Hirano Reina

**Hirano Reina** Szomb. Jan. 23 2016, 01:24

Név: Hirano Reina
Ország: Tűz országa
Rang: Genin
Szint:
Chakraszint:
Kor: 13
Nem: Nő
Felszerelések:

- 10 m dróthuzal
- 5 kunai
- 5 shuriken
- 1 övtáska
- 1 elsősegély készlet
- shuriken tartó

Kinézet: Alacsony, 165 cm magas. Hosszú, kiengedett, fekete hajkoronája árnyékot vet csinos arcára. Hófehér bőrét feltűnően vörös szemei ellensúlyozzák. Testalkata az átlagosnál valamivel vékonyabb. Jobb lábszárát égésnyom borítja. Ruházata alakját kiemelő, testhezálló, a sötét színek dominálnak ruhatárában.

Jellem: Nem szeret a figyelem középpontjában állni. Zárkózott, nehezen nyílik meg mások felé. Hosszabb ismerettség után képes csak megbízni társaiban, ezért is barátkozik nehezen, ugyanakkor, ha nyitnak felé, szívesen ismerkedik. Korához képest érett, mély gondolkodású. Önálló, nem szívesen fogad el segítséget, csak ha végképp ez az egyetlen megoldás. Ambiciózus személyiség, addig próbálkozik megoldást találni a problémákra, míg végül sikerül túllendülni azon, mind edzés, mind a hétköznapok terén.

Technikák:

- Henge no Jutsu (Transzformációs technika)
- Bunshin no jutsu (Klón technika)
- Kawarimi no jutsu (Testhelyetesítő technika)
- Shunshin no jutsu (Fürge Test technika)
- Tobidogu no jutsu (tekercsírás, hordozható fegyverek)
- Kakuremino no Jutsu (A Láthatatlanság Köpenye)
- Jibaku Fuda: Kassei (Robbanó Jegyzet: Aktiválás)

Előtörténet:

Gyermekévek

Hirano Reina a nevem. Én sem tudom, ki vagyok valójában. A múltam homályos, az emlékeim pedig nem érnek el addig, ameddig képes lennék megérteni, valójában mi is történt az életemmel, hogyan jutottam idáig. Csak mások elmondása alapján vagyok képes rekonstruálni az esetleges történetet, de azért megpróbálom.

A Tűz országában sírtam fel először, édesanyám, Hirano Kaiya karjai között. Édesapám, Hirano Shin Idegesen járkált fel-alá várva az érkezésemet bátyámmal, Satoruval. Boldogan vittek haza kicsi, de otthonos házunkba. Középszerűen boldogultak az életben, s az eljövetelem megbolygatta a hétköznapjaikat. Apám az akadémián tanított tanárként. Felajánlották neki a továbblépés lehetőségét, de nem fogadta el. Szeretett volna továbbra is gyerekekkel foglalkozni, s elindítani őket saját ninja útjaikon. Ez tette őt boldoggá. Természetesen anyám mellett, aki háziasszonyként állta meg a helyét. Bátyám genin volt már és küldetéseket teljesített. Tehetséges ifjú ninjának számított. A szüleim nagyon szerették őt, csakúgy, mint engem. Minden békés volt, minden oly tökéletes... Egészen egy júniusi éjszakáig.

A megszokott rendben este apám hazaért a munkából, majd a család leült vacsorázni. Mindenki megette a rá kimért adagot és tisztálkodás után nyugovóra tért. Az éj leple alatt füst szállt ki a ház nyitott ablakán. A lángok felcsaptak, s hamarosan az egész lakásban elterjedtek. Olyan hirtelen történt az egész, s mire észlelték az esetet, már túl késő volt. Az utcán a nyüzsgés ebben az időpontban már nem jellemző, egy középkorú férfi azonban mégis arra járt. A család jóbarátjáról van szó, Kanai Jiroról. Nem meglepő, hogy ebben az órában kint tartózkodott, hiszen őrszolgálatot teljesített a faluhatáron és most érkezett meg a váltása.

