Kenshiro Yori

**Kenshiro Yori** Csüt. Márc. 31 2016, 23:42

//A kihagyott 1 évem összefoglalója a mostanában történtekkel kiegészítve //

Álmok és kígyók

Fekete alak hullámzik a sötétséggel. Hangtalan szellemként suhan a síkság felett. Az arcát elfedő maszk mögött, vörös szemeiben a pusztítás össze nem téveszthető vágya csillog

Éjjelente csak fut a végtelen mezőkön, nappal földbe vájt üregben várja az áruló fény elhalványulását. Rabolt, ha kellett, ölt és nem maradt nyoma egyetlen tettének sem.

Torokhangon vakkant, mire minden semmivé válik a füves pusztán.

A vég lehet lassan utolér.

Dörömbölő szívvel, verejtékezve riadtam fel a visszatérő rémálomból.

~ Fekete szellemalak megint! Az istenekre, mikor lesz már vége?

Kábán ültem fel az éjszaka alatt összetákolt sátramban. Odakint csendben suttogott a kelet felől érkező hajnali szél. Az utóbbi évben minden álmomat éji fantomként rohanó, arctalan gyilkosokkal osztottam meg.. és azzal a kínzó tudattal ébredtem, habár nem vagyok vallásos ember, hogy a felettünk álló hatalmasok csak akkor gyötrik álmokkal a halandókat, ha büntetni vagy üzeni, akarnak.

A Kenshirokat kutatván nem volt kivel megosztanom mindezt, amin átmegyek napról napra. Magamra maradtam hát rémálmaimmal és a szorongással, hogy talán valami fontosat üzennek nekem az égiek, amit képtelen vagyok megérteni.

Kutatásom egyre hosszabbra nyúlt, de nem bántam. Tapasztalataim és ösztöneim szerint már nem lehettem túl távol. Első kézből hallhattam a határ menti főszerzetes rimánkodását. A legjobb tudásom szerint válaszoltam nyughelyet a hajnaltájban érkező, sötét köpönyeget viselő, szerzetesek mindannyijának. Mindent elmondtam és megtudtam, mielőtt kaszám lesújtott.

Később egy öreg, halk szavú férfinál laktam, ugyanannál, ki segített kideríteni elemi hovatartozásom. A mára már halászként dolgozó apóka, ifjúkorában főpecsétőr, vagy valami efféle volt gyermekei a keleti határokat védték. A szelíd, udvarias férfi a tenyerén hordozott. Minden este máshová barangoltunk a sötét erdő, és a háború tépázta tájakon. Sok mindent tanított az öreg és nem végső soron én is segíteni tudtam, amiben csak kívánta. Nem is szólva a rengeteg testi és mentális edzésről! Hajnalonként felriadva, szorongva vártam a reggelt, órákon át hallgatva az öreg csámcsogását és horkantásait.

- Ma elmaradnak tanulmányaid kisuram. Dolgom akadt, melyről nem szólhatok. Maradjon is így. - hajolt meg egy reggel az ágyam előtt.

Megrökönyödve könyököltem fel.

Nagyon bután nézhettem rá, mert halkan, szelíden magyarázni kezdett, de egy szavát sem értettem. Mire fáradt szemeimből kidörgöltem az éjszaka alatt száradt könnyek maradékát a férfi eltűnt. Pár napig vártam rá, folytatva a lassan már rutinná vált edzést mely egyre könnyebben ment, de mindhiába nem érkezett meg.

Napjaim egyedül teltek, de akkor döbbentem rá, hogy a Kenshiro birtokon, a maszkos idegentől tanult technika már nem hagy örökké magamra.
- Kuchiyose no Jutsu! - kántáltam el a jutsu vezényszavait véres ujjam a földrenyomva. Kusza jelek szaladtak ki kezem alól melyek egy szempillantás alatt el is tűntek az idézés füstfelhőjében. Az a hason csúszó jelent meg előttem kivel szerződésemet kötöttem, ki tesztelt és lefektette szerződésünk alapjait. A fukar kígyó bemutatkozása elmaradt és mivel nem is volt túl beszédes azt tanácsolta próbálkozzak fajbéli társaival. Tanácstalanul kérdezgettem tőle hogy ezt a törekvésem, miféleképpen tudnánk megvalósítani azzal hirtelen a sötét, nyirkos alagútrendszerben találtam magam. A gyomrom émelyegni kezdett, a fülem bedugult, imbolyogva tekintettem a mellettem elkúszó kígyóra.

