Akuma Reina

Név: Akuma Reina
Ország: Kirigakure
Rang: genin
Szint: D
Kor: 12
Nem: Nő

Kinézet: Magas, vékony, fiús testalkata van. Hosszú kék haját kieresztve hordja. Ruházata nem túl kirívó, egy katana mindig a hátán lóg.

Jellem: Picit zavarodott elme, az emberi normáktól eltérő vágyakkal. A normális hétköznapok számára túl unalmasak, és az emberi kapcsolatok sem jelentenek neki túl sok örömöt. Álmodozó, megalomán természet, mindig nagy terveken eszel, amiket lehet, sosem fog véghezvinni.

Felszerelés:
- 1 katana
- 5 kunai
- 10 shuriken
- 10 méter drót
- 10 robbanó jegyzet
- 5 füstbomba

Kirigakuréban láttam meg a napvilágot, nevemhez hűen egy borongós kedd éjszaka, április 4-én*. Édesapám Akuma Atsushi, kirigakurei akadémia egyik tanára, anyukám Tanaka Katsumi, egy helyi gazdag fegyverkereskedő lánya. Apukám szüleit sajnos már nem ismerhettem meg, anyukám felől is csak nagyapámmal, Tanaka Zenshiróval találkozhattam. A szüleim gyerekkori barátok, majd később szerelmek lettek. A nagyszüleim is jól ismerték egymást, sokszor jártak össze, látták egymást vendégül. Mindig mondta apukám, hogy számára nagypapa nem csak az apósa, a pótapja is. Apa 17 évesen lett árva, azután Zenshiro nagypapa rengeteget segített neki.
Az átlagos gyermekek életét éltem, egészen 6 éves koromig. Ekkor fordult velem nagyot a világ. Egyik este a szobámban játszottam az emeleten, amikor fura illatot éreztem, de nem nagyon foglalkoztam vele. Pár percre rá anyu kétségbeesetten futott fel hozzám. Megfogta a kezemet, és kiszaladtunk az utcára. Akkor vettem észre, hogy szinte az egész környék lángokban állt. Édesanyám csak remegett, az emberek pánikoltak, a gyerekek zokogtak. Én pedig csak álltam ott, tágra nyílt szemekkel. Letaglózott a látvány. A tűztől való természetes félelem járta át a testem, és csak egy dologra tudtam gondolni. Ez… Csodálatos! Az első pillanattól fogva megbabonázott. Hihetetlen szépség. Még sosem láttam így, szabadon tombolva a tüzet, mindig csak egy kandallóba zárva. Halvány narancssárgától a sötétebb pirosig. Annyira változatos, és szabad. Beragyogja az éjszakát, fényárt bocsátva az egész utcára. A tűz minden egyes pattogására, fellángolására emberek sokasága rándul össze félve a következményektől. Mindent elemésztve, megállíthatatlanul tombolt. Én is… Én is ilyen akarok lenni!
A nyugalom, az unalom helyét aznap este átvette az izgalom és a káosz. Én csak álltam ott földbe gyökerezett lábbal, kimerevedett tekintettel, nagy mosollyal a számon és csak gyönyörködtem a körülettem lévőkben és a lángoló házakban. Néha egy-egy falusi megdöbbenve állt meg előttem, de a nagy zűrzavarban nem igen volt idejük foglalkozni velem. A félelmem lassan elmúlt, és egy új, addig ismeretlen érzés vette át a helyét.
A tüzet az éjszaka során sikeresen eloltották. Amíg a környéket újjáépítették, addig mi az anyukám szüleinél laktunk. Örültem, hogy nem otthon kellett lennünk, az már túl unalmas volt. Jó volt egy kis változatosság. Csak az volt a fura, hogy többször is a tűzről kérdeztek, hogy nem félek-e tőle, vagy nem álmodok-e rosszakat. Nem értettem a kérdésüket, de nem is nagyon foglalkoztatott, hogy mit akarnak. Láttam rajtuk, hogy ők nem úgy viszonyulnak a tűzhöz, mint én. Ez akkor bizonyosodott be, amikor a nappaliban játszottam. Ott volt egy kandalló. Gondoltam, megpróbálom legyőzni a tüzet, és leszúrom a fakardommal. Amikor ezt anyu meglátta, kicsavarta a kezemből az égő kardot, és a tűzhelybe dobta.
- Még is mit csinálsz? Ne játssz a tűzzel. Azt szeretnéd, hogy ez a ház is leégjen?
- Szép látvány lenne. – motyogtam magam elé lányos zavaromban.
Ennek köszönhetően anyukám dühbe gurult. Sosem láttam még ilyennek.
- Ezt soha többé ne halljam tőled. – kiáltotta tajtékozva.
- Rendben. – mondtam bűnbánó tekintettel, pedig fogalmam sem volt, mi rosszat is tettem. – Többé nem teszek ilyet.
Szomorúan battyogtam ki a teraszra, oda ültem le gondolkodni.
- Mi a baj, Kisunokám. – kérdezte nagyapám, miközben megsimogatta a fejem búbját és leült mellém.
- A kardom. – feleltem könnyes szemmel.
- Hiányzik?
- Igen. De olyan szép látvány volt, ahogy elégett.
- Ugyan Reina, ne mondj ilyet. Adok egy másik fakardot, ha megígéred nekem, hogy többé nem mondod ezt. Szomorúvá teszi édesanyádat. Ha pedig genin leszel, kapsz tőlem egy igazi katanát.
- Rendben. – válaszoltam picit tétován.
Nem tudtam, hogy miért, de éreztem, hogy rosszat tettem. Nagypapa betartotta az ígéretét, kaptam egy másik kardot. Sőt, még egy kicsit kardozni is tanított. Meglepett, hogy ilyen jól bánt vele. Mondjuk fegyverkereskedő, nem pedig műgyűjtő, valamennyire értenie is kellett hozzá. Minden nap kihívott, és én minden nap győztem. Nagyon élveztem. Mindig tanított valami újat is.
Miután hazaköltöztünk, apukám elkezdett felkészíteni az akadémiai életre. Persze, csak játékosan. Például fegyverek képével memóriajátékoztunk, de csak akkor ért pontot egy pár, ha a fegyvert meg is tudtam nevezni.
Az akadémiai éveimet nagyon nem szerettem. Annyi megkötés, és korlátozás. Tiszta unalom az egész. Csak ültünk a padban, és mindenféle badarságokat tanítgattak. Semmi móka, robbantás, vagy rombolás. Csak könyvek, meg unalmas Jutsuk. Nem így képzeltem el kicsinek a ninja létet. Mondjuk a robbanó jegyzetek alkalmazása az nagyon király volt. Az egyetlen értelmes dolog ezen kívül a Köd Hét Kardforgatójának a története volt. Bár életük nem volt túl izgalmas, csak Kirigakurét védték. Ami külön megfogott, az az egyik kard volt, a Shibuki. Minden egyes érintésre robban. Csodálatos. Nekem kell ilyen! Felnőtt koromra meg akarom szerezni. Még ha nem is túl valószínű. De akkor is… Lenyűgöző! Gondolataim már rég a világhódításon jártak, amikor a tanárunk felszólított, hogy ugyan ne álmodozzak, és figyeljek az órán.
Mivel apukám is az akadémián tanított, sokat segített a felkészülésben. Meg ideje is volt, olyan szempontból, hogy nem kellett küldetésekre mennie. Ő fejezte be, amit anno nagyapa elkezdett. Megtanított kardozni, amennyire egy ilyen korú gyermeket lehet.
- Apu, egy kard tényleg tud segíteni a csatatéren? Egy Jutsu nem sokkal erősebb?
- Nem feltétlen. Vannak olyanok, akik erősíteni tudnak egy fegyveren a chakrájuk segítségével. – magyarázta türelmesen apu.
