Akihiro Jaken

.

Seishun Furu Pawaa // A Fiatalság Teljes Erejének Tavasza
 
Ez egy káprázatos rúgáskombináció! Először a magasba rúgjuk az ellenfelet ám még mielőtt az leszálló ágba kerülne fölötte termünk, és a talaj felé rúgjuk hatalmas becsapódást idézünk elő ezzel.
Besorolás: B
Chakraszint: 180
 
Egy újabb átlagos nap. Felkelek egy jókis kiadós alvás után, lebaktatok az emeletről a földszintre, majd megmosakodom. Ezután az étkezőben megeszem a reggelim, a hátizsákomba berakok néhány gyümölcsöt, majd átvágok Konohán a kiképzőterek felé. Azonban ma úgy döntöttem, hogy letérek a szokásos utamról, és más helyet keresek az edzésre. Elindultam a legfrissebb levegőt kínáló környék irányába, azaz az erdő felé. A korai órák miatt még igen-igen csendes városon átsétálva tekintettem szét. Amerre csak néztem a még lezárt árusbódék sorakoztak, itt ott egy-egy korán kelő munkás sétálgatott.
 Végül elértem a falu határát, és beléptem az erdőbe. Még érződött a reggeli hűvösség, de nagyon kellemes volt. Elkezdtem futni egy keveset bemelegítés gyanánt a fák sűrűjében. Felvettem egy állandó tempót és a még tegnapi esőtől vizes fák alatt kocogtam és közben egy-egy lehulló, összegyűlt vízcsepp cseppen a fejemre. Szeretek az eső után a környezetben lenni, minden olyan frissnek érződik egy hosszabb szárazság után.
Ahogy kocogtam, egyszer csak kiáltozásokat hallottam. Megindultam a hangok irányába a bokrok között. Nem sokkal később már azon tisztás mellett álltam a bokrok között, ahonnan a hangoskodás jött. Abban a pillanatban amikor odaértem, négy személyt pillantottam meg, egy idősebb és három fiatalabb ninját a faluból. Feltehetőleg a Sensei és a három tanítványa. Ők hárman nagyjából velem voltak egy idősek. Ahogy néztem őket edzés közben, a furán bozontos szemöldökű Sensei egyszer csak képen törölte a tanítványát, aki olyan volt mint az ő pici hasonmása.
Ekkor a pici felkelt a földről és elkezdett sírni. De nem a fájdalom miatt sírt, egyáltalán nem úgy tűnt. Erre a Sensei is rákezdett. De mintha mindketten örömkönnyeket potyogtattak volna. Inkább megfordultam és elindultam az utamra. Közben a hátam mögül ilyeneket hallottam, hogy: - A FIATALSÁG EREJÉVEL!!! – meg ilyesmiket.
- És most folytassuk a Taijutsu edzést! – hallottam az utolsó mondatot, mielőtt odébb álltam a fura csapattól.
*Taijutsu... Hmm... Ha belegondolok, nekem sem ártana a Taijutsura picit rágyúrnom, hisz csak az alapokat ismerem belőle. Nem ártana megtanulni egy technikát belőle... Remek, megvan a programom mára!
Azzal visszarohantam a faluba és egyenesen a könyvtár felé vettem az irányt. Berobbantam a könyvtárba és már kerestem is a Taijutsu technikák gyűjteményét. Pár percnyi kutatás után megakadt a szemem egy technikán, a Seishun Furu Pawaa, azaz A Fiatalság Teljes Erejének Tavasza. A jutsu lényegében abból áll, hogy egy erőteljes rúgássorozattal a levegőbe repítjük ellenfelünket, majd egy újabb csapással a földbe vágjuk. Ha sikerül tökéletesítenem, akkor ez a harcmezőn erős fegyverem lehet, és ami még fontosabb, hogy váratlan. Elolvastam minden tudni valót a technikáról, majd visszamentem az erdőbe.
 
 
Az egyik tisztáson felállítottam egy gyakorlóbábút, majd elkezdtem folyamatosan rugdalni az ég felé. Az elején semmi haladást nem értem el, a bábu meg sem moccant. Csak annyit értem el az egésszel, hogy megfájdult a lábam, és néha hátraestem, mert elveszítettem az egyensúlyomat. Először az egyensúlyomat kellett tökéletesítenem. Szereztem egy magas facölöpöt, amit leszúrtam a földbe egy fa közelében. Felmásztam a fára, majd a fa ágáról óvatosan ráléptem a vékony cölöp tetejére. Erre az fogta magát és egyből kifordult a földből, én pedig estem egy nagyot. A hátamat fájlalva szép lassan feltápászkodtam, és újra beszúrtam a cölöpöt a földbe, ezúttal egy kicsit mélyebbre, de nem olyan mélyre, hogy már re lehessen állni egy kis kilengés nélkül. Ismét ráálltam a cölöpre, amelyen most sikerült megállnom a jobb lábammal. Eléggé bénán nézhetett ki, ahogy próbáltam állva maradni és kalimpáltam a kezeimmel, de lassan kezdtem ráérezni. Miután már több percen át is stabilan tudtam állni a cölöpön, óvatosan rúgtam egyet felfelé. A cölöp egyből megingott alattam, de sikerült állva maradnom. Még egy óvatos rúgás és még egy. Egyre bátrabban végeztem el a rúgásokat, míg végül teljes stabilitással nem álltam a cölöpön. Ekkor következett a bal láb. Ez még nehezebbnek bizonyult, de sok-sok esés és fájdalom után, végre sikerült megállnom a cölöpön. Ismételten elkezdtem rugdallni a levegőt, egyre bátrabban és bátrabban. Mikor már teljesen biztos voltam a dolgomban, leugrottam a cölöpről, majd az kiszedtem a földből. A cölöppel a kezemben másztam fel a fára majd onnan tettem le a földre, de ezúttal nem beleszúrtam, hanem csak letettem. Mielőtt még eldőlt volna ráálltam és ismét egyensúlyozni kezdtem. Így sokkal nehezebbnek bizonyult, mint az előbb, de rendesen helytálltam. Még egy jó fél órán át egyensúlyoztam és rugdalództam mindkét lábamon, majd amikor úgy éreztem, hogy készen állok, leugrottam a cölöpről. Gondoltam, haza is viszem, később még biztosan hasznát veszem valamilyen gyakorláshoz, ezért nekitámasztottam a fának, nehogy itt felejtsem.
 
 
Nekiláttam az edzés következő fázisának. Odaálltam a fabábúhoz és elkezdtem a már jól begyakorolt rúgással sorozni. Nem kíméltem sem magamat, sem pedig a bábút. Egyre erősebb és erősebb rúgásokat kapott, míg végül már sikerült elérnem, hogy el is mozduljon a talajtól. Nem csak a rúgások erejét, de a két támadás közötti időt is sikerült javítanom. Végül már sikerült elég gyorsan és elég erősen rugdosnom a bábut ahhoz, hogy az jó magasra felrepüljön. Viszont amíg nem tudom végrehajtani a jutsu utolsó részét, azaz felugrani a bábu után és azt egy jól irányzott és hihetetlenül erős rúgással a földbe küldeni, addig nincs is értelme azzal a résszel próbálkozni.
 
 
Így hát odasétáltam a már jól ismert fához, és kerestem egy jó masszív és magasan lévő ágat, majd a lehető legtöbb chakrát koncentráltam a lábamba. Éreztem, ahogy a tömény energia átárad a lábamba és felduzzasztva az izmaimat megerősíti a lábamat. Ekkor elrugaszkodtam a talajtól, hogy megközelítsem a faágat, de még csak fel sem értem az.
*Lehet, hogy kissé magasra helyeztem a mércét? Elvégre még sosem próbáltam meg egy elrugaszkodással ilyen magasra ugrani, és még egy rúgást is kivitelezni olyan magasságban? Habár, azért emelünk magunknak határokat, hogy azokat feszegessük, majd áttörjük őket, nem igaz?
Ugrottam újra és újra. Egyre fáradtabb voltam, de mégis egyre magasabbra törtem. Ha most kicsit pihennék, akkor magasabbra is el tudnék érni? Lehet, hogy így volt, de ahogy egyre közelebb éreztem magamhoz a célt, már nem akartam megállni. Az egyik ugrás után kinyújtottam a kezemet és meg tudtam kapaszkodni a faágban. Éreztem a haladást, így eleresztettem az ágat, majd a leérkezés után ismét ugrottam. Aztán újra és újra és újra. Az örökös próbálkozások monotonitása közepette elkalandoztak a gondolataim. Leginkább az ebéd irányába, aminek a lenyugvó nap sugaraiban már éppen ideje lett volna. Sőt… De azért csak ugrottam tovább. Viszont egyszer csak, mintha valamin megállt volna a lábam. Ott álltam a faág tetején, sikerült felugranom. Gondoltam, hogy leállok pihenni, hiszen hihetetlenül fáradt voltam, de most, hogy sikerült felugranom az ágra nem hagyhattam abba. Be kell rögzülnie a mozgásnak. Addig üsd a vasat, amíg meleg. Ezt az édesapámtól, aki kovács volt egy életre megtanultam, és meglepő, hogy ez a mondás élet mennyi részére igaz. Így nem álltam meg. Tovább feszítgettem a határaimat és újra, meg újra felugrottam. Végül már a rúgást is beleépítettem az ugrásba. Minden ugrás után kapott egy rúgást a faág. Egyre erősebbeket és pontosabbakat, míg végül nem reccsent az ág és hullt a földre velem együtt. Ott feküdtem, holt fáradtan az edzőpartneremmel.
*Több kapcsolatot kéne kiépítenem a faluban. Elég gáz, hogy egy faág az edzőtársam... És még meg is öltem szegényt. De nem szabad bánkódni, a nap mindjárt lemegy és még mindig nem vagyok teljesen kész.
 
 
Nagy nehezen feltápászkodtam a földről, és elindultam a bábu felé. Ismét ott álltam szemtől szemben a bábuval. Már nem volt más teendőm, mint összeilleszteni az egész nap nyüstölt mozdulatokat. Egy gyors rúgássorozattal felküldtem az égbe a bábút, majd egy hatalmas ugrással fölötte termettem és egy óriási rúgással megváltoztattam a felfelé szálló bábú irányát, és belevágtam a földbe. Legalábbis ez lett volna a terv. Sajnos már a rugdosós fázisnál elakadtam, már nem bírtam tovább energiával. Az első rúgás lecsúszott a báburól, majd jól hanyatt vágódtam. Már olyan fáradt voltam, hogy csillagokat láttam. Ja nem, azok tényleg a csillagok, teljesen beesteledett. Nem hiába mondják, hogy a Taijutsut csak kemény edzések árán lehet elsajátítani, hisz reggel óta csinálom és még mindig nem vagyok készen. Tudtam, hogy még nem fejezhetem be az edzést, elhatároztam, hogy addig nem megyek haza, amíg a technika nincs teljesen elsajátítva.
 
Felültem törökülésbe, és megalkottam a kos jelet. Azt olvastam, hogy az a legideálisabb kézjel a meditáláshoz, mert ez kapcsolja leginkább össze a testet és a chakrát. És nekem pontosan erre van szükségem, hogy eggyé váljak a chakrámmal… Hogy bármiféle koncentráció nélkül oda menjen a chakrám, ahova kell neki. Lehunytam a szemem, és koncentráltam. Kezdetben nehéz volt, saját magamat zavartam a hangos szuszogással, de pár perc pihenő után a friss, esti levegőnél hamar elmúlt a légszomjam. Az hűs, oxigéndús levegő elöntötte a tüdőmet, mintha csak megújítottak volna. Igyekeztem minél jobban keringetni a chakrámat.
*Fő a vizualizáció, mindig ezt mondják nekem. Elképzeltem egy gomolygó, füstszerű dolgot, ahogy a testemben áramlik. Teljesen irányítás alá vonni nem lehet, csak terelgetni, irányt mutatni neki. És nekem ez a dolgom. Ha elég ideig csinálom, elégszer gyakorlom, akkor berögzül. És a chakrakontroll fejlesztéssel csak jól járhatok. Minél jobb a kontroll, annál erősebb technikákat hozhatok létre, annál kevesebb chakra befektetéssel. De ne terelődjenek el a gondolataid Jaken… Összpontosíts… összpontosíts.
 
Mélyen elmerültem a meditációban. Éreztem, ahogy felfrissül mind a testem, mind pedig az elmém. Elgondolkodtam azon, hogy bevegyek-e egy energia kapszulát, azonban nem szabad, hogy csak így sikerüljön a technika. Így csak tovább folytattam a meditációt. A füstöt újra meg újra terelgettem a testemben. Hol sűrítettem, hol pedig hagytam, hogy arra menjen, amerre kedve tartja.
A nagy meditáció közepette, eszembe jutott, amikor Kenjivel a függőleges terepen való mozgást tanultam.
 
Miután kiszabadított a Goro klántól, az első alkalommal, amikor több napra is letelepedtünk egy tisztásnál, megmutatta, hogy ha igazán ninjává akarok válni, mit kéne először elsajátítanom. Leesett az állam, amikor szép nyugodtan elkezdett függőlegesen sétálni a fán.
 - Nemsokára te is megtanulod, de ahhoz először… - kezdett volna bele a mondandójába, de én már futottam is a legközelebbi fa felé, majd elkezdtem futni rajta felfelé. Azonban csak a lendületemnek köszönhettem a kezdeti sikereimet, mert két lépés után már zuhantam is vissza. Fájdalmas tanulság volt, hogy semmi sem olyan egyszerű, mint amilyennek az látszik.
 - Ugye te sem gondoltad, hogy ennyivel már meg is lennél. Ennyi erővel fejjel is nekirohanhattál volna a fának, az se lenne ennél rosszabb – mondta szemrehányóan – Viszont értékelem az eltökéltségedet. Ennek a műveletnek az elsajátítása rengeteg kemény munkának lesz a gyümölcse. Most pedig próbáld újra, majd ha kíváncsi leszel a folyamat hátterére is, szólj és elmondom – mondta, majd szép lassan elbaktatott egy másik fa tövébe, és pár perc múlva már csak a horkolását lehetett hallani a csöndes tisztásunk szélén.
*Na persze, egyedül is meg tudom csinálni, egyedül kell megoldanom a problémáimat, amennyiben ninja akarok lenni.
És ismét neki futottam. Aztán megint és megint. Több napon át kizárólag a horzsolásaimat, kék-zöld foltjaimat, és Kenji bácsi forgó szemeit láttam. Igaz, hogy már jóval följebb jutottam, de még így sem értem el a kívánt célt. Végül megadóan fordultam Kenji bácsihoz.
 - Gyere, ülj csak le. Hunyd le a szemed és koncentrálj, érezd, ahogy az életadó chakra áramlik a testedben. Csak nyugodj meg és koncentrálj… koncentrálj.
Ekkor egy különös bizsergést éreztem egész testemben.
- Érzek valamit – szólaltam meg.
- Ez esetben próbált a lábadba koncentrálni ezt a valamit, és azután próbáld meg a fára mászást.
Hirtelen kinyitottam a szemem és elkezdtem rohanni a legközelebbi fa felé. Mikor felléptem rá és lendületesen futottam, tovább nagyon megörültem. Hát milyen nagy volt az örömöm, mikor a fa tetején ültem fülig érő szájjal és megszólaltam: - Azt hiszem sikerült!
 
Felálltam a meditációból, és ismét megpróbálkoztam a technikával. Éreztem, ahogy a lábamba áramlik a chakrám, de ezúttal merőben más érzés volt, mint korábban. Mintha még a korábbinál jobban is a sajátomnak mondhatnám.
Nekiveselkedtem a technikának, és újra rúgásokat mértem a bábura. Az felrepült az égbe, majd egy nagy ugrással mellette teremtem, és rámértem a végső csapást. Hatalmas porfelhő kíséretében csapódott bele a földbe, majd én is mellé érkeztem. Azonban még mindig nem éreztem teljesnek a technikát, mintha még többet is ki tudnék hozni belőle. Felállítottam a bábút a korábbi helyére.
Ebben a pillanatban egy erősebb szél löket ért el. Hát persze! A mi taijutsu stílusunk a levél stílus. És mi mozgatja meg a levelet? A szél. Egy kecses, de annál kiszámíthatatlanabb tánc az övék. Nekem is így kell eljárnom, hagynom kell, hogy magával ragadjon. Ismét elképzeltem, a technika kivitelezését, azonban előtte lehunytam egy pillanatra a szememet. Éreznem kellett a környezetemet, minden kis rezdülést… a szél táncát.
És megindultam, láttam magam előtt minden mozdulatot, ahogy véghez viszek, de mintha valami irányított volna. Tökéletes, és kiszámíthatatlan mozgássorozat következett. A legváratlanabb helyekről irányoztam meg a rúgásaimat, amelyekbe olyan erőt fektettem, mint amilyet korábban még soha. Így nem is csoda, hogy a bábu felrepült az égbe. Majd én is ugrottam, szinte a bábu mellett. Még egyszer sem éreztem ilyen könnyűnek az ugrást, mintha csak szárnyaltam volna. Majd ismét egy hihetetlenül erős rúgás.


Kegyetlenül tetszett a technika. Odanéztem a bábu becsapódásának a helyére és amint felszállt a porfelhő, megláttam a tőben kettétört edzőbábút. Elmosolyodtam, majd hátradőltem és lehuppantam a földre. Nem vágytam már semmi másra, csak arra, hogy pihenhessek.
 
Pár percig még feküdtem a földön és néztem a csillagokat az égen. Azok már elkezdtek fakulni, ahogy a hajnali nap sugarai előbukkantak a föld alól. Összekapartam magam, és hazasétáltam. Kenji bácsikám már régóta aludt, így nekem sem volt már más célom. Vagy lehet, hogy csak azért nem láttam a házban sehol, mert már fel is kelt és elment. De ez most nem érdekelt, mindössze aludni akartam. Nagy nehezen felbotorkáltam a lépcsőn és befeküdtem az ágyba. A napon az utolsó gondolatom pedig elalvás előtt nem volt más, mint hogy ott felejtettem a cölöpömet a tisztáson.

Megvagyok a bővítéssel, remélem megfelelő

Konoha: Goho Rairaku // Levél Gondtalanság

Egy igen alattomos technika a lényeg, hogy a használó egy intenzív rúgássorozatot visz be az áldozatnak, de minden találatot a fejre összpontosít, vagy az állra. Ezzel komoly agyrázkódást okozhat, és teljesen össze zavarhatja, harcképtelenné teheti az ellenfelet.
Besorolás: B
Chakraszint: 175
Taijutsu Pont: +6
 
Időbeni elhelyezés: egyből az előző tanulás után
 
A nap melege cirógatta az arcomat, ahogy felkeltem a kiadós alvás után. Rá is szolgáltam erre az alvásra a tegnapi kíméletlen, kiadós edzés után. Kipillantottam az ablakon, és azt láttam, hogy a Nap már az ég legtetején jár. Nem keveset aludtam, ehhez kétség sem férhet. Éppen szálltam volna ki az ágyból, amikor még olyan helyeken is fájdalmat éreztem, ahol nem is hittem, hogy lehetséges. Annyira kikészítettem az előző nap az izmaimat, hogy mozdulni is alig bírtam. Sőt… Inkább meg se mozdultam, hanem pihentem még egy darabig. Nincs is annál jobb érzés, mint amikor reggel kelés után még lustizhat az ember. Nincs igazam?
De sajna szólított a kötelesség, hiszen a henyéléstől nem tanulok meg újabb technikákat. Így sajnos abba is kellett hagynom a szunyálást. Nem mondom, hatalmas akaraterőt vett igénybe, hogy kikeljek az ágyból, és erre még az izomláz is rátett egy lapáttal. De megtettem. Hősként álltam fel az ágyból (legalább is annak éreztem magam), amiért leküzdöttem saját magamat, és a nehézségeket leküzdve talpra álltam. Mint valami nyomorék, próbáltam kibotorkálni a szobámból, anélkül, hogy megmozgatnám bármelyik izmomat. Szörnyen festhettem a próbálkozások közben. Aztán elértem a lépcsőkhöz. Óóóóó… Azok a gyilkos lépcsők. Mintha egy száz éves vénember lennék, úgy éreztem magamat. Minden lépcsőfokkal élet-halál harcot vívtam. De csak leértem, túlvoltam a nehezén, a legnagyobb megpróbáltatásokon. És az izmaim mintha végre kezdtek volna ráébredni arra, hogy dolguk van. Nyújtózkodtam egyet, és igyekeztem minden egyes izomcsoportomat lenyújtani, és picit megdolgoztatni, hogy elmúljon az izomláz. Mindig is azt mondták nekem, hogy az izomlázat az izmok megdolgoztatásával lehet a leginkább elmulasztani. Így hát el is határoztam, hogy ma még keményebben fogok edzeni, hogy elmúljon az izomláz. De mi van, ha attól megint izomlázam lesz? Ördögi körforgás… Najó, talán egy kicsit túldramatizáltam az utat a földszintre.
Besétáltam a konyhába, és gyorsan összedobtam egy kis hagymás babot. Jóízűen megettem, aztán visszamentem a szobámba, felöltöztem, és összekészítettem a cuccaimat a táskámba. Azt a hátamra dobtam, és kisétáltam az ajtón, nekivágtam a nagyvilágnak. A szokásos látvány tárult elém. Mindenfelé kereskedők, édesanyjuk szoknyáját rángató gyerkőcök, őrjáratozó shinobik, és lézengő munkások. Ugyan arra mentem, mint tegnap, be az erdőbe. És ahogy gondoltam, megint ott találtam az eddigi legfurább csapatot, amit valaha láttam. Akárcsak tegnap, ma is kemény taijutsu edzésben voltak a tegnap is hallatott, kissé őrültnek mondható kiáltozások közepette. De az tény, hogy nagyon lelkesek voltak a zöld kezes-lábasos csókák, és így engem is fellelkesítettek. Elkocogtam a tegnapi tisztásra, és ott találtam a cölöpömet is, amin az egyensúlyozást gyakoroltam. Kezdésnek jó is lesz, gondoltam, és megint ráállítottam a földre a fa mellett, és a fa egyik ágáról átléptem arra. Kezdhettem volna azzal is, hogy beleszúrom a földbe, de az a tegnapi rengeteg gyakorlás miatt már, fölösleges lett volna, legalább is reméltem, hogy azért annyira már begyakoroltam ezt a feladatot, hogy a nehezebb ’’fokozattal” kezdjem. Kezdetben nagyon instabilan álltam rajta, de aztán csak előjött a tudástáramból a tegnapi gyakorlás eredménye. Mint a szikla álltam azon, majd fél lábon állva megformáltam egy fél tigris kézjelet, és meditálni kezdtem. Csak érezni akartam a körülöttem lévő környezetet, minden zördülését és rezzenését hallani akartam a természetnek. Olyan természetes és érintetlen idekint minden… Csak hagytam, hogy a természet átjárja minden porcikámat. Szinte éreztem magam körül mindenben az életadó chakrát. Még egy ideig álltam így a cölöpön. Nem is kellett egyensúlyoznom, annyira megnyugtató volt a környezet, hogy teljesen természetesen éreztem magamat egy lábon a több méteres cölöpön állva. Ezután onnan leugrottam, és odamentem a kettétörött edzőbábúhoz, amit ma hajnalban még itt hagytam. Nem volt túl fényes állapotban, össze kellett foltozni. Elővettem a táskámból egy nagy guriga szigetelőszalagot (mindig hordok magamnál), majd összeillesztettem a bábút és rátekertem az egészet. Mert mindenki tudja, hogy a szigetelőszalag mindenre jó.
Neki is álltam a gyakorlásnak. Már elég régóta szemezgettem az egyik pusztakezes levéltechnikával, és most végre úgy éreztem, hogy eljött az ideje ennek a megtanulásának. A taijutsu alapja a mozdulatok folyamatos ismétlése, és egy idő után a chakra tudatosan a megmozgatott izomcsoportokat erősíti a hatékonyság növelése érdekében. Viszont ha én már alapból tudatosan odaáramoltatom, akkor a kezdeti legnehezebb szakaszt, amikor még csak teljesíteni sem tudom a mozdulatokat elkerülöm. Így a chakrámank csak meg kell szoknia, hogy merre kell mennie.
Ugye minden rúgást a fejre kell mérni. Szerencsémre az egyensúlyérzékemet már próbára tettem tegnap, méghozzá nem is kicsit ezzel a cölöpös feladattal, ami a nagy magassága miatt rendesen kileng, ezáltal még nehezebbé téve a gyakorlatot.
Szembeálltam a gyakorlóbábúval, majd rámértem az első rúgást a fejére. A sebességet nem találtam elég jónak, ezért folyamatosan azt igyekeztem gyorsítani. A chakrámat mindig a két lábamba irányítottam. Először egy kis chakrát a bal lábamba, hogy stabilabban álljak a talajon, a többit pedig leginkább a jobb combizmokhoz, és a vádlihoz vezettem. Ezt a mozdulatsort ismételtem folyamatosan, hatalmas reccsenések közepette, amik jelezték egyrészt, hogy az erősséggel nincs gond, másrészt pedig, hogy a bábú eléggé meg van gyötörve. Utána következett ugyanez a gyakorlat bal lábbal. Ezt sokkal tovább kellett csinálnom, mint jobb lábbal, hogy minél jobban menjen. Végeláthatatlan rugdosások sora volt ez, mert elég gyengék voltak a rúgások, és még a célzás sem ment igazán. Mintha egy kunaial egy legyet akarnék eltalálni kétszáz méterről. De mitől is rosszabb ennyivel a mozgáskoordinációm a bal lábamnál? Ezen változtatnom kellett, mert egy ninjának nem lehetnek gyengeségei.
Otthagytam a bábút és a táskámat a tisztáson, és hazafutottam. A házban mindent feldúltam, míg végre találtam egy csomag krétát, majd elindultam a Hokage emlékmű lábához. Felfelé a hosszú lépcsősör minden egyes lépcsőfokára rárajzoltam egy nagyjából a talpam méretével megegyező kört. Ezeket igyekeztem elszórni, minél rendszertelenebbül felrajzolni. Mire felértem a lépcsősor legtetejére, elhasználtam az egész doboznyi krétát, a derekam a rengeteg hajolgatástól már szörnyen sajgott, és a járókelők is tiszta hülyének néztek. Lefutottam a lépcsők aljára, majd bal lábon elkezdtem felfelé ugrálni. Egyszer balra, jobbra, középre, jobbra, balra a lépcső legszélére, és így tovább, és még akadályokat is szolgáltattak nekem a járókelők. Kezdetben nehézkesen találtam bele a körökbe, de ahogy egyre feljebb és feljebb haladtam egészen kezdtem belejönni a feladatba. Amikorra meg már teljesen jól ment volna, már baromira elfáradt a lábam, és akkor meg azért nem ment. De azért csak felerőszakoltam magamat a lépcsők tetejére, és fent igenis büszke voltam magamra, hogy egy ilyen kimerítő feladat után még talpon vagyok, és még a körök egy egészen nagy részébe beletaláltam. Persze ezt azért gondolhattam így, mert már fel sem tűnt az, hogy csak a jobb lábamon állok, mert nem is éreztem a balt. Miután a tetőn gyönyörködtem kicsit a tájban, elkezdtem sétálni vissza a tisztásra. Vagyis csak sétáltam volna, mert amint súly nehezedett a bal lábamra, az összerogyott, és én a földön kötöttem ki egy nagy porfelhő kíséretében. Nagyjából fél óráig heverészhettem a poros földön, amit itt-ott, egy-egy fűcsomó tarkított, majd visszatért az élet a bal lábamba is, és visszaindultam a tisztásra. Csak remélni tudtam, hogy a feladat tényleg segített valamit, a mozgáskoordinációm fejlesztésében, de az biztos volt, hogy a lábam megerősödött tőle.
Ismét szemben álltam a bábúval, és megint elkezdtem a rúgásokat rámérni a fejére. Meglepetésemre már az első rúgás is tökéletesre sikerült, és azt egy hatalmas reccsenés kísérte. Na de vajon a véletlen műve a siker, vagy tényleg ennyit számított volna a lépcsős feladat. A következő egynéhány rúgás nagy része szintén célba talált, de azért becsúszott egy-két hiba. Na, nekem ezt az egy-két hibát kellett nullára leredukálnom, mert éles helyzetben nem engedhetem meg magamnak a hibákat. Csak folytattam tovább és tovább a rugdosást, sem magamat, sem pedig a bábút nem kímélve. Tíz, húsz, harminc, negyven és ötven. Sikerült ötven rúgást egymás után tökéletesen véghezvinni, és pont az ötvenediknél hatalmas reccsenés, és szakadás hangja. A bábú feje lerepült, és a szigetelőszalag sem bírta tovább. Immáron három darabban hevert előttem az edzőbábú. Viszont még egyáltalán nem álltam készen. A bábú fából van, statikus, ezért nem biztosítja a megfelelő körülményeket. Egy olyan célpont kéne, ami reagál arra, ha megrúgom, és mozog. De hol találnék ilyet? Nyilván senki sem fogja vállalni, hogy szétrúgjam a fejét, úgyhogy más megoldást kell találnom.
Ekkor létrehoztam egy Bunshint. igaz, hogy el fog tűnni az első rúgás után, de legalább megpróbálhat kitérni, és mozoghat, így az első rúgás bevitelét, ami a legnehezebb feladat gyakorolhatom. Bár tudnék Kage Bunshint létrehozni, sokkal egyszerűbb lenne minden gyakorlás…
Minden esetre létrehoztam egy klónt, ami futkosott össze vissza a tisztáson. Én üldözőbe vettem, és igyekeztem eltalálni. Jóval nehezebb feladat volt, mint a fabábút eltalálni, de legalább volt benne kihívás. Hosszas üldözés után egy hatalmas rúgás és… Puff! Füstfelhő, és a klón köddé vált. Ezt a műveletet még megismételtem néhányszor. Nem volt egyszerű dolgom, de egészen belejöttem. Igazából ennek a technikának a nehézsége az, hogy minél gyorsabban kell fejmagasságban rúgásokat mérni az ellenfélre, és itt a fejmagassággal van a legnagyobb gond. Minden esetre a kitartásnak és a rengeteg próbálkozásnak megvan a gyümölcse, mert érezhető fejlődést értem el. De sajnos a sima Bunshin csak az első rúgás gyakorlásában segített. Más megoldást kell találnom.
Hmm… Hát egy próbát megér!
Azzal megint hazarohantam, és megkerestem a lehető legnagyobb párnát, és magamhoz vettem két kötelet. Visszarohantam a tisztásra (ma már sokadszor), és ledobtam a párnát a földre. Az egyik kötelet szorosan rátekertem a tetejére, ezáltal kialakult egy ”fej” része a párnának, majd a másik kötéllel fellógattam a fára. A fej nagyjából jó magasságba került, és neki is álltam a gyakorlásnak. Először megfogtam a párnát, és meglendítettem, hogy mozogjon, majd helyezkedtem körülötte, és az első rúgást rámértem. Jobb lábbal találtam el, és már lendült is abba az irányba, de azonnal érkezett a második rúgás ballal, aztán alulról egyet az áll környékére, és így tovább. Nem kíméltem a párnát, csak rúgtam és rúgtam a tempót folyamatosan növelve. Több órányi hihetetlenül kimerítő gyakorlás után már patakokban folyt rólam az izzadság, és erre a nyári meleg még egy lapáttal rátett. Egy idő után már csak a nadrágom volt rajtam, de a nagy melegben legszívesebben azt is ledobtam volna. De folytattam tovább és tovább. Amikor a nap már elbújt a dombok mögött olyan sebességet sikerült elérnem, hogy két rúgás között a párnának már nem volt ideje elmozdulni.
Hulla fáradtan huppantam le a földre, amikor úgy éreztem, hogy az elért sebességet állandó szinten tudom tartani, bármelyik lábbal is rúgjak, bármilyen helyzetből. A párna már elég megviselt volt, de abban biztos voltam, hogy ilyen alaposan még soha, senki sem porolta ki. Összeszedtem a holmimat, majd hazaindultam. Valahogy a mai nap nem viselt meg annyira, mint a tegnapi, pedig ma is rengeteg mindent csináltam. Napról napra ennyit tudna fejlődi az ember állóképessége? És ha igen, vajon hol a határ…?
Amikor hazaértem egyből neki estem a hűtőnek. Magamhoz vettem mindent, amit benne találtam, és befaltam az egészet, majd megittam nagyjából egy liter vizet. Még jó, hogy a táskámba minden felesleges dolgot beraktam, de az ennivalót és a vizet elfelejtettem… Hát igen, ez vagyok én.
Fölsétáltam a szobámba, és egy újabb fárasztó nap után dőltem bele az ágyba. Elalvás előtt már azon járt az eszem, hogy Kenji bácsinak holnap hogyan fogok villogni az új technikával. Vajon majd belemegy, hogy kipróbáljam rajta élesben?

