott chakrát igényelt. Az első órát ennek a fényében töltöttem el. Igyekeztem a lehető legjobb tudásom szerint keringetni a chakrát a testemben, illetve Inazumát átjáratni vele. A próbálkozásoknál átlagban minden harmadik vágással indítottam útnak Issent, mivel a sebességemet tekintve ennyi idő kellett ahhoz, hogy ismét elegendő chakrát adjak át Inazumának. Rengeteget gyakoroltam, így még jobb eredményt vártam, de tudtam, hogy ezt nem lehet siettetni. Minden bizonnyal elfáradtam, így újra meditációba fogtam. Ezúttal nem két-két és fél órát töltöttem meditációval, hanem csak másfelet, mivel kissé türelmetlen voltam. Mint azt korábban említettem, tudtam jól, hogy az edzést és tanulást nem lehet siettetni, de mégis oly közel volt a cél, hogy türelmetlenné váltam, és ennél több időt már nem akartam meditációval eltölteni. Pedig azt is említettem, hogy többet kéne meditálnom. De mindegy is.
A meditáció után folytattam az edzést. A rengeteg sikertelen, vagy éppen félsikerű próbálkozás után ismét nyugodt voltam, így sokkal eredményesebbé váltam. Lépésről lépésre haladtam, s az egyre több tapasztalattal, amit begyűjtöttem, egyre közelebb értem a célomhoz. Mozgásom egyre gyorsabbá vált, de ami még ennél is fontosabb, hogy a chakra fegyverbe juttatása is gyorsabb lett. Az első hat vágásból az első, harmadik illetve ötödik sikerült, a végén pedig a hetedik és tízedik. Így tehát még nem értem el azt a szintet, hogy minden második sikerül, mivel a végére elfáradtam, de érezhető volt a javulás. Kis pihenő után, amikor nekiláttam, már minden második sikerült. Tovább próbálkoztam, eredményeim folyamatosan javultak, én pedig egyre elszántabb voltam. Tudtam jól, hogy ma már nem hagyom el az edzőteret, amíg be nem érek a finisbe. Próbálkoztam újra és újra, egyre rövidebb szüneteket tartva, mert minden alkalommal türelmetlenebbé váltam. És még így is, egyre csak javult a teljesítményem. Idővel már tízből hat, aztán tíz perc múlva már a hét is megvolt. A fáradtság egyre inkább próbált magával rántani, de én annál sokkal makacsabb voltam, mintsem hogy hagytam volna magamat. Folytattam a próbálkozásokat, míg végül már az átlag a tízből nyolc-kilenc sikeres vágásnál volt. Addig viszont nem állhattam le, míg el nem értem a száz százalékos teljesítményt. Harctéren nem megengedett a hiba, elvégre egy kimaradt Issen is rést hagy, ahonnan aztán ellentámadás érhet.
Mire ismét elkezdett sötétedni, végre sikerült tökéletesítenem a kombinációs technikát. Oly sok óra kőkemény munka és gyakorlás, de végre kész voltam. A Rai Kougekit használva villámgyors mozdulatokkal tíz Issent tudtam indítani a legkülönbözőbb irányokba. Felálltam az egyik nagyobb sziklával szemben – eljött az ideje, hogy az Issenek minőségét is leteszteljem. Ha elég jók, akkor úgy átmennek a sziklán, mint kés a vajon. Felvettem egy kényelmes támadó pozíciót, majd elvégeztem a technikát. A szikla pár másodperc múlva darabokban hevert a földön, én azonban még egy legutolsó dolgot ki akartam próbálni.
Felálltam az egyik félreeső fával szembe, majd egy kis csavarral elkezdtem a „támadást”. Inazuma reagált a chakrámra, felizzott, majd én tíz, lángoló Issent indítottam villámgyorsan a fa irányába. A fának először a törzse kettévágódott, majd a további kilenc pengének köszönhetően apró darabokra szeletelődött. Elégedett mosolyra húztam a számat, majd összeszedtem a cókmókomat.
Ezúttal az edzésről nem haza, hanem a Gyógyfürdőbe indultam, elvégre néha én is megérdemlek egy kis különleges lazítást. Meg szerintem jól meg is fáztam az esőben való ücsörgéstől. Háááápcii!

Uzumaki Kushina Csüt. Aug. 17 2017, 12:40

Kedves Jaken!

Jelenlegi Kalandod minőségi történetvezetésében nem találtam hibát, habár talán fért volna bele egy-két sorral több párbeszéd. A terjedelemmel viszont jelen pillanatban akad egy aprócska gond: mivel az Élményeken belüli Kaland a kombinációs technikák paramétereinek ismertetésénél az "Egyéb leírás" kategóriába esik, így megkérnélek arra, hogy még egy fél A4-es oldallal egészítsd ki a kombinációs technika kidolgozását/begyakorlását.
Amint ezzel elkészültél, kérlek, írj egy PM-et.

További jó játékot kívánok,
UK

Uzumaki Kushina Csüt. Aug. 17 2017, 18:47

Kedves Jaken!

A bővítést köszönöm, nyugtáztam. Jutalmad +3 tjp (98+3=101), +4 ch (590+4=594), valamint +2000 ryo a Felépítmény Alapítvány jóvoltából. Annyira majd ügyelj, hogy annyira nem tökéletes még a kivitelezés, mert egyelőre magasabb a kombináció chakraszintje, mint a karakter chszintje, úgyhogy a kivitelezés megterheli a chakrahálózatot.

Tüntesd majd fel a kombinációs technikát az adatlapon és mehet a menet.

További jó játékot,

UK

Ajánlott tartalom

Akihiro Jaken

Akihiro Jaken

Re: Akihiro Jaken

Re: Akihiro Jaken

Re: Akihiro Jaken

Re: Akihiro Jaken

Re: Akihiro Jaken

Re: Akihiro Jaken

Re: Akihiro Jaken

Re: Akihiro Jaken

Re: Akihiro Jaken

Re: Akihiro Jaken

Re: Akihiro Jaken

Re: Akihiro Jaken

Re: Akihiro Jaken

Re: Akihiro Jaken

Re: Akihiro Jaken

Re: Akihiro Jaken

Re: Akihiro Jaken

Re: Akihiro Jaken

Re: Akihiro Jaken

Re: Akihiro Jaken

Re: Akihiro Jaken

Re: Akihiro Jaken

Re: Akihiro Jaken

Re: Akihiro Jaken