- Tényleg? Én is szeretném megtanulni, hogyan kell. Lehet vele robbantgatni is? – érdeklődtem csillogó szemekkel.
- Ha kitartó vagy, biztosan lehet ilyesmit is tanul. – mondta nevetve.
Hogy ezt a célomat elérjem, sokszor egyedül gyakoroltam. Kardvívást is, meg a kunai és shuriken dobást is. Ilyenkor nem is a céltáblát lövöldöztem, hanem a fákon lévő állatokat. Sokkal izgalmasabb volt látni, ahogy rémülten próbálnak menekülni. Ahogy a félelem járja át cselekedeteiket. Nem öltem meg őket, az nem mókás. Sokat készültem, hogy ne érhessen meglepetés a vizsgán.
Aztán eljött a nagy nap. Legalább is mindenki ezt mondta. Én nem éreztem így. Semmi fontos, semmi izgalmas. Csak be kell mutatnom pár dolgot, amit már unalomig gyakoroltam. Mégis mindenki sok szerencsét kívánt. Nincs nekem arra szükségem. De azért egy mosoly keretében megköszöntem. Este otthon a vacsoránál apu elmondta még a tanácsait, és anyu biztatott, és emlékeztetett, hogy nincs miért izgulnom. Mint ha nem tudnám. Mielőtt lefeküdtem, még egyszer átgyakoroltam a kellő Jutsukat, átgondoltam a tananyagot is. A ninja történelmet, kiemelten a Köd Hét Kardforgatójáról szerzett információkat. Letusoltam, fogat mostam, majd bebújtam az ágyamba. Tudtam, hogy nem lesz baj, apukám jól felkészített. Viszont elképzeltem, hogy milyen lenne, ha valamelyik társam megbukna. Olyan vicces, amikor kétségbeesett arcot vágnak, és csak gyötrődnek. Uh, vagy az is vicces lenne, ha kigyulladna az épület, és mindenki sikoltozva menekülne. Bár azt hiszem, ez egy ninja akadémián nem reális. Ez picit lelombozta a kedvem, és az izgatottságom is alábbhagyott.
Másnap korán keltett anyu, hogy nehogy elkéssek. Gyorsan elkészültem, és már mentem is az akadémiához. Azért a vizsga előtt úgy egy órával már én is izgultam.
A genin vizsga első feladata egy teszt volt, a ninja történelemmel kapcsolatban. Kérdeztek az első Mizukagéról, a Kaguya klán támadásáról. Az egyik feladat a Shibukiról szólt. Majdnem fel is nevettem, amikor elolvastam. Ennyire kedvezni akarnak nekem? Arról a kardról kérdeznek, amiért rajongok? Remélem nem apa rakta össze a kérdéssort. Bár nem hiszem, hogy megengedték volna neki Második körben egy Henge no Jutsut és egy Bunshin no Jutsut kellet véghezvinnem. Ezt a feladatot is abszolváltam. Még csak meg sem izzasztottak. Vagy csak túl jól felkészültem. Apu azért elég jó tanár volt. A végén, amikor megkaptam a fejpántot, csalódottan konstatáltam, hogy ma sem történt semmi érdekes. Mindig ugyanaz történik. Unalmas hétköznapok. De örültem, legalább apukám nem fog a nyakamra járni annyit. Meg nem kell annyit egy helyben ülni.
Nagyapám, ahogy megígérte, nekem adta azt a katanát, amit még kiskoromban kiválasztottam. Kihúztam a tokjából, és meglepődve konstatáltam, hogy könnyebb volt, mint amire gondoltam. A kezemben tartva a kardot, tényleg geninnek éreztem magam.