- Mint említettem vérszerződésünk megkötésekor, mi is bármikor hívhatunk téged Kenshiro. Érezd otthon magad, keress valami beszélgető társat magadnak és többször engem ne hívj! - magyarázta a villásnyelvű miközben tovasiklott a sötétségben. Nem volt tiszta számomra, hogy hová is kerültem, érzékeim lassan visszatértek, ahogy elindultam az egyik alagútban. Körülöttem sziszegő hangok suttogtak, óriási árnyak mozogtak a félhomályban majd a távolban halvány fényesség csalogatott maga felé.

A fényforrását elérve egy terembe értem ahol egy a pecsétes kígyótól jóval nagyobb egyed pihent, távolról úgy tűnt mintha valamit olvasna.

- Héj! - Szóltam oda a hüllőnek mely óvatos mozdulattal elhelyezte állványán papirosát s felém indult. Ahogy egyre közelebb ért úgy nőtt a ninjuu termete mely elém tornyosulva körülbelül a nyolc métert is meghaladta. Villás nyelvével kóstolgatva körbesiklott majd óriási fejét lustán elém támasztotta egy nagyobbacska sziklára.

- Mi járatban itt idegen? Nem hinném, hogy ismerlek, nem tudom azt sem, hogy egyáltalán véred megszentesítette-e egyezségünket. Sok a kérdésem, de majd te megválaszolod őket. Szépen, sorjában. - Vázolta fel kérdéseit és gondolatait a kígyó létére igen bölcs egyed.

- A nevem Kenshiro Yori. Szerződést kötöttem népeddel, így eljöttem, hogy több tudást gyűjtsek rólatok, így mint első értelmesnek tűnő egyed, így veled kezdem.

- Egy Kenshiro mi? Ettől pimaszabb és modortalanabb fogadtatást el sem tudtam volna képzelni. Nem félsz, hogy netalántán bajod esik? - Mire feltette újabb kérdését addigra maga köré csavart gigászi testével s egészen közel hajolt. - Mivel eléggé értelmesnek és tökösnek látszol, feltételezem nagyon is tudod, hogy mit akarsz. Hát legyen. Ez itt a Sárkányok földjén lévő Ryuchi Barlang a népünk otthona. Csak mi Kyodaijak az óriáskígyók vagyunk képesek szót érteni a fajtáddal és más hozzánk hasonló ninjuu-kal. A nevem Yakura, és most egy játékot fogunk játszani. - váltott át egy igen sejtelmes és ravasz hangnemre, ahogy osztott nyelvét villogtatta az arcom előtt – A játék a következő: Felteszek három találós kérdést. Ha egyet is elrontasz, itt helyben felfallak. Ha megfejted mindahányat, akkor elismerésem jeléül engedélyem kapod a megidézésemre. Értve vagyok Kenshiro? - a feltételeket elfogadva magabiztosan bólintottam majd pár percnyi csönd után Yakura belekezdett a játékba.

- Az első találós kérdés: Egy kis házban öt kis szoba sorakozik szépen, öt kis ember bújik oda melegedni télen. Mi lehet az?

- Egy kesztyű! - feleltem habozás nélkül mire a pikkelyes meglepődött pofáját rázta értetlenül előttem. Nem értette miként jöttem rá ily hamar találós kérdésére, de húzott pupilláján idegességet véltem felfedezni, ahogy ismét beszédre nyitotta száját.

- Ez szép volt ifjú. De vajon a következőre is ilyen könnyen találod majd meg válaszod? Csak a tiéd, mégis mások használják többet. Mi az? - Egy pár pillanatra elgondolkoztam a lehetőségeken, nem a fegyverek, sem egyéb kézzelfogható eszköz nem jutott az eszembe, de a megoldást mégis megleltem.

- A nevem! - Fedtem fel a megfejtést bizonytalan hangon. Yakura bőszen felszisszent, ahogy szorítása megerősödött körülöttem, a magasba emelte fejét majd onnét szólt hozzám.

- Nem tudom, milyen cselt használsz, hogy ily könnyedséggel hárítottad mindkét feladványom, de az utolsóra, ha nem válaszolsz időben felfallak megértetted?! Így is napok óta várok már egy ilyen finom falatra, kár lenne, ha a megegyezésünk másik eshetősége lépne érvénybe és nem falatozhatnálak el. - nyalta körbe ismét pofáját, ahogy szemmagasságba ereszkedett. - Ismerünk egy magas fát, rajta épp tizenkét ág, négy fészek mindegyiken, hét tojás a fészkekben. Mire gondoltam Kenshiro? Fél perced van, vagy az ebédemként végzed. - Nyújtotta el mondókáját kéjelgő vigyorral az óriáskígyó. Szinte hallottam magamban azt a jellegzetes ketyegő hangot mely egyre gyorsabbnak tűnt. Gondolataim szerte szaladtak, akár csak a csapdákkal teli labirintusból kiutat kutató kísérleti patkányok.
~ Egy fa, melynek tizenkét ága van, mindegyik ágán négy fészek és a fészkekben hét tojás lapul. ~ Ismételgettem magamban a kérdést, ahogy egyre szorult a hurok.
- Még tíz másodperc és megtöltöd a bendőm fiú! - Kacagott fel Yakura ahogy halkan visszaszámolni kezdett. Ezen tíz másodperc alatt mindenféle képek vetültek elém nem tudom, hogy az egyre a tüdőmből kipréselődő levegő hiánya tette, vagy talán álmaimmal üzenő magasabb teremtmények munkálódása volt ez az egész. A kígyó már fente éles méregfogait majd, ahogy a számok egyre fogytak három... kettő... egy.
- Megvan! - Hagyta el számat az utolsó pillanatban a Yakurát megtántorító szó. - A megoldás az év, a hónapok, a hetek és a napok. A fa maga a kerek évet szimbolizálja, míg a tizenkét ág a hónapokat, a négy fészek a hónapokban levő heteket és a hét tojás annak napjait. - Fejtettem ki a kígyónak megoldásom gondolatmenetét melyen nagyokat pislogott. Lassan engedni kezdett a szorításból és a szilárd talajra helyezett. Amint engedett a túlnyomóan is bölcselkedő és falánk természetéből megtartotta ígéretét és végül vacsora nélkül maradt. Egy ideig még elbeszélgettem Yakurával, később a fordított idézésnek köszönhetően ugyan ott találtam magam ahonnan a tekercs őrzőjével elindultunk.
További időmet a Kenshiro birtok közelében töltöttem ahol végre rám talált a szerencse Kazuya képében, kiről még sokat nem tudok, de most már egy biztos: Megtaláltam a családom!

Terumi Mei Pént. Ápr. 01 2016, 20:14

"Odakint csendben suttogott a kelet felől érkező hajnali szél." - Jöttömre öt nap múltán számítsatok! Pirkadatkor, kelet felől. Very Happy

Tetszett ez a rész, különösen Yakura elgondolása. Very Happy

Jutalmad +13 ch.

**Kenshiro Yori** Csüt. Május 05 2016, 14:35

//Bővítményeben a múlt hónapi tanulmányaim és a jelenlegi kalandom átvezetését írtam meg.//

Út a családhoz
A körülölelő villám

Hosszas idő után újra rávettem magam hogy papírra vessem gondolataim, egyeztessek magammal az elmúlt események sokasságáról.
           Sűrű nehéz köd ülte meg a birtok környékét, mintha egy elfáradt felhő borult volna a Föld keblére. Párától vastag pókhálók lógtak az ágakról, a fák törzse pedig egy árnyalattal sötétebbé vált a nedvességtől, a zöldellő levelekről cseppekben hullott az összegyűlt harmat. Azt mondják, ezzel az idővel siratja a tavaszt az erdő. Talán így is van. A nyár már lesben állt a hegyeken túl. Eljött, hogy visszavegye azt, ami az övé. Hamarosan forró karjaiba szorítja a természetet, szárazságot szórva minden népre ki nem készül fel rá idejében.
        Mint shinobit nagyon nem zavar a természet háborúja és azon a tavaszi éjszakán sem zavart mikor minden kezdetét vette. Az éjszaka folyamán vihar verdeste a fogadó ajtaját. A villámok fényességében úszott a táj és mély morajlásukkal tudatták ez még csak a kezdet. Azokban az időkben nap, mint nap eljártam a Kenshiro birtokra, hátha rám mosolyog Fortuna és találkozhatok valakivel népemből. A várakozás nem volt hiába való, mert végül rám mosolygott az istennő és elküldte egyiküket hozzám. A csuklyás alak még mielőtt szóra nyithattam volna a szám köddé is vált, maga mögött hagyva az információt, hogy miként is kellene cselekednem az elkövetkezőkben.
A felkelő tavaszi Nap elkergette a múlt este csendháborítóit, helyükre vígan érkezett fehérgyapjas barátaival. Én magam is lelkes motiváltsággal érkeztem meg családunk menedékéhez hol a tegnap esti vendégem tárt ajtót. A férfi, mint kiderült már régóta figyelt, nem csak engem, hanem az összes Kenshirot a Ninja világban. Történetei fülbemászóak voltak, meghitt, kellemes érzés fogott el, ahogy hallhattam családunk történelmét és a régi alapítók kalandjait. Kazuya a terveimről kérdezett, melyre egész könnyed választ találtam. Szeretném felvirágoztatni a Kenshirok népét, kik ennyi időn keresztül annyit szenvedtek a náluk hatalmasabb erők elnyomása miatt, mire a régről fennmaradt belső gyűlölködés hangja zengett fel bennem. Kazuya segítségével sikerült elszakítani azokat a sötét láncokat, mik nem hagytak továbblépni a múltból. Elmém kitisztult és végre annak láttam a körülöttem levő színes világot, ami mind idáig is körülöttem ragyogott. Válaszom szinte elérzékenyülve fogadta a rég elveszettnek hitt „szellem”. Történeteit a továbbiakban egy névhez kötötte, egy fiatal férfihez: Kenshiro Karuhoz, ki már a saját útját járja elszigetelődve a klántól. Kazuya végigvezetett a birtokon elvezetve családunk edzőtereihez mely a birtok alatt terül el.
          Néhány órán keresztül valakire vártunk, felemlegetve elemi hovatartozásom, és az általam ismert jutsukat. A férfi végül megérkezett, Hagemitsunak hívták, ki Kazuyának fizette vissza régi szívességét. Ideiglenes senseimmé vált Hagemitsu, és együtt vágtunk bele a megzabolázhatatlan villámok rejtelmes világába. A hosszas beszélgetések után, Kazuya hirtelen távozása után kettesben hagyott a férfivel majd belekezdtünk trainingünkbe, hogy elsajátíthassak egy vadonatúj védekező technikát a Raiton Ninpo: Raigeki no Yoroi-t a Villám Csapás Páncélját. Ahogy Hagemitsu felvázolta, majd bemutatta a technikát igen könnyűnek tűnt, és azt hittem akaratom szerint irányíthatom a vad villámokat. Kiderült ez még sem olyan egyszerű procedúra, mint gondoltam. Minden próbálkozásommal egyre közelebb kerültem a technika elsajátításához, olykor-olykor magamban, vagy a környező tárgyakban okozva elenyésző sérüléseket.
Negyedik próbálkozásom előtt, Hegemitsu sensei adott pár fontosabb, lényegre törőbb tippet melyek alapos végiggondolása és sikeres kivitelezése után végre körülöttem is felizzottak a cikázó villámnyalábok melyek égi védelmet nyújtottak rosszakaróim ellen. Fura mód magára a sikerre nem emlékszem mai napig sem, a sensei állítása szerint, amit felállt körém a technika azzal egyidejűleg el is ájultam a kimerültség és a chakra veszteségtől.
         Egy szobában furcsa álmaimból ébredve próbáltam összerakni a múltnapi eseményeket. Felszerelésem összekészítettem miután magamra öltöttem gyakorló ruhám és újra a gyakorlópálya felé vettem utam. A terem kapujában Hagemitsu és a visszatért Kazuya vártak rám, aki már alig várta, hogy megtekinthesse a tanult technikát melyről a sensei kora reggel óta diskurál. Nem akartam tovább váratni a két férfit így minden eddigi tanulmányom felhasználva elsőre sikerült létrehozni a Villám Csapás Páncélját, melynek Kazuya talán jobban örült, mint saját magam. Hagemitsunak szokása szerint még volt mit hozzászólnia, kioktatni arról, hogy az apró örömök és vad érzelmek mellett ne veszítsem el a koncentrációm.
         A bemutató végeztével megakadt a szemem Kazuya csomagján, mely családunk egyik ereklyéjét rejtegette. Tisztán emlékszem az-az utáni szavaira melyeket hozzám intézett: - Áh látom meg tetszett a kard amivel visszatértem? Nos Yori azt ki kell érdemelni, hogy ez a kard a te tulajdonod legyen, de biztosíthatlak róla fiam, hogy jó úton haladsz, hogy valóban te legyél a méltó örököse ennek a pengének. – Szavaitól szinte kirázott a hideg és megindult bennem egy hihetetlen érzés mely megalapozta a még mai napig is tartó motiváltságom. Egy ideig próbáltam elgondolkozni azon, hogy mit is akarhatott ezzel mondani, de végül sikerült rájönnöm: A férfi nyíltan vélt alkalmasnak a klánunk jövőbeli vezetőjének. Az újabb siker után nem bírtam megmaradni a bőrömben, akárcsak ha rá gondolok, mindig libabőrös leszek. Kazuya távozása után tovább folytattam Hagemitsuval az edzést, hogyan uralhatnám jobban a bennem lappangó erőt, miként fordíthatnám előnyömre hátrányaim, hogyan legyek egy igazi harcos ki megvédheti népét. A hetekbe nyúló felkészülés után a sensei eltávozott, de szerette volna fenntartani a további kapcsolatot így máig is üzenetváltással tudatom eredményeimről, fejlődésemről.
        Halk kopogást kísérve, recsegve tárult ki szobám ajtaja. Irományomból felemelve tekintetem Kazuyát pillantottam meg.
- Remélem nem zavarlak. – Ült ki arcára egy barátságos mosoly.
- Természetesen nem, csak egy visszaemlékezést írok, olyan napló féle. Bár kétlem, hogy ezért jöttél volna.
- Igazad van, nem ezért jöttem. Nyomon követve az elmúlt rövidke időben felhalmozott sikereidet, úgy érzem itt az idő.
- Itt az idő? Még is mire?
- Gyanítom, emlékszel a pengére melyet a Hagemitsuval való edzés után pillantottál meg. És ha jól sejtem erről is írtál a megemlékezésedben, igazam van? – Meg sem várva válaszom egy papirost húzott elő a zsebéből, amit leterített az asztalomra. – A vízesésbe kell menned. Ott fogsz találkozni egy régi ismerősömmel. Lehet, ő hamarabb megtalál téged, mint te őt, de segíteni fog céljaid elérésében ebben garantállak. – Vázolta fel a szituációt és azzal ki is masírozott a szobából. Pár percig próbáltam végigfuttatni magamban ezt az egészet, de nem találtam kivetnivalót. Összepakoltam hát az útravaló felszereléseim mindegyikét és magam mögött hagytam a birtokot egy új kezdet, egy új folytatás reményében.