Bemászott a ház túlsó felén elhelyezkedő ablakon és kétségbeesetten kutatta a Hirano család tagjait, de nem tehetett már értük semmit. Épp hagyta volna el a házat, amikor meghallotta keserves sírásomat. Kockáztatva saját életét megmentette az enyémet, az eset során ugyan a lábam kisebb égési sérülést szenvedett. Nyoma már soha nem fog elmúlni és ha ránézek, mindig elképzelem magam elé azt az estét... De nem tudom felfogni mostanáig sem – Miért? Miért pont az én családommal történt meg ez? Erre talán nincs is épkézláb magyarázat, de a mai napig is elgondolkoztat, vajon a véletlen műve vagy szándékos tett volt ez a szörnyű eset.

Az évek elhaladtával kezdtem elfogadni, hogy egyedül maradtam. Illetve, nem egyedül. Jiro kiskorom óta gondomat viselte és a sajátjaként nevelt fel. Tudta nagyon jól, hogy milyen egyedül lenni. Neki sem maradt senkije. Felesége súlyos tüdőbetegségben halt meg. Gyerekei az anyjuk temetése óta nem is látogatták őt. Egyedül ment át ezen a nehéz időszakon és bennem látta a reményt, ahogy nekem is csak ő maradt ebben a kilátástalan világban.

Új élet kezdete

Jiroval töltött éveim során hamar rájöttem arra, hogy nem lehetek örökké a terhére. Tudom, hogy feltétel nélkül szeret és apám helyett apám, de a családi fészekből is kirepülnek egyszer a gyerekek, nemde? Ideje volt ezért tenni is valamit. Eddig csak otthon töltöttem az időm nagy részét és olvasgattam. Nem mentem ki és nem játszottam a többi gyerekkel. Jiro már régóta nyaggatott, hogy ideje barátokat szereznem, de úgy véltem nem találok senkit, aki megérthet engem, ha én sem tudom, ki vagyok valójában. Ezt félretéve kimentem és megpróbáltam beilleszkedni a közegbe, de mindenek előtt Jironak hagytam egy üzenetet. a hétből öt napot dolgozott, hogy eltartson minket. Pesszimizmusom fényében azt írtam a cetlire: „Kimentem a játszótérre megismerkedni pár korombelivel. Hamarosan jövök. – Reina”.

Elmentem hát a játszótérre, ahol meglehetősen sok gyermek szórakozott önfeledten. Mindenki egy kisebb baráti kör tagja volt már. Hangosan kacarásztak, futkároztak semmit sem észlelve eközben a külvilágról. Megláttam a padon egyedül egy fiút. Senki nem ment oda hozzá, pedig egészen szimpatikusnak tűnt első ránézésre. Magas volt, fekete hajú és élénk barna szeme elkomolyodva bámult a messzeségbe, mit sem törődve a robajjal körülötte. Megindultam felé bizonytalanul és a pad másik végébe leültem.

A játszótér hirtelen elcsendesedett és mindenki odapillantott. A hangulat megfeszült és ilyenek hallatszottak a többi gyerek szájából: „Az a lány oda mert menni hozzá. Nem is tudja, hogy mivel áll szemben. Az a fiú őrült.” „Mégis mit gondol, hogy majd szóba áll vele?” „Nem tudom, de jobb, ha megyünk, még a végén minket is bajba kever.” – suttogták. Lassan az egész játszótér eltűnt. Csak mi maradtunk és ő mintha észre se vette volna ezt az egészet. Bátorságom – az a kevés, ami volt – megingott. Vettem egy mély levegőt, majd felé fordítottam a testhelyzetem és elkezdtem nyitni a szám, remélve, hogy kijönnek belőle a szavak és nem leszek félénk megszólítani.

- Szia! Láttam egyedül vagy... és gondoltam idejövök hozzád beszélgetni... persze ha nem gond. – szóltam hozzá halkan és darabosan.