//Bocsi, hogy ilyen kis béna lett, valahogy nem szállt meg az ihlet //

//1db chakrapont még hiányzik, így majd csak akkor kéretik az élmény ellenőrzése, amikor már elértem a kellő chakrapontot - ellenőrzésre váró irományok (=potenciális chakra): PvP és Küldetés//

Katon: Karyuudan

Önmagában is erős, de remek kiegészítő technika, pl. a Doton: Doryuudan-al kombinálva lángoló földrakétákat hozhatunk létre, melyek ereje elsöprő. A technikával lényegében egy sárkányra emlékeztető, lángcsóvát "okádhatunk" az ellenfélre. Tulajdonképpen a Ryuuka no Jutsu, közvetítő anyag nélküli változata.
Magyar név: Tűz elem: Tűzsárkány Rakéták
Típus: Támadó/Kiegészítő
Besorolás: B szintű
Chakraszint: 300


Időbeni elhelyezés: egy héttel a háborúba indulás előtt

Átlagos reggel átlagos ébredéssel. A nap a szokásos módon besütött az ablakomon, szokásomhoz híven ébredés után megmosakodtam, és mint minden nap, lementem megreggelizni Kenji szörnyű főztjét. Ezután kimentem a postaládához, és kivettem belőle egy levelet. Egy olyan levelet, amit nem minden nap kap meg az ember. Egy besorozó levelet.

Döbbent arckifejezéssel futottam végig a szememmel a sorokat, amiben tájékoztattak, hogy egy hét múlva jelenjek meg a Tűz Szövetségének Főhadiszállásán.
A szívem csak zakatolt, én pedig szótlanul álltam. Pánik? Hát az könnyen lehet. Elvégre ez nem egy olyan dolog, amit az ember csak úgy félvállról vehet. Én mindig is a pozitívumait néztem a dolgoknak. Mi pozitív egy háborúban? A háborúban harcolni remek tapasztalatszerzési lehetőség, ha nem hagyom ott a fogamat. Már pedig erre nagy az esély egy csomó erős és harcedzett ninja között. De hát hol erősödjek meg, ha nem kemény ellenfelek között? Mondjuk itthon biztonságban. Ja, nem ártana még indulás előtt legalább egy technikát megtanulnom.
 - Na, miért vágsz ilyen képet – jött oda hozzám a nagybátyám vigyorogva – Talán besoroztak? – kérdezte vicceskedve.
 - Hát, ami azt illeti… - mondtam, erre az arcára fagyott a mosoly.
 - És ez egészen biztos? – kapta ki a kezemből a levelet, és azt bőszen tanulmányozta – Biztos csak valami tévedés...
 - Taníts…
 - Hogy mi?
 - Tanítsd meg nekem a legerősebb Katon technikát, amit a szintemen képes lehetek megtanulni!
 - És ez most miért olyan fontos?
 - Épp háborúba fogok indulni… De ha már itt tartunk, téged nem küldenek ki a frontvonalra?
 - Erről még nem kaptam információt.
 - Mindegy is, találkozunk a király kiképzőterünkön, ahol a súlyokkal edzeni kezdtünk – mondtam, majd kirohantam az ajtón.

Egészen addig sprinteltem, amíg megláttam a nagy betonfalakat, és el nem értem azoknak a lábát. Ez a kis futás kellemes feszültség levezetőnek bizonyult. Mivel, hogy a mai nap nem szokásos nap volt nem is a kapukon mentem be, hanem annyi chakrát gyűjtöttem a lábamba amennyit csak tudtam, majd a földtől elrugaszkodva olyan magasra ugrottam amennyire csak lehetséges volt a képességeimmel. Ez is jó kis gyakorlás.
Miután a betonfalon átkeltem, csak bementem a kiképzőtér közelébe, és leültem lótuszülésbe. Lehunytam a szemeimet, lassan és egyenletesen kezdtem venni a levegőt, ezzel felváltva a korábbi lihegést, amit a futás váltott ki, majd elkezdtem koncentrálni kizárólag a chakrámra. Lassan minden körülöttem lévő zaj eltompult, már nem hallottam a távolból a zsibongó gyerekeket, majd a közelemben lévő madarak csicsergése is megszűnt a számomra.

Ekkor a chakrámat elkezdtem, vagy legalább is próbáltam kiterjeszteni magam körül. A chakrával való érzékelés, és a chakra kontrollom sem mondható kifejezetten jónak, ezért ezeknek a fejlesztése sem árt. //Ezeknek a fejlesztésére e hónapban szánok egy élményt// Ahogy egyre távolabb és távolabb merészkedtem a chakrámmal, a közelben éreztem a madarakat, majd mintha valami nagyon ismerős is közeledett volna hozzám.
 - Na, itt volnék – szólított meg Kenji, majd a kezembe nyomott egy tekercsnyi drótkötelet – A technika amit meg szeretnék tanítani neked, a Katon: Ryuuka no Jutsu // Tűz Elem: Sárkánytűz Jutsu. A Jutsu létrehozásának módja az, hogy egy drótot - vagy bármilyen közvetítő anyagot - kell a célpontra akasztani, és a szájhoz kell tenni. A szükséges kézjelek elvégzése után tüzet kell lehelni a drótra, ami azon keresztül végigmegy, egyenesen a célpontig. Ott aztán jól megsüti azt. Az egyik legerősebb tűz elemű technika, ám a drótok miatt viszonylag egyszerű a használata.
 - Rendben, akkor neki is kezdek – mondtam, majd megragadtam a drótkötelet, és odaszaladtam az egyik gyakorlóbábúhoz.
Arra rátekertem a drót egy részét, az egyik végét odakötöttem, a másik végével a kezemben pedig távolabb sétáltam. Vettem egy mély levegőt, és ezt az oxigénbombát a tüdőmben elvegyítettem az elemi chakrámmal, majd kifújtam az. Az eredmény pedig egy jó nagy Goukakyuu no jutsu volt. Nem koncentráltam a drótra, ezért az nem is igazán lépett interakcióba a tűzzel. Mellesleg túlságosan is hozzászoktam a gömb formához, úgyhogy már automatikusan ezt csináltam. Ezúttal kicsit hanyagabban próbáltam létrehozni egy Goukakyuu no Jutsut, hogy ne kerek legyen, hanem szétszóródjon, minél egyenletesebben. Így egy fektetett ovális alakot kaptam. Jobban kellett csinálnom. A lényeg az volt, hogy az elemi chakrámat végigfuttassam a dróton, majd azt felhalmozva és sűrítve kell begyújtanom a ráfújt levegővel vegyített elemi chakámat. Ezután pedig a lángok majd felcsapnak, és így elérem a kívánt hatást.

A terv megvolt, már csak a megvalósítás volt hátra. Elmutogattam a kézpecséteket, amiket Kenji mutatott még korábban és a technikához voltak szükségesek, majd minden lépést megcsináltam. A tűz nem futott végig a dróton, hanem nagyjából a feléig ment el, majd ott a lángok ahelyett, hogy erősödtek volna, ami a cél volt, elgyengültek, majd kialudtak. Ez közel sem volt jó. Mégis hogy tudnék egy ilyen technikát használni a csata forgatagában? Még normálisan használni sem tudom a drótkötelet… Erősebb technika kell.
Félrepillantottam, majd megláttam az egyik fa tövében szunyáló Kenji nagybátyám. Tudtam, hogy mit kell tennem. Közvetítő anyag nélkül kell ezt a technikát megvalósítanom. Visszafutottam a faluba, be a könyvtárba, és elővettem egy tekercset, amiben Katon technikák voltak részletesen leírva. És megtaláltam azt a technikát amire nekem szükségem van. Pontosan olyan erős, mint a Ryuuka no Justu, csak ez közvetítő anyag nélkül hozható létre, így viszont nagyobb falat. Ez a Katon: Karyuudan volt. Az is ott volt, hogy milyen kézjelek szükségesek ahhoz, hogy ehhez a technikához minél jobban összpontosítani tudjuk a chakránkat. Visszarohantam az edzőterepre, majd szembeálltam a bábukkal. Elgondolkodtam… felvettem a földről a drótot, és ismét nekiláttam a Ryuuka tanulásához. Lényegében ez az alapja a Karyuudannak, így nem árt, ha először ezt tanulom meg. De ha nem is megtanulom, legalább egy kis alapozásnak megfelel.

A drótot a fogaim közé vettem, és nekiláttam a feladatnak. Órákon át, felváltva pihentem, és gyakoroltam a még korábban kitalált módszert. Rendkívül merítette a chakra készletemet a technika elsajátítása, ezért tényleg bőven rám fért a pihenés. De sajnos továbbra is elaludt a tűz a táv felénél. Kezdtem egyre türelmetlenebb lenni. Nincs időm itt tökölni! Azonnal meg kellett tanulnom a technikát, mert az életemet is megmentheti. Az idő pedig szorított. A nap már lassan lement, én pedig még sehol sem tartottam. Elfogott a düh, és az izgalom. Mi van, ha nem tudom megtanulni az indulásig? Meg fogom… Meg kell!

Az elhatározottság, mint egy máglya csapott fel bennem, egy igazi energiabombát kölcsönözve nekem. Annyi chakrát koncentráltam, amennyit csak bírtam, majd bevettem a fogaim közé a drótot, és elkezdtem felhalmozni minél több chakrát. Az érzelmek hihetetlenül nagy befolyást gyakorolnak a technikákra, legalábbis én így tapasztaltam. Ez most sem volt másképp. A türelmetlenségem felülkerekedett rajtam, és egy nagy Goukakyuu no Jutsuval kieresztettem a gőzt.

Erre Kenji felébredt, azt hitte, hogy a jutsu segítségével sikerült a bábut megsemmisítenem és haza akart menni velem, mondván, hogy a technika sikerült. Én azt mondtam, hogy ő menjen csak, én az éjszakát itt töltöm, hogy tökéletesítsem a technikát.

Miután elment, szembeálltam a következő bábuval, ledobtam magam mellé a drótot, és leültem pihenni. Már bőven sötét volt, a nap már több órája lement. Összpontosítottam a chakrám, hiszen most még inkább szükségem volt rá. Az eltökéltségem még mindig az egekben volt, és ezt nem is hagytam kialudni a meditálás közben. Ezt a köztes állapotot, hogy heves érzelmeim vannak, és közben meditatív állapotban is vagyok, nehéz feladat volt fenntartani, de nagyjából boldogultam vele. Másfél-két órán át csak összpontosítottam és keringettem a chakrámat - de én ebből semmit sem éreztem, mert az időérzékemet teljesen elvesztettem - majd amikor már elég késznek éreztem magamat, fölálltam és nekikezdtem a hosszasnak ígérkező gyakorlásnak.

Minél jobban sűrítenem kellett a chakrámat a tüdőmben, és minél nagyobb nyomást kellett ott elérnem, hogy robbanásszerű kitörést érjek el, így elérve a lehető leggyorsabb láng „rakétát”.

Én így is tettem, folyamatosan gyűjtöttem a chakrámat, ami már lassan szétfeszítette a tüdőmet belülről. A következő pillanatban, mint a nyíl tört ki belőlem az elemi chakra, ami hihetetlen sebességgel haladt előre, miközben lángra kapott. Minél távolabb ért, annál inkább szétterjedt, de az erejéből így sem veszített. Úgy éreztem magamat, mint egy valóságos sárkány. És a technika hatótávja még nagyobb is volt, mint gondoltam. A bábu ugyanúgy megsemmisült, mint a  Goukakyuunál, tehát még a technika ereje is akkora volt, mint annak. És feltételezem, hogy a Ryuuka erejénél is nagyobb. De minden esetre a használata könnyebb lesz a harcmezőn. Még kétszer megismételtem a technikát, mindig távolabb és távolabb állva, amikor végleg kifújt a teljes chakra készletem. Lehuppantam a földre, és azon szétterülve porfelhőt vertem föl magam körül.

Egy hatalmas sóhajjal nyugtáztam, hogy sikerült megtanulnom a technikát, majd összevakartam magam a földről, és csoszogva elindultam hazafelé. Nem csak fizikailag, hanem mentálisan is teljesen kimerültem, ezért hazaérve levetettem a ruháimat, és amint bedőltem az ágyba, már az igazak álmát aludtam...

Bakemono Fūin no Jutsu // Szörny Pecsételő Technika

A technika segítségével a használó képes a célpontját chakraláncokkal lefogni, aki ezután nem lesz képes mozdulni. Általában arra használják, hogy nagyobb bestiákat fogjanak el vele, de akár emberek elfogására is hasznos.
Chakrapont: 300
Besorolás: B
Használó: Honoka

 

Az éjszaka kivételesen nem úgy aludtam, mint úgy általában egy téli álmát töltő medve. Ennek az oka pedig az, hogy nagyon izgatott voltam életem első Fuuin Jutsujának megtanulásával kapcsolatban. Amióta csak ráléptem a ninják ösvényére, érdekeltek ez rejtélyes és összetett irányzata a chakra használatnak. Számos könyvet és tekercset bújtam végig, így próbáltam bővíteni, gyarapítani a tudásomat. Tudomást szereztem a híres Uzumaki klánról, amelynek az örökségéből alig maradt valami napjainkra, és megtudtam, hogy a ninja felszerelésemen lévő örvény szimbólum az ő tiszteletükre díszeleg, akárcsak a többi konohai ninja ruházatán.

Már kora reggel kipattantam az ágyból, és a cókmókomat összeszedve indultam a Miyagi Senseiel megbeszélt találkozóhelyre, így nagyjából másfél órával előbb értem oda, mint kellett volna. Mondhatjuk, hogy túlbuzgó vagyok? Naná, mert az vagyok!
Azonban ott ücsörögve csak még lassabban telt az idő. A nap sugarai csiga tempóban kúsztak egyre feljebb és feljebb a horizonton, elűzve az éjszaka sötétjét. Az egyre csak élénkedő természet kezdte hangját hallgatni, a madár csicsergés is csak erősödött és hangosodott. Egyszóval a természet ébredezett. Én pedig csak ott ültem egy kivágott fa törzsén, és malmoztam az ujjaimmal. Egyre csak fészkelődtem, forogtam össze vissza ülőhelyemen, megfordultam… Sehogyan sem éreztem kényelmesen magam. A várakozás igen kellemetlen dolog, az ember elvesztegetett időnek érzi. Én pedig ezért elővettem az egyik pecsétekkel foglalkozó tekercsemet, hátha azzal gyorsabban telik az idő.

Az örökkévalóságnak tűnő másfél óra után feltűnt a távolban egy megviselt, meghajolt hátú vénember. Kopasz fejének búbján ragyogva tükröződtek vissza a nap sugarai. Ezt a fénypontot pedig alul körbevette ritkás hajkoronája. Miyagi Sensei… Majd most eldől, hogy igazat mondott-e az előző nap, és valóban ért a pecsétekhez, vagy csak kihasználta a jóhiszeműségemet, és elvégeztette velem a munkáját. Viszont az határozottan egy pozitív jel, hogy megjelent itt!
 - Á, Jaken-san! Látom picit korábban érkeztél, mint én! ~ ja, picit - Akkor neki is kezdhetünk. Gyere utánam! – mondta, én pedig szó nélkül követtem egy nagyobb fáig. Ott aztán megállt, és lehunyta a szemeit – Most figyelj – szólt, és letette a kezeit a földre. A bajsza alatt elkezdett mormolni valamit, majd lassan jelek kezdtek formálódni körülötte. Ezek, tőle kiindulva minden irányba elindultak, majd pedig egyszer csak megálltak, és nem is haladtak tovább. Körülöttük megjelent egy kör, szintén jelekből, majd pedig az egész felizzott. A jelsorok elkezdtek tekergődzni, majd a talajtól elemelkedve a magasba törtek, és körbefonták az előttünk elhelyezkedő fát. Egyszer csak a pecsét láncok elkezdtek összehúzódni, majd hallani lehetett, ahogyan az erőkifejtéstől recseg-ropog a fa törzse.
 - Lenyűgöző – mondtam elámulva.
 - Valóban – helyeselt a Sensei – És ez még egyáltalán nem a technika legerősebb használata. Mint minden jutsunál, a hatás itt is csak a használó erősségétől függ. Létre lehet hozni még nagyobb és erősebb pecsét láncokat. Ha nagyon megerőltettem volna magamat, a fa törzse ketté törhetett volna. És mint mondtam, ez még nem a legerősebb véglete a technikának. Nos. A pecséteket a használó a folyamatos koncentrációval hozható létre. A chakra amolyan adattárolóként működik. Te a koncentrációval betáplálod az adatokat az elvégzendő feladatról, a chakrád pedig ezt teljesítve végrehajtja a kívánt hatást. Hát nem lenyűgöző, hogy ez az életadó chakra mire nem képes?
 - De bizony hogy az. Na, most pedig hadd próbáljam meg én is a technikát!
 - Javaslom, hogy először kisebben próbáld végrehajtani. És ne feledd, a koncentráció a kulcs! Ja, és mielőtt elfelejtem! Mi az egyik legfontosabb egy technika létrehozásakor?
 - Igen, igen... a vizualizáció. Ezt jól a számba rágták már!
 - Remek! Most pedig, sok sikert! – mondta, majd a derekát fájlalva odébb vánszorgott egy félreeső fa tövéhez.

Rendben! Szóval akkor, koncentráció a feladatra, a többit elvégzi a chakrám, igaz? Na próbáljuk meg…

Letérdeltem, majd lehunytam a szememet. Magam elé képzeltem, ahogyan a jelek megjelennek körülöttem, majd elkezdtem mormolni parancsot, hogy a jelek láncként összekapcsolódva elvégezzék a célpont lefogását. Éreztem, miképpen áramlik ki a testemen, majd picit később felnyitottam a szememet. Körülöttem már megjelent néhány szimbólum, és ha jól emlékszem, akkor Miyagi Sensei körül is ezek voltak a legközelebb. Ezek szerint jó nyomon járok! Tovább próbálkoztam a feladat végrehajtásával. Jelentősen próbára lett téve a koncentrációs képességem, de a kitartásom sosem ismeret határokat, így biztos voltam benne, hogy idővel, de elérem a hatását a gyakorlásnak. Így hát csak gyakoroltam. Repültek a másodpercek, percek, sőt, az órák is. Sosem igazán a precizitás embere voltam, sokkal inkábba a nyers erőé, azonban az utóbbi időkben próbáltam pontosabb, precízebb lenni, hiszen ez elengedhetetlen a Fuuin Jutsuknál. Minden aprócska részletre ügyelni kell, mert már egy aprócska hiba is teljes sikertelenséget okozhat ezekben az összetett rendszerekben. Egyre hosszabbá váltak a láncok körülöttem a földön, majd egy bizonyos hosszúságot elérve lezártam, és létrehoztam a kört. Homlokomat ráncolva koncentráltam az aprócska facsemetére, és végül sikerült elérnem, hogy a láncok a földről elemelkedve meginduljanak a fa irányába, de sajnos út közben elvesztették az erejüket és lendületeket, majd a földre zuhanva ,,széttörtek”.
Azonban pozitívan tekintettem erre az egészre. Ismét elértem egy következő fázisát a feladatnak, így még lelkesebben álltam hozzá. Vég nélkül próbálkoztam, és idővel már szellemileg kezdtem fáradni, a rengeteg koncentrálástól. Már a délutáni órákban jártunk, és a koncentrálásból felvert egy hangos morgó hang. A gyomrom kaját követelt, így felálltam, és a táskámhoz sétálva elővettem egy almát. Azonban nem a hasam volt az egyetlen morgó hang forrása. Ahogy eltekintettem jobbra, a horkoló Miyagi Senseit pillantottam meg. Elmosolyodtam, majd az almát gyorsan befalva visszatértem a fa elé. Tovább folytattam a próbálkozást. Azonban annál nem tudtam továbbjutni, hogy a láncok elemelkednek a talajtól.

Lótuszülésbe helyezkedve szabályosan, mélyeket lélegezve kezdtem bele a meditációba. Egy órányi teljes nyugalom és béke, csakis a természet neszeit hallgatva, és az oxigéntől dús levegőt lélegezve. Az ember lelke ilyenkor teljes nyugalomra lelhet, minden gondját-baját hátrahagyva. Ez az idő teljesen fel is frissített, így újult erővel vághattam bele.
Ekkorra már sikerült elérnem, hogy a jelsorozatok körülöttem nagyon rövid idő alatt kirajzolódjanak, majd azok elemelkedjenek a talajtól. Most azonban, mindennél nyugodtabban ennél tovább is jutottak. Láttam lelki szemeim előtt, ezúttal mindennél tisztábban, amiként a láncokkal elkapom az aprócska fát, majd megszorítva a föld felé hajlítom. És így is történt! A láncok rendületlenül hasítottak előre a levegőben, majd pontosan, ahogyan én irányítani akartam, rátekeredett a fára, és egy hatalmasat szorítva rajta a föld felé húztam, és az egy hangosat reccsenve tőben kettétört.

Erre Sensiem felriadt nyughelyéről, és odajött gratulálni. Ezután odaküldött egy nagyobb sziklához, hogy ott folytassam a gyakorlást. Ezt ugyan szétzúzni nem leszek képes, viszont nagyobb láncokat kell létrehoznom, és olyan erősen próbálhatom leszorítani, amennyire csak tudom.
Ismét felvettem, a jutsuhoz egy kényelmesebb testtartást, majd már-már rutin-szerűen neki kezdtem a technika végrehajtásához. Viszont ezúttal az első fázisnál, a jelsorok végrehajtásakor nem elégedtem meg az eddigi teljesítményemmel, hanem megpróbáltam a lehető leghosszabb láncot létrehozni. Néhány jellel sikerült is hozzátennem, de tudtam jól, hogy ennél sokkal többre is képes vagyok. Összecsaptam a tenyereimet, majd a chakrámat az eddigi legintenzívebben keringetve és koncentrálva adagoltam, egyre távolabb és távolabb jutva a sorokkal. Még sok-sok próbálkozásomba telt, mire már úgy éreztem, hogy elértem a korlátaimat. Még egyszer annyiszor, mint amennyivel eddig eljutottam stabilizáltam ezt a hosszúságot, majd elkezdtem gyakorolni ezeknek a mozgatását. Már a többszöröse volt a hossza ezeknek, mint legelső, igen rövid láncoknak, amiket ez ideáig gyakoroltam, ezért ezeknek a mozgatása is nehezebbnek bizonyult. Próbáltam minél rugalmasabban kezelni őket, hogy minden irányból átfoghassák a jókora kősziklát, és ez többé kevésbé sikerült is. természetesen még rám fért a gyakorlás. Hosszasan próbálkoztam, minden szögből megközelíteni a sziklát, kanyarogva, míg végül úgy nem éreztem, hogy kellőképpen oda tudok figyelni az összes láncra, és úgy tudom irányítani őket, ahogyan csak szeretném.
Végül eljött az ideje a szorítás erősségének gyakorlásának. Ez volt a legkönnyebb feladat számomra, ebben már semmire sem kellett igazán figyelni, nem kellett különösebben precíznek lenni, mindössze a lehető legtöbb chakrával a föld felé és összébb húzni a láncokat. Itt nagyjából fél óra alatt már el is értem a maximumot, amit csak sikerült. Abban biztos voltam, hogy ha valaki, vagy valami belekerül a jutsumba, akkor elég erős lesz a szorítás ahhoz, hogy ne törhessen ki onnan egykönnyen.

Sötétedésig még nagyjából két óra volt hátra. Ezt a két órát arra szántam, hogy megpróbáljam a láncok számát növelni, még sikerült két láncot hozzátennem az eredeti összeghez, így már igencsak sok irányból le tudtam fogni a célpontot. Ez azt okozta, hogy a láncok irányításánál még többet kellett gyakorolnom, mert több láncra kellett ügyelnem, de végül belejöttem. Kérdés, hogy miképpen fogok boldogulni mozgó célpontnál, de ez a jövő zenéje, majd később begyakorlom...
Meg egy fenét! Nem akarom kivárni későbbre, hogy mozgó célpont ellen is használhassam, mert csak úgy tényleges értelme a technikának, ha el tudok vele kapni a fákon és sziklákon kívül más dolgokat! Fölpattantam a helyemről, és a Senseihez siettem. Megkértem, hogy mozogjon szép lassan, én pedig majd finoman elkapom a láncokkal. Ő a kérésemnek eleget téve elkezdett előttem csoszogni a kis papucsában, én pedig könnyű szerrel elkaptam. Még könnyebben mint gondoltam. Ezek szerint nem volt hiába az, hogy órákon át gyakoroltam a láncok irányítását. Megkértem a Senseit, hogy mozogjon kissé gyorsabban. És így növeltük folyamatosan a tempót, és vált egyre kiszámíthatatlanabbá a mozgása. Meglepően fürgének bizonyult az öreg, a végére már hosszú percekig kergetőztem vele, mire sikerült rátekernem a láncokat. Így még a technika hosszabb időre való fenntartását is begyakoroltam. Éjszakába nyúlóan gyakoroltuk tovább a mozgó célpont elkapását, míg végül mindketten úgy nem éreztük, hogy itt is elértem a határaimat.

Teljességgel hasznosnak bizonyult ez az egész nap. Miyagi Sensei megadta az elején a kellő információt, majd pedig segített amikor megkértem rá, amit Kenji bácsikámról nem tudnék elmondani, amikor éppen ő tanít. És ami talán a legfontosabb, hogy fejlesztettem a precizitásomat. A Pecsét ágazat nagyon hasznos lesz, amikor a készségeimnek eme részét akarom csiszolgatni, és már most úgy érzem, hogy fejlődtem e téren.

Így hát elégedetten tértem haza, miután illendően megköszöntem Miyagi Sensei segítségét, majd elköszöntem. Egy nap alatt közel sem lehet tökéletesíteni egy technikát, viszont én úgy éreztem, hogy a nulláról kezdve egy hatalmas lépést tettem, hogy könnyedén bevethessem ezt a technikát, amikor éppen szükségem van rá.

//Az élményben való második elemfeloldást Senju Tobirama engedélyezte. Ezúton is köszönöm neki!//

Doton Kaitou // Föld Elem Feloldás
Alapvető Föld Elem feloldás, melynek segítségével létrehozható a Föld Chakra. A föld elemmel rendelkező ninják, képesek a kisebb köveket, talajdarabok mozgatására, valamint a talaj meglazítására. Ezeken kívül a személy fizikai tulajdonságai is kis mértékben változhatnak: Masszívabb termetet és erősebb ütéseket eredményez.
Chakraszint: 10
Besorolás: E 
Megjegyzés: Alap feltétel bármely Doton Ninjutsu elsajátítása előtt!


Doton: Doryuu Heki

Egy nagyon erős védekező jutsu, alkalmas hatalmas erejű elemi támadások kivédésére. Mint pl. a Suishoha. A használó a kézjelek után némi sarat köp maga elé, vagy abba a vonalba, amelyen falat akar emelni és később ebből emelkedik az elemi méretű védőfal. A másik alkalmazási mód pedig chakratakarékos: A meglévő földből hozza létre a ninja a falat tenyereit a földre csapva.
Magyar név: Föld elem: Fal
Típus: Védekező
Besorolás: B szintű
Chakraszint: 450



//Elhelyezés: Kumogakuréba való érkezés után, de Unraikyo völgyébe való kivonulás előtt//


Egy újabb nap virradt a Kumogakurét támogató shinobik táborára. Végre valahára kipihentnek éreztem magamat a több hetes út után, ami alatt kiderült, hogy egyáltalán nem bírom a hajóutakat és megütköztünk egy Kitsune maszkos Kunoichivel. Talán kicsit túlságosan is kipihent vagyok, lassan kezdek eltunyulni. Amióta megkaptam az értesítést, hogy a frontra kell mennem, igencsak felfordult az életem. De mi lesz, amikor visszatérek a frontról Konohába? HA visszatérek... Ugyanolyan lesz, mint azelőtt? Felkelek, eszem és elmegyek edzeni, majd este hazamegyek és lefekszem. Elég hamar monotonná tud válni ez a folyamat. Ha pedig változást akarok, megtanulok egy újabb Katon technikát, ami feltehetőleg ugyan olyan, mint a többi, amit tudok, csak kicsit nagyobb és erősebb. A Tűz éltet, ha tudják irányítani, és pusztít, ha nem. Véleményem szerint én már megtanultam irányítani, de többre vágyok. Egy olyan erőre, amivel jobban formálhatom a dolgokat. Eljött az ideje, hogy egy újabb szintre emeljem a tudásomat, feljebb léphessek. Pár napon belül szembenézek a Kirigakurei haderővel, akiknek a zöme Suiton használó. Hogy sok esélyem lesz-e a Katonommal? Abban nem vagyok olyan biztos. Legfőbb ideje, hogy feloldjam a második elememet, és így kiemelkedjek a legtöbb Genin közül. Ilyen korban a legtöbben már Chuuninok, a különösen erősek pedig Jouninok. Ideje, hogy én is bizonyítsam a rátermettségemet azzal, hogy helyt állok a csata forgatagában, még a Suitonnal szemben is. Talán Hiroto meg Erisa is meglepődik majd, hogy másik elemet is használok, hiszen eddig csak a tüzet látták.

Így tehát új céllal keltem ma ki az ágyból. Többen még aludtak körülöttem az egyszerű, fémkeretes ágyaikon. Elhagytam a nagy sátramat, majd a teljes sátorvárost is. Kumogakure magaslati városa lenyűgöző volt. Mindenhol a az égbe törő hegyek, azok köré építve az emelvények, valamint az épületek. Ilyen tiszta levegőt régen szívtam, tökéletes az ember felfrissítéséhez.

Egy ideig a Falun belül sétálgattam keresve valami kiképzőtér szerűséget. Itt azért nehezebb volt kiigazodni, mint Konohán, annyi biztos. Végül ráleltem egy nagyobb térre, ami köbe volt kerítve, a kapuban pedig egy nagy tábla virított: II. Kiképzőtér. A kapun áthaladva elmentem egy elunt képű Kumogakurei férfi mellett, aki feltehetőleg a kapu ’’őrzője” lehetett. Amikor rápillantottam, csak unottan legyintett egyet, hogy továbbmehetek.

Beléptem a Kiképzőtér területére, ahol megpillanthattam a terepviszonyokat. Egy kisebb folyó szelte át az egészet, egyik oldalán fák elszórva, a másikon pedig gyakorlóbábúk. A bábus oldalán a folyónak leültem lótuszülésbe, majd lehunytam a szememet, és elkezdtem egyenletesen, mély lélegzeteket venni. Elkezdtem keringetni a chakrámat, minél intenzívebben próbáltam eljuttatni a testem összes pontjára. Nagyjából másfél óra telhetett el így, a szél süvítését és a patakocska folyását hallgatva, miközben folyamatosan az oxigéndús levegőt juttattam a tüdőmbe.

Mikor kinyitottam a szememet láttam, hogy időközben mások is érkeztek a Kiképzőtérre. Az egyikük egy Kumoi Chuunin volt, Daisuke, akivel már korábban váltottam néhány szót. Ő éppen az egyik gyakorlóbábut sorozta katanájával.

 - Szia Dai! – szólítottam meg a nálam legalább hat évvel idősebb férfit.
 - Üdv Jaken! – viszonozta a köszönésemet – Hogy, s mint vagy?
 - Hát tudod, eléggé izgulok – feleltem – Nem minden nap indul az ember háborúba. Ennek okán pedig elhatároztam, hogy megpróbálom feloldani a második elememet. Csak sajnos nem nagyon tudom, hogy hol kezdjek hozzá…
 - Ebben segíthetek! Tudod, én már feloldottam a második elemet. Értek a Raitonhoz, a másodlagos elemem pedig a Doton. Ha vársz egy pillanatot, elő is keresem a chakraérzékeny papíromat. Valahol… itt… kell… lennie… - mondta, miközben a derekán lévő övtáskában matatott. Egyszer csak előhúzott onnan egy papírt, pont olyat, mint amilyet Kenji adott, amikor még régen elsajátítottam a Katont.
 - Ez lenne az! Próbáld meg elnyomni az elsődleges elemedet… Katon, igaz? Közben pedig próbálj előhívni egy másikat. Nemsokára előkeresem a többi papírt is, egy valószínűleg nem lesz elég, mert a Katon felülkerekedhet, és elégetheti a lapot. Sok sikert!

A lapot a kezembe vettem, majd leültem a földre. A jobb kezem mutató és középső ujja közé vettem a lap egyik sarkát, és elkezdtem átjáratni az egyszerű chakrámmal. Éreztem, ahogy a chakrával táplált fából készült papír minden egyes pontját átjárja a lap, ekkor pedig megpróbáltam elnyomni a Katont, és előhívni egy másik elemet. Elég nehéz úgy, hogy az ember még azt sem tudja, hogy milyen elemet kéne előhívnia. Még csak ötletem sem volt, hogy mi lehet a második elemi affinitásom. Tovább próbálkoztam, de egyszerre csak a Katon ’’előbukkant”, és a papír kigyulladt. Azon nyomban elnyomtam a lángokat, de így is megperzselődött az a sarok, amit fogtam. Így tehát elforgattam a lapot, és próbálkoztam tovább. Időről időre meggyulladt a lap, de szerencsére Daisuke közben hozta az utánpótlást. Jobban el kellett nyomnom a Katont, ha el akartam érni a második elem felbukkanását. Minél tovább próbálkoztam, annál inkább éreztem azt, hogy közelebb kerülök a Katon elnyomásához, viszont a második elemhez még egyáltalán nem. Már lassan másfél órája próbálkoztam, amikor tartottam egy kis pihenőt. Az ülésből hátradőltem, kezeimet lefektettem magam mellé. Ahogy a kézfejemet kissé megmozgattam, tenyeremre ráragadtak a poros földről a szemek. Magam elé emeltem, és belenéztem a tenyerembe. A ráragadt portól egészen érdessé vált a tapintása. Érdekes dolog a föld, a tűz tökéletes ellentéte bizonyos tulajdonságokban. Olyan stilizált és masszív, nem úgy, mint a tűz, amit kontroll alatt kell tartani, hogy ne terjedjen el, és döntsön pusztulásba. A föld formázható, ahogyan mi szeretnénk. Szinte mindenhol megtalálható, mindig körülvesz.

Ahogyan a tenyeremet letámasztottam a talajra, és lehunytam a szememet, szinte mintha eggyé váltam vele. Valahogyan különös érzés fogott el, mintha csak hívogatna. Végigsimogattam kezemet a poros talajon, majd újra felültem, és a kezembe vettem az újabb chakra papírt. Tudtam, hogy a Doton a második elemem. Egyszerűen… éreztem. Lehunytam a szememet, és elképzeltem, ahogyan a papírba vezetett chakra átalakul apró porszemekké, majd földdé összeállva a papír anyagát is átalakítja, és az szétporladva hullik ki a kezeim közül. Az elképzelést már csak gyakorlatba kellett átültetni.

Ismét lótuszülésbe helyezkedve ültem a patak szélén, jobb kezemben egy friss papírral, bal kezemmel eközben pedig egy földrögöt morzsolgatva. A papír felületét bevontam a chakrámmal, ezután pedig megpróbáltam előhívni a Doton chakrámat. Elhatározottságom olyan szilárd volt, akár a szikla. A kemény, elhatározott jellemmel állítható párhuzamba a Doton. Ha a kemény nem is feltétlenül igaz rám, mindig is elhatározott voltam…

A papírra apró porszemek kezdtek ráülni, így egyre bizakodóbbá váltam. Kicsit több elemi chakrát szabadítottam fel, azonban ez több volt, mint kellett volna, így átborultam a mérleg másik oldalára, és a Katon felülkerekedve elégette a papírt.
Újabb próbálkozások sorozata következett. Mindig lépésről-lépésre előrébb kerültem a célomhoz. Most, hogy már csak-csak sikerült feloldanom a Doton chakrát, és próbáltam azt tudatosan előhívni, a Katon meleg, bizsergető érzését felváltotta egy egészen újfajta érzés. Valóban úgy éreztem, hogy egyre határozottabb vagyok.

Már lassan kezdtem a papír köteg végére érni, így többet bele kellett adnom, mert Daisuke időközben hazament, így utánpótlás nélkül maradtam. Vettem egy mély levegőt, lehunytam a szemeimet, és elkezdtem koncentrálni. A nap már kezdett elbújni a hegyek mögött, ami jelezte, hogy már igen sok órát eltöltöttem itt. Eljött az ideje, hogy pontot tegyek a mai nap végére.

A chakrámat szétterítettem az egész testemben, majd a bal karomnál lévő chakrát belevezettem abba a földrögbe, amit morzsolgattam, majd ugyan ezt a chakrát végigvezettem a mellkasomon át a jobb karomba, és onnan a lapba. Megpróbáltam aktiválni a Doton chakrát. A lapon elkezdtek kiválni a porszemcsék, így tovább folytattam a megkezdett folyamatot. Egyre inkább kezdett átalakulni a felszín. Még egy kicsit több chakra, és a lap felszínén elkezdtek repedések megjelenni, majd teljesen szét omlott.

Huhhh… - adtam ki magamból a nap fáradalmait egy nagy sóhajjal. Nem volt egyszerű, de sikerült szert tennem a Doton chakrára, amit mostanra egész nagy magabiztossággal tudtam előhívni. A maradék tizenkét lappal megismételtem a gyakorlatot. Az elején még volt, hogy egy lap elporlasztásához hét-nyolc perc kellett, de a végére ezt az időtartamot leredukáltam egy percre.

Fáradtan, de örömmel tértem vissza a sátorvárosba. Besétáltam a saját sátrunkba, majd levetettem magamat az ágyamra. Tudtam, hogy még egyáltalán nem állok készen, és a többi nap is kihívásokat rejt előttem, de pozitívan tekintettem előre ezekre a megmérettetésekre. Ezek mind és mind csak erősebbé tesznek, amire most igen nagy szükségem lesz. Minden percet ki kell használnom, hogy az eddigi lehető legjobb formámban indulhassak majd az ütközetbe Kirigakure ellen. És mi lenne a legnagyobb előny, ha nem a Doton, ami a leghatásosabb a Suiton ellen?

 

 

Ismét előbukkant a Nap Kumogakure keleti hegyvonulata mögül. Én pedig a Nappal együtt keltem ki az ágyból, és egyből a kiképzőtér felé vettem az irányt, ahol tegnap voltam. Ezúttal azonban jóval előrelátóbb voltam, mint az előző nap, és kerítettem magamnak chakra papírt. Elvégre nem számíthatok ez ügyben mindig Daisukéra.
A Kiképzőtérre érve a kapuban ugyan azt a fickót találtam, mint előző nap. Szerencsétlen, nem éppen a legizgalmasabb feladatot kapta. Ezúttal még unottabb képpel legyintett hanyagul, hogy bemehetek. Leültem ugyan úgy a patak mellé, mint előző nap, és belekezdtem a chakrával táplált fából készült papírok elporlasztásához. Nagyjából ötven darab lap lehetett nálam, így volt dolgom bőven. Elkezdtem koncentrálni, és nekikezdtem a feladatnak. Minél inkább fogyott a köteg mennyisége, annál gyorsabban sikerült a lapokat átjáratni a föld elemű chakrámmal. Nem hiába mondják, hogy a gyakorlás meghozza a gyümölcsét. Mire szinte az összes papírt kivégeztem, már csak egy pillanat kellett egyes lapokhoz. Az utolsó tizenöt lapnál már különböző gyakorlatokkal igyekeztem fejleszteni a Doton chakra kontrollt. A lapnak csak bizonyos részeit átjáratni chakrával, vagy éppenséggel egyszerre mindkét kezemben lapot fogva megcsinálni a műveletet. Mivel ezeket a chakra irányítási módszereket már sokat gyakoroltam Katonnal, így ezek nem estek túl nagy nehezemre, csak ezúttal Katon helyett Dotonnal kellett megcsinálni.