Terumi Mei Hétf. Május 09 2016, 22:45

Helló, itt tessék!

Háhá! Bár lényegesebb tartalmi része nem volt, karakterfejlődés vagy bármi, de mégis sikerült annyival előrébb vinni a karaktert, hogy egy egyszerű Yoriból végül A Yori legyen, mint vezető.
És akkor most jössz az én kezeimbe! Twisted Evil

Jutalmad +12 chakra.

**Kenshiro Yori** Szomb. Aug. 20 2016, 01:45

//Bővítményemben a karakterem régi jellemét szeretném hátrahagyni, és egy újabbal felruházni. Remélem az olvasmányból kivehető hogy milyen úton is halad már Yori. Jó olvasást! //

A Maszkos halála

Egy Kenshiro születése

Ismét meghúztam magam a gyertyafényben elterülő asztalnál. Az ütött kopott notesz újra meglátta a "Napvilágot", lassan sárguló lapjaira pedig ismét került a tintából. Úgy éreztem itt az ideje újra lapra vetni gondolataim, leírni mindazt mi történt velem, eddigi életem során.

Nem tervezhettem volna meg az utam. Nem valamely faluba vagy távoli vidékre vezető utamat, hanem életem útját, melyet születésem óta járok. Gyakorta hallom másoktól, hogy nem bánták meg a döntéseiket, mert azok miatt a döntések miatt váltak azzá, akivé végül lettek.

Ezzel a véleménnyel én nem feltétlenül értek egyet, de tökéletesen megértem azokat, akik így gondolkodnak. Utólag természetesen könnyű bölcsnek lenni, de azonnali döntést hozni ott, a pillanat hevében sokkal nehezebb, egyáltalán nem egyszerű meglátni a megoldást, melyet PONT akkor „helyesnek” látunk.

Ezzel vissza is kanyarodtam az eredeti kérdéshez: nem tervezhettem volna meg azt a hatalmas utazást, amelyben részem volt, nem láthattam előre, hogy merrefelé kanyarognak az ösvények, hogy az elmúlt évtizedek fordulatai milyen irányba, milyen cél felé löknek tovább. Még azokban az esetekben sem számolhattam előre döntéseim és választásaim hosszú távú hatásaival és az azokból fakadó kanyarokkal, amikor magam választottam meg az utam egy bizonyos meghatározott cél érdekében, mint akkor, amikor elhagytam Amegakurét. Akkor történetesen azt hittem, hogy egyenesen a halálba gyalogolok, és nem kell nagy utat megtennem hozzá. Természetesen nem öngyilkossági szándékkal döntöttem így, távolról sem! Csupán arról volt szó, hogy az elhatározásom megérte a hosszú távú kockázatot, tudván, hogy milyen sors és milyen élet várt volna rám Amegakuréban… az lett volna az öngyilkosság, ha ott maradok.

Sosem gondoltam volna, hogy azok az első lépések végül kivezetnek majd a megrökönyödött szegénységből, egyenesen ebbe a harcokkal teli nagyvilágba. És még akkor sem láthattam előre, hogy milyen fordulatokat tartogat még az élet a számomra, amikor már nyilvánvalóvá vált, hogy én is az árva gyermek is nagy szerepet játszom ebben a sürgő forgó bolyban. Ha azon a napon, amikor elhagytam mesterem, azt mondja nekem valaki, hogy egy klán vezetője leszek, és hogy összekötődik a sorsom és egyben életem egy gyönyörű nővel, akkor bizony zavarodottan és értetlenül meredtem volna rá, és legyintek, hogy ez bizony megháborodott.

Ilyen a való élet… ez a kaland túlságosan is bonyolult, túlságosan is sok a választási lehetőség ahhoz, hogy mindent előre lássunk, és mindent előre megtervezhessünk. Sokan vannak, akik mindenképpen előre ki akarják jelölni az utat, amelyen végig szándékoznak menni, és foggal-körömmel ragaszkodnak is ehhez az előzetes tervhez. Őket csak sajnálni tudom. Minden mást figyelmen kívül hagynak, nem törődnek semmi mással, csakis azzal, hogy elérjék a céljukat. Ők valamiféle célvonalat látnak maguk előtt, mint egy futóversenyen, és csak az lebeg a szemük előtt, nem néznek se jobbra se balra, csak rohannak előre.

Az életben csupán egyetlen biztos dolog van: a halál.