- Szia! – válaszolt meglepetten és megcsóválta a fejét, mint aki próbál magáhoztérni egy rossz álomból. – Remélem nem régóta ülsz itt. Észre sem vettem hogy leültél. El voltam merülve a gondolataimban – magyarázkodott zavartan.

- Nem, most ültem csak le – feleltem – Min gondolkoztál?

Hosszas hallgatás után ennyit mondott: - Hogy hogyan tovább.

- Az életeddel? – kérdeztem félve. Láttam hogy újra maga elé mélyed, valószínűleg ráhibáztam. Ezért gyorsan témát váltottam. – Bocsi, nem akartam kellemetlen lenni. Szokásom. Mesélnél magadról?

- Elnézést az udvariatlanságért, nem tudom hol jár az eszem. Takashi vagyok. Téged hogy hívnak? – mosolygott a kérdés feltétele végén.

- Reina vagyok. – feleltem majd visszamosolyogtam.

Beszélgettünk és egyre jobban megismertem. Kiderült, hogy közös érdeklődési körrel és tulajdonságokkal is rendelkezünk és egyszer csak azon kaptuk magunkat, hogy ránksötétedik. Aztán hirtelen észbekaptam. Jiro! Mennem kell, már biztosan halálra aggódta magát szegény. Felpattantam és ő kérdően bámult.

- Most jut eszembe, már otthon kéne lennem. Gyakran szoktál itt lenni?

- Eléggé. Bár őszintén szólva nem emlékszem, ma hogy kerültem ide... Mindegy is. Remélem még látlak.

- Ebben biztos lehetsz. De most sietnem kell. Örültem. Szia!

- Szia!

Jiro már aludt, amikor hazaértem. Kimerítette a munka. Halkan lépdeltem lábujjhegyen, nehogy felkeltsem. Amikor a szobám ajtajához értem, már fellélegeztem és akkor megszólalt:

- Ugye tudod, hogy aggódtam érted? – kérdezte számonkérően.

- Tudom, mélységesen sajnálom. Jól szórakoztam és elszaladt az idő – hajtottam le fejem szánakozva.

- Ez csak egy dolog. De nem gondoltad komolyan, hogy megúszod az esti ölelést kisasszony?! – mondta mosolyra görbülő szájjal.

Odarohantam hozzá és a karjába vetettem magam. Ezután elmeséltem neki, hogy találkoztam egy fiúval, akivel megtaláltam a közös hangot. Jiro figyelmesen hallgatta, ahogy áradozok az új ismeretségről. Átbeszéltük az éjszakát, ő is mesélt az őrszolgálatáról, majd bevitt a szobámba és elment ő is aludni.

Megkönnyebbülten tettem le fejem a párnára. Nem voltam álmos. Egész végig Takashin járt az eszem. Vajon miért ürült ki a játszótér? Miért ment el az a sok gyerek, amint leültem mellé? Talán van valami vele kapcsolatban amit nem tudok? Talán nem lenne szabad vele találkoznom? Nem, nem tudnám megtenni. Annyira vonzott a társasága, hogy minél többet látni szerettem volna, ezért ezeket a gondolatokat elhessegettem, és elaludtam.

Ahogy telt múlt az idő egyre többet találkoztam vele. Egyre jobban megismertük egymást. Megtudtam minden tulajdonságát, ismertem minden mozdulatát, ki tudtam találni mit fog mondani. Eddig bizalmatlanul álltam az emberekkel Jiron kívül, de őt kezdtem befogadni magamhoz. Valami hozzákötött, amit nem tudok leírni, sem megmagyarázni. Egyszerűen minden időmet vele szerettem volna tölteni. Félek kimondani, de barátok lettünk.

Ideje rátérni az útra

Jiro és én ballagtunk az akadémia felé. Ha Ő nem jön velem, valószínűleg ki sem teszem a lábam aznap otthonról. Gondolni sem mertem rá, hogy rengeteg gyerekkel leszek körbevéve. Vajon mit fognak szólni? El fognak fogadni? Annyi kérdés járt a fejemben, de hirtelen minden gondolatom elszállt, amikor megláttam azt az ismerős fekete hajat és azt az élénkbarna szempárt. Nyugodtság töltött el. Nem győztem szedni a lábam. Szegény Jiro alig tudta tartani a lépést velem.