A genin vizsga után nem sokkal megismerhettem a senseiemmel, és kiderült, kikkel kerültem egy csapatba. A mesterem Hosokawa Akahito lett, egy 30 év közeli, vékony, fekete hajú férfi. Nem egy tipikus kirigakurei ninja volt, nem is értettem, a falu múltját ismerve, hogy élhette túl a múltat. Egy vicces, kedves ember benyomását keltette, próbált barátként, nem, mint senseiként viselkedni, ami néha picit fusztráló volt. Egészen addig ilyen volt, amíg egyszer begurult valamin, mert akkor előtört belőle a helyi neveltetés. Suiton specialista volt, mint a legtöbb ember errefelé. Etsuko Aimi és Iwasaki Fugiki lettek a társaim. Már az első alkalommal tesztelt minket Akahito sensei.
- Ma szeretnék tanítani nektek valamit. Ki a legbátrabb?
Képességeimben bízva jelentkeztem, hogy vállalom elsőnek a feladatot. Közelebb lépett hozzám, és elmondta, mi is lesz a feladatom:
- Hunyd be a szemed, és áramoltasd a chakrád a talpadba. Túlzottan ne sűrítsd össze, mert akkor nem fogod elérni a kívánt hatást. Ha úgy érzed, elegendő a felhalmozott chakra mennyisége, akkor próbálj meg rálépni a víz felszínére, és sétálni rajta. Úgy sem fog elsőre sikerülni, majd neked kell kitapasztalnod, mennyi chakrára van szükséged.
Úgy is tettem, ahogy Akahito sensei tanácsolta. Lehunytam a szemem, elkezdtem a lábamba koncentrálni a chakrámat, és megindultam nagy tempóval a víz felé, remélve, hogy a lendület egy kicsit segít. Amint a vízre léptem, egyből elsüllyedtem. Természetesen Aimi és Fugiki kinevettek, ami egy kicsit azért zavart, még ha később ők sem voltak jobbak. Akahito sensei szótlanul ült tovább a medence partján. Kimásztam a vízből, fújtam egyet, és újra nekiiramodtam, megint csak sikertelenül. Harmadjára már jobban koncentráltam, és egy kicsivel több chakrát vezettem a lábamba. Óvatosan a vízfelszínre léptem, amin meg is tudtam maradni 2-3 másodpercig, majd újra alámerültem. Már ennek is örültem az előzőek után. Negyedik nekifutásra már viszonylag jól sikerült, pár lépést meg tudtam tenni a víz tetején, csak utána csobbantam bele a vízbe. Néhány próbálkozás és finomítás után, amikor megtaláltam a megfelelő chakramennyiséget, sikerült huzamosabb ideig a víz felszínén maradnom, és járkálni is tudtam rajta.
Nemsokkal ez után kihirdették, hogy Kirigakure támadást fog indítani Kumogakure ellen. Ettől nagyon lázba jöttem. Este szinte nem is tudtam aludni. Ezért másnap későn ébredtem. A mesterünkkel délután találkoztunk. Nagyon vártam már. Vajon mi lesz a feladatunk? Hova osztanak be? Lehet majd rombolnunk? Látunk valami izgalmasat? Ezer és egy kérdés járt a fejemben, amikor társaimmal együtt megérkeztem a senseihez. Ekkor közölte velünk Akahito sensei, hogy mi maradunk a faluban, mert még nem vagyunk elég képzettek, és egyébként is itt van ránk szükség. Amikor ezt kimondta, hirtelen egy hullám futott át rajtam, ami a tarkómból indult ki, és az egész testemet átjárta. Éreztem, hogy a lábaim egy pillanatra elgyengülnek, megszédültem és a szívverésem is felgyorsult, a kezeim remegni kezdtek. Ilyet még sosem tapasztaltam. Nem is tudtam hirtelen mire vélni. De gyorsan rájöttem, mi váltotta ki. A düh. Egy szó nélkül fordítottam hátat mindenkinek. Egy közeli edzőközponthoz futottam. Ott egy fát találtam meg célpontnak és méregből el kezdtem ütni, de nem éreztem semmit, mert a düh annyira elborította az agyam. Ezért küzdöttem ennyit? A semmiért? Ennél többet érdemlek! Visszafogtam magam, hogy elérjem a célom. 12 évig hazudtoltam meg magam. Miért? Hogy a történelem egyik legnagyobb csatájából kimaradjak? Na nem. Ezt nem fogadom el. Nem fogadhatom el!!! Mi értelme shinobinak lenni, ha nem mehetsz a harctérre. Védeni a várost. Mégis mitől? Az ellenség még csak a környéken sem járt, fülét farkát behúzva próbál védekezni. Ki lehetett az, aki megfosztott eme gyönyörtől? Akahito sensei? Valaki fentebb való? Sosem bocsátok meg ezért. Kirigakure, ha meg lesz az erőm, ezt visszafizetem. Itt fogom tökélyre fejleszteni a rombolás művészetét. Itt lesz a legnagyobb színpad, amin valaha fellépek. A legszebb színdarabom nektek tartogatom, Kirigakure polgárai. Újra látni akarom, a pánikot, a káosz okozta félelmet a szemetekben! Azt a gyönyört, ami kiskoromban megmutatta, miért is érdemes élni. Eltörlök mindenkit, aki az utamba áll. Megemlegetitek, mit tettetek Akuma Reinával, a démon királynővel!