Egy órányi munka után felálltam a földről, és kinyújtóztattam a végtagjaimat. Mostanra büszkén jelenthettem ki, hogy birtokomba került a Föld is, mint elem.
Így pedig eljött az ideje, hogy hasznosíthassam eme elemi affinitásomat, és megtanuljak egy technikát. Pontosan, ahogyan számítottam rá, Daisuke ezúttal is megérkezett a Kiképzőtérre, így egyből elébe siettem, és segítségét kértem:
 - Jó reggelt Daisuke!
 - Jó reggelt Jaken! Máris itt? Te aztán nem lazsálsz!
 - Hát, minden perc aranyat ér, a legrosszabb dolog a tétlenkedés. Ehhez kapcsolódóan pedig lenne egy kérésem. Mivel tegnap sikerrel feloldottam a Doton elemet, szeretném kérni, hogy mutass egy technikát. Mint mondtad, neked is megvan a föld elem, így bizonyára van egy-két erős technika a tarsolyodban. Kérlek, taníts meg nekem egy igen erős védekező technikát, mert bizonyosan szükségem lesz rá!
 - Rendben. Azt hiszem, tudom is, hogy melyik technikát mutatom meg neked. A Doton: Doryuu Heki // Föld elem: Fal egy igen erős védekező technika, ami elemi erejű támadásokkal szemben is megállja a helyét. Két féle módon kivitelezhető, az egyik során a földből emeled ki a falat, a másik verzióban pedig földet köpsz fel, majd abból hozod létre. Ez a nehezebbik verzió, így én azt mutatom most meg neked, de te először majd a könnyebbikkel kezd! – fejezte be a mondandóját, majd kézjelekbe fogott. Tigris, Nyúl, Vaddisznó és Kutya. Amint ezekkel végzett, maga elé köpött egy vonalban sarat, majd abból egyszer csak kiemelkedett egy hatalmas és masszív sziklafal. Elég komoly… lenyűgöző!
 - Sok sikert! – kívánt szerencsét Daisuke, majd továbbállt intézni a saját ügyeit.

Így hát ott emelkedett ki előttem a hihetetlen sziklafal. Késztetést éreztem… egyszerűen muszáj volt letesztelnem, hogy mennyit bír ki a sziklafal, így szembeálltam vele, és felkészültem a legerősebb technikámra, a Karyuu Endanra. Patkány, Ló, Kígyó, Sárkány, Patkány, Ökör és Tigris. Levegővel töltöttem meg a tüdőmet, majd ott azt elvegyítettem a tűz elemű chakrámmal. Egyre jobban sűrítettem, míg végül már csaknem robbanáspontig sűrűsödött, ekkor pedig az egészet kiengedve a sziklafal irányába, megkezdtem elemi erejű támadásomat. A hihetetlen hőmérsékletű lángtömeg hosszú-hosszú másodpercekig ostromozta a falat, de az állta a támadást. Mire végeztem a technikával a fal továbbra is ott állt rendületlenül, mindössze a felszíne forrósodott fel hihetetlenül. Valóban lenyűgöző technika, pont ideális lesz a tanuláshoz!

Neki is kezdtem volna a tanulásnak, de hol is kezdjem pontosan? Egy pillanatra eltöprengtem, majd leguggoltam, és a kezemet a földre helyeztem. Az volt a tervem, hogy most még az elején a könnyebb chakra irányítás miatt a kezeimmel, a földdel interakcióba lépve emelem ki a falat. Majd idővel pedig, amikor jobban megy, már csak kiterjesztem a chakrámat. Tenyeremet letettem a talajra, majd a szememet lehunyva koncentráltam. Elképzeltem, ahogyan a ckakrám behatol a földbe, egyre lejjebb és lejjebb hatol, majd egy bizonyos földrészt kijelölve azt kiemelem a talajból. Próbáltam a chakrámat lejuttatnia a talajban, de minél mélyebbre értem, annál nehezebbé vált az irányítás. Amikor már úgy éreztem, hogy elértem, a határaimat megálltam, és elkezdtem kiemelni a földtömböt. Azaz kezdtem, volna, ha sikerül. Mert hát nem ilyen egyszerű egy technika elsajátítása. Való igaz, hogy sikerült egy nagyon picit megemelnem azt a részt, amit akartam, de az az egy centi aligha fog megvédeni egy elemi erejű támadástól.

Tovább folytattam a próbálkozást. Minél többször ismételtem a meg a folyamatot, annál magabiztosabban tudtam lejuttatni a Doton chakrámat a talajba, és annál magasabbra tudtam kiemelni az oltalmazó kőfalat. Végül hosszas próbálkozások után, már nagyjából fél méter magas falat tudtam létrehozni magam előtt. Ki akartam próbálni, hogy mennyire strapabíró, így megkocogtattam a lábammal, erre az egyből darabjaira esett szét.
Nincs ez így jól… Valahogy meg kell változtatnom a föld szerkezetét, masszívabbá és erősebbé kell tennem.

Ismét leguggoltam, majd a föld elemű chakrát a földbe juttatva először nem kiemelni kezdtem a földtömböt, hanem a szerkezetét sűrűbbé tenni. A chakrámmal tömörítve a földet ismét kiemeltem azt, majd újra megkocogtatva az nem esett szét egyből. Egy kicsit erősebb rúgás után ugyan szétesett, de jóval nagyobb darabokra, mint legutóbb. Jó úton haladtam a cél felé.

Nagyjából négy órán át próbálkoztam, küzdöttem a siker érdekében chakrát egyáltalán nem kímélve. Jelentős javulást sikerült elérnem, a fal magasságát egészen másfél méterig tornásztam fel, vastagsága is egy méteres volt, és bármeddig rugdostam vagy püföltem, stabilan állt. Azonban régen voltam olyan fáradt, mint az nap, pedig nem mondanám, hogy sokat aludtam az ide, Kumogakuréba tartó út alatt. A Nap állását tekintve nagyjából délután kettő lehetett, és ezt a hasam is igen határozottan jelezte. Leültem a patak partján az egyik fa hűsítő árnyékába, és elmajszoltam egy ízletes rizsgombócot. Áhh, milyen jó dolog is a kaja!
Eldöntöttem, hogy tartok egy kis pihenőt, elvégre az edzés közbeni szünet legalább olyan fontos rész, mint maga az edzés. Szemeimet lecsuktam, és próbáltam kizárni a teljes külvilágot, hogy meditatív állapotot érhessek el. A meditáció közbeni chakra keringetés elképesztő, hogy mennyire fel tudja frissíteni az emberi testet.

Két órán át pihentem, így tehát az idő délután négy felé járt. Nem sikerült teljes egészében kipihennem magamat, de ahhoz eleget meditáltam, hogy néhány további órán át próbálkozhassak. Elkezdtem koncentrálni, mély és hosszú lélegzetvételeket követően elkezdtem keringetni a chakrámat. Ismét elfogott az a különös érzés, amikor feloldom magamban a Dotont. Ezúttal nem helyeztem le a kezemet a talajra, hanem a kézjelek után kiterjesztettem a chakrámat, és úgy próbáltam kiemelni a tömböt. Lejuttatás… tömörítés… kiemelés! Hangos morajlással kezdett kiemelkedni előttem a talaj. Megörültem a sikernek, de így a koncentrációm alábbhagyott, és a jutsu megakadt.
 - Basszus – hagyta el egy káromkodás a számat – Jobban kell koncentrálnom, ha azt akarom, hogy olyan erős falat is létrehozhassak, mint Daisuke - mondtam magamnak.
Ismét két és fél órányi gyakorlás következett, de most már nem értem el akkora sikereket. Kezdtem ismét elfáradni, a Nap pedig ismét leáldozóban volt. Lelkesedésem letört, azonban most elhatároztam magamat. Elhatároztam, hogy ma megtanulom a technika első verzióját, és igencsak ragaszkodó vagyok az elhatározásaimmal kapcsolatban.

Szemeimet lehunytam, és ismét belekezdtem a Jutsuba.
Tigris: a chakra halmozása és aktivizálása…
Nyúl: mértékletesség és kiegyensúlyozottság…
Vaddisznó: a Yin, a chakra fizikális, anyagiasult megjelenésének az irányítása, és chakrából fizikális anyagok létrehozása…
Kutya: nagy aktivizáló erő, a gyorsaságért felel…
A chakrám szélsebesen bukott a föld alá, majd egy nagy földtömböt bekerítve és megtöltve elkezdte kiemelni azt, mindeközben pedig a chakrám jó részét földdé alakítva tömörítettem a falat. Minden eddiginél gyorsabban tört az eddig elért legmagasabba a fal, aminek a vastagsága is helytállt. Hátradőltem, és szusszantam egy nagyot. Piszok kimerült voltám, de miközben az égen megjelenő csillagokra pillantottam, elégedett mosolyra húztam a számat.

Tíz perc múlva összevakartam magamat a földről. Még volt egy dolog, amit le kellett tesztelnem. Vajon ugyan olyan jól helytáll majd a fal a Karyuu Endannal szemben, mint Daisukéé? Elmutogattam a kézjeleket, eközben összegyűjtve az összes megmaradt chakrámat, majd mint egy eleven lángszóró eresztettem rá az egészet a falra. Az pedig nagy megelégedésemre állta a sarat.

Hulla fáradtan vonszoltam végig magamat Kumogakurén, majd visszatérve a sátramba azonnal ledőltem az ágyikómba, és a fáradtságtól azonnal elnyomott az álom.
 

 

Másnap, amikor felkeltem, már javában folyt az élet. Elég sokat aludhattam magamhoz képest, mert eddig szinte mindenki előtt keltem, most azonban szinte már üres volt a sátor. Azt kihasználva, hogy már szinte mindenki útjára indult elmentem a közös zuhanyzórészbe. Rám fért már a lefürdés, enyhén szólva büdi voltam az előző napok megpróbáltatásaitól. Ezután a kantinra mentem elkérni a biztosított napi élelmet. Egyből a reggeli után – ami ezúttal meglepően finomra sikeredett - az ebédet betettem a táskába, és útnak indultam a kiképzőtér felé.
Eljött az ideje, hogy megtanuljam a több chakrát igénylő változatot. Még korábban, amikor a Ryuuka no Jutsut kezdtem el megtanulni, és végül a Karyuudannál kötöttem ki, kiderült, hogy sokkal inkább a nyers erő híve vagyok, mint a technikásságé. Ez talán látszik is abban, hogy a Doton lett a második elemem. Azonban azóta igyekszek több chakrakontroll gyakorlatot elvégezni, hogy fejlődjek ezen a téren is. Minden esetre, így lehetséges, hogy ezt a verziót könnyebben fogom megtanulni, mint azt, amit eddig gyakoroltam.

A kiképzőtérre érve azonnal belevetettem magamat az edzésbe. Öt percet rászántam a chakra keringetésre, de most nem volt türelmem több időt erre szánni, túlságosan izgatott voltam.

Tudtam, hogy ezúttal a Vaddisznó kézpecsétnek lesz talán a legnagyobb szerepe, hiszen egy sár kupacból kell masszív falat létrehoznom, csupán a chakrám segítségével. A lehető legtöbb Doton chakrát halmoztam fel, majd azt a hasamba gyűjtöttem, és sűrítettem. Úgy terveztem véghezvinni a sár kiköpését, mintha csak egy tűz elemű technikát használnék, csak ezúttal éppenséggel földdel. Meglepetésemre már elsőre sikerült megcsinálnom a sár kiköpését, de a tócsa jóval kisebb és hígabb lett, mint reméltem. Még több chakrával kellett próbálkoznom. A következő alkalommal már majdnem elértem a kívánt méretet, a harmadik próbálkozás pedig az egészen tökéletes lett. Már ami a méretet tekinti. Még néhány próbálkozás után a sár sűrűségét is sikerült belőnöm. Azonban volt még egy probléma. Mivel nagyjából az egész sár egyben jött elő, így nem tudtam kellőképpen szétoszlatni magam előtt. Jobban adagolva kellett kiköpnöm a sarat ahhoz, hogy közben a fejem mozgatásával eloszlathassam a kívánt helyen. Még nagyobb koncentrációval, a külvilágot kizárva kezdtem halmozni a chakrámat. Ezúttal pedig nem egyben köptem ki az egészet, hanem fokozatosan, miközben a fejem forgatásával eloszlattam a kívánt helyen.

Így tehát ott terült el előttem egy vonalban a sár, arra várva, hogy én valahogyan egy nagy és erős sziklafalat hozzak létre belőle. Mivel lényegében az egész sár az én chakrámból jött létre, tudtam, hogy az én befolyásom alatt áll. Még több chakrát jutattam bele, és elkezdtem létrehozni a földszemcséket, ezután pedig sűríteni, keményíteni, majd pedig megemelni. El is kezdődött a folyamat, de túlságosan spórolósan bántam a chakrával, az emelkedés alábbhagyott, majd pedig a fal darabjaira hullott.

Tovább folytattam a kísérleteket. Mindig több és több chakrát fektettem a technikába, és egyre nagyobb sikereket értem el. A fal mindig sűrűbb, keményebb és vastagabb lett, valamint mindig egyre magasabbra tört. Végtelennek tűnő órák urán sikerült létrehoznom egy irigylésre méltó erősségű föld falat magam előtt. Már iszonyatosan ki voltam merülve, de egy dolog még hátra volt. El kellett érnem, hogy miközben a sarat kiköpöm, már egyből emelkedjen a fal, hiszen a jutsu létrehozásának sebessége mérvadó. Ha nem tudom időben létrehozni, akkor semmire sem megyek vele.