Teljesen helyénvaló, sőt kell is célokat kitűzni, és azokat üldözőbe venni. De ha egyedül kívánjuk megtenni a hosszabb utakat, főleg, ha azok hónapokig, sőt akár évekig is eltartanak, akkor pont a lényeget veszítjük el. Ugyanis maga az út és az utazással töltött idő a lényeg, a tervezett és a váratlan fordulatok összessége, hiszen ezektől válunk végül azzá, akik vagyunk. Ha a halál irányába történő utazásként fogod fel az életet, ha megérted, hogy mi is a végső cél valójában, akkor a jelen válik a legfontosabbá az életben, és ha a jelen elsőbbséget élvez a jövővel szemben, akkor valóban megtanultál igazán élni.

Fél szemmel a jövőbeni célon, fél szemmel a jelen eseményein, ez az én hitvallásom. Legalábbis mióta megtanultam nyitott szemmel járni ez az amit végül a magam hiteként emlegethetek.

Időnként felidézek magamban egy igen fontos leckét, amire érdemes örökké emlékezni: sokan, akiknek szembe kell nézniük az elkerülhetetlen halállal, akik egy gyógyíthatatlan betegségben szenvednek például, gyakorta hangoztatják, hogy ez a szenvedés és a megpróbáltatás a legjobb dolog, ami valaha történt velük az életben. A gyorsan mulandó halandóság miatt emlékeztetni kell őket, hogy gyönyörködjenek a napkeltében és a naplementében, hogy vegyék észre a kopár sziklák közt növekvő magányos virágot, hogy értékeljék a körülöttük lévők szeretetét, hogy élvezzék a finom étkeket és tartsák bele az arcukat a hűsítő esti fuvallatokba.

Ahhoz, hogy igazán értékelni tudjuk az utazást, a jelenben kell élnünk, noha a jövő felé tartunk.

Természetesen nem várt következményekkel is szembe kell néznünk. Általában nem mi döntjük el, hogy beleszeretünk-e abba, aki fontossá válik a számunkra. Ó, a társunkat természetesen megválaszthatjuk, de ő csak egy azon sokak közül, akiket szeretünk. Nem mi választjuk meg a szüleinket, sem a testvéreinket, mégis szeretni fogjuk őket. Nem mi választjuk meg a szomszédjainkat, gyerekként legalábbis nem, és életünk hajnalán kénytelenek vagyunk abban a birodalomban és faluban élni, ahová születtünk. Csak kevesen tépik le magukról társadalmuk kötelékeit. Én megtettem, de csakis azért, mert Amegakuréban sajnálatos módon nem maradhattam volna tovább életben.

Az utazást nem mi tervezzük meg, nem mi döntjük el, hogy megkedveljük és megszeretjük-e azokat a barátokat, akikbe utunk során belebotlunk. A bensőségesség megvetést szülhet, tartja az ősi mondás, de a bensőségesség családokat és családi szeretet is szül, és ez felettébb erős kötelék. Úgy vélem, hogy két fivér kizárólag a légvészterhesebb és legelkeseredettebb időkben ragadna fegyvert egymás ellen. Pedig a háborúkat sajnos nem magasztos erkölcsi dilemmák vagy egymásnak feszülő eszmék miatt vívják.

Ezért a kötelékek kitartanak a vészterhes időkben is. Ha valaki testvérek közt nő fel, akkor olyan kötelék alakul ki közöttük az évek során, egy olyan szoros kör képződik körülöttük, ahová kívülről más nem léphet be.

Nem tervezhettem volna meg az utamat és örülök hogy nem terveztem előre.

Örülök ugyanis nem alkothattam volna meg régi, elhunyt barátaimmal azt a családi kört melyben nevelőanyám halála után éltem. Nem vehettem volna rész azokban a túlélésért vívott mindennapi harcokban melyek végül a bajtársaim életébe kerültek. Nem vett volna gondozása alá volt mesterem ki kimentett az égő házból és lefektette Shinobi létem alapjait. Bár elég nagyratörő gondolat hogy a hivatásos Shinobik közé sorolnám magam, egy olyan egyszerű embert ki még csak a nagyobb falvak akadémiai kiképzésén sem esett át. Nem is bánom hirtelen hogy nem kellett a poros padokban görnyednem, hogy végül a fejemre tűzhessek egy logót, mára már meg van a saját címerem melyet teljes szívemből szeretve hordhatok, és nem egy nagyobb hatalom alattvalójaként.

Örülök mert nem foghattam volna el a Menedékben azt az átkozott kunoichit. Nem kelhettem volna útra a háború alatt a kis kék krapekkal, hogy kézbesíthessük a tekercset. Azok voltak ám az érdekes kalandok, ne is említsük a családom után való kutakodásom. Miután nagyapám rám talált és elkezdtem a szüleim utáni vadászatot túl sok ember állt közém és a célom közé. Ismét egy kereszteződés melyben, ha eltévedek, feladom, vagy esetleg meghalok nem lehetnék itt a mai nap és nem is ugyan az az ember lennék mint aki most e szavakat a papírra veti.

Szerzetesek hullottak és Konohai csatahajók süllyedtek, de minden eddigi kalandban volt egy közös. És ez a közös dolog nem volt más mint a maszk, a maszk mely rémálmait kitükrözve rám egy teljesen, még számomra is idegen emberként éltem. Az a sötét és mély hang mely olykor olyan tettekre bíztatott melyeket a mai napokig bánok és sajnálok. De az élet állandó szabálya szerint a holtakat nem hozhatjuk vissza a túlvilágról, természetesen léteznek a praktikák melyek felrúgják ezt a törvényt de semelyikünknek nem áll jogában megbolygatni az élet körforgását.

Mindvégig azt hittem egyes egymagam fogom leélni az életem, társak és célok nélkül, mígnem klánunk egykori vezetője, Kazuya talált rám. A családom végre rámtalált és kezdetét vette személyes kiképzésem. Kazuya megtörte a béklyót mely születésem óta szoros kellékként tudatta a nagyvilággal, hogy ki is vagyok igazából. A Maszkos, egy gyilkos kit egy belső hang vezérelt az emberek által „sötétnek” nevezett úton. De végül a maszk pusztulásával végre tiszta fejjel gondolkodhattam, és végre magaménak nevezhettem saját tudatom. A képzést végül egy céllal zártam, egy cél mely elérése fontosabbnak bizonyult mindennél mit eddig is valaha elhatároztam. Klánunk, a Kenshirok vezére leszek, kerüljön amibe kerül, de egyesítem klánunk és újra életet hozok a magányos birtok falai közé.

Magányos célnak indult ez is mint bármely cselekményem. De egy nap végül beköszöntött a fényesség korszaka eddig sötétnek hitt életemben. Különös, égi csodának hittem ahogy a könyvtárban megjelent az angyalok hírnöke. Az ezüsthajú, tengerkék szemű lány oly váratlan toppant be az életembe, és lépett velem olyan kapcsolatba melyről eddig csak történeteket hallottam, hogy egyből beleszerettem. Az ő megismerése, és az együtt eltöltött idő adott értelmet a minden eddigi hibának és elkeseredett döntésnek. A kezét nyújtotta felém és segített ki a magányos árnyakközül, hogy végre én is a fényben járhassak. Nem tudom még hogy hogyan fogom ezt neki megköszönni, de Mika ha ezt olvasod:

Köszönöm hogy vagy nekem!

Az utazásunk egyedi, de nem magányos és nem csak a miénk. Több ezer szamuráj, shinobi és civil ember útja keresztezi egymást folyvást és folyvást, és ezek a kereszteződések újabb és újabb utakat nyitnak meg, amelyek mind előrefelé vezetnek, új kalandokhoz és új kapcsolatokhoz, amelyek új kötelékeket eredményeznek.

Nem tervezhettem volna meg az utam. És ennek mérhetetlenül örülök.

Kenshiro Yori

Terumi Mei Szomb. Aug. 20 2016, 15:08

HallóSzia Yoresztotalész!

Ha Mika olvasná a soraidat, biztosan számolnod kellene azzal a következménnyel, hogy nedvesek lennének a lapok, mert telesírná.
Nem csak Ő, de én is. ^^

Jutalmad +8 ch, és +1 TJP.

Ajánlott tartalom

Kenshiro Yori

Kenshiro Yori

Re: Kenshiro Yori

Re: Kenshiro Yori

Re: Kenshiro Yori

Re: Kenshiro Yori

Re: Kenshiro Yori

Re: Kenshiro Yori