Nem tudom, meddig lehettem ilyen állapotban. Mire Akahito sensei odaért, a kezeim már tiszta véresek voltak. Amikor meghallottam, hogy megjött, tovább futottam, egészen hazáig. Zihálva, vértől áztatott kézzel léptem be az ajtón.
- Szia Reina. – köszöntött anyu.
- Most hagyj, kérlek. – válaszoltam, miközben siettem a lépcső felé.
- A kezed… Mi a baj, kicsim, valaki bántott? – kérdezte aggódva, falfehér arccal anya.
- Hagyj… már… békén! – ordítottam dühtől eltorzult fejjel, majd a szobámba futottam és magamra csaptam az ajtót. Összecsuklottam és térdre rogytam. Miért, miért, miért… Csak ezt tudtam ismételgetni. Hisz tudom, hogy még gyenge vagyok. Vágyaimat még nem ereszthetem szabadon. Most még nem lehet. Még nem. De akkor miért esik ennyire nehezemre?! Képtelen vagyok az érzéseimet visszafogni. A gondolataimat korlátozni. Ez így nem mehet tovább. Ilyen és hasonló gondolatok mellett sírtam álomba magam. A földön, abban a pózban aludtam el, ahogy voltam. Másnap reggel, amikor felébredtem, felöltöztem, betekertem a kezeimet, majd lementem a földszintre. Anyukám már reggelivel várt, apukám már munkában volt. A szépen megterített asztalon gőzölt fehér rizs, miso leves, takuan-zuke és umeboshi volt. Anyukám elég gondterheltnek tűnt, és magyarázott valamiről, de nem igazán akartam hallani. Nem volt kedvem tovább maradni, így felálltam az asztaltól, az ajtóhoz sétáltam, majd hátranézve megszólaltam:
- Kérdezd meg, hogy figyelek-e. Adok egy tippet, hogy ne kelljen annyit gondolkodni. Nem. - mondtam mosolyogva, majd becsuktam magam mögött az ajtót. Boldogan indultam utamra. Nem érdekel. Mostantól nem engedem meg, hogy a kelleténél jobban és többen korlátozzanak. A viselkedésemet eddig visszafogtam, ezt tovább nem vagyok hajlandó. Csak a mesternek engedelmeskedem, addig, míg meg nem lesz az erőm a magam útjához. Nem való nekem ez a kirigakurei lét. A ködben megbúvás, sunnyogás és rejtőzködés. Én a porondra szeretnék lépni, rombolni, robbantani, pánikot kelteni. Már nehezemre esik ilyenfajta vágyaimat visszafogni. Vajon meddig leszek képes rá?

*Akuma Reina=tűzdémon királynő; kedd=kayoubi ka=tűz; shigatsu=április shi=4 vagy halál, ezért nincs a japán kórházakban 4. emelet.