Fél órányi pihenő után ismét belevetettem magamat az edzésbe. Már egyszerűen túl türelmetlen voltam ahhoz, hogy itt, a cél előtt ennél tovább várjak. A tudásvágy hajtott előre ilyen fáradtan is. És ha egy technikát iszonyatosan fáradtan sajátítasz el, akkor kipihenten még erősebb lesz. Így lehet erősebbé válni, ha az ember a határait feszegeti, és magát nem kímélve hajt előre.
Most meg kellett osztanom a figyelmemet. Egyszerre kellett figyelnem a sár kiköpésére, és a fal létrehozására. Utoljára akkor kellett több felé figyelnem technika közben, amikor több célpontot akartam elkapni a Bakemono Fūin no Jutsu // Szörny Pecsételő Technikával.
A chakrámat sűrítettem a gyomromban, majd mikor már csaknem elértem a határaimat, elkezdtem magam elé köpni a chakrát, amint leérkezett a sár eleje a talajra, elkezdtem aktivizálni azt, és létrehozni a szikla keménységű falat.
A fal elkezdett emelkedni, de a sár kiköpése a koncentrációtól félbe maradt, így jóval kevesebb sárból kellett létrehoznom a falat, mint terveztem, ami így nem is lett akkora, mint én azt szerettem volna.
Újabb és újabb próbálkozások. Minden egyes próbával előrébb kerültem. Egyre gyorsabban tudtam létrehozni a falat a sok gyakorlásnak köszönhetően, és a sár kiköpése sem maradt félbe, ahogy elkezdett kialakulni a rutin.

Ezután még a nap végéig a gyakorlást hosszú pihenések szabdalták – akár azt is mondhatnánk, hogy a nap maradék részében a pihenésbe becsúszott egy kis gyakorlás. Este, amikor befejeztem az edzést, boldogan futottam Daisukéhoz, hogy eldicsekedjek neki arról, hogy sikerrel jártam.

Daisuke nézd! – álltam meg előtte, majd belefogtam a kézpecsétekbe. A chakrámat a szokásos módon összegyűjtöttem a hasamban, majd magam elé köpve elkezdtem létrehozni a falat, ami félúton megállt majd összedőlt. Kínos mosollyal néztem Daisukéra, majd elkezdtem mentegetőzni:
 - Hát, igen tudod… Khmm… Túl sokat gyakoroltam és fáradt vagyok… és…
 - Értem én! – felelt nevetve Daisuke, majd jobb kezét a vállamra helyezte – Ha azt mondod, hogy sikerült, én elhiszem. Menj, pihend ki magad Jaken. Majd megmutathatod a harctérn, hogy mit értek az utóbbi napok – mondta egy bíztató mosoly kíséretében, majd a vállamat megveregetve utamra indított.

Kissé letörten, de mégiscsak boldogan indultam a tábor felé. Sikerült feloldanom a második elememet, és megtanulni hozzá egy igen erős technikát. Lesz egy kiváló ütőkártyám a Suiton technikák ellen, és ez remek. Nem csak a saját életemet tudom majd védeni ezzel a technikával, hanem többekét is.
Fáradtan kullogtam oda az ágyamhoz, mint az előző napokban, és ugyan azzal a hanyag mozdulattal vetettem bele magamat. Hosszú és kimerítő napok álltak mögöttem, így szinte azonnal elnyomott az álom. És szokásomhoz híven olyan mélyen aludtam az ágyban, hogy kirobbantani sem tudtak volna onnan. Rám fért az alvás. Kemény napokkal néztem szembe.

//Időbeni elhelyezés: A Bakemono Fuuin no Jutsu megtanulását követően egy héttel, nem sokkal a frontra való kiindulás előtt//

Fuuka Houin // Tökéletes Elzárási Mód

Ez a technika lehetővé teszi a ninja számára, hogy lepecsételjen egy a közelében lévő dolgot, legyen az  tűz, víz, föld, vagy bármilyen atomokból álló tárgy/energia. Akár ha elég gyorsak vagyunk, egy villámot is lepecsételhetünk az által hogy, a használó kiterít egy tekercset maga elé, majd ráírja a szükséges szimbólumokat az elzárni kívánt dolog inkarnációjához. Eztán elvégzi a szükséges kézjeleket, melyet követően egy nagy vákuum keletkezik, ami a tekercsbe szívja és pecsételi az elzárandó dolgot. Ennek segítségével akár a mindent felfaló fekete lángok is lepecsételhetõk, valamint az olyan technikák, melyek valamilyen anyagot használnak fel. Minél erősebb és minél több chakrával rendelkezik a használó, annál nagyobb és több dolgot tud elzárni. Azonban itt is, mint minden pecséttechnikánál, fel lehet oldani azt, majd az eltárolt energiát, vagy tárgyat szabadjára engedni abban a formában, amiben lepecsételték. A technika hátulütője az az, hogy ha a jutsu használója nem rendelkezik elegendő chakrával annak a dolognak a lepecsételéséhez, amelyet el akar zárni, akkor a pecsét megtörik és a részben, vagy egészében elzárt dolog kiszabadul a tekercsből.
Jiraiya ezt a technikát az Amaterasu által létrehozott fekete lángok elzárására használta. 
Chakrapont: 450
Besorolás: A


Napok teltek el azóta, hogy hazaindultam a küldetésemről a Vízesés Országából. Két napnyi erőltetett menet után elfogyott minden vizem, és a Tűz Országának határain belül nem akadtam egy folyóra sem, aminek segítségével csillapíthattam volna szomjamat. Nem számoltam ilyen hosszú úttal, így minden ennivalóm is elfogyott, azonban az nem volt vészes, azt kibírtam volna. Nem mellesleg, már vadásztam korábban, így könnyedén előteremthettem magamnak az ennivalót, és egy kis tüzet rakva megsüthettem azt. Viszont az égető szomjérzet nem hagyott nyugodni. Ajkaimat nyalogattam, minden egyszerű megoldással próbáltam enyhíteni a kínzó érzésen, de sajnos semmire sem jutottam. Amikor végre ráakadtam egy folyóra, Konohától egy napnyi távolságra, nagyon megörültem, mint egy őrült vetettem magma a partra, és kezdtem el vedelni az éltető vizet. Ekkor egy gondolat is megfogalmazódott bennem.
 ~ Mi lenne, ha bármikor nagy mennyiségű vizet tudnék magamnál tárolni megterhelés nélkül? Amikor csak akarom meg tudnám idézni, az akár hatalmas mennyiségű vizet. Sőt! Ezt akár Katon technikákkal szemben is bevethetném! Ha pedig már itt tartok, miért ne gondolkoznék nagyban? Miért is ne tudnék mást is magamnál tárolni? Akármit? A kérdés csupán annyi, hogy miképpen kivitelezhető egy ilyen technika? Esetleg egy pecséttel? Ha hazaértem, mindenképpen utána kell járnom ennek! ~

Végre hazaérkeztem, a jelentés után pedig hazamentem. Ettem egy jót, jött a frissítő zuhanyzás, majd be az ágyba. Amikor másnap felkeltem azonnal eszembe jutott a már korábban kigondolt ötlet. Reggeli rutinomat elvégeztem, majd azonnal a könyvtár irányába indultam.
Azonnal a “Pecsétek” részlegét vettem célba.
 ~ Elfogó Pecséttechnikák… Akadály Pecséttechnikák… Elzáró Pecséttechnikák! Meg is van! Ha itt nem lesz semmi olyasmi, ami nekem kell, akkor magamnak kell boldogulnom, és ki kell találnom valamit! ~
,,A pecséttechnikák azon fajtája, melyek erősségtől függően csak kézjeleket, mantrát, vagy szertartást, esetleg mindhármat is igényelhetik. Az elzáró technikák rendkívül sokoldalúak, megalkotásuk az egészen egyszerű D szintű technikáktól a bonyolult, S szintű technikákig terjed…” ~ Igen, igen, ezeket tudom, már ezerszer olvastam őket. Na de most hol is van a technikák gyűjteménye? Ühümm… Meg is van, tökéletes! Fuuka Houin! ~
 - Ez a technika lehetővé teszi, hogy lepecsételjen egy a közelében lévő dolgot, legyen az  tűz, víz, föld, vagy bármilyen atomokból álló tárgy/energia – kezdtem felolvasni magamnak dünnyögve a leírást - Akár ha elég gyorsak vagyunk, egy villámot is lepecsételhetünk az által hogy, a használó kiterít egy tekercset maga elé, majd ráírja a szükséges szimbólumokat az elzárni kívánt dolog inkarnációjához. Eztán elvégzi a szükséges kézjeleket, melyet követően egy nagy vákuum keletkezik, ami a tekercsbe szívja és pecsételi az elzárandó dolgot. A technikát fel lehet oldani, majd az eltárolt energiát, vagy tárgyat szabadjára engedni abban a formában, amiben lepecsételték.

Amint a sorok végére értem, felugrottam a helyemről, majd elkiáltottam magma: - Miyagi Seenseeei! – amint ez elhagyta a számat, egy hangos - Shhhhh!! - érkezett egy meglehetősen mogorva, idős néni irányából – Jól van, na... – dünnyögtem kissé szégyenkezve az orrom alá. Hát igen, kissé túlságosan is izgatottá váltam.
Pár másodperc múlva megjelent Miyagi Sensei is.
 - Mire föl az a nagy kiáltozás? – kérdezte mindig szigorú arckifejezésével.
 - Remélem szabad a délutánod Sensei, mert találtam egy technikát, amit azonnal meg kell tanulnom!
 - És mégis melyik lenne az a technika? – kérdezte a kíváncsiságtól felszökő szemöldökökkel.
 - A Fuuka Houin.
 - Ááááá…. A Fuuka Houin! Rendben, legyen. Egy óra múlva találkozunk a kiképzőtéren! Csak legközelebb ne kiabálj a könyvtáramban!

Mikor letelt az egy óra, én már régóta izgatottan üldögéltem a kiképzőtéren, egy árnyékot nyújtó fa tövében, a nagy melegre való tekintettel. Nagyjából negyed órával később megláttam a távolban feltűnő, papucsában csoszogó Miyagi Senseit.
Mikor végre odaért hozzám, és kölcsönösen köszöntöttük egymást, belevágott a mondandójába:
 - Nos. A technika ugye arra használatos, hogy valamiféle anyagot elzárj egy pecsétbe, majd amikor csak akarod, azt kiengedhesd onnan. A pecsétet bárhol és bármikor meg tudod alkotni, akár a talaj is használható felületnek, csak kell valami, amivel felrajzolhatod a szimbólumokat. Így tehát bármilyen stilizált felületre megalkothatod, ha nem akarod később magaddal vinni máshová az elzárt tárgyat. Ha azonban magaddal akarod vinni, akkor célszerű egy tekerccsel végrehajtani a technikát, ugyanis annak jóval egyszerűbb a szállítása. És most jól figyelj, mert csak egyszer mutatom meg! – ekkor odasétált a mesterségesen létrehozott tó széléhez, kézjelekbe kezdett, majd tenyerét a földhöz nyomta. Ahová a kezeit helyezte, ott egyszerre csak szimbólumok rajzolódtak ki, a következő pillanatban pedig a tó fele mozgásba lendült, és elzáródott a pecsétbe.
 - Először a tintával és tekerccsel próbálkozz – mondta, és elém helyezte mindkét eszközt, valamint egy ecsetet – Ha már ezekkel megy, megpróbálhatod nélkülük is. Én most megyek, mert dolgom van. Sok sikert Jaken! – zárta le, majd sarkon fordult és kiindult a kiképzőtérről.

Odasétáltam Miyagi Sensei pecsétjéhez, majd lehelyeztem mellé a tekercset, és lótuszülésbe ültem. Mennyire lehet nehéz? Elkezdtem figyelni a szimbólumokat, majd felfesteni a pontos másukat a tekercsre. Pár perc alatt meg is voltam. Ezután elmutogattam azokat a kézjeleket, amiket Miyagi Sensei, és vártam az eredményt. Nulla. Semmi. Az égvilágon semmi sem történt.
 ~ Mit csináltam rosszul? Tanultam már korábban Pecsét technikát. Ott a vizualizáció, és a koncentráció a kulcs. Most minden bizonnyal mindkettővel baj lehetett. A koncentrációt tudom orvosolni. Csak sokkalta tudatosabban kell utasítanom a chakrámat, hogy mi a teendő. Pontosan ehhez szükséges a vizualizáció is. Azáltal egy sokkal pontosabb parancsot tudok megadni. De mégis hogyan kéne elképzelnem? A pecsét egy kapu, amin keresztül egy hatalmas szobából kinyúl egy nagy kéz, és megragadja, majd pedig behúzza a pecsételésre kijelölt tárgyat? Végül is miért ne? Egy próbát megér! Persze még sokat kell gyakorolnom, és mire ezt a bonyolult és összetett pecsétet megjegyzem… Hát el fog telni egy kis időbe. Fel kell készülnöm, hogy ma itt éjszakázom! ~

Ismét próbálkozásokba fogtam, immáron sokkal határozottabban. Miután gyakorlásból ismét felfestettem a jeleket, lehunytam a szememet, majd a chakrámat elkezdtem keringetni a testemben, ezután pedig elkezdtem beletölteni a pecsétbe. Amikor már úgy éreztem, hogy elegendő lesz a pecsétbe fektetett chakra mennyiség feltérdeltem a tekercs mellől, majd a szükséges kézjeleket megalkotva aktiváltam a technikát. Ezúttal sem történt semmi. Nem fektettem belé elég chakrát, vagy nem koncentráltam eléggé? Vagy esetleg mindkettő?
Ismét leültem a tekercshez, és újból felfestettem a szimbólumokat. Még közel sem voltam ahhoz, hogy megjegyezzem a teljes alakzatot. Jobban szemügyre véve az én, és Miyagi Sensei által létrehozott szimbólumokat, észrevettem egy apró eltérést.
 ~ Ez lehetett a hiba? Lehet, hogy nem csak ez, de minden bizonnyal ez is közrejátszott a sikertelenségben! Ezt sürgősen orvosolni kell! Nagyon összetett és bonyolult az egész, hisz még lemásolni sem tudtam pontosan... ~
Ezúttal már a valóban megfelelő szimbólumokkal vágtam neki a procedúrának. A rendes szimbólumok felfestése, koncentráció, a pecsét chakrával való feltöltése, miközben tisztán látom magam előtt a pecsét létrehozásának a célját. Hét-nyolc próbálkozás ismét kudarcba fulladt, de a kilencediknél sikerült elérnem, hogy egy kevés vizet vákuumszerűen magába szippantson a pecsét.
 ~ Ezaz! Végre sikerült! Tehát mi is történt pontosan? A pecsétbe elzárt chakra onnan kiindult, majd elérte és bevonta azt a kis mennyiségű vizet, végül pedig magába szívta. Tehát a technika már meg van, csak gyakorolni és növelni kell a méretét. Meg persze megjegyezni a szimbólumok pontos alakját és elhelyezkedését, elvégre nem lesz mindig előttem egy séma, amit lemásolhatok! ~

Még szerencse, hogy Miyagi Sensei egy hatalmas tekercset hozott, ugyanis már így is kezdtem kifogyni a helyből. Végeláthatatlan próbálkozások után teljesen be is töltöttem a nagy tekercset. Ekkorra az eget már régóta a holdvilág, valamint a megszámlálhatatlan csillag díszítette. Álmosan és kimerülve keltem föl a tekercs mellől. Elég sok víz volt már eltárolva a tekercsben, de csak sokszor kevés. Én pedig ennél nagyratörőbb voltam, azt akartam, hogy egy darab pecsétbe is hatalmas mennyiségű, bárminemű anyagot elzárhassak.
A tekercset a hónom alá vettem, majd a már csaknem üres tintás üveget és az ecsetet is felmarkoltam és hazafelé vettem az utamat.

