Akihiro Jaken

**Akihiro Jaken** Pént. Feb. 26 2016, 23:36

Az élet sosem egyszerű... Pláne háborús időkben. Túl sok jó ember vesz oda, és hát a jó shinobi sajnos nem a fán terem. A faluk felélik készleteiket, állandó felkészültségben állnak, és olyan embereket kell küldetésekre küldeni, akik nem elég felkészültek. Így esett velem is.
Szokványos napnak indult, felkeltem, megmosakodtam és felöltöztem. Reggeli után az ébredező városon átkelve, lementem az edzőhelyemre és gyakoroltam a Katon technikáimat, valamint a kardforgató képességeimet. Hát igen, elég szarul járt az a farönk, de a barátaimon nem gyakorolhatok teljes erőbedobással.
Ahogy ott nyüstöltem „edzőtársamat”, egyszer csak egy körülbelül negyven év körüli shinobi mögém jött.
- Akihiro Jaken, igaz? – kérdezte – Látni akarnak a központban, ha minden igaz küldetést fogsz kapni.
*Küldetés? Lehet, hogy megkapom az első komolyabb küldetés konohai ninjaként? Már épp elég macskát kaptam el ahhoz, hogy egy normális küldetést kapjak.
Átrohantam a városon, és befutottam a falu egyik legnagyobb épületébe, ahol egy kopaszodó emberrel találtam szembe magam. Gondoltam, majd ő elmondhatja a küldetésem Odasétáltam hozzá, majd megszólítottam:
- Szép napot! Akihiro Jaken vagyok, azzal küldtek ide, hogy küldetésem van. Megtudhatnám a részleteket?
Az ember előhúzott egy listát az asztalából, majd tágra nyíltak a szemei.
- Egy ilyen fontos küldetést egy geninné adnak? Valóban nagy bajban lehet a falu. De hát én nem kötök bele a feljebbvalóim döntésébe. Egy kisebb csapatot kell biztonságban eljuttatnod az ország egy távoli részébe, ahol megkötnek egy szerződést egy fegyver szállító csoporttal. Ez a csoport fontos fegyverszállító partner Konoha számára, leginkább a háborús időkben. Persze nem fog romba dőlni az ország, ha nem sikerül a szerződést megkötni, de mindenképp nehezebb lesz a dolgunk. Holnap hajnalban kell majd a kapuban lenned és ott találkoznod a három fős csapattal. Sok sikert!
- Köszönöm – mondtam, miközben már futottam ki az ajtón, hisz rengeteg előkészülni valóm volt. Egy ilyen fontos küldetést nem szabadott fél vállról vennem, hisz végre lehetőségem akadt a bizonyításra.

Másnap a napnál is korábban keltem. Vállamra vettem az előző nap összepakolt cuccaimat lefutottam az előszobába és elvettem egy almát a gyümölcsös kosárból. Az ajtón kirohanva köszöntem el az épp a szobájából kitámolygó Kenji nagybátyámtól.
Amint a nap sugarai előbukkantak én ott álltam a falu kapujában, készen az indulásra három társammal együtt. Két nagyjából huszonöt éves férfi, név szerint Botan és Hideo, valamint egy nagyjából velem egyidős lány, Jazmin.
A bemutatkozás után útnak is indultunk. Kissé furcsálltam, hogy egy velem egy idős lány is a küldöttség része, de hamar magyarázatot kaptam.
- Ne furcsálld, hogy Jazmin is itt van – mondta Botan – a személyes testőrségünk. A falutól csak a biztonság kedvéért kértünk biztosítékot, de teljesen megbízunk a képességeiben. Csak egy kicsit nehéz összebarátkozni vele.
- Erősebb, mint hinnéd – fűzte hozzá Hideo vigyorogva – majd meglátod, ha netán harcra kerülne a sor. De reméljük ez nem fog bekövetkezni.
Az elkövetkező napokban végig úton voltunk. Botannal és Hideoval meglehetősen jó barátságba kerültem, de Jazmin felől nem éreztem a nyitottságot.
Teltek múltak a napok, amikor elkezdett elfogyni a kaja (mert Botan hihetetlen mennyiséget tudott magába nyomni), mindig elmentem vadászni egy kis vad húsra majd megvillantottam szakács tehetségemet, ahogy fejedelmi lakomákat összeütöttem. Mint kiderült, Jazminhoz a hasán keresztül vezetett az út. Legalábbis egy kis mosolyhoz. Amikor a tűz körül ücsörögve szegettünk, mindig jobban és jobban megnyílt.
Az egyik napon, mikor elmentem vadászni, hirtelen kiabálást hallottam. Eszeveszetten elkezdtem rohanni a kiáltozás felé. Ahogy odaértem egy pillanatra megállt az idő. Azt láttam, ahogy Botan felé két shuriken száll, Jazmin kétségbeesett arccal rohan felé, de már csordul ki a könny a szemeiből, mert tudja, hogy nem ér oda. Gondolkozni sem volt időm, de a chakra egy pillanat múlva már a lábamba volt vezetve, a kezem pedig a katanám markolatán volt. Ott termettem Botan előtt, hárítva a két shurikent. Láttam a döbbent kifejezést Jazmin és Botan arcára kiülve. Két maszkos ninjával kerültünk szembe, csak a szemük látszott ki. Hideo egy szikla mögé vonult fedezékbe, most Botan is csatlakozott hozzá.
- Áhh... Reméltem, hogy nem lesz túl sok gondunk, csak két embert kellett volna likvidálnunk – szólalt meg az egyik ninja - Erre most itt ugrál ez a két kis gyerek, a küldetés útjában.
- Csúnya látványt fogtok nyújtani miután végeztünk veletek – fenyegetőzött a másik – De most még megadhatjátok magatokat!
*Megadni... Majd pont megadni fogom magam! Végre kaptam egy normális küldetést és ezek a szemétládák azt akarják, hogy harc nélkül megadjam magam?! Óóóóó... Azt már nem!
Rápillantottam Jazminre és mindketten tudtuk, hogy ezután a lépés után nem lesz visszaút. Még meg is lepődött egy kicsit, hogy milyen elszántságot lát a szememben, de ez még az ő elhatározását is megerősítette egy kicsit.
Együtt indultunk meg két ellenfelünk felé, egymás mellett indulva rohamoztuk meg őket. Az biztos, hogy meghökkentek az elszántságunkon, hisz félelem nélkül indultunk meg feléjük. Tudtuk, hogy itt nem veszíthetünk, mert akkor nem csak a mi életünk bánná, hanem a barátainké is, Botan és Hideo meghalna. Én kezdés képpen Inazumával támadtam ellenfelemre. Párat vágtam felé, hogy felmérjem a sebességét, és a mozgását. Rendkívül mozgékonynak bizonyult a csávó, mindig épphogy csak ki tudott térni a csapásaim elől, ő meg egy kunaival itt-ott meg tudott karcolni. Természetesen a harcunk közben végig figyeltem Jazmin harcát és Botanék rejtekhelyére is rápillantottam, hisz egyáltalán nem volt biztos, hogy csak ketten jöttek ellenünk.
Folytattuk a vagdalkozást és továbbra is csak kitért és kitért az ellenfelem. A megfelelő pillanatban egy vágás közben a kardba belevezettem a chakrám, így annak mérete és hatékonysága jelentősen megnőtt. A következő pillanatban ellenfelem már a mellkasához kapott, amelyből elő kezdett áramlani a vér. A következő pillanatban összeesett a fájdalomtól, de csak remélni tudtam, hogy nem halt meg, mert ki kellett még kérdeznem.
Azonban előbb segítenem kellett Jazminnak. Odafordultam felé, de már azt láttam, hogy három ellenséges ninja fekszik előtte a földön. Hogy hogyan csinálta azt nem tudhattam, de Hideo nem hazudott, mikor azt mondta, hogy erősebb mint hinném.
Viszont még nem volt vége. Két újabb ninja ugrott elő a bokrok közül, majd az egyik elordította magát
- Lehet, hogy a többieket elintéztétek, de minket nem fogtok!
Elhajítottak néhány kunait, azonban olyan össze-vissza dobták őket, hogy nem tudtam volna minden kivédeni. Az egyik pont Jazmin felé szállt, aki épp háttal állt, mert megnézte, hogy Botanék jól vannak e. Elkezdett hátra fordulni, de nem lett volna ideje kivédeni a fegyvereket.
- Higakure no Jutsu! – kiáltottam el magam én is, és felcsaptak a körülöttem a lángok, amelyekkel felfogtam a fegyvereket.
- Nem adjuk fel! – kiáltotta a másik – Most végetek van. Katon: Endan!
És már szállt is felém a tűzgolyó. Én azonban a Goukakyuu no Jutsuval felülmúltam az Endanját, így elsöpörve őket az útból. Legalábbis ezt hittem. Az egyikük kitért a támadásom elől és egy pillanat alatt ott termett Jazmin mellett. A katanájával akart lesújtani rá, én viszont már igaz, hogy nagyon kimerült voltam, de egy Shunshinnal ott termettem és blokkoltam a támadást. Ezután Jazminnal felváltottuk egymást, én hátrahúzódtam, majd ő jól orrbavágta az utolsó megmaradt támadót.
- Hát téged sem kell félteni. Köszönöm… megmentetted az életem – mondta Jazmin egy nagy mosollyal az arcán.

Miután megnéztem a sebesülteket, kiderült hogy Jazmin nem nagyon törődött az életben hagyásukkal. Én összesen két támadót intéztem el, az első a mellkasi sérülésébe, a másik pedig a Goukakyuu no Jutsuba halt bele. Szerencsére az utolsó embert elfogtuk, majd fogolyként vittük tovább.
Másnapra odaértünk a célállomáshoz. A szerződés megköttetett, tehát a küldetésem sikerrel zárult. A kis csapatunk együtt tért haza Konohába, úgy ahogy elindultunk (na meg egy fogollyal), majd érzékeny búcsút vettünk egymástól a falu kapujában.
- Még találkozunk – mondta Botan.
- Efelől biztos lehetsz – fűzte hozzá Hideo.
- Örülök, hogy megismertelek titeket – majd Jazmin felé fordultam – Szóval… búcsuzunk. Remélem fogunk még találkozni, igazán kellemes idő töltés volt veled, miután hajlandó voltál szóba állni velem. Még találkozunk.
- Az biztos, hisz az életemet köszönhetem neked. Még meg kell majd hálálnom… - ekkor odaugrott hozzám és szorosan magához ölelt – Örülök, hogy a barátomnak tudhatlak.
Miután már a távolban sem láttam őket, tovább haladtam a városban a foglyomat taszigálva. A felelősöknél leadtam kihallgatásra, majd elmentem a központba és jelentettem a történteket. Szerencsém volt az ellenfelekkel, úgy látszik a megbízójuknak is gondja volt azzal, hogy erős shinobikat találjon és ezt a létszámmal próbálta kompenzálni. Még jó, hogy nem voltak elég okosak ahhoz, hogy együtt támadjanak ránk, így kisebb csapatokban is elintézhettük őket. Átvettem a pénz összeget, amit a küldetésért kaptam, majd hazatértem és ledőltem aludni a hosszú és kimerítő küldetés után, amellyel reményeim szerint jogosan vívtam ki egy kisebb elismerést a faluban. Egy fél perc múlva már a legmélyebb álmok világában jártam, a jól megérdemelt pihenés világában…

Hidan Csüt. Márc. 03 2016, 04:30

Szia! A küldetésért 11 chakra és 1500 ryou üti a markod.
Ui.: a Higakure nem hiszem hogy képes lenne - pláne nem C szinten - megolvasztani a használó felé dobott kunaiokat, erre majd figyelj ha legközelebb használod, nehogy tűpárnát csináljanak belőled Very Happy

**Akihiro Jaken** Szomb. Május 07 2016, 22:38

A sötétben lépdeltem… Üresség volt minden felé, néha egy-egy emlék foszlány felvillant a távolban. A múltam darabkái. A következő pillanatban egy fénycsóva bukkant elő a távolban. Elindultam a fény felé és az szép lassan magához ölelt, elnyelt. Lassan kinyitottam a szemem. A hajnali nap fényei az ablakon át törtek be a szobába, és megvilágították a fejemet. Bizonyára ez ragadhatott ki az álmomból.

Lassan felültem az ágyamban. Olyan jó volt, ahogy a meleg napsugarak simogatták az arcomat. Olyan üdítő… Lassan és komótosan kikeltem az ágyból és elindultam a mosdóba. Egy alapos zuhanyzás után lassan elkezdtem lebukdácsolni a lépcsőn, hisz még mindig rémesen álmos voltam az előző napi kimerítő edzéstől. Séta közben egy hihetetlenül kellemes illat csapta meg az orromat. Ez a csodás illat az orromnál fogva vezetett be a konyhába. Lehet, hogy Kenji bácsi végre valahára megtanult valami rendeset főzni. Amikor beléptem a konyhaajtón, az asztalnál ülő Kenji bácsit pillantottam meg. Éppen az aznapi újságot olvasta, az orra hegyére tolt szemüveggel, előtte az asztalon pedig egy csésze tea és egy tányérnyi ínycsiklandónak tűnő omlett. Azonban az érdekesség a konyhában nem ő volt. A tűzhely fölött a pultoknál egy nagyjából huszonöt éves, nagyon csinos és élettel teli nő sürgött forgott. Gyönyörű és hosszú barna haja a vállára omlott, sötétbarna szemei is tele voltak élettel. Lassan becsoszogtam a konyhába és leültem a bácsikám mellé majd hátraszóltam a nőnek: - Szép napot kívánok! – ezután Kenjihez szóltam – Nem mondtad, hogy vendéget vársz.
- Ő nem is miattam van itt – mondta Kenji félig mosolyra húzva a száját, látszott, hogy jól ismeri a vendégünket – Egészen tíz perccel ezelőttig én sem tudtam, hogy Emi meglátogat. De nem bánom, mert isteni kajákat tud készíteni. Így hát egyből munkára is fogtam. Persze azt sem mondhatom, hogy ellenkezett. Mert ha jól tudom ez a hobbija, és bármikor szívesen süt-fűz. Igaz Emi?
- Igaz – szólt az Emi nevezetű fiatal nő, aki éppen odasétált mellénk egy tányér újabb omlettel a kezében, és az letette elém – Egyél csak. Amit a bácsikád mondott szintúgy igaz. Miattad vagyok itt.
- Szabad megkérdeznem, hogy egy ilyen szép nő miért érdeklődik miattam? – kérdeztem mosolyogva.
- Természetesen – válaszolt, miközben ő is mosolyra húzta a száját – És köszönöm a bókot. Na de ideje a lényegre térni. A falu miatt vagyok itt. Van egy megbízás, ami igen fontos lenne és sokáig kerestem a megfelelő jelöltet. A bácsikád sokat beszél… Nem is, inkább rengeteget. De a lényeg, hogy igen gyakran téged is szóba hoz. Dicsekedett nekem azzal, hogy milyen ügyes unokaöccse van. Hát eljött az idő, hogy ezt nekem is bebizonyítsd.
Érdeklődve figyeltem, ahogy Emi beszélt, hozzám. Miféle küldetésről lehet szó? Izgalom fogott el, hiszen az előző küldetésemen is számos fennakadás történt. De így legalább az izgalmasabbnak bizonyult és végül sikerrel koronáztam azt az akciót.
- A küldetésed a következő lenne… - folytatta – A háborúból adódó káoszt számos bandita kihasználja. Ez akkor még bajosabb, ha ezek a banditák összefognak és együtt tevékenykednek. Főleg a határokon, ahol még nehezebb kordában tartani őket. Viszont minden csoportnak kell egy vezér, valaki, aki az élen áll. A te dolgod lenne levágni ezt a fejet, hogy a gazfickók szétszéledjenek széthulljon. (Vágj le egy fejet és kettő nő a helyére - Hidra Very Happy

) A módszerek kizárólag rajtad múlnak – mondta, majd letett egy tekercset elém az asztalra - Minden információ, amit tudunk róluk, itt van ebben a tekercsben. Bármi kérdés?
- Hát lenne néhány… Először is miért pont engem küldenek? Nem lenne egyszerűbb egy jounint vagy chuunint küldeni?
- A háborúban minden emberre szükség van. A nagyobb rangú ninják, ennél sokkal komolyabb ellenfelekkel állnak szemben, ezért hiány mutatkozik a tapasztaltabb ninujákból. Mellesleg, ezek közül a banditák közül az információink szerint egy olyan személy sincs, aki shinobi lenne.
- Rendben, ezt tudomásul veszem, szóval én lettem kijelölve a feladatra. A másik kérdésem pedig az lenne, hogy kik lesznek a társaim? Mármint, csak nem egyedül kell mennem, hisz az teljes abszurdum lenne… Igaz? – kérdeztem kissé aggódva.
- Rajtad kívül egy másik Genin is megy a küldetésre. A neve Yusuke, a falu kapujában kell találkoznotok. És ahogy mondtam, a módszereket te válogatod meg, meg lett mondva neki, hogy a te utasításaidat kövesse. Most pedig mennem kell, szólít a kötelesség – azzal felállt és kilépett az ajtón, de még visszaszólt a válla mögött – Sok sikert! És edd meg az omlettet, mielőtt kihűl! – hallatszódott a távolodó hangja.
Aznap délután már a város kapujában álltam a szokásos öltözékemben. Inazuma a hátamon a tokjában, a fegyverekkel, elsősegélykészlettel és élelemmel megrakott táska alatt rögzítve. A lábamon is a szokásos fegyvertartó, valamint az információs tekercs a kezemben. A napfény megcsillant a fejpántomon és a szél is belekapott a fejpánt széleibe a csomónál.
Ekkor megjött Yusuke is. Rövid barna haja volt, de kedves gyereknek tűnt. Egy gyors bemutatkozás után vetettünk egy újabb pillantást a tekercsre. Mindketten tudtuk, hogy mi a teendőnk, így útnak is indultunk. És tudjátok mit?! Az omlett is nagyon finom volt!