- Azt hittem, hogy egyenesen félsz, nem hogy még siess is az első napodon az akadémiára – jegyezte meg Jiro gúnyosan.

- Tessék? – kérdeztem vissza, mintha nem is hallottam volna az imént tett hozzászólását, hogy elkerüljem a válaszadást.

- Semmi, Reina. Sok szerencsét. Takashinak üzenem, hogy vigyázzon rád hazafelé menet. Nekem most van egy kis elintézendő ügyem. Légy jó és tisztelettudó. Otthon találkozunk.

- Rendben Jiro-san. Vigyázz magadra Te is, kérlek – feleltem, majd egy ölelés után rohantam Takashi felé.

Megérkeztem hozzá és nagy vigyorral az arcán várt.

- Nézz csak oda, valaki alig várja hogy betehesse a lábát!

- Tudod jól, mennyire félek – ráncoltam a homlokom.

- Tudom, csak cukkollak – mondta és megcsípte az oldalam.

Bementünk és leültünk az első sorba. Máshol már nem találtunk helyet. A terem már majdhogynem tele volt. Nyomasztó volt ekkora tömegben lenni, nem voltam ilyesmihez hozzászokva. Emellett mindenki minket nézett, mivel utolsónak érkeztünk még éppen időben. Takashi jelenléte könnyített a dolgomon. Örülök, hogy akkor és ott találkoztam vele. El sem tudnám képzelni már nélküle.

Bemutatkozott a sensei, Ahiko Shiro és ismertette, hogy hogyan fog eltelni a következő négy évünk és milyen kockázatokkal, de ugyanakkor erénnyé is válhat a ninja életmód. Határozott, erős és szigorú, ugyanakkor igazságos ember. Kinézete is ezt tükrözte. Magas volt és az átlagosnál nagyobb és erősebb izomzattal rendelkezett. Jelenléte megkövetelte a figyelmet.

Aznap még nem volt tanítás. Hagytak nekünk időt ismerkedni a többiekkel, de mi nem nagyon használtuk ki ezt. Leültünk és átbeszéltük az eddig történt eseményeket és az elhangzott informácikóat. Továbbra is egymás társaságában töltöttük a napot, épp úgy, mint az akadémia hátralévő részében.

Senki nem kereste a társaságunkat s mindenki ellenszenvesen lépett fel velünk szemben. Takashit, s így engem is megvető szemekkel nézték. Ez engem nem érdekelt egészen addig, míg magam mellett tudhattam Őt. Chakra elméletből, és ninja történelemből osztályelső voltam. Nem tudom miért, de elég volt odafigyelnem a tanórákon és már értettem is mindent. Ittam Shiro Sensei összes szavát. Bár mentális képességeimet tekintve az élen jártam, de fizikumom jóval gyengébb volt, mint a többieké. Ezen szerettem volna dolgozni.

Akadémia után minden délután addig edzettem Takashival, ameddig be nem sötétedett. Vele tanultam meg a chakrám irányítását helyesen. Mindig is volt egy kis versengés közöttünk. Ő meg szerette volna tartani a velem szemben szerzett előnyét, én pedig szerettem volna utolérni. Neki szemmel láthatóan több chakrája volt, mint nekem, de én sokkal jobban tudtam beosztani azt, ezért volt, hogy megszorongattam az edzések során. Gyakoroltuk az alap ninjutsukat, mint a transzformációs techinka és a klón techinka. Ami a klónok számát illeti, ő több chakrával rendelkezve ezzel arányosan több klónt is tudott létrehozni. Míg ő hetet, én csupán hármat. A testhelyettesítő technika pedig kifejezetten könnyen ment számomra. Minden tudásom megvolt, ami egy genin sikeres vizsgájához elegendő.

Nem csak Takashinak, Jironak vagy saját magamnak szerettem volna ezzel bizonyítani. Olyanná akartam válni, mint a bátyám, Saturo és az apám, Shin voltak. Elismert és tiszteletbeli shinobivá, hogy felérjek a Hirano család rangjához. Őket is büszkévé akartam tenni, ez volt a célom és harcoltam, hogy elérjem.

Ha végeztünk, hazakísért engem és néha inkább hazacipelt. Megnéztem, van - e otthon teendőm. Persze mindig akadt. Ami a házimunkát illeti, Jiro nem jeleskedett benne. Különben is, ezt a terhet legalább le szerettem volna venni a válláról. Kapott még annak idején a felesége édesanyámtól egy receptkönyvet, amibe finomabbnál finomabb ételek elkészítési módja van leírva anyám keze által. Szerettem volna tudását tovább vinni és nem utolsó sorban finom vacsorával várni Jirot minden este. Ezt értékelte is és szerette a főztömet.

Amikor volt egy kis szabadidőm és épp nem Takashival vagy Jiroval voltam, akkor a könyvtárban időztem. Tudom.. Kicsit béna, de tényleg érdekelt a shinobik chakra-rendszerének felépítése és működése. Volt olyan, hogy Shiro Sensei nem is tudott újat mondani számomra. A taijutsum javításáért cserébe segítettem Takashinak az elméleti dolgok elsajátításában. Kiegészítettük egymást és könnyedén átsiklottunk akadémiai éveinken.

Az első próbatétel

Elérkeztünk ahhoz a ponthoz, amitől féltünk. Amiben nem voltunk biztosak, hogy sikerülni fog. Jobb, ha inkább csak a magam nevében beszélek. Takashi magabiztosan, hideg fejjel és nyugodtan sétált oldalamon az akadémia már jól ismert épülete felé.

- Ne csináld ezt! – böktem oldalba – Nem is félsz a mai naptól?

- Kellene, hogy féljek? Tudom, hogy mire vagyok képes. – terült el magabiztos mosoly az arcán.

- Majd aztán nehogy visszajöjjek látogatni téged az akadémiára, ha megbuksz. – vetettem oda kirívóan, de ezzel sem voltam képes egy percre sem elbizonytalanítani. Saját magamat annál inkább.

Leültünk a helyünkre és Shiro Sensei ismertette a vizsga követelményeit. Az első rész egy elméleti feladatsort takart magában. Felkészült voltam bármiféle kérdésre. Így is volt, csak egy pontot vesztettem a tesztben, és azt is csak azért, mert nem volt időm az utolsó kérdésre. Szeretek figyelmesen dologzni ezért néha tovább időzöm el valamin, mint kéne. Lényeg a lényeg, jött a rettegett rész, a gyakorlati számonkérés. Takashira nagyon büszke voltam, ő teljesítette a legjobban ezt a részt. Tökéletes klónokat kreált, szám szerint 6 dababot és tökéletes átváltozást hajtott végre.

Beléptem a terembe. Középen ült a sensei, mellette pedig két felügyelő. A szívem a torkomban kalapált. Megformáltam a Bunshin no jutsu kézjeleit és behunytam a szemem. Előre néztem csak. És láttam a sensei elégedett arcát. A szokásos három klónom sikerült létrehozni. De még közel sem érezhettem magam megkönnyebbültnek. A Henge no Jutsu következett. Mély levegőt vettem majd magam elé képzeltem a Hokage képét és megtörtént. El sem hiszem! Sikerült! Megcsináltam! Megköszönték a demonstrációm és kérték a következő tanulót.

Kirontottam és Takashi karjaiba ugrottam. Ő elkapott és magáhozszorított. Miután elengedett kémlelte arcom, hogy vajon mi történhetett odabent. Széles vigyorom azt sugallta számára, hogy minden jól ment. Még aznap kiosztásra kerültek a fejpántok és mindenkit név szerint szólítottak. „Akaba Takashi!” „Hirano Reina!”– hallatszottak el neveink. Rettentően örültem, hogy együtt csináltuk végig ezt a négy évet és végre elindult a mi saját ninja utunk.

Szép emlék marad

Amilyen sok időt töltöttem együtt Takashival, a geninné válásunk után annál kevesebbet keresett fel. Ez idő alatt alkalmam volt arra, hogy elmélkedjek a barátságunkról. Egy dolgot nagyon furcsálltam. Mindig Ő kísért engem haza. Sosem mesélt nekem a családjáról, de Ő mindent tudott az én múltamról. Ez eléggé aggasztott. Szívesen kerestem volna ez idő alatt, de csak ekkor jöttem rá: Nem is tudom, hogy hol lakik! Mindig csak megbeszélt helyeken, a házunk előtt vagy az iskolában találkoztunk. Annyira jól éreztem magam vele, hogy ezen eddig el sem tűnődtem.

Most, hogy nincs mellettem, ilyenkor érzem meg igazán, milyen fontos szerepet tölt be az életemben. Jiro rá is kérdezett egyik este, mikor egyedül olvastam egy könyvet a szobámban, de elintéztem a kérdést annyival, hogy elfoglalt mostanság. Legalábbis mást nem tudtam elképzelni, ami miatt nem kereshet. Nem hagyhatott magamra! Teltek a napok és a hétköznapjaim szürkék lettek. Utoljára a genin vizsga utáni összejövetelen láttam, és úgy váltunk el, hogy hamarosan jön majd hozzánk másnap. Vártam, gubbasztottam az ablakomban, ahol meg szokott jelenni. De nem jelent meg. Egészen addig vártam, míg az ablak mellett sikerült elaludnom és Jiro úgy vitt át az ágyamra és takart be, mikor már mély álomba zuhantam.

Egy héttel a vizsga után egy teliholdas éjszakán zörgésre lettem figyelmes. Kerestem a zaj forrását. A szobám felől jött. Ahogy benéztem egy emberi alak árnyékát láttam a falon kivetülve. Lassan kinyitottam az ajtót, majd könnyek szöktek a szemembe a látványtól. Ő volt az végre! Futottam felé és a karjaimban akartam tudni és nem elengedni. Annyira hiányzott. Tárt karokkal siettem felé. Mikor odaértem ő csak állt. Nem viszonozta az ölelésem. Ledöbbentem és a karjaim elernyedtek és lehulltak testem mellé, majd hátrahőköltem. Néztem rezdüléstelen arcát, és szemeit, melyekből a hidegség sugárzott.

-   Tudnod kell rólam valamit. Sajnálom egyáltalán azt is, hogy ebbe belevontalak és a barátom lettél. Nagyon sajnálom. – mondta, majd komoly tekintetét a padlóra szögezte.

-   Miért mondod ezt? – hüledeztem – Hiszen a legjobb barátom vagy!

-   Épp ezt nem lett volna szabad megtennem. – válaszolta – Jól éreztem magam veled és megkedveltelek amennyire csak egy barátot meg lehet kedvelni, de ennek most itt kell, hogy vége legyen. Nem tudok azzal a tudattal együtt élni, hogy veszélybe sodorlak. Túlságosan önző voltam, mert vágytam a társaságodra, ezzel nem gondolva rád és amilyen esetleges helyzetbe kerülhetsz.

- Én... Én ezt nem értem... Mi?... Miért? – kérdeztem zokogva – Én egy percet sem bánok a veled eltöltött időmből. Ne mondj ilyet!

-   Én nem vagyok olyan, mint a többi fiú. – mondta ridegen.

-   Nem, tényleg nem vagy! Te más vagy, mint a többi, hisz a legjobb barátom vagy!

-   Már többé nem teszlek ki ilyen kockázatnak. Sajnálom. Örülök, hogy megismertelek és hogy boldog lehettem melletted. Ég veled, Reina!

Kapadoztam, s nyúltam volna utána, de nem tudtam megállítani. A kezem, ami nyújtva maradt abba az irányba, amerre távozott, homályosan láttam a szemembe szökött számtalan könnycsepptől. Összeomlottam mind kívül, mind belül és zokogásban törtem ki a térdemre rogyva. A fülemben csengtek utolsó szavai, mielőtt elment és kisétált az életemből: „Örülök, hogy megismertelek és hogy boldog lehettem melletted. Ég veled, Reina!” – egyfolytában ezt játszottam vissza újra és újra. Nem találtam rá magyarázatot, épp úgy, mint arra, miért történt a családommal az, ami történt. Úgy tűnik ez a sorsom. Hogy indokolatlan és megmagyarázatlan történések alkossák az életem, amikre nem találok megoldást.

Teltek a percek, az órák, a nappalok s az éjszakák. Üresen és szürkébben, mint eddig életemben bármikor. Úgy éreztem megfosztottak egy részemtől. Minta kivágtak volna belőlem egy darabot. Próbáltam az álmaimban megoldást találni, mert azok kevésbé fájtak, mint a tudatos ébren lét és a valóság.

Rengeteget aludtam, így volt ez egy hónappal is Takashi eltűnése után. Erős füst telítette el a tüdőmet és arra eszméltem, hogy valaki megfog és magával ragad. befogta a szám egyik kezével, másikkal átvetett vállán és a füstből kiszállva azt láttam, hogy elmosódik alattam a táj. Nem tudtam megmoccanni sem erős fogása alatt. Mit volt mit tenni, beletörődtem abba, hogy elvisznek valahová. Rettentően féltem és a férfi kilétéről sem tudtam semmit. Még sejtésem sem volt.

Megálltunk egy föld alatti rejtekhelynél és levágott a földre, kezemet pedig egy oszlophoz kötötte hátra. Egy másik személy állt előttem. Az Ő kiléte is ismeretlen volt számomra. Szemei sárgán izzottak és volt bennük valami félelmet keltő. Végigmért, majd gonosz vigyorra húzta a száját.

- Reina, ha nem tévetek. Mily elragadó teremtés vagy. Ne aggódj, nem fogunk bántani, hacsak a barátod nem hagy téged cserben... Perceken belül itt lehet.

Lefagytam. Takashinak mi köze lehet ezekhez az alakokhoz? Ő nem állna össze ilyen emberekkel, ebben biztos vagyok! Bámultam magam elé és próbáltam megfejteni a helyzetet.

- Mi a baj, kedves? Csak nem volt olyan felelőtlen a barátod, hogy elfelejtett megemlíteni neked pár jelentős információt? – kérdezte gúnnyal.

Ekkor lépteket hallottam a rejtekhely irányába. Megismertem ezt a könnyed járást. Takashi az. Nem lehet igaz! Mondd, hogy most is álmodok! Ahogy közelebb ért teste remegett a dühtől. ahogy rámnézett könny fakadt ki szeméből és kezét ökölbe szorította.

- Engedd őt el! Neki ehhez semmi köze! – kiabálta magából kikelve. Sosem láttam még ilyennek ezelőtt.

- Csak egy kis észheztérítésnek szántam, Takashi-kun. Az egyezségünk fényében.

- Nem egyeztem veled meg semmiben és ezt te is nagyon jól tudod, Amon! – ordította torkaszakadtából.

- Én a helyedben ezt okosabban tenném. – közelebb lépett hozzám és egy kunait fogott a nyakamhoz – Még a végén olyat kéne tennem, amit nem akarok. – mosolygott.

- Mit akarsz tőlem? – kérdezte Takashi kicsit lentebb véve a hangjából.

- Csupán nem szeretném, ha elpocsékolnád a tehetséged azzal, hogy Konohában küldetésesdit játszol a ninja barátnőddel. Te ennél sokkal többre vagy hivatott. Én képes vagyok neked segíteni, hogy elérd az erőt, amiről mások csak álmodni mernek.

- Nem érdekel az erő. – mondta határozottan.

- Ahogy látom, a barátod élete sem túlzottan. – a kunait még feszesebben tartotta a nyakamnál készen egy vágás ejtésére.

Láttam, ahogyan Takashi megtörik. Láttam ahogy összeomlik belül. Aztán belemegy az üzletbe, hogy engem megóvjon. Tehát fontos vagyok még neki. Tehát számítok még neki. Azt a kis reményt, amit akkor kaptam vele kapcsolatban felváltotta a félelem, hogy talán soha többet nem láthatom újra. Végig néztem Őt, ahogy távolodik a távolban. A shinobi vállán kötöttem ki ismét, aki idefelé elhozott. Visszavitt a házunkhoz.

Alig vártam, hogy Jirohoz érjek. Idegesen járkált a nappaliban. Rámpillantott, ahogy benyitottam, s szétsírt szemeim megtépázott kinézetemmel halálra rémítették. Odajött, felkapott és magáhozölelt. Elmondta, hogy kerestetett már a falun belül és kívül is. Kifaggatott, mi történt. Egy picit meg kellett nyugodjak, hogy tudatosítsam saját magamban is, vajon mi forgott le ebben a pár órában.

Takashi járt a gondolataimban egész éjszaka. Szétfeszítette az elmém a kétségbeesés, az elveszettség és a bizalmatlanság. Nem tudom, hogy az a Takashi, akit én megismertem létezett – e egyáltalán, vagy az egész kapcsolatom vele egy illúzió volt. Nem, nem lehet... Akkor miért áldozta volna magát fel értem? Akkor miért könnyezett volna? Nem értem. Megőrjít, hogy nem tudom mi volt valóságos és mi csak látszat. Az együtt töltött idők voltak életem legboldogabb évei. Bármibe is kerül én ki fogom deríteni, hogy mi áll emögött. Nem hagyom veszni a boldogságom!

Másnap Jiro értesítette a falut Akaba Takashi eltűnéséről. Keresések indultak, hogy nyomára bukkanjanak Reina leírásai alapján. Az ügy kivizsgálásáig pedig ideiglenesen szökött ninjának nyilvánították. Jiro ezentúl fokozottan ügyelt a biztonságomra. Ha akartam se tudtam volna elmenni otthonról. De kezdtem megint magam alá zuhanni. Újra a négy fal közé zártam be saját magam.

Kaptam a napokban azonban egy levelet. Várhatóan pár napon belül beosztanak egy csapatba. Jiro szorgalmazta az ötletet, mert nem egyedül lennék és így nagyobb biztonságban tudhatna. Azonban rettegtem, vajon mit fognak szólni hozzám. Elfogadnak majd? Meg tudok még valaha is bízni az emberekben? Tudok majd együttműködni másokkal? Ha kell, megteszem, ha ezzel erősebbé válok. Egy nap majd utánajárok ennek az esetnek és elmegyek érted Takashi, meglásd!...

Namikaze Minato Vas. Jan. 24 2016, 13:37

Üdvözlégy a Fedélzeten! ^^

Nagyon szép Előtörténettel kecsegtettél bennünket, élveztem az írásod az elejétől a végéig. Néhol azért akadtak helyesírási hibák, de ezek csak említés szinten fontosak, a történetet nem befolyásolták Very Happy

Összességében azt kell hogy mondjam kerek egész, szépen megírt, és logikailag is jól összerakott sztorit kaptunk, amit ennek fejében fogok honorálni Smile

Azaz az Előtörténetet Elfogadom!

Kezdő értékek:

Chakra: 130
Szint: D
Rang: Genin
Pénz: 2500 ryu

És egy ajándék technikával is kénytelen vagyok megdobni, pedig hidd el akartam Very Happy

Ez pedig nem más mint a Feloldás // Genjutsu Kai

Ennek a technikának a segítségével feloldhatók, és megszüntethetők a gyenge, közepes, és a nagy területre ható genjutsuk. Lényege, hogy megszakítjuk a saját chakrafolyamunkat így gátat szabva az illúzióknak. Az erősebb, és a hang alapú genjutsuk ellen hatástalan.

Készíts adatlapot és Jó játékot! ^^

Hirano Reina

Hirano Reina

Re: Hirano Reina