Másnap reggel már újult erővel talált engem a felkelő Nap a kiképzőtéren. A kora hajnali órákban erőforrásaimat is felfrissítettem, így tehát egy teljesen új, nagy tekercsel, és teli tintás üveggel álltam a kiképzőtéren, a tó szélén.
A tekercset kiterítettem magam elé, majd az ecsetet belemártogattam a tintába, és nekiláttam a pecsét felrajzolásának. Először fejből próbáltam meg, a végeredmény pedig… hát nem mondanám, hogy a pontos mása volt a Senseiének. Mondjuk inkább, hogy a mérete megegyezett. De a szimbólumok... Borzalom! Így tehát elhatároztam, hogy a mai gyakorlást csakis a szimbólumok memorizálásával fogom tölteni, hiszen amíg nem tanultam meg a tetragrammok tökéletes felrajzolását, addig fölösleges a technika többi részével foglalkoznom. Minden apró kis részletre figyeltem. A szárak vastagságára, a szélek hullámosságára vagy ferdeségére. Minden egyes kis részletre.
Több órán keresztül próbáltam megjegyezni az alakzatokat. Az idő csak telt és telt, én viszont alig jutottam közelebb a célhoz. Túlságosan összetett volt, egy egész nap sem volt elegendő ahhoz, hogy a folytonos próbálkozások ellenére a pontos mását alkothassam meg Miyagi Sensei szimbólumainak. Egyszer még visszasétáltam a Sensei pecsétlenyomatához, majd mindent lemásolva a nagy tekercs végére felfestettem. Hazasétáltam, majd a mosakodás végeztével befeküdtem az ágyamba, és még nagyjából egy órát figyeltem a Sensei pecsétjét. Ha valami tanulnivalót átnéz az ember elalvás előtt, akkor az agya azon fog dolgozni egész éjszaka, nem igaz? Hát nekem ez most előnyömre válhat.
Reggel ismét korán kelve, készleteimet feltöltve indultam a szokásos helyemre. Még szerencse, hogy otthon a raktárban sok tekercs volt, ugyanis eddig úgy állt a helyzet, hogy még sok papírra és tintára szükségem lesz. Leültem a tópartra, és a tekercset teljes szélességében kiterítettem. Az ecset végét belemártogattam a tintába, és egy utolsó pillantás kíséretében az eredeti pecsétre elkezdtem az alakzat felfestését. A Nap az égen egy pillanat alatt szökött fel a tetőfokára, majd azonnal levetette magát, és eltűnt a horizont mögött. Aznap már sokkalta közelebb voltam a Sensei pecsétjéhez, mondhatni hasonlított rá! Még néhány próbálkozást követően, miután gyújtottam magam mellett egy kis tüzet, hogy legyen fényforrásom, hazaindultam. Ismét pillanatok alatt eltelt egy nap, de már nagyon közel éreztem magamat a célhoz. Aznap este is magammal vittem az ágyba a ''munkát", de túlságosan elfáradtam a korábbi napokban, nem pihentem eleget, és az álom elnyomott.
Másnap reggel, amikor magamhoz tértem az ölemben egy bazi nagy tekerccsel eldöntöttem, hogy aznap pihenőt tartok. Sétáltam egyet a reggeli friss levegőben, majd fölsétáltam a Kilátó tetejére, és onnan figyeltem a Falut. Ebédidő tájt elnéztem az Ichiraku Ramenezőbe, és ebédeltem egy jót. Nem is tudom, mikor ettem utoljára ilyen finomat, rám fért már egy igen kiadós étkezés. Így tehát a napom semmittevéssel, lustálkodással telt, ami egyáltalán nem jellemző rám, viszont mindenképpen jót tett egy kis szellemi felfrissülés.
Azonban megállás nem volt. Az egy napnyi pihenő után ismét belevágtam a munkába. Amikor a kiképzőtérre értem, már néhány fiatalabb Genin, illetve néhány Chuunin gyakorolt a pályán. Én a szokásos helyemre ültem - már szinte ki lehetett venni a földön a hátsó fertájamnak a lenyomatát - és egy órán át csak a Sensei eredeti és hamisítatlan pecsétjét figyeltem. Úgy éreztem, hogy eljött az idő. Lelkesen, precízen fogtam neki a szimbólumok megrajzolásának. Nem siettem el a munkát, a tökéletességre törekedtem. Mikor végeztem, elégedetten pillanthattam a pecsétre. Sokkal pontosabb volt, mint az összes többi, korábbi próbálkozásom. Nem volt tökéletes, de már közel állt hozzá.
Még ötször kellett felfestenem a jeleket, majd pedig leellenőrizni a mintáról, mire végre tökéletesen sikerült fejből.
Megengedtem magamnak egy elégedett mosolyt, mivel végre sikerült megjegyeznem azokat a fránya, összetett tetragrammokat és kanjikat. Még nem kevesebb, mint tizenkétszer megcsináltam, hogy biztosan megjegyezzem, végül pedig újból nekikezdtem a technika gyakorlásának.
Felültem térdelőülésbe, majd pedig a Kos kézpecsétet megalkotva koncentrációba kezdtem. Csukott szemem előtt csakis a cél lebegett, amiként a ködszerű kéz kinyúl a pecsétkapun át, átjárja, bevonja a kijelölt tárgyat, majd pedig azt visszahúzza, ekkor pedig az átjáró lezáródik. Nagyjából negyed órán át ülhettem így koncentrálva, mire kinyitottam a szememet, kezeimet a pecsét fölé helyeztem, majd pedig elkezdtem belepumpálni a chakrát. Már szinte megelevenedett előttem a cél. Pontosan ezt a koncentrációszintet kellett elérnem. Most már csak a megfelelő chakra mennyiséget kellett kitapasztalnom. Sokat akartam, hogy minél nagyobb mennyiséget tudjak eltárolni, így tehát nem fukarkodtam a beleölt chakrával. Amikor már úgy éreztem, hogy talán még egy kicsit több energiát is fektettem bele, mint kellett volna, elemeltem a kezemet. Megalkottam a kézjeleket, és vártam a hatást.

A chakra kitört a pecsétből, a vizet bevonta, majd pedig beszippantotta. A hatás jóval kisebb volt, mint vártam, alig egy-két litert tudtam elszívni.
 ~ Mi lehetett a baj? Megvolt a koncentráció, hacsak... lehetséges, hogy már a pecsétek felrajzolásakor is a célnak kell lebegnie a szemünk előtt? Nem kizárt. Ha a felfestéskor is chakrát koncentrálok, és belevezetem a tintába a chakrámat, akkor bizonyára a hatás is nagyobb lesz. Ez lesz az! ~
Ismét felfestettem - ezúttal már fejből - a megfelelő alakzatot, de most már ebbena  szakaszban is koncentráltam, valamint a chakrámat keringettem. Ezután a teljes pecsétet feltöltöttem a szükséges mennyiségű chakrával, megalkottam a megfelelő kézpecséteket, a technika pedig működésbe lépett. A megmaradt víz felét tudtam elnyelni, azaz kicsit kevesebb, mint a teljes tó negyedét.
 ~ Ezek szerint kevesebb, mint feleannyit tudok elnyelni, mint Miyagi Sensei. Bőven van még javítani valóm! Persze az se biztos, hogy ő kihozta magából a maximumot. Minden esetre, nekem a legjobbat kell kihoznom magamból! ~

Minden eddig elnyelt vizet kiengedtem a pecsétekből, egyesével feloldva őket, így visszatöltve a tómeder felét. Ezután a már tökéletesen felrajzolt pecséteket ismét feltöltöttem chakrával, és csiszolgattam a tudásomat. Minden alkalommal egyre több és több vizet tudtam elnyelni a pecsét által, de kezdtem kifogyni az energiából. Nem mellesleg a Nap már leszálló ágban volt, és a hasam egy hatalmas korgással jelezte, hogy ideje lenne valami táplálék után nézni.
Miután mindenemet összeszedtem hazaindultam. Otthon kerestem magamnak a hűtőben valami finom ennivalót, amit gyorsan megmelegítettem, ezután pedig fölszaladtam a szobámba, és lemostam magamról az összes koszt.
Fáradtan dőltem be az ágyamba, és azonnal elnyomott az álom.

Másnap nagyjából tíz óra környékén ébredtem fel. Felöltöztem, megreggeliztem, és ismét összekészítettem mindenemet az aznapi gyakorláshoz. A lakásunk raktárszobája felé vettem az irányt. Eddig is innen kerítettem a nagy tekercseket és a tintát, most pedig a tinta mellett két darab kicsi tekercset is előszedtem, majd elraktam a táskámba.
Amikor kiértem a kiképzőtérre, meglepődve vettem észre, hogy a tó ismét a teljes vízmennyiséget birtokolja. Ezek szerint Miyagi Sensei időközben itt járt, és feloldotta a Fuuka Houint? Vagy esetleg a kiképzőtér Suiton elemű karbantartója töltötte vissza?

Szokásos gyakorló helyemhez sétáltam, lótuszülésbe helyezkedtem, megalkottam a Kos kézpecsétet, és újra meditációba kezdtem. Nagyjából fél órát töltöttem így, és a tegnap használt, nagy tekercsben lévő Fuuka Houin pecsétek egyikét feltöltöttem chakrával. A kézjel sorozat után a chakra előtört a pecsétből, és a már jól ismert folyamat során a chakrám körbevonta a víztömeget, ’’kódolta” azt, majd pedig a pecsét a feladatát elvégezve elnyelte.
Jóval több víztömeget szippantottam fel, mint eddig bármikor. Hát igen, a gyakorlás nem hiábavaló!
Ezt a pecsétet használtam innentől fogva a gyakorlásra. Mindig feltöltöttem chakrával, elnyeltem a vizet, majd kieresztettem. Ezt a sorozatot ismételtem el rengetegszer, órákon át, több pihenővel tűzdelve.
Újabb éjszaka vette át a nappalt, az esti, hűvös levegő pedig leült Konohára, én pedig hazafelé vettem az irányt.
Másnap reggel, amikor fölkeltem, azonnal felkaptam a tekercset és a tintás üveget, és a kiképzőtérre siettem. Éreztem, hogy aznap már semmi sem állíthat meg, és egy akkora víz mennyiséget szippantok fel, amely túltesz Miyagi Senseien! Vagy legalábbis azon a víztömegen, amennyivel ő végrehajtotta a technikát.
Kiterítettem a tekercset, elkezdtem koncentrálni, majd a már jól ismert szimbólumokat felfestettem, mindeközben pedig a chakrámat keringettem. Tisztán láttam magam előtt, ahogy a ködszerű kéz kinyúl, és a vizet megragadva elnyeli azt a pecséten keresztül, ezzel megtöltve az elképzelt szobát, amely a chakrám által megteremtett tér. A teljes pecsétet feltöltöttem chakrával, ezután pedig megalkottam a kézpecséteket, a technika pedig működésbe lépett. Igen nagy mennyiségű vizet sikerült elnyelnem, de még nem voltam teljesen elégedett. A pecsétet feloldottam, kieresztettem a vizet, és tovább gyakoroltam.
Órákkal később elégedetten álltam fel a nagy tekercs mellől. A kisebb tó összes vizének nagyjából a háromnegyedét voltam képes eltárolni.
 - Sikerült! – mondtam magamnak egy elégedett mosollyal – Majd harc közben nem fogok tudni így leállni és felrajzolni a pecsétet, ezért előre el kell készítenem néhányat, és oda helyeznem, ahol a leginkább tudom majd használni a harcokban. Még jó, hogy hoztam magammal két kisebb tekercset is.

Mindkét kisebb tekercset kiterítettem magam előtt, majd gondosan felrajzoltam mindkettőre a technikához szükséges szimbólumokat. Ezután következett a koncentráció, majd pedig a lehető legtöbb chakrával feltöltés. Miután kész voltam az első pecséttel, fél órán át csak meditáltam, hogy ott is elérhessem a lehető legmegfelelőbb állapotot a legerősebben létrehozott pecséthez. Miután azzal is megvoltam, lehúztam mindkét kezemről a kézfejnél fémpánttal ellátott kesztyűimet, és előhúztam egy kunait. Mindkét kesztyűnek a tenyér résznél a szövetbe egy-egy lekerekített sarkú téglalapot vágtam.
Ezután a két kis tekercset feltekertem a jobb és a bal kezemre úgy, hogy a pecsét középpontja pontosan a tenyeremnél legyen, így amikor ismét felhúztam a kesztyűimet, a pecsét középpontja pontosan kilátszott a kivágott lyukakon.
Már nem volt más hátra, mint egy utolsó próba. Megalkottam a kézpecséteket, majd a jobb kezemmel rákulcsoltam a bal csuklómra, a bal karomat előrenyújtottam, és hátrafeszítettem a kézfejemet. Így a bal tenyerem egyenesen a mesterséges tó felé nézett. A pecsét működésbe lépett, és elkezdte a hatalmas víztömeg felszívását.
Amikor leengedtem a kezemet, jól láttam magam előtt a jelentősen megcsappant tavat. Elégedetten fordultam hátra, majd mindenemet összeszedve hazaindultam. Ismét a Hold díszítette már az örök égboltot, amikor hazaértem.

Otthon a tintás üveget, és a nagy tekercset visszaraktam a szertárba, majd lassan fölsétáltam a nyikorgó falépcsőn az emeletre, a szobámba. Levetettem magamat az ágyra, és lehúztam a kesztyűimet. Ekkor előbukkant a két, kezemre csavart tekercs. Óvatosan letekertem őket a kezemről, majd az éjjeli szekrényre helyeztem őket. Ismét egy újabb technikával gazdagodtam. Az egyetlen gond, hogy a reggeli rutinom még egy lépéssel hosszabbá vált, hiszen mostantól mindig fel kell kötnöm a kezeimre a tekercseket is.