Több napon át vándoroltunk a határ irányába. Az idő az utunk során egyáltalán nem volt kellemes. Amilyen szép időben indultunk el, olyan rosszban utaztunk. Az eső végig szakadt, és viharos szél tépázta a ruháinkat. Amikor elértünk a határ közelében lévő kis faluhoz, amely az információk szerint a leggyakrabban látogatott helye volt a gazfickóknak, szintén egy vihar közepén álltunk. A kis falucskán végigjárva teljes volt a csend (már ha lehet csend egy hatalmas vihar kellős közepén), mindenki bemenekült a házába a vihar elől. Végigsétáltunk a főutcán, majd az erdő szélén megálltam. Elővettem a tekercset, amit testemmel fedeztem a vihartól, de a szél így is majdnem kitépte azt a kezemből. Megbizonyosodtam, hogy jó irányba haladunk, és elindultam az erdő belseje felé, egy apró ösvényt követve. Nem sokkal később, megláttam magam előtt egy tisztáson egy jókora raktárépületet, amiből fény áradt… És hangos kiáltások, mintha csak valaki szurkolna. Így már biztos volt, hogy elértük a célunkat. Szerencsénk volt, hiszen semmi gondunk nem akadt az idevezető úton, kivéve a szörnyű időjárást.
Levettem minden olyan cuccomat, ami arra utalhatna, hogy ninja vagyok, és elrejtettem egy közeli bokorban, majd megközelítettem a hatalmas raktárt. Yusukénak szóltam, hogy várjon rám itt kint, mert van egy tervem. Benyitottam a fakapun, és belülről megcsapott a meleg, és a bűz, amit a sok-sok marcona fickó okozott. Egy pillanatra azok, akik a bejárat közelében voltak hátranéztek, de nem méltattak sokra, már nézték is tovább a raktár belsejében kialakított arénában a két harcos küzdelmét. Ökölharc… Most már teljesen biztos, hogy megtaláltam a helyet, amit kerestem.
A banditák közé nem nehéz bejutni, hogyha az ember bizonyítja a rátermettségét. Ezeknek mindegy, hogy nyolcvan, vagy éppen nyolc éves az a személy, aki be akar állni közéjük. Ha bizonyítja a rátermettségét, beszállhat a buliba. Csak az a gondom, hogy nagyok az elvárásaik, így nehezebb lesz bejutni közéjük. Viszont ez egyben egy előny is, mert emiatt alig csak pár emberből áll a csoportjuk. Nekem márpedig a beszivárgás volt a tervem. Ha bebizonyítom, hogy tudok küzdeni, akkor előbb utóbb a főnökök elé kerülök, és akkor… majd meglátjuk. Egyelőre a feladatom az, hogy elismerjenek.
Levettem magamról a csurom vizes és nyakig sáros ruhát, majd elindultam az aréna közepe felé. Amikor a kör szélére értem középen az egyik óriási, és láthatólag hihetetlenül erős harcos az egyik gerendának vágta ellenfele fejét. Elterült a földön… Esélye sem volt, látszott, hogy gyenge és vékony. A kezén bőrkeményedések voltak és föld nyomai látszottak. Egy egyszerű földműves volt… Mi vezethette arra rá, hogy ringbe szálljon egy ilyen monstrum ellen? Nekem a kötelességem. Lehet, hogy csak a családját akarta megetetni, és ehhez kellett a pénz. Mert, hogy fogadásokat is kötöttek itt. Hallottam a folyamatosan csörgő pénzérméket.
- A Hegy ismét győzedelmeskedett! – kiáltott fel a bíró – Ki elég bátor ahhoz, hogy ringbe szálljon a bajnokkal?
Bevallom, elbizonytalanodtam. Az ember nem szívesen száll szembe egy ilyen ellenféllel, ha nem kötelezi rá semmi. De én bizonyítani akartam. Mind a falunak, a bácsikámnak, Eminek… Mindenkinek! Így hát bátortalanul, de tettem egy lépést a kör belseje felé, majd én is levettem a felsőmet, hiszen úgy néz ki itt a harcosok félmeztelenül küzdenek. És ki vagyok én, hogy szembe szegüljek a szabályokkal? De a kör közepe felé tartva felcsillant a szememben az elszántság. Ez a fickó nagy és lomha. Csak az erejére támaszkodik. Én pedig ezt fogom kihasználni! A saját erejét használom ellene!
- Áhh! Itt az újabb kihívó – fordult felém a bíró – Vajon méltó lesz a Hegy legyőzésére? – ekkor azonban egy gúnyos mosolyt véltem felfedezni az arcán.
Na, akkor neked is bebizonyítom te szemétláda! Úgy néz mintha nem lenne esélyem. Ügyesen kell használnom a chakrámat, hogy előnyt szerezzek, de ne bukjak le.
- Kezdődjék hát, a harc! – kiáltotta el magát a játékmester.

És el is kezdődött. A Hegy azonnal egy óriási csapást mért rám, de egyszerűen tértem ki a lomha csapás elől balra, majd egy gyors ütéssel oldalba vágtam a Hegyet. Látszólag meg se kottyant neki, de a századik után csak meg fogja érezni nem? Minden esetre nekem egy pillanatra sem szabad megállnom, mint egy szöcske kell ugrálnom körülötte. Kitértem egy újabb, és egy újabb csapás elől. Mintha csak táncoltam volna körülötte, úgy cikáztam a csapásai között, és néha én is bevittem egy-egy ütést vagy rúgást. Éreztem, hogy egyre idegesebb a csapásoknál, egyre felelőtlenebbül támad. És megláttam a lehetőséget. Az egyik ütésbe túl nagy lendületet vitt bele. Én a lábamat elcsúsztatva villámgyorsan megfordultam, majd megfogtam a karját és kitettem az ő lába elé az enyémet. Sok chakrát vezettem bele a lábamba, hogy véletlenül se csússzak meg, hiszen a Hegynek hatalmas súly van, majd megrántottam ellenfelem karját, aki előttem terült el a földön. Kifordítottam a karját, mire elkezdett izzani a düh a szemében. A földön hevert, de megfogta a lábamat a másik karjával, és olyan erővel rántotta meg, hogy hanyatt estem. Én sajgó fejjel, ő pedig feltehetőleg a jobb kezén törött csuklóval tápászkodott fel a földről, majd ismét szemben álltunk. Még közel sem volt vége a küzdelemnek. Oldalra néztem, már elvitték azt a szerencsétlen fickót, akit az előbb kivégzett ez a szemétláda. Újult erővel rohantam neki a Hegynek, ezúttal én támadtam. Olyan gyorsan mértem jobbról és balról az ütéseket a képére, hogy reagálni sem volt ideje. Egy pillanatra oldalra néztem… A bíró szája tátva… Jellemző, már az előtt ítélkezett, hogy megismert volna. A Hegy fejéről folyamatosan fröcsögött rám a vér, bemocskolva az egész felsőtestem. De még ő sem adta fel. Az indulataim magukkal ragadtak, és rést hagytam a védelmemen, vagy inkább egy egész szakadékot. Hatalmas ütést kaptam a gyomromba, amitől hátra repültem. Hihetetlen, hogy még a bal keze is ilyen erős. Épp feltápászkodtam fél térdre, amikor egy rúgás érte az arcomat, és ismét hátra estem. Az orromból ömleni kezdett a vér, és a fejemen is nyílt egy jókora sérülés. Eltompult körülöttem a világ…
Nem… itt nem… Most nem adom fel… Nem hiába jöttem el ideáig! Bizonyítani fogok! Ismét kiélesedett a világ körülöttem, majd az éreztem, hogy egy kéz megragad és elkezd felfelé emelni. A Hegy már a győzelmét ünnepelte, és éppen készült volna a térdén ketté roppantani a hátamat, amikor cselekedtem. A levegőben voltam. De ez most nem számított. Chakrát vezettem a kezembe… elemi chakrát, de éppen csak annyit, hogy fájdalmas legyen a hegynek, amikor a tenyeremet a bőréhez érintem. Senkinek sem tűnhet fel ez az aprócska mozdulat, és… Igen, már zuhanok le, miközben a hegy felkiált a fájdalomtól… eleresztett. Hangos puffanással érek földet, majd azonnal fölállok. Ismét neki ugrok a Hegynek, és ezúttal a csuklójára támadok. Megragadom azt, majd csavarok rajtra egyet. Ismét felüvölt a fájdalomtól, de nem vagyok kíváncsi a hangoskodására, így ismét célba veszem az arcát. Már az ökleim is tele vannak sebekkel. Jó kemény képe van a fickónak. Elhátrálok egy kicsit. Még mindig nem dőlt ki. Ideje befejeznem. Nekifutásból megindultam a már eléggé kábult Hegy felé, majd elfordultam balra. Odafutottam az oszlophoz, amin az imént zúzta szét a hegy annak a szerencsétlen parasztnak a koponyáját. Ott látszott rajta fejmagasságban a vér az oszlopon, de én nem ezt megnézni jöttem ide. Nekiugrottam az oszlopnak, majd arról egyből elrugaszkodva a levegőből mértem még egy csapást a Hegy fejére. Az ütés után tovább gurultam, majd felálltam és szembeálltam a Heggyel. Egy pillanattal később már emeltem is a lábam, és szemből megrúgtam a Hegy nyújtott térdét. Hatalmas reccsenés közepette hullott a földre a Hegy, a fájdalomtól teljesen kábán. Sosem fog újra harcolni, de talán még járni sem. Nem szívesen teszek ilyet, de most valószínűleg rengeteg jó, és dolgos ember életét könnyítettem meg.

- Öhh… Hát… Izé… Íme az új bajnok, vagy micsoda – mondta teljesen zavarodottan a játékmester.
Nem számítottál erre mi? – gondoltam magamban. Le kellett ülnöm, hiszen rendkívül kifárasztott a küzdelem, de ezek után szinte biztos lehettem abban, hogy beszerveznek a szervezetbe. Hoztak nekem vizet egy tálban, és egy törülközőt. Teljes kiszolgálást kaptam ahhoz, hogy megmosakodjak kicsit, és nem is ellenkeztem. Jól esett lemosni magamról a küzdelem mocskát. Ezek után lassan felvettem a felsőmet, és leültem egy közeli asztalhoz. Nem sokkal később egy sötét, kapucnis alak jött oda hozzám: - Ide figyelj barátom – kezdett bele a mondandójába – Páran össze szoktunk gyűlni, és nem éppen legális dolgokat csinálni. De ezt persze neked is tudnod kell, hiszen mi üzemeltetjük ezt a helyet. A lényeg az, hogy mindig jól jön egy pár friss hús, pláne ha olyan jól harcol, mint te. Szóval mit szólsz? Be akarsz lépni. Ha igen kövess – mondta, majd felállt az asztaltól és elindult kifelé.

Felálltam az asztaltól, majd vetettem egy utolsó pillantást a ringre. És ott állt bent Yusuke. Jajj ez az ostoba! Tönkre teheti az egész tervemet. Szerencsére legyűrtem a Hegyet, így neki nem kell olyan nagy fába vágnia a fejszéjét. Egy picike ember ugrált körülötte, olyan gyorsasággal, hogy Yusuke már szédülhetett a folyamatos forgástól. Záporoztak rá az ütések, ő meg csak hadonászott össze vissza. És az egyik hadonászó ütésébe beleugrott a Törpe. És ki is dőlt. Máker… Yusukénak picivel egyszerűbb volt a győzelme. A kapucnis még pont látta Yusuke harcát a bejáratból, de forgatta is miatta a szemét. Én magam elindultam ki az ajtón, és intettem a társamnak, hogy jöjjön ő is. Kiléptünk az épületből. Kérdően nézett rám a kapucnis. Megmondtam neki, hogy Yusuke velem van, és vonakodva bár, de beleegyezett, hogy ő is jöjjön. Ezek szerint tényleg kellhetek nekik, ha még őt is bevállalják értem.

Nem kellett mást tennünk, csak követnünk a fickót. Memorizáltam az útvonalunkat, hogy vissza találjak majd ide a felszerelésemért. Egy több emeletes épülethez értünk az erdő sűrűjében. Bevezetett minket, majd elindult egy kétszárnyú ajtó felé. Ő belépett rajta, minket pedig az előtérben üldögélő, többi ember bámult. Mindegyikről lerítt, hogy bűnöző. Nem sokkal később kicsapódott a kétszárnyú ajtó, és a jól ismert kapucnis forma szólított: - A főnök látni akar titeket!
Mosolyra húztam a számat, de úgy, hogy senki se lássa. Tudtam, hogy jó nyomon járunk, hogy itt van mellettem a szobában a célom. Besétáltunk oda, majd a kapucnis becsukta mögöttünk az ajtót. Egy iroda szerűségben voltunk, a Főnök egy asztal mögött ült, mellettünk pedig egy őr. Szürke bőre volt, és a haja is őszülni kezdett már itt-ott. Valószínűleg azért fogadták el ezek a banditák őt a vezérüknek, mert sokat megélt, tapasztalt volt, és még vezetői képességei is voltak. Még mindig elég fittnek tűnt, így a harcokban is kivehette a részét. Szerencsénkre mögötte egy hatalmas ablak volt. Remek – gondoltam – ennél jobban nem is alakulhatnának a dolgok. Csak mi négyen vagyunk a szobában, és még a menekülési útvonal is megvan.
- Hallottam, hogy legyőzted magát a Hegyet. Figyelemre méltó teljesítmény. Kissé a fiatal énemre emlékeztetsz… Az elszántságod figyelemre méltó. de te meg ki a franc vagy? – fordult Yusukéhoz – Mindegy is. Akkor, amikor fiatal voltam, - fordult ismét hozzám - még nem tudtam, hogy ennyi embert is irányíthatok majd.
És mondta volna tovább a monológját, de mögé termettem egy Shunshinnal, majd leütöttem. Azonban előtte vetettem egy jelentőségteljes pillantást Yusukéra. Csak remélni tudtam, hogy érti, hogy neki kell az őrt kiiktatnia. Szerencsére tudta, hogy mire gondolok. Éljen a telepátia! Nem kellet elkapnom a főnököt, hogy senki se hallja a test koppanását, mert szerencsémre ült. Nem kellett több, már teljesen megbizonyosodtam róla, hogy ő a főnök. Gyorsan megkötöztem a kezeit, majd kiugrottam az ablakon a Főnökkel a vállamon, míg Yusuke követett. Igyekeztem minél nagyobb csendben maradni, hogy minél nagyobb egérutat nyerjünkk. Visszaindultunk a raktár felé, majd ott előkerestem a felszerelésemet, míg Yusuke vigyázott a főnökre. Szerencsémre minden hiánytalanul megvolt. A Főnök épp kezdett ébredezni, amikor visszaértem hozzá.
- Ezt nem teheted… - de megint belé fojtottam a szót. Ezúttal egy papírlapot gyömöszöltem a szájába.
- Na jól figyelj. Az, amit az előbb a szádba dugtam, egy robbanó cédula, - blöfföltem, hiszen még egy robbanó cédulát sem áldoznék erre az alakra - amellyel egy mozdulatomba kerül ezernyi darabkára robbantanom a fejed. Szóval szerintem maradj csendben, mert még hosszú út áll előttünk és nem szeretném a pofázásodat hallgatni.

Azzal neki is vágtunk az útnak vissza Konohába. Szerencsére semmilyen probléma nem akadt az út során, és az útitársam is meglehetősen csöndessé vált. Yusukéval viszont jól elbeszélgettem. Legfeljebb a sebeimre lehetett panaszom, amiket a Hegy okozott, hiszen rendesen helyben hagyott. De végre hazaértünk. Magam mellett kellet taszigálnom a Főnököt, hogy mozgásra bírjam, ahogy egyre beljebb haladtunk a faluban. Végre szembe találkoztunk Emivel, és fülég érő szájjal álltam.
- Jelentem, hogy a küldetést elvégeztük!

Namikaze Minato Szer. Május 11 2016, 15:11

Ezt én egy kicsikét túlzásnak érzem egy C szintű geninnek. Egy ilyen mértékű küldetés B vagy afeletti vagy nem egy emberes feladat főleg nem egy geninnek. Plusz, eléggé ritka dolog, hogy csak úgy őrizetlenül hagyják a főnököt egy olyan emberrel, aki legyőzött egy hegyet Very Happy

A harc leírása ettől függetlenül tetszett, de magát a küldetést nem fogadhatom el, a szintbeli eltérések miatt. Ha átjavítod, teszem azt többen ugrotok neki, esetleg gyengíted a körülményeket tehát nem egy bűnbanda, hanem csak pár gazfickó akkor majd szólj rám ismét hogy ellenőrizhessem. ^^

Namikaze Minato Vas. Júl. 17 2016, 19:53

Nos igen így elfogadható Very Happy

Elnézést a hosszas hosszas hosszas hosszas stb késésért... valóban ég a pofám ._." A lényeg... az irományért +7 chakrát adok, és a valóban hosszadalmas késést most egy olyan dologgal miszerint kapsz egy plusz élménylehetőséget a következő hónapban. Azért adom ezt, és nem chakrát, mert így látom jónak és valamilyen szinten reálisnak Very Happy

mert hülyén jönne ki hogy plusz húsz ch a késésemért Very Happy

az indokolatlan tápolás lenne Razz

**Akihiro Jaken** Vas. Júl. 31 2016, 21:48

Nagyjából fél éve érkeztem Konohába. Ez idő alatt összesen kettő komolyabb küldetést kaptam, a többi említésre sem méltó. Azonban a sok szabadidőmet az edzésbe fektettem, és ennek meg is volt az eredménye. Éreztem, hogy erősödök, méghozzá nem is lassan, csak sajnos a kevés küldetés miatt nem igazán tudtam kamatoztatni a tudásom és nem tudtam tapasztalatot szerezni.
Az egyik reggel ébredés után megreggeliztem, majd benéztem a postaládába. Ott egy kisebb tekercset találtam, amit bevittem a házba, majd letettem egy asztalra. Kenji bácsi már napok óta küldetésen volt, ezért egyedül voltam otthon. Úgy gondoltam, hogy neki hozták, mert hát én kitől kapnék üzenetet? A sok edzésnek az volt az ára, hogy nem igazán ismerkedtem emberekkel... Ezáltal meg sem néztem az üzenet címzettjét.
Aznap még elmentem a kiképzőtérre és erősítettem, hiszen még mindig nem teljesen szoktam meg a súlyokat magamon. Amikor hazaértem hulla fáradt voltam, és egyből be is dőltem az ágyba. Másnap reggel ahogyan otthagytam tegnap, úgy hevert az asztalon a tekercs. Végülis mitől mozdulna el, ha nincs rajtam kívül senki a házban? De valami nem hagyott nyugodni, ezért odaléptem a tekercshez, és felvettem azt az asztalról. A címzett: Akihiro Jaken.
Húú a fenébe, gondoltam, majd felbontottam. Egy küldetésről tájékoztattak benne, ami szerint haladéktalanul el kell indulnom egy faluba, ahol őriznem kell a rizstakarmányt, mielőtt szétszállítják szerte a Tűz országában. Aznap estére kellett odaérkeznem. Fölrohantam a szobámba, és összepakoltam minden felszerelésemet, és többnapi ételt, majd kirohantam a házból, átszeltem Konohát, majd kiviharzottam a kapun. Egy napi késésben voltam, így okos dolog lett volna levenni magamról a súlyokat, de így még jobban megedződök a rohamtempóban.
Már aznap este megérkeztem a faluba - valószínűleg sosem tette meg senki ilyen gyorsan ezt az útvonalat, annyira siettem – ahol a falu határán az elöljáró, egy igen kedves, idős bácsi várt engem.
- Üdv fiam – mondta mosolyogva – Bizonyára téged küldtek Konohából! A nevem Itaru, az én irányításom alatt áll ez a falu. Éppen időben érkeztél, a derekam már majdnem kezdte felmondani a szolgálatot – nevetett fel.
- Örülök a találkozásnak, a nevem Akihiro Jaken. Szóóóval... Merre is van a takarmány, amit őriznem kell? És pontosan hány nap múlva lesz szétszállítva?
- Kövess és odavezetlek – mondta, majd megindult egy irányba – A szállítók öt nap múlva érkeznek meg, úgyhogy addig lesz szükség a szolgálataidra.
Pár perc séta után meg is érkeztünk egy hatalmas fából készült épülethez. Bent hatalmas szövetzsákok százai helyezkedtek el, azok között pedig oszlopok sorakoztak, amik tartották a többi szint súlyát. Egy-egy létra vezetett a fentebbi szintekhez. Nagyjából három szintje lehetett az épületnek, és mindegyik csordultig tele volt zsákokkal.
A második szinten, az egyik ablak mellett állt egy szék, és egy aprócska asztal. Itaru elmondta, hogy az lesz az én helyem esténként. Tehát este őrzöm a raktárat, míg nappal alszom. Le is ültem a székre, és figyeltem ki az ablakon. A nap utolsó sugarai is eltűntek a közelben lévő hegység alatt. Az ablakból tökéletes rálátás nyílt arra a vékony sávra, ami elválasztotta a falu szélére épült raktárat az erdőtől. Errefelé kellett a leginkább figyelnem, ugyanis az erdőből lehetett a legkönnyebben a raktárhoz jutni észrevétlenül. Az éjszaka minden zörejére felfigyeltem, és mindenhol a raktár felé rohanó embereket láttam. Hát igen, így a sötétben egy kicsit játszadozott velem a szemem. Rá kellett jönnöm, hogy valószínűleg nem érdeke túl sok embernek egy adag rizs elpusztítása. Minden estre azt tudtam gyakorolni, hogy a chakrámmal az érzékszerveimet élesítsem, úgyhogy ezt próbálgattam. Emellett pedig olyan gyorsan telt az idő, hogy mire észbe kaptam már fel is jött a nap.
A következő két nap nyugodtan telt, semmi veszélyeset nem észleltem, de a szervezetem még nem igazán szokta meg, hogy napközben alszom, és este vagyok ébren, ezért egyre fáradtabb lettem. A negyedik nap éjszakáján már a szememet is alig bírtam nyitva tartani, de azért még küzdöttem a szunyálás ellen, és csak ki-kitekintettem az ablakon. Az egyik ilyen alkalommal mintha egy árny suhant volna el a vékonyka tisztás részen. Nem voltam benne biztos, hogy valóban erre tart-e valaki, vagy csak a fáradtság játszik velem, de gyorsan felálltam a székről, majd odasétáltam a létrához, és leugrottam földszintre. Ott motoszkálást hallottam, majd füstszagot éreztem. Jajj ne, gondoltam, és odasiettem a füst forrásához egy kunaival a kezemben.
Puff... Sötétség...
Sajgó fejjel álltam fel a földről, és körülöttem minden lángokban állt. Egyből köhögni kezdtem a rengeteg füsttől, szinte alig volt már oxigén az épületben. A fojtogató füst elkerüléséért lehajoltam, ugyanis a füst a plafonhoz tódult és ott gyülemlett fel. A körülöttem lévő lángok elképesztő hőt bocsájtottak ki magukból. Az épületet már csaknem teljesen felemésztették a lángok. Igyekeztem minél gyorsabban kijutni a raktárból, de mindent lángok borítottak. Körülöttem elszenesedett deszkamaradványok csapódtak a földbe, miközben kerestem a kiutat, míg végül rátaláltam egy résre a falon, ahol ki tudtam ugrani.
Mindenem csupa korom volt, és az izzadtság a hatalmas hő miatt patakokban folyt le rólam, de éltem, és ennek hihetetlenül örültem. Elterültem a földön, és csak kapkodtam magamhoz a friss, oxigéndús levegőt.
A következő pillanatban egy gonosz kacaj szelte át a levegőt:
- Hahahaha! Nem hittem, hogy élve kijutsz, szívósabb vagy mint hittem! Na gyere, táncoljunk.
Gyorsan felkeltem, de egyből el kellett ugranom egy kunai elől. Ahogy ránéztem a kunaira, megláttam azon egy robbanócédulát, és csak egy pillanatnyi időm volt az elugrásra. Ugrás közben a cédula is aktiválódott. A halálos zónán már kívül voltam, de a lökéshullám így is hátradobott. Nekicsapódtam egy fának, felszisszentem a fájdalomtól. Ismét a földre hulltam, de azonnal fel is álltam. Nem készít ki ilyen könnyen ez a szemétláda... Megformáltam a kézjeleket, és előttem az irányába egy Goukakyuu no Jutsut... Azaz pontosabban el lőttem volna, de félbe kellett hagynom a műveletet. Az kellett volna még csak, hogy én meg az erdőt gyújtsam rá ezekre a szerencsétlen falusiakra. Inkább egy Shunshinnal kerültem közel az ismeretlenhez, majd a Konoha: Goho Rairakut használva több rúgást mértem a fejére rövid idő alatt.
A következő pillanatban egy hangos puffanás kíséretében hullott földre a farönk, amin a Kawarimi no Jutsut használta.
- Még találkozunk fiú! – hallatszottak a távolból gúnyos szavai. Hátrapillantottam, mögöttem a lángokban álló raktár volt. Semmit sem tudok tenni a raktárért a Katon elememmel, úgyhogy a küldetést elbuktam, de a tettest még elkaphatom. Egyből belevetettem magam az erdőbe, és üldözőbe vettem a gyújtogatót. Minden apró törött gallyat és lábnyomot, elmozdult bokrozatot vagy követ figyelembe vettem. Ahogy haladtam előre, egyik pillanatról a másikra sistergés hallatszódott mellőlem. Nee... már megint? Ismét egy robbanócédula volt mellettem, ami mellől egy Shunshinnal gyorsan elmentem. A robbanás után faszilánkok repültek szét a levegőben és füstfelhő szállt fel.
~ Ez a csávó tud egyáltalán mást használni a robbanócédulákon kívül? De ez azt jelenti, hogy itt van a közelben. Vagy egyszerűen csak játszik velem? Meg kell találnom, és le kell győznöm... Felelni kell... ~
Tovább futottam az erdőben a nyomokat követve, míg végül elértem egy fa csapóajtót. De mit keresett az ott az erdő közepén. Semmi nyomát nem láttam, hogy a piromániás üldözöttem továbbhaladt volna az erdőben, így felnyitottam a csapóajtót, és belevetettem magam a sötétségbe. Ahogy leugrottam víz csapódott fel a ruhámra. Egy téglából kirakott boltíves folyosóban találtam magamat, szinte teljes sötétségben. Éppen csak egy kis sárgás derengés volt látható előttem, ezért tudtam, hogy merre kell elindulnom. Óvatosan lépdeltem előre, lépésről lépésre haladtam. A sárgás fény minden egyes elágazásnál tudatta velem, hogy merre kell haladnom, de sosem tudtam elérni. Mintha csak álmodnék...
A végtelennek tűnő gyaloglás után beérkeztem egy nagyobb, kör alakú terembe. Föntről fény szűrődött be, de ez a Holdnak volt a fénye, nem pedig az a rejtélyes sárgás fény... Tudom, hogy az ellenfelem csak játszik velem, és hogy az orromnál fogva vezet, de kíváncsivá tett, és mindig is kíváncsi ember voltam. Meg persze tönkretette a küldetésemet, ezért már nem mondhatom el magamról, hogy minden küldetésem sikerrel végződött. A szemétláda...
- Már vártalak – hallatszódott szemből – Tovább tartott, mint gondoltam. Csak nem lassú vagy picikét?
- Ki vagy te? – kérdeztem, mit sem törődve a hergeléssel – Miért jó ez neked? Kirigakuréból jöttél, hogy csapást mérj Konohára, vagy más a célod?
- Konoha, Kirigakure, mit érdekelnek ők engem? Nem hiába hagytam el Konohát... Csupán élvezem amit teszek, ezért teszem. Hiszen nem csodálatosan szép dolog a tűz? Szerintem az, én pedig táplálom, hogy még nagyobbra nőhessen.
Most először tudtam végigmérni az ellenfelemet, akiről mint kiderült, szökött konohai. Nagyjából harminc éves lehetett, viszonylag magas volt. Barna haja középhosszúságú, borostás arcán sebhelyek terültek el. De ami a legjobban megrémisztett az a tébolyultság volt, amit a szemében láttam.
- A tűz szeszélyes dolog – mondtam – Amíg éltet csodaszép, de amikor már pusztításra használják, akkor szörnyűséges. Én pedig nem hagyhatom, hogy tovább pusztíts vele.
Ekkor elővettem a hátamról Inazumát. Éreztem, ahogyan átjárja a chakrám, majd felizzik a pengéje. Jó, jó... lehet, hogy az izzó penge emellett a tüzes beszéd mellé egy picit hatásvadász volt... De most ne ezzel foglalkozzunk.
Egy pillanat alatt ellenfelem mellett termettem, majd néhány vágást intéztem felé. Az első kettő elől könnyen kitért, de a többivel nem igazán tartotta a lépést, így máris ejtettem rajta egy-két vágást. Ahogy korábban sejtettem, nem túl erős ninja, csak szeret robbantani és gyújtogatni. És nagyon úgy tűnik, hogy ebben gyakorlata is van, mert azt jól csinálja.
Egy pillanatnyi pihenőt sem hagytam neki, folyamatosan támadás alatt tartottam, így egyre több csapásom ért célba. És mint tudjuk, nincs élesebb penge, mint a chakra penge, és ezt még megfejeltem az izzó pengével, úgyhogy igen komoly fájdalmakat okoztam ellenfelemnek. AZ egyik támadásom után hátraugrottam, és megformáltam a kézjeleket. Ezúttal semmi sem akadályozott meg abban, hogy létrehozzam a Goukakyuu no Justut. Vettem egy nagy levegőt, majd azt elemi chakrával vegyítve, és kifújva elindítottam. A technika méretei miatt nem nagyon volt lehetősége kitérnie ellenfelemnek, ezért elkönyveltem a győzelmemet. Miután a technika tűzcsóvája teljesen eltűnt, azt vártam volna, hogy ott találtam a szét égett testet a falnál. Holttestnek nyoma sem volt, csak a téglafalon lévő korom látszódott. Viszont megláttam valamit... Közelebb léptem a téglafalhoz, és enyhe légáramlatot éreztem. Végigtapogattam a falat, és egy vékony kis rést találtam. Egy rejtett ajtó volt ott.
- Na most kapj el – hallatszódott valahonnan a gúnyos hang – Viszlát a pokolban.
Rossz érzés fogott el, miközben egy lenyomható téglát kerestem, hogy kinyithassam a rejtekajtót. Meghallottam a ma már túl sokszor hallott ismerős sistergést, majd, most ittlétem óta először alaposabban körbetekintettem a szobában. Mindenhol, szerte az egész szobában felfénylettek a robbanójegyzetek. Egy Shunshinnal azonnal a bejárathoz mentem, majd elkezdtem kifelé rohanni a lehető leggyorsabban. Szerte az egész folyosórendszerben, ahogy haladtam el mellettük, mindenhol egy-egy robbanójegyzet kezdett neki a sistergésnek. Ekkor meghallottam az első, legintenzívebb robbanást, amit sorra követtek azok az egyek, amik mellett elfutottam szerte a rendszerben. Már gyakorlatilag pár méterre tartott a robbanássorozat tőlem, amikkor végre alábbhagyott. Fellélegezhettem a megkönnyebbültségtől, de egyből elfogott az aggodalom. Mi fog rám várni a felszínen. Pontosan mi alatt voltunk?
Muszáj volt választ kapnom a kérdésre, ezért gyorsan a kijárathoz futottam, ami szerencsére nem omlott be. Ez pedig a mögöttem lévő részekről egyáltalán nem volt elmondható. Mindenhol törmelék és por volt, a járatok pedig teljességgel megsemmisültek. Gyorsan kimásztam a felszínre, majd a falu felé vette az irányt. Odaérve egyben éreztem magam szörnyen rosszul és megkönnyebbülve. Szerencsére a járatok épphogy csak a falu szélét érték el, így senkinek sem esett komolyabb baja. Azonban a raktárépület... Hát az porrá égett... Meg kellett tapasztalnom, hogy nem végződhet minden küldetés sikerrel, és ez egy keserű tapasztalat volt számomra.
A sírás kerülgetett, amikor Itarutól esdekelve kértem bocsánatot, amiért nem végeztem jól a feladatomat, és amiért a falu minden bevételi forrása elégett. Azonban ő megnyugtatott, hogy ez csak a negyede volt a teljes takarmánynak, a falu négy sarkán vannak raktárépületek, hogy sose kelljen messzire vinni a rizst. Mindegyiket egy-egy ninja védte, és a támadó pont az enyémet szemelte ki magának, mert az volt a legsebezhetőbb.
Amikor hazatértem Konohába leadtam a jelentést a sikertelen küldetésemről, míg a három másik ninja akikkel hazatértem sikeres küldetésről tájékoztathatta a küldetések nyilvántartásáért felelőseket. Ezután felkerestem bácsikámat, akinek elmondtam mindent, majd ezt mondtam neki:
- Derítsd ki nekem, hogy ki volt az a szökött ninja, bizonyára vannak róla adatok... Találd meg nekem, mert van egy elintézetlen ügyünk...
~ Nem tudom ki vagy, és nem tudom mit akarsz tőlem... De megfoglak keresni, megfoglak találni, és szét fogom rúgni azt a piromániás seggedet...~

Ezután csak felmegyek a szobámba, lefekszem az ágyamra, és a küldetés történéseit lépésről lépésre végiggondolom. Nem szabad engednem a kíváncsiságnak, nem hagyhatom, hogy úgy rángasson mint a bábját... Legközelebb nem lép meg...

Terumi Mei Vas. Aug. 21 2016, 18:04

A befejezés érdekesre sikeredett, mintha csak az Elrabolva című film híres mondatát olvasnám: "Nem tudom ki maga és azt sem mit akar...[...]... Nem fogom keresni, nem üldözöm magát. De ha nem… meg fogom keresni, meg fogom találni, és meg fogom ölni!” Very Happy

Összességében jó a történet, ezért jussod +8 chakra, +2 TJP, és a küldetés teljesítéséért (sikertelenség ellenére) +1000 ryu.

**Akihiro Jaken** Szer. Dec. 28 2016, 10:52

„- Derítsd ki nekem, hogy ki volt az a szökött ninja, bizonyára vannak róla adatok... Találd meg nekem, mert van egy elintézetlen ügyünk...”

Nagyjából három hét telt el azután, hogy az egyik küldetésem során összetűzésbe kerültem egy Konohai szökött ninjával. Nem telt tétlenül mindez az idő, rengeteget gyakoroltam és edzettem, készültem rá, hogy ismét találkozzak az ellenségemmel. Viszont elszökött, és amióta hazajöttem a küldetésről sehol sem tűnt fel a fickó. Azonban egy nyugodt délutánon ez megváltozott.

- Jaken! – kiáltotta Kenji nagybátyám a nevemet, miután beviharzott a szobámba – Feltűnt a fickó, akivel összetűzésbe kerültél, egy települést lángokba borított. A Falu kapott is egy megbízást a gyújtogató elfogására, én pedig elintéztem, hogy a megbízás a tied legyen. Már indulhatsz is!
- Ez remek hír! – feleltem, félredobva a könyvet, amit éppen olvasgattam – Köszönöm!
Pár perc alatt össze is szedtem a holmimat, felöltöztem, majd pedig felvettem a küldetés részleteit tartalmazó tekercset, elköszöntem Kenjitől, aki sok sikert kívánt, majd útnak indultam. A tekercs rengeteg fontos információt tartalmazott a Hiromi Masato nevű Konohai szökött ninjáról, hogy minél alaposabban felkészülhessek a harcra.
Mint kiderült, két elemet is feloldott, a tüzet és vizet, de sokkal inkább a tűz dominált nála. Chuunin rangú ninja volt, amikor elszökött, és B rangú. A Falu elhagyásának oka máig ismeretlen, de egyesek szerint elmebaja lehetett.
Viszont ha B szintű, felmerül a kérdés, hogy legutóbb miért nem használt egyetlen jutsut sem? Lehet, hogy játszadozott velem?

Így tehát a kellő információval indultam meg az áldozatul esett faluba, hogy felkutassam Masato nyomait, majd azokat követve eljussak hozzá. A lehető leggyorsabban szedtem a lábamat, hogy a nyomokat még viszonylag frissen leljem fel, de út közben elkapott a heves esőzés. Az eső pedig elmossa a nyomokat…

Amikor megérkeztem a faluba, igen szomorú látvány terült elém. Mindenfelé elszenesedett fadarabok, házak maradványai, a romok között kotorászó emberek, akik próbálják menteni a menthetőt... Ennek a szemétnek meg kell fizetnie a tetteiért.

A falu lakóit körbekérdeztem, és megtudtam, hogy pontosan melyik háztól indult el a tűzvész, amit végül sikeresen megfékeztek, de így is későn. Legalább egy tucat, ha nem több ház pusztult el, néhány embert pedig nem tudtak kimenteni.
Odasétáltam a házhoz, ahonnan a tűz elindult, majd pedig elkezdtem alaposan átvizsgálni a környezetet. A ház romjai között semmit sem találtam, mindenhol csak elszenesedett tartógerendák és bútorok. Azonban ez az épület a település határán volt, így az erdő is segítséget nyújthatott nekem. Jobban átvizsgálva a környező bokrokat, egy apró, ruhából leszakadt szövetdarabot találtam. Ez pedig csak olyan ruhájáról szakadhatott le, aki rendkívül gyorsan próbált eltávolodni a falutól. Megvan az első nyom!

Azonban több, a továbbhaladás irányára vonatkozó nyomot nem találhattam a korábbi heves esőzéstől, így hát visszatértem a faluba, hogy kikérdezzek néhány lakost a történtekről.
Több embert is végigkérdeztem, de ők nem tudtak új információval szolgálni. Azonban egy idősebb férfi egy igen hasznos infót adott a tudtomra. Ő volt a falu egyik vadásza, és amikor megkérdeztem, hogy arrafelé, ahol az első nyomot találtam, miféle búvóhely alkalmatosságok vannak, igen pontos leírást adott. Pár száz méterre volt egy aprócska, elhagyatott lomház, nem sokkal távolabb egy erdész kunyhó, másfél kilóméterre pedig egy barlang. Ezeknek bármelyikében megbújhatott Masato, így megköszöntem a segítséget és azon nyomban elindultam felkeresni az említett helyszíneket.

Az első kettő épület igen elhanyagolt és romos volt, jól látszott, hogy régóta nem használja senki. ennek ellenére alaposan körülnéztem, de csak néhány apróságot találtam.
A barlanggal azonban más volt a helyzet. Ahogy a közelébe értem, már érzékeltem, hogy valaki meghúzódik előttem a barlangban. Tudtam, hogy itt kell lennie Masatonak. Óvatosan elindultam a barlang bejárata felé, ahonnan fény szűrődött ki, majd benéztem. Megláttam Őt egy tábortűz mellett ülve. Itt volt az esélyem, hogy lesből támadjak rá, mint egy képzett és megfontolt shinobi… de még közel sem vagyok az, és most nem a lesből támadás ideje volt. Azt akartam, hogy szemtől szembe küzdjön meg velem, és tanulja meg, hogy velem nem szórakozhat.

- Hát ismét találkozunk, Masato – lépdeltem be lassan, de határozottan a barlangba, aminek falairól a lépteim hangja visszaverődött, ezáltal fokozva a drámai hatást. Ellenfelem ijedten pattant fel a helyéről és fordult felém, de amikor meglátott, nyugalom ült ki az arcára.
- Megint te vagy az? Azt hittem, hogy a legutóbb otthagytad a fogadat. Hmm… majd most alaposabb munkát végzek! – kiáltotta, majd azonnal kézjelek sorozatába kezdett.
Jól ismert sorozat, a Katon: Goukakyuu no Jutsu. Pontosan tudtam, hogy mire kell számítanom, így oldalirányba mozdulva kitértem a támadás elől.
- Most is csak menekülni akarsz, mint a legutóbb? – kiáltotta felém, miután a technikája szétoszlott.
- Ezúttal többel készültem a számodra – feleltem határozottan, és én is kézjelekbe kezdtem, majd létrehoztam, egy az övénél is nagyon Goukakyuu-t. Egy pillanatra aggodalmat láttam a szemében, de ismét kiült rá a nyugalom, és ő szintén kitért a támadás elől. Azonban én egy pillanatnyi pihenőt sem adtam a számára, máris neki rontottam az izzó pengéjű Inazumával. Hárította az első csapásaimat, de csakúgy, mint legutóbb, most is meg tudtam szorongatni. Közel sem volt olyan jó fegyverforgató, mint én, így kénytelen volt ezúttal ő menekülőre fogni. Egy Shunshinnal kimenekült a barlangból, majd azonnal létrehozott egy újabb technikát.
- Most hamuvá fogsz égni, ahogyan már a legutóbbi találkozásunkkor tenned kellett volna – kiáltotta felém őrülettel teli szemmel - Katon: Kaen Senpuu!

Egyszer csak elkezdett valami szívni a barlang közepe felé, és a levegő egyre forróbbá vált körülöttem. Tudtam, hogy azonnal menekülőre kell fognom, vagy ropogóssá sülök, de egyre inkább szívott a technika befelé. Chakrát vezettem a talpaimba, hogy jobban megtudjak állni, majd egy Shunshinnal a lehető legtávolabb menekültem, néhány bokor közé. Ahogy benéztem a barlangba, láttam, hogy egy igazi lángörvény forog benne. Ha nem gyakoroltam volna korábban Kenjivel a Shunshint, nem sikerült volna gyorsan kijönnöm néhány bokor közé menekülve, és akkor valóban semmi más nem maradt volna utánam, mint hamu. Viszont ép és eleven vagyok, úgyhogy a harcnak folytatódnia kell! Egy gyors szusszanást követően előléptem a bokrok közül, ki a barlang előtti tisztásra.

- Most már tényleg megdögölhetnél – ordított rám Masato, fején kidagadó erekkel. Jól látszott, hogy az őrület határán áll, azt viszont nem tudtam eldönteni, hogy a határ melyik felén…
- Pontot teszek a harc végére ezzel a technikával… - ismét kézjelekbe fogott, és ezt a sorozatot szintén ismertem.
- Na majd meglátjuk – mondtam magamnak, majd egy mosolyra húztam a számat, és elmutogattam ugyanazokat a kézjeleket. Egyszerre kiáltottuk a technika nevét:
- Katon: Karyuudan!
- Katon: Karyuudan!

A két, sárkányra emlékeztető tűztömeg egyszerre indult meg, majd középen összetalálkozva keltek harcra. hatalmas tűzoszlop szállt fel, miután az én technikám áttörte az övét, és továbbszállt Masato irányába.
- Lehetetlen! – hallottam a kiáltását, de őt magát nem láthattam a lángtengertől. Ezután teljes csend állt be. Miután eloszlott a tűzfelhő, tekintetemmel pásztáztam végig az előttem elterülő területet, de sehol sem láttam Masatot.
Lassan előhúztam Inazumát, és felkészültem az esetleges támadásra. Érzékeimet kiélesítve forogtam körbe, majd egyszer csak neszt hallottam a hátam mögül. Oda kaptam a tekintetemet, de semmit sem találtam ott. Ellenben a másik irányból Masato odaugrott hozzám, iszonyatosan közel, és átkarolt.
- Együtt megyünk a sírba! – kiáltotta. Teste tele volt égési sérülésekkel, valamint megláttam, hogy a teste most robbanó cédulákkal van tele. Határozottan eldőlt, hogy az őrület melyik határán van. Kitörtem a kezei szorításából, és Inazuma nyelével orrba vágtam, amitől egy másodpercre elkábult, és hátratántorodott.

Azonnal cselekednem kellett, ha túl akartam élni ezt a szituációt. Még nem aktiválta a robbanó cédulákat, így volt esélyem arra, hogy megfékezzem. Sosem használtam még élesben azt a technikámat, amit használni készültem, de most volt a legnagyobb szükségem a gyorsaságra. Chakrát vezettem Inazumába és a karomba, majd a Rai Kougeki // Villám Csapás-t használva egy másodperc alatt öt vágást mértem Masatora. Két vágás a lábára, egy a jobb karjára, egy pedig a mellkasára. Eleget gyakoroltam ahhoz, hogy teljesen tisztában legyek a mozdulataimmal, így mindössze olyan vágásokat ejtettem, amik ártalmatlanították, de nem ölték meg. Az viszont megnyugtatott, hogy a gyakorlópályán tett edzések eredményesek voltak, és a megszerzett tudást élesben is tudom alkalmazni.

A vágások elég fájdalmasak voltak ahhoz, hogy eszméletét veszítse, úgyhogy meg tudtam kötözni, és el tudtam venni a felszerelését. Egy kis pénz, néhány dobófegyver, több tucat robbanócédula, és egy doboz energiatabletta volt nála. Jól látszott, hogy nem spórolt, ha robbanó jegyzetekről volt szó. Igazi megszállottja a tűznek és a robbanásoknak.

A vállaimra vettem, és elindultam vissza Konohába. Két napig tartott a hazaút, közben pedig egyfolytában ügyelnem kellett, hogy Masato meg ne próbáljon elszökni. Szerencsémre ahhoz éppen eléggé elgyepáltam, hogy ne maradjon ereje szökési kísérletekre. Jól látszott rajta, hogy fájdalmai vannak, amiket nem is csodáltam ilyen égési sérüléseknél, és vágásoknál.
Amikor visszaérkeztünk Konohába Masatot leadtam a megfelelő helyen, így megkapta méltó büntetését, én pedig az elismerést, hogy kézre kerítettem egy szökött ninját. Elégedetten távoztam az épületből, miközben Masato gyilkos tekintete végig kísért. Nekem nem volt több gondom erre a piromániásra, nyugodtan sétáltam haza a nyüzsgő Falun keresztül.
Hazaérve Kenjinek is elmeséltem a történteket, így tőle is megkaptam az elismerő szavakat. Ezután fölmentem a szobámba, és elérkezett a jól megérdemelt pihenés ideje.

Uzumaki Kushina Szer. Dec. 28 2016, 16:08

Kedves Jaken!

Köszönöm, hogy tudsz jól felépíteni egy történetet, továbbá azt is, hogy kellően választékos a szókincsed. A történet felépítése – mint ahogy már utaltam rá – jó, a ritmusa szintén, valamint Maszatos, izé, Masato személyisége is megkapó volt. Bár mondjuk én kifejezetten szeretem is a piromániás pirotechnikusokat.

Chakra: +8

TJP: +4

Pénz: +5000 (sürgős közérdek és társadalmi nyomás volt arra nézve, hogy mihamarább igazságszolgáltatás elé állítsák ellenfeled + amit nála találtál)

Talált tárgyak osztálya:

kunai: 5 db

robbanójegyzet: 20 db

energiatabletta: 1 doboz (15 db)

Üdv,

UK

**Akihiro Jaken** Vas. Feb. 12 2017, 14:59

A Nap ismét belekezdett a fellegek fölött átívelő végtelen, mindig ismétlődő útjába. A takarómat félredobva keltem ki az ágyamból, majd az ágyamat azonnal bevetettem. Szekrényemhez mentem, mezítlábas lépteim dobbanásait a fapadlózat nyikorgása kísérte, miközben a szememet dörzsölgetve kinyitottam a gardróbot. Szokásos ruháimat előszedtem, majd azokat magamra húzva indultam meg lefelé a lépcsőn. Lent finom illatok fogadtak. Nagybátyámmal kölcsönösen köszöntöttük egymást, majd hozzá is láttunk a reggeli elfogyasztásához. Mindeközben Kenjivel beszélgetésbe elegyedtünk, és én nem győztem dicsérni a főztjét. Újonnan valami csoda folytán megtanult főzni, és ezért nem lehettem elég hálás az égnek. Azonban egy ennél sokkalta fontosabb téma is szóba került. A falu vezetés oly sok idő után végre ismét küldetésre küldött. Nem is tudom elmondani, hogy mennyit kellett rá várni. A folytonos edzés, minden nap monotonitása már lassan az őrületbe kergetett. Most azonban végre kimozdulhatok, még akkor is, ha ez nem egy vakáció lesz. Nem mondom, hogy nem szeretem az edzést. Sőt… abban lelem örömömet, ha fejleszthetem magamat… Ezért vagyok képes akár naphosszat feszegetni a határaimat… És ezért fogok páratlan shinobivá válni!
Azonban néha nekem is szükségem van a változatosságra.

Azonnal megindultam arra a helyre, amit Kenji bácsi mondott, hogy ott tudom felvenni a küldetést. Pár perc alatt el is rohantam oda, majd az első pulthoz odaléptem, amelyet megláttam.
- Neve? – tette fel a kérdést a szemüveges férfi, aki azonnal a lényegre tért.
- Akihiro Jaken.
- Akihiro… Jaken… Meg is van! – jelentette ki, majd egy tekercset rakott a kezembe – Következő! – zárta rövidre a beszélgetést.

A sötét épületből ismét a napvilágra léptem ki, majd a pecsétet felnyitva megtekintettem az információkat. A Takigakurei határról egy Genin, aki küldetést végzett – egy kereskedő szállítmányát kellett kísérnie a határig, és azon túl -, nem tért vissza, pedig már két napja haza kellet volna jönnie. Normális esetben még nem küldenének utána senkit, de mivel a nagyapja nagyon aggódik érte, megbízta a fiú megtalálásával a falut. Alapvetően ő indulna utána, de már nincsen olyan jó kondícióban, mint régen, így tehát nem képes rá. A Genin neve Ebisu Daiki.

Azonnal hazasiettem, majd a felszerelésemet, és több napi élelmet magamhoz véve indultam meg Takigakure irányába. Nagy szárazság övezte az utamat. A tűző napsütés már-már egy kínzással ért fel, ahogyan az országúton haladt az ember. Igyekeztem mindig az árnyékban haladni, és többször meg is kellett állnom pihenni és inni. Így húzódott el a nagyjából két, két és fél napra tervezett utazás, és lett belőle három. Pedig tudtam, hogy az idő szorít, minden nappal egyre kevesebb nyom marad hátra.

Végül elértem a Takigakurei határt. Az ellenőrzőponton a háborúra való tekintettel igen alapos körültekintéssel jártak el, de lévén, hogy szövetséges ország, miután igazoltam személyazonosságomat az irataimmal, tovább engedtek. Mindezek mellett kérdésemre felelve elmondták, hogy pár napja egy kereskedőszállítmány érkezett, érvényes menlevéllel, akiket továbbengedtek Takigakure irányába. Valamint azt, hogy egy ifjú Konohai Genin kísérte őket. Tehát akkor még nem tűnt el!

Alig lehettem pár kilóméterre a határtól a főúton, amikor különös dologra lettem figyelmes. Az útról egy szekér nyoma jól láthatóan letért. És a nyomok mélységéből, valamint az oldalt szegélyező bokor állapotából ítélve nem is lassan tette ezt. Azonnal a keréknyomok után eredtem. Nagyjából egy percig haladhattam előre, de nem téveszthettem el az utat. Mindenfelé faágak voltak letörve, a fák törzsén karcolások, horzsolások voltak, és a földön itt-ott jól megmunkált fából való repeszek voltak elszórva. Ráakadtam arra amit kerestem. Az a mindent átjáró, több napos hullaszag egyszerűen eltéveszthetetlen. A szekér egy igen masszív fának csapódott, amit már esélye sem volt kidönteni. Alkotóelemeire hullott az egész szekér, szerte széjjel hevertek a kerekek, az oldalsó lécek, valamint a két tengely. Három holttestre bukkantam a véráztatta talajon. Az erdő dögevői már szétmarcangolták őket, egy-egy végtag hiányzott, de a megmaradt ruházatuk alapján egyszerű civileknek tűntek. Bizonyára ők voltak a Takigakuréba tartó kereskedők. Ami azonban felvet egy igen egyszerű kérdést. Hol van Daiki? Lehet, hogy véletlenül botlottam bele ebbe a pár hullába? Kétlem… de sosem lehet tudni.
A szekéren ott volt a rakomány egy része, a többi pedig itt hevert körbe a földön. Az árujegyzék alapján minden megvolt, és… a cél Takigakure. Ha nem vittek el semmit, és nincs itt Daiki, az csakis egyet jelenthet… Az ő elrablása volt a cél! Tehetetlenül álltam magam előtt a földön fekvő három hullával. Szerencsétlen emberek, megérdemlik a végtisztességet…
Egy, a rakományban talált lapáttal ástam néhány gödröt, majd a szerencsétleneket eltemettem, hogy nyugovóra térhessen a lelkük, mindeközben pedig gondolkodtam, hogy merre találhatnám meg Daikit.
Nem tudtam, hogy Daikit merre keressem, csak azt, hogy vissza kell mennem az ellenőrző ponthoz, és jelentenem kell a találtakat. Azonnal visszasiettem, majd tájékoztattam őket. Küldjenek vissza valakit Konohába, aki átadja a tekercset, amit megírtam. Benne minden fejlemény, és információ megvan. Ezen kívül pedig küldjenek oda a szekérhez valakit, aki körülnéz.

Mindenek előtt még én is visszasiettem a szekérhez, és még egyszer körülnéztem, azonban semmit sem találtam, ami nyomra vezetett volna. Mindössze azt tudtam, hogy milyen irányba indultak a támadók. Előre. Hátra, a határ felé nem mehettek, mert azonnal lekapcsolták volna a gyanús személyeket ilyen biztonsági intézkedések mellett.

Így nem is tettem mást, minthogy megindultam előre. Pár órával később elértem egy, az út melletti fogadóhoz. Besétáltam az ajtón, ami nyikorogva csukódott vissza, miután beléptem. Bent lágy zene szólt, az elszórt asztaloknál pedig mulatozó civilek üldögéltek. Vagy éppen hevertek a földön, mert kissé túlzásba vitték a piálást. Lassú léptekkel haladtam végig a fogadó közepén az asztalok között, majd elértem a bárpultot.
- Mivel szolgálhatok? – kérdezte a csapos, miközben egy kendővel törölgette az egyik poharat.
- Információval – feleltem – Nem járt itt mostanában néhány alak, egy viszonylag fiatal shinobival? A ninja minden bizonnyal zavart volt.
- Nem rémlik – válaszolt kérdésemre a csapos, de furcsa mosoly húzódott a szájára.
Kénytelen-kelletlen belenyúltam a zsebembe, majd egy kevés pénzt előhúzva letettem a pultra. Majd szépen visszaigénylem a falu vezetésétől az elvesztegetett pénzemet!
- Most, hogy mondja, mintha valami derengene… - eredt meg azonnal a nyelve – Egy napja két mogorva fickó jött be hozzánk egy piára, és velük volt egy egészen feszült kölyök. Furcsa is volt, hogy valaki mindig állt mellette, sosem hagyták egyedül.
- Mikor mentek el?
- Már tegnap este tovább álltak, kár hogy nem maradtak itt tovább, elég masszívan piáltak. Remek bevételforrás!
- Köszönöm az önzetlen segítséget! – mondtam szarkazmustól csöpögő hanggal, majd odébb sétáltam, és az egyik faoszlopnak támaszkodtam. Háttal nekidőltem, jobb talpamat neki helyeztem, kezeimet pedig keresztbe téve hallgatóztam, lehajtott fejjel. Igyekeztem kiélesíteni a hallásomat, hogy a rosszarcú vendégek beszélgetését jól kiszűrhessem az alapzajból.
- … a mai meccs sem volt semmi! Minoru nem kegyelmezett az új gyereknek!
- Hát nem. El is kellett szállítani a raktárba. A Főnöknek még kellhet az összes test, ezért mindenkit oda vitet. De ha jól hallottam, mostanában egyesek szaglásznak arrafelé, úgyhogy őrséget állított oda.
- Renzo már őröket is küld oda? Milyen napokat élünk manapság…
- Ha gondolod elmehetünk oda meglátogatni az egyik barátomat.
- Rendben, még hörpintsünk le egy pohárkával és mehetünk is…

Raktár? Testek? Mégis mi a fenébe csöppentem bele? Minden esetre muszáj utána járnom. Lehet, hogy Daiki nyomára akadok.

Húsz perccel később a fickók felálltak az asztaltól, majd megindultak kifelé. Időközben az égboltot ellepték az esőfelhők, és több napnyi szárazság után megeredt az égi áldás. A földúton sáros tócsák keletkeztek, a poros levegőt felváltotta a frissesség. Én magam tisztes távolságból, fekete kabátom kapucnijával a fejemen követtem a két férfit. Nem vehettek észre, de ha egyszerűen mögöttük sétálok egy méterrel, akkor sem valószínű, hogy észrevettek volna. Az alkohol már csak ilyen. A sárban és tócsákban bukdácsolva haladtak előre, míg végül elértek egy ösvényhez, ami az útszéli erdőbe vezetett. Nagyjából negyed órás séta után elérkeztünk egy raktárhoz. Az egyik fa tetejéről figyeltem meg az épületet, aminek a bejáratában egy fegyveres fickó állt. Őt közelítette meg a két részeg, akit ideáig követtem. Ismét fülelni kezdtem.
- Menjetek haza fiúk. Ha Renzo így meglát titeket, nem kell sokat várnotok, hogy alulról szagoljátok az ibolyát.
- Jóvan *hikk* na. Pedig csak miat *hikk* tad jöttünk ide. De ha nem látol szívesen minket, akkor itthagy *hikk* unk. Jó szórakozást egyedül!

Így tehát a két részeg visszaindult feltehetőleg a fogadóba, ahonnan jöttek. Időközben már nem csak az esőfelhők miatt volt sötét, az éj is leszállt. Az eső egyre hevesebben verte a fák lombozatát, a talajt, és a raktár tetejét. Egy-egy villanás is látszott, majd pedig a hatalmas mennydörgés. Az egyik villanás után a fáról elrugaszkodtam, majd a pont a dörrenés pillanatában, hangos - de a mennydörgés által elnyomott - koppanással érkeztem a faépület tetején. A bejárat átellenes oldalán, a falon, pontosan a tető alatt egy ablak volt nyitva, amiből fény szűrődött ki. A párkány szélébe belekapaszkodva lelógtam a tetőről, majd halkan beugrottam az ablakon. A padlás csak körbe volt egy amolyan erkélyszerű tákolmány volt, ahova egy létre vezetett fel, így középen teljesen le lehetett látni a földszintre. Néhány lámpás világította meg a termet, így jól láthattam a lent elhelyezett ágyakat. Rajta lepellel letakart testek, amelyeknek csak a lába látszott ki, rajta cédulával. És megint csak ez a hullaszag…

Jól felmértem a terepet, megbizonyosodtam róla, hogy bent nincsen senki, majd föntről elrugaszkodva leugrottam. Érkezésem felverte körülöttem az állott port köhögésre késztetve, de elnyomtam azt. Még mindig kint volt az őr, akire figyelnem kellett. Még okozhatott kellemetlen meglepetéseket.
Az ágyak között lépkedtem, a cetliket olvasgatva. Mindeközben a kinti vihar zaja tompán behallatszódott.
Ishiko Izumi… Kano Seiji… Taro Masaru… Ebisu Daiki…
Megálltam, kezeim ökölbe szorultak. Szemétládák! Lehajtottam jéghideg, fehér testéről a leplet. Több vágás is borította a bőrét, de volt egy igen jól látható halálos seb. Valami jó nagy és hegyes dolog szúrta keresztül a szívét. Minden bizonnyal azonnal meghalt.
Tehát megtaláltam Daikit. Küldetés teljesítve… De nem fogok örömhírt hazavinni. Azonban van egy dolog, amit megtehetek. Elkaphatom a felelősöket. Bosszút állhatok a fiúért.
Mérhetetlen harag gyúlt a szívemben. Sebes léptekkel indultam meg a kapu felé, majd azt kirúgtam. Az őr meglepetten fordult hátra, de reagálni nem volt ideje, mert egy hatalmas ütéssel a képébe köszöntöttem. Fegyvere messze repült, ő pedig egyensúlyát elveszítve tántorodott hátra. Én azonban mentem előre vele, és erősebbnél erősebb ütésekkel kényszerítettem egyre hátrébb. Minden villámlás megvilágította a férfi értetlen arcát, miközben öklöm sebesen száguldott felé. Mégis hogy kerülhettem ide? Bukdácsolva, forogva lépdelt hátra, minden ütés után egyre kábábban, koordinálatlanul. Végül egy hatalmas állassal fektettem ki.

Nagyjából tíz perc múlva tért magához a fickó, bent a raktárban, egy székhez kötözve. Orrából ömlött a vér, de dacosan tekintett rám.
- Mégis ki a fen… - kezdett volna bele, de egy újabb ütéssel bele fojtottam a szót.
- Itt én kérdezek, világos?
- Pffjjj – köpött ki elém egy vér-nyál elegyet – Nem mondok neked semmit!
- Na azt majd meglátjuk – mondtam, majd egy kunait előrántottam, és egyenesen beleállítottam a bal combjába – Hogy mondtad?
Fájdalommal teljes üvöltése már majdhogynem meglágyította a szívemet. Majdhogynem.
- Hallod a mennydörgést, a tomboló vihart, a süvítő szelet? Mind elnyomja a kiáltásodat! – kiáltottam bele a képébe.
- Én… Ühhh...
- Hogy kerültek ide a holttestek? Mi történt velük?
- El… elfogtuk őket… majd licitálni lehetett rájuk. Aki a legtöbbet fizetett azé lett. Ezután… ezután a tulajdonosok azt csináltak velük amit akartak. A legtöbben azonban küzdeni küldték őket az Arénába… Az ott elesetteket hozatta ide a Főnök…
A Főnök… Renzo? A shinobi még holttan is értékes… Ezernyi titkot rejthet egy shinobi holtteste.
- Rendben… Most nem tudom, mihez kezdjek veled. Meg kéne, hogy öljelek!
Tudtam jól, hogy mit kell tennem. Meg kellett várnom az őrségváltást. Ha meglátják, hogy nem áll kint az őr, minden bizonnyal tudni fogják, hogy valami baj történt. És akkor majd óvatosan rám támadnak. Megölni viszont nem fognak… Elvégre egy új shinobi kerülhet majd az Arénába!
- Hehh – ismét fellángolt a dac a foglyom szemében – Inkább azt mondanám, hogy menekülj!
Jól hallottam magam mögött a gyors, de mégis halk, egymás utáni léptek sorozatát. Hamarabb ideértek, mint gondoltam. Na, csak annyi a dolgom, hogy nem fordulok hátra… Ez most fájni fog.
Szemeimet és fogaimat összeszorítva vártam a fejemre érkező ütést. Csak remélni tudtam, hogy elfogni próbálnak majd, nem pedig megölni. A logikámmal nem volt baj, de lehet, hogy a támadóméval igen!

Fájdalmas ütés érkezett a tarkómra. A vihar zaja körülöttem eltompult, minden elsötétedett, miközben végtagjaim elernyedése következtében a földre hulltam, egy újabb porfelhőt felkavarva.
Hát ebből jó nagy púp lesz a fejemen… de legalább a tervem eddigi része sikerült.

//Folytatása a következő hónapban esedékes - Egyébként amikor drága húgomnak elmeséltem ezt az élmény ötletemet, azt mondta, hogy az Arénát az anime most nemrégi Sasukés történetszálából vettem. Ha netán valaki még így gondolná - ami persze természetes, mert valóban nagyon hasonlít rá - leszögezném, hogy ez az élmény már igen régóta tervben volt, csak most lettem akkora szintű, hogy olyan erős ellenfelekkel küzdhessek majd meg az arénában, mint szerettem volna ^^//

Uzumaki Kushina Hétf. Feb. 13 2017, 14:39

Kedves Jaken,

érdekes kezdés, várom a következő részét a dolognak. A hasonlóság miatt meg ne aggódj, az alvilág bugyrai kifürkészhetetlenek.

Eddigi jutalmad:

+6 chakra

(az információért 500 ryot perkáltál ki, de majd kárpótolva leszel érte)

Üdv,

UK

**Akihiro Jaken** Vas. Ápr. 30 2017, 11:47

//Az élmény az előző küldetés folytatása!//

Hasogató fej. Mindösszesen ennyit éreztem az elején. Lassacskán kezdtek az érzékszerveim kiélesedni, a távolból tompa, de egyre erősödő morajlást hallottam. Szemeimmel nagyokat pislogva próbáltam élesíteni a látásomat. Halvány fény jelent meg, de nem tudtam kivenni, hogy mi van előttem. A fény a fejemre húzott zsák durva szövetén alig világított át, és a légzésemet is akadályozta kissé. Először ujjaimat mozgattam meg, majd a csuklómat és bokámat mozdítottam volna, de valami akadályozta. Minden bizonnyal oda voltam kötözve a székhez, a kötelekkel, amelyek a bőrömet kidörzsölték, ezáltal egy igen kellemetlen érzést kölcsönözve.
~ Mégis hol lehetek? A tervem első fázisa bejött, mivel még élek. A kérdés a második fázis. Vajon sikerült bekerülnöm az Arénába? ~
A magamnak feltett kérdésre egy pillanat alatt választ kaptam. Lépteket hallottam, majd a fejemről lerántották a zsákot. Szemeimet szorosan össze kellett húznom a hirtelen megváltozott fényviszonyoktól, fejemmel is kicsit hátra hőköltem a hirtelen elém törő fénytől. Ekkor már tisztán hallottam az embertömeg őrült, vérre szomjazó kántálását. A nézőközönség? Megnyugtató…
Valaki jó erősen megragadta a vállamat, elvágta lábamon a kötelet, amely a székhez rögzített, majd megemelt. Erős taszításokkal küldött előre a sötét folyosón, a fényforrás felé. A tömeg hangja egyre erőteljesebbé vált. Lassan bukdácsoltam előrefelé, a saját lábamban is megbotlottam. A fejemre kapott ütés, a hasogató fájdalom nem segítette túlságosan előre a mozgáskoordinációmat, és a szorosan a hátam mögé kötözött kezeim is nehezítették a mozgást.
Elértük a fémrácsot, amelyen túl az Aréna terült el. Hatalmas volt, homok és föld egyaránt képezte a talajt, valamint fák és kisebb-nagyobb sziklák voltak elszórva. A tetejét is egy hatalmas rács zárta le, akár egy kupola. Ennek a kupolának a szélén ült - vagy éppen állt - a feltüzelt nézőközönség. Az előző küzdelem még nem ért véget. Szemtanúja lehettem annak, amint az egyik fél a földbe döngöli a másikat. Mármint szó szerint. Amint sikerült a földre juttatnia, jobb kezét az égbe emelte, megejtett egy harci kiáltást, majd belevágott a földön fekvő hasába. Ekkor a talaj megrepedt körülöttük, majd felszakadt az egész. Sziklák repültek szerte széjjel. Esélye sem volt túlélni egy ilyen ütést a szerencsétlennek. A tömeg szinte megőrült. Mindenki őrjöngve kiáltozott. Élvezték… Élvezték látni, ahogyan valaki életét kiontják. Ezt sosem fogom megszokni, hogy valaki örömet lel mások halálában… A győztes kihúzta a véres kezét ellenfelének szétroncsolódott gyomrából, majd felém pillantott. Fenyegetően tekintett rám, majd mutatóujját a torka előtt elhúzta, otthagyva egy vékony vércsíkot, és tátogott valamit: Kicsinállak…
~ Hát ez aztán bíztató… Pedig én barátkozni akartam. Miért van az, hogy mindenki gyilkol ebben a világban? Őt ugyan kényszerítik a ’’tulajdonosai”, de nem úgy nézem, mintha hezitált volna. Mintha csak élvezte volna… Én tényleg csak néhány barátot szeretnék! Már elegem van abból, hogy a két öreg az egyetlen társaságom, Kenji, meg Miyagi Sensei… Mikor mentem utoljára olyan küldetésre, ahol nem akartak megölni? Hmm… fogós kérdés. Igen-igen, közvetlenül a Genin vizsgám után el kellett kapnom egy macskát. Mondjuk az is gyilkos ösztönnel vetette rám magát. Hát akkor nincs… Na mindegy, éles helyzetben lehet a legnagyobb tapasztalatot szerezni. Álljunk hozzá optimistán! ~
Két ember szaladt be az Aréna másik oldalán lévő rácsos ajtón, majd a holttestet felkapva kiindultak. A véreskezű pedig utánuk indult. Elhagyta az arénát. Mint kiderült, nem ő volt az ellenfelem. Még. Ennek megörültem, de ki tudja, lehet, hogy valaki még erősebbel kerülök szembe, akiben még nagyobb a gyilkolási vágy.
Az ajtó kinyílt, engem pedig egy taszítással belöktek a küzdőtérre. Néhány lépést vitt előre a lendület, majd egy nagy porfelhőt felverve terültem el a földön. A kezeim még mindig össze voltak kötözve, így tompítani sem tudtam az esésen. Mint egy giliszta, úgy mocorogtam a földön, a hátamra fordultam, majd felültem.
- Hölgyeim és uraim! – hallatszódott az egész teret betöltő felkonferálás – A következő mérkőzésünk két friss húst avat be csodálatos játékunkba! Az egyik sarokban Senichi Urat képviselő, fekete ruhás Konohai Shinobi! ~ Ez lennék én… Már el is adtak, amíg eszméletlen voltam? Öcséém… Hát ezek tényleg nem tétlenkednek! - A másik oldalon pedig Tatsuo-dono harcosa, Sunagakuréből!
Ekkor a pálya másik oldalán megjelent egy középkorú férfi. Látszólag megviselt volt, több seb is látszott testén, arca pedig nyúzott volt. Szemében kétségbeesés tükröződött.
~ Ahogy nézem, ő sem éppenséggel magától van itt. Nem úgy néz ki, mint aki vérre szomjazik, ami nekem egyben jó, és rossz hír. Képtelen vagyok ártani valakinek, aki nem ad rá nyomós okot. Viszont nyernem kell, és az egyszerűbb, ha ő bizonytalan. Le kell győznöm őt, és még sok mást is, hogy elverekedhessem magamat a nagyfőnökökig, és felszámolhassam ezt az egész cirkuszt. Micsoda lelki dilemma… Az elveimmel szembemegy, ha bántom őt, de azzal most csak segítek neki… Muszáj lesz legyőznöm. Ez az ő érdeke is. ~
Tekintetemben elszántsággal álltam a talpamra. A kezemen lévő kötésbe vezettem Katon chakrámat, majd vigyázva, hogy én ne nagyon égjek meg, elégettem a kötél egy részét, ezáltal visszanyerve kezeim szabadságát. Nem akartam sokáig húzni ezt a harcot, így a tökéletességre törekedtem. Gyors, hatékony, de kíméletes támadások, amik semmiképpen sem okoznak maradandó károsodást ellenfelemnek. Hátranyúltam Inazuma markolatához, azonban a mozdulat közben eszembe jutott valami. Minden bizonnyal elvették a felszerelésemet. Azonban ez nem így történt! Megdöbbenve tapasztaltam, hogy kezem beleakadt Inazuma markolatába. Ez megkönnyíti a dolgokat.
Gyors léptekkel indultam meg Sunagakurei ellenfelem irányába, fegyveremmel a kezemben. Még mindig csak ott állt, de most feleszmélt. Ökölbe szorult, remegő kezeit felemelte. Pár pillanatig koncentrált, majd ujjai felpattantak, s mindkét tenyerétől egy-egy homok lövedék indult meg felém, hatalmas sebességgel. Rohamomat meg kellett szakítanom, ha nem akartam, hogy kilyukasszon az egyik lövedék. Oldalra ugrottam, és elbújtam az egyik szikla mögé.
~ Homok mi? Szóval tudja manipulálni a homokot. Na ez picit megnehezíti a helyzetet. ~ Gondolataimat a talpaim alatt meginduló talaj szakította félbe. Alattam töménytelen mennyiségű homok jelent meg, amely elkezdett magába szippantani. A lábaim süllyedtek, és minél inkább próbáltam kirántani, annál mélyebbre süllyedtem.
Inazumába vezettem a chakrámat, majd jó mélyen a mellettem lévő sziklába szúrtam kardomat. A sziklába szúrt fegyver elég stabilnak kapaszkodónak bizonyult, aminek segítségével már ki tudtam húzni magamat a homok csapdából.
~ Mégsem lesz ez olyan egyszerű, mint reméltem! ~ Jegyeztem meg magamnak, s elmém fogaskerekei hangos kattogással kezdtek ismét tervek készítésébe. ~ Folyamatos mozgásban kell maradnom, és nem tudhatja, hogy hol vagyok, mert lényegében bármikor elnyelhet! Szükségem lesz valami elterelésre! ~
Gyorsan létrehoztam két klónt, az egyik balra indult, a másik pedig a sziklára fellépve, s onnan elrugaszkodva indult meg ellenfelem irányába. Én jobbra vettem az irányt, és a tökéletes ellentétét mutattam a baloldali klónomnak. A Sunagakurei férfi először a rá magasból támadó klónt vette célba egy homok lövedékkel, amely hangos puffanással eltűnt a támadást követően. Ez nekem elég időt adott ahhoz, hogy mellé érhessek én is, valamint a másik klónom. A lehető leggyorsabban kellett harcképtelenné tennem a fickót, így katanámmal egy gyors vágást indítottam a lába irányába. Mielőtt azonban ezt véghezvihettem volna, egy hatalmas, homokból álló kéz emelkedett ki előttem a talajban, s tört felém, ugyanez a másik oldalon is. Nem volt időm kitérni, így az elkapott a mellkasomat átfogva, és csak nyomott hátrafele, mindeközben pedig hallottam a második klónom eltűnését jelző puffanást is. Egyenesen egy fa irányába tolt, aminek neki is csapódtam, majd az hangos reccsenéssel szétzúzódott, én pedig egy hangos nyögés kíséretében vért köptem fel. A hatalmas, szilárd homokkéz végül neki passzírozott a falnak. A szorítás egyre erősebb volt, a mellkasomon lévő nyomás kiszorította a levegőt a tüdőmből. Apró vércsík jelent meg a szám szélén, de még közel sem fogytam ki a szuflából. Nyernem kellett!
A kezeim szabadon voltak, a kéz a mellkasomat szorította. Inazuma kifordult a kezemből, majd elmutogattam a kézjeleket, s a tüdőmben lévő maradék kis levegőt Katon chakrával vegyítettem. A számból előtörő lángok, a Karyuudan elég messzire elért, így ellenfelemnek ki kellett térnie, s meg kellett szakítani a koncentrációt. A homokkéz elernyedt, majd szétesett. Gyorsan felvettem a földről Inazumát, majd a technikámtól kormos talajon sebes léptekkel közelítettem a Sunagakureihez. Fegyverem pengéje felizzott a Katon chakrától. Alig pár lépés választott el homokkal operáló ellenfelemtől. Újabb kéz jelent meg előttem, de most még időben perdültem oldalra, majd megvetettem a lábamat, és egy nagy rugaszkodással kerültem olyan közel hozzá, hogy a felülről érkező vágással megvágjam vállát, s remélhetőleg pontot tegyek harcunk végére.
Ez azonban nem sikerült. Egy egyszerű oldalra lépéssel tért ki tőlem balra. Amint földet értem, jobbra pördülve próbáltam újra megvágni, de elhajolt a kard elől.
~ Az elején nagyon feszült, volt, de most egyre magabiztosabb kezd lenni! Én nem szeretném ezt a harcot, de végleg fel kell számolnom ezt a nevetséges shinobi arénás dolgot! ~
Miután elhajolt a kardom elől újból támadni akartam, de a homok felkúszott jobb lábamra, s nem eresztett. Pengémet kinyújtva próbáltam megtámadni a Sunagakureit, de nem értem el, éppen csak egy hajszálon múlott. Ott állt előttem, mellkasa irányába szegeződő pengém végétől mindössze egy hajszálra, eközben pedig a homok egyre feljebb csúszott testemen, s szorítása egyre kínzóbbá vált. Bocsánatkérő pillantást vetett rám, s megszólalt: - Meg kell nyernem ezt az egészet, ha tovább akarok élni… még úgyis, hogy mostantól itt kell harcolnom. Meg kell… meg kell, hogy öljelek!
A most már derekamig elérő homok ami körbevett, egyre jobban és jobban szorított. Éreztem, hogy pillanatokon belül porrá zúzza a csontjaimat, és akkor talán soha többé nem tudok majd járni.
- Nekem is nyernem kell, hogy véget vethessek ennek az egésznek.
Az Inazumát körbevevő chakrapengét megnövesztettem, amelynek a vége így egyenesen beleszúródott a férfi mellkasába. Szemei kidülledtek, arcizmai összerándultak. Köhögésbe kezdett, s töménytelen vért köpött fel, amely beterítette fegyveremet, s a kezemet is. Éreztem, ahogy a homok szorítása enyhül, majd szépen lassan lepereg rólam. Ellenfelem trédre roskadt, majd eldőlt. Én pedig csak álltam ott, jéggé dermedve.
~ Megöltem… Egyszerűen csak megöltem! Egy ártatlan, kétségbeesett ember volt, akit elfogtak, idehoztak, s kényszerítették, hogy harcoljon! Én pedig csak leszúrtam! Miféle szörnyeteg vagyok?! Amikor éreztem, hogy bajom lesz, gondolkodás nélkül öltem meg… Nem tehettem mást… Vagy ezzel csak áltatom magam? Már hogyne tehettem volna mást?! DE EGYSZERŰEN CSAK MEGÖLTEM ŐT!!! ~
Őrülten tombolt a nézősereg. Azon az oldalon, ahonnan az elején indultam, egy hájas, drága ruhákat viselő ember ordítozott, hogy megértem a pénzemet. Senichi Úr? A másik oldalról pedig Tatsuo-dono hangos káromkodása, hogy micsoda kidobott pénz volt a Sunagakurei. Úgy kezeltek minket shinobikat, mintha csak valami eldobható használati tárgyak lennénk. Olyan keserűség és gyűlölet lett úrrá rajtam, amilyet csak nagyon régen tapasztaltam. Megölöm őket. Megölöm mindet, egytől egyig! Lángoló tekintetemmel körbetekintettem a fölöttem tomboló tömegen. Szinte ölni tudtam volna a tekintetemmel. Nem… nem szabad meggondolatlanul cselekednem. A felső körökbe kell jutnom, és ennek az egésznek a fejét levágnom!
A két rácsos kapu felnyílt, s én megindultam kifelé az Arénából. Erősen szorítottam Inazuma markolatát. A kardomét, amellyel most először vettem el más ember életét, és az egy ártatlan ember volt.
Órákat töltöttem el egy sötét cellában, amikor annak felnyílt az ajtaja, és újra küzdelembe hívtak. Sikerült visszanyernem erőmet, s elmémet is lecsillapítottam valamennyire, de a gyűlölet, és a düh továbbra is izzott bennem. Lassú léptekkel haladtam előre, egy sor cella előtt elhaladva, majd elértük a már ismert rácsot. Szembe pillantottam, ott pedig vérszomjasan nekifeszült a rácsnak a már korábban látott, hihetetlen erejű férfi. A nyakára húzott vércsíkról, amely mostanra teljesen megszáradt, eszembe jutott a férfi, akit kíméletlenül döngölt a földbe. Ha valakit, hát ezt a manust élvezettel fogom kicsinálni. Ismét következett a felkonferálás, de valami furcsa volt. Ezen a meccsen már Tatsuo-dono képviseletében vettem részt. Ilyen gyorsan eladtak volna? Ezek szerint nőtt az érdeklődés irántam… Ami pedig a másikat illeti, kiderült, hogy ő az Aréna bajnoka, és nem más a tulajdonosa, mint Renzo… Hallottam már korábban ezt a nevet. A raktárnál! Akkor nincs más tennivaló, mint legyőzni ezt a fickót is, és talán közel férkőzhetek Renzohoz!
A rácsok kinyíltak, mi pedig beléptünk a küzdőtérre. Most jobban szemügyre tudtam venni a nagydarab csávót. Rövid, barna haja, és egyszerű öltözete volt, ujjatlan pólója és rövid nadrágja szabad mozgást nyújtott neki, így könnyedén mozoghatott a harcban. Nálam körülbelül másfél fejjel magasabb, az izmok pedig szinte dagadtak rajta, de az kizárt, hogy ez elég legyen ahhoz, hogy olyan erővel üthessen, hogy még a földet is felszakítja. Valami más lesz a háttérben.
A hátán pedig… egy egyszerű, de mégis hatalmas dárda… Eszembe jutott a raktárban talált, szerencsétlen Daiki holtteste, s a mellkasán tátongó, jókora lyuk… Ő tette!
Ellenfelem nem tétlenkedett sokat, hangos dobbanások kísérték egyre szaporább lépéseit, ahogy sétából futásba, majd abból rohanásba kezdett. Amikor a fele távolságra ért tőlem, már olyan lendületet vett, hogy szinte megállíthatatlannak tűnt. Elmutogattam a kézjeleket, vettem egy mély levegőt, amelyet aztán a tüdőmben vegyítettem a Katon chakrámmal, s az egészet kiengedve egy hatalmas, sárkányra emlékeztető tűzcsóvát indítottam ellenfelem irányába. Nem úgy tűnt, mintha ki akarna térni, de nem is láttam, hogy mi történik az előretörő tűztől. Folyamatosan támadtam, a technika megszakítása nélkül, majd egyik pillanatról a másikra előle, a lángtengerből előtűnt, a Manzo néven bejelentett férfi. Két kezét maga előtt keresztbe téve védte arcát a tűztől, majd amikor a közvetlen közelembe ért, mindkét karját meglendítette, és olyan erővel talált el, hogy métereket repültem hátra. Próbáltam feltápászkodni a földről, homályosan láttam csak, s közben a világ forgott velem. Nehezen sikerült feltérdelnem, és a világ is kezdett kitisztulni, ugyan még nem teljesen. Egy valamit azonban tisztán láttam. Manzo lassan lépdelt felém, karja vörös az égési sérüléstől, ruhája füstölög, de látszólag fittyet hányt rá. Odaért mellém, kezét a magasba emelte, és lesújtani készült rám, akárcsak az előző ellenfelére. Gyorsan, nem is nézve merre, elugrottam, még pont azelőtt, hogy a karja lecsapott volna rám. A talaj felszakadt, kisebb-nagyobb sziklák repültek minden irányba. Ismét a földön voltam, ugyanis nem sikerült talpra érkeznem, viszont elmém már kitisztult, most már gyorsan talpra tudtam állni. Szemtől szemben álltunk, rajta semmi jele a fáradtságnak, csak a vérszomjas tekintetével néz rám.
~ Nos, ő nagy, erős, és ha felgyorsul szinte lehetetlen megállítani. Nekem az ügyességemre kell hagyatkoznom, ha felül akarok kerekedni rajta. Meg tudom csinálni! ~
Ismét elkezdte gyorsan szedni a lábát, és felvette a megállíthatatlan rohanó tempóját. Egy nagy ugrással felugrottam a mögöttem lévő falra, azon megálltam a chakrámmal, majd koncentrálni kezdtem. Körülöttem feltűntek a szimbólumok, amelyek a földtől elszakadva felvették a lánc formát, majd megindultak a rohamozó ellenfelem irányába. Egy pillanat alatt szorosan körbetekerték, de ekkor még nem tudtam megállítani, csak lassítani a támadást. Egy láncot gyorsan a lábai köré is tekertem, s abban ő elakadt és térdre hullott.
Nagyokat szuszogva próbált kitörni a szorításból, nekem pedig a teljes koncentrációmat be kellett vetnem, hogy fogságban tartsam. Pedig ezzel a technikával medvéket, és különböző Ninjuukat is le lehet fogni!
Éreztem, hogy már nem bírom sokáig tartani, így felhagytam a koncentrációval, Inazumát a kezembe vettem, chakrát vezettem bele. Katanám markolatát jobb kezemmel jó erősen fogtam, bal tenyeremet pedig a markolat aljára helyeztem, és a fegyvert a szívem elé emeltem. Lábizmaimat befeszítettem, és mint a torpedó lőttem ki, a láncaimat éppen széttörő Manzo irányába, kardomat stabilan előre szegezve. Nyílként szeltem át a levegőt, s az egyetlen dolog, amit láttam az Manzo döbbent arckifejezése volt. Megpróbált odább lépni jobbra egy fordulással, és ha ezt kicsivel előbb teszi, teljesen ki is tud térni. Ez, azonban most csak arra volt elegendő, hogy fegyverem nem egyenesen a szívét döfte át, hanem a vállát. Arca kissé eltorzult a fájdalomtól, jó volt látni, hogy ő is ember, érez fájdalmat. A tűzön való áttörés nem erről tanúskodott.
A lendület, amivel érkeztem elegendő volt ahhoz, hogy leterítsem az óriást a lábáról. Rázuhantam, majd én a lendületet kihasználva tovább is gurultam, Inazumát kihúzva vállából. Amint talpra álltam le is akartam súlytani egy végső csapással, de… haboztam. Nem tudom, hogy miért. Azaz de. Ilyen vagyok. Miért vagyok ilyen? Miért vagyok képtelen elvenni más emberek életét? Shinobi vagyok, nem ez lenne a dolgom. Legalább az olyanokét elvehetném, akik rászolgálnak… De ezt sem az én tisztem eldönteni! Ki érdemli meg az életet, s ki a halált? Aki már elvette valakiét, megérdemli, hogy az övét is elvegyék? Nem sújthatok le rá… Nem… Főképp nem az után, hogy ma kiontottam egy ártatlan életét… Végül is képes vagyok elvenni emberi életet, ez ma bebizonyosodott. De nem úgy, ahogy szerettem volna. Változnom kell. Ha valóban nagy shinobi akarok lenni, nem hagyhatok minden ellenséget, rossz embert életben.
A pillanat töredéke alatt lezajló gondolatmenetemet, habozásomat ellenfelem azonnal kihasználta. Felnyúlt, mindkét lábamat megragadta, s megrántotta. A hirtelen jött támadás ellen nem tudtam mit tenni, hátraestem, és a fejemet ismét bevertem. Az esésem alatt Manzo térdelőtámaszba emelkedett, ezt követően pedig már kezdte felemelni a karját, hogy majd lesújtson rám. Hát ő aztán nem habozott, az én hasamat is úgy akarta miszlikbe robbantani az ütésével, mint az előző ellenfelét. Na meg a rohadt anyádat! Tudod ki fog az életben hagyásodon gondolkodni! Most már igazán dühös vagyok!!!
Míg ő a karját a magasba emelte, én villámgyors kézjeleket alkottam, s tüdőmben ismét vegyítettem a levegővel a chakrámat. Eddigi legerősebb technikámat, a Katon: Karyuu Endant fújtam a képébe. Manzo hátratántorodott, a lángok testéről még hozzám is visszacsapódtak, megperzselve kissé ruhámat és izzadtságot fakasztva homlokomon.
Amikor abbahagytam a láng fújását, egyúttal megpillantottam az előttem, földön fekvő Manzot. Ezúttal nem egyszerűen vöröslöttek a kezei. Szénné égtek. Az égett emberi hús hányingerkeltő szaga megcsapta az orromat. Inazumát botként használva föltápászkodtam a földről, és ellenfelem teste mellé sétáltam. Még mindig lélegzett, nagyon gyengén, de lélegzett. Eljött az ideje, hogy meghozzak egy döntést. Hihetetlen mértékű sérülést szenvedett el, valószínűleg sosem épülne fel teljesen. Meghoztam a döntésemet. Már korábban is meghoztam. Változnom kell, ez egy kegyetlen világ.
Kardomat az égbe emeltem, és lesújtottam. Egyenesen a szívébe, s ekkor Manzo egy utolsó sóhajjal kilehelte a lelkét, én pedig bosszút álltam Daikiért.
Ismét eljutott tudatomig a tömeg őrült, vérszomjas tombolása. A szűnni nem akaró hangzavar, egy újabb kiontott életért. A kapuk kinyíltak, bejött a „takarító brigád”, én pedig kisétáltam arról amerről jöttem.
Ismét órák teltek el a sötét cellában, ezúttal viszont kaptam egy kis vizet, hogy csillapíthassam szűnni nem akaró szomjamat. Egyszer csak két őr jelent meg az ajtóban, majd jó erősen megragadták mindkét karomat, és elkezdtek cipelni. Ezúttal azonban az arénára vezető folyosó felénél jobbra kanyarodtunk, és egy hosszú lépcsősoron felgyalogoltunk. Itt egy vastag, vasajtó zárta le az utat, amely elzárta az utat azok előtt, akik esetleg kijutottak a cellából, és szökni akartak. Amikor kiléptünk egy viszonylag széles folyosóra, balról meghallottam a tömeget. Arra van az Aréna, és most is biztosan egy harc folyik, nehogy unatkozzanak…
Újabb ajtó, újabb lépcsősor. Amikor felértünk erre a szintre, látszott, hogy ez már jóval kulturáltabb, ide bizonyára csak az „elit” rétegek kerülnek fel. Bizonyára meg akar venni új „tulajdonosomtól” Elsétáltunk egy nagy, kétszárnyú faajtóhoz. Az őrök elvették minden fegyveremet, holmimat, majd az egyikük bekísért, a másik pedig az ajtó előtt maradt. Amikor kinyílt az ajtó, elém tárult a hatalmas iroda, szemben egy tölgyfa íróasztallal. Ilyen jól megy a sora egy elfogott embereket harcolni kényszerítő banda főnökének? Ezt nem árt megjegyezni!
Az íróasztal mögött egy teljesen átlagos kinézetű férfi ült, csak… csak szörnyen sunyi képe volt. A hideg rázott ki tőle. Ekkor szembe jutott a mellkasán lyukkal fekvő, Daiki teljesen elfehéredett, jéghideg teste, Sunagakurei ellenfelem kitágult szemei, amikor rájött, hogy itt a vég, és az én hoztam rá, valamint… Manzo…
A düh görcsbe rándította a kezemet. Ez a férfi felelős mindenért. Ki tudja, hogy hány életet, hány családot tett tönkre? És megint itt a kérdés… Jogomban áll nekem ítéletet hozni felette, és végrehajtani azt? A válasz: nem érdekel! Ha van jogom hozzá, ha nincs, ez a férfi a saját vérébe fog belefulladni!
Pillanatok alatt felmértem a terepet. – Tatsuo-dono pillanatokon belül megérkezhet, és megbeszélem vele az adásvétel feltételeit – tért azonnal a tárgyra. – De előtte mindenképpen szemügyre akartam venni én magam is az árut. – Egyáltalán nem figyeltem a mondanivalójára, kizárólag a lehetőségeket kerestem. A tág teremben kizárólag az íróasztal, valamint a falhoz teljesen odasimuló könyvespolcok vannak. Az íróasztalon, iratok, egy lámpa… és egy papírvágó kés!
Kitörtem a tőlem balra álló őr kezeinek szorításából majd balra perdülve adtam neki egy jobbost. Az őr kifeküdt, de Renzo kiáltott egyet, erre azonnal berontott a másik is. Én azonban számítottam rá, és a Konoha: Goho Rairakuval több rúgást is mértem a fejére, amelytől azonnal kifeküdt.
Renzo rémült arckifejezése kis elégedettséggel töltött el, miközben lassú, kimért lépésekkel közelítettem az íróasztala felé. Hátát székének háttámlájához passzírozta, a lehető legtávolabb akart kerülni tőlem, de nem mehetett sehová sem.
Az asztalról felemeltem a papírvágó kést, majd Renzohoz léptem és egy precíz mozdulattal elvágtam a torkát. Elvégre elhatároztam, hogy a saját vérében fog megfulladni, és én mindig ragaszkodom az elhatározásaimhoz. Mindkét kezével odakapott a sebhez, de a vér kipatagzott ujjai között, nem tudta visszatartani a vörös folyadékot.
Miután Renzo kilehelte életét, óvatosan kiléptem az irodából, felmarkoltam a holmimat és visszaindultam az alagsorba. Minden kíváncsi tekintetet kerülve le is jutottam a cellákig, majd egy a székén ülő őr mögé osontam, és egy határozott ütést mérve a tarkójára elkábítottam. A kulcscsomót leakasztottam az övéről, majd minden cellát kinyitottam, felszabadítva a rabokat. Együttes erővel törtünk ki az épületből, alig néhány őrön kellett átverekednünk magunkat. Amikor végre kiértünk a zavargással teli épületből, ötletem sem volt, hogy merre lehetünk, de szerencsére a felszabadítottak közül volt helyi shinobi, aki felismerte a környéket, és mindenkinek útba igazítást tudott adni. Az épületet körbevettük, és se az őröket, sem pedig a nézőket nem engedtük át, mialatt valaki elment, és erősítést hozott egy Takigakurei csapat képében. Mindenkit elfogtak, majd elszállították őket. Én azonban nem voltam elégedett. Nem sikerült elvégeznem, a küldetésemet, Daiki halott, és én olyat tettem, amit sosem gondoltam volna, hogy megteszek… Megöltem egy ártatlant, majd felindultságból valakit hidegvérrel, gondolkodás nélkül… pusztán a düh irányította a cselekedeteimet. Nem hittem, hogy ilyenre valaha is képes leszek, de megtettem…
Visszaérkeztem, Konohába, és leadtam a jelentést a sikertelen küldetésről, majd felkerestem Daiki nagyapját, és személyesen mondtam el neki a rossz hírt. Sosem fogom elfelejteni azt az összetört tekintetet, amely a fiú halálának hírére ült ki az arcára…

//Az élményben próbáltam kicsit árnyaltabbá tenni a karaktert, hogy látsszon, Jaken is tud dühbe gurulni, és van egyfajta sötétebb oldala is. Egyébként elnézést az elsietett lezárásért, de hónap vége van, és ma már nincs több időm írni ^^"//

Hatake Kakashi Hétf. Május 01 2017, 16:36

Egenn. Tizenhét évesen már bőven illik szembesülni a shinobi világ igazi, nyers oldalaival. A karakter korához képest elég egyenesen fogja fel a dolgokat, remélem idővel mélyebb szinten is megtudja tapasztalni a vele való történéseket. Az írásban nem találtam egy helyesírási hibát se, ami dicséretre méltó(vagy engem kell leszidni mert nem figyeltem eléggé). Tetteidnek remélem lesznek következményei, de ne feledd:

Ki megszegi a szabályokat az szemét, de ki társait hagyja cserben az rosszabb a szemétnél.

+7 Ch és +1 Tjp üti a dühtől fortyogó kobakod.

**Akihiro Jaken** Szomb. Aug. 26 2017, 22:27

Újabb nap virrasztott Konohára. A madarak csiviteléssel köszöntötték az új reggelt, a civilek munkához láttak, a falut működtető apró fogaskerekek működésbe léptek.
Én magam ébredés után megmosakodtam, összepakoltam a holmimat, hogy evés után elmenjek edzeni, majd nekiültem reggelizni. Az isteni omlettemet szakította félbe nagybátyám berontása a konyhába, egy tekerccsel a kezében.
- Fontos küldetésem van a számodra!
- Olyan, mint a legutóbbi? – néztem összeszűkölt szemekkel nagybátyámra.
- Ezúttal tényleg nagyon fontos dologról van szó – tekintett vissza rám komolyan – Információkat szereztek meg a frontra küldött ellátmány útvonaláról. Egy bűnszervezet szerezte meg az információkat, most pedig jó summáért akarják eladni azt a Víz Szövetségének. Azonnal indulnod kell! – mondta, letette a tekercset az asztalra és kirohant.
Azonnal felálltam a reggeli mellől, s kezembe vettem a tekercset. Minden részletezve, leírva ahogy Kenji mondta.
~ Hát eljött ez a nap is. Végre, olyan küldetést kapok, amellyel igazán hasznára lehetek a falunak. A Tűz Szövetségének! Végre eljött ez a nap! A megbecsülésem napja! Azonnal indulnom kell, nem hagyhatom cserben Konohát… A Hokagét! ~
Azonnal a kapuhoz siettem, milliónyi gondolat kavargásával a fejemben. Pár perc alatt ott is voltam, s szememmel elkezdtem pásztázni a környéket, hogy ráakadjak a társamra a küldetésben, de egyelőre sehol sem találtam. Egyszer csak valaki megkocogtatta a vállamat. Egyből oda fordultam, majd elakadt a lélegzetem. Az eddigi leggyönyörűbb lány, akit csak életemben láttam tekintett rám csillogó, gesztenye szemeivel, hosszú barna fürtjei alól, amelyet valamelyest megtartott a fénylő fejpánt.
- Te vagy Akihiro Jaken, nincs igazam?
- Én… őőő… izé… őőő ~ Na szedd már össze magad Jaken! ~ Igen, én volnék – feleltem kissé összeszedettebben.
- Remek, azonnal induljunk – vált komollyá arckifejezése - Út közben megbeszéljük a részleteket, most nem késlekedhetünk egy percet sem! – mondta, majd gyors léptekkel áthaladt Konoha monumentális kapuja alatt. Egy pillanatig csak bambán bámultam, amint gyönyörű alakjával, szinte száll a föld felett. Nagyjából egy évvel lehetett idősebb nálam a kunoichi. Kicsit megráztam a fejemet, majd utána indultam. ~ Most nincs idő ilyenekkel foglalkozni Jaken! A falu számít arra, hogy elvégzem ezt a fontos feladatot! ~
- Szabad kérdeznem, hogy téged hogy hívnak? – értem utol a chuunin mellényt viselő lányt.
- Hamako Nora – felelte ridegen. ~ Hmm… Azt hiszem én nem tetszem annyira neki. ~
- Mondd, csak, pontosan hová is kell mennünk, hogy visszaszerezzük az ellopott információkat?
- Egy Genkei Kohaku nevű férfi Instant Ramen gyáráig követte a támadókat az egy szem túlélő. Elmondása szerint még mindig ott kell, hogy legyen az információ. Mi pedig azért sietünk ennyire, hogy ne adhassák az ellenség kezére. Úgyhogy szedd a lábad! – kiáltotta, majd nagyobb fokozatra kapcsolt.
Magam sem tudom miért, de elbűvölt ez a lány.

Egy nappal később meg is érkeztünk a gyár közelébe. Az erdős részen keresztül, a fák sűrűjében az egyik legközelebbi fához lopództunk, majd annak a tetejére mászva körülkémleltünk. Egy hatalmas fal vette körbe az üzemet, őrtornyokkal tűzdelve, mindenfelé őrökkel. Inkább volt ez erődítmény, mintsem Ramen gyár. De most komolyan… Hogy az istenbe nem találta még ki senki sem, hogy valami nem stimmel ezzel az üzemmel?!
- Maradj itt, idővel jönni fogok – fordult felém Nora – Elmegyek a közeli faluba, s minden információt összeszedek, amit csak tudok.
- Megyek én is! – vágtam rá egyből.
- Fenéket jössz, valakinek szemmel kell tartania a helyet! Maradsz. Ez parancs! – mondta miközben rábökött a mellényére egy félmosollyal körítve – A feledtesed vagyok, ne feledd!
- Chuunin és egyből hogy fennhordja az orrát… - dünnyögtem az orrom alá.
- Jounin vagyok…
- És milyen jó a hallása is…

Így tehát vártam. Nem volt a legizgalmasabb meló egy faágon ücsörögni, egy Ramen gyárt figyelve. Három. Órán. Keresztül. El is aludtam volna, ha nem gyötört volna annyira az éhség. Elfelejtettem kaját hozni magammal a nagy izgalomban, plusz a tudat sem segített, hogy pár méterre tőlem tonnaszámra gyártják az Instant Rameneket. Már ha van egyáltalán Ramen gyártó része ennek az alvilági létesítménynek. De végül is kell, hogy legyen. Találkoztam már a márkával a közértben!

A végtelenségnek tűnő három óra után Nora visszatért.
- Nos, milyen információt szereztél? – szegeztem ennek a földre szállt – de meglehetősen rideg – angyalnak a kérdést.
- Szereztem egy tervrajzot – terített ki a meglehetősen széles faágra egy kék lapot, rajta rengeteg fehérrel megrajzolt vonallal és hozzáfűzéssel – De nem csak ezt szereztem meg. Lényegében minden ponton őrök vannak, így a falon keresztül észrevétlenül bejutni lehetetlen. A frontális támadáshoz ketten nem vagyunk elegen, az erősítés ami pedig elfogná a bent lévő bűnözőket lehet, hogy azután ér csak ide, hogy az összes információ az ellenség kezére jutna. Így tehát maradt a lopakodás, amihez a megfelelő bejutási pont itt van – bökött rá a tervrajz szélére – a csatornán keresztül. A tekercs, amely a kiszivárgott információkat tartalmazza a létesítmény közepén lévő főépület pincéjében van, egy széfben. A széfen lehetetlenség áttörni, ezért mindenképpen meg kell szereznünk a hozzá tartozó kódot. Ez a kód minden bizonnyal Genkei Kohaku irodájában megszerezhető, a főépület legtetején lévő irodában. Arról pontos információim nincsenek, hogy a kódot hol találhatod meg az irodán belül. Nos, mehetünk a csatornához?
- Csak előbb árulj el nekem valamit… Mégis hogy a fenébe szereztél te ennyi információt?
- Uhh – sóhajtott nagyot – Hosszú történet, majd máskor elmesélem.

Óvatosan, a kiváncsi szemek elől takarásban a közeli folyóhoz értünk, ahol a szennyvíz kiömlőre leltünk. Egy nagy rács zárta le a csatornát, de ezt Inazumával könnyedén átvágtam.
- Csak a hölgyek után – tettem egy íves mozdulatot a karommal Nora és a bejárat között, egy sunyi tekintettel körítve.
- Remélem nem gondoltad, hogy én bemegyek oda. Pontosan ahogy mondtad… én egy hölgy vagyok! Be nem mászok abba a mocsokba. Na eredj! – mutatott határozottan a sötétségbe, miközben jobbjával átnyújtott egy headsetet – Ezen keresztül fogok kommunikálni veled. Mivel szenzor vagyok, és nálam van az épület tervrajza mindig tudni fogom hogy hol vagy te, illetve az őrök – zárta le mondandóját, majd indult volna vissza a megfigyelő fánkra, de még egy pillanatra visszatartottam.
- Vigyázz erre kérlek – vettem le nagy becsben tartott fekete kabátomat – Odabent tiszta redva lenne.

Miután Nora elindult az ő helyére, én magam egyre mélyebbre hatoltam a sötétségben. Émelyítő bűz uralkodott a csatornában, a csizmám cuppogása abban az undorító takonyban pedig kiállhatatlan volt. Idővel elértem egy létrához, fentről pedig enyhe fény szűrődött le. Kérdően álltam pár pillanatig a létre előtt, hogy jó helyen állok e, majd meghallottam Nora mézédes hangját a headseten keresztül: - Jó helyen jársz, menj fel!
Elkezdtem felmászni a létrán, amikor pedig a tetejére értem óvatosan felemeltem a fedőt és körül néztem. Egy fürdőbe érkeztem. Jól láthatóan senki sem volt a fehér csempével kikövezett mellékhelyiségben, így felhúztam magamat. Bejutottam.
- Most még nem a megfelelő épületben vagy, úgyhogy át kell hogy navigáljalak a főépületbe – csendült fel ismét Nora hangja a fülesben – Kövesd az utasításaimat. Menj ki a fürdőszobából, majd fordulj jobbra a folyosón. Egyelőre nincs a közelben senki, így nyugodtan haladhatsz. Négy méter után fordulj balra. Remek. Ezen a termen keresztülhaladva már kijutsz ebből az épületből, majd egyből a szemközti ajtón, nagyjából tizenöt méterrel odébb bejutsz a főépületbe. Állj meg az ajtónál, vannak odakint olyanok, akik megláthatnak. Még várj… Még várj… Most! Rendben, senki sem kezdett hirtelen mozogni, úgyhogy azt hiszem nem vettek észre… A következő termen áthaladva bejutsz az épület szívébe, azonban itt tartózkodnak személyek, egészen pontosan kettő. Valahogy át kell jutnod rajtuk, találj ki valamit!

~ Na lássuk csak, miként juthatok itt keresztül ~ tekintettem körbe a teremben, bármi hasznosat keresve. Tárgyat ugyan nem találtam, de fel véltem fedezni, hogy a két termet nem választja el teljesen a fal, ugyanis a válaszfal tetején szellőző ablak van hagyva. Óvatosan felkapaszkodtam, majd átkukucskáltam. ~ Ekkora mázlim nem lehet ~ pillantottam le a két, egymás mellett szunyáló fickóra. És volt ekkora szerencsém. Lemásztam a falról, majd óvatosan kinyitottam az ajtót, s halk léptekkel átsurrantam.
- Átjutottam – suttogtam Norának – Most merre?
- Balra ha elfordulsz, akkor bejutsz a konyhába. Ott több ember is sürgölődik, de ha sikerül eljutnod az étellifthez, akkor ott egyenesen Kohaku irodájába jutsz.
- Értettem – jeleztem a jouninnak, s egyből megindultam.
~ A konyhában csak nincsenek őrök, nem igaz? Szakácsok és kukták, csak erre számítok. Remélhetőleg megint szerencsém lesz! ~ gondoltam, majd miután levettem a fejpántomatz nemes egyszerűséggel benyitottam. Sietős léptekkel elhaladtam néhány értetlen szem előtt, akik távozásom után folytatták munkájukat – miközben hallgattam Nora „Te megőrültél” kiáltását –, míg végül el nem értem az ételliftet. Gyorsan körbekémleltem, majd felnyitottam a kis ajtót és bemásztam. Óvatosan haladtam fölfelé, majd elértem a lift tetejét. A liftakna elég széles volt, így a legfelső szinten el tudtam mászni a doboz mellett, végül pedig felértem a szerkezethez, amely működtette az egészet. Ott kimásztam oldalra, majd a rozoga faszerkezeten kúszva leszereltem egy rácsot, s átmásztam Kohaku irodájába. Egészen pontosan a hatszög alakú iroda tetején kötöttem ki, egy aprócska erkélyen, így föntről jól láttam mindent, köztük az íróasztalánál ülő Kohakut.
- Valaki más is ott van az irodában, pont alattad – tájékoztatott kicsit megkésve Nora.
- Igen, látom én is – válaszoltam halkan.
- Csak halkan, a bejárat túloldalán áll két őr!
Azonnal cselekvésre szántam magamat. A rengeteg kacat között, ami ott volt az erkélyen velem, előhúztam egy kötelet, majd a derekamra kötöttem. A kötelet beakasztottam egy stabil pontra, majd elkezdtem leereszteni magamat. Miközben egyik kezemmel folyamatosan lejjebb engedtem magamat, a másikkal előhúztam egy kunait. Mikor már pontosan Kohaku feje felé értem megszólaltam.
- Helló!
Ekkor az ’’üzletember” hátrafordult, szemei elkerekedtek, én pedig jól arcba vágtam a kunai végén található gombbal, amitől azonnal ki lett ütve. Leoldottam magamat a kötélről, majd azonnal kutakodni kezdtem. Mindenek előtt Kohakut kutattam át, de nála nem találtam semmit, ami a kód lehetett volna, így őt odébb löktem az íróasztaltól. Hosszas kutakodás – fiókok kirámolása, végül pedig a keresés a szobára való kiterjesztése – után továbbra sem találtam semmit. Minden lehetséges helyet megnéztem… vagy mégsem?
Megakadt a szemem egy meglehetősen érdekes képen Kohaku íróasztalán – egy talicska pénzen feküdt, egy szál alsógatyában élvezkedve. Megfogtam a képet, s kipattintottam a keretéből. Bingo!

A kód rajta volt a kép hátulján, így tovább állhattam, miután még egyet bevertem Kohakunak, nehogy idő előtt felébredjen. A képet zsebre vágtam, visszamásztam a kötélen és távoztam amerről jöttem. Most már sietnem kellett, elvégre ha nem is találják meg Kohakut egy ideig, ő előbb vagy útóbb, de fel fog ébredni, és akkor jó nagy ricsaj lesz a környéken!
Nora biztosított róla, hogy amikor az étellift aknájából kiszállok, egy kíváncsi szem sem fog rám szegeződni, így ismét a konyhában találtam magamat. Onnan kisunnyogva ismét Nora kezei közt voltam, az ő útmutatását követtem.
- A következő ajtónál fordulj balra amikor jelt adok. Mindjárt tovább halad az őőőőr... Most! Remek, kiértél egy újabb folyosóra! Innen egyenesen tovább, majd a negyedik ajtó jobbra... Gyorsan bújj el, valaki balról kimegy a folyosóra!
Pillanatok alatt mértem fel a lehetőségeimet, de a szűk folyosón semmi rejtek nem volt, így villám gyorsan chakrát koncentráltam a talpamba és tenyerembe, majd felkapaszkodtam a plafonra. Amennyire csak tudtam hozzá simultam a plafonhoz, s halgattam az alattam ráérősen koppanó léptek továbbhaladását.
- Szép mentés! De most már siess, mert kezdek kiogyni a szuflából, és akkor már nem foglak tudni informálni az őrök hollétéről!
~ Remek... Most már emiatt is sietnem kell... ~ A sötétebb helyeken meglapulva haladtam folyamatosan, amerre Nora navigált, míg végül el nem jutottam egy hatalmas ajtóhoz, előtte egy őrrel. Akkora szerencsém már nem volt, hogy ő is aludjon, így sürgősen ki kellett találnom valamit. Számos ötlet eszembe jutott, például az őr elcsalása, de végül a legegyszerűbb és leggyorsabb megoldás mellett tettem le a voksomat. A sötétség takarásából gyorsan kitörve az őrhöz szökkentem, majd jó erősen orrba vágtam, amitől azonnal kifeküdt. Egy szép nagy kulc lifegett az oldalán – amely minden bizonnyal ezt a szép nagy ajtót nyitotta előttem -, azt leemeltem, majd a nagydarabb fickót behúztam a sötét sarokba. A kulcsot becsúsztattam az ajtóba, majd egy kattanás jelezte a zár nyílását. Felnyitottam az ajtót, óvatosan lementem a lépcsősoron, s megpillantottam a széfet.
- Lát... a... et... Ja..n? – szakadozott a headsetből Nora hangja.
~ Úgy látom itt lent nem működik a legmegfelelőbben ez a cucc. ~

Odaléptem a széfhez, majd a hét darab tárcsánál beállítottam a megfelelő számokat, s felnyitottam a hatalmas vasajtót. Egyből megpillantottam a tekercset, amely ott állt a széf közepén egy állványon. Körbe pedig halomban állt a pénz a szekrényeken. Vetettem a szekrényekre polcolt pénzhalomra egy vágyakozó pillantást, s sóhajtottam egy nagyot. Végül megragadtam küldetésem tárgyát, s azonnal kisiettem a helységből, és felmentem a lépcsőn.
- Hallasz Nora? – kérdeztem amikor felértem.
- Igen, most már hallak rendesen – jöt a válasz – Megvan a tekercs?
- Meg – feleltem büszkén – Most pedig juttass ki innen!
- Rajta vagyok!
És valóban rajta volt. Gond nélkül kinavigált az épületből, át oda ahonnan jöttem, s addig koncentrálta tovább a chakráját, s használta szenzorképességeit – bármennyire is fáradt volt már -, míg végül teljesen biztonságban nem voltam.

Visszasiettem a megfigyelő pozicióhoz, s mire odértem már hallatszódott a rengeteg ideges kiáltozás az őröktől a gyárból.
- Azonnal mennünk kell – fordultam Norához, ő pedig egyetértően bólintott. Azonnal a következő faágra ugrottam, Nora pedig követett, de amint megérkezett mellém a lába összecsuklott és elkezdett lezuhanni. Azonnal ellöktem magam a faágról, majd elkaptam a Jounint a levegőben, s karjaimban vittem tovább. Nagyon ki volt merülve, mivel végig amíg bent voltam használta a szenzor képességeit, hogy én biztonságban legyek és ép bőrrel megússzam a küldetést. Meg persze örültem, mint majom a farkának, hogy a kezeim között tarthatom. Nagyjából fél órányi menet után megálltam, majd hagytam Norát, hogy talpra álljon.
- Nos... – porolta le magát zavartan – Köszönöm – mondta halkan és azonnal tovább indult, én pedig mentem utána.
A visszaút Konohába szinte szótlanul telt, mindketten zavarban voltunk. Mikor megérkeztünk a kapu alá, Nora állt volna is tovább.
- Itt felejtettél valamit – mondtam.
- Mit? – fordult felém kérdően, erre én átnyújtottam neki a tekercset – Ohh, hogy az, hát persze. Tudod... Egész jó csapat vagyunk – mondta halkan, majd csodával határos módon egy kedves mosoly ült ki az arcára, de pár pillanat alatt tovább is libbent a lány.

- Jó csapat vagyunk bizony – mondtam halkan, majd én is a magam dolgára indultam. Hazafelé aludni.

Terumi Mei Hétf. Aug. 28 2017, 15:32

Jó látni, hogy Jakennek van egy olyan oldala is, ahol csak ránéz egy lányra és elolvad, elvégre eddig mindig csak úgy láthattuk őt, aki félelmet nem ismerve tesz meg mindent a küldetés sikerességének érdekében. Very Happy

Nagyon jó történet volt, kár, hogy rövid - nem baj, hiszen a lényeg így is megmaradt. Konoha pedig biztosan hálás a tetteidért.

Jutalmad +7 chakra és +2 tjp.

És hogy minden napra legyen egy motivációs üzeneted: "Nincs lehetetlen. Ha valami lehetetlennek tűnik, akkor egyszerűen csak magyarázatot kell találni rá."

Ajánlott tartalom

Akihiro Jaken

Akihiro Jaken

Re: Akihiro Jaken

Re: Akihiro Jaken

Re: Akihiro Jaken

Re: Akihiro Jaken

Re: Akihiro Jaken

Re: Akihiro Jaken

Re: Akihiro Jaken

Re: Akihiro Jaken

Re: Akihiro Jaken

Re: Akihiro Jaken

Re: Akihiro Jaken

Re: Akihiro Jaken

Re: Akihiro Jaken

Re: Akihiro Jaken

Re: Akihiro Jaken