Hattori Arata

**Hattori Arata** Szer. Nov. 02 2016, 13:50

Kaland a Gőz Országában
avagy egy bonyodalmas nyaralás története még régről

Kaland időbeni elhelyezése: Arata első - előtörténetben bemutatott - küldetése után két évvel játszódik a kaland, tehát a mostani állapotokhoz képest a múltban.

Kaland célja: Az előtörténet kibővítése, a karakter jellemformálódásának bemutatása, a karakter céljainak és azok mozgatórugóinak kidolgozása.

Forrásfelhasználás: A karakter a kalandban pénzt költ és felszerelést is fog használni, azonban, tekintve, hogy a kaland a múltban történik, se pro se kontra nem változtat majd Arata jelenlegi vagyonán és felszerelésén.

A kaland egy hosszabb írás első fele - a most beadott rész word-ben tíz oldalnyi hosszúságú - a második fele hamarosan érkezik egy külön élményben, szintén kalandként. Obito-tól engedélyt kaptam rá, hogy az írás hossza miatt, 2016 november hónapjában három élményt adhassak be (melyet ez úton is köszönök szépen), ez a második. Mindezek mellett, a privátban megbeszéltek alapján, fel is kívánom kérni Obito-t, hogy ahogy ideje engedi, ezt a kalandot ellenőrizze majd le és értékelje belátása szerint.

1.

Amegakure lakószintjeinek alsóbb részén volt egy nagyszerű házi kifőzde, amelyet a falunak a lakói előszeretettel látogattak a nap minden percében, de legalábbis a nyitvatartási idő alatt nem kis forgalom volt, még a lassú kiszolgálás és a hely rossz fekvésének ellenére sem. Egy tipikus, esős reggelen, a kinyitás után fél órával egy maszkos fiú álldogált ott; láthatólag várt valakire, s kinézetét az utcán járkálók közül senki nem tette szóvá. Ennek oka valószínűleg a fiú külleme lehetett, ugyanis a porcelánmaszkon Amegakure jele díszelgett, ruházata pedig egyértelművé tette, hogy shinobiról van szó. Az utcakölykök messziről nézegették a maszkos srácot, azonban nem mentek oda hozzá pénzt koldulni; jól tudták, hogy a shinobik rájuk sem bagóznak, inkább elmentek máshová, ahol több gyümölcs terem számukra.

Alig telt el pár perc, s nemsokára egy újabb shinobi fiú termett ott a kifőzde előtt; rajta nem volt maszk, arca pedig éles észről és jó meglátásról árulkodott. A maszkos összvissz egy egyszerű biccentéssel üdvözölte a másikat, aki viszont nem volt rest megjegyzést tenni. – Arata, őszintén szólva, nem csak Motoi-channak, hanem nekem is elegem van már abból a maszkból – mondta szemrehányóan, azonban az Aratának nevezett maszkos fiú meg se szólalt, csak vállat vont, így fejezve ki, hogy egyáltalán nem érdekli őt a másik véleménye. Erre a megszólaló fiú grimaszt vágott, de többet nem mondott semmit. Legközelebb csak akkor szólalt meg, amikor egy fiatal kunoichi csapódott hozzá a társasághoz, neki is csak köszönt. A leányzó szintén végigmérte a maszkost, majd fejcsóválva elfordult tőle.

Arata egy kicsit félretolta a maszkját, de csak annyira, hogy rágyújthasson egy szál cigarettára; bár fiatal volt - alig múlt tizennégy éves - már ezen élvezeti szer rabjává vált. Hogy egyáltalán miként tudta beszerezni, azt a többiek nem tudták, de nem is kötötte az orrukra. Elég volt annyi, hogy van nála és kész. Pont, mire elnyomta a csikket és visszatolta a maszkot, akkor jelent meg egy idősebb, bizony eléggé szemrevaló kunoichi. Hosszú, fekete haja csak úgy lengett az enyhe szellőben, szemei pedig arról árulkodtak, hogy hiába az arányos testalkat, hiába a tökéletesnek mondható csípőmozgás, vele nem érdemes túlzottan kikezdeni. – Arata… vedd le légy szíves a maszkot. Mondtam neked, hogy a faluban ne hordd, nehogy valaki meggyanúsítson azzal, hogy ANBU tagnak akarod kiadni magad – ennyit mondott a nő köszönés helyett, Arata pedig egy „Igenis, sensei” mondatot követően levette magáról maszkját, s elrakta azt hátizsákjába.

– Köszönöm. Nos… az ok, amiért idehívtalak titeket ilyen korán, az nem egy küldetés, hanem valami más. Látom, mindannyian bepakoltatok, ennek örülök. No, lássuk csak. Nemrégiben a falu vezetésétől hivatalosan is kimenőt kapott a csapat, így két hét szabadságunk van a kötelező munkák alól; ez azt jelenti, hogy nem kell se kóbor kutyákat elkapnunk, nem kell a csatornában elveszett jegygyűrűk után kutatnunk. Arra gondoltam, hogy ezt a két hetet felhasználhatnánk egy kis csapatépítésre, méghozzá egy közös nyaralással a Gőz Országában. Mit szóltok hozzá?

A bejelentést természetesen azonnal örömteljes kurjongatások követték, azonban csak a fiatal kunoichi és a maszk nélküli fiú esetében. Arata ugyanúgy közönyösen álldogált ott, hátával a kifőzde oldalsó falát támasztva. – A Gőz Országa elég drága hely, Michio-sensei – szólalt meg végül, mire a többiek azonnal lehurrogták. – Ez igaz – válaszolt neki a nő. – Azonban Yugakure no Sato egyik fogadósának még régebben segítettem egy kényes ügyben, aki emiatt bizonyosan hajlandó lesz nekünk egy kis… kedvezményt adni. Talán nem is olyan kicsit.

– Ez már nem hangzik olyan rosszul, mindettől függetlenül még mindig túlzottan drága lesz az út. Már az odajutás is elég körülményes, tekintve, hogy a Tűz Országán kell keresztülutaznunk, az pedig nem kevés pénzbe kerül. Arról nem is beszélve, hogy már a határon lesz egy kisebb bonyodalmunk az ellenőrzéssel, mivel shinobik vagyunk.

– Arata-kun, ne legyél már ilyen pesszimista! A Tűz Országával és Konohával már semleges a viszonyunk, sőt, sosem álltunk velük háborúban! – torkollta le Aratát a fiatal kunoichi, mire a fiú bosszús arccal vágott vissza. – Tényleg? Esetleg a te rokonodat ölte meg egy barbár konohai shinobi, Motoi-chan? Vagy tán elfelejtetted, hogy a Harmadik Nagy Shinobi Háború idején mi volt itt? A szüleid és a nagyszüleid nem meséltek arról a pusztító éhínségről, ami akkor az Eső Országában általános jelenség volt? Hacsak nem küldetésről van szó, én be nem teszem a lábam a Tűz Országába. Előbb köpöm szembe a falu vezetőit. Hiába nézel így, Atsumichi-kun, te ezt nem értheted. A te családod a háborúk alatt csak lapított a fűben, ahelyett, hogy felvették volna a harcot a behatolókkal szemben, akik miatt vérkönnyek hullottak az árva gyermekek szeméből!

Arata szavaira Atsumichi azonnal a shurikentokhoz kapott, de Michio-sensei résen volt; talán egy pillanat sem kellett hozzá, máris hatalmas erővel szorította a fiú kezét, ami valahol félúton volt a levegőben. – Ezt itt és most befejezitek. Arata, tudom, hogy a Hattori klán büszke a dicső múltjára, de ez nem jogosít fel arra, hogy a Hanari családot ócsároljad. Atsumichi, te pedig jó lenne, hogyha megtanulnád végre kezelni a téged ért sértésekre való reakcióidat. Nem mindent lehet harccal lerendezni. No… ha végre lenyugodtatok, akkor ismertetném veletek az útitervet. Arata, most azonnal vedd el a kezed a ninjato markolatától, és rendezd át az arckifejezésed! Ezt a nézésedet még egyszer nem akarom meglátni, csak akkor, ha ellenség van előttünk, felfogtad?

Aratának beletelt egy pár pillanatba, hogy rendbe szedje arcizmait, bár nem értette, hogy mégis mi baja Michio-senseinek az arckifejezésével. Igaz… kiült rá az a kéjes öröm, amit csakis akkor szokott érezni, amikor valamilyen ellenséggel futottak össze egy-egy küldetés folyamán - ilyen volt az is, amikor azzal a kumogakurei shinobival végzett - de úgy gondolta, Michio-senseinek meg kéne értenie az érzéseit. Atsumichi rá akart támadni, ő pedig nem lett volna rest válaszolni; mindenesetre követte mestere utasításait és elvette a kezét a hátizsákjának oldalára ráerősített ninjato markolatáról. – Rendben, sensei. Ismertesd a részleteket, kérlek – ennyit mondott csak, majd rágyújtott egy szál cigarettára.

Michio-sensei fújt egyet; bár két éve együtt volt már a négyes csapat, még mindig nem kevés probléma volt az összecsiszolódással, aminek a legfőbb oka Arata és a hozzáállása volt. Persze értette a fiú gondolkozásmódját, de nem tetszett neki, hogy a csapattársaira is kivetíti ezt; ott volt például az első olyan küldetésük, ahol harcolniuk is kellett… Mikor a kis Motoi fogságba esett, Arata egy szemrebbenés nélkül képes lett volna vele is végezni, csakhogy meggyengítse az ellenséges shinobi esélyeit. És ekkor a fiú még csak tizenkét éves volt… Michio-sensei nem akart belegondolni abba, hogy mi lesz belőle később, de minden erejével azon volt, hogy meg tudja változtatni legalább egy kicsit a fiú hozzáállását a többiekhez.

– Na, ha végre sikerült mindenkinek lenyugodnia, akkor figyeljetek rám – kezdett bele a nő, és elégedetten nyugtázta, hogy mind a három genin őt nézi. – Miután megreggeliztünk itt… igen, az én számlámra… akkor rögvest el is indulunk. A Tűz Országának határáig gyalogszerrel visz az utunk, ott pedig a regisztrációt követően bérlünk egy szekeret, ami a másik határig fog majd vinni minket. Amint megérkezünk Yugakure no Satóba, kibéreljük a szállást, s onnantól kezdve már csak a pihenésnek és a szórakozásnak fogunk élni. Hogy a gőzfürdőzésen kívül milyen más programot fogunk még csinálni, az majd ott elválik. Nos… kinél mennyi pénz van?

A sensei kérdésére a három genin gyors ellenőrzést tartott; Motoinál összesen négyezer ryu volt elfekvőben, Atsumichinél körülbelül ugyanennyi, míg Arata nyolcezer-ötszáz ryut mondhatott a magáénak. Míg a többiek folyamatosan költekeztek, addig Arata előrelátóan mindig félrerakta a pénzét, és csak a legszükségesebb dolgokra adott ki, például új szandálra és új ruhára. Minden mást a családja állt neki, s a Hattori klánnak nem voltak anyagi gondjai. No persze nem voltak túlzottan gazdagok sem, de nem kellett azzal foglalkozniuk, hogy melyik nap milyen étel fog az asztalra kerülni. Michio-sensei szemrevételezte a három genin vagyonát, és csak egy szimpla bólintással nyugtázta azt, ami azt jelentette, hogy elég lesz az utazáshoz.

– A költségeket majd a pénzünkhöz mérten elosztjuk, gondolom így rendben lesz – mondta, mire Motoi és Atsumichi bólogatott, Arata azonban nem szólt egy szót sem. Jól tudta, hogy Michio-sensei után ő fogja a legtöbbet beleadni költségekbe, s bár még volt félretett pénze, nem szerette volna az összeset elkölteni, ami jelenleg nála volt. Mindazonáltal - bár kijelentette, hogy nem hajlandó a betenni a lábát a Tűz Országába - már eldöntötte, hogy a többiekkel fog tartani, de csakis a sensei kedvéért. Meg hát… egy kis kikapcsolódás sosem jön rosszul, már ráfért, hogy lazítson egy kicsit. Igaz, több kedve lett volna valamilyen technikát megtanulni, de tudta, hogy erre Michio-senseit az utazás alatt rávenni lehetetlen lenne. Mikor még régebben a vízen járás és a fára való felfutást tanította nekik, akkor is épp egy pár napos nyaraláson voltak, ahol napokig nyaggatták a nőt, mire beadta a derekát. Arata jól tudta, hogy ez most biztos nem fog sikerülni, úgyhogy inkább belenyugodott.

A kis csapat besorjázott a kifőzdébe, ahol épp volt a pultnál négy hely; a legtöbben reggelente elvitelre szokták kérni az adagjukat, úgyhogy ilyenkor még nem volt tömve az étkezde. A tulaj - egy ráncos öregasszony - széles mosollyal fogadta a visszajáró vendégeket, és nemsokára már meg is kapta a rendelést tőlük. Arata szokásához híven három húsos pitét kért, ami - véleménye szerint - majdnem olyan jó volt, mint az anyja által készített házi… de csak majdnem. Azzal a húsos pitével semmi sem vetekedhetett a világon. – Arata-kun, remélem elég lisztes lett, tudom, hogy úgy szereted – szólalt meg az öregasszony. Már lassan két éve ismerte a fiatalokat, Arata pedig a kedvenc vendége volt a négyes csapat tagjai közül. – Igen, baa-chan, köszönöm szépen, tökéletes lett – válaszolt neki, az idős hölgy pedig kuncogott egy sort. – Ó, legyen bármilyen jó is, tudom, hogy sosem múlhatom felül Aiko-chan húsos pitéit. Ezt minden Hattori kegyeskedik megjegyezni, mikor itt jár. Nem mondom, hogy rosszul esik, de a rokonaid igazán rendelhetnek mást is, ha Aiko-chan húsos pitéjéhez szoktak hozzá.

– A szokás hatalma, baa-chan. Anyám az ő anyjától, nagyanyám pedig dédanyámtól vette át a húsos pite receptjét, legalábbis állításuk szerint. De baa-chan… ön is jól tudja, hogy a tsukemen, amit ad, egész Amegakurében a legjobb. Még anyám sem főz olyan jó tsukement, mint maga. A sakuramochiról már nem is beszélve. A vörösbabkrém szinte magától folyik le a hasamig, a tészta pedig olyan omlós, hogy rágnom sem kell. Jut is eszembe, baa-chan… elvitelre kérnék szépen még hármat. – Senki nem lepődött meg, hogy Arata milyen bőbeszédű a kifőzdés nővel, mivel jól tudták, hogy az idős hölgy jól ismeri a Hattoriakat; szinte az egész klán hozzá járt már nyitás óta, nem kevés bevételt teremtve ezzel neki. Épp ezért a négyes csapat tagjai már hozzá voltak szokva ahhoz, hogy bárhányszor jártak itt, többet hallották Aratát beszélni, mint egy hét alatt máskor.

Már az is nagy szónak számított, ha egy kóbor kutya befogásánál a köszönésen kívül mást is mondott nekik… és ez a más nem valami pesszimista duma, vagy az Öt Nagy Nemzetet ócsároló beszéd volt. Mert, ha azokat kellett szidni, akkor Arata nyelve bizony rögvest megeredt, és ilyenkor képes volt annyit beszélni, amennyit rendes esetben egy év alatt mondana. Atsumichi azon a véleményen volt, hogy Aratából jó háborús propagandista lenne, ha arra kerülne a sor, Motoi pedig csak befogta a fülét, amikor a fiú ahhoz a részhez ért, ahol azt vesézte ki, hogy a Nagy Nemzetek shinobijai milyen kegyetlen módon végeztek az Eső Országának ártatlan, civil lakosságával. Michio-sensei ilyenkor csak borús arccal rázta a fejét, főként azért, mert ő maga megélte a Harmadik Nagy Shinobi Háborút.

Ahogy végeztek a reggelivel - és mindenki eltette az elvitelre kért ételét - a sensei az ígéretei szerint, azonnali hatállyal indulást vezényelt. A falu határában volt még egy kis papírmunkájuk; le kellett adniuk a nevüket, továbbá az engedélyüket is a huzamosabb idejű távozásra, de ezek után gondtalanul folytatták az útjukat az Eső Vidékén, méghozzá a Michio-sensei által mondott módon: gyalogszerrel. Nem futottak, hanem csak kényelmesen sétáltak, tekintve, hogy ebben a tempóban nagyjából alig egynapi járóföldre volt a Tűz Országának határa tőlük. Michio-sensei épp a térképet böngészte - amit egy technikával vízállóvá tett, nehogy elázzon - közben pedig erősen hümmögött magában. Mikor Atsumichi szóvá tette ezt, akkor megállította a csapatot és a térképen egy pontra bökött.

– Itt. Rögtön a határ után van egy elhagyatott város a Tűz Országában. A jelentések szerint nem éppen olyan elhagyatott, mint kéne, hogy legyen. Jó lenne kikerülni, de tudtommal itt tudunk a legkedvezőbb áron szekeret bérelni a Gőz Országának határáig. Ha odaértünk, jó lenne, hogyha mindhárman meghúznátok magatokat. Nem szeretnék semmilyen plusz bonyodalmat okozni az út során magunknak az esetleges alkudozásokon kívül. Arata… nem próbálsz meg egy konohai shinobit sem inzultálni, már csak azért sem, mert az itt lévőek közül a legtöbb legalább C szintű, ha nem magasabb. Tudom, hogy van annyi eszed, hogy nem keverednél felesleges és esélytelen harcba - ami ráadásul nemzetközi szintű diplomáciai problémákat szülne a két ország között - de fékezd a nyelved, ha megkérhetlek rá. Ne ejts egy szót se Konoha háborús bűneiről, mert az ott lakók lehet, hogy rossz néven veszik. Sőt, biztos, és nem szeretnék egy olyan incidenst, mint például a Folyó Országában volt fél évvel ezelőtt. Emlékszel még rá?

Arata természetesen jól emlékezett arra a kis… összezördülésre. Éppen egy fogadóban ecsetelte Motoinak az Öt Nagy Nemzettel szembeni ellenérzését, amikor egy rég leszerelt, már boldog időskorát élő konohai exshinobi egy kunai segítségével akarta jobb belátásra téríteni. Az eset vége egy kisebb dulakodás lett, melynek során Arata egy robbanójegyzettel egy szép kis lyukat csinált a fogadó északi falára - szerencsére, csodával határos módon senki nem sérült meg - és végül a balhénak Michio-sensei vetett véget. A végeredmény az lett, hogy a csapat tagjainak… nos, ott helyben renoválnia kellett az épületet, és természetesen Aratát élete hátralévő részére kitiltották onnan. Azt már Michio-sensei érte el, hogy őt, Atsumichit és Motoit ne tiltsák ki, de a fogadós ezért cserébe még tízezer ryu kártérítést is kért, amit végül a Hattori klánon vasalt be a kunoichi. Mondani sem kell, Arata apja, Hattori Chibasi nem túlzottan örült annak, hogy fia mit tett, úgyhogy a fiatal shinobinak kinézett egy jó kis testi fenyítés is otthon.

– Értettem, sensei. Tartom a számat. Annyit fogok beszélni, mint általában – mondta Arata és közömbös arccal sétált tovább. Alapvetően tényleg nem szeretett beszélni, de egyszerűen nem tudta türtőztetni magát, hogyha az Öt Nagy Nemzet valamelyikéről volt szó. Olyankor elöntötte az agyát a düh és a gyász keveréke, s nem volt megállás, csak úgy dőlt belőle a gyűlölet. Nem tehetett róla… egyszerűen ilyen fiatalon is fel tudta mérni azt, hogy milyen szenvedést okozott a nagyhatalmi játszma az Eső Országának és Amegakurénak. Elég volt csak meghallgatnia azt a pár történetet, amelyeket a rokonai beszéltek egymás közt, vagy épp visszaemlékeznie arra, hogy nem egy Hattori az Öt Nemzet valamely shinobijának kezétől esett el.

A kis csapat már jó ideje ment, mikor végre - valamikor délután környékén - elállt az eső, ami jótékonyan hatott a négyes csapat négyesére. A hangulat rögvest oldottabbá vált, még Arata is kedvesebb volt a többiekkel - ez annyiban merült ki, hogy nem tett megjegyzést Motoi nagyon is lassú haladására - Michio-sensei pedig egyenesen kicsattanó örömmel szemrevételezte azt a tisztást, amelyen az ebédhez és a délutáni pihenőhöz állították fel kicsiny táborukat; az útnak a további részét csak az esti órákban tervezték megtenni, így kiszámolva, hogy a határhoz pont a reggeli időszakban érjenek majd oda.

A táborállítás gond nélkül zajlott, a csapat tagjai legalább ebben néminemű összeszokottságot tudtak felmutatni. Alig egy óra múlva két sátor - egy Michio-sensei és Motoi számára, a másik pedig Arata és Atsumichi részére - állt a tisztáson, fölöttük pedig egy kifeszített ponyva, ami az eső felfogására volt használatos. A kis tábor közepén tüzet is raktak, ami arra szolgált, hogy a faluból hozott, négynapi élelemként használandó sózott hal egy részét megsüssék. Nos, Arata itt sem pazarolta az útra félretett ételt, hanem a kifőzdében kért húsos pitéket melegítette csak meg magának.

A tábortűz körül természetesen még jobban feloldódott a hangulat; a három genin közül kettő már egymás szavába vágva mesélt Michio-senseinek az otthoni problémákról, amelyeket a nő kellő komolysággal hallgatott végig, s adott rájuk megfelelő tanácsot. Arata egyedül csak akkor szólalt meg, amikor idejét látta annak, hogy ő is közbeszólhat. – Michio-sensei, ha szabad lesz megkérdeznem, akkor mégis mi volt az segítség, amit annak a yugakurei fogadósnak nyújtottál még régebben? Amiért mi elvileg kedvezményt kapunk?

A sensei erre a kérdésre enyhe mosolyra húzta a száját; számított rá, hogy Arata fel fogja majd tenni alkalomadtán, s szándékában is állt megválaszolni. – Nos… ez tényleg egy nagyon kényes ügy volt. Még jómagam is egy nyaralás közben segítettem Kaito-ossannak, aki éppen akkor… nos, mondjuk úgy, nem volt jóban az egyik konkurens fogadó tulajával. Kaito-ossan gyanította, hogy a felesége füle mögött is vaj van. Engem kért meg, hogy segítsek neki kinyomozni a dolgot, mint a Gőz Országának politikai helyzetétől független személy; mondanom sem kell, nem túlzottan örültem, hogy a nyaralásom alatt ilyenekkel zargattak, de ahogy azt a mondás is tartja, jó tett helyében jót várj.

A kis nyomozásom alatt kiderítettem, hogy Kaito-ossan felesége összeállt a másik fogadóssal és együtt akarták csődbe vinni a vállalkozását; először csak a közeli banda verőembereit bérelték fel, akik kis híján szétverték a fogadót, végül odáig merészkedtek, hogy felkértek egy - nem túlzottan a becsületességéről híres - yugakurei shinobit, hogy végezzen Kaito-ossannal. Szerencsém volt, mert ki tudtam hallgatni a beszélgetésüket, így nem ért felkészületlenül a következő este.

Fogadós barátomat gyorsan védelem alá helyeztem - ez annyit jelent, hogy szobát cseréltünk, én aludtam az ő hálójában, tekintve, hogy a felesége újfent a másiknál volt, bár ő azt mondta, hogy beszerzőkörútra megy - és vártam a támadást. Profi munka lett volna, ha nem szalad bele a szerencsétlen az egyik genjutsumba, ahogy az ágyban fekvő, átváltozott vízklónomat próbálja leszúrni. Utána a konkurens fogadóst és Kaito-ossan feleségét is genjutsu alá vontam. Végül… hát, Kaito-ossan intézte el, hogy a másik fogadó a talajszintre kerüljön… mármint fizikai értelemben. A felesége és a fogadós azóta elhagyták a Gőz Országát, nem tudni, hogy mi van velük; bár nekem van egy elméletem, hogy valahol egy nemesúr szolgálatába állva letelepedtek. Nos, azóta Kaito-osssan mindig nagy kedvezményt ad nekem, hogyha éppen arrafelé járok és nála szállok meg; ez természetesen él a geninjeimre is. Hát… ennyi lenne a nagy történet. Most viszont tegyétek el magatokat estére, mert sötétedés után egy órával indulunk és nem kevés séta vár ránk.

A kis csapat úgy tett, ahogy Michio-sensei meghagyta nekik. Már régen megszokták, hogy sok esetben nem éjszaka, hanem napközben kellett letáborozniuk, ezért egyiküknek sem volt azzal gondjuk, hogy nappal feküdjenek le aludni. Sőt, Arata valójában élvezte is, hogy nappal aludhat és éjszaka „szolgálhat”. Úgy érezte magát éjszaka az erdőben, mint egy ragadozó, ami a prédát hajkurászza éppen… bárhányszor kiment a természetbe, akkor érezte leginkább otthon magát. Sokszor elképzelte, hogy hatalmas farkasként vadászik az erdő többi állatára, hogy falka nélkül, magányosan cserkészi be az áldozatát. Az áldozatát, ami a hajsza alatt végig érzi, hogy az életét egy másik, nálánál erősebb létforma tartja a markában, s hiába menekül, hiába bújik el, végzetét nem fogja tudni elkerülni… s az áldozat jól tudja, hogy csak addig maradhat életben, amíg azt az üldözője úgy akarja. Mert a hajsza akkor ér véget, amikor a vadász kedve úgy tartja, amikor már kellőképpen felfokozott állapotba került a végső beteljesüléshez…

Arata a ponyván kopogó eső hangjára kelt fel, a szürkületi időszak alatt. A többiek még javában aludtak és ennek örült is; legalább egy kicsit egymagában lehetett a gondolataival és az esőnek a monoton hangjával, amit itt a természetben jobban szeretett, mint otthon Amegakuréban. Az eső… furcsa módon nyugtatólag hatott Arata bensőjére, de csak akkor, hogyha kint a vadonban volt. A faluban olyan volt, mintha az ég állandóan siratná őket és soha az életben, egy percre se akaródzott elállnia. Legalábbis, amióta Arata az eszét tudta, Amegakure no Satóban még sosem látott esőmentes napot.

Az álmán gondolkozott, ahol megint egy farkas képében rótta a mérföldeket a sűrű növényzet rejtekében. Valamiért állandóan visszatérő motívumok voltak az álmaiban a farkasok és mindig ő maga is az volt. Ez előtt egy egész falkával cserkészett be egy áldozatot, mikor leginkább ő a magányos természetű vadászatot részesítette volna előnyben. Viszont… a falka hallgatott rá és ő volt az alfa. Valamiért különleges volt, valami volt benne, ami többé tette a mögötte állóknál, de nem jött rá, hogy lehetett az. Senkinek nem beszélt ezekről az álmokról, főleg nem a klánnak; csak kinevetnék és legyintenének rá, hogy „ezek csak álmok, inkább fejleszd a taijutsudat, az a hasznodra válik legalább”. Arata azonban hatalmas jelentőséget tulajdonított a - szerinte - már látomásszerű álmoknak; érezte, hogy üzenni akarnak valamit számára, de nem tudta megfejteni, hogy mit és ez nagyon frusztrálta.

Amíg magában merengett, nemsokára Michio-sensei is felkelt, aki elkezdte ébreszteni a csapat többi tagját. A táborbontás nem tartott sokáig, egy óra alatt minden nyomukat eltüntették, még egy tapasztaltabb nyomkövető - aki nem rendelkezik kiemelkedő szaglással persze - se igazán akadt volna a nyomukra, csak ha rááldozná az időt a terület legtüzetesebb átvizsgálására, ami idő, az idő pedig a nyomkövetésnél a legértékesebb dolognak számított, ahogy Michio-sensei kifejtette még régebben a táborbontási folyamat megtanítása alatt a geninjeinek. Természetesen Michio-sensei kifejezett kívánsága az volt, hogy a kis csapat azt az egy órát félre redukálja, és mindezt úgy, hogy az eredmény ugyanaz legyen… no persze ezt nem volt könnyű megcsinálni, bár a fejlődés így is gyors ütemű volt, tekintve, hogy alig pár hónapja még másfél óra kellett a fiataloknak a táborbontáshoz.

Az eső már elállt, s a hold szépen világította nekik az utat; ennek ellenére Michio-sensei nem volt rest fáklyát gyújtani… igaz, Aratának ez nem nagyon tetszett, mivel szerinte így könnyebb volt felfedezni őket; mindazonáltal ráhagyta az idősebb és jóval tapasztaltabb jouninra a döntést és inkább nem ment bele felesleges vitába. Még az Eső Országában voltak, itt nem támadt volna rájuk senki, már csak shinobi mivoltuk miatt sem, a tűzre pedig már csak azért is szükség volt, hogy a vadállatok ne támadják meg őket.

Az éjszaka jó része csak szimpla sétával telt, nem történt semmi különös attól eltekintve, hogy Motoi-chan néha-néha ügyetlenül kis híján felbukott a saját lábában. Ilyenkor úgy magyarázta, hogy nem lát jól a sötétben, ami Arata számára azért volt csak furcsa, mert a teliholdon kívül a fáklya is erős fényt szolgáltatott neki. Arata… nos, az ő lelkére ez a sötétség üdítően hatott. Az érzés olyan ismerős volt neki, mintha egy folyamatos deja vu-be került volna bele… mintha az álmát élte volna át újra és újra… De ez most mellékes volt. Arata érezte, hogy alig pár óra és a határnál lesznek, ami furcsa izgalommal töltötte el. Gyűlölte Konohát és tudta, hogy nemsokára egy konohai shinobi fogja őket fogadni a regisztráció miatt. Kíváncsi volt rá, hogy képes lesz-e türtőztetni magát, ha meglátja a fejpántot és a zöld chuunin mellényt… de muszáj lesz, hisz’ nem akart nemzetközi szintű problémát okozni, no meg ő csak egy egyszerű, D szintű kis genin volt még, akiben hiába volt meg a megfelelő elszántság, tudta, hogy egy erősebb shinobi simán félresöpörné az útból. Persze azért ő is tartogatott meglepetéseket… elég volt csak a fogadóra gondolni…

Gondolatainak megnyugtató világából Michio-sensei rántotta ki, aki séta közbe Arata vállára tette a kezét. A fiú hirtelen már a ninjatója felé kapott, de még abban a szekundumban felismerte mestere parfümjét, így lenyugodott. – Kíváncsi vagy arra, hogy milyen lesz átkelni a határon, ugye? Remélem, nem fogsz semmilyen galibát okozni. Bőven elég volt az a…

– Fogadós incidens. Tudom, sensei. Ne aggódj, nem lesz semmi gond, de ezt már beszéltük az indulás után. Nem akarom a fejemre hozni a bajt, bőven elég az, ami megvan. Meg amúgy is… kíváncsi vagyok a Tűz Országának határőrizetére békeidőben. Ahogy hallottam, eléggé nyitott politikát folytatnak ilyenkor.

– Ne gondold, hogy nem tudnának egyik napról a másikra felkészülni egy háborúra – válaszolt neki Michio-sensei, mire Arata bólogatott. – Tudom. Elvégre ők voltak azok, akik miatt…

– Arata, legyél szíves ne kezdd a propagandát. Épp eleget hallgattuk már, amióta veled vagyunk egy csapatban – szólt oda neki Atsumichi-kun, Arata pedig csak egykedvűen megvonta a vállát és csendben sétált tovább. Nem nézett máshová, csakis előre, úgy döntött, hogy innentől kezdve teljesen figyelmen kívül hagyja a társaival való, bárminemű kommunikációt; csak akkor lesz hajlandó megszólalni, hogyha veszélybe kerülnek, vagy, ha nagyon muszáj. Addig viszont… a gondolatai maradtak neki, azok a gondolatok, amelyekben mindig el tudott merülni.

*

Michio-senseinek igaza volt, a nap első sugarai már a Tűz Országának határán érte őket. Még az éjszaka közepén kijöttek az erdőből és rátértek az egyik főbb kereskedő útvonalra, ahol sok megrakott szekér járt-kelt; bár gondolkoztak azon, hogy csatlakozzanak-e egy karavánhoz, ezt végül elvetették, ugyanis nem akarták, hogy a konohai shinobik kísérőnek nézzék őket. Így is, a regisztrációval érezték, hogy lesz egy kisebb problémájuk, ez a sejtésük pedig később… hát, némiképp beigazolódott.

A határátkelő valójában nem volt más, mint az út mellett kétoldalt felállított egy-egy magasabb épület, amelyek körül kiirtották a fákat, hogy rendesen be lehessen látni a terepet. A karavánok úgy mentek át rajta, mint kés a vajon, azonban, ahogy Michio-sensei és csapata a vonalhoz ért, a földből rögtön két konohai shinobi bukkant fel. Arata elmosolyodott; föld elemű shinobikkal hozta össze őket a sors, legalábbis valamelyik charatípus biztos az volt. Persze chuuninok vagy jouninok voltak, mivel Konoha hivatalos mellényét viselték; az egyik viszonylag magas volt, a másik nagyjából középmagas. Mind a kettő rövid hajjal bírt és úgy néztek ki, mintha épp karót nyeltek volna. Valószínűleg az egész napos földben tartózkodás nem tett jót a humoruknak.

– Igazolják magukat! – mondta az egyik, míg a másik a bal kezét a shurikentartón nyugtatta. A harcra való felkészültség legalább az erényeik közé tartozott, ezt Arata rögvest megállapította, elég volt rájuk nézni. Michio-sensei bájos mosollyal kezdett el magyarázni. – Szép jó reggelt kívánok! Kasaya Michio vagyok, amegakurei jounin. A kis csapatommal éppen nyaralni tartunk a Gőz Országába, csak átutazni szeretnénk a Tűz Országán.

– Azt mondtam, igazolják magukat. Mind! – szólította fel őket újra a konohai shinobi, társának pedig több se kellett, kicsatolta a shurikentartót. Arata sóhajtott egyet és nekikezdett a szerinte teljesen felesleges bemutatkozós játéknak. – Hattori Arata vagyok, amegakurei genin a Hattori Klánból. A mesterem Kasaya Michio, aki előbb mutatkozott be. Társaim felé egyáltalában véve nem tartozok semmilyen felelősséggel.

A többiek úgyszintén megejtették a bemutatkozást, mire a konohai shinobi lászólag még mindig nem nyugodott le. – Miért akarnak átkelni a Tűz Országán? – kérdezte, mire Arata a homlokára csapott. – Maga… a szentséges chakrára, ezt nem hiszem el… Mesterem előbb mondta el, hogy a Gőz Országába kívánunk utazni, amihez igénybe kívánjuk venni a Tűz Országának nem éppen kedves vendégszeretetét, legalábbis addig, amíg át nem utazunk rajta. Pár mérfölddel arrébb már szekeret fogunk bérelni, úgyhogy lehetne, hogy megkapjuk a „Ne igazán vadásszon le minket a konohai ANBU” papírt és mehessünk a dolgunkra?

– Vigyázz a szádra, kölyök! – szólt rá a konohai shinobi, Arata pedig csak megvonta a vállát; a mestere természetesen intézkedett, melynek végeredménye az lett, hogy regisztrálták őket, tehát nyugalomban átkelhettek az országon, méghozzá anélkül, hogy Konoha beszivárgóknak nézte volna bármelyiküket is. Természetesen az időjárás nem volt túl kegyes hozzájuk, a határ mentén eleredt az eső, mintha ki sem értek volna az Eső Országából… no persze… Arata ennek örült. Kicsit úgy érezte, mintha még mindig otthon lenne.

Merthogy Arata konkrétan szenvedett. Az első dolga az volt az átlépést követően, hogy kiköpött a földre, ezzel is jelezve, hogy a Tűz Országát mennyire megveti; tette mindezt úgy, hogy a két határőr azért még láthassa, de egy egyszerű köpésnek tűnjék csupán. Mindössze társai tudták a jelentését ennek, ez pedig bőven elég volt ahhoz, hogy a két másik genin fejcsóválva forduljon el tőle, Michio-sensei pedig bosszúsan nézzen rá. Arata úgy érezte magát, mintha a lábait éppen forró tűkkel szurkálnák minden egyes lépésnél; tudta, számára ellenséges területre érkezett és pont ezt akarta elkerülni. Az elveit adta fel azért, hogy a társainak jó legyen, ez pedig szenvedést okozott neki mentálisan, amit fizikailag is elég szépen megérzett. Mintha lett volna valami erő, ami visszafele húzta őt, ami azt sugallta neki, hogy ide tán csak egy megszálló sereggel lenne szabad betennie a lábát. A kellemetlen érzést csak a szitáló eső tompította némiképpen, ami az otthon érzését keltette Aratában.

A határátkelőhelytől nem volt messze a város, amit Michio-sensei mutatott a térképen, azonban a kis csapat számára némiképp többnek tűnt a felgyülemlő sár miatt a távolság. Mikor beértek, a város elhagyottsága rögvest szembeötlő volt; látszott, hogy hivatalos szerv ide nem teszi be a lábát, vagy legalábbis nem szívesen. A romos épületek közt koldusok bújtak meg, bordélyokba jártak ki-be az emberek, az utcáknak alig nevezhető nyilvános helyeken részeges férfiak jártak-keltek, s útjuk távolsága leginkább két italkimérés között volt mérhető. Michio-sensei az egyik ilyen kocsmába vitte be őket - bár kinézetre ez volt a leginkább normálisnak mondható - és a lelkükre kötötte, hogy nem mehetnek sehová, amíg vissza nem jön értük.

Odabent először mindenki jól megnézte magának az új jövevényeket, de nem túlzottan sokáig foglalkoztak velük; az ottani vendégek egyik fő erénye volt a diszkréció, ami kifejezetten jól jött akkor, amikor kétes alvilági figurák tértek be hozzájuk. A hely tulaja lerakott a geninek elé egy-egy bögre tát és többet nem is igazán szólt hozzájuk, ahogy ők se hozzá. Arata leginkább csak élvezte a hely által nyújtott puritán kényelmet és a forró teát, egészen addig, amíg a fülét egy érdekes beszélgetés meg nem ütötte, ami alapján úgy tűnt, hogy mégis szemet szúrt valaki számára az új jövevények származása.

– Jól látod, Isao. Amegakure… azt hittem, hogy ezek mind zárkózottak… – mondta valakinek egy férfi, erősen fojtott hangon, a másik pedig ugyanolyan hangszínnel válaszolt neki. – Hogy ezek miért nem maradnak abban a patkánylyukban, amit rejtett falunak merészelnek nevezni! Csodálom, hogy a Sanninokat le tudta győzni a vezetőjük… mi is a neve? Ranzou?

Arata éppen emelte volna szájához a bögrét, amikor félúton megállt. Ezek a fattyak még Hanzo-sama nevét sem voltak képesek megjegyezni? Annak a legendás shinobinak a nevét, aki egyedül képes volt megizzasztani a legendás Sanninokat? Ha ez volt a hab a tortán, akkor a cseresznye a tetejéről még csak most jött, ugyanis az egyik férfi a következő mondatával eléggé egyértelmű módon ecsetelte a véleményét. – Én mondom, meg kellett volna semmisíteni azt a falut. Csak a baj van velük. Most is, két karavánnyi segély indult el az országba, mert még mindig éheznek páran. Csak azt nem értem, hogy miért nem tudják megteremteni maguknak a legalapvetőbb és az élethez szükséges dolgokat. Minden más ország helyreállt, csak ezek kunyerálnak a többitől.

És… Aratának itt lett végképp elege, azonban megőrizte a hidegvérét. Látta, hogy társai éppen elmélyülten csevegtek valamiről, tehát ők nem hallották az iménti kis párbeszédet. Arata nem pattant fel ültéből, hanem megvárta, amíg a két férfi végez a reggelivel és kimennek az ajtón. Több se kellett neki, felállt, szólt Motoinak és Atsumichinek, hogy meglátogatja az illemhelyet, majd kisomfordált a hátsó ajtón. Számításai bejöttek… a két férfi még elmélyülten beszélgetett valamiről a főbejárat előtt. Arata szája kegyetlen mosolyra húzódott; az idő neki kedvezett, s bár csak egy egyszerű genin volt, néhány meglepetést azért tartogatott.

Hogy is tanulta az Akadémián? A környezetet fel kell használnia. Most, hogy zuhogott az eső, nem is lehetett volna jobb. A felgyülemlő tócsák kiváló alapanyagot szolgáltattak számára és a meglepetés ereje is az övé volt. Erősen koncentrálta a chakráját és hamarosan érezni vélte, hogy sikeres volt a technika kivitelezése. – Kirigakure no Jutsu – mondta ki halkan, csakis a hatásért, hisz tudta, hogy a szitáló eső hangja minden mást elnyom. A környező tócsákból ködpászmák kezdtek el felszállingózni, Arata pedig erősen koncentrált, ezáltal sikerült sűrítenie a ködöt; az utcán lévők számára az idő miatt még természetesnek is tűnhetett, bár azt Arata nem tudhatta, hogy az általa létrehozott köd elég korlátozott kiterjedéssel bírt. Mindazonáltal pont elég volt a két férfi becserkészéséhez…

*

– 2000 ryu bőségesen elég szerintem. Így is, négy shinobi fog magával tartani az áruval együtt, éppezért a fejenkénti ötszáz épp elég jutányos ár. Nem gondolja, ossan? Vagy esetlen pénzért más őröket bérel fel, miközben jól tudja, hogy a konohaiak nem épp olcsón dolgoznak, ráadásul mi még pénzt is adunk magának – alkudozott Michio-sensei azzal a szekértulajjal, aki nem volt rest háromezer ryu-s árat felajánlani a határ egyik végéből a másikig való szállításért. Az őszes szakállú öregember még mindig kötötte volna az ebet a karóhoz, de a fiatal hölgy érvelése elég meggyőző volt ahhoz, hogy rábólintson a kétezres árra. Michio-sensei örömmel vette a jutányos ár kialkudásának sikerét, majd elindult a geninjeiért. Csak remélni merte, hogy nem történt az idő alatt semmi, amíg magukra hagyta őket.

Hiú ábránd volt, ezt azonnal észrevette, amikor meglátta a nem túl sűrű, de pont a rejtőzködést még viszonylagos módon jól elősegítő ködöt a fogadó körül. Azonnali hatállyal megszaporázta lépteit, hisz’ érezte, hogy még nem késő, s szerencséje is volt. Pont akkor ért oda, amikor Arata épp lesújtani készült az egyik, ajtó előtt álló férfire. Tudta, hogy nincs ideje arra, hogy fizikális módon beavatkozzon, éppezért egy genjutsut engedett szabadjára, ami Aratát felkészületlenül érte; a ninjato csörögve hullott a földre, majd a köd abban a pillanatban eloszlott. Michio-sensei szemei elé pedig a következő látvány tárult:

Három alak feküdt a földön, mind a hárman a fejüket fogták valami miatt, s közben hemperegve próbáltak lerázni magukról valamit, ami csak számukra létezett. Bár már látta, természetesen a sensei nem lepődött meg, hogy a három alak közül az egyik Hattori Arata volt; azt kívánta, bár így értene a szerencsejátékhoz is, mert akkor már rég meggazdagodott volna annyira, hogy csak élveznie kéne az életet. Gyorsan felkapta a földön hempergő, a genjutsu csapdájába esett fiatal shinobit, majd ezt követően minden teketória nélkül odavitte a szekérhez és felrakta rá; azonban a genjutsut esze ágában se volt még megszüntetni. Inkább bement a fogadóba és szólt a két másik geninnek, hogy itt az idő az indulásra. Ahogy várta, Motoi és Atsumichi csak teázgattak és semmit nem vettek észre a kint történtekből.

Michio-sensei sóhajtott egy hatalmasat, miközben a két másik genin felkászálódott a szekérre. Direkt megkérte Aratát arra, hogy ne csináljon semmi törvénybe ütköző dolgot, erre a fiú kis híján végzett két ártatlan emberrel. Tudta, hogy valami megjegyzést tehettek valamire esetleg valakire, ami kihúzta Aratánál a biztosítékot, de akkor is… nem ezt beszélték meg. Egy ideig még azt is fontolgatta, hogy bérel egy másik szekeret, ami visszaviszi a fiút Amegakuréba, de nem akart a rossz sensei képében tetszelegni, no meg ez az ő vezetési képességét is minősítette volna. Inkább megszüntette a genjutsut, majd meghagyta Aratának, hogy tisztítsa meg a ruháját a sártól. A két férfin is abbahagyta a genjutsu kontrollását, de csak akkor, amikor a szekér már épp kifordulni készült az utcából.

Az eső halkan kopogott a ponyvával fedett, lóval vontatott, viszonylag kényelmes szekér tetején és olybá tűnt, hogy nem akart még elállni egy darabig. Arata egy szót sem szólva öltözött át a másik ruhájába, semmilyen szégyellőséget nem mutatva. Leginkább büszkesége szenvedett egy kis csorbát, tekintve, hogy mestere épp azelőtt avatkozott be, mielőtt megtorolhatta volna annak a két fattyúnak a megjegyzéseit. S bár Michio-sensei egyelőre nem szólt egy szót sem, Arata… nos, jól tudta, hogy nemsokára számíthat egy hosszú beszélgetéssel egybekötött fejmosásra.

**Uchiha Obito** Pént. Nov. 11 2016, 17:31

Nos mint ahogy feltüntetted, hogy nekem tartogatod a kalandodat el is olvastam és nagyon jól szórakoztam!
Arata hazafisága és az összes többi karakter személyiségét számomra olyan jól átadtad, hogy a sorokat máris egy kisebb anime jelenetként, részként tudtam elképzelni.

Jutalmad a kevés chakra használatra, melyet maga az iromány hossza és minősége kompenzál +14 chakra és a sok menetelésre való tekintettel 2 TJP-vel gazdagodsz!

Várom sok szeretettel a folytatást, mert már most tülkön ülök, hogy a bajkereső Arata, milyen slamasztikába pottyan bele az elkövetkezőkben.

Üdvözlettel,

Obito

**Hattori Arata** Csüt. Jún. 08 2017, 21:24

Kaland a Gőz Országában

avagy egy bonyodalmas nyaralás története még régről

Part II.

Kaland időbeni elhelyezése: Az előző részhez hasonlóan Arata első - előtörténetben bemutatott - küldetése után két évvel játszódik a kaland, tehát a mostani állapotokhoz képest a múltban.

Kaland célja: Az előző részhez hasonlatos.

Forrásfelhasználás: Az előző részhez hasonlatos.

Kicsit nagyon megkésve, de akkor benyújtanám Arata régi kis kalandocskájának második részét. Felkérném Terumi Mei-t az ellenőrzésére, ha még mindig vállalja ^^ Továbbá, amennyiben a kalandot megfelelőnek találja, kérnék engedélyt második kaland benyújtására a hónapban, hogy ezzel ezt a kis sztorit lezárhassam és bemutathassam a Part III-at, az utolsó részt, mielőtt még Bostonba utaznék.

2.

Az út teljesen eseménytelenül telt el a határtól a határig, gyakorlatilag az égvilágon nem történt semmi különös a kis négyessel. Arata megkapta a fejmosását, majd abban a pár napban, amíg a szekér zötykölődött velük, szemügyre vették a tájat. Bár minden olyan fontosabb létesítményt elkerültek, ami plusz információval szolgált volna számukra a Tűz Országának katonai és egyéb erejéről, azonban Michio-sensei az egész útról térképet készített; a miértjét azzal magyarázta, hogy frissíteni kell a meglévő térképtárat, főként azért, mert egy esetleges küldetés alkalmával nem jöhet rosszul az az információ, hogy egy kisebb falu kibővült, vagy épp eltűnt. Hogy igaz volt-e az, amit mondott, avagy sem, azt a geninek nem firtatták.

Ahogy elhagyták a Tűz Országát, Arata is jóval felszabadultabbá vált; no persze egyáltalán nem hagyta ki azt a lehetőséget, hogy - amint átértek a határvonalon - visszaköpjön egyet a „mocsok konohaiak” földjére. A szekér a határon letette őket, ugyanis az öreg szekérhajtó nem Yugakure no Sato-ba, hanem Takumi no Sato felé tartott egy kisebb árukészlettel; valószínűsíthetően ezért fogadta el Michio-sensei ajánlátát, hisz’ a shinobik adott esetben meg is tudták volna védeni az áruját, ha úgy hozta volna a szükség.

A négyes kis csapat gyalogszerrel indult tovább Yugakure no Sato felé, átvágva az Országnak az amúgy gyönyörű erdőségén. Már jó ideje megszokták, hogy mindenhol csak erdőn mennek keresztül, ez nem volt probléma számukra. No meg… a távolság itt már nem volt olyan nagy. A falu innen alig néhány óra, kényelmes tempójú séta volt, az időjárás pedig ennél tökéletesebb nem is lehetett volna. A nap bár erősen sütött, de kellemes meleget árasztott, a páratartalommal nem volt probléma az erdőben, továbbá a levegő hőmérséklete is kellemes volt; egyáltalán nem bántotta az utazók bőrét, nem érezték magukat kényelmetlenül a származási országukhoz képest eléggé meleg környezetben. Sőt… nagyon is jótékonyan hatott rájuk ez az időjárás, még Arata is megengedett magának némi felszabadultságot; nem hiába, a táj őt is elvarázsolta.

Mert a táj egyszerűen gyönyörű volt. A Tűz Országában határtalan erdőségeken vándoroltak át, de ott minden olyan egyformának hatott; itt azonban annyira varázslatos volt minden fa, minden bokor, hogy nem győzték kapkodni a fejüket. Michio-sensei mosolyogva figyelte a geninjeit; a Gőz Országa régen rá is ezt a hatást gyakorolta, bár akkor még ez is shinobi nemzet volt. Most, hogy a vidék daimyo-ja már csak a turizmusra tudott koncentrálni, hatalmas változásokon ment keresztül; a sensei véleménye szerint jót tett az országnak a demilitarizálás, mivel a bevételeik így jócskán megnövekedtek és egy jóléti helyet tudtak teremteni a polgárok számára. Ebben az országban nem tudott volna sikertelen üzletembert mondani Michio-sensei… bár… ott volt az a férfi, aki Kaito-ossan ellen akart fellépni, de ő már nem is volt a Gőz Országában valószínűleg. A viszonylagosan rövid séta alatt, igen hamar elérték Yugakurét; igaza volt a sensei-nek, itt már nem kellett sokat kutyagolniuk az úticélig.

Beléptek a hatalmas főkapun - melynek mérete és kinézete is határozottan impozáns volt - s a szemük elé tárult Yugakure no Sato, méghozzá teljes pompájában. A nyüzsgő falu gőzfürdőinek páratartalma kicsapódott az utcákra is, így a levegő határozottan melegebb volt, továbbá az ott szállingózó, enyhe ködszerű hatást keltő gőzfelhők némiképp misztikussá tették a helyet. Arata gyorsan felmérte a terepet; nem lenne nehéz egy Kirigakure no Jutsut használva itt merényletet elkövetni valakin; a helyiek meg se lepődnének, hogy az átlagosnál némiképp rosszak a látási viszonyok, igaz a köd sűrűségét nem lett volna szabad túlzottan megnövelni sem, mivel ahhoz az időjárás itt nem volt megfelelő. Eső idején talán, de Arata úgy sejtette, itt nem esik túlzottan sokat, nem úgy, mint náluk. Ennek azért örült is; végre kimozdulhatott otthonról, s nem kellett nap, mint nap az esőt bámulnia. Igaz, ennek ellenére érzett némi honvágyat, úgy érezte, mintha egy darabja Amegakurében maradt volna.

Michio-sensei nem engedte a fiatalokat össze-vissza bóklászni, hanem egyesen a falunak a déli részén álló, nagy épülethez vezette őket, melyen a következő felirat díszelgett: Kaito Fogadó és Fürdőház. A sensei elmosolyodott; úgy nézett ki, hogy Kaito-ossan terjeszkedett egy kicsit és sikerült megépítenie saját fürdőházát is, ezen kívül a fogadó épülete két szinttel megnőtt és egy kicsit át is alakult. Ha nem lett volna kiírva, tán elment volna mellette, anélkül, hogy felismerte volna a helyet. Se szó, se beszéd, beterelte a genineket az épületbe; az impozáns étkezőtérben több, szépen faragott asztal is fel volt állítva, a mellettük lévő párnák pedig ránézésre is drágák lehettek. Michio-sensei nem vesződött sokat, egyből az italpult mögött álló, fiatal fiúhoz ment, aki a hölgy azon kérésére, hogy kerítse elő Kaito-ossant, azonnal elsietett.

Kisvártatva egy középkorúnak tűnő, ránézésre nagyjából kicsit túl az ötvenen, de a hatvanhoz még fiatalos kinézetű, elegáns uchikake-t viselve; már ez mutatta, hogy kifejezetten gazdag volt az átlagos mércéhez képest. Egy ilyen ruházatot kevesen engedhettek meg maguknak, ezt még Arata is jól tudta. A férfiak rövid, ősz haja volt, arca markáns, annak kifejezése pedig hatalmas magabiztosságot sugárzott magából. Zöld szemei a meglepetéstől annyira kitágultak, hogy azt még egy édességet kérő kislány is megirigyelte volna. – Michio-chan? – csodálkozott, majd a nő kuncogva fogadta a férfi szeretetteljes ölelését. – Ezer éve nem láttalak már téged! Mi szél hozott szerény kis fogadómba?

– Akarod mondani, fogadó és fürdőházadba, Kaito-ossan? Ahogy látom, egész jól megy már a hely – mondta neki Michio-sensei, mire a férfi komolyan bólogatott. – Hála a segítségednek, a Kaito Fogadó és Sakekimérde mára már Kaito Fogadó és Fürdőház! Amióta az a minden lében kanál Daichi eltűnt innen a feleségemmel együtt, végre az üzletre tudtam koncentrálni. A kicsi fiam is felnőtt már - találkoztál vele, őt küldted el értem, nem is csodálom, ha nem ismerted fel Masao-t, annyit nőtt az elmúlt pár évben - és be tud segíteni nekem. No, de! Kik ezek a fiatalok? Csak nem geninekre felügyelsz?

– Oh, hogy ő volt Masao-kun? Tényleg nagyot nőtt! Igen, ők az én tanítványaim. Balról-jobbra: Atsumichi, Motoi és Arata. Utóbbi lehet, hogy kicsit mogorva, de ne rójad fel neki, ossan. Nem igazán szeret semmi mást a falun és a húsos pitén kívül. – Arata ezen megjegyzésre inkább nem szólt egy szót sem, mivel nem szeretett volna egy újabb fejmosást a sensei-től; pedig lett volna pár keresetlen szava most hozzá, de erőt vett magán és a nyelve hegyén megállította azokat. A nő rámosolygott, majd tovább magyarázott a férfinak. – Nos, Kaito-ossan… két hétig maradunk itt nagyjából… inkább másfél, még vissza is kell érnünk majd a faluba. Két egyszerű szobára lenne szükségünk, továbbá kétnapi fürdőhasználatra, no meg természetesen napi háromszoros étkezés biztosítására. Ez így mennyit kóstálna?

Az öregen látszott, hogy egy pillanatra elgondolkozott, majd széles mosollyal megrázta a fejét és a nő vállára tette a kezét. – Michio-chan! Évek óta először látlak! Te itt a geninjeiddel nem fogsz fizetni semmiért! Masao! Készítsd elő a másodikon a két nagyszobát! Michio-chan… te pedig a geninekkel együtt napi belépőt kapsz a fürdőbe és a legjobb ételeket, amiket csak az én szakácsom tud sütni. Ez a legkevesebb, amivel meghálálhatom neked, amit értem tettél régen. És eszedbe ne jusson visszautasítani!

– De… Kaito-ossan! Ez nem lesz hatalmas kiesés neked? Hiszen a két nagyszoba és naponta a fürdő használata négy személyre… – Michio-sensei eddig jutott mondandójában, mert a férfi a szájára tette a kezét. – Csitt, Michio-chan! Azt mondtam, eszedbe ne jusson visszautasítani az ajánlatomat. Még egy szó és megsértesz! Nos, ha Masao előkészítette a szobákat és leraktátok a holmitokat, azonnali hatállyal elvárlak téged egy teázásra. Szeretném hallani, hogy mi történt veled az elmúlt néhány év alatt.

Michio-sensei nem tudott mit tenni, elfogadta a férfi ajánlatát; igaz, ő nem tudhatta, hogy annak nem lesz bevételkiesése a szobák miatt, mivel azokat már előre lefoglalta egy nemesi család és csak három hét múlva fognak majd megérkezni, de ezt Kaito nem kötötte az orrára, maga előtt tartva azt a mondást, hogy az ajándék akkor ajándék, ha tényleg ajándék. A csapat néhány percet még lent töltött, de hamarosan mind a négyen felmentek a második emeletre, ahol a két szoba már elő volt készítve; hogy Masao miként lehetett ilyen gyors, azt nem tudhatták, de Arata sejtette, hogy ebben benne lehetett még néhány szobalánynak a hathatós munkája is.

A két szoba csak úgy árasztotta magából a luxust; alapvetően két hálóhelyiségre voltak bontva, továbbá egy-egy helyiség a fürdődézsáknak szintén el volt kerítve. A két háló között egy nagy helyiség volt, ahol egy asztal körül több párna foglalt helyet. A falakon festmények díszelegtek, míg a berendezési tárgyakról lerítt, hogy az Erdő Országának legjobb fáiból lettek kifaragva. A legmeglepőbb látvány azonban az asztalon fogadta őket, mindkét szobában, ugyanis azok tele voltak a legkülönfélébb ételekkel. Michio-sensei csak megcsóválta a fejét, majd odafordult a tanítványaihoz. – Nos, akkor… Motoi, te velem leszel, Arata és Atsumichi pedig a másikban. Most lepakolunk, utána én elmegyek beszélgetni Kaito-ossannal egy kicsit. Addig ti menjetek a fürdőbe. Fiúk, csak semmi leskelődés, mert akkor…

– Nincs kedvem egy genjutsuhoz se, sensei. Én aztán biztos nem fogok leskelődni – fejezte be a saját szavaival Michio-sensei mondatát Arata, majd bement a szobájába. Egy darabig vacillált, aztán a baloldali hálószoba mellett döntött, méghozzá azért, mert annak az ablaka a kertre nézett és nem az utcára. Kevesebb volt az esélye annak, hogy a hátsó kert felől támadnák meg őt, az utcafrontról hamarabb jöhetett volna valaki. Bár a logikusabb a hátsó rész lett volna, de, ahogy Arata látta, odalent folyamatos volt a mozgás, továbbá a kikövezett út, amely a fürdőbe vezetett, tele volt felfegyverzett őrökkel, akik valószínűsíthetően a nap huszonnégy órájában szolgálatot teljesítettek. Tényleg sok pénzzel bírhatott ez az öreg…

A két fiú lepakolta a felszerelését, ki-ki a saját szobájába természetesen. Arata, mikor lerakta a fegyvereit, teljességgel meztelennek érezte magát, ezért egy kunai-t a biztonság kedvéért azért magához vett, sosem tudni alapon. Elvégre az ellenség mindenhol ott lehet, nem lehetett tudni, hogy valaki nem akarja épp kirabolni az öreget, vagy bármi más. Persze… a sok őr némiképpen megnyugtatta őt, de ez már nála megszokás volt, no meg… egy shinobinál mindig kellett lennie egy fegyvernek. Felszereléseit is úgy helyezte el, hogy azok mindegyike azonnal kézközelben legyen, ha valamire sor kerülne; a ninjato az ágy mellett foglalt helyet, a párna alá betett egyet a kunai-ok közül, továbbá még két shurikent is; az éjjeliszekrényre a többi dolgát pakolta le és úgy, hogy azok közül bármit rögvest kiránthasson. Tartalék ruháit összehajtogatva rakta bele a szekrénybe, hátizsákját pedig a szoba sarkába tette. Ahogy az anyja mondta mindig, a shinobi igaz valója a maga körül uralkodó rendből mutatkozik meg. Ha valaki nem tudott rendet tartani a mindennapokban, akkor élesben sem volt képes és szétszórttá, hanyaggá vált, ami esetlegesen a halálához is vezethetett. Hiszen, egy trehány ember nem fog odafigyelni a részletekre, míg a fiatal shinobi jól tudta, hogy a részletekben rejlik minden. Felcsapdázni most éppenséggel nem akarta a helyet; lehetséges volt, hogy Michio-sensei nem vette volna jó néven, hogyha egy-egy robbanójegyzetet rakott volna az ablakra és a bejárati ajtóra, amit behatolás esetén aktiválhatott volna.

Még nagyjából öt percet kellett várnia, mire Atsumichi-kun is végzett a kipakolással, majd mind a ketten kiálltak a folyosóra, s megvárták Motoi-chant is; ahogy a fiatal kunoichi is végzett az ő részével - ami lényegesen hosszabb időt ölelt fel, mint a fiúké - lementek a fürdőhöz, amihez a már Arata által megszemlélt, szemet gyönyörködtető kerten keresztül vezetett az út. Az idő kellemes volt, a páratartalom pedig nem zavaró, hanem éppen megfelelő szinten állt, szinte már simogatta Arata bőrét. Pont jó idő volt a fürdőzéshez.

Beléptek az impozáns fürdőbe, elrendezték dolgaikat és nemsokára már ő és Atsumichi-kun is a férfiak részlegében üldögéltek a forró vízben. Bár kezdetben Arata úgy érezte, hogy a víz el fogja őt égetni - igaz volt már fürdőházban, ilyenben még sosem - egy idő után a forróság már enyhítően hatott a tagjaira, amelyek még mindig el voltak egy kicsit gémberedve sok, szekéren töltött időtől. Hátradőlt a fürdőmedence szélén és élvezte, amint a most már kellemesen meleg víz simogatta a bőrét. Meg tudta volna szokni ezt az életvitelt… azonban jól tudta, hogy ez csak ideiglenes volt, továbbá, hogy az elkényelmesedés ártott a shinobi létnek. Mindazonáltal Arata most végre egy kicsit jól érezhette magát, még azt a kis incidenst is elfelejthette egy ideig, amit a Tűz Országában okozott. Pedig ő csak móresre akarta tanítani azt a két fattyat, akik ócsárolni merészelték Amegakurét… nem tudták… nem tudhatták, hogy kik is voltak ők valójában.

Azon kapta magát, hogy valaki enyhén megrázta; Arata azonnal a felszerelése után nyúlt volna, de rájött, hogy teljesen meztelen volt, no meg a forró vízben ez nehezen ment volna. Feltekintett és nem más nézett vele farkasszemet, mint Atsumichi-kun. Épp időben fogta fel, hogy ki volt a másik személy, mert keze már a fején összehajtott törülközőbe rejtett kunai felé vándorolt; még szerencse, hogy lehozta, bár Arata átkozta magát, hogy nem tudott kellő minőségben reagálni a „fenyegetésre”; hisz egyből a felszerelését kereste… – Elaludtál, Arata. Michio-sensei üzent, hogy vár minket a vacsora – közölte vele csapattársa, Arata pedig a megdöbbenéstől kitágult pupillákkal nézett rá. Vacsora? Hisz… amikor lejöttek, akkor még csak dél múlt el három órával és… Arata gyors fejszámolást végzett magában, mikor meglátta a napot és megállapította, hogy nagyjából két-két és fél órát aludhatott a vízben. Ez persze meglátszott a bőrén is, ugyanis nem kicsit ráncos lett az összes ujja és a keze is. Túl sokáig áztatta a testét a vízben, de Arata még sosem érezte magát ilyen kipihentnek.

Gyorsan megszárítkozott, elrendezte ügyes-bajos dolgait és nemsokára megtisztálkodva ült ott a fogadó alsó terében a csapattársaival és majszolta a húsos pitét. Igaz… ez az itteni korántsem hasonlított arra, amelyet az anyja sütött, de annál jobb volt, amit a kifőzdés nénitől szokott néha venni. A szakács Arata kérésére kicsit több liszttel sütötte és így egy kicsit otthon érezte magát, holott csak néhány napja jött el Amegakuréből. És… természetesen Kaito-ossan is velük volt, ott vacsorázott a társaságukban. Az öreg harsányan nevetett minden viccen és csak úgy áradt belőle a jókedv. Arata még sosem látott ilyen jókedvű és folyamatosan mosolygó férfit, bár úgy vélte, hogy a gondtalan életmód és a sok pénz mindenkinél ezt okozhatta. Mindenesetre kicsit rá is átragadt Kaito-ossan jókedve és néha-néha ő is elmosolyodott egy-egy viccen, amit éppen Michio-sensei mondott el. A fogadós kíváncsi volt mindegyikőjüknek az életére és nemsokára már Aratán volt a sor; mikor a férfi megszólította őt, akkor kis híján félrenyelte a zsömledarabot.

– Nem sokat tudok magamról mondani – vonta meg a vállát Arata és megtörölte a száját. – De annyit igen, hogy Hattori Arata vagyok a Hattori Klánból, Amegakure Négyes Csapatának tagja és Kasaya Michio-sensei egyik tanítványa. Bár, gondolom ez nem újdonság az ön számára, Kaito-ossan.

– Tényleg nem vagy az a beszédes alkat, Arata-kun – jegyezte meg az öreg, mire természetesen Atsumichi-kun nem átallott beleszólni. – Hallaná, amikor az Öt Nagy Nemzetet szidja. Akkor valamiért könnyebben jönnek Arata szájára a szavak. Mintha csak egy…

– Háborús propagandista lennék. Ezt már hallottuk, Atsumichi-kun – vetette oda hetykén Arata és miután az utolsó húsos pitét is megette, felállt az asztaltól, majd egy meghajlást intézett a vendéglátójuk felé. – Köszönöm szépen az ízletes vacsorát, Kaito-ossan. Felidézte bennem az otthoni emlékeket. Kérem, ne vegye tiszteletlenségnek, de túlságosan is elfáradtam az út alatt és szeretnék lefeküdni.

– Ohó, az ifjú genin tudja, hogy miként bánjon a szavakkal! Te tanítottad erre, Michio-chan? A beszéde olyan, mint a tiéd – mikor Michio-sensei határozottan nemet intett a fejével, a fogadós összehúzott szemekkel méregette Aratát. – Jó nevelésben részesültél, Arata-kun. Jó éjszakát és a szakácsom nevében is köszönöm a dicséretedet! – Miután Kaito-ossan az áldását adta, hogy Arata távozhasson a vacsoraasztaltól, a fiú meghajolt és ő maga is jó éjszakát kívánt az öregnek, ezek után elvonult a hálóhelyére. Furcsa módon - ugyanis azt hitte, nem fog könnyen álom jönni a szemére - hamar elaludt, még arra sem kelt fel, hogy Atsumichi-kun megérkezett, nagyjából két fertályóra múlva. És ezúttal szerencsére elmaradt a szokásos, farkasos álom is; az álomtalan álom most jól jött Aratának.

*

Már öt nap eltelt a Gőz Országában és mindegyik ugyanolyan volt, mint a többi. Michio-sensei komolyan vette az ígéretét, hogy nem fognak se edzeni, se tanulni, hanem csak pihenni. Arata egy kicsit húzta emiatt a száját, de végül könnyen ráállt a semmittevéssel töltött mindennapokra. Általában ő maga kora reggel kelt, hogy végezhessen némi testmozgást, ami pusztán pár környi futásból és egy kis karhajlításból állt - hisz’ azért a testedzést nem hanyagolhatta el - majd a kis reggeli után fürdőzött egyet, ebédig unatkozott, ebéd után újra fürdőzött, vacsoráig pedig a falu utcáit rótta.

Michio-sensei minden este közös beszélgetést szervezett, azonban Kaito-ossan nem tartott velük mindig; érthető módon, hiszen sok dolga volt a fogadó vezetésével. Arata még egy kis örömöt is talált magának, ugyanis kiderült, hogy az öreg fia tudott shogizni, amely Aratának a kedvenc játéka volt. Való igaz, tízből tízszer győzelmet aratott Masao-san felett, azonban örült annak, hogy tudott kivel játszani, még úgy is, hogy az elmúlt öt napban csak kétszer volt ideje a fiúnak, hogy Aratával játsszon.

Estére járt az idő és Michio-sensei kettéválasztotta a csapatot. Ő és Motoi-chan a fogadóban maradtak, hogy előkészítsék a terepet, míg Arata és Atsumichi-kun kiment a faluba beszerezni az esti sütögetéshez kellő alapanyagokat. Bár az öreg Kaito-ossan egyértelművé tette számukra, hogy az ő vendégei voltak, Michio-sensei ragaszkodott ahhoz, hogy az udvar egy nyugalmas, vendégektől elzárt kis részében sütögetést rendezzenek, amire természetesen az öreg fogadós és a fia is meg voltak hívva. – Milyen nyugodalmas itt az élet, nemde, Arata? Nehéz elképzelni, hogy valaha ez a paradicsom tényleg egy shinobi falu lett volna, úgy néz ki, most éli a virágkort, nem? – tette fel a kérdést Atsumichi-kun, ami egyben kijelentés is volt, Arata pedig megvonta a vállát.

– A nehéz idők kemény embereket szülnek, a kemény emberek virágkort teremtenek, a virágkor gyenge embereket szül, a gyenge emberek pedig nehéz időket teremtenek. Ez az örök körforgás, amiben élünk – válaszolt neki Arata, Atsumichi-kun pedig megcsóválta a fejét.

– Mindig ilyen filozofikus vagy. Nem ártana egy kicsit leengedned, a sensei is ezt akarja. Attól még, hogy egy kis faluból származunk, ahol a képzés is más, mint a nagyobb falvakban, nem kell rögtön nekünk is olyan befásultnak lennünk. Az életet élveznünk kell – fejtette ki határozott álláspontját Atsumichi-kun, Arata viszont újfent csak megvonta a vállát. Igazat adott is, meg nem is a társának, aki szerinte túlzottan is optimistán gondolkozott mindenről, míg Arata inkább realista módon szemlélte a világot, már ilyen fiatalon is. A családjában látott és tapasztalt esetek megtanították arra, hogy ez a világ bizony nem mézesmázos, rózsaszín felhős valami, ahogy azt egyesek hitték… ez a világ kegyetlen volt és brutális, és ahhoz, hogy valaki túlélhessen benne, brutálisnak és kegyetlennek kellett lenni, de legalábbis realistának és hidegvérűnek.

Ilyenkor, alkonyat után egy átlagos faluban az ember minél kevesebb járókelőt várt volna, nem úgy Yugakure no Sato-ban. A fülledt nyári levegő ilyenkor kellemesen lehűlt, a turisták pedig nekiindultak vásárolgatni maguknak, ami azt jelentette, hogy a két fiatal geninnek kerülgetnie kellett folyamatosan az embereket. Arata magában szitkozódott, hogy már az ötödik, oda nem figyelő turista lökte fel majdnem, az utolsó után kis híján egy shurikent hajított, de inkább letett a tervéről, tekintve, hogy az utca tele volt civil fegyveresekkel, akik a rendet vigyázták. Nem lett volna jó ötlet bármilyen törvénysértést is megejteni itt.

Legalább fertályórába telt, mire el tudták verekedni magukat a zöldségeshez, s még annyiba, hogy a hentesboltba is be tudjanak térni. Szerencsére nem a saját pénzüket kellett költeniük, azaz… egy kicsit mégis, ugyanis a közösbe belerakott, Michio-sensei által kezelt összeg egy részét kapták meg a bevásárláshoz. Arata a hentesboltban felvont szemöldökkel és némiképpen bosszús arccal figyelte a nem éppen baráti árakat, de inkább nem tett semmilyen megjegyzést, csak kérte a listán szereplő tételeket. Bár egyszerűbb lett volna, hogy kettéváltak volna, viszont Michio-sensei határozott kérése volt, hogy végig együtt kellett maradniuk; Arata igazat is adott neki, hiszen egy teljesen idegen helyen, turisták között mászkálták, bár… volt egy sejtése, hogy legfőképpen miatta kellett együtt maradniuk, nehogy bármilyen galibát okozhasson. Nos, nem mintha ilyen eszébe jutott volna, de hát… nem ártott a biztonság.

A két fiatal megtömött papírzacskókkal indult vissza a fogadó felé, ami sajnos Yugakure no Sato másik felén volt; már így is viszonylag sokat időztek annak ellenére, hogy benne voltak még a megszabott időkeretükben, de Atsumichi-kun hajthatatlan volt, mindenképp a főtéren keresztülvágva akart visszamenni. Arata csak vállat vont erre, s belement a dologba, hiszen nem számított jelenleg az idő; Michio-sensei csak annyit mondott, hogy érjenek vissza két órán belül és vigyázzanak magukra. Bár… Arata nem akart késni, hiszen úgy tartotta, hogy a jó shinobi nem pontosan, hanem a megbeszélt idő előtt legalább két fertályórával érkezik meg a találkozási pontra.

Ahogy az várható volt, a falu főtere csak úgy nyüzsgött az emberektől. Mindenfele árusok álltak a bódéik mögött, a főtér közepén pedig különböző mutatványosok adták elő magukat, némi kis ryo reményében. Itt-ott, a tér szélén voltak magányos énekesek, zsonglőrök is, akik előtt azért szép számmal gyülekeztek emberek, és egy-egy előadásukat tapssal, továbbá kisebb pénzesővel honorálták. Arata csak megcsóválta a fejét; az egyszerű civilek olyan könnyen bedőltek a sima pénzlehúzós trükköknek! Rögtön ott volt az a hamiskártyás, a bal karját tette volna fel arra, hogy genjutsu-t használt az oda tévedőkön, így nyert mindig. Azok a mutatványosok pedig, akik fújdogálták a tűzgolyókat az égbe, nagy valószínűséggel vándor shinobik lehettek; persze ezt a közönség is tudhatta, de az egyszerű kisgyerek kitörő örömmel, tapsikolva figyelték, amint a tűz az ég felé halad a félmeztelen emberke szájából.

Arata járt egy kört Atsumichi-kunnal a különböző bódék között, de közben erősen figyelt az értékeire, hiszen sosem lehetett tudni, hogy a zsebmetszők kit szemeltek ki maguknak éppen. Persze… nem biztos, hogy megloptak volna egy shinobit, de jobb volt az elővigyázatosság és az óvatosság, ráadásul nem akarta, hogy az enyveskezűnek a torkában landoljon egy kunai és neki magyarázkodnia kelljen az őröknek… meg Michio-senseinek. Az kellett volna még csak, nem, inkább figyelt a dolgaira és a környezetére. Társa természetesen a saját kis pénzéből vett némi csecsebecsét magának és a családjának, de Arata nem engedett meg magának ilyeneket.

No persze… nem, mintha szegény lett volna, az átlag amegakurei polgárokhoz képest családja egész jól élt, mondhatni a tehetősebbek közé tartoztak, ezt is bizonyította az, hogy ők a felsőbb szinteken laktak. Mindazonáltal, nem akaródzott neki ilyen semmiségekre költenie a pénzét, mint medálok, gyűrűk, haszontalan gyerekjátékok… és így tovább. Az egyik bódéban mintha játékmaszkokat is látott volna, amire elmosolyodott és kitapogatta a széles övtáskájába elrakott, saját maszkját, amelyet még az első, éles küldetésén zsákmányolt és preparált ki kellő módon.

A küldetés örökké élt az emlékezetében, és sejtette, hogy a többiekkel is így van, hiszen nem volt könnyű, ráadásul… Arata akkor igazán beleadott apait-anyait, s még mindig nem értette, hogy Motoi-chan miért orrolt meg rá azért a kis… incidensért, amikor a küldetés sikerének az érdekében Arata kis híján megölte. Tényleg nem értette, hiszen a küldetés fontos volt, ahogy azt pedig az Akadémián beléjük vert mondás tartotta, „a kötelesség előrevalóbb, mint az élet”. Egy szóval, még mindig értetlenül állt az előtt, amikor a társai ezt felrótták neki, de megtanulta, ha nem beszél róla, akkor békén szokták hagyni. Sőt… leginkább meg se szólalt, csak tette a dolgát, és kész.

Igen… ez volt Hattori Arata, akinek most már nagyon kezdett elege lenni abból, hogy Atsumichi-kun még mindig a bódék között babrált, mint egy szimpla kisgyerek. Egyáltalán nem shinobiként viselkedett, ami Aratának nem igazán tetszett. Attól félt, hogy társa szégyent fog hozni rá, azt pedig nem viselte volna el… és még mindig úgy viselkedett, mint egy kölyök! Ez nem lehet igaz! Arata gyorsan ott termett mellette és figyelmeztette őt az időre, mire Atsumichi-kun a homlokára csapott és elköszönt az árustól. – Azt ugye tudod, hogy ezek csak azért vannak, hogy minél több pénzt lehúzzanak rólad? Veszel valami bóvlit, ami két hét alatt tönkremegy, ráadásul vagyonokért.

– Arata, te mindig olyan negatív vagy! Csak élvezd az életet! – mosolygott Atsumichi-kun és a Yugakure no Sato jelével ellátott medált babrálta, amit valószínűleg a húgának vett. Arata csak megvonta a vállát és igyekezett a továbbiakban kikerülni az embereket, no persze a főtéről kiérve rögvest újfent ellenőrizte a zsebeit; szerencséjére mindene megvolt. Bár nem ismerte a falut annyira, de ahhoz már eléggé kitapasztalta, hogy tudja, merre volt érdemes levágni az utat, így alig negyed óra alatt befordultak a fogadó utcájába… és ejtették el kis híján a náluk lévő papírzacskókat a meglepetéstől, ugyanis a Kaito Fogadó és Fürdőház előtt yugakurei őrök sokaság állt, állig felfegyverkezve! Természetesen Arata rögvest neki akart indulni, azonban egy kéz visszahúzta őt és Atsumichi-kunt is abba a mellékutcába, ahonnan befordultak ide.

Ahogy a két shinobi megfordult, Michio-sensei-t látták maguk előtt, de rögvest megállapították, hogy ez valószínűleg csak egy vízklón lehetett; a valódi Michio-sensei egy genjutsu-ba helyezte volna őket, amivel gyorsabban megoldhatta volna a futó fiúk nyújtotta problémát. – Menjetek vissza a főtérre. Mindent kézben tartunk – közölte velük a klón.

– Mi történt? – kérdezte Arata és csak remélni merte, hogy Michio-sensei úgy hozta létre ezt a klónt, hogy belekalkulálta a tervbe azt, hogy a két fiatal shinobi kérdezni is fog tőle. Szerencsére a vízklón válaszolt nekik. – Kaito-ossan volt felesége és Daichi, akikről meséltem nektek, itt vannak. Belekeverték Kaito-ossant egy zűrös ügybe, a pincéjében az őrök több ládányi drogot találtak. Egyelőre próbáljuk tisztázni a nevét, addig viszont az őrök nem engednek senkit se ki, se be. Menjetek vissza a főtérre, vegyétek le a fejpántotokat és várjatok az utasításra.

Ezzel a vízklón el is tűnt, egy kisebb pocsolya maradt csak után, Arata és Atsumichi-kun pedig egymásra néztek. Bármennyire is marták néhanapján a másikat, verekedtek össze majdnem pár alkalommal, ezúttal más volt a helyzet; mesterük és társuk be volt zárva abba az épületbe, ahol éppen az őrök valószínűleg mindent átkutattak az utolsó négyzetcentiméterig. Arata jól tudta, hogy lehetett a sensei bármennyire is erős shinobi, ez itt most hivatalos ügy volt, amibe nem szólhatott bele anélkül, hogy ne keverné magát gyanúba. Valamit tenniük kellett, nem ülhettek ölbe kézzel. A két fiatal egymásra pillantott, és ebben a pillantásban benne volt minden; egy pillanat, annyi se kellett, hogy hangtalanul megbeszéljék, itt volt az ideje annak, hogy cselekedjenek. Egyszerre mozdultak, mintha már ezer meg ezer éve egymás oldalán küzdöttek volna, eltökélték, hogy valahogy - Michio-sensei határozott parancsa ellenére is - megoldják a problémát.

Terumi Mei Pént. Jún. 09 2017, 01:44

Huhú!

Nagyon jó volt a folytatás, még ha csak egy egyszerű kis sztoriról is van szó, tetszett a csavar a végén. Már-már azt hittem, hogy végig ilyen nyugodt marad minden, de ne legyen a neved "Hattori Arata, a negatív", ha nem lennének benne plot twistek.

Az irományod megint csak minőségről árulkodott (bár láttam egy-két hibát, ezt betudom a késői írásnak, meg hogy már tegnap hajnalban is munkálkodtál), a jutalmad ennek fejében +10 chakra, és engedély a folytatásra erre a hónapra.

További szép munkát!

Mei

**Hattori Arata** Hétf. Jún. 12 2017, 00:32

Kaland a Gőz Országában

avagy egy bonyodalmas nyaralás története még régről

Part III.

Az engedélyt felhasználva benyújtanám akkor a kaland következő és egyben utolsó részét. Ezúton is megkérném Terumi Mei-t az ellenőrzésre. Minden egyéb információ (elhelyezés, forrásfelhasználás) hasonló, mint az előző két részben.

3.

Szerencséjükre az est már bőven leszállt, így jó shinobiként a közeli háztetőn, lelapulva nézték, hogy miként tudnák a tervüket kivitelezni. Arata jó szokásához híven egy egész tervet rakott össze az alatt a néhány perc alatt, amíg szemrevételezték a terepet. Először is, valahogy be kellett kerülniük az épületen belülre, anélkül, hogy bárki is észrevette volna őket, ehhez pedig a hátsó részt, a fürdők területét választották, onnan volt a legkönnyebb megközelíteni a helyet. Ezek után pedig a pincében lévő ládákat, amennyiben még nem hozták fel őket onnan, gyorsan át kellett kutatni és nyomokat keresni a csőbe húzással kapcsolatban. Ha helyben nem találnak erre utaló nyomot, akkor a szálon tovább haladni, amennyiben lesz valami kézzel fogható nyomuk. Tudták, hogy kevés idejük van, de az éjszaka előttük állt, és ez az ő malmukra hajtotta a vizet.

Két, tizenéves shinobi próbálta megoldani a kialakult helyzetet, eltökélt szándékuk volt, hogy bajba jutott mesterüket és társukat, no meg Kaito-ossant kihúzzák a pácból. – Kezdheted a ködöt Atsumichi-kun – mondta Arata, és társa elkezdte végrehajtani a Kirigakure no Jutsu-t, melyhez leginkább a közeli tavacskák és a gőzfürdő vizét tudta felhasználni. A köd lassan, de biztosan gyűrűzött be a területre, úgy kúszott be, mintha természetes képződmény volna. – Ha másból nem, hát ebből rá fog jönni Michio-sensei, hogy jövünk… – suttogta Atsumichi-kun, de Arata leintette őt. Michio-sensei semmit nem tehetett anélkül jelenleg, hogy ne keverte volna gyanúba magát, sőt… Arata csak remélni merte, hogy mesterüket nem pécézték ki maguknak az őrök, mivel az elbeszélése alapján a múltban elég sokat tett Kaito-ossanért, amire valószínűleg az a Daichi nevezetű ürge és az Ossan felesége biztosan jól emlékeztek. Reménykedett hát, hogy minden simán fog zajlani, mivel ez volt az utolsó mentsváruk… valamit találniuk kellett, hogy tisztázzák az öreg nevét; Arata úgy érezte, ez az egész most az ő vállukon nyugodott.

Mikor kellően sűrű lett a köd, mind a két shinobi elővette fegyvereit, és egy Shunshin no Jutsu segítségével, chakrájukat a lábukba koncentrálva, egy szempillantás alatt ott teremtek a belső udvaron, méghozzá annak egy olyan pontján, amely kellően árnyékos volt és könnyen elrejtette őket, ez pedig nem volt más, mint a kis tavacska. A megbeszéltek szerint Atsumichi-kun kint maradt, és fenntartotta a technikát egészen addig, amíg kellett, Arata pedig megindította a pincébe való behatolást. Tudta, hogy mindenkit el kellett kerülnie, de legfőképpen Michio-senseit, ha nem akart bajt hozni a fejére. Ez az akció fontos volt, nekik kellett kezelniük a problémát, ezt mindketten tudták, s a sensei most csak hátráltatta volna őket a terveik kivitelezésében.

Lopakodva az épület oldalához ment, és a köd rejtekében óvatosan elkezdett körüljárni. Bár a köd kellően lecsökkentette a látótávolságot, Aratának így is nagyon oda kellett figyelnie, hogy le ne bukjon. Minden ablakot, amit ilyen helyzetben is meg tudott nézni, megnézett és arra jutott, hogy a földszintre való behatolás teljesen érdemtelen lett volna. Azonnal lebukna, még úgy is, hogyha valahogy álcázná magát, s akkor fuccsba ment volna az egész terv; meg kellett hát keresnie a külső pincelejárót, már… ha volt ilyen egyáltalán ezen a helyen. Nagyon remélte, hogy lesz, máskülönben, finoman szólva cseszhették az egészet.

Arata hálát rebegett az égnek, ugyanis a nagy ház oldalában volt egy kis pincelejáró, viszont… két őr strázsált előtte. Egyszerű, fegyveres civilek voltak, semmi több… viszont Arata tudta, nem intézhette el őket csak úgy, valamit ki kellett ötölnie. Mindig jó volt a tervezésben, szóval esze most sem hagyta cserben őt; a köd szerencsére megfelelően sűrű volt, szóval nem láthatták meg őt. Gyorsan felmérte a környezetét, majd látta, hogy a túloldalon ott volt egy bokor, és meg is volt a terve. Elmosolyodott, majd pedig odalopakodott úgy, hogy ne keltsen zajt, elővette a nála lévő, nagy szövetdarabot, amelyet a Kakuremino no Jutsu-hoz kívánt használni, és egy pillanat alatt elrúgta a lábánál lévő követ a közeli bokorba, majd pedig alkalmazta a technikát.

– Hallottad ezt, Shoichi? – kérdezte az egyik őr, mire a másik hümmögött. – Biztos csak valami állat, macska, netán róka. Azért nézd meg, hátha mégis valaki a közelben ólálkodik – válaszolt neki a Shoichi nevezetű, a kérdező pedig elindult. Ha Arata jól számolta, akkor a lejárótól a kerítésig összesen tíz métert kellett megtennie, ha pedig oda fog érni a bokorhoz, akkor pont kiesik a másik látóteréből a köd miatt. Átlagsebességgel számítva, ez összesen húsz lépés lesz… tizenkilenc… tizennyolc… Arata lélegzetvisszafojtva várt, mikor pedig az őr odaért a bokorhoz és leguggolt, hogy megnézze mi volt ott, cselekedett. Megszakította a technikát, de még mindig jól rejtve volt, viszont a mozdulat folytatásaként elővett egy kunai-t és egy határozott, de erős lendítéssel, annak markolatgombjával tarkón csapta az őrt.

Gyorsan behúzta a bokorba, ügyelve arra, hogy ne keltsen gyanút a hang, majd pár pillanat alatt, alaposan áttanulmányozta és alkalmazta a Henge no Jutsu-t. Tudta, kevés ideig fogja tudni ezt fenntartani, de, ha a terve működött, akkor nem kellett sokáig. Az őr képében visszasétált arra a helyre, ahol társa strázsált, aki már várta őt. – Tatsumoto, mi tartott eddig? – kérdezte, Arata pedig rögvest válaszolt. – Két macska, átsurrantak a kerítésen – közölte egykedvűen és vissza is állt a „helyére”.

– Rohadt zavaró ez a köd, nem? Fene egye meg ezt az egész strázsálást! Rádásul, ha a fiúk majd végeztek, persze, hogy nekünk kell kettőnknek felhozni a ládákat és rápakolni a szekerekre! Te, Tatsumoto minden rendben? Mintha rosszul lennél… – fakadt ki Shoichi, majd összehúzott szemekkel méregette a Tatsumoto alakjában díszelgő Aratát. A fiú tudta, hogy itt volt az idő a cselekvésre, hiszen minden fontos dolgot megtudott. – Persze, Shoichi, minden rendben – adta meg válaszát, a másik pedig bólintott és egy pillanatra elfordult; ez elég is volt Aratának ahhoz, hogy cselekedni tudjon, gyorsan leütötte őt is, és behúzta a bokorba. Mikor megbizonyosodott arról, hogy a két eszméletlen férfi kellő takarásban volt, megkötözte őket és felpeckelte mind a kettejüknek a száját, majd megszüntette a technikát. Ha jól számolta, innentől kezdve nem igazán volt sok ideje, gyorsan pontot kellett tennie az ügy végére.

Felnyitotta a pincelejáró ajtaját, mikor pedig leereszkedett, visszahajtotta maga után. Persze, ha valaki erre fog járni az őrök közül és nem találja a helyén Shoichit és Tatsumotót, akkor bajban lesz, de a köd szerencsére kitartott. Remélte, hogy Atsumichi-kun egy darabig még fenn tudta tartani a technikát, mert nagyon sok múlott ezen. Ha az a Shoichi nevezetű ürge nem tévedett, akkor a ládáknak még itt kellett lenniük a pincében. Remélhetőleg nem túl sok ládáról volt szó, mert nem akart egy egész pincényit átnézni, szorította őt az idő.

Odalent áthatolhatatlan sötétség fogadta a dohszag mellett. Légzőkészülékét most nem vette fel magára, inkább gyorsan a maszkját helyezte fel. Tapogatózva indult meg a sötétben, limlomok között bukdácsolt volna, hogyha nem lett volna a kiképzése, de kellően hangtalanul közlekedett. A szeme helyett a többi érzékszervét használta, és nemsokára kitapintott egy ajtót, viszont előtte rátapasztotta a fülét. Nem hallott semmilyen motoszkálást és beszédet, de a biztonság kedvéért még benézett a kulcslyukon is; három fáklya égett a másik helyiségben, de ebből a látószögből nem látott embert, aki ott állt volna. Lassan, óvatosan lenyomta hát a kilincset, s az ajtó halk, de Arata számára fülsértő nyikorgással kitárult.

Egy tágas, a fáklyák által jól megvilágított helyiségbe jutott. Mindenhol különböző alakú és formájú használati tárgyak voltak elhelyezve, legfőképpen szerszámok. Szép rendezetten volt minden bepakolva, az öreg mindent felcímkéztetett, így Arata könnyen tudott lavírozni a polcok és a falon elhelyezett tárgyak között. Voltak itt alapanyagok, szárított hús… minden, amit csak egy fogadó pincéjében tárolhattak, de nem ezekért jött. Már vagy öt perce keresgélt, amikor az egyik kis alkóvban megtalálta azt, amiért jött; nagyjából egy tucat láda volt egymásra pakolva, s egy félig nyitott tekercset erősítettek rájuk, amelyen a következő felirat egyértelművé tette a fiú számára, hogy ezért jött: YUGAKURE NO SATO ŐRSÉGE ÁLTAL LEFOGLALT ÁRU!

Arata elmosolyodott és visszament az egyik fáklyáért, hogy több fénnyel vizslathassa meg a szóban forgó ládákat. Látta rajtuk, hogy aprólékosan ki voltak dolgozva, és mindegyikre rá volt karcolva Kaito-ossan fogadójának címere. Találomra lekapott egyet, s meglepődött azon, hogy milyen nehéz volt, de megerőltette magát és letette a földre. Mikor kinyitotta és nekiállt átnézni a tartalmát, először csak a tipikus, valószínűleg a fogadó üzemeltetéséhez szükséges árukat látta benne; pokrócok, szerszámok, egyebek. Ebben nem volt drog… hacsak…

Arata agyába villant valami; a csempészek általában eszes népség voltak, ezért most úgy kellett gondolkoznia, ahogy nekik, az ő agyukkal szemlélte a helyzetet. ~ Ha csempész lennék, hogy rejteném el a cuccot? ~ tette fel magának a kérdést, és nekiállt kipakolni a láda tartalmát. Az abból kikerülő tartalmak, továbbá a fa vastagsága alapján nem kellett volna ennyire nehéznek lennie, szóval… valahol kellett lennie valaminek. Nemsokára a teljes tartalom ott feküdt a láda mellett, Arata pedig nekiállt megkopogtatni annak „fenekét”. És… csodák csodájára, a hang alapján üreges volt. Kis tapogatással meg is találta a kallantyút, amelyet felpattintott, és gyorsan kiemelte a második fedelet is.

Ahogy benézett, látta is az eredeti, de rejtve tartani kívánt tartalmat; csupa-csupa barna zacskó, melyekből találomra kiválasztott egyet és kicsomagolta. Érdekes illat csapta meg az orrát, s a zacskóban valami furcsa, zöld növény volt, vélhetően drog. Még nem igazán ismerte a drogokat Arata, csak azokat, amelyeket ő harci pirula címén vett be néhanapján, de sejtette, hogy ez az lehet, amit cigarettaként szívtak néhányan Amegakure utcáin, és csípős, émelyítő szagot hagyott maga után. Óvatosan visszacsomagolta a zacskót, majd elkezdte kiveszegetni a többit a ládából; találnia kellett valami nyomot, ami a segítségére lehetett.

Persze, hogy nem talált hirtelenjében semmit. Fertályórája pakolt, már a harmadik ládát nézte át, de ugyanaz volt, mind az előző; tudta, hogy kevés az ideje, de valaminek csak kellett lennie, ami rávezeti őt arra, amit keresett! Nem lehetett igaz, hogy mindent ilyen alaposan meg tudtak oldani! Nemsokára társasága akadt, de csak Atsumichi-kun jött le a pincébe; Arata egy késsel a kezében fogadta, majd megnyugodott, amikor meglátta a fejpántot. – Mit keresel itt? Fent kéne lenned és fenntartanod a technikát! – közölte vele rosszallóan, mire Atsumichi-kun csak legyintet egyet.

– A végtelenségig én sem fogom tudni fenntartani – suttogta a másik fiú. – Akiket kiütöttél, már ébredeztek volna, de leütöttem őket megint. Remélem nem lesz maradandó agykárosodása egyiküknek sem. No meg… négy szem többet lát. Mire jutottál eddig? – kérdezte, Arata pedig fojtott hangon beszámolt arról, hogy mit vélt felfedezni az elmúlt negyed órában. Atsumichi-kun bólintott, és Aratával együtt nekiállt kutatni. Ugyanazt csinálták, ami Arata is, de most már ketten voltak rá, szóval kétszer akkora sebességgel tudtak haladni. Persze, a várva várt eredmény így is elmaradt a következő fertályórában, Arata pedig már nagyon bosszús volt… aztán… egyszer csak… találtak valamit.

Atsumichi-kun vette észre először, Arata pedig megbizonyosodott róla. A pince túlvégében találtak egy másik ládát, egy ugyanilyet, ami viszont… kicsit máshogy nézett ki. Nem volt jó a Kaito Fogadó és Fürdőház jele azokon, amiket Yugakure lefoglalt, konkrétan a vonalak nem megfelelően haladtak itt-ott. Alapvetően jó másolat lett volna, ha valaki nem figyelte meg elég részletesen az eredetit… de ennyi nekik több mint elég volt. Felkapták az egyik hamisat és az eredetit, majd elkezdtek felbaktatni az épületbe vezető pincelejárón. Pont a pult mögött jutottak ki, de egyelőre senki nem vette észre őket, mindenki a fő helyiség közepére figyelt, ahol éppen Kaito-ossant kötözték meg.

– Mindent megtaláltunk, amit csak kellett. Őrizetbe vesszük, a fogadót pedig bezáratjuk, amíg a teljes vizsgálat le nem zajlik. Jöjjön velünk – mondta az egyik őr, mire Arata és Atsumichi-kun kiléptek a takarásból. – Mi is találtunk valamit! – kiáltotta el magát Arata, mire minden szem rájuk szegeződött. Atsumicih-kunnal együtt elővették a ládákat és büszkén mutatták meg; természetesen Michio-sensei és Motoi-chan csak a fejüket rázták, hogy a két fiú megint nem tudott a fenekén maradni… főleg Arata. – Gondolhattam volna… - jegyezte meg Michio-sensei és tenyerébe temette az arcát.

– Namármost, ha valaki hamisít, akkor hamisítson már jobbat, vagy lopjon egy eredetit, mert ez itt úgy rossz, ahogy van! – közölte Arata és jelentőségteljesen rámutatott a gravírozott cégérekre a két ládán. – Daichi, maga valami hatalmas baklövést követett el ezzel – mondta és szemével kereste is a férfit, aki nemsokára felállt, majd elröhögte magát. – Na ne nevettess, te kölyök! Egyértelmű, hogy itt valami shinobi trükkről van szó, kapitány! Mikor régen rájöttem volna Kaito üzelmeire, akkor ezt a nőt bérelte fel, hogy tegyen el engem az útból! Most meg a tanítványai próbálnak kifogni rajtam, amit én biztos nem fogok hagyni! Kapitány, javaslom, mind a négy shinobit vegyék őrizetbe, mielőtt még tovább szabotálhatnák a nyomozást! Hé, a másik kölyök hol van?

Atsumichi-kun eltűnt, tehát Daichi felháborodott kérdése jogos volt, viszont a genin hamarost előkerült, és a pincéből hozta fel egyre-másra az eredeti ládákat, amelyek így, fénynél még több részletet tártak fel magukban. Még a fa is más volt, amiből kifaragták, ugyanis, amikor letették a hamisat, némi lakk pattogzott le róla. Daichi harsányan káromkodott, a kapitány pedig elszalasztotta az egyik emberét valamelyik lakatosboltba, olyanba, ahol nem ismerték személyesen Kaito-ossant. Három fertályóra kellett, hogy megjöjjön a lakatos, akit felkértek a ládák vizsgálatára. – Kapitány, maga komolyan hisz egy shinobinak? Ki tudja, hogy milyen trükköket alkalmaztak! – sopánkodott Daichi, a kapitány viszont hajthatatlan volt.

– Ha nincs semmilyen takargatnivalója, akkor ne legyen problémája a vizsgálattal, Daichi-san. Átnézzük a ládákat, ugyanis szemmel láthatóan probléma van velük, ráadásul a másik félnek is meg kell hallgattatnia, mielőtt bármit is teszünk. Ki tudja, a végén még elítéltük volna az öreg Kaito-ossant, ha a shinobik nem jönnek fel a pincéből!

Alaposan, majd’ egy órán keresztül vizsgálgatta azokat, s a végén leporolta magát, majd közölte a többiekkel, hogy a drogokat tartalmazó ládák - amelyeket útközben az őrök felcipeltek - mind hamisak. A kapitány bosszús arccal fordult oda Daichi felé, akinek viszont kaján vigyor ült az arcán. – Most! – kiáltotta el magát, és a fogadóban lévő „civilek” közül öten felpattantak, majd lefogták a shinobikat és Kaito-ossant; Michio-sensei torkához az őt fogó ember egy kunai-t szorított, másik kezével pedig félkost formázott. – Kaito, add át a fogadódat, vagy mindenkit a levegőbe röpítek! Lakatos, nézd meg jobban azokat a ládákat!

A hideg parancsra a laktos feltárt egy harmadik „feneket” is, ami tele volt robbanójegyzetekkel, és az összes ládában ez volt. Elhűlve nézte azokat, Arata pedig összeszorította a fogát; hogy nem vette ezeket észre? Akkor leszedhették volna, most viszont sakkban tartotta őket egy vándor shinobi, akit Daichi fogadhatott fel. Remélhetőleg azok, akik nem lefogva tartották a kis csapatot, nem voltak shinobik, de Arata le merte fogadni, hogy igen; máskülönben Michio-sensei már lépett volna valamit. De így… valószínűleg féltette a csapatát. ~ Gondolkozz, Arata! Ki kell agyalnod valamit! Minden megoldható, ez a helyzet sem reménytelen! ~ gondolkozott a fiú, s bár hiába voltak szabadon a karjai, őt is most már egy kunai segítségével tartották sakkban.

– Ez a fogadó ez életem! Nem vehetitek el tőlem! Inkább halok meg vele együtt, mintsem azt lássam, hogy a te kezedben van! – ordította Kaito-san, mire Daichi gonosz vigyorra húzta a száját. – Ahogy kívánod. Fiúk, hozzatok ki minden értéket, öljetek meg mindenkit és megyünk innen. Kaito, jó volt látni téged. A viszont látásra – mondta Daichi és elindult kifelé, bár látható módon nem törődött azzal, hogy odakint őrök álltak. ~ Erre is lesz egy terve. Megöl bent minden embert, majd kimegy, és azt fogja mondani, hogy mi robbantottunk véletlenül. Az őrök pedig el fogják hinni, mert a shinobik mindig gyanúsabbak, mint egy bejelentő. Valamit ki kell most agyalnom… megvan! ~

Arata felemelte a kezét és ő maga is egy fél kost formázott. – Ha egy lépést is tesz, én fogom felrobbantani a jegyzeteket – közölte hideg hangon. – Bármilyen chakrabehatásra robbannak, szóval nem leszek rest. Az se érdekel, ha mind meghalunk itt. Elenged mindenkit, utána pedig feladják magukat. Gyerünk! – szólította fel Arata Daichit, aki furcsán nézett rá. El is hitte, meg nem is, viszont az emberei arcára kiülő rémület átragadt rá is, ami aztán dühbe csapott át. – Te, kölyök… ha azt hiszed, hogy át tudsz engem verni, akkor most mondom neked, hogy nem fogsz! Saburo, öld meg a kölyköt, aztán gyere velem! – ordította és Arata csak elnevette magát erre. A nyakához kést szorító férfi rémülten nézett rá, mivel tudta, hogy a gyerek tényleg képes lehet beváltani az ígéretét.

– Nem verem át. Ha még egy lépést tesz az ajtó felé, robban az egész épület. Kérdezze meg a sensei-emet, hogy képes vagyok-e rá. Bármikor. Régen majdnem megöltem a csapattársamat, csakhogy előnyt szerezzek a küldetésben. Most ez az előny. Hacsak egy millimétert mozdul a kés a nyakamon, garantálom, hogy mindenki meghal. Tegye, amit mondok! Ha nem akar itt meghalni maga is, akkor szépen megparancsolja az embereinek, hogy tegyék le a fegyvert, majd lépjenek hátra!

Daichi torkából valami morgásszerű hang szakadt fel, majd rájött, hogy a helyzete reménytelen. Ha az ő embere robbantja be a jegyzeteket, akkor is meghalnak, ha ez a kölyök… akkor meg végképp. Látta a gyerek arcán, hogy nem viccelt, de leginkább az embereinek és a kölyök társainak az arckifejezése győzte meg. – Le a fegyvert – mondta, és amint az emberei letették a fegyvereket, hirtelen mindnyájuk fennakadt szemekkel borult a padlóra. Michio-sensei tigris kézpecsétet formázó kezeivel egy hatalmasat sóhajtott. – Kapitány, kérem… vigyék ki azokat a ládákat.

*

Elérkezett az utolsó nap, amikor a négyes kis csapat nekiállt összecsomagolni és elhagyni a fogadót. Az eltelt néhány napban ugyanúgy folytatták az ittlétüket, ahogy a bonyodalom előtt tették; fürdőztek, jókat ettek, játszottak… egy szóval, jól érezték magukat. Mikor elérkezett a csomagolás ideje, még Arata is rosszkedvűen tette be a cuccait a táskájába; nem hiába az elmúlt időben kifejezetten jól érezte magát, még egy kis kalandban is része volt, szóval egészen… nos, eseménydúsnak volt mondható a nyaralása. Ráadásul a két őr leütését még Kaito-ossan el is simította, szóval… tényleg nem volt semmi probléma.

Már kint álltak a fogadó ajtajában, a szekérre vártak, amit Kaito-ossan bérelt nekik, s egészen az Eső Országának határáig fogja vinni őket; nemsokára be is gördült, a shinobik pedig felrakták rá a cuccaikat. Michio-sensei érzelmes búcsút vett az öregtől, aki szomorúan nézett rájuk. – Reméltem, hogy maradtok még néhány napot Michio-chan, de hát… a kötelesség az kötelesség. Köszönöm, hogy megint megmentettetek engem. Daichi már a börtönben rohad, ha pedig kijön, akkor elintézem, hogy ne akarjon még egy ilyen kis… fiaskót megejteni. De… Arata-kun, egyet árulj el nekem; tényleg megtetted volna? – kérdezte az öreg, Arata pedig vállat vont.

– Igen – közölte egykedvűen, majd felült a szekérre, miután elköszönt az öregtől, aki furcsa arccal nézte őt, de nem tett semmilyen megjegyzést. A szekér hamarost el is indult, Arata pedig annak ellenére, hogy kicsit szomorúan indult meg, most mégis örült, hiszen elindulhatott haza. Haza, ahol bár mindig esett az eső, mindig úgy tűnt, mintha az ég is sírt volna… de mégis az volt az ő otthona, az ő hazája… Amegakure no Sato.

Terumi Mei Hétf. Jún. 12 2017, 01:30

Yipp!

Valahogy számítottam rá, hogy csúcs lesz a befejezés. Ebbe a kis időbe is elég sok történést zsúfoltál bele úgy, hogy az szinte nem is volt észrevehető. Ötletes volt, és az elképzeléseidet újfent sikerült kivitelezned. A végét megmosolyogtam, már eleget olvastam Aratáról (és eléggé ismerlek is ahhoz), hogy tudjam, mi fog jönni legközelebb - no de nem mondom azt, hogy ne tudnál meglepni! Very Happy

Így utazásod előtt légy boldog, ne engedjelek el leellenőrizetlen élménnyel! Jutalmad +11 chakra!

Jó utazást!

**Hattori Arata** Kedd Jan. 21 2020, 23:27

Egy tőlem szokatlanul rövid (kicsit több, mint 2.000 szó), mégis rendhagyó kis kalanddal érkeznék most. Ez itt nem más, mint egy kis utazás Arata elméjének egy igen apró szegletébe: ha a teljeset akarnám kidolgozni, az bizony több száz oldal is meglenne. Jó olvasgatást hozzá mindenkinek.

Az a bizonyos hajszál, ami elválaszt

– Üdvözlet a Könyvtárban. Hogy jutottál be? – kérdezte Arata az előtte álló alaktól, aki idegesen tekintett körbe a hatalmas teremben. Az őt üdvözlő illető egy íróasztal mögött ült és éppen egy tekercset csavart össze, amit átadott… nos, Aratának, aki elvitte egy hátsó polcra. – Beengedtek, ha lehet így mondani – közölte a jövevény nemes egyszerűséggel, mire Arata felvonta a szemöldökét.

– Vagy úgy, tehát egy körtúra lenne? Előre szólok, ijesztő lesz. Így is vállalod?

– Igen – hangzott a felelet, mire Arata felállt, kiropogtatta a hátát és intett a jövevénynek, hogy kövesse őt. – Szóval, az első szint a Könyvtár. Itt halmozok fel minden tudást, amit az évek alatt összegyűjtöttem – mutatott körbe. A hatalmas termet polcsorok tarkították, köztük pedig tucatnyian járkáltak. Néha egy-egy személy mintha világított volna. – Amikor tudom, hogy mit kell elővennem éppen a tudástárból, felvilágítok – nevetett fel Arata. – Nem tehetek róla, ez ilyen.

– Szóval az egész hely egy istenverte lámpás? – kérdezte a jövevény, miközben körültekintett. A Könyvtár polcsorain tekercsek milliói állhattak és nagyon sokan teljesítettek szolgálatot. Valamit mindig levettek a polcról, vagy feltettek arra. – Mondhatjuk úgyis. De legfőképpen igen dohányszagú lámpás. Erről jut eszembe, kérsz egy szál cigit? – nyújtott Arata a jövevény felé egy doboz cigarettát, melyből egy szál kiemelkedett. Az illető elfogadta és rágyújtott. Most vette csak észre, hogy mindenki(!) dohányzott a Könyvtárban. – Nem félsz attól, hogy ki fog gyulladni?

– Dehogy is! Attól, hogy itt igen sokan vagyok, nincs gond. A biztonsági előírásokat be kell tartani és kész. Nos, a Könyvtár, ahogy mondtam már neked, lényegében a tudástáram. Mindig itt van, ha kell valami és folyamatosan bővül. Az Archívumba sajnos nem engedhetlek be, mert nem akarom elszabadítani a Felügyelőt. Tudod, igen háklis tudok leni arra, hogyha valaki a régi emlékeimben kutakodik.

– Vannak dolgok, amiket archiválsz? – kérdezte meglepődötten a jövevény, mire Arata bólintott egyet. – Persze. Vannak felesleges dolgok, amikért érdemtelen új polcot építeni. Talán, ha két-három tekercs van az Archívumban és az elmúlt négy évben nem is bővült. Hogy mik azok, azt hagyjuk. Tudod, nem olyan poén éjjel-nappal szolgálatban lenni, kicsit úgy érzem magam, mint egy cigarettaárus Amegakure utcáin.

Nos, lényegében ez a Könyvtár. Nem egy nagy durranás, ugye? Persze hatalmas, de állandóan bővítem, és mivel rendszerezett, itt nem fogsz tudni eltévedni. Viszont, óva intelek attól, hogy csak úgy nekiállj sétálgatni. Vannak emlékek, amelyek felemésztenének. Teszem azt, a kísérleti jutsu részleg igen fájdalmas élményeket tud nyújtani, ott tárolom azokat az emlékképeket, amiket akkor szereztem, amikor technikákat tanultam. Tekintve, hogy minden folyamatnak vannak hibái, ezeket a hibákat megőriztem az okulásom kedvéért, viszont egy felkészületlen személynek akár halálos is lehet, ha belefut teszem azt a Jouro Senbon második lépésébe.

– Gondolom, nagyjából tűeső várna rám.

– Valami olyasmi – bólintott Arata. – De, legyen elég is ennyi a Könyvtárból, elértünk az Ajtókhoz – léptek be egy körkörös terembe, amit valóban sok ajtó tarkított. – Amondó vagyok, lépjünk át mondjuk… mit szólnál a propaganda részleghez? Izgalmas. Kicsit ijesztő is tud lenni, de szerintem az egyik legjobb területem. No? – Arata választ sem várva nyitotta ki az ajtót és lökte be rajta a jövevényt…

*

…aki kis híján leesett a toronyról. – Ne haragudj, elfelejtettem, hogy az Isten Tornyának a tetejére nyílik az ajtó. Néha kicsit szétszórt tudok lenni, de ezt magamnak sem vallanám be. Szóval, üdv a propagandaosztályon, amit nagyjából… négyéves korom óta csinosítgatok. Elég impozáns lett, nem?

Valóban az volt. Egész Amegakure no Sato ki volt plakátolva. Az egyik toronyról egy hatalmas, a valós méretének tízszeresében tetszelgő Pein hirdetővászon lógott le, amint az Isten kitárja mindkét karját. Minden más épületen az Angyal képe szerepelt, mikor pedig a jövevény felnézett, az Isten monumentális szobrát láthatta maga fölött. – Ja, igen. Az ott azért egy igen szép alkotás, de még mindig nincs kész. Szerintem a bal alsó orrpiercing kicsit arrébb kéne, hogy menjen – vont vállat Arata.

Odalent az élet természetesen a maga megszokott medrében zajlott, azonban a shinobi járőrök száma meglepően soknak tűnt. – Mondjuk úgy, ez itt egy utópisztikus Amegakure. Itt már a Nagy Nemzetek legyőzötten hevernek, és folyamatosan zajlik a propaganda, hogy a Kis Nemzetek átvették az uralmat. Mondhatni… egyszerre emlékképekből, vágyálmokból, célokból és jövőképekből áll össze az, amit magad alatt láthatsz.

– Tehát ez a részleg felelős, a…

– Az ideológiákért – vágott a jövevény szavába Arata. – Legalábbis, valahogy úgy. Ez a részleg mostanában kezd feledésbe merülni, ha megnézed. Még mindig vallok jó pár dolgot belőle, de nincs annyira előtérben, mint az Árnyak Földje, ahova nem foglak elvinni, mert elvesznél elég hamar. Gondolom, nem látsz jól a sötétben.

– Ami azt illeti, de elég jól lá…

– Attól még kihagyjuk, ha nem baj. Ez az állomás nem éppen a legizgalmasabb, de impozáns. Ha lenézel, láthatod, hogy az alsóbb szinteken az Öt Nemzet elleni propagandaszövegek vannak felírva a falakra, fentebb pedig az Istenünk dicsőségét hirdető plakátok, szobrok és így tovább. Nem egy nagy cucc, faékegyszerű, mint minden ideológia. Legyen bármennyire is szép, a lényegén, miszerint meg kell hülyíteni az embereket, nem változtat.

– Azt hittem, teljes mellszélességgel támogatod azt, amiben hiszel – jegyezte meg az illető, mire Arata vállat vont. – Olyasféle. De hülye sem vagyok. Tudom, hogy az embereket könnyű meghülyíteni valamilyen mézesmázos szöveggel. Nem látják, hogy mi lehet abból, hogyha tényleg meg is teszik azt, amit hallanak. Én tudom, mi fog történni akkor. Kíváncsi vagy rá?

Természetesen a jövevény kíváncsi volt. – Nagyszerű – csapta össze a tenyerét Arata. – Akkor ugorjunk hát fejest a háborút követő borzalmakba.

– Milyen hábo… – a férfi eddig jutott, ugyanis Arata egy határozott rúgással lerúgta őt a torony tetejéről.

*

Nem történt becsapódás. A zuhanás hosszú volt, tán túlzottan hosszú, viszont a földet érés igen simán sikerült: mintha csak lelépett volna egy lépcső utolsó fokáról a padlóra. A jövevény ziháltan kapkodta a levegőt; kis híján szívrohamot kapott az ugrást követően. Arata csak állt mellette egy szál cigarettával a kezében és szenvtelenül nézte őt. – Én szóltam, hogy fejest fogunk ugrani.

A férfi nem szólt semmit, tekintve, hogy még nem igazán nyerte vissza a hangját. Viszont, amint körülnézett, rájött, hogy valószínűleg nem is fogja. Egy… táborban voltak, vagy valami ahhoz hasonlóban. Hosszú, keskeny házikók álltak egymás mellett katonás sorrendben, mögöttük pedig egy hatalmas, három szintes ház emelkedett ki a földből. A területet drótkerítés ölelte körbe, s a hosszú ház felé, két sorban felállítva meneteltek az emberek.

Férfiak, nők, gyermekek… lehajtott fejjel igyekeztek a házhoz, melynek második emeleti tornácán egy fehér maszkot viselő férfi figyelte őket. Mindannyiuk arcán látszott a félelem és a düh szomorú egyvelege, de leginkább a reménytelenség ült ki rájuk. Kijönni egyet sem látott közülük a jövevény, a sor pedig sosem akart véget érni. – Az ott…

– Igen, az ott egy a megsemmisítőkamrák közül.

– Megsemmisítőkamra? – kérdezte az illető elhűlve. Hova jutottak? – Olyasmi – bólintott egyet Arata és kiropogtatta a hátát. – Ez itt az Egyes Tábor. Egy távoli jövőképbe jutottál, oda, ahol lezajlott az Ötödik Nagy Shinobi Háború a Kis és Nagy Nemzetek között. A Kis Nemzetek Amegakure no Sato vezetésével vereséget mértek ősi ellenfeleikre, és az Öt Nagy Shinobi Nemzet romokban hever. Az Egyes Tábor… nos, üdv Konohában.

A jövevény most, hogy körülnézett, valóban felismerte Konohát. A távolban ott díszelgett a Hokagék kőbe vésett arcképe. – A Végső Megoldás egy hosszú és igen aprólékos kidolgozású terv, melynek értelmében a Tűz, a Víz, a Föld, A Villám és a Szél Országai átadják számunkra minden olyan emberüket, akikben felmerül a chakraérzékenység. Aki shinobi lehetne, az egy ilyen táborba kerül az ötből. Lepecsételjük a képességeiket, majd egy erős Katon technikával, élve elhamvasztjuk mindet.

– Ez gyakorlatilag…

– Igen – nyugtázta Arata. – Népirtás. De tudsz jobbat a teljes béke eléréséhez? Ha igazán békét akarsz, meg kell ölnöd mindenkit, aki veszélyezteti azt. Persze, így sem fogod sosem elérni igazán, de legalább kiiktatod azokat, akik veszélyeztetik az elképzeléseidet. Nem vagyok erre büszke, de ez az agyam tán legkomplexebb része. Amióta az eszemet tudom, szövögetem ezt a tervet és tudom, hogy egyszer valóra fogom váltani.

– De hát, ezek itt emberek… az ott egy csecsemő az anyja karjában?

– Az – köpött ki a földre Arata. – De kit érdekel? A csecsemő előbb-utóbb fel fog nőni, ha pedig felnő, akkor shinobi lesz belőle. Nézd, egy népet úgy törölhetsz el a föld színéről, hogyha minden egyes tagját megölöd, a múltjukat pedig porig égeted. Emlékezetük sem szabad, hogy maradjon. A konohaiak a Tűz Akaratát nevezik meg vezető ideológiájuknak: hát oltsd ki a lángot, és ölj meg mindenkit, akinél van tűzszerszám. Ilyen egyszerű az egész. Ez a jelenség éppen szisztematikusan zajlik az Öt Nagy Nemzet lerombolt rejteikeben. Ha át akarsz térni valamelyikre…

– Nem, nem, nem! Ennyi elég ebből. Tudsz valami mást is mutatni?

– Természetesen. Mire vagy kíváncsi?

– Teszem azt, képes vagy szeretni? Van mondjuk olyan hely, ahol egy nyugodt, családi jövőkép várna rám?

– Nincs – felelte értetlenül Arata. – Miért lenne? Shinobi vagyok, nem holmi sarki ramenes. A vég engem nem ágyban és párnák között fog érni, hanem valahol egy távoli földön, küldetés közben, vagy éppen a faluban, harc alatt. Vagy, ezzel itt – mutatott a tornácra. – Ez itt az egyetlen nyugodt jövőképem, ahol nincs más dolgom már az életben, csak figyelni a mesterművet, amit megalkottam.

– Te mesterműnek nevezel egy komplett… – borzongott meg a jövevény, s akkor rázta ki igazán a hideg, amikor meglátta Arata hideg szemeit. – Mondj nagyobb művet ennél. Mondj egy jobb megoldást! Mert ez itt a Végső Megoldás, az, ami biztonságot fog hozni az Isten által uralt, Egy Shinobi Nemzetbe!

Az illető alig bírta hallgatni a monológot. Valóban ide akart jönni? Nem volt képes elhinni, hogy valaki képes lehet erre… erre a kimondhatatlan… – Kétkedhetsz nyugodtan. De nincs ennél tisztább mód arra, hogy közel kerüljünk a békéhez. Tudod, úgy gondolom, hogy valódi béke nem létezik. Sokszor mondtam, hogy csak háború és hidegháború van ezen a földön, de ezzel a megoldással ki lehetne lépni ebből a körforgásból.

Egy erős kezű irányítás alatt összeterelni azokat, akiket régen elnyomtak. Miután mindenki megízlelhette a bosszú ízét, melyre oly’ régóta várt, egyetlen hatalmas tervvel biztosítani lehet, hogy többé senki ne akarjon bosszút állni. Nincs többé elárvult gyermek, nincs többé gyászoló anya, nincs többé vérre szomjazó testvér. Csak a hamvak vannak és a hamvak nem fognak többé fegyvert ellened. Nem fogják veszélyeztetni azt, amiért oly’ sokat küzdöttél. Gondolj bele, nem ez az, amiért küzdünk?

Sokszor megkapom a vádat, hogy egy utópisztikus ideológiát képviselek. Egy olyat, amelynek a csillaga leáldozóban van. Ez nem igaz. Bár valóban van némi ideológia abban, amit mondok, nem vagyok hülye. Ez itt nem ideológia, ezek itt tettek.

– De te magad nevezted borzalmaknak, mielőtt lerúgtál a toronyból…

– Valóban. Mert borzalmak. De borzalom nélkül nincs eredmény. Amit itt látsz, egy utolsó lépés azon a rögös úton, amin elindultam. Itt minden beteljesedik, nincs több harc, nincs több vérre menő küzdelem. Itt már csak… nyugalom és csend van. Nem kiabál senki, s rettegésük nem több, mint elégedettség a szívemben. Ha ők rettegnek, mi biztonságban vagyunk. Eddig mi rettegtünk, de ők elkövették azt a hibát, aminek a kiküszöbölését látod magad előtt.

– Hibának nevezed azt, hogy nem öltek meg mindenkit?

– Igen. És a legnagyobb hibájuk az volt, hogy olyanokat hagytak életben, akik képesek erre itt, köztük engem. Én pedig tanultam a hibájukból és nem követem el. Folytassam a monológot, vagy…

– Hagyjuk. Sőt… hagyjuk az egészet. Feladom. Ennyi elég volt.

– Biztosan? Van még egy pár hely, például a Rettegés Erdeje, vagy éppen a Pókhálós Vermek…

– Csak… hagyjuk. Talán legközelebb – kérte a jövevény, mire Arata dobbantott egyet a lábával és újfent a Könyvtárban találták magukat.

*

– Köszönöm, hogy jöttél. Remélem máskor is láthatlak. Aztán majd legközelebb hozd el a jelentést a Falról is, mert be kéne tennem a többi tekercs közé – nyújtotta Arata a kezét az idegen felé, aki még egyszer, utoljára körbetekintett. – Tudom, mindig meglepődök, hogy mennyire sokrétű az elmém – szólalt meg, Arata pedig rámosolygott.

– Ne is mondjam. De legközelebb ne hülye kérdésekkel jöjjek, ha kérhetem. Nem szeretem a kétkedő énemet.

– Kellek én is, hogy tudjam, jó úton járok-e. Tudom, ez amolyan kis rutinellenőrzés.

– Szóval mégsem a Falról jöttem? Fura. A Falon lévők egyenruháját viselem. Nem is értem, hogy miért engedtem be magam.

– Legközelebb tán jobban figyelek a megtévesztő öltözékekre, nem? – mosolygott az illető, mire Arata felnevetett. – Talán. Jó utat vissza. És lehetőleg ne felejtsem el megemlíteni, hogy nincs semmiben kétkedésem.

– Nem fogom elfelejteni, ne aggódjak – köszönt el az idegen Aratától, aki visszaült az íróasztalához és sóhajtott egyet. Ez az egész… gyűlölte a kétkedést, na. Főleg azt, amikor maga a kétkedés látogatta meg őt. Még egyszer ránézett a hosszú folyosóra és figyelte, amint Hattori Arata elhagyja a termet.

Sai Hétf. Jan. 27 2020, 16:41

Kami-sama az égben, megboldogult Buddha, Jézus Krisztus, imádom xD
Nem tudom, mit szívtál, de roppant eredeti, a benne megcsillanó elgondolás meg elmebeteg <3
+ 13 chakra, 2 TJP (kell az állóképesség az elmédhez xD)

**Hattori Arata** Kedd Dec. 08 2020, 14:50

Egy szintén tőlem szokatlanul rövid kalanddal jöttem most, méghozzá az előző folytatásával, annak kvázi második részével. Újabb túra Arata agyában. Szemfülesek észrevehetik az elrejtett, vagy épp nem teljesen elrejtett utalásokat. Mivel az előzőt is Sai ellenőrizte, szeretném, ha újra ő tenné meg... amennyiben ez lehetséges. Köszönöm előre is és jó olvasgatást hozzá!

Az a bizonyos hajszál, ami elválaszt II.

– Biztos felkészültél a látogatásra? – kérdezte Arata az előtte álló alaktól. Nem a Falon lévők egyenruháját viselte, hanem az Inspektorokét. Nem szerette, hogyha ellenőrizni jöttek, de ez most legalább „bejelentésre” történt. Nem úgy, mint amikor múltkor rátört magára és sikerült becsapnia magát. Sőt, mintha… – Akarom mondani, a következő látogatásra. Fel vagyok rá készülve?

– Igen, fel vagyok – válaszolta az Inspektorok vörös egyenruháját hordó Arata. – Jó, akkor kövessem magam – állt fel az asztaltól. – A Könyvtárat már láttam, a Propagandaosztályt is és a Tábort. Mire vagyok kíváncsi?

– Leginkább az Árnyak Földjére. De elsősorban arra, hogy mi lesz a Tábor után. Van esetleg arról elképzelésem, hogyha kidolgozom a népirtást, akkor mi lesz, miután mindennel végeztem? Hiszen az csak terv első fázisa, nem? Mindig van tervem utána és utána is. Jut is eszembe, a Tervezőosztályt is meg akarom látogatni.

Az Inspektor Arata komolyan nézett a Könyvtáros Aratára, aki csak a szemét forgatta. Most tényleg, biztos szükség volt erre az ellenőrzésre? Annyiszor, de annyiszor határozta el magát, már kész volt a teljes világnézete, az Árnyak Földje felkúszott az első helyre, de a kétkedő énje minduntalan bekopogtatott. Jó lesz ez így? Biztos jó lesz ez így? Ezt tényleg így gondolod? Felesleges kérdések… de hát, kétkedni kellett.

A kétkedés volt ugyanis egy jó shinobi alapja. Mindent meg kellett kérdőjeleznie, mégha nem is nyilvánosan. Abból tudta, hogy jó úton járt… na jó, talán a parancsot nem. De azt is át kellett gondolnia és logikusan levezetnie. Csak akkor és csakis akkor lehetett végrehajtani, hogyha a parancs minden elemét körüljárta. Általánosan ez pár ezredmásodperc alatt végbement nála.

Persze, eszébe se jutott volna megtagadni egyiket sem, hiszen shinobiként az volt a dolga, hogy a parancsokat végrehajtsa. Kétkedése leginkább a saját világlátását igyekeztek csinosítgatni. Meg kellett bizonyosodnia arról, hogy jó úton haladt, hogy nem fog letérni az ösvényről. Meg kellett vizsgálnia az utak állomásait és levonni a következtetéseket. Ezek tették jobbá. Ezekkel tudta a hibáit kiküszöbölni.

– Kezdjünk a tábor után, amondó vagyok. Bár nem sokat gondoltam rá, mert úgy terveztem, hogy az én életemben még javában folyni fog a megsemmisítés, de van elképzelésem arról, hogy mi fog következni utána. Menjünk hát – vezette az Ajtókhoz a Könyvtáros az Inspektort, aki szó nélkül követte. Az egyiket kinyitva Konohába érkeztek.

– Miért pont Konoha? – kérdezte az Inspektor, a Könyvtáros pedig válaszolt. – Egyszerű. Itt állítottam fel az Egyes Tábort. Konoha a minta. Míg Amegakure no Sato a Főváros, addig a többi Rejtett Falu a különböző tartományok székvárosainak felel meg? Konohai mintára van a többi is felépítve. A lényeg az elnyomás és a terror, a diktatúra és a megfélemlítés. Mindjárt meglátom.

És valóban. Az Inspektor körülnézett a már újjáépített Konohán. A megsemmisítőtábornak már nyoma sem volt, helyette egyszerű, emeletes házak voltak mindenhol. Természetesen a Hokagék arcképének nyoma sem volt, helyüket nem vette át semmi. Az emberek, kik egyszerű civilek voltak csupán, munkába mentek, munkából jöttek, vagy éppen csak sétálgattak. Kevés szó esett az utcákon közöttük. Viszont minden rendezettnek tűnt, katonásan rendezettnek.

A hajdanvolt Hokage Palota helyén egy magas torony állt, rajta felirat hirdette, hogy „Ken'i no Shinobi no ie”, azaz „Shinobi Hatósági Épület”. Bár inkább lehetett volna úgy említeni, mint a „Shinobi Tekintély Épületét”; a felirat a bejárat fölött foglalt helyet és Amegakure no Sato jelképe díszelgett a torony tetején. Körülötte fekete egyenruhás amegakurei shinobik álltak, mintha szobrok lennének.

Most, hogy az Inspektor megnézte, az utcákon több hasonló shinobit látott járőrözni. Az emberek lesütötték a szemüket, amikor elmentek mellettük. Ezektől eltekintve, egy teljesen átlagos városkép is lehetett volna. – Az elképzelés egyszerű – kezdett magyarázni a Könyvtáros és az Inspektor felé fordult, miközben a torony felé haladtak, mintegy jelezve neki, hogy hallgatja.

– Miután megvolt a Nagy Nemzetek chakrahasználóinak megsemmisítése, amely több százezer ember halálával járt, a rendszer automatikussá válik. Beépített ügynökök szerte a kontinensen figyelnek arra, hogyha chakrával rendelkező gyermek születik, azt azonnal elszakítsák az anyjától és a lehető leggyorsabban eliminálják, ha kell, akkor a családdal együtt.

Államigazgatási szempontból, mind az Öt Nagy Nemzet rejtett falva újjá van építve és a Kis Nemzetek alárendelik magukat Amegakure joghatóságának. Körzetek vannak kialakítva, az „egy nemzet, egy falu” elve többé már nem létezik. Leginkább többé Nemzetek sem, ugyanis itt már a shinobik uralkodnak a civilek fölött, mint azt láthatom – mutatott a torony bejárata felett szereplő feliratra, majd folytatta. – Konohai mintára, mindenhol felépült egy ilyen torony, amely a shinobik hatalmát hivatott éreztetni.

Képzés csakis Amegakuréban lehetséges, bárki a Kis Nemzetek közül, hogyha chakrahasználó, annak oda kell utaznia. Nincs többé más, csakis amegakurei shinobi. Mi tartjuk fent a rendet és a közbiztonságot. Mi vagyunk a hadsereg, a rendőrség, a bíróság és a kivégzőosztag. Ez itt a… béke. Mint azt elmondtam korábban, a békét csakis a népirtással lehet elérni, itt már láthatom, hogy mi is az eredménye.

Ebben a jövőképben a shinobik átvették a hatalmat, ahogy azt már kifejtettem. Többé már nincsenek ellenállók sem, a szerzetesek templomait és kolostorait leromboltuk és már egyedül csak a Kelet lehet problémaforrás, de csapataink és ügynökeink ott is jelen vannak. Nincs senki, aki meg tudna minket támadni, mert hasztalan lenne.

– És közben az emberek elnyomásban élnek… ez nem probléma? – kérdezte az Inspektor, mire a Könyvtáros felcsattant. – Hová tettem az eszem? Dehogyis probléma! Pontosan az elnyomás a lényeg. A katonás rend, a diktatúra… mindennek az alapja. Amíg fenntartjuk a diktatúrát, az eszmét, addig van csak béke. Amint a közember is belekóstolhat a hatalomba, ennyi volt.

Igazából, itt már majdhogynem értelmét veszti… shinobinak lenni – sóhajtott Arata. – Itt már nem azt jelenti a „shinobi”, mint eddig. Nem hajtunk végre küldetéseket, nem kell névtelen és ismeretlen tájakon otthagynunk a fogunkat. Itt már csak a rend fenntartása a dolgunk és az emberek fölött való… nos, uralkodás. Nevezzük így.

– Szóval, afféle shinobi-szupremácizmus?

– Mondhatni. De mégsem. A civilek alapjaiban véve többen vannak, de így lehet kisebbségbe szorítani őket. A különböző nemzetek civiljeinek erejét az adta, hogy tőlük születhettek olyan nagy nevek, mint Hatake Kakashi, Muu, Tsunade és mások. Ezzel vettük el az erejüket és ezzel tudjuk őket kordában tartani: többé nem engedhetik meg maguknak azt a luxust, hogy shinobit neveljenek.

– És a Kis Nemzetek?

– Jobban oda kéne figyelnem magamra, nem? Említettem, hogy a Kis Nemzetek mindegyike Amegakure no Satoba adja a chakraérzékeny fiatalokat. Rejtekeikben nem folyhat többé képzés, Akadémiáikat feloszlattuk. Egyetlen Shinobi Akadémia van csak a kontinensen.

– Említettem Keletet…

– Igen, említettem. Kelet még problémaforrás lehet, azonban ez itt már a végső állomás. Már a másik kontinensen sincsen shinobi képzés, a chakrahasználókat ott is folyamatosan semmisítjük meg. A Hatos Tábor épp működik Onigakure no Satoban és a veszélyes elemek nap mint nap elhamvadnak. Egyedül az igazán ígéreteseket hozzuk el átnevelésre. Tehát… háború nincs. Hidegháború sincs. Béke van. Az embereknek nem kell attól tartaniuk, hogy hadiárvák lesznek, az apák többé nem temetik a fiaikat és anyák sem leányaikat.

A családok békében nőhetnek fel. Megfizetik érte az árat, mert meg kell fizetniük, de szerintem nem nagy ár azért cserébe, hogy ne legyen több világégés, nem? Az emberek előbb-utóbb már hozzászoknak ahhoz, hogy városuk főterén ott áll a hatalmas Ken'i no Shinobi no ie torony és megtanulnak félni tőle, de együtt is élni vele. Megtanulják, hogy nyugodalmas életük záloga a torony.

Tudod, egy diktatúra nem csak akkor sikeres, hogyha az emberek félnek tőle. Akkor sikeres igazán, ha az emberek hisznek benne és félnek is tőle. Ha valakinek lázadó gondolatai támadnak és ezt hangoztatni akarja, a többiek azonnal jelentenék a hatóságoknak. Amikor jobban félnek a változástól, mint a hatalomtól… akkor győztünk. És ebben a jövőképben – tárta szét karját Arata. – Győztünk!

Az Inspektor bólintott és jegyzettömbjébe felírt valamit. – Mehetünk a Tervezőosztályra, hacsak nem akarok mást mutatni innen.

– Nem, itt ennyi volt. Kumogakure, Sunagakure, Kirigakure és Iwagakure is ugyanígy néz ki, Onigakure pedig úgy, mint Konoha „régebben”, a megsemmisítések ideje alatt. Amegakure a Propagandaosztályon látott, impozáns képében tündököl, mint főváros. És mielőtt kérdeném, a hatalmat itt nem egy Isten tartja fent. A hatalmat itt a Shinobik tartják fent. Az emberek itt nem egy embertől, nem egy nagyhatalmú lénytől félnek, hanem egy fogalomtól, amely ott áll minden sarkon. És épp ezért nem tudnak semmit sem tenni, mert nem lehet legyőzni egy fogalmat.

Mindeközen elértek a toronyhoz és Arata kinyitotta a kaput. Beléptek és a kép rögtön változott. Nem a várt, megalomán előtér fogadta őket, hanem egy hatalmas szoba, benne végeláthatatlan íróasztal-sorokkal. Mindegyik sor felett egy betű és egy szám volt. A-1. A-1-1. A-1-1-1. A B-t nem is látták az érkezők. – Kontinensek férnének el ebben a szobában – jegyezte meg Arata és valóban: se vége, se hossza nem volt a helynek.

Minden íróasztal mögött egy azúrkék egyenruhában feszítő Arata ült szorgalmasan írt egy lapra. Más azúrkék ruhások vették el tőlük a lapokat és fűzték össze hatalmas könyvvé, amelyet a Könyvtárosok szürke egyenruhásai hordtak be a Könyvtárba. Elindultak az A-1 soron. A második íróasztal A-1-2 számot viselt, mögötte volt az A-1-3. Tőlük jobbra az A-1-1 soron az A-1-1-2-es íróasztal volt az A-1-2-es mellett. A végeláthatatlan hálózat lenyűgözte az Inspektort.

– Itt készítem a terveimet. A sorok és a számok egy adott terv elnevezését és számát jelentik. A legtöbb embernek van egy A és egy B terve. Nekem van… nos, ennyi tervem – mutatott körbe a hatalmas szobában. – Mindent a lehető legaprólékosabban kidolgozok, matematikai, fizikai, biológiai, földrajzi, kémiai és hasonló számításokat dolgozok össze. Ezek itt nem egy tervnek a részletei, ezek itt külön tervek.

– És mi van akkor, ha nem lenne tervem valamire? – kérdezte az Inspektor, mire a Könyvtáros rámutatott a hálózat falra kifüggesztett, egy a milliárdhoz méretű térképére, ahol ott szerepelt az „A terv arra az esetre, ha nem lenne A tervem” sor is. Az Inspektor megint felírt valamit a kis jegyzettömbjébe és folytatták útjukat a végeláthatatlan sorok között.

– Itt minden úgy megy, ahogy annak mennie kell. Ez itt egy automatizált folyamat a lehető legkisebb hibaezrelékkel. Várjak egy pillanatot, ez itt a kedvencem – mutatott a falon egy képre, ami a „hónap dolgozója” felirattal Hattori Aratát ábrázolta, aki az alatta kifüggesztett írás szerint a C-1-1-1-1-1-2-2-2-2-2-3-3-3-3-3-4-es íróasztalnál dolgozott. – Mindig kiválasztom azt a tervet, amelyet az adott hónapban a legjobbnak találom és megjutalmazom magam érte egy szál cigarettával.

Most, hogy az Inspektor jobban körülnézett, a Könyvtárhoz hasonlóan azt vélte felfedezni, hogy az egész terem cigarettafüstben úszott. Milliárdnyi Arata szívta a mentolos Sebun Suntát, köztük a Könyvtáros is… és persze ő is. Talán ezért nem figyelt fel rá elsőre. A terem méretei és a füst felfele szálló tulajdonsága alapján a plafont nem lehetett látni. Ha ebbe egy nem dohányos beleszippantott volna, ott áll le a tüdeje azonnal.

– Nagyjából ennyi igazából a Tervezőosztály. Figyeljek… biztos az Árnyak Földje kéne, hogy legyen a következő? Csak mert a Falat kéne megnézni szerintem. Nem, nem aggódok, hogy az Árnyak Földjén valami olyat találnék, ami nem helyes, de egyelőre még csiszolgatás alatt van. Mostanság kezd feltörni és elsődleges prioritású lenni és épp ezért gondolom, hogy egyelőre nem kellene meglátogatni. A következő látogatás alkalmával jobb lenne. Addigra rendezettebb és kiforrottabb, ellenőrzésre alkalmasabb lesz.

Az Inspektor bólintott. – Igazam van. De a következő látogatás alkalmával mindenképpen meg fogom nézni az Árnyak Földjét! Menjünk hát a Falra. Innen merre?

– Oh, egyszerű! Itt jobbra – mutatott Arata egy ajtóra és Arata követte. Hideg szél kapott bele ruhájukba és az Inspektor elismerően füttyentett. Sosem látott még ilyen védművet, mint a Fal. Alattuk a mélység többszáz lábnyira volt, nem is látta a földet, pedig a masszív építmény szélén álltak mindketten, körülöttük pedig zöld egyenruhás illetők álltak a posztjukon.

– A Fal egy áthatolhatatlan erőd az elmém és a külvilág között. Bárki, aki megpróbálna ide bejutni, először ezen kell átverekednie magát – vezette körbe a Könyvtáros az Inspektort. – Ezt már nagyjából… azóta építgetem, amióta az eszemet tudom. Nincs rajta egyetlen átjáró sem, ide senki nem juthat be kintről.

A védelem többszintű. A Fal alatt van egy vizesárok, de ez csak azért, hogy legyen. Maga a Fal felszíne tükörsima, megmászhatatlan, ha valaki mégis megpróbálkozna, szimplán leeresztem a kaszát. Az őrtornyokból folyamatosan felügyelik a mozgást, nézzek oda – mutatott a távolba, ahonnan egy szoba képe derengett, mintha egy szempár innenső oldalán lennének. – Nos, ha valaki mégis átjutna és legyőzné a Falon szolgálatot teljesítő énjeimet, arra újabb akadályok fognak várni.

Ezúttal lefelé mutatott, ahol egy hatalmas labirintus húzódott, az Inspektor pedig újra egy éleset füttyentett elismerésképpen. – Persze az útvesztő állandó javításra szorul. Még mindig van benne hiba, kiút. Amint bezárok mindent, akkor lesz kész. És persze még több csapdát kéne beletennem. A lényeg, hogy az, aki ide bejut valahogy, sose jusson ki. Fel kell morzsolódnia az agyamban és a végén… felemésztődnie.

– Impozáns, valóban. Kicsit, mintha Sunagakure védműveire emlékeztetne…

– Onnan is merítettem némi ötletet a kialakításhoz. A jókat meg kell tartani, nem? Bár, nekem van légvédelmem is – mutatott felfelé és az égen hatalmasra nőtt denevérek köröztek. – Annak a homokzabáló majmokkal teli falunak ilyenje nincs. Ezért is sebezhetőek.

– A kialakítás hasonló a teljes Falon? – kérdezte Arata és Arata bólintott. – Ha nagyon akarom, körbemehetünk, de az egy örökkévalóságig tartana. Az egyik előnye annak, hogy ilyen nagy az elmém az az, hogy megkerülni se lehet olyan könnyen. Természetesen, mielőtt még kérdeném, ha lenne valami hiba, akkor a Falon lévő énjeim azonnal kijavítják azokat. Itt egyszerre vagyok őr, építő, felderítő és elhárító.

– Valóban, valóban… – nyugtázta az Inspektor és jegyzettömbjére írogatott. – Nos, szerintem akkor a mai túránknak vége. Legközelebb tényleg szeretném látni az Árnyak Földjét, nem bánom? – kérdezte és a Könyvtáros természetesen jelezte, hogy nem bánja. – Nagyszerű. Tán még szívesen meglátogatnám a Temetőt is, esetleg a Könyvtárban a Kísérleti Jutsuk Részlegét, vagy éppenséggel… nos, úgy mindent.

– Bármire sort keríthetünk, ha úgy akarom. Nincs magam elől rejtegetnivalóm.

– Ezt örömmel hallom. A legközelebbi viszontlátásra – köszönt el a Arata, Arata pedig sóhajtott egyet és visszament a Könyvtárba. Ez kis önvizsgálat is jól sikerült és a következővel se lesz majd gond remélhetőleg. Minden ilyen elemzés, amit saját magán tartott, előrébb vitte őt és megerősítette abban, hogy az, amit tett, rendben volt. Abban, hogy minden gondolata a helyén volt és bár volt még csiszolgatni egyes részleteken, előbb-utóbb minden tégla a helyére fog majd kerülni. Csak idő kérdése…

Ebisu Hétf. Feb. 08 2021, 13:32

Hoii!

Nani the f... (Remélem nem gond, hogy én ellenőrzöm le)
Az előző bővítményedet is el kellett olvasnom s nem csak azért, mert kellett az előzmény, hogy megértsem a mostani művedet, sokkalta inkább mert érdekelet ez az utópisztikus és szisztematikus népírtás menete. (Nem tudnám eldönteni, hogy Arata az írás pillanatában Lawful Evil, Neutral Evil vagy Chaotic Neutral akar-e lenni.) Az írás megborzongtó és ugyan azt az egyedi személyiségjegyet viseli, mint az előző - sőt még tovább is bontja.

A lényeg, hogy rövid leszek: +10 Chakra, +3 TJP és egy általad választott, nem engedélyes, max. C szintű technika (2 hónapos várakozás miatt)

Ebisu

Ajánlott tartalom

Hattori Arata

Hattori Arata

Re: Hattori Arata

Re: Hattori Arata

Re: Hattori Arata

Re: Hattori Arata

Re: Hattori Arata

Re: Hattori Arata

Re: Hattori Arata

Re: Hattori Arata

Re: Hattori Arata

Re: Hattori Arata