Hattori Arata

**Hattori Arata** Csüt. Feb. 09 2017, 01:50

Pályázat célja: A Kuchiyose no Jutsu elsajátítása, a pókokkal való szerződéskötés létrehozása. A pókok faja a kialakítandó karakterkoncepció miatt került kiválasztásra, ugyanis Aratához ők passzolnak leginkább. A pályázat egy kisebb novellaként lesz leírva, ugyanis ez a kidolgozás a legkönnyebb módja annak, hogy bemutathassam a karakter jellemfejlődését, amelyet az idézés idéz elő nála.

Pályázat időbeni elhelyezése: A jelenleg futó játéktéri tanulások közötti, egy hetes időszakban.

Az apró stratéga

– Apám? – Arata arca mély megdöbbenést tükrözött, amikor meglátta, hogy apja beállított az étkezőjükbe. Legjobb tudomása szerint a férfi a határokon szolgált, most mégis itt volt, ráadásul minden komolyabb sebesülés nélkül. Nos, az ember azt várta volna, hogy a fiatal shinobi rögtön az apja karjaiba veti magát, mintegy üdvözölve őt… hát, nem ez történt. Arata illedelmesen és kötelességtudóan meghajolt, miután kifejezte megdöbbenését, apja pedig ugyanezt viszonozta. Hiába, Hattori Chibasi nem az az ember volt, akit a családtagjai csak úgy ölelgetni szoktak. A Hattoriak között ez sosem volt szokás. – Üdv, fiam – köszönt neki a férfi, Arata pedig kihúzta magát és úgy figyelt apja szavaira. – Ha jól hallottam, kifejezetten jól fejlődsz mostanság, bár sajnálattal kellett értesülnöm Yukimura-san haláláról is.

Arata egy pillanatra gombócot érzett a torkában ennek hallatára; Yukimura-senpai halála nagy hatással volt rá, hiszen ő volt az a férfi, aki a betegsége után foglalkozott vele. Szinte rögtön, az első felépülését követő napon már lent volt az edzőtéren, ahol megjelent a férfi és rögvest fel is ajánlotta neki a segítségét, méghozzá egy egyszerű technika képében. Yukimura-senpai volt az, aki megtanította neki élete első, B besorolást élvező technikáját is, ráadásként a képzés, amit a férfi nyújtott számára, nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a falu is felfigyeljen a gyors és hathatós fejlődésére; küldetést bíztak rá, ahol feloldhatta a második elemét, továbbá kirendeltek egy férfiút is hozzá, aki technikai téren foglalkozott vele.

Sokat köszönhetett annak a férfinak Arata és a halála még mindig rossz emlékeket idézett fel benne. Yukimura-senpai egyszerűen csak… összecsuklott és elment. Mai napig emlékezett az utolsó szavaira és a fogadalmára is, amelyet neki tett; sosem felejtette volna el. Furcsa módon a szintén szűkszavú férfi volt az, akivel Arata a családján kívül a legjobban kijött. Nem kellett sokat beszélniük, félmondatokból megértették egymást, gondolkozásmódjuk is hasonló volt… De a múlt elmúlt, a jövő pedig váratott magára. Egyelőre arra volt kíváncsi, hogy miért jött haza az apja, de tudta, hogy most rajta volt a sor, már ami a válaszadást illette. – Yukimura-senpai halála nem volt hiábavaló. Segítségével olyan dolgokat ismerhettem meg, amelyekre máshogy nem biztos, hogy szert tehettem volna.

Apja felvonta a szemöldökét ezek hallatára, majd komolyan bólintott. – Jó ember volt. No de… a halottakról elég legyen ennyi. Nem azért jöttem vissza, hogy róla beszélgessek, bármennyire is kedveltem. Eltávot kértem, méghozzá azért, hogy veled foglalkozhassak, Arata. Itt az ideje, hogy tanítsak neked valamit, egy nagyon fontos dolgot. Mikor meghallottam a nemrégiben kivezényelt társamtól, hogy milyen ütemben fejlődik a fiam, nem hagyott nyugodni a dolog, épp ezért soron kívül kellett az eltávozási kérelmet benyújtanom. Egy hétig itthon vagyok, tehát a legjobbat fogom várni tőled, amit csak nyújtani tudsz… vagy még annál is többet.

Aratában meghűlt a vér, de nem az ijedségtől. Jól tudta, hogy ez mit jelentett; apját valószínűleg emiatt nem fogja látni egészen a háború végéig, vagy addig, amíg… nos, hacsak nem a háborús emlékműnek a falán fogja viszontlátni a nevét, azonban ebbe bele sem mert gondolni. Az, hogy apja soron kívüli eltávot kért, nagyon fontos dolgot hordozhatott magában, épp ezért Arata egy szót sem szólt, csak csendben figyelt. Valójában… egész életében ezt tette. A megfigyelés volt az ő képessége, bár még nem híresült el erről… és valójában nem is akart. Tisztában volt a saját képzettségével és jól tudta, hogy meddig terjedtek azok, hogy mennyire feszegethette a határait; vagy éppen milyen mértékben léphette át azokat.

– Nos, fiam… sétálj egyet velem – invitálta meg apja egy sétára, Arata pedig bólintott és rögtön öltözni kezdett, azonban Chibasi leintette. – Nem a faluban. Itt az épületben. Mutatni fogok egy helyet, amelyet még nem ismersz. – Nos, ha valamivel meg lehetett lepni Aratát, akkor az ez volt. Itt élt tizennyolc éve és még volt számára ismeretlen helyiség az épületükön belül? Mert bár való igaz, módos család voltak és - ámbátor a Hattoriak jobb szerették klánnak nevezni és neveztetni magukat, annak ellenére, hogy azok az idők már rég elmúltak - nem éppen kellett szűkölködniük az anyagiakban, az épületük pedig a felső szinteken helyezkedett el és nem egy, nem kettő szoba volt benne… Arata nem gondolta volna, hogy akkora lenne, hogy még van benne olyan hely, amit nem ismert. Mindazonáltal követte az apját, aki a dojo-ba vezett őt; ott a nyugati fal egy részére ráhelyezte a kezét, mire keszekusza jelek futottak végig rajta és a fal egy kis része arrébb gördült. Rejtekajtó, pecséttechnikával levédve. Nos… Arata már értette, hogy miért lehetett a házban olyan hely, amelyet ő még nem ismert. És, hogy mi volt ez a titkos-titokzatos helyiség?

Nem más, mint egy újabb, ámde sokkal kisebb dojo, hasonlatos az előzőhöz, de itt nem volt a földön tatami, hanem egyszerű kőpadló, ami miatt Arata mezítelen talpa hirtelen el is kezdett fázni. Már éppen meg akarta volna kérdezni, hogy mi ez a hely, amikor apja meggyújtott egy zárt lámpást, amely sejtelmes fénnyel vonta be a kis dojo-t. Ekkor látta meg Arata a falakon a festményeket, amelyektől leesett az álla. Az egész egy jelenetet ábrázolt, ahol tradicionálisan öltözködő emberek álltak egy kisebb kertben, oldalaikon farkasokkal és nagyra nőtt pókokkal; a plafon pedig… nos, ott nem festmény volt, hanem az egész úgy nézett ki, mintha pókhálóból állt volna. És nem ez volt az egyetlen furcsaság, ugyanis tőle balra - a déli falnál, ha Arata jól saccolta az égtájakat - egy ágaskodó, kutya méretű pók szobra állt, melynek a fajtáját hirtelen nem tudta volna megállapítani, de a kis szobor talpánál lévő gyertyák olyan árnyékot vetettek, mintha a pók eleven volna. Arata fél szemével azt leste, hogy mikor mozdul meg, ámbátor jól tudta, hogy ez nem fog megtörténni. Apja felé fordult és a fény úgy vetült az arcára, hogy Arata egy pillanatra megrémült attól, de gyorsan úrrá lett érzésein és várta, hogy mikor kezd el az öreg beszélni.

– Üdvözöllek a klánnak azon a helyén, ahová csak azok nyerhetnek és nyerhettek bebocsájtást, akiket arra érdemesnek találtunk. Nos… mielőtt bármibe is belekezdünk, egy kérdésem lenne feléd: mennyire emlékszel a klán történetéből? – A kérdésre Arata azonnal felelt. Egy szuszra eldarálta a teljes klántörténetet, amelyet anno apja a fejébe vert, néhanapján a szó legszorosabb értelmében. Betéve tudta az alapítótól kezdve az összes családfő nevét, születési idejét és halála időpontját, de még az okát is. Mikor a végére ért, Chibasi bólintott egyet. – Nem kopott el a tudásod, ennek örülök. Nos, itt az ideje annak, hogy egy kicsit kibővítsük azt. Készen állsz rá?

Arata bólintott. Persze, hogy készen állt, ha bármilyen tudás megszerzéséről volt szó, akkor az agya azonnal átkapcsolt. – Nagyszerű – csapta össze két tenyerét Chibasi, majd folytatta. – Nos, ami kimaradt a történetekből, az az egymással csatározó államok időszaka. Ebben az időben a különböző országok neves shinobi klánokat fogadtak fel egymás ellen, majd hirtelen béke lett és megalakultak a rejtett falvak. És, hogy ez miként kötődik hozzánk… nos, abban az időben - és később is, egészen addig, amíg ide nem kerültünk a Víz Országából és számunk drasztikus módon le nem csökkent - a Hattori Klán két részre volt osztható; harcosokra és felderítőkre. Az előbbiek feladata egyértelműen az állandó harc volt, ők voltak kiküldve a csatamezőre a többi klán ellen, míg az utóbbiakon múlott a legtöbb; ők szedték össze az információkat és láttak el különböző, speciális igényű megbízásokat. A határok persze sokszor elmosódtak, minden tag értett egy kicsit ehhez is és ahhoz is, de a különbségeknek volt egy fő megmutatkozásuk; ez nem volt más, mint az idézés.

Chibashi várta, hogy fiának lesz-e kérdése, de Arata egyelőre csak szótlanul figyelte apját, így az folytatta a beszédét. – Mint az a festményen is láthatod, két fajjal kötött szövetséget a klán; az egyik a Farkasok voltak, őket használták a harcosok, a másik pedig a Pókok, akik a felderítők szövetségesei voltak. Bár a klán két része között alapjaiban véve nem voltak sem ellentétek, se pedig olyan dolgok, amelyet nem osztottak volna meg egymással, fő hagyományaink része volt az, hogy csak harcos idézhetett farkast és csak felderítő pókot. A te képességeid egyértelművé tették, hogy a régi időkben a felderítőkhöz kerültél volna. A jelenlegi szintedet és a tudásodat figyelembe véve úgy gondolom, ideje átesned a Hattori klán beavatásán. Meg fogom tanítani neked a Kuchiyose no Jutsu-t, amely által szerződést köthetsz a pókokkal. Van kérdésed, fiam?

– Igen, apám – kezdte Arata, majd, amikor látta Chibashin, hogy engedi neki, folytatta azt, amibe belekezdett az előbb. – Nagyon szeretném először is megköszönni, hogy foglalkozol velem és beavatsz a klán titkaiba. Nos, a kérdésem pedig az lenne, hogy… biztos az, hogy a pókokkal való szerződéskötés lenne nekem a legjobb? Ismerem a képességeimet, mindazonáltal nem egyszer álmodtam azt, hogy farkas képében vadászok egy ismeretlen prédára. Igaz… álmodtam már azt is, hogy pókként hálózom be az ellenfelemet. – Chibashi komor arccal meredt a fiára, majd kisvártatva szólalt csak meg. Sejtette, hogy fia ezt még senkinek sem mondta el rajta kívül.

– Mint azt mondtam, a határvonal a klán két része között elég vékony. Valószínűleg a chakrád reagált a fejlődésedre és az álmaidban jelentkeztek azok az információk, amelyekről lehetséges módon valahonnan - talán anyáddal való beszélgetéseimből csíptél el kiskorodban néhány szót, ami erre engedte következtetni a tudatalattidat - tudomást szereztél. Azonban, képességeid miatt már eldöntetett, hogy mely’ fajjal tudsz szerződést kötni, továbbá… jelenleg csak ez lehetséges a klánunk drasztikus létszámcsökkenése miatt, amely a múltban történt. Remélem meg fog ez felelni számodra. – Arata bólintott. Persze, hogy megfelelt számára, hovatovább, apja végre az álmait is meg tudta magyarázni. Most, hogy visszagondolt, eszébe is jutott pár dolog, ami talán előidézhette ezeket az álmokat nála. – Nagyszerű, akkor kezdjük is el – közölte Chibashi és miután megharapta a kezét, gyors kézjelekbe kezdett, azonban a sebesség nem volt probléma Aratának. Disznó, kutya, madár, majom, kos; egyszerű volt megjegyezni, ezt követte a földre csapás.

A kőpadlón jelek kígyóztak és pillanatokon belül egy kutyaméretű pók jelent meg ott. Arata jól megnézte magának és megállapította, hogy madárpók, méghozzá az egyik legszívósabb fajtából valószínűleg. Meglepve tapasztalta, hogy egyáltalán nem félt tőle, sőt, a pók jelenléte eléggé… nos, kifejezetten megnyugtató hatással volt rá. Most már értette, hogy miért volt ő az egyetlen diák az osztályában az Akadémián, aki nem félt a pókoktól. Ahogy enyhe megdöbbenésének vége lett, akkor vette észre, hogy a pók hátán egy nagy tekercs foglalt helyet, amelyet apja egy pillanat alatt leemelt onnan és kinyitotta azt. Arata oszlopokat látott, azokban pedig rozsdaszín neveket. – A dolgod egyszerű; megsebesíted az ujjadat, majd a véreddel aláírod az üres fakkot, ezek után mindegyik ujjadra teszel egy kicsit a vérből és a neved alatt hozzányomod azokat a tekercsre. Ezzel kész is lesz a szerződés. Sok sikert hozzá – ezzel Chibashi hátralépett, Arata pedig elkezdte lépésről-lépésre azt tenni, amit apja mondott.

Azaz… csak tette volna. Megsebesítette a hüvelykujját - ez egyszerű volt, csak bele kellett abba harapnia úgy, hogy az alsó, éles szemfoga átlyukassza a bőrt - de akkor, amikor odament volna a tekercshez, hogy aláírhassa, a madárpók felé kapott. Épphogy el tudta kapni onnan a kezét; most már értette, hogy apja miért kívánt sok sikert a feladathoz! Át kellett verekednie magát a pókon, hogy hozzáférhessen a tekercshez, de ez nem tűnt könnyű feladatnak. – Kou nem éppen nyugodt vérmérsékletű. Az a feladata, hogy őrizze a tekercset, akár az élete árán is – közölte az apja, Arata pedig egy kunai-t húzott elő a combtokjából.

Nem támadt, mivel a Kou nevezetű madárpók sem tette, plusz… fel kellett mérni a terepet az előtt, hogy megejthette volna a támadást. Apja azt mondta, hogy a pók heves, de a feladata a tekercs őrzése. Ez azt jelentette, hogy Kou nem fog elmozdulni a tekercs mellől, továbbá, hogy nem fogja Aratát a közelébe engedni. A pókoknak kifinomult érzékei voltak, így bármilyen trükk, ami az álcázásra építene, nem jött volna be, ahogy egy frontális támadás sem. No meg… a sok szem miatt mindenhonnan figyelve volt és Arata nem akart még véletlenül sem a szőrős lábak közé kerülni, hogy aztán közelebbről megismerkedjen azokkal a csáprágókkal. Ki kellett ötölnie egy tervet, ugyanis ebben volt jó, ehhez értett.

A távolság köze és Kou között nagyjából hat méter volt, a pók pedig nyugodtan álldogált, várta a támadást. Arata a kunai-al a kezében úgy helyezkedett, hogy bármelyik pillanatban el tudjon ugorni egy esetleges támadás elől, annak ellenére is, hogy tudta, Kou nem fog rátámadni, mert akkor ott kell hagynia a tekercset őrizetlenül. Arata agyában zakatoltak a fogaskerekek; a terep most nem volt az előnyére, mivel egy gramm víz sem volt a közelben, amit felhasználhatott volna, továbbá sejtette, hogyha egy nagy területre ható technikát próbált volna alkalmazni, apja azonnali hatállyal megállítja; nem tehetett kárt a tekercsben, ahogy a pókban sem komolyat. Mindezek ellenére Arata gyorsan és hatékonyan tervezett, s mivel shinobi volt, pont arra lett kiképezve, hogy szélsőséges és nem várt körülmények közt is száz százalékosan helytálljon.

Megint többlépcsős tervet épített fel, amihez viszont szüksége volt némi vízre. Gyors kézjelek után elvégezte a Mizurappa no Jutsut, azonban nem a pókot vette célba, hanem a földet; a heves vízhullám eláztatta a talajt, de Arata ügyesen úgy oldotta meg, hogy a víz arra a részre hulljon és koncentrálódjon, ahol a terem lejtett, ez pedig a pókszobor területe volt. Még három kézjel és létrejött két Mizu Bunshin, méghozzá pontos tervekkel. A pókon mindezek ellenére sajnos nem látszott, hogy összezavarodott volna, de nem is ez volt Arata elsődleges célja. Az egyelőre még váratott magára, először fel kellett építenie a támadást. A két vízklón elkezdett lassan és biztosan mozogni, Arata pedig a takarásukban elővett három kunai-t és a drótjait, így már négy kés volt nála. Mind a négynek a gyűrűjére ráfűzött egy kis drótot, majd egyet a pók fölé hajított, egyet az ajtóba, egyet a keleti falba, egyet pedig a nyugati fal és a plafon közti kis résbe, hogy ne sértse meg a festményeket.

A terv kezdeti fázisa készen volt, a drótok úgy feszültek ki a teremben a pók előtt, ahogy azt a fiú elvárta. Már csak pár lépés volt hátra, köztük a legfontosabb, amivel a támadást kivitelezni tudta teljes egészében. A két vízklón elővette a fegyvereiket és rárontottak a pókra, aki ádázul küzdött ellenük; szerencsére jól megzavarták, mert amíg az egyik küzdött, addig a másik is rátámadt, ezzel megosztva Kou figyelmét, aki nem készült fel arra, hogy két ember ellen kell majd védenie a tekercset. Arata ekkor lépett akcióba; a nála lévő kunai-ra szintén drótot kötött és ő maga felugrott. Ugrás közben a drót másik végét gyorsan rákötötte a többire, amivel készen volt a csapda többi része. Az egyik vízklón éppen hátrált, amikor Kou bevitte neki a halálos döfést, melynek hatására víztócsává omlott. Nos… pont úgy történt minden, ahogy Arata azt eltervezte.

Ahogy átugrott a túloldalra - mert agyában kettéosztotta a termet - a másik vízklónnak is annyi lett, ugyanis Kou azt már könnyen kiiktatta. Arata jól gondolta; a pók nem volt valami eszes, ugyanis a vízklónokat úgy hozta létre, hogyha az egyikük megsemmisül, akkor a másik hagyja magát. A pók csak kihasználta a védelmi réseket, de túl sok sebet akart ejteni a vízklónon, annak ellenére is, hogy az előzőből már leszűrhette volna, hogy nem a valódi testtel küzdött. Nos… a klón megsemmisült, Arata pedig ekkor érkezett a földre, pont a tekercs mellé, azonban a nagy pók rögtön kapcsolt és rájött, hogy eltávolodott. Termetéhez képest gyorsan fordult meg és már ugrott is… egyenesen bele Arata csapdájába.

Ahogy Kou felugrott - nem nagyon, csak fél méterre a földtől - Arata chakrát koncentrált mind a két lábába, bal kezébe fogta a tekercset, jobbjában pedig megrántotta a drótos kunai-t, ezáltal aktiválta a drótcsapdát. A négy kunai-ra kötött drótok még jobban megfeszültek és rápattantak a pók testére, aki így a földtől nagyjából fél méternyire megállt a levegőben a drótok szorítását élvezve. Arata ügyesen oldotta meg a dolgot, úgy játszott a feszítéssel, hogy ne legyen Kou-nak komoly baja, de ne tudjon kiszabadulni. Letette a földre a tekercset, s míg tovább fogta a kunai-t, addig újra megharapta a hüvelykujját és vérével az egyik üres oszlopba beírta a nevét, majd öt ujjának véres lenyomatát elhelyezte az alatt.

Tagjaiban szétáradt a diadal érzése, apja pedig kétszer összeütötte a kezeit, ezzel kifejezve az elismerését. Nemsokára Kou egy pukkanással és kisebb füsthatással eltűnt, méghozzá a frissen aláírt tekerccsel együtt, Arata drótcsapdája pedig lehullott, amikor még erősebben megrántotta a nála lévő kést. A fiú gyorsan összeszedte a felszereléseit és elpakolta azokat a megfelelő helyekre. – Szép volt, fiam. Tényleg sokat fejlődtél, nem gondoltam volna, hogy egy csapdát fogsz majd alkalmazni ezen a szűk helyen. Ezek után már kétség sem fér ahhoz, hogy neked ez a legmegfelelőbb választás. Nos… gondolom a kézpecséteket megjegyezted, ugye? – mikor a fiú bólintott egyet, apja csak akkor folytatta. – Nagyszerű. Akkor… semmi más dolgod nincs, mint belekezdeni azokba és elvégezni a technikád. Most, hogy már vérszerződést kötöttél a pókokkal, kapcsolatban állsz velük, így a területükről bármikor meg tudod idézni őket. Csak gondolj arra, hogy jöjjön az egyikük… és meglátjuk ki lesz az, aki kiválaszt téged, akit majd csak te idézhetsz meg a továbbiakban.

Ó, és még egy dolog. Ezzel a technikával nem fogsz tudni úgy bánni, mint a többivel. Persze ennek is van chakraelmélete, továbbá ez lényegében egy tér-idő áthidalás, azonban itt nem úgy fogod tudni felépíteni, mint a víz elemű technikákat. Vagy jól sikerül, vagy nem. Az elején nem fog azonnal menni, lesznek apróbb… hibák. De majd úgyis meglátod. No, hadd lássam! – ezzel Chibashi újfent a háttérbe húzódott, Arata pedig kézpecsétekbe kezdett levágta a kezét a földre. A jelek előkígyóztak, a füst is megjelent… aztán Aratának nagyjából keresgélnie kellet, hogy mit is idézett meg, ugyanis a félhomályban nem éppen úgy szuperált a szeme, ahogy rendes látási viszonyok közepette szokott. Mikor végre ki tudta venni, hogy mit idézett meg, akkor egy pillanatra kedvet kapott ahhoz, hogy lefejelje a padlót. Egy darab, alig pár milliméteres, fehéres színű póktojás volt a földön!

– Kezdetnek nem rossz, hátha kikel – jegyezte meg mosolyogva az apja, Arata viszont nem volt vevő most a humorra. Persze nem várta, hogy azonnal hatállyal végre fogja tudni hajtani ezt a bonyolult ámde mégis egyszerű technikát, de azért egy póktojásnál többet várt önmagától. Nem gondolta volna, hogy elsőre csak ennyire fogja futni… és másodikra és harmadikra is! Ahogy a technikát újra és újra elvégezte, minduntalan csak póktojások jelentek meg állandóan a földön, Arata lassan egy kisebb tenyészetet kikeltethetett volna abból a mennyiségből, amit megidézett a pókoktól. Egy pillanatra elgondolkozott azon, hogy vajon a tojások tulajdonosa mit szólhat, de inkább nem akarta tudni csak folytatta tovább, igaz, nehezére esett, hogy most nem tarthatott cigarettaszünetet, mint azt a kiképzőtéren szokta.

Leszállt az est és Arata még mindig csak a póktojásig jutott, amikor apja alvást rendelt el. Nem akadékoskodott, hiszen érezte a fáradtságot, fejpántja alól már a szájába folyt a sós verejték, amely a homlokán gyöngyözött. Kisétált a teremből és miután megvacsorázott azonnal elment lefürdeni, csakhogy utána rögvest a hálószobája felé vehesse az irányt. Tán még ilyen jól nem aludt az elmúlt időszakban, bár akkor sem kellett neki altatódalt dúdolni az ágya fölött, amikor a kiképzőtérről szokott hazaesni egy-egy nehezebb ninjutsu edzést követően. Annak ellenére, hogy a végletekig kifárasztotta magát, most nem érezte úgy, mintha kimosták és kiteregették volna száradni az esőbe.

Másnap reggel korán kelt fel, ahogy azt minden nap szokta, ámbátor a szokásos rituáléja ezúttal elmaradt, ugyanis nem a kiképzőtér felé vette az irányt, hanem a titkos helyiségbe; legalábbis a reggeli után. Apja kinyitotta az ajtót, Arata pedig újfent ott találta magát a félhomályban, ahol tegnap annyit szenvedett a póktojásokkal. – Gondolj arra, hogy mit is akarsz elérni pontosan, máskülönben nem fog menni – mondta Chibashi, amikor Arata már a hetedik póktojást idézte meg délig bezárólag. Éhes volt és fáradt, de nem engedett a test szükségleteinek; tudta, hogy a mai napon el kellett jutnia odáig, hogy már nem póktojások kerülnek ki a keze alól. Nehéz volt a technika, nehezebb, mint gondolta, de nem csüggedt és nem adta fel.

Elmúlt már dél három órával, amikor Arata egyszer csak sikert könyvelhetett el, legalábbis… valami annak nevezhetőt. Keze alól egy kis pók került ki, igaz alig körömnyi méretű volt, de határozottan pókformával bírt… azonban, a kis lény abban a minutumban elrohant, fel a falon és bevette magát a plafonon lévő hálórengetegbe. – Ő egy ivadék volt. Belőlük lesznek majd a nagyobb pókok. Szép haladás. Ha így folytatod, akkor nap végére megleszel. Sok sikert fiam, azonban… mindegy. Majd meglátod.

Hogy apja ezt mire értette, azt Arata nem tudta, mindazonáltal inkább nem is akart egyelőre ezzel foglalkozni. Elég volt szenvednie az idéző technikával… bár, ha jól vette ki Chibasinak a szavaiból, akkor kifejezetten jól haladt. Arata bár nem vallotta magát zseninek, mostanság elég jól haladt technikai szinten. Ahhoz képest, hogy betegségéből való felépülését követően csak két technikát ismert, most már majdnem egy tucatot tudhatott a magáénak. Mindezek ellenére Arata azonban úgy vallotta, hogy nem a sok technika tette a shinobit, de minél többet ismert, annál jobb volt, hiszen annál több szituációt tudott megfelelően kezelni. Nem akart harácsolni, de tudta, hogyha minél több hasznos - nem haszontalan - technikát elraktározott a fejében, az annál több lehetőséget adott neki például a küldetések elvégzésére. Arata pedig… amúgy is a tervek embere volt. Az idézés pedig - főleg a pókokkal - nagyban hozzájárult ahhoz, hogy kiteljesedhessen, hiszen apja elmondásai alapján ez volt számára a legmegfelelőbb választás.

Az est még korántsem szállt le, de Arata már nagyjából fél tucat ivadékot hozott át erre a helyre és úgy érezte, hogy ez így fog még folytatódni, amikor egyszer csak egy tenyérnyi méretű, kis kaszáspók került elő a tenyere alól. Már-már legbelül diadalt érzett, de a pók hamarost beszélni kezdett. – Vulas vagyok, hírvivő. Bármikor kellek, hívhatsz – közölte vele és rögvest el is tűnt. Az apja megropogtatta az ujjait, majd megszólalt. – Vulas a Pókkirálynő fő hírvivője. Eléggé… nos, izgága teremtmény, folyamatosan rohangál mindenfelé. Nem ő lesz a társad, de hidd el, jó hasznát fogod venni néha, ha információt kell gyorsan szállítatnod valakivel. Ezen kívül viszont más haszna nem igazán van. Nos, jól haladsz, viszont szeretném látni, hogy még ma megidézed azt a pókot, akit a magadénak tudhatsz majd… remélhetőleg.

Telt és múlt az idő, de Arata Vulason kívül mást nem nagyon tudott megidézni; az izgága pók még kétszer jött elő, azonban a fiú érezte, hogy már-már a határait feszegette. Mindezek ellenére nem adta fel, folytatta tovább, s mikor leszállt az est, amikor anyja már vacsorára hívta volna a családot, akkor úgy döntött, hogy belead apait-anyait. Koncentrálta a chakráját, elképzelte, amint egy ismeretlen pók válaszol az ő hívására, elvégezte a kézjeleket, lecsapta a tenyerét a földre; a jelek kígyóztak a talajon és mikor a füst eloszlott, egy tenyérnyi méretű fekete özvegy álldogált ott. Arata tagjaiban szétáradt az öröm, azonban nem sejtette, hogy mi várt még rá; egyelőre csak örült annak, hogy sikerült az idézés, a pók pedig nemsokára, vékony, női hangon szólalt meg.

– Yua vagyok – mondta, majd elkezdett fel-alá járkálni. – Chibashi, miért engedted ennek az ivadéknak, hogy megidézzen? Most komolyan… már minden jöttment szerződést köthet? Még ott a póktojás a fenekén! Na nem, én ezt nem fogom vállalni… – Arata ledöbbent, amikor a pók gyorsan hadarva beszélt, és az egészből csak egy valamit tudott felfogni; a nevét. – A Yua… az férfinév… – nyögte ki, mire a pók megállt és szemeivel úgy nézett rá, mintha valami nagy sértést közölt volna. – Mintha azt én nem tudnám! Beszéld meg anyámmal, ő nevezett el az ő megboldogult férjéről!

– Yua, anyád megette a férjét… az összeset… és ezt szoktad te is – monda Chibashi, mire a kis pók peckesen odatrappolt hozzá. – Chibashi, csak egy okot mondjál, hogy ne harapjalak nyakon és rángassalak a királynő elé.

– A fiam idézett meg. Próba alá kell vetned, mivel te leszel a társa – válaszolt neki a férfi, mire a pók odasétált Aratához; ezúttal is peckesen, mintha övé lenne a világ minden kincse. Potroha rángatózott, lábait büszkén emelte. – Ezt az ivadékot? Hát legyen. Hattori… Arata, ugye? Igen. Arata vagy, Chibashi fia. Most próba alá leszel vonva. Ha tíz percig nem tudlak megharapni, akkor elismerlek idézőmnek! Chibashi, kezdjed, ha lehet, mert a fiad éppenséggel egy préda elől rángatott el és te is jól tudod, hogy nem szeretek félbehagyni egy vadászatot.

A pók felszólítására Arata apja kézjelekbe kezdett, mire a fiú - aki alig fogta fel, hogy épp miről folyt a diskurzus apja és a kis lény között - előtt elsötétült a világ. Nemsokára egy erdőben ébredt fel, csillagos éjszaka volt, a fák között pedig a telihold fényétől csillanó pókhálók feszültek. Arata pillanatok alatt felmérte, hogy egy genjutsuba került, de esze ágában sem volt megszakítani, ugyanis… hát nem is igazán tudta volna, mivel az apja helyezte rá, no meg az sem volt egy utolsó dolog, egy ez most valami próba volt, vagy mifene. Még pár pillanat kellett ahhoz, hogy felmérje a terepet is, ahova került és rögtön tudta, hogy a pók volt hazai terepen, nem pedig ő. – Tíz perced van, emberhím. Ha addig megharaplak, fújhatod a szerződésedet. Ó és egy megjegyzés: én nem vagyok Kou, engem nem fogsz tudni átverni. Én verek át másokat. Plusz, készülj fel arra, hogy gyors vagyok.

– Akkor vágjunk bele, mert már korog a gyomrom – közölte fahangon Arata és azonnal egy gyors Shunshin no Jutsuval az egyik fa tetejére ugrott, de ahogy odaért, rögvest kivetítette egy farönkre a chakráját, ezzel létrehozva a Kawarimi no Jutsut. A másolata előrelépett - és mivel a pók nem láthatta, hogy merre ment, így azt gondolhatta, hogy a valódi Arata támadt rá - Yua pedig rögtön ráugrott és beleharapott. Abban a pillanatban, hogy csáprágói a chakramasszába mélyedtek, a farönk előbukkant, a pók pedig felvisított. – Emberfajzat, ebbe majdnem beletört a fogam! Ha elkaplak, a gyomrodig rágom magam!

Arata nem szólalt meg, csak figyelte a pókot. Tudta, hogy egy genjutsuba került, de mindettől függetlenül nem akarta pazarolni a chakráját. Egy Kirigakure no Jutsu egyáltalán működött volna itt? Ezt Arata nem tudhatta, viszont a talaj sem volt felázva annyira, hogy használhassa az egyik kedvenc és jól bevált mozdulatát. Számolta magában a másodperceket és a próbából még kilenc perc volt hátra, a pók viszont eltűnt valamerre. ~ Nagyszerű… ez a kis gennyláda is taktikus elme valószínűleg. Nem lesz könnyű dolgom ~ gondolta és felkészült arra, hogy egy gyors helyváltoztatást eszközöljön, amikor is enyhe neszt hallott maga mögül.

A rohadt pókhálók! Hát persze, véletlenül megrezgette az egyik szálat, így Yua rögtön tudta, hogy hol van! Bár nem látta a pókot, sejtette – a zsigereiben érezte, hogy éppen ráugrani készült, hogy aztán belemélyeszthesse a nyakába a csáprágóit. Arata azonnal elugrott, de nem maradt ideje a Shunshinra; egyedül arra tudott figyelni, hogy ne rezgessen meg egy pókhálót sem és már ez is nagy feladat volt. Gyorsan elugrált, elrejtőzött az egyik bokorban és megint egy újabb Kawarimit küldött ki maga helyett, méghozzá úgy, hogy ezúttal úgy tűnjön, mintha a valódi Arata helyet akart volna változtatni.

A pók persze ráugrott, a farönk megint becsapta. Hét perc. Arata ott vesztegelt a bokorban és igyekezett kitalálni valamit, amivel a maradék időt konkrétan eltölthette volna. Minden figyelmét az kötötte le, hogy a pók ne fedezze fel a tartózkodási helyét, ezt pedig ügyesen azzal érte el, hogy a Kakuremino no Jutsut alkalmazta, így jobban beleolvadt a környezetébe. Ezek az egyszerű, akadémiai technikák néha jobban jöttek, mint a Suiryuudan no Jutsu… persze ez utóbbit Aratának nem két percébe tellett elsajátítania, de nem is használta olyan gyakran. Az összes idegszálával figyelt és várt, méghozzá arra, hogy Yua mikor és hol talált felbukkanni. Még levegőt is alig mert venni, nehogy lebukjon.

Öt perc, félidőnél jártak, amikor Aratában megszólalt a vészjelző. Azonnal megszüntette az épp alkalmazott technikát, chakráját a lábába koncentrálta elrugaszkodott. Gyorsan egy másik fán termett, de a célterületet úgy választotta ki, hogy pókhálót ne rezegtessen meg vele. Nos… újra várakozó álláspontot hirdetett, de ezúttal nem használt Kawarimit, mert sejtette, hogy a pók ezt már nem fogja elhinni. Három perc. Megint eltelt kettő, Arata pedig figyelt, aztán egyszer csak egy csillanást látott a maga alatt lévő ágon. Az a rohadék mégis, hogy találja meg folyamatosan? Mindegy is volt… Arata azon nyomban helyet változtatott, de előtte otthagyott egy Kawarimit elterelésként.

Egy perc. Arata immáron egy másik bokorból nézelődött, magában számolta a másodperceket és várta, hogy lejárjon az idő. Nem volt ez nagy próba, nem kergetőztek egymással, de elméjét bizony megdolgozta rendesen. Annak ellenére, hogy genjutsuban volt, tisztán érzett mindent és sejtette, hogy valódi teste is izzadtságban úszott, valószínűleg kiterülve a pókterem padlóján. Harminc másodperc, Arata nem érzett semmit. Húsz másodperc… a pók még mindig nem volt sehol. Tíz másodperc… kilenc… nyolc… hét… hat… öt… négy… három… Arata egy furcsa neszt hallott a közelből abban a pillanatban egy felé vágódó, tenyérnyi ízeltlábút látott, kitátott csáprágókkal. Egyet tehetett, oldalra vetődött, azonban a pók gyors volt. Kettő… egy… lejárt az idő. A genjutsu megszűnt, Arata pedig arra ébredt, hogy Yua a mellkasán álldogált. – Szép volt emberfajzat. Megérdemled, hogy az idézőmnek nevezzelek. Te és én hasonlóak vagyunk. Hívj, amikor kellek – ennyit közölt csak vele a pók és egy pukkanással eltűnt.

– Gratulálok fiam! – közölte Chibashi és felsegítette az izzadtságban úszó fiát. – Gyere, vár már a vacsora. Anyád a végén még valahogy bejut ide, azt pedig nem szeretném – mosolygott rá a férfi, Arata pedig szintén elmosolyodott, főleg akkor, amikor eszébe jutott, hogy apja még öt napig otthon volt. Öt napot tölthetett azzal az emberrel, akire a legjobban felnézett, aki mindig egyengette az útját. Fáradtan sétált ki a pókteremből, azonban, ahogy letelepedett a többiekhez a vacsoraasztal mellé, rögvest minden gondja tovaszállt.

Az idézni kívánt pók:

Hidan Pént. Feb. 10 2017, 22:52

Udvozlet! Vaskos kis olvasmany volt, nagyon reszletesen kitertel mindenre, a szukseges chakraelmelet megvolt, a korites is olvasmanyos volt. A karaktered igazi shimobikent gondolkozik, latszik hogy az esze a fo ereje a technikai felepitettseg mellett. Jutalmad 8 chakra, azonban azt vedd figyelembe hogy ez Tanulasnak es nem Palyazatnak szamit.

**Hattori Arata** Hétf. Jan. 21 2019, 03:35

Hattori Arata pályázata
január

Pályázat célja: Arata anatómiai ismereteinek bővítése, amely leginkább a shinobi anatómiára koncentrál, így a chakrahálózati ismeretek elméleti megismerésére, arra a tananyagra, amely az akadémiai szint felett helyezkedik el jóval. Természetesen ez nem medikusi szintű anatómiai ismereteket takar, pusztán átlagos shinobi anatómiát.

A pályázat célja továbbá Aratának a falu felé mutatandó fejlődése is; mint arra engedélyt kaptam, Arata a jövőben az amegakurei ANBU kötelékébe fog tartozni, azonban ő maga nem tud arról, hogy a szervezet kiszemelte magának. Hivatalosan és nem hivatalosan is csak genin egyelőre, viszont az ANBU a háttérből figyeli az előrehaladását, és kiválasztására majd csak akkor kerül sor, amikor megfelelő tudással rendelkezik ahhoz, hogy egyáltalán majd a kiképzésre beválogathassák őt.

Mindezek mellett, a pályázat az előfutára, mondhatni a prológusa egy tervezett, nagyobb élménysorozatnak, amely az Árnyak Ölelése gyűjtőcímet viseli majd.

A pályázat időbeni elhelyezése: A háború vége előtti és a háború vége és a chuunin vizsga kezdetének időszakát felölelő három hónap.

Az Árnyak Ölelése
Ecce homo!

Vizsga… Arata még élénken emlékezett arra, amikor le kellett vizsgáznia az Akadémián és már csak pár nap választotta el őt egy másik vizsgától, amely szintén vízválasztó lesz majd az élete során; a Chuunin Válogató Vizsga erősen közeledett, azonban dédapja, Hisateru-sama nem volt rest beíratni őt egy „egyszerű kis fejtágításra”, ahogy azt az öreg mondta. Ez az egyszerű kis fejtágítás nem volt más, mint egy negyedéves, intenzív anatómiai kurzus, amelyet főként - sőt, szinte kizárólag - jounin jelölteknek tartottak, azon chuuninoknak, akiknek az előléptetéséhez elengedhetetlen volt, hogy az itt elsajátítható ismereteket magába szívhassa.

Arata körülnézett a kis teremben; alig voltak egy tucatnyian és rajta kívül mindenkin taktikai mellény feszített, viszont tán ő volt az egyetlen, aki nem igazán izgulta túl a dolgot. Neki nem múlt az előléptetése ezen a vizsgán, pusztán, hogyha megbukik, akkor fizetheti majd vissza az öregnek azt a húszezer ryot, amivel beprotezsálta őt ide. Pénze volt, de inkább megtartotta volna magának, így kőkeményen végigtanulta az elmúlt időszakot, egy óráról sem hiányzott… persze, nehéz is lett volna, amikor az óraadó gyakorlatilag kilencven százalékos jelenléti arányt határozott meg a vizsgára bocsátás feltételeként. Oda se neki, teljesítette a száz százalékot és benne volt abban a tizenhárom főben, akik a harmincötből bent maradtak a „fejtágításon”.

Az óra folyamatosan kattogott, és Arata már csak a délután hármat várta, de addig még tíz perc volt hátra; már legalább fél órája bent ültek az Akadémia egyik, pont ilyen kurzusokra fenntartott osztálytermében, a vizsgáztató azonban még sehol sem volt. A feszült légkör kicsit oldotta az átlagfegyelmet, néha-néha felhangzó pusmogás és könyvek lapjainak zörgése törte meg a nyomasztó csendet.

Természetesen most is voltak olyanok - ahogy mindig is voltak, vannak és lesznek - akik az utolsó utáni pillanatban is tanultak, de Arata ezt sosem tudta igazán megérteni, hiszen ilyenkor az embert csak összezavarta, hogyha megpróbálta azt a tudást magába tömni, amit eleddig nem sikerült. Fejcsóválva nézett a chuuninra, aki kipirosodott arccal, verítékes homlokkal olvasta a majd’ ezer oldalra rúgó, „A Shinobik Anatómiája” című könyvnek… nos, a nyitott rész alapján a „Chakrahálózat részletes felépítése” fejezetét, legalábbis Arata arra tippelt. Egy bukottat már el lehetett könyvelni…

Az óra mutatói vészesen közeledtek a megadott kezdési időponthoz, és egyszer csak belépett az a férfi, aki az elmúlt három hónapban, minden hétköznap reggeltől délutánig tanította őket; kezében tizenhárom, több oldalas paksamétát tartott, amelyek vélhetően a vizsgadolgozatok lehettek, s rajtuk egy vekkert. Lerakta mindet a velük szemben felállított asztalra, s szigorú tekintetét végighordozta a vizsgázókon; természetesen minden könyv azonnal a táskákba került, amint megjelent, s a pusmogás is abbamaradt. – Nagyszerű. Kiosztom a dolgozatokat. A vizsga szabályai értelmében, mindennemű csalás azonnali kizárással jár, a kurzust pedig „nem felelt meg” minősítéssel jutalmazom ez esetben. Az elérendő pontszám összesen háromszáz, ebből legalább kettőszáztíz pontot, tehát hetven százalékot kell teljesíteniük a sikeres vizsgához.

A vizsgadolgozatok megírására összesen három óra áll rendelkezésükre. Ebben a három órában a termet nem hagyhatják el. Étel és ital fogyasztása megengedett, miután mindet leellenőriztem. Bárminemű párbeszéd kezdeményezése a vizsga ideje alatt, természetes módon szintén azonnal kizárással jár. A kezdést és a vizsga végét az óra fogja jelezni, továbbá én is. A dolgozatokat két órán belül kijavítjuk az illetékesekkel.

És a szabályok el is lettek magyarázva. A férfi hamarost elkezdte kiosztani a dolgozatokat, s az óra nemsokára meg is szólalt, hogy kezdhetik. Hosszú, tizenhat oldalas, füzetszerűen lekötött vizsgalap volt mindenki padján, s a termet hamarosan betöltötte a kopogó tollak és a zizegő papírok zöreje. Arata automatikusan körmölte le az első kérdésre a választ, amely a „Írja le a chakra újratermelésének, sejtek általi módozatának minden lépését!” és közben agyának egy másik szegletében emlékek ötlöttek fel… emlékek három hónappal ezelőttről, az első óráról, sőt… még azelőttről, mikor dédapja közölte vele, hogy beíratta őt erre a kis „fejtágításra” …

„A szokásos, esős kora reggel, a szokásos helyen; a felső szinteken található lakás már tényleg Arata második otthonává nőtte ki magát. Immáron szokásos, korai reggelijét költötte el dédapja társaságában, aki nem volt rest maga összeütni az ételt; ha az öreg egyszer beállt a konyhába, akkor bizony mesteri étek került az asztalra, de csak ritkán tette. Szinte mindig Jonouchi volt az, aki a napi három fő étkezésért felelt, mind az alapanyagok beszerzését, mind pedig magának az ételnek az elkészítését illetően. Persze, a fiú sem főzött valami rosszul, de Arata igazán jó napjai azok voltak, amikor Hisateru-sama főztjét kóstolhatta, amely kész kulináris élvezet volt számára.

Mint mindig, az öreg most is hirtelen jelentett be valami fontosat, bár a hét első napjának reggelén ez azért szokatlan volt tőle. Általában hétvégére tartogatta a „ma újabb technikát fogsz elsajátítani” kezdetű mondatot, amit mindig ez a torokköszörülés előzött meg. – Nos, Arata-kun… bátorkodtam venni a fáradtságot, és elintézni, hogy bekerülhess egy igen nívós, elméleti képzésre, amelyet a mai napon fogsz elkezdeni és egészen három hónapig tart – kezdett bele, s várta, hogy Arata kérdezzen, de a férfiú kivárt; nem kívánta megszakítani dédapját, amikor az épp ismertetett vele valamit.

– A képzés - vagy mondjuk úgy, kurzus - amire beírattalak, egy három hónapos, igen intenzív, elméleti alapokon nyugvó ismeretanyagot fog eléd tárni. Gondolom, az Akadémián mai napig oktatják az alapvető anatómiát; nos, ez a képzés azt a tananyagot bontja ki, azonban sokkalta részletesebben; úgy, hogy annak tényleg hasznát is vedd. Három hónapon keresztül, minden egyes hétköznap az Akadémia épületének, hármas szintjén, a III.B teremben részt fogsz venni az órákon, reggeltől délutánig, majd sikeresen levizsgázol. Sikertelen vizsgát nem fogadok el tőled.

Arata bólintott. Igazából nem lepte meg, hogy dédapja „visszaülteti az iskolapadba”, hiszen sok könyvet olvastatott el vele, amelyek elméleti tudását csiszolták. Azonban… a fiú hallott már ezekről a képzésekről, sőt, akadémiás korából jól emlékezett arra, hogy a III.B terem tiltott volt számukra, mivel ott a chuuninokat képezték tovább. Épp ezért, végül volt kérdése. – Elnézést, Hisateru-sama, de úgy tudom, hogy ezeket a kurzusokat chuuninoknak, vagy éppenséggel már előléptetés előtt álló jounin jelölteknek hirdetik csak meg. Én genin vagyok még, legjobb tudomásom szerint nem vehetnék részt ilyen kurzuson a falu szabályai szerint.

– Valóban így van – bólintott az öreg, majd felemelte a kezét. – Azonban, ha az ember jókor van jó helyen, és a megfelelő illetővel találkozik, hovatovább, van nála némi friss, ropogós ryo, s ez a megfelelő illető történetesen jó ismerőse, akkor bizonyos akadályokat át lehet hágni. És legyen ez is egy lecke számodra: semmi sem fontosabb a pénznél, mindent meg lehet venni vele, tán csak az egészséget nem. Bár, úgy érzem, nem mondtam neked újat. Mindazonáltal, szedelőzködj, egy óra múlva kezdődik az első előadásod. Oh, és még valami. Ha netalántán nem sikerülne a vizsga, amelyet, mint már mondtam, nem vagyok hajlandó elfogadni, úgy még húszezer ryo-val is tartozni fogsz nekem.

Arata újfent csak bólintani tudott, majd kiitta maradék teáját, és elindult szedelőzködni. Alig pár percen belül már készen volt, csakhogy útnak indulhasson az Akadémia felé; no persze a világért sem hagyta volna ki, hogy megálljon abban a kis ponyvával lefedett kávézóban, ahol régen mindig vette a papírpoharas kávét, amikor a kiképzőtérre ment gyakorolni, no meg egy doboz cigarettát is kellett vásárolnia a napra, mivel már erősen fogyóban volt. A gyors kis bevásárlást követően, a füstölgő rúddal a szájában, kávéval a kezében, hátán pedig a vízhatlan, füzeteket és íróeszközöket tartalmazó hátizsákkal folytatta útját, amely igen gyorsnak ígérkezett az akadémiáig; alig fertályóra múltán már ott is volt az épület előtt.

Nosztalgikus érzés járta át Aratát; olybá tűnt számára, mintha csak tegnapelőtt lépett volna be az Akadémiára, és tegnap lépett volna ki annak falai közül, nyakában a fejpánttal, kezében a légzőkészülékkel és hátán az esernyővel… pedig idestova már lassan hét év is eltelt azóta, hogy Amegakure hivatásos shinobija lett belőle. Az idő igen gyorsan eltelt, s bizony azóta sok embert ismert meg, de sok ember el is távozott mellőle. Még jól emlékezett Tomashi-sensei óráira, ahol még neki is sokat kellett tanulnia, hogy elérje azt a szintet, amit apja elvárt tőle. No persze arra is nosztalgiával gondolt vissza, amikor életében először gyújtott rá itt, végzős évében, az Akadémia hátsó kertjében, és a sensei nyakon csípte őt. Sosem kapott még olyan fejmosást, mint akkor…

Belépett az Akadémia kapuján, s leadta a kapuőrnek a képzési papírt, amelyet dédapja adott át neki, mielőtt még elindult; ezzel jelezte, hogy jogosan lép be a friss shinobik kinevelésére biztosított intézménybe. Amegakure no Sato nem az a hely volt, ahol csak úgy, be lehetett volna sétálni a közintézményekbe, még akkor sem, hogyha az adott illető történetesen shinobi volt. Hacsak nem hivatalos küldetésben járt, vagy harci helyzet állt elő, akkor neki is igazolnia kellett azt, hogy jogosult a belépésre; épp ez a rendszer volt az, ami miatt a faluban lévő fegyelmezett magatartás kialakult. Nem császkálhattak, és nem is császkáltak csak úgy mindenfelé, itt bizony mindennek határozott ütemterve volt.

A folyosók üresek voltak, bár a termekből hangok szűrődtek ki; épp javában zajlott a tanítás. A férfiú nem állt le nosztalgiázni egyetlen terem előtt sem, hanem egyből a harmadik emeletre vette az irányt, ahol már jó páran ott várakoztak. Természetesen mindegyikükön taktikai mellény feszített, és vagy chuuninok, vagy tokubetsu jouninok voltak, akik kinevezés előtt álltak. Arata, ahogy azt várta, bezsebelt néhány meglepődött pillantást a többiektől, megint mások pedig igen furcsán méregették őt. Ahogy mondani szokás, a ruha tette az embert, és taktikai mellényének hiánya, nos… igen feltűnő volt.

Bár, Arata szerint inkább volt feltűnő az, hogy a háború vége felé - mert a vége már igenis látszott - ennyi potenciális frontharcos shinobi volt a faluban. Csak nem éppen védekezésre kényszerültek volna? Már túléltek egy ostromot, nem hiányzott volna még egy… persze, a fiatal shinobi nem tudhatta, hogy a háttérben már egy ideje zajlottak a megegyezések és a tárgyalások a háború tényleges befejezéséről. – Arata-kun? Hogyhogy itt? Hiszen, te még… – lépett oda hozzá egy ismerőse, egy vele egykorú lány, Fukuda Mai. Emlékezett rá, régen együtt jártak az Akadémiára… és pontosan ez volt Arata problémája. Sok, vele egykorú illető már réges régen rangot lépett, ő pedig még mindig itt stagnált.

– Igen, Mai. Genin vagyok. Ettől függetlenül itt lehetek. A miértjéről az illetékeseket kérdezd meg, akik engedélyezték a képzésen való részvételemet – válaszolt neki szűkszavúan Arata, és a továbbiakban nem igazán volt hajlandó megszólalni. Arra sem reagált, amikor az egyik, már vélhetően tokubetsu jounin beosztást viselő férfiú rá nézve közölte halkan - legalábbis halkan próbálta - a társával, hogy a „genin úgyis meg fog bukni, nem is értem, hogy mit keres itt”. Nem. Aratát egy valami érdekelte, az pedig az volt, hogy sikeresen teljesíthess ezt a kurzust, ne hozzon szégyent a dédapjára, de legfőképpen magára… és ne kelljen húszezer ryot fizetnie neki a bukás esetén.

Nemsokára megérkezett az oktatójuk. Szigorú arcú, morózus férfinak tűnt, amit egyenes tartása, és kisugárzása is megerősített. Végigpillantott hidegkék szemeivel az egybegyűlt társaságon és kemény hangon megszólalt. – Aki a medikusi képzésre jött, az a III.A terembe menjen. Itt nem medikusi elmélet oktatására fog sor kerülni – mondta, s szavaira néhányan valóban kiváltak a csoportosulásból, hogy bemenjenek a szomszédos terembe, ahol már javában folyt az óra. A férfi megcsóválta a fejét; mindig, amikor meghirdették ezt a kurzust, megtörtént ez a fiaskó, és tudta, hogy a jövőben is meg fog történni.

Az ajtó kinyílt, és a nagyjából három tucat shinobi besorjázott azon, hogy elfoglalják a helyüket a teremben. Arata az első sorba ült be, ami veszélyes, egyben bátor húzásnak is tűnhetett. Így a tanár könnyebben megjegyezhette őt, ez pedig bizony előnnyel és hátránnyal is járhatott Arata számára. Előny volt azért, mert abban az esetben, hogyha jól fog teljesíteni, az oktató nem fogja feleslegesen kiszemelni magának, hátrány pedig… nos, az nem volt, mivel a férfiú biztos volt abban, hogy jól fog teljesíteni itt. A mellette lévő székbe Fukuda Mai ült, aki mosolyogva nézett Aratára, és éppen szőke copfját igazgatta. – Ne izgulj, Arata-kun.

– Nem izgulok, Mai – válaszolt neki Arata, és elővette tankönyvét, amit dédapja bátorkodott beszerezni neki. Az oktató megszámolta a bent ülőket, és elégedett nyugtázta, hogy a létszám legalább stimmelt. Az ajtó becsukódását követően mindenki elhalkult, a férfi pedig a táblához lépett. – Nagyszerű. Nos, Doshiri Yasu lennék, és remélem mindannyian az emelt szintű shinobi anatómia képzésre jöttek. Fel fogom olvasni a neveiket; aki itt van, az kézfeltartással és egy tisztán érthető „jelen” szóval jelezze a jelenlétét – darálta el egy szuszra, majd valóban nekiállt neveket olvasni. Szerencsére tényleg mindenki itt volt, akinek itt kellett lennie, és mikor már az utolsó nevet is kipipálta, Yasu-sensei újfent felvette a fonalat.

– Nagyszerű, nagyszerű. Tehát, ez itt akkor az emelt szintű shinobi anatómiai kurzus, amely az egyik a sorban azok számára, akik a jounin előléptetésre várnak. Az elkövetkezendő három hónapban meg fognak ismerkedni az akadémiai tananyagnál jóval részletesebb, azonban még a medikus szinttől némiképp elmaradó anatómiai tananyaggal, amely leginkább elméleti szinten fog mozogni; azonban lesz gyakorlati óránk is, szám szerint négy, ezeket pedig a medikusokkal együtt fogjuk tölteni.

Ahhoz, hogy ezt a kurzust sikeresen teljesítsék, a követelményeket kell hiánytalanul teljesíteni, amelyek… nos, igen sokrétűek. Elsősorban, ahhoz, hogy egyáltalán vizsgára bocsájthassam magukat, teljesíteniük kell a vizsgára bocsájtási követelményeket. Ezek pedig a következőket foglalják magukban: minden órán feladok a következő órára egy leckét, amelyből számonkérést fogok kiadni; tekintve, hogy hatvan óránk lesz, ez hatvan kisebb számonkérést jelent. Ebből önöknek legalább ötvennégyet meg kell írniuk, ami azt jelenti, hogy a jelenléti kötelezettség kilencven százalék. Az ötvennégy számonkérésből legalább harmincháromnak hatvan százalék felettinek kell lennie, ahhoz, hogy vizsgára bocsájthassam magukat.

A vizsgadolgozaton százötven kérdés fog szerepelni, kérdésenként kettő pontot kaphatnak majd a helyes válaszok után, és összesen kettőszáztíz pontot kell teljesíteniük ahhoz, hogy megkapják a „megfelelt” státuszt a kurzusra; ez hetven százalékos követelményt jelent, ez alatt sajnálatos módon meg kell buktatnom önöket. Összesen százötven darab kérdés lesz majd, majdhogynem mindegyike részlegesen kifejtős, feleletválasztós pedig egy sem lesz. Készüljenek napról-napra, ennyit tudok ajánlani.

A könyv, amit magukkal kellett hozniuk, a „Shinobik Anatómiája” címet viseli. Vastagsága ne rémissze meg önöket, sok illusztráció található benne, de előrebocsájtom, ezeket is egytől-egyig tudniuk kell majd. Ez a könyv az elkövetkezendő három hónapban a legjobb barátjuk, a párjuk, a feleségük, a gyerekük és legkedvesebb ismerősük lesz egyben. Jobban fogják ismerni a benne található tananyagot, mint a tulajdon anyjuk magukat, és ezt is várom el mindenkitől ahhoz, hogy átengedjem. Bemutatkozó kört nem fogunk tartani, mindenki tudja, hogy miért van itt, én tudom, hogy önök miért vannak itt, és ez a fontos.

Viszont! Mielőtt még egyáltalán elkezdenénk a kurzust, lesz egy kis… beugró, ha úgy tetszik. Ez a beugró az, amiből leszűröm, hogy érdemes-e foglalkozni önökkel – mondta nagy komolyan Yasu-sensei, és elővett az asztalfiókból egy tömb papírlapot, s mindenkinek egyet-egyet adott lefordítva.

– Öt kérdés, mindre helyesen kell válaszolniuk. Ha nem sikerült, el kell hagyniuk a termet. A kurzusdíjat nem térítjük vissza, lehetőség a kurzus megismétlésére pedig csak újbóli befizetés esetén lesz. Tíz percük van, a csalás azonnali kizárással jár értelemszerűen. Megfordíthatják a lapokat. – Arata felcsapta a lapot, és gyorsan átfutotta a rajta lévő kérdéseket. Mindegyik egyszerű volt, legalábbis számára igen egyszerűnek tűntek, de látta, hogy néhányan idegesen rágták a tollukat, amint meglátták az elsőt.

1.    Írja le, hogy mennyi tenketsu található egy shinobi testén belül!
2.    Írja le, hogy mennyi chakrakapu található egy shinobi testén belül!
3.    Nevezze meg ezeket a chakrakapukat!
4.    Rajzolja be az oldalt lévő mintába, hogy hol helyezkednek el ezek a chakrakapuk!
5.    Írja le, hogy mik a szerepei ezen chakrakapuknak a shinobi anatómiában!

Öt kérdés. Arata gyorsan lekörmölte a válaszokat, és várta, hogy lejárjon az idő, ami hamarost meg is törtét. Yasu-sensei beszedte a lapokat, és gyorsan, alig fél óra alatt kijavította azokat; az eredmény nem volt meglepő, majd’ egy tucat illetőnek el kellett hagynia a termet. Az immár megfogyatkozott létszámú társaságban természetesen ott volt Arata is, aki szerencsére igen jó emlékezettel volt megáldva, így még emlékezett erre a tananyagra.

Meg hát… ez az ő testük, ezt minden shinobinak tudnia kellett volna úgy, ahogy ő és a másik huszonhárom illető tudta, köztük Fukuda Mai is, aki meglepődve nézett Aratára. Nem számított rá, hogy genin társa át fog menni ezen a beugrón, ő már másodszorra próbálkozott a kurzussal. Legutóbb azon bukott meg, hogy felcserélte a rajzon a Shoumon és a Keimon kapukat, erre az ideeső genin elsőre átmegy rajta. Arata nem mosolygott büszkén, mint jó páran, csak kinyitotta a füzetét és a tankönyvét, majd várt az óra tényleges kezdésére.”

Ennek már három hónapja volt. Az első napon rögvest belekezdtek a tanulásba, és a tanórák során tizennégy oldalt körmölt tele a füzetében, ami olyan hamar betelt, hogy már a harmadik tanítási napon vennie kellett egy újat. Összesen hat füzete telt meg, és a könyvet rongyosra olvasta az elmúlt időszakban, de most érezte, hogy igenis megérte a dolog. Zsigerből körmölte a válaszokat a papírlapra, szinte egy pillanatra sem kellett elgondolkodnia azokon, leginkább csak utólagos ellenőrzést tett. Körül sem nézett, biztos volt benne, hogy néhányan közülük épp a körmüket rágták tövig, ha már nem a kézfejüknél tartottak.

Ő csak írd rendületlenül, és már az ötödik oldalnál tartott, amikor meglátta a „Jelölje be a rajzon a létfontosságú szerveknek az elhelyezkedését a testen belül, majd írja le ezen szervek részletes funkcióját a chakrahálózati kapcsolódásra kitérve!” kérdést, és megengedett magának egy apró félmosolyt. A kérdés újabb emlékeket idézett fel benne, méghozzá arról a pár gyakorlati óráról, amit a medikus tanoncokkal együtt töltöttek. Az „íme az ember!” kifejezés szállóigévé vált azon órákat követően, minekutána Yasu-sensei így vezette fel az éppen előttük felboncolt holttestnek a bemutatását.

Az eltelt három hónapban elég sokan lerostálódtak a követelmények miatt; az induló harmincöt résztvevőből összesen tizenhárman maradtak, és társai csodálkoztak Aratán, hogy a „genin mit keres itt még mindig”. Arata minden eddigi dolgozata százszázalékosra sikerült, és ott volt az összes órán, kivétel nélkül. Egyszer sem hiányzott, és most és a szorgos tanulásnak élvezte az édes gyümölcsét, ami abban teljesedett ki, hogy nem kellett izgulnia itt és most. Voltak nehéz órák, voltak nehéz tananyagok, de Arata mindet megcsinálta, ahogy másik tizenkét fő is. Most már csak egyetlen egy akadály volt előtte, a vizsga, azonban úgy érezte, hogy ez meglesz.

Mikor már majdnem megvolt a kérdésekkel, és már csak fél óra volt hátra a megszabott időből, megengedte magának, hogy feltekintsen. Mai szintén magabiztos volt, ellenben Yohsimitsuval, aki látszólag már elengedte az egészet. Takuma a körmét rágta, és látszott rajta, hogy szimplán kiválasztotta azt a százöt kérdést, amire vélelmezése szerint biztosan tudhatta a választ… ez volt a lehető legrosszabb taktika Arata szerint. Százöt kérdést megválaszolni a háromszázból, hogy az pont kiadja a megfelelő pontszámot… nos, az működésképtelen volt az ő szemében.

Biztos lehetett abban, hogy Takuma meg fog bukni, és egy ponton vagy kettőn fog elmenni a vizsgája. Kedve lett volna odaszólni neki, hogy mire volt nagy a szája, amikor meglátta őt és kijelentette, hogy „a genin meg fog bukni”, de gyerekes, felesleges, ráadásul még tilos is lett volna. Inkább gyorsan megválaszolta a maradék kérdéseket, átnézte az egész dolgozatot, letette a tollát és fegyelmezetten várta az idő leteltét.

Már igen elszívott volna egy cigarettát, amikor végre jelzett az óra, hogy vége van a vizsga írási idejének, Yasu-sensei pedig felszólította a még írókat, hogy tegyék le a tollat; amint ez megvolt, körüljárt beszedni a dolgozatokat. – Nos, most, hogy meglennének, a már említett két óra múlva ki lesznek javítva a vizsgadolgozatok. Addig elhagyhatják a termet, de az Akadémia területét nem. Egyenek, igyanak, dohányozzanak; ha jól látom, néhányukra ráférne egy kis nikotinpótlás már, tehát éljenek ezzel az idővel.

Yasu-sensei ki is ment, a többiek pedig pár perc múlva, amikor a férfi már biztosan nem volt a folyosón, hanem a másik teremben tartózkodott és javították a feladatlapot, szintén elhagyták a termet, s egyenesen a dohányzóba vették az irányt. Nem mind cigarettáztak, de hatan igen, így a többiek velük tartottak. Amint leértek, Arata szájában már ott füstölgött a rúd, és élvezte a tüdejét feszítő füstöt. Az egyetlen egy nagy hibája ez volt, a túlzott nikotinfüggőség és a túlzott élvezete annak. Ha nem volt alkalma rágyújtani, akkor kerített magának alkalmat, ha tört, ha szakadt… bár, épp ez tette jó elemzővé őt, hiszen, minél jobb volt a terve, annál hamarabb rá tudott gyújtani egy szál cigire. Már éppen a másodikat szívta, amikor Mai odalépett hozzá.

– Na, hogy ment? – tette fel neki a lány a kérdést, Arata pedig megvonta a vállát. – Úgy, ahogy vártam, hogy menni fog. Neked? – kérdezett vissza, s a lány rögvest egy hosszú elemzésbe kezdett bele arról, hogy a hetvennyolcadik kérdésben biztos hatalmas hibát ejtett, pedig az épp a beugróban is kérdezve volt három hónappal ezelőtt… Arata pedig csak hallgatott, mint mindig is tette, ha valaki túlzottan sokat beszélt hozzá. A többiek is elkezdték elemezgetni egymás közt a kérdéseket, néhányan már erősen aggódtak, hogy egyáltalán sikerült-e átmenniük a vizsgán, hiszen két kérdésre hat különféle választ adtak meg…

Az Akadémia dohányzójában, amely a sensei-ek számára volt fenntartva, tán még sosem volt ekkora élet, mint most. A két óra kevésnek bizonyult a kibeszéléshez, hamarosan el is indultak vissza a tanterembe, mikor pedig mind a tizenhárman elhelyezkedtek, néhány perc múlva Yasu-sensei is megérkezett, kezében a kijavított dolgozatokkal. Szigorú tekintetét végighordozta az ott ülőkön, majd még két másik férfi lépett be a terembe, akik megálltak a táblánál; egyikük a medikusok fehér köpenyét viselte, ami arra engedte következtetni Aratát, hogy a javítás igen szigorúan zajlott, szigorúbban, mint azt várhatták. Látszólag ugyanerre a következtetésre jutott más is, legalábbis Yoshimitsut és Takumát leverte a víz, ahogy meglátták az orvosi shinobit.

Most már végre Arat is tudta, hogy ki ő… ő oktatta a medikusokat és híres volt arról, hogy igen kemény kézzel bánt velük, a bukási arány nála állítólag nyolcvan százalék alá sosem esett, de már volt száz százalék is a mendemondák szerint. Mikor mindenki elhalkult, Yasu-sensei csakis akkor kezdett bele mondandójába. – Nagyszerű, nagyszerű. Nos, elsősorban szeretnék minden résztvevőnek gratulálni, hogy egyáltalán a vizsgáig eljutott. Nem kis teljesítmény volt maguktól az, hogy teljesítették az előkövetelményeket. Sajnálatos módon azonban, volt néhány… bukás is a mai napon. A következők során fel fogom sorolni a neveket, az elért pontszámot és az eredményt. Aki megbukott, az álljon fel, vegye át tőlem a dolgozatát, a minősítőlapot, és hagyja el a termet.

Lássuk is… Higuchi Yoshimitsu, hatvanhét százalék, kettőszázegy pont. Megbukott – mondta az első nevet, mire a férfiú felállt, és komótosan átvette a feladatlapot, majd elhagyta a termet, Yasu-sensei pedig folytatta a felsorolást. – Hagiwara Takuma, hatvankilenc százalék, kettőszázhét pont. Megbukott. Sazama Shou, húsz százalék, hatvan pont, megbukott… – és a sor folytatódott. A bukásokat és megfelelt státuszokat nem sorrendben közölték felük, így Arata hamarabb tudta meg, hogy Fukuda Mai átment ezen a teszten, méghozzá nyolcvankilenc százalékos eredménnyel. Már csak hárman maradtak azok közül, akik nem tudták az eredményüket, Arata pedig nyugodtan várta, hogy sorra kerüljön a neve; nem dobolt idegesen a padon, mint Noburu-kun. Izgulni persze izgult, de ezt a világért se mutatta volna ki. – Hattori Arata, száz százalék, háromszáz pont. Kiválóan megfelelt – hallotta felhangzani Yasu-sensei hangját, és gépiesen állt fel a dolgozatáért, majd ült vissza a padba.

A lap elején valóban ott állt az értékelési rubrikában a százszázalékos eredmény, ahogy a 300/300-as érték is. Nem vesztett egy pontot sem… amikor kinyitotta a feladatlapot, mindenhol csak pipát látott… már-már elkezdett belemerülni a kiválóan megírt vizsgadolgozatba, amikor újfent Yasu-sensei hangja töltötte be a termet. – Azoknak, akik sikeresen vették ezt a kurzust, gratulálok. Az minősítőlapot a vizsgadolgozatuk hátuljában találják, ezzel igazolhatják, hogy milyen eredménnyel végezték el a képzést. Külön gratulálok az elmúlt… három év, egyetlen „kiválóan megfelelt” státuszt szerzett illetőjének, Hattori Aratának. Most elmehetnek, remélem fogunk még találkozni valamelyik kurzuson, ami az előléptetésükhöz kellhet. Arata, magának sok sikert kívánok a Chuunin Válogató Vizsgához, nyújtsa ott is legalább ugyanezt.

– Köszönöm, Yasu-sensei – mondta Arata, és amint oktatójuk elment, ők is elindultak. – Hé, Arata-kun… hogy csináltad, hogy maximum pont legyen? Hogy tudtál csalni? – kérdezte tőle Mai, mire Arata felhúzott szemöldökkel fordult hozzá. – Tanultam, Mai.

– Az lehetetlen – rázta a fejét Mai. – Ennyit nem lehet tanulni. Ha pár kérdésre rossz választ adok, megbuktam volna. Te viszont, minden kérdésre jó választ adtál… ilyenre nem lehettél képes csalás nélkül. Túl nyugodt voltál…

Arata felsóhajtott. – Mai, emlékszel még az Akadémiára? – kérdezte, és a lány bólintott egyet. Sosem felejtette volna el az akadémiai éveit. – Akkor gondolom arra is emlékszel, hogy ki volt mind a négy évben az évfolyamelső. Tán arra is, hogy ki korrepetált téged chakraelméletből, alig kilenc évesen.

– Tehát valóban zseni lennél? – tette fel a kérdést Mai, Arata viszont megrázta a fejét. – Nem szeretem ezt a szót. Én csak használom az agyam. Amik neked nehezek, nekem egyszerűek. Amik neked egyszerűek, nekem rutinszerűek. Hogy zseni lennék? Mások szerint lehet, hogy az vagyok. Szerintem viszont még mindig tanulatlan vagyok, és képzem magam. Ennyi a nagy titok Mai. A jó shinobi sosem fejezi be önmaga képzését. A tankönyveket nem csak akkor kell elővenni, amikor szorít minket egy határidő. A csatamezőn száz százalékot kell nyújtanunk, nem kilencvenkilencet, nem nyolcvankilencet. Javaslom, olvasd el azt a tizenegy százaléknyi hibádat, és tanulj belőlük.

– Mert a hibáinkból tanulunk? Ezt a közhelyet mondogatta mindig Tomashi-sensei…

– Nem, Mai – mondta neki Arata. – Itt még hibázhatunk, de ha megengedjük magunknak azt a luxust, hogy itt hibázzunk, akkor meg fogjuk engedni élesben is. Nem a hibáinkból tanulunk, nem azok visznek minket előrébb. A tanulás, az visz minket előrébb, és ha mindent beleadunk, akkor nem fogunk hibázni. Ilyen egyszerű a dolog. Ha viszont tényleg hibázunk, akkor legalább legyen hasznunk belőle, ez valóban igaz. De élesben egy hiba az életünkbe is kerülhet. Mi lesz, ha elvéted azt a pontot, ami lebénítja az ellenségedet, mert fél milliméterrel arrébb dobod azt a senbont? Gondolj bele ebbe. Mindenesetre… majd találkozunk, Mai. Vigyázz magadra.

Már így is sokat beszélt, túlzottan is sokat. Sosem szokott ennyit beszélni Arata, de most ezt a kis fejtágítást meg kellett ejtenie Mai számára. A lány elkényelmesedett az idők során, és ezt egy amegakurei shinobi nem engedhette magának. Nekik keménynek kellett lenniük, mint a szikla, és még annál is keményebbnek. Ők voltak egy hatalmas vihar esőcseppjei, amelyek az Isten Akaratát jelentették. Nem voltak többek puszta eszköznél, egy akarat megtestesítőinél, fegyvereknél a sötétben… nem voltak többek, mint kardok, kések, dobócsillagok… nem voltak ők mások, mint emberek, akik az árnyak hideg ölelésében élték életüket… mert ők shinobik voltak.

Sai Szomb. Jan. 26 2019, 14:21

A pályázat elfogadva.

bőven a minimum követelmény feletti hosszúságú, logikusan felépített, olvasmányos és az elsajátítani kívánt anyagrészre is értelmesen reflektáló kérdésekkel, problémákkal színesített, a karakter jellemét is bőven beleépítő fogalmazványt olvashattam, ha nagyon kukacos akarnék lenni, akkor is csak annyi merült fel bennem, hogy néhol a magyar nyelvben idegennek tűnő passzív mondat jött elő (kb kétszer), meg a vége felé volt talán négy elgépelés/betű vagy szó kihagyás, de az ilyen hosszú írásban teljesen elfogadható, és igazából csak azért említem meg, mert valami "rosszat" hadd mondjak már x"D (csak viccelek, tényleg lenyűgözően egyben volt helyesírásilag is, élvezet volt olvasni.)

Mivel láttam, hogy most már a pályázatra is dívik mellé plusz jutalmat csorgatni, így én - mivel ez a képzés szerintem inkább olyan téren nyújt előnyt, és fejleszti a karit - +10 TJP-t adok még neked. Sok sikert a karakternek a feljebb jutáshoz Wink

**Hattori Arata** Vas. Okt. 27 2019, 04:28

Hattori Arata pályázata
október

Pályázat célja: Arata számára a kulináris ismeretekbe való bevezetés, amely, véleményem szerint a shinobik eszköztárában elengedhetetlen kellék.
A pályázat időbeni elhelyezése: A háború vége előtti és a háború vége és a chuunin vizsga kezdetének időszakát felölelő három hónap. Akkor, amikor Arata az anatómiai képzésen volt, csakhogy halmozza szegény az élvezeteket.

Hisateru-sama konyhája, avagy fiam, mától magadra főzöl

Hosszú nap volt a mai az anatómia órán. Még csak a harmadik órán volt túl, de Arata füzete már tele volt írva, újat kellett vennie, hogy tudjon jegyzetelni rendesen; bár könnyen jegyzett meg információkat, ettől függetlenül tanulnia neki is kellett és Yasu-sensei igen erős iramot diktált nekik. Egy ember már ki is esett tőlük, a továbbképzési díjat természetesen elvesztette, nem fogják visszafizetni neki.

Bár fizikailag nem fáradt meg, nem érezte magát kipihentnek. Agya folyamatosan, gőzerővel dolgozott, fogadta be az újabbnál újabb információkat, és ez bár nem volt túlzottan megterhelő számára, Hisateru-sama itthon is megdolgoztatta őt. Amint hazaért, testedzés várt rá, ami bár nem fárasztotta ki, de az, amikor a vaskos, „A Shinobi Világ Történelme I. – Legendárium” tekercset kellett olvasnia, már neki is kezdett sok lenni. Alig várta már, hogy dédapja elkészítse a vacsorát és jól belakva elterüljön az ágyában.

De a vacsora nem jött. Arata gyomra igen éles hanggal jelezte, hogy az eltelt órákban nem épp jutott megfelelő tápanyaghoz, ezért ösztöneire hallgatva, elindult a konyhába. Bentről finom illatok késztették a hasát egy újabb mordulásra, kopogására pedig kinyílt a tolóajtó és dédapja intett neki, hogy kerüljön beljebb. Éppen egy Kabayaki tálat díszített… de csak egy főre. Arata kíváncsian nézte, mikor pedig Hisateru-sama kész lett a tálalással, dédunokájára tekintett.

– Mondd csak, Arata-kun… tudsz te főzni? – kérdezte tőle, és elkezdett falatozni úgy, ahogy volt, állva. Az édes szójaszósz és a grillezett hal illata már-már megrészegítette Aratát, aki a kérdésre természetesen azonnal felelt. – Restellem bevallani, nem – hajolt meg. – Anyám nem vezetett be engem a konyhaművészet rejtelmeibe.

– Nagy hiba! – csóválta a fejét Hisateru-sama, majd nekiállt elmosogatni a különböző, konyhai eszközöket, közben a tál Kabayakit félretette. A sütéshez-főzéshez használatos dolgokat a gyors mosogatást követően egyenként kipakolta a konyhapultra. – Meg tudod mondani, hogy ez itt micsoda? – mutatott rá egy furcsa tárgyra, mire Arata megcsóválta a fejét. Életében nem látta még ezt az… izét. Be kellett vallani, némiképpen frusztrálta, hogy valamit nem tudott. Sőt… nagyon is frusztrálta.

Hisateru-sama arcán döbbenet tükröződött. – Hogy van merszed shinobinak nevezni magad egyáltalán? – kérdezte felháborodva. – Ez itt egy Makisu. Ezzel tekerjük fel a sushit. Ez pedig itt… – mutatott egy négyszögletű tárgyra – …egy Oroshigane, amivel a zöldségeket reszeljük. Több méretben, természetesen. Ez pedig egy bambuszgőzölő – emelt fel egy kerek, két részes eszközt. – Valóban azt mondod, hogy nem ismered ezeket? – kérdezte és arcán már nem csak döbbenet, hanem némi düh is felfedezhető volt, amikor Arata megrázta a fejét.

Hisateru-sama lassan fújta ki a levegőt és az egyik felső polcról levett egy kis könyvecskét, ami az „Ételkészítés alapjai – bevezetés a konyha világába” címet viselte, majd lerakta Arata elé és jelentőségteljesen dédunokájára pillantott. – Megtanulsz főzni – jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangon. – Minden shinobinak ismernie kell a konyát. Aki nem ismeri, ne nevezze magát annak. Az anatómiai tanulmányaid mellett ezt a könyvet is napi szinten kell forgatnod, és mivel nem igazán örülnék, hogyha leégetnéd a konyhámat, amelynek felállítása húsz évembe került, tanítani foglak. Nyisd ki a könyvet a Nattou receptjénél!

Az utasítást Arata azonnal végrehajtotta. A könyv megsárgult lapjai csak úgy pörögtek, mire a kért recepthez ért. – Nos, a Nattou egy igen fontos étel. Húshagyás esetén kiváló fehérjebeviteli forrást jelent, tekintve, hogy erjesztett szójababról beszélünk. Több vitamint tartalmaz, így akár harctéri éteknek is kiváló lehet. Vedd le a kellő alapanyagokat – nyitotta ki Hisateru-sama az egyik polcot, Arata pedig a recept alapján levett egy adagnyi, levélbe csomagolt száraz rizst, a „Nattou” feliratú dobozkát, szójaszószt, karashi mustárt és póréhagymát. – Első lépés, főzd meg a rizst.

Csak most látta, hogy mekkora valójában ez a konyha. Majd’ három percig kereste a főzésre alkalmas kerámiaedényt, mikor pedig végre elővette, Hisater-sama rávert a kezére. – Az nem ehhez a fajta rizshez van – közölte vele, Arata pedig tovább kutakodott és végre sikerült azt az edényt megtalálnia, ami kellett neki. Ráhelyezte a sütő négy felső, főzésre szolgáló fémlapjának az egyikére, majd lenyitotta a bambuszból készült ajtaját. – Nos, ez a sütő… nagyjából velem egyidős. Az alapja acéllal kiöntött üreges bambuszból készült falból áll, odabent pedig láthatod, hogy a négy fémlap alatt négy hevítő helyezkedik el, egymástól elkülönülve. Tegyél az egyes hevítő alá háncsot és fát, majd gyújtsd be.

Gondosan válogatta ki a háncsokat és a fát, majd elővette volna az öngyújtóját, amit dédapja egy pillanat alatt kikapott a kezéből és belenyomott abba két tűzkövet. Szerencsére még régen az Akadémián oktattak számára túlélést, így nem volt gondja a tűzgyújtásnak ezen módjával; a láng begyulladt. A háncs gyorsan meggyújtotta a fát, amelynek lángja elkezdte lassan felhevíteni a fémlap alá pakolt szenet. – Forralj vizet – hangzott a következő utasítás, és Arata egy kerámiakancsóba annyi vizet eresztett a csapból, amennyit a recept írt elő, majd miután a sütőre helyezett edény megfelelően felmelegedett, beleöntötte.

A következő lépés egyértelmű volt, az egy adagnyi rizst kimérni az ősrégi, de tökéletesen jól működő mérlegen, majd beletenni a forrásban lévő vízbe. – Kavargasd folyamatosan. Útközben tehetsz bele egy kis sót és borsot is. A szójaolajat ne felejtsd ki – állt mögötte az öreg és figyelte a fiút, aki a rizshez először a szójaolajat adta hozzá, majd a sót és a borsot is, majd nekiállt csak kavargatni és kavargatni… mikor pedig tíz perc eltelt, levette az edényt a tűzről és egy fémből készült szűrővel leszűrte a rizst, ami igen… szétfőtt állapotot mutatott.

– Sok lett a szójaolaj, a víz pedig kevés. Nem baj. Erre teszed rá a babot – vonta meg a vállát Hisateru-sama és Arata kinyitotta a Nattou-s dobozt, amely szimpla szójababot tartalmazott. Arata ránézett dédapjára, aki rámutatott egy, a konyha sarkában lévő dobozákára. – A babot már megmostam, neked csak erjeszteni kell. Ez alapvetően egy hatórás folyamat lenne, de ott az erjesztőm, amivel ezt a folyamatot le lehet redukálni… némileg. Persze ahhoz, hogy igazi Nattou-t tudj készíteni, az erjesztőben hat órát kell állnia a babnak, de gondolom igen éhes vagy már, szóval… tedd be és indítsd el a párásítást. Egy órán belül ehető erjedés érhető el, persze… amit már mondtam, azt tartsd észben. Nem lesz tökéletes.

Az erjesztő kezelése már jócskán nehezebb volt, mint a sütőé. Kőből készült, vélhetően, hogy a párát megtarthassa. Az alsó ajtót kellett kinyitni, ahol Aratának újfent be kellett gyújtania egy kis hánccsal és fával, hogy a fölötte lévő szén lassan és fokozatosan melegedjen, hogy az afelett lévő vizet folyamatosan, egyenletesen forralja annyira, hogy a sűrűn lyukazott rácson keresztül felszálljon a pára a babra. Ami nehéz volt igazán a kezelésében az az, hogy a víz állását mindig ellenőriznie kellett a harmadik ajtó kinyitásával, ha pedig kezdett kevés lenni, meg kellett nyitnia az erjesztő feletti csapot és pont a megfelelő vonalig feltöltenie.

Ez persze visszavetett a hőfokból, hiszen a víznek újfent fel kellett melegednie, a szenet pedig magában nem igazán gyújthatta be. Ahogy Hisateru-sama mondta, ha a szenet gyújtaná meg, az túlságosan erős hőfokon égne, elpárologna minden víz. – Szenet csak több órás erjesztésnél gyújtunk meg. Addig alulról hevítjük fel úgy, hogy a hő hatására kezdjen el lassan, de biztosan égni. Persze a szén fajtája sem mindegy, nem mindegyikkel lehet ezt megcsinálni – magyarázta Aratának.

Az erjesztés alatt a rizs természetesen elkezdett kihűlni, ezért Arata megtanulta használni a melegen tartót is. Ez az erjesztő mellett foglalt helyet, szintén kőből készült és működésre egy kicsit hasonlított is rá. A különbség abban rejlett, hogy itt egyből a szenet kellett meggyújtani, a fala pedig üreges volt belülről, hogy a hőt át tudja venni és ki tudja sugározni minden ponton. Ennek a közepére kellett helyeznie az elkészült, egy adag széfőtt rizst egy fémtálban.

– A melegen tartó lényege, hogy nem süt, nem főz, hanem egy adott hőfokon tartja az ételt. Ez a hőfok természetesen minden ételnél más és más. Látod az alján azt a kart? Azzal tudod a hőt szabályozni. Ha teljesen megnyitod, akkor az üregekbe az égő szén teljesen ki tudja ereszteni a hőt, ekkor viszont a rizs esetében már sütőként fogod működtetni az eszközt. Állítsd be a kart pontosan harmincnyolcra – ismertette a melegen tartó pontos működését Aratával az öreg, aki a kart kihúzta a harmincnyolcadik kis vonásig.

Ha azt hitte megpihenhet egy kicsit és várhat az erjedésig, tévedett. A póréhagymát apró kis kockákra kellett szeletelnie, amihez meg kellett tanulnia, hogy egyáltalán nem volt mindegy az, hogy milyen kést vett a kezébe. – Minden kés másra van. Az marha szeletelésére, az disznóhoz, az paradicsomhoz, az pedig fejes hagymához. Az a kicsi van a póréhagymához – mutatta az igen terebélyes késkészletét Hisateru-sama és meghagyta dédunokájának, hogyha kicsorbítja a kés élét, akkor ő fog venni egy újat, potom ezerötszáz ryo-ért.

~ Chakraérzékeny kés ez, hogy ilyen drága? ~ tette fel a kérdést magában Arata, majd kezén újra csattant az öregé, amikor elővett volna egy vágódeszkát. – A kicsi, kerekített sarkú van a póréhagymához – közölte vele. Arata felkockázta a zöldséget, majd újra beizzította a sütőt, ezúttal pedig szójaolajban kellett pirítania azt. Természetesen túlment a hagyma, a daraboknak némiképp égett széle lett, de pont addigra hevült fel megfelelően a sütő és a szójaolaj és pirult meg a hagyma, mire az erjesztés kész lett.

Először a hevült szenet kellett kivennie és elhelyeznie azt egy különleges, fémszerű kürtőben a konyha másik végében, ami véleménye szerint, a falba menő cső alapján a ház fűtéséhez némi pluszt adhatott hozzá, majd pedig ellenőrizte a babot. Már elkezdett némiképpen nyúlni, de még kivette és kiöntötte a forró vizet a mosogatóba, csak az után tette rá a babot a konyhapultra. Ezt követően a melegen tartóból kivette a szenet, hogy az is a kürtőben kössön ki.

A rizsbe belekeverte a karashi mustárt, a szójaszószt és a pirított póréhagymát; csak ez után kezdte kitálalni magának. – A tálalás majdnem olyan fontos, mint a főzési folyamat, ha nem olyan fontos. A tálalás művészet, és mint művészet, ezt is tanulni kell. Nem csaphatod csak úgy oda az elkészült ételt, hogy „nesze, egyél.” A tálalás szépsége a szakács igényességét mutatja, és ezt az igényességet önmagadra is alkalmaznod kell – hangzott a szokásos monológ.

Épp ezért, Aratának tálalóformát is kellett használnia. A csőszerű fém eszközbe pakolta a rizst és úgy tette a tálra, majd óvatosan kihúzta belőle; természetesen hozzá ragadt nem is kevés, amit pálcikával kellett lekaparnia a tálalóforma faláról. – A nem szétfőtt rizst gyakorlatilag egy húzással ki tudod venni belőle – nézett rá dédapja, Arata pedig sóhajtott egyet. A Nattou bab a rizs tetejére került és díszítésként még egy kis gyömbért is rakott a tányérra.

Először Hisateru-sama kóstolta meg; egy apró falatnyit kért csak belőle, és sokszor megrágta, mire lenyelte volna. – Nos… – köszörülte meg a torkát. – A rizs szétfőtt, a szója és a karashi mustár közötti arány pocsékabb nem is lehetne, a babról pedig nem ejtek szót, de kíváncsi lennék, hogy milyen lenne, ha még öt órát erjesztetted volna, ahogy azt kell. Reggel folytatjuk, jó étvágyat. Oh, és ha lehet, mosogass el mindent, amit használtál. Igen, a széntároló fémlapokat is.

Az öreg kiment a konyhából, Arata pedig ott maradt a tányérján lévő, dédapja szerint „pocsék” étellel, amit jobb híján nekiállt megenni, hiszen a gyomra már lassan kijött a hasán keresztül, hogy magához vegye, annyira éhes volt. Valóban lehetett volna jobb is.

*

Majd’ egy hét telt el az első főzése óta, ami alatt Arata megtanulta végre rendesen elkészíteni a rizses ételeket, többek közt a sushit is. Dédapja szerint a következő nagyobb blokkot a tészták jelentették és kiadta neki, hogy készítsen rament vacsorára. – A ramennel egyúttal belépünk a tésztaételeken kívül valamelyest a húsételek és a fűszerezés világába is. Marhával még nem engedlek dolgozni, ahogy sertéssel sem, így kizárásos alapon shio rament fogsz főzni, aminek csirke az alapja, de tengeri alapanyagokat is tartalmaz. Namármost, ott kezdjük, hogy meg kell gyúrnod a tésztát…

Venni persze könnyebb lett volna tésztát, de az öreg arra esküdött, hogy a jó szakács minden hozzávalót önmagának készít el. Épp ezért, Aratának a recept alapján elő kellett vennie a polcról a búzalisztet, a sót, a kansuit és némi foszforsavat is, majd elkezdhette élete első tésztagyúrását is. Nem volt könnyű feladat, főleg az, amikor fel kellett csíkoznia az elkészült masszát, közben pedig dédapja folyamatosan nézte őt és utasításokkal látta el.

– Vékonyabb csíkokra, mert így rendesen nem fog kiszáradni, hogy aztán meg tudjad főzni. A ramen bizony az egyik legfontosabb tésztaétel, aminek az elrontása megengedhetetlen. Valaha egy főúr kedvencei közé tartozott a Hó Országában.

– Volt? – kérdezett vissza Arata, miközben a kigyúrt tésztát betette a szárítóba, hogy minden csepp nedvességet kivonjon belőle. – Csak volt – bólintott Hisateru-sama. – Nagyjából… ötven évvel ezelőtt, friss jouninként kaptam a küldetést, hogy épüljek be Yue-san palotájába, és ha lehetőségem adódik rá, a megfelelő információk megszerzését követően iktassam ki úgy, hogy ne lehessen visszavezetni a szálakat.

Majd egy évig, ha nem tovább tartott a küldetés. Tekintve, hogy egy nemesi lakba nem lehet csak úgy az utcáról besétálni, így jelentkeztem a konyhai állásra, amit a közeli faluban hirdettek ki. Szerencsére, addigra nagyapám kellően kitanított a konyhaművészetre, így, amikor egy rament kellett főznöm a tudásom bizonyítására, felvettek, mint kisegítő. Hét hónap alatt egészen a konyhafőnöki pozícióig jutottam, és mikor eljött a megfelelő alkalom, megmérgeztem Yue-sant. Nem használtam semmilyen mérget, egyedül az alapanyagok kölcsönhatásával értem el a dolgot. Senki sem tudta rajtam kívül, hogy Yue-san allergiás a rákra, így az előkóstolója sem fogott gyanút.

Mondanom sem kell, ez után még egy hónapig maradtam, hogy a gyanú teljesen elillanjon. Mikor mindenki elfogadta, hogy Yue-san hirtelen szélütésbe halt bele, tovább álltam és visszatértem a faluba. Nem volt nagy kunszt, és még több pénzzel is jöttem vissza, mint amennyi a küldetésért járt volna alapvetően. Ezért is fontos a főzés többek között.

Míg a kis monológ tartott, Arata tésztája száradt, aki így elkezdhette az alaplé elkészítését. A csirkemellett felkockázta, megmosta és egy nagyobb agyaglábasba vizet öntött. Ráhelyezte a sütő felső fémlapjára, a „tűzhelyre” és begyújtotta az egyes lángot. – Amint eljön az ideje, az ötöst is használni fogod egyszer – jegyezte meg dédapja. Az ötös láng bent helyezkedett el a sütőben, a négy hevítő között és az szolgált tényleges sütésre. A kockázott csirke elkezdett főni a vízben. – Ne hagyjad, hogy felhabozzon, mert akkor zavaros lesz. Kis lángon menjen végig, miután felforraltad, lapátold ki a szén felét. Útközben tehetsz bele némi szójaszószt és borsot is, hogy kellő ízhatást érhess el, de ne feledd, ez csak az alaplé.

Arata már erősen izzadt a konyhában lévő hőségtől, de szakadatlanul folytatta a ramen főzését. Következő lépésben a feltétnek kellett nekiállnia, amíg a csirke meg nem főtt, ehhez pedig be kellett gyújtania a kettes lángot, és négy egész tojást megfőznie. Ez még viszonylag gyorsan ment, de a tojás felvágása, befűszerezése és melegen tartása bizony már feladta a leckét, mivel közben oda kellett figyelnie a tészta száradására és az alaplé elkészülésére is.

A répát, zellert és karalábét külön edényben kellett megfőznie a mosást követően, míg az Asagi pontyot ki kellett filézni, felkockázni és a már negyedik begyújtott lángon megsütni szójaolajban. Hatalmas rohanás volt az egész; mire felszeletelte a zöldségeket, addig a tészta kiszáradt, de ki kellett lapátolnia a fél szenet az egyes láng alól, majd kivenni a csirkét az alapléből, azt betenni a melegen tartóba fűszerezett főtt tojással együtt. Hogy hány fok lehetett bent a konyhában, azt nem akarta tudni, de így, hogy majd’ mind a négy láng és még két kőeszköz is ment… már úszott az izzadtságban. Természetesen a szárítóba most a tengeri moszat került.

A tészta elkészítése nagy odafigyelést kívánt. Szerencsére már minden hozzávaló bekerült a melegen tartó eszközbe, így azokra csak időnként kellett ránéznie, néha-néha pedig állítani a hőfokot, hogy ne főjenek szét a zöldségek vagy a csirke, netán a hal. A moszat gyorsan száradt, de azt nem lehetett betenni a többi közé, hiszen akkor nedvességet vett volna fel, így annak a szárítóban kellett maradnia, miután leállította a működését.

A kiszáradt tészta hamar elkezdett nyúlni a forró alaplében, a kibomló foszforsav pedig a már némiképpen színes víznek még sötétebb árnyalatot adott. Hamarosan ott állt előtte a nagy adag tésztaleves, de még bele kellett tennie a hozzávalókat és kicsit még kavargatni, hogy minden egyes hozzávaló kellően összefőjön. A csirkét és a halat nem feltétnek szánta, hanem a tészta közé, így azok kerültek bele először; mikor a tészta kellően összeállt, levette a lángról és elhelyezte rajta a feltéteket.

Legelsőként a szárított moszatot tette rá csíkokban, rá a szeletelt, fűszerezett főtt tojást és végül a zöldségeket. Az első kostólást természetesen a dédapja végezte; egy kis tálba kiszedett magának minden egyes hozzávalóból és nagy gonddal ízlelte azokat. – A tojás túl sós, a tészta túl puha, a zöldségek közül van, ami kemény. A csirke kiválóan megfőtt, a hal is jól átsült. A lé megfelelő ízű, de amint keveredik a tojással erősen sóssá válik. Kezdetnek megfelelő. Nem a legjobb, de megfelelő. Holnap megismétled, amint pedig sikerülni fog, tovább lépünk az igazi húsételek felé. Jó étvágyat.

Miután egyedül maradt a konyhában az elkészült ramennel, Arata körültekintett. Sok dolga lesz a takarítással, pedig már nagyon fáradt volt, holnap ráadásul órája is lesz. A kóstolás alatt annyit evett már, hogy szinte teljesen elment az étvágya, de becsülettel legyűrte a „pont megfelelő” rament.

*

Sosem gondolta volna, hogy a főzéstől legalább annyira, ha nem jobban ki lehetett fáradni, mint a technikatanulástól. Már több mint egy hónapja, lassan volt az másfél is, minden este, amint hazaesett az anatómiaóráról, Aratának be kellett állnia a konyhába, hétvégente pedig még reggel és délben is… persze, ennek ellenére a tanulást nem szakíthatta meg, ahogy a testedzést sem, így minden tagja fájt ám rendesen.

Az eltelt időben megtanulta rendesen, már-már profin elkészíteni a rizs- és tésztaételeket, most pedig végre-valahára a marha volt terítéken, miután tettek egy kis kitérőt a sertés felé, amit először annyira elrontott, hogy egy éjszakán keresztül a mellékhelyiségben kellett dekkolnia. Az öreg szerint nem mosta és sütött meg jól a húst, márpedig a sertésnél mindkettő nagyon is fontos volt, és ezt bizony a saját kárán kellett megtapasztalnia. Bezzeg az öreg… neki aztán semmi baja nem lett a kóstolástól, de lehet nem is nyelte le.

– Mit kell tudni a marha részeiről? – kérdezte tőle és egy evőpálcikával rákoppintott a kis, megsárgult lapú szakácskönyvre, jelezve, hogy Arata rá sem nézhet. – Fejtől haladva fej, nyak, szegy, lapocka, rostélyos, hátszín, bélszín, fartő, felsál, lábszár. A leggyakoribb a bélszín és a hátszín. Legfontosabb ismérve, hogy bármelyik része akár már nyersen is emberi fogyasztásra alkalmas, de a leginkább erős ízt közepesen átsütve adja meg.

– Tökéletes. Ma marhasültet fogsz készíteni, köretként puhára főzött, sült tojásos és fűszeres rizst, szójaszószt és szeletelt gyömbért szolgálsz fel mellé. A húst a fagyasztóban találod, és van egy jó hírem: megengedem, hogy bélszínt használj. Azonban figyelmeztetlek, szigorúan csak közepesen átsütve készítheted el, sem alatta, sem felette nem lehet a hús. A közepes átsütés ismérve, hogy csak a középrész rózsaszín, a többi már barnul, de még nem teljesen barna. A sütéshez a grillsütőt kell használnod, a szenet egyből be kell gyújtanod. Kezdheted.

Arata bele is kezdett a sütésbe egy szó nélkül. Persze, először a húsnak majd’ negyvenöt percet kellett állnia, amíg kiengedett és lehűlt szobahőmérsékletre, csak ekkor kezdhette el a tisztítást és a mosást, addig viszont a köreteknek sem állhatott neki. Egyes egyedül annyit tudott tenni, hogy bemelegítette az egyes és a kettes főzőlapot. A recept szerint, a köretnek csakis az utolsó pillanatokban szabadott elkészülnie, amikor a hús már a melegen tartóban pihent éppen; mert a pihentetés legalább annyira fontos volt, mint a sütés, ha nem olyan fontos… sőt, tán fontosabb is.

~ Marhát csak nem lehet nagyon elrontani ~ morfondírozott magában Arata, miközben a húst mosta. A nagy szelet bélszínt felvágta két kisebb, közel húszdekás darabokra. A sűrűn rácsozott grillsütő - amely egy kémény alatt helyezkedett el, így nem volt túl nagy probléma a füsttel, de szerencsére a konyhának azért volt ablaka - csöveit olajjal kente be, és csak utána rakta rá a húst. A sercegés nem rémítette meg, de egy kis olaj kicsapott a kezére, az égéshez viszont már hozzászokott az elmúlt másfél hónap alatt.

Most már az órát is figyelnie kellett. A hús nem sülhetett sokáig, csak néhány percig és forgatni is szükséges volt, hogy minden oldalról megfelelően átmelegedjen. Ez nem volt túlzottan nehéz, de egyedül csakis a hússal foglalkozhatott; a kellő idő lejártát követően azonnal berakta a már régen beindított melegen tartóba és csak remélni merte, hogy nem fog túlmenni. Direkt egy kicsit alá sütötte, hogy a benti hő pont közepesen átsütöttre vigye fel, de volt benne néminemű félsz, hogy túl fog menni… a pihentetés folyamata alatt a hús megtartotta a maghőmérékletet, amelyet a sütéskor felvett, de akkor, hogyha egy kicsit is megnőtt, jöttek a problémák.

Nekiállt gyorsan a köretnek is, most már megtehette. Az egyes főzőlapon kavargatta a rizst, ami hamarosan elérte a megfelelőhöz közeli állapotot. A kettes számú főzőlapra a tojás került, mely kimondottan gyorsan megfőtt, viszont a héj eltávolításával egyetemben a rizst is állandóan meg kellett kavargatni. A főtt tojás igen apróra történő felkockázását követően, végre összekeverte a rizzsel és tett bele egy kis wasabit is a pikáns ízvilág kedvéért a só és bors mellé.

Ebben az ételben talán a tálalás nehezebb volt, mint maga a sütés-főzés. A húst kivette, de nem vághatta meg, hogy ellenőrizze, megfelelően átsült-e. Ezúttal két porcelántányért vett elő, s a marhasültet a mértani közepétől néhány centire helyezte, a rizst pedig nem messze tőle, egy tálalóforma segítségével kör alakban helyezte rá, plusz még megszórta azt néminemű szárított petrezselyemmel is, pusztán díszítésként. A hús levét megvárta, amíg besűrűsödik egy kicsit, s azt a marhasült és a rizs közé, csík alakban öntötte ki. A gyömbért a tányérok széleire helyezte el, míg a szójaszószt külön edénykében tálalta.

Hisateru-sama ezúttal nem jött be a konyhába, tehát Aratának egyenesen az étkezőasztalhoz kellett kivinnie az elkészült ételt. Ahogy azt régen a pincérektől elleste, egy kézen vitte ki a két porcelántányért, majd rakta le dédapja és Jonouchi elé. Először az öreg kóstolt bele egy halk „itadakimas” elmormolását követően; amint megvágta a húst, Arata végre láthatta annak belső részét is és azonnal leverte a víz, ha ez egyáltalán lehetséges volt. Túlment… több volt a barna, mint a pink.

Legszívesebben meg sem várta volna a kóstolást, de muszáj volt ott állnia, amíg Hisateru-sama be nem kapta az első falatot a húsból. Dédapja arckifejezése semmit sem árult el, még akkor sem, amikor a rizsbe kóstolt bele. Még evett pár falatot, majd letette az evőeszközöket. – Nos, lássuk – kezdett bele. – A hús egyértelműen túlment, erre oda kell figyelned. Szerencsére, még ehető maradt. A tojásos rizs viszont tökéletes lett, a fűszerezést megfelelően eltaláltad, a wasabi igazán jó ötlet volt, ahogy a húslé is díszítésként. A tálalás szintén jó, de azért van még mit javítani rajta. Mindazonáltal, ma közel kiváló vacsorát raktál le az asztalra. Amíg megesszük, mosogass el, egyél, majd pihenj le.

Arata így is tett. Azonnal nekiállt elmosogatni a sütéshez és főzéshez használatos eszközöket, ami már igen gyorsan ment neki, de előtte gyorsan összedobott magának egy hagymás-sajtos omlettet. Miután mindennel végzett, egyedül csak az erjesztőt hagyta bekapcsolva, amelyben épp a reggelihez szolgáló hozzávaló készült elő. Gyors esti torna, gyors zuhany, a füzetének az újraolvasása… és már el is nyomta az álom.

„A sátorponyván monotonan kopogó eső volt az egyetlen közeli zajforrás idelent, ahová már a nap is alig-alig sütött be, de az égi áldás még épphogy átférkőzte magát a tornyok között. Egy tejfehér szemű öreg kinyújtotta mindkét karját, amint hallani vélte a távolról érkező, toccsanó lépteket, de ezúttal elmaradt a csilingelő fém zaja. Bár vak volt, érezte, hogy egy alak hirtelen fölé tornyosult.

– Csak néhány ryo-val szánjon meg jóember – szólalt meg dohányfüsttől reszelős hangján és feljebb emelte a kezét, amit egy másik rögvest félre is söpört az útból. A koldus már megszokta ezt a bánásmódot, de reménykedően újra megpróbálta felemelni mindkét kezét, viszont ezúttal egy súrlódó hang megállásra késztette. Csak nem…

– Enomoto Genta? – kérdezte az előtte álló alak, s a tompább hangból ítélve maszk lehetett rajta. A koldus összerezzent, de készségesen válaszolt. – Valaha így hívtak, uram. Tehetek… valamit önért? – tette fel a kérdést és megpróbált beljebb húzódni a sátorban, de az előbbi kéz most vasmarokkal szorította erőtlen karját. – Két napja járt itt egy férfi, papírpénzt adott.

~ Hát tudják… ~ rémült meg a koldus és az ismeretlen férfi biztos láthatta rajta. Szaporábban vette a levegőt és a keze is remegett. – Jóuram, senki nem ad papírpénzt egy vak koldusnak – próbálta menteni a menthetőt.

– Pontosan – hangzott a felelet. – Kivéve, hogyha valami értékeset hall a koldustól. Teszem azt, az amegakurei csatornarendszerekkel kapcsolatban, amelyek az elmúlt két évtizedben semmit sem változtak, tehát a vak még emlékezhet rá látó korából. Enomoto Genta, árulással vádolom. Árulással Amegakure no Sato és az Egy Élő Isten ellen. Büntetése halál – hangzott a hideg, semmi érzelmet nem tükröző hang. A koldus megpróbált felállni, de a kéz visszanyomta őt.

Az alsó szintek állott levegőjébe erős ammóniaszag vegyült, amint szegény öreg összevizelte magát félelmében. Segítségért kiáltott volna, de ugyan ki kelne egy vak koldus védelmére? Egy shinobi ellenében? S bár nem látta, érezte, amint a kunai közelebb került a szívéhez. A hideg penge bőrön, húson és csonton áthatolva végül megállapodott a hatalmas izomszövetben és a koldus nem mozdult többé.”

Arata fáradtan ébredt. Álmában újra átélte egy nemrég teljesített küldetését… és mint akkor, most sem érzett semmit az áruló koldus iránt. Azonban, amint a feje kitisztult, már nem volt ideje ezen gondolkodni, hiszen várta őt a konyha. Az óra reggel ötöt mutatott és Aratának gyorsan el kellett készítenie a Nattou-t, hogy aztán időben megreggelizhessen és elindulhasson a mai órájára, ahol végre boncolni fognak.

Szerencsére a bab jól megerjedt, így a reggeli tevékenységeket, többek közt a zuhanyt és a kihagyhatatlan kávé és cigaretta kombinációt követően már neki is állhatott rizst főzni. Életének elsőként megtanult étele már igen jól és gyorsan ment neki, a rizs hamar megfőtt, a fűszerezés gyorsan ment és egy óra múlva már tálalhatta is a reggelit mindhármuknak. Dédapja ezúttal nem kóstolgatott, hanem egyből nekiállt megenni a Nattou-t, mindenféle egyéb megjegyzést mellőzve. Ha valami, akkor ez már nagyon jól ment Aratának.

– Sok sikert a mai órához, Arata-kun – szólalt meg Hisateru-sama, miután végzett a reggelivel. Arata csak bólintott köszönetképpen, de dédapja még nem fejezte be. – Ma este megtanulsz desszertet készíteni, úgy készülj. Amint hazaérsz, kezdhetsz is.

A fiú újfent bólintott és egy halk köszönést követően elindult. A mai órát nem a Shinobi Akadémia épületében, hanem Amegakure no Sato kórházában tartották, amely némiképpen messzebb volt tőlük. Szerencsére ismert egy rövidebb utat, amely pont a kedvenc kávés bódéja mellett vezetett el, és mit adtak az istenek, még egy doboz cigit is tudott venni, ami közel száz ryoba került, de oda se neki. A mentolos Sebun Suta volt a kedvence és teljesen megérte az árát is, talán jobban, mint a Mairudo Sebun, amit tizennégy évesen szívott. A kellemes, selymes mentol miatt nem kapart annyira a torka, de még kellően érezte a dohány ízét is.

Természetesen nem az alsó bejáraton ment be. Tanítómesterük is azt hagyta meg nekik, hogy a Felső Szintek recepcióján találkozzanak, ami azért jóval közelebb volt a lakásukhoz is. No meg az sem elhanyagolható tény, hogy az amúgy is túlzsúfolt, nyomornegyedi váróteremben az a néhány shinobi nem fért volna már el. Az épület ajtaja előtt még egy szál cigarettát elszívott és a megbeszélt időpont előtt negyedórával belépett a kórházba. Csak a szokásos…

*

Sikeresen levizsgázott, ami várható volt tőle. Az pedig, hogy kiválóan megfelelt eredménnyel teljesítette a három hónappal ezelőtt megkezdet kurzust, nem várható, hanem elvárható volt Aratától. Ahogy az iskolapadban, úgy a konyhában is remekelt már. Minden nap ő készítette el a reggelit és a vacsorát, a különböző desszertek is tökéletesen mentek már neki. Kiismerte magát dédapja ismeretlen birodalmában. Vissza sem mert gondolni rá, hogy milyen volt az elején, amikor majdnem egy marhahúsvágó késsel akarta felszeletelni a póréhagymát… és az is élénken élt az emlékezetében, hogy teljesen értetlenül állt azelőtt, amikor minden szavát pontosan követte a receptnek, mégis rossz lett az elkészített étel. Fene sem gondolta volna, hogy fél gramm són mennyi múlhat…

Már javában készült a Chuunin Válogató Vizsga várható írásbelijére, amikor látogatók jelentek meg náluk. Eltette a „shuriken röppályaszámítás” jegyzetét az éjjeliszekrényébe és kiment megnézni, hogy mégis ki jöhetett dédapjához, aki sosem fogadott vendégeket. Az ajtóban azok álltak, akikre valahol mélyen számított: anyja és apja. – Hisateru-sama – hajoltak meg szülei az öreg előtt, Jonouchi pedig eltette Aiko és Chibashi esernyőit és előzékenyen segített levetni nekik a kabátjukat is. – Chibashi-kun, örvendelek, hogy látlak. Aiko-chan, még mindig gyönyörű vagy – üdvözölte Hisateru-sama a szülőket.

– Kerüljetek beljebb. Nos, mint tudjátok, Arata nemrég sikeresen levizsgázott egy olyan modulból, amelyet Amegakure no Satoban főként a Jounin előléptetés előtt állóknak hirdetnek meg. Ezen felbuzdulva hívtalak meg benneteket ünnepelni. Lakomával, méghozzá.

– Oh! – derült fel Chibashi arca. – Rég volt lehetőségem arra, hogy nagyapám főztjét ehessem. Aiko, jól jegyezd fel a napot, mert… – eddig jutott, ugyanis az öreg rögvest a szavába vágott a férfinak. – Nem úgy van az, Chibashi-kun. A mai nap nem én főzök és nem is Jonouchi. Arata-kun fogja elkészíteni az ünnepi vacsorát.

– Tessék? – kérdezte meglepve Aiko és ránézett fiára. – Te, a konyhában? – Anyja kérdésére Arata csak bólintott egyet. – Arata-kun, rád bízom a mai menüt. Lepj meg minket. Chibashi-kun, Aiko-chan, kérlek foglaljatok helyet az ebédlőben. Arata-kun biztosan nem fog csalódást okozni…

Dédapja, szülei és Jonouchi elvonultak az ebédlőbe, Arata pedig letörölte az izzadtságot a homlokáról. Nagy nyomás alá került. Nem csak dédapjának és a segédjének, hanem még a szüleinek is vacsorát kellett készítenie… és nem lehetett akármilyen a „lakoma”. Minden eddigi konyhai tudását latba kell vetnie ahhoz, hogy mind megelégedve távozhassanak. Agyának kerekei csak úgy forogtak, hogy mit készíthetne, végül megszületett az ötlet. Minden egyéb teketória nélkül belépett a konyhába és kivette a pácolt halat a hűtőből, amely mellé kenyeret melegített. A tényleges terve igen sokáig fog tartani, szóval gyorsan alkotni kellett valamit…

A halat felkockázta és az egyes lángon kicsit megkérgezte, majd négy kisebb, kör alakú tányérkába szedte ki, amihez szintén kicsi tégelyekbe wasabit rakott. Nem volt nagy eresztés, de több volt a semminél… ezzel a tudattal rakta le a vendégek elé. – Kezdésnek pácolt-kérgezett Asagi ponty és wasabi szósz – szólt Arata és mindenki elé lehelyezte az egyszerű kis falatkákat, amelynek rendeltetése az volt, hogy valamit elrágcsálhassanak a többiek, amíg ő a főétellel volt elfoglalva. Jobb éttermekben az ilyet a vendégnek a kérése nélkül, ingyen adták.

Visszament rögvest a konyhába és beizzította a sütőlapon az összes létező lángot, még az ötöst is. Az egyesen most már a királyrák grilleződött, a kettesen a rizs főtt, a hármason a mirin készült, míg a négyesen a tojás került főzésre. Az ötös lángon a nagyjából kétszáz grammos darabokra felvágott, tíz darab marhabélszínérme sült. Sosem kellett még egyszerre, ennyi helyre figyelnie, talán egyedül csak az erjesztő nem ment most a konyhában. Még a szárító is be lett üzemelve a moszat miatt.

A marha rövidesen a melegen tartóban kötött ki, míg a rizs lassan készen állt. Még főzés előtt hétszer átmosva kevergette, és háromszor keverés nélkül leöblítette, hogy minden keményítő leváljon róla. Amint a sake alapú, cukros-sós mirin kész lett, összeöntötte a rizzsel és kipakolt annyi szenet, hogy a kettes lángon már csak meleg maradjon a rizs és kellően ragadós lehessen, mire odáig jut, hogy fel kelljen tekernie. Ebben a fél órában volt ideje arra, hogy az immáron felszabadult hármas lángra feltehesse a wasabis-borsos-szójás mártást, amelynek az alapját a sake adta.
Mindeközben a tojásra is oda kellett figyelnie. Miután megfőtt, Arata megszabadította a héjától, felkockázta a fehérjét és a sárgáját külön, majd ezek is mentek a melegen tartóba. A négyes lángra most egy adag burgonya került fel főni, de mire ezzel meglett, már készen állt a rizs. Gyorsan megkapta egy kis nyílt lánggal a norilapot, és hamarosan elkezdte a makishuval a sushi feltekerését, amelybe az egyes lángról lekerült királyrákot helyezte tölteléknek. Wasabival nem ízesítette belülről, épp elég lesz majd a szósz, amit mellé fog felszolgálni.

A majd’ huszonöt darab Maki is a melegen tartóban foglalt helyet a marha mellett, amelynek hőfokát így picit lejjebb kellett venni, de csak egy kicsit. A hús nem hűlhetett ki, de nem is mehetett túl, viszont a Maki sem lehetett forró, a norilap pedig nem szottyadhatott meg. Nehéz feladat volt, de Arata pont eltalálta a megfelelő hőfokot erre… legalábbis remélhetőleg, de az eredmény majd csak akkor derül ki, amikor végleg kész lesz.

A krumpli nemsokára megfőtt annyira, hogy Arata elkezdhesse feltörni és összekeverni a tojással. Némi tejet és pácolt homárhúst adott hozzá, így kész is lett a homáros burgonyapüré, amelybe ízesítésként sót és borsot tett. Megvolt hát ezzel is, most már csak a szószt kellett néhányszor megkavarnia és kezdődhetett a tálalás, amihez egy hatalmas falapot vett elő.

Először a bélszínérméket helyezte el középen, kör alakban, közéjük pedig szárított moszatot tett ehető díszítésként. A makikat a tál szélén helyezte el, ötöt-ötöt tett mind a négy sarkába, a maradék ötöt pedig a húsok köré. A tojásos-homáros burgonyapürét öt tálkában három-kettő elosztásban helyezte el a tálon, míg a szószt kis tálakban tette rá. Ehhez még gyömbércsíkokat és szójaszószt rakott a megfelelő mennyiségben, kis tégelyekben és az egészet megszórta egy kis plusz borssal.

Három óra. Ennyi kellett a teljes menü összeállításához, de Arata észre sem vette az idő múlását. Már nem a sietség, hanem a nagy hő miatt úszott az izzadtságban, de fel se vette azt. Amikor kiért az ötfős tállal, tudta, hogy nagyot alkotott. Letette az ebédlőasztalra és ő is elfoglalta a helyét. – Itadakimas! – hangzott öt torokból az asztal mellől és a család nekiállt étkezni. Aiko hatalmas szemekkel figyelte az elé varázsolt tálat, Chibashi pedig elismerően bólogatott.

– Fiam, meg kell mondjam, majdnem olyan nagyszerű vagy a konyhában, mint Hisateru-sama. De csak majdnem – jegyezte meg apja, mire Arata megrázta a fejét. – Bármennyire is sokat tanultam Hisateru-samától, a több évtizednyi tapasztalat nyomába nem érhetek.

– Pontosan – bólintott az öreg. – Mindazonáltal, ez tökéletes vacsora lett. Én sem csinálhattam volna jobban. Aiko-chan, add meg Arata-kunnak a húsos pitéd receptjét. Kíváncsi vagyok, hogy azzal miként fog boldogulni.

Ekkora dicséretet még sosem kapott a dédapjától. Aratát legbelül szétfeszítette a büszkeség, amikor a tányérjára szedett két szelet marhahúst és néhány sushitekercset. Érezte munkájának gyümölcsét. Ez a három hónap sokat segített neki… sokkalta precízebb és türelmesebb lett. Eddig sem állt tőle távol az aprólékos munka, de a konyha jóval nehezebb terep volt, mint a kiképzőtér.

Meglátott egy másik, csodaszép világot, ahol az agyát másképpen kellett megtornáztatnia, ahol a figyelmét másképp kellett többfelé osztania ahhoz, hogy tökéleteset tehessen le az asztalra… szó szerint. Nem szólt egy szót sem, csak büszkén falatozta az ételt, amit több órányi, verítékkel teli munkával és több hónapnyi kínkeserves gyakorlással tudott ilyenre készíteni. És Hisateru-sama büszke volt rá…

Maito Gai Vas. Okt. 27 2019, 10:37

Öcsém, hogy mennyi mindent lehet írni a főzésről! Remekül megírt, részletgazdag pályázat, amellyel ösztönöztél arra, hogy jelenlegi főzőtudásomat kibővítsem a keleti konyha felé is, és már ez az olvasmány is egy kiváló ugródeszka lehet, annyira jól össze van rakva Very Happy

Plusz még éhes is lettem baromira, pedig most reggeliztem...
Na de lényeg a lényeg, jutalmad az életre szóló megszerzett tudás mellett 8 chakra és 5 TJP, mert tudom hogy milyen kemény meló a konyhában gürizni.

**Hattori Arata** Pént. Jan. 31 2020, 01:05

Hattori Arata pályázata

január

Pályázat célja: A nem chakrahasználattal járó álcázás elsajátítása, mert a Henge no Jutsu a gyengéknek való.

Pályázat időbeni elhelyezése: A chuunin vizsgát követő időszakban.

Tolvajok, kofák és gésák

Az eső szüntelenül kopogott a szürke járdán, melyről mintegy vízesésként zúdult a lentebbi szintek szűk utcáira. A folyamatos zápor és az egyenes, gödörmentes út miatt egy pocsolya sem tarkította az utcaképet, azonban az embernek figyelnie kellett, hogy hová lép, ha nem viselt éppen megfelelő talpú cipőt. Csak a szokásos amegakurei időjárás, semmi több. Hattori Arata határozott léptekkel bandukolt hazafelé, miután végre átvette taktikai mellényét. Még alkalma sem volt megnézni magát a tükörben, de a mellény súlyát már megszokta. A frissen kinevezett jounin büszkén tekintett végig a… majdnem kihalt utcán.

– Kérem, jó uram, csak egy pár ryo-val szánjon meg – szólalt meg mellette egy hang, Arata pedig odakapta a fejét. Egy szakadt koldust látott, azok viszont sosem szoktak eddig felmerészkedni. Ez a… példány igazán bátor lehetett és ügyesen kikerülhette a járőröket. A fiú viszont nem igazoltatta, nem volt sok kedve egy járkáló tetűfészekkel bajlódnia, csak szó nélkül továbbindult. – Uram, legyen oly’ szíves, két gyerekem van, az egyik donga lábú…

– Kotródj innen, vissza le a patkánylyukadba – szólt hátra sem nézve Arata. Nem volt ideje erre. Oda kellett érnie Hisateru-samához, hogy megmutathassa, jounin lett belőle. Még két lépést tett, amikor hirtelen fémes érintést érzett a torkánál. Arata nyelt egyet, s mikor lenézett, meglátta a gégéjének szegeződő kunai-t. – Illik így beszélni a dédapáddal?

A hang rémisztően ismerősen csengett, s Arata megbénult a hallatán. – Hi… Hisateru-sama? – tette fel a kérdést, a kunai pedig eltávolodott a torkától. Amint megfordult, a koldust látta, aki éppen levette az esővédő karimával ellátott fejfedőjét és hagyta, hogy arcáról lemálljon a smink a víz érintésére. Hisateru-sama állt előtte, de Arata meg nem mondta volna, hogy ő az, ha nem látná az arcát. – Ha ez most élesben ment volna, nagyjából harmincnyolc percig élvezhetted volna a jouninná történő kinevezésedet. Hagytad lankadni a figyelmedet, még az Alvó Medve sem figyelmeztetett a támadásomra. A következő ilyennél átmetszem a térdinaidat, hogy pár hét lábadozás értelmet verjen beléd.

Arata nem szólt egy szót sem, a szégyen nem engedett ki semmilyen hangot a torkán, na meg bármit is mondana, az úgyis veszett fejsze nyele lenne. – Hallgatsz? Helyes. Induljunk hazafelé, sok mondanivalóm lesz számodra – jegyezte meg az öreg és mindketten elindultak. Alig néhány tucatnyi méter múltán meg is érkeztek a szépen faragott ajtó elé, s menet közben Arata dédapja levetette a koldusruhát magáról, amely alatt ott volt a finoman szabott selyemöltözete. Nem is használt chakrát a megtévesztéshez…

Odabent az erre kialakított előtérben Arata levetette vizes cipőjét s mellényét és már neki is állt volna ebédet készíteni, amikor dédapja rácsapott a kezére egy pálcával. – Bejössz a szobába. Most – közölte ellentmondást nem tűrő hangon, s Arata engedelmesen követte őt a válaszfalak közé, ahol oly’ sokat gyakorolt annak idején. Hisateru-sama seiza ülésbe helyezkedett és intett Aratának, hogy ő is tegyen ugyanígy. Amint egymással szemben ültek, bele is kezdett abba, amit mondani kívánt. – Először is, felejtsük el ezt a kis affért odalent. Másodszor pedig… mégse felejtsük el. Felejtsük el azt, hogy a figyelmed rosszabb volt, mint egy négyéves kölyöké, aki csokoládéért áhítozik az édességbolt előtt, azt viszont ne, hogy mi is történt pontosan. Idézd fel pontosan.

Arata így tett. – Nem használt Henge no Jutsut – vonta le a végkövetkeztetést az igen hosszú, néhány másodperces gondolatfolyamból, Hisateru-sama pedig bólintott egyet. – Valóban nem. És szerinted miért nem használtam? Miért bajlódtam sminkeléssel, koldusruhával, amikor pár kézpecséttel és egy kis koncentrációval megoldhattam volna problémát? Erre válaszolj nekem.

Arata ez egyszer nem igazán tudott választ adni dédapja kérdésére. Persze sok eshetőség fordult meg a fejében, de mindegyik igen nevetségesnek hatna. Ugyen miért próbálna egy ilyen nagy erejű shinobi a Henge no Jutsu elhanyagolásával spórolni a chakráján? Olyan pedig nincs, hogy ne ismerte volna, azt pedig számításba se akarta venni, hogy a koncentráció miatt tette ezt. Ha valaki, akkor Hisateru-sama igen jól összpontosított a feladatára.

– Gondoltam – sóhajtott az öreg. – A válasz egyszerű: a Henge no Jutsut fenn kell tartani és nem lehet sokáig. Egy igazán mesteri álca elkészítése pedig aprólékos, de fontos munka. Megvan persze a maga hátránya, de számtalan előnye mellett eltörpül. Kezdjük egy egyszerű összehasonlítással, rendben? Nos, most, hogy jounin lettél, sok olyan küldetésre fogsz menni, ahol elengedhetetlen az álcázás és mint shinobinak, az álcázás mesterévé kell válnod.

Hajdanán voltak idők, amikor még az én dédapám se élt. Akkoriban a shinobik legfőbb jellemzője az volt, hogy nem léteznek. Az igazán jó shinobi kilétére sosem derült fény, ha pedig mégis, akkor elég hamar búcsút mondhatott az életének. Ezt a hagyományt folytatom én is, már amennyire a mai közegben lehetséges ez és ezt kívánom átadni neked is. Manapság a shinobi már mást jelent, mint régen, de a rendeltetésünk, amire teremtettek minket, nem változott.

Számtalan olyan helyzetbe kerülhetsz, ahol chakrát használni egyenesen öngyilkosság. A kevésbé jó szenzorok megérezhetik, amint egy jutsut elsütsz, az igazán jók pedig már több mérföldnyiről kiszagolják az érkezésedet. Utóbbi ellen megtanítalak majd védekezni, de előbb maradjuk a megtévesztésnél. Tehát, van ugye a Henge no Jutsu, amelynek segítségével bármilyen alakot felölthetsz. Mi ezzel a probléma szerinted?

Arata erősen gondolkodott, majd fél perc után megszólalt. – Olyan személy alakját szoktuk vele felvenni, akit legalább látásról ismerünk – jelentette ki, mire dédapja bólintott. – Pontosan. Nos, ez a probléma ezzel. Könnyű átváltozni olyanná, akit már láttunk. De ismered a szokásait? Ismered a nonverbális kommunikációját? Ismered a családját, a barátait? Tudod, hogy hányszor köszörüli meg a torkát két mondat között?

Ezek mind olyan apróságok, amelyek lebuktathatnak téged. Ha felvennéd teszem azt a híres konohai Hatake Kakashi alakját, vajh’ mennyi idő alatt buknál le? Másodpercekben mérhető, mire rájönnek a cselre és ha elég eszed van, ezt arra használod, hogy menekülj, ha pedig több eszed van a kelleténél, akkor meg se teszed. Nem. Mások alakját felvenni őrültség. Persze van olyan helyzet, amikor jól jöhet, emlékezz csak a Gőz Országában történt kirándulásodra, ahol az elmondásaid alapján az őr alakját felvéve, be tudtál jutni a fogadó pincéjébe. Az jó ötlet volt akkor és ott. De az igazi shinobi tudja, hogy miként kell egy teljesen új személyt megalkotni a semmiből.

Nyisd ki kérlek a szekrényt – mutatott Hisateru-sama a nappaliban elhelyezkedő ruhatárolóra. Arata így tett és egy kisebb dobozt talált benne, meg egy pár becsomagolt, felgöngyölt szövetcsíkot. – Bátorkodtam neked beszerezni egy alapvető álcázófelszerelést. Nos, ahogy azt mondtam, a Henge no Jutsu alapvető problémája, hogy nehéz hosszú távon fenntartani azt az álcát, amit akarsz és az is, hogy egy mások által is ismert személynek a képét veszed fel vele, akinek még a legjobb esetben sem ismered a legapróbb mozdulatait. Tegyünk fel egy nagyon elvont, de igenis fontos szituációt.

Valamilyen oknál fogva, fel kell venned a volt csapattársad, Motoi-chan alakját. Gondolom, elég jól ismered őt, sokszor láttad, még a mellbőségét is meg tudod állapítani ránézésre. Megteszed, ott állsz immáron az ő alakjában, kívül-belül megváltozol. Viszont, tegyük fel azt, hogy Motoi-channak van egy ismerőse, aki szokta őt látni néhanapján meztelenül. Ez az ismerős nem feltétlenül kell, hogy a párja legyen, lehet akár egy barátnője is.

Honnan tudod, hogy Motoi-chan odalent éppen mikor borotválkozott utoljára? Lehet, hogy úgy gondolod, sosem szokott, holott éppen egy nappal előtte megszabadult minden fanszőrzetétől. Ennyi elég is lenne ahhoz, hogy lebukj. Arról pedig nem is beszéltem, hogy az alakváltás folyamatos fenntartását bizony egy erősebb fizikai behatás könnyen megtörheti.

És most értünk el oda, hogy mik a hátrányai a hagyományos álcázásnak. Először is, maximum úgy tudod más nemű egyénnek kiadni magad, ha már nagyon profi vagy és ügyelsz a legapróbb részletekre is; teszem fel, a péniszedet a herezsákodhoz ragasztod, a hangodat pedig több éves gyakorlással változtatod el. A második, hogy a testmagasságodon nem tudsz sokat változtatni, de ez még egy jobb cipővel kiküszöbölhető. A harmadik a hangod, amit folyamatosan el kell változtatni, az adott szerepednek megfelelően, míg a negyedik… és egyben a legfontosabb… a te magad nonverbális kommunikációjának és szokásaidnak hanyagolása.

Jól hallottad. Ha kell, egy évig nem gyújtasz rá, mert a szereped szerint egy dohányzásellenes falusi aktivista vagy, akinek a fia a cigaretta mellékhatásaiba halt bele és a helyi földesúrnál akarja kijárni az uralma alá tartozó területeken a dohányáru betiltását. Elhagyod az apró kis mozdulatokat, mint a nyakad ropogtatása, a vállvonogatások, a derekad kiroppantása és így tovább. Minden olyat el kell felejtened, amiről az emberek a személyedre gyanakodhatnak. Egy jó shinobi az egyik nap el tud játszani egy földesurat, míg a másik nap annak a parasztját, méghozzá anélkül, hogy felmerülne a gyanú, hogy valamelyikükkel valami gond van.

Az álcázás nem csak jó kézügyességet kíván, amikor felviszed a mázat az arcodra, hanem még színészi tehetséget is. Képesnek kell lenned elfelejtened önmagadat, testestül-lelkesül át kell alakulnod, de tudnod kell azonnal váltani is, ha a helyzet úgy hozza. Erre foglak most megtanítani téged… elsősorban. Másodsorban pedig… – Hisateru-sama kicsit kotorászott a zsebében és Aratának dobott valamit. A fiú meglepődötten ismerte fel a saját pénztárcáját, melyben gyorsan átszámolta az összeget. – A jó shinobi nem csak kiváló megtévesztő, hanem remek zsebmetsző is. Meg kell tanulnod lopni.

– De az ilyen fajta lopás az…

– Nem! A lopás nem bűn, ha nem buksz le. Az Istenre kérdem, milyen kiképzést kapnak ezek a mai fiatalok? Lopnod, csalnod, hazudnod, ölnöd kell. Nem csak a hadiárvák lopnak maguknak ételt, hanem mások is. Nem csak azok emelnek el dolgokat, akik rá vannak kényszerülve, hanem olyanok is, akiknek nincs rá indokuk. Vagy talán úgy gondolod, hogy az ellenségtől való információszerzés is bűn?

– Nem, az elengedhetetlen…

– Pontosan. Ez pedig itt… – hajította oda az öreg Aratának az egyik cigarettásdobozát. – szintén elengedhetetlen az életben maradáshoz. Gondolom, úgy neveltek téged, hogy a saját társaidat sose károsítsd meg és mindenki a társad, aki a faluban lakik. Felejtsd el. Ha úgy szükséges, még az anyjuk fényképét is lopd el, amennyiben az a te javadat szolgálja. Felejts el minden erkölcsöt, amit valaha beléd próbáltak nevelni. Shinobi vagy, nem rendőr. Viselkedj hát shinobiként, mert ha nem úgy teszel, hamar meghalhatsz. Nos, eljutottunk ide is. Nyisd ki a dobozt.

Arata engedelmesen felnyitotta a kis dobozt és amit maga előtt látott, azt még az ismert világ legjobb gésája is megirigyelte volna. A hatalmas sminkkészlet minden részletet tartalmazott, amit csak kellett. Alapozók, sminkecsetek, korrektorok, szájfények, púder, pirosító, szájfény, szemhéjpaletta, szemceruza… mindenből az elérhető, legjobb minőség. A dobozban volt még borotva, arcszesz, különböző parfümök, parókák és egy kisebb varrókészlet is, a különböző színű kontaktlencsékről nem is beszélve.

– Ezért itt a legtöbb komolyabb gésa habozás nélkül megölne – jelentette ki Hisateru-sama egykedvűen. – Az egész csomag idestova húszezer ryo, de a legjobbnál alább nem adhatsz. Nos, az első feladatod… az majd az lesz, hogy mázold el magad, amennyire csak tudod úgy, hogy ne ismerjelek fel első látásra. Azaz, készíts egy teljesen új arcot magadnak, csak a sminkek segítségével és a legfontosabb: chakra nélkül! Viszont, a hosszútávú feladatod az lesz, hogy lopj el tőlem valamit anélkül, hogy rájönnék, te voltál az és úgy, hogy ne tűnjön fel nekem a lopás megtörténte. Könnyebb dolgod lesz, mivel ismered a szokásaimat, így te választhatod meg, hogy hol csapsz le rám; viszont figyelmeztetlek, eléggé jó megfigyelő vagyok én is…

Arata megkapta az utasításait, a dédapja pedig hozott neki egy kis tükröt és otthagyta őt. Nos, élete első sminkpróbálkozása konkrétan katasztrófa lett. Azt sem tudta, hogy mi-mire való, és negyedóra múlva úgy nézett ki, mint egy rosszabb hímszajha valahonnan Amegakure no Sato alsó szintjeiről… de nem, még egy testét áruló férfi is igényesebben sminkelt ennél. Mindig kifutott a „vonalból” és természetesen nem ért el semmit, amit akart volna. Mire Hisateru-sama visszajött, Arata szégyenkezve, összemázolt arccal ült a tükör előtt. Kuncogást hallott a tolóajtó felől és látta, amint rángottak dédapja rekeszizmai, aki nem sokáig tudta visszatartani a nevetést. Erre már ő is elnevette magát. – Nem hinném, hogy a sminkelés alapjait az én dolgom lenne megtanítani neked, de mivel anyád nem az a kifestős fajta, Motoi-chan pedig tudtommal épp küldetésen van… hát, nincs mit tenni.

Hisateru-sama úgy kezelte a készletet, mintha… mintha csak nő lett volna. De nem, még egy nő sem tudott ilyen gyorsan és alaposan mázolni. Alig kellett fél óra ahhoz, hogy az öreg még pár ráncot rajzoljon magára, a szemeit kicsit jobban kihangsúlyozza, a bőrét pedig egy kicsit füstösebbé tegye. Mire végzett, Arata tényleg nem ismert volna rá, ha nem előtte készítette volna el az álcát. Ha felvenne egy kumogaurei fejpántot, a bőrszíne miatt még el is hinné, hogy egy ottani shinobi ült épp mellette. A folyamat alatt az öreg végig magyarázott neki, s Arata nagy szerencséjére eidetikus memóriával volt megáldva, így nem esett nehezére megjegyeznie mindent, amit látott és hallott.

Azonban, egy dolog volt pontosan emlékezni mindenre és más dolog volt leképezni. Mivel az izommemóriájában még nem voltak benne ezek a mozdulatok, így meg kellett őket tanulnia. Dédapja nem engedte neki, hogy „babafejen” tanuljon, mint a valódi sminkesek. Aratának a saját arcát kellett használnia és szerinte ennyi sminklemosót még egy prostituált sem használt el élete folyamán, mint amennyit ő az elmúlt pár napban. A festékeket is mind elhasználta, nem kevés ecset pedig konkrétan kettétört a használat alatt, bár volt olyan, amit ő vágott hozzá a falhoz.

Valóban napokig gyakorolt, mire végre sikerült egy elfogadható arcot alkotnia, kicsit erősebb bőrszínnel, pirospozsgásabb hatással, sűrűbbnek tűnő szemöldökkel és az egyéb festékek segítségével még egy igen impozáns sebhelyet is varázsolt magának a bal orcájára. Hisateru-sama megdicsérte, de mivel felismerte őt elsőre, így nem sikerült teljes mértékben megoldania a feladatot… mindazonáltal már elég felkészült volt ahhoz, hogy megpróbálhasson a dédapjától lopni. Legalábbis ő így érezte és míg a válaszfalak között az arcával foglalatoskodott, sok-sok tervet eszelt ki ennek véghezviteléhez.

*

A hét hetedik napján mindig nyüzsgött a piac. Bár minden egyes áldott nap volt ott valaki, leginkább ilyenkor volt tele Amegakure no Sato központi piactere. Idős asszonyok kiabálták az épp aktuális áraikat bódéikból, ékszerkereskedők mutogatták drága portékáikat. A gyerekek a pékbódéknál, míg szüleik vagy nagyszüleik a zöldségesek, hús- és halkereskedők előtt álltak sorba. Hattori Hisateru szerette a piacot. Hatvan éve járt le ide, minden héten háromszor. Ismerte az összes kereskedőt, bár mostanság igen sokan voltak újak.

A bódékból sokan integettek neki, mire ő csak egy bólintással válaszolt. Orrát nemsokára megcsapta a jól ismert halszag és egy éles kanyarral máris Watanabe Akio halas bodegája előtt találta magát. Húsz éve Akionál vásárolta az Asagi pontyot, tekintve, hogy az öreg kereskedő fogta ki a legjobbakat idestova az egész Eső Országában. Most azonban egy ismeretlen személy állt előtte, aki széles mosollyal köszöntötte őt. – Jó napot, jó napot! Hattori Hisateru-sama, jól tudom? Akio-san mondta, hogy gyünni fog.

– Maga…

– Watanabe Asahi, szolgálatára! – kiáltott fel az illető. Hisateru egy nála kicsit alacsonyabb, görnyedten járó, enyhén borostás, zöld szemű, kefehajú, fiatal fiút látott maga előtt. Sosem találkozott vele, gyanakodva méregette. – Ne tessék így nézni, kéröm. Akio-san unokaeccsének a fia vagyok, gyüttem besegíteni, amíg Tanaka-san betegeskedik.

– De ugye semmi komoly? – kérdezte Hisateru.

– Ugyan, ugyan! Csak leesett a stégrű, osztat beverte a vállát a mólóba. Jól lösz, az biztos. Osztat mit adhatok? Akio-san aztat mondta, ho’ filézetlen Asagi pontyot szokott vinni, ilyenkó’ öt kilányit.

– Pontosan annyit kérek – válaszolta az öreg és a fiatal fiú ügyetlen mozdulatokkal leemelte a pontyot kampóról. Lemérte, majd becsomagolta egy papírba, ami néhányszor véletlenül kiszakadt, így még egy tekercset húzott rá, sűrű elnézést kérve. Az öreg leszurkolta a megfelelő összeget a pontyért és már ment volna tovább, amikor valami súrolta a vállát. Hirtelen mozdulattal fordult oda és nemsokára már erősebben fogta a siheder karját, mint a satu a vasat. Egy fiú rémülten nézett rá, mélykék szemeiben csalódottság tükröződött. Hisateru szélesen elmosolyodott. – Adok két másodperc egérutat, Arata-kun – engedte el a fiút, majd elszámolt kettőig és felkiáltott. – Fogják meg, tolvaj!

A „tolvaj” jobbra-balra szökdelt, hogy senki ne tudja elkapni és hamarosan eltűnt az egyik kis utcában. Hisateru fejcsóválva nézte dédunokáját. – Há’ emmög mi a rossebb vót?

– Csak a dédunokám – vont vállat az öreg, mire a fiú csodálkozva nézett rá, de jobbnak látta, ha nem kérdez semmit. Hisateru megköszönte a pontyot és elindult hazafelé, most nem kívánt többet időzni itt. Remélte, hogy dédunokáját otthon fogja találni, ugyanis Arata egy igen alapos fejmosásnak nézett elébe ezért a malőrjéért. Szerette a fiút, régi önmagát látta benne. Tele ambíciókkal, vágyakkal és célokkal, mégis hideg fejjel tekintett a jövőbe… de kellett neki az iránymutatás.

Rég érzett olyan nagy büszkeséget, mint amikor dédunokája szabadjára eresztette az első buborékot; amikor megtudta, hogy a Hattori família öröksége nem fog csak úgy eltűnni, miután ő már nem lesz. Bánta, hogy régen nem töltött ennyi időt a fiúval, de tudta azt is, hogy a jó neveléshez ez kellett. Márpedig Aratának a legjobb nevelést adta. Épp ezért fog egy kicsit fájni a fiúnak most ez. Persze nem volt a testi fenyítés híve, jobban szerette Arata bizonyítási vágyát kihasználni ilyen téren. Ha azt éreztette vele, hogy csalódást kezd okozni neki, a fiú bizony hajlamos volt a maximumnál is többet beleadni valamibe. Talán, ha elég jó magyarázattal áll elő erre a malőrre, leül vele shogizni este. Hadd legyen valami jó élménye is a mai napon és legalább fejlődik is vele…

*

– Sose feledd, a shinobi egyszerre tolvaj, gyilkos, szakács, lovas,- ó igen, az majd a következő leckéd lesz - harcos, paraszt, nemes, kereskedő, - bár ez a tolvajjal majdhogynem szinonima - fogadós, vendég… egy szóval, a shinobi nem csak egy chakrahasználó, hanem jobb színész még a leghíresebb színtársulat legnevesebb előadóművészénél is. Tudnod kell, hogy miként építs fel egy karaktert. Az elmúlt hetekben megtanultál arcot készíteni, ráadásul igen kiváló szinten. Itt az ideje, hogy az arcot fel is ruházd.

Találj ki egy karaktert! Építs fel egy új személyiséget. Adj életet az arcnak, amit megalkotni készülsz. Ki ő? Honnan jött? Hány éves, ki az apja, ki az anyja, miért van itt? Írd le oldalakban, tegyél fel kérdéseket és válaszold meg azokat. Játszd el tükör előtt. Milyenek a nonverbális mozdulatai? Összhangban van ez a fajta kommunikációja a verbálissal, vagy szöges ellentéte annak? Mik a jelei annak, ha hazudik? Milyen mimikával fejezi ki az érzelmeit? Ezer meg egy kérdésre kell válaszolnod most, hogy egy teljesen új személyiséget megalkothass.

Ha kész vagy, vedd fel a szerepet. Gyakorolj, gyakorolj és gyakorolj, amíg te magad is el nem hiszed, hogy az vagy, akit megalkottál. Mert addig, amíg te nem hiszed el, más sem fogja. Válj azzá, akit eljátszani készülsz. Felejtsd el azt, aki vagy most. Ha hülyébb a megszemélyesíteni kívánt karaktered, akkor legyél hülyébb, ha okosabb, akkor tanulj többet. Ahhoz, hogy valakit megalkoss, hatalmas háttértudás szükségeltetik. Tudnod kell mindent arról a helyről, ahonnan állítólag érkezik, hiszen bármikor megkérdezheti valaki, hogy ismeri-e bizonyos személyeket onnan. Nincsen tökéletes választás, se a falu, se a kisváros, se a nagyváros nem jó, mert mindegyiknek megvan a maga hátulütője és előnye is.

Egy falu előnye egyszerű: messzebbi földeken a kutya sem hallott egy kis faluról. Viszont, ha valaki pont ott van, aki szintén onnan származik, kellemetlen kérdéseket tehet fel, így hát az a legjobb, hogyha előre felkészülsz a válaszokkal. A kisvárosban is sokszor mindenki ismer mindenkit, egy nagyobb városban, teszem azt a Nemzetek földesurainak uradalmában viszont az elvegyülés könnyebb, de hamarabb találkozol olyan személlyel, aki onnan származik. Elég, ha csak egy utcanevet rontasz el és már oda is az álcád. A megtévesztés nem csak jó sminkelést, színészi tehetséget, hanem bizony földrajzi és néprajzi ismereteket is megkíván a mímelőjétől.

Tudd betéve azokat a helyeket, ahol a felvett személyed korosztálya gyülekezik. Fiatal vagy? Akkor keresd meg, hogy hova járnak, miután végeztek a napi feladataikkal. Shinobi vagy? Ne legyél, csak akkor, ha elég felkészült vagy mindenből. Könnyű kiadni magad más országbéli illetőnek, de talán shinobinak és magas rangú nemesnek a legnehezebb. Nos, most, hogy ezeket tudod… van kérdésed?

A hosszú monológot követő kérdésre Arata megrázta a fejét. Nem volt neki egy sem, mindent megjegyzett és már automatikusan kezdte lekörmölni egy papírra a kérdések válaszait. Ki az ő karaktere, honnan jött, stb… minden, amit Hisateru-sama mondott neki. Már régóta kezdett körvonalazódni benne valami, mostanra viszont végre-valahára kiforrott, amennyire lehetett. A fiú az elmúlt hetekben tényleg kitanulta a sminkmesterség csínját-bínját, olyan rohamtempóval állt neki a tudás elsajátításának, hogy már elszegődhetett volna egy társulathoz dolgozni, ha igazán akart volna.

Ez a mostani feladat igazán tetszett neki. Végre elkezdhetett pörögni az agya. Tekintve, hogy több „karakteren” is járt az esze, így nehezére esett kiválasztania csak úgy egyet, viszont pár perc gondolkodás után elmosolyodott, kihúzott a válaszok közül néhányat és tovább írt a papírra. Nemsokára ott állt előtte majdnem egy tekercs teleírva és Arata lefutott a közelben lévő ruhaüzletbe néhány göncöt beszerezni magának, amit aztán át-átszabogatott a szövetcsíkokkal, amelyek a dobozban foglaltak helyet. Az eltelt hetekben varrni is megtanult egy kicsit, bár ezt azért még gyakorolhatta volna, viszont jelenlegi tudása pont elég lesz a szerephez, amit fel kívánt ölteni.

~ Lássuk csak… ~ Arata a tükör előtt állva kezdett bele a festegetésbe, ezúttal minden egyéb, kiálló bőrfelületét is lekezelte. Nagyon alapos munkát végzett, legalább annyira, amennyire a dédapja szokott… remélhetőleg. Több festékestégely is elfogyott, mire végre végzett, mikor pedig az utolsó vonásokat vitte fel, elégedett volt önmagával. Most már csak gyakorolni kellett. Gyakorolni a hanglejtéstől elkezdve mindent, amit a dédapja mondott neki, beleélnie magát a szerepbe, amit el kívánt játszani. Ha valaki most kívülről nézte volna, akkor biztosan elképedne, hogy Arata odabent magában beszél a tükör előtt és fura kézmozdulatokat tesz…

*

A túlzsúfolt piactér mostanában nem látott ennyi izgalmat. Szinte minden héten megpróbálta valaki kifosztani a nagyérdemű Hisateru-samát és a tolvaj mindig meglépett. Ezúttal az öreg shinobi újfent a halasbódé előtt állt és megint a siheder szolgálta ki őt, amikor a ruháján enyhe nyomást érzett; végre nem egy durva kutakodást a zsebeiben. A szokásos lefogás és a két másodperces előny megadását követően Hisateru belenézett Arata szemébe, aki most végre egy rendes álcát öltött magára, de az öreg így is felismerte. Ha álcázni már tudott, lopni azért még nem… bár, mintha hiányzott volna valami…

– Osztat a pontyé’ ki fog fizetni? – kérdezte tőle a halárus siheder, miután Hisateru már öt perce csak nézte azt a pontot, ahol a dédunokája eltűnt. A dédunokája, aki ellopta a pénztárcáját. Nem volt rossz manőver, de nem teljesítette a feladatot, hiszen észrevette a lopást, még el is kapta a fiút. Határozott, de szelíd mozdulattal adta vissza a pontyot a kölyöknek. – Holnap jövök érte, elnézést.

– Semmi gond, Hisateru-sama! Végre sikerű’t a dédunokájának csóringelnie? – Hisateru erre elmosolyodott. – Mondjuk úgy, de elbaltázta. Senkinek nem szóltál egy szót sem, ugye Asahi-kun?

– Nem én-e! Nem biza! Aztat mondotta Akio-san, ho’ meg ne próbá’jam általverni magát, mer’ akkó’ beza megver engem ő is meg maga is. Meg osztán én nem vagyok ám árulkodós, csak áru’kodós!

Szóvicc. Hisateru sok mindent szeretett, de a szóvicceket annyira nem. – Jövök holnap, add át Akio-sannak, hogy elnézést. Szép napot neked. Megyek, megdorgálom kicsit az én dédunokámat, de előtte még egy pár elintéznivalóm azért akad.

– A viszontlátásra, Hisateru-sama! – köszönt el a siheder és az órára nézett, majd esetlen mozdulatokkal elkezdte bepakolni az árut a bódéba és lezárni azt. Idő volt, a halárus általában hamarabb zárt, mint a többi kofa, hiszen a portékája gyorsabban is romlott azokénál. Csak az igazán jó halkereskedő engedhette meg magának a piacozást.

Majd’ egy óra sétájába telt általában hazajutnia, de hát útközben azért még meg kellett állnia a tésztaárusnál, a fűszerkereskedőnél, a kovácsnál, akivel a konyhakéseit köszörültette és vette tőle az újakat. Mindegyikkel váltott még néhány szót, mielőtt egyáltalán elindult volna haza; ápolni kellett a régi kapcsolatokat, csak így juthatott információhoz… no meg kedvezményhez. Utóbbi ebben a korban már fontosabb lett volna, csakhogy Hisaterunak nem volt gondja sosem a pénzzel. A kedvezmény inkább csak presztízsként funkcionált számára. Ezektől az emberektől közel évtizedek óta vásárolt már, természetesen kijárt neki némi engedmény.

Hazaérkeztekor már tudta, hogy Arata bevette magát a konyhába. Múltkor is ugyanezt csinálta, amikor lebukott, sőt… mind a hat alkalommal. A lakást elárasztotta a frissen sült hal illata, ami Hisaterut becsábította a konyhá… Asagi ponty. Határozottan Asagi ponty illatát érezte… mi történt itt? Ő nem hozott haza Asagi pontyot és Aratánál sem volt egy sem. A fiú kisétált a konyhából és letett egy tányért az étkezőasztalra, amin hamisítatlan Asagi filékockák álltak, tojásos sült rizzsel és wasabis húslé mártással. Kiváló éteknek tűnt és tudta is, hogy az, hiszen ő tanította Aratát főzni és ez az ő saját receptje volt, de…

– Jó volt a piac, Hisateru-sama? – kérdezte Arata és letelepedett enni. Dédapja vonakodva ült le mellé és figyelte a fiút, amint boldogan falatozott. – Rossz volt ponty nélkül hazajönni – jegyezte meg az öreg félvállról, mire Arata benyúlt a zsebébe és odaadta neki a pénztárcát. Az öreg átszámolta az összeget, egy fillér sem hiányzott belőle.

– Lebuktál – közölte nemes egyszerűséggel.

– Én aztán nem – válaszolta Arata és megette az utolsó falatot is. Hisateru nem szokott hozzá ahhoz, hogy a dédunokája vitatkozott vele, fel is vonta a szemöldökét erre a kijelentésre. Arata megvárta, amíg ő is befejezi az ételt és elmosogatta mindkettejük tányérját. Most már tényleg kíváncsi volt… tán sosem mardosta őt ennyire az a bizonyos érzés. Minden klappolt, Arata ellopta a tárcáját, ő elkapta, egérutat adott neki, a fiú pedig elfutott. Aztán dédunokája végre-valahára megszólalt…

– Tuggya aztat Hisateru-sama, ho’ én osztat nem csóringe’tem semmit, ugyi? – hallotta a siheder Asahi-kun hangját… s Arata állt előtte mosolyogva.

– Végig?

– Végig, bizony. Amióta csak lejött a piacra.

– Attól még lebuktál, Arata-kun. Úgy vitted el a pénztárcát, hogy tudtam, te vagy az.

– Meg kell cáfoljam, Hisateru-sama – mondta Arata. – Nem én loptam el, hanem egy Riku nevű kölyök, aki általában a piacon zsebelget. Abban a pillanatban, hogy lefogta, átadta nekem a másik kezével a tárcáját. Riku pedig ügyes tolvaj, az őrök sosem kapják el.

Hisateru felnevetett. Arata valóban tehetséges fiatalnak bizonyult. – Nem kenyerem, de most megkérdezném… felvázolnád a pontos menetet, Arata-kun? Kíváncsi vagyok a cselszövésed minden apró részletére…

– Természetesen – ült le dédunokája. – Először is, tudtam, hogy saját magam sosem fogok tudni ellopni semmit úgy, hogy ne bukjak le. Ezért jártam le én is a piacra vásárolni, hogy felmérjem a terepet. Megtaláltam Rikut, akit felbéreltem a színjátékra, bár az első öt alkalommal tényleg én próbáltam lopni, hogy elhitessem, a hatodik is én leszek. Itt megszegtem a szabályt, de direkt tettem: Kage Bunshint használtam, ugyanis arra nem tért ki, hogy sikertelenül nem kísérelhetek meg lopást chakrahasználattal.

Akio-sant beavattam, cserébe annyit kért, hogy adjak el legalább annyi halat, amennyit Tanaka-san szokott. Nem volt nehéz, hiszen ismerem a halakat elég jól, köszönhetően a konyhai ismereteimnek és senki nem fogott gyanút, amikor távoli rokonként mutatkoztam be. A piacon az emberek jönnek-mennek és hajlamosak megbízni a kereskedők egymásban, mármint azok, akik régebb óta ismerik a másikat, mint a saját anyjukat.

A szerepet, amit utoljára felvettem, direkt itt gyakoroltam, míg egy Kage Bunshin végig édesanyáméknál gyakorolta Asahi álcáját – Arata megvonta a vállát és folytatta. – Lényegében ennyi az egész. Az utolsó akcióra már csak jó időzítés kellett. A legnehezebb a halszagtól való megszabadulás volt, de szerencsére vannak parfümök abban a dobozban és a bőr nem veszi át, ha az ember lemázolja magát egy kicsit. Persze a ruhákat el kellett rejtenem mindig, de az már részletkérdés volt.

– Mint egy valódi shinobi, Arata-kun – veregette vállon dédunokáját Hisateru és bár a fiú még nem volt húsz éves, kitöltött egy-egy pohár sakét. Erre koccintaniuk kellett. Az öreg tudta, hogy Arata minden energiabefektetést megérdemelt. A koccanó poharak hangja és a rizspárlat illata tudatta vele, hogy újabb mérföldkőhöz érkeztek. – A következő tényleg lovaglás lesz?

Maito Gai Szomb. Feb. 01 2020, 19:42

Szokás szerint nagyon jó élményt írtál, ami szinte olvasatja magát. Arata sikerrel elsajátította a megtévesztés művészetét, de azért két dolgot sose felejts el: ennyi festék után nem szabad megfeledkezni a megfelelő bőrápolásról, illetve "Sose nyomd fullba a kretént"
Az adatlapodra tehát mehet az álcázó készlet, a jártasságok, amikre szert tettél, továbbá jutalmad 7 chakra és 3 TJP a nagyon szép pályázatért.

**Hattori Arata** Vas. Márc. 22 2020, 17:51

Hattori Arata pályázata
március

Pályázat tárgya: az ANBU-ba való beléptetés, melyre az NT-től még régebben, ajándék formájában kaptam engedélyt.

Pályázat időbeni elhelyezése: a chuunin vizsgát követő időszakban.

Pályázat elfogadását követően kérem, hogy Arata rangjához beírhassam, hogy ANBU Shinjin.

Figyelmeztetés: a pályázat tartalmaz erotikusnak mondható részleteket, így érdemlegesnek tartom a +18-as karika kitételét rá, hogy ne érje szó a ház elejét.

Az Árnyak Között I.

六

Ez volt kiírva az épület ajtaja fölé, fekete tintával. A halál száma. Odafent ez a jelzés lilás neonfénnyel égett, mutatva mindenkinek, hogy ezt az épületet messziről kerüljék el. Az amegakurei népesség legendákat szőtt a torony köré, s még a legádázabb bűnözők sem merészelték megközelíteni a bejáratait; az utolsó bátor, de inkább botor illető teste évekkel ezelőtt, a toronyról lógva hirdette a próbálkozóknak, hogy minden hasztalan, az itt található titkokat sosem fogják tudni kifürkészni.

Az alsó szintek legalsó rétegei között helyezkedett el Amegakure egyik hatalmas tornyának a töve. A kétszárnyú, faragott tölgyfaajtó előtt álló alakot követő zsebesek azonnal szétrebbentek, amint észrevették, hogy melyik irányba haladt. Féltek… jól tették. Az egy Élő Isten erejének és végtelen hatalmának szimbóluma magasodott előttük és valaki most ide tartott. Az egyik bátrabb zsebes a sarokról figyelte a fejpántos alakot: kíváncsi volt, hogy mit láthat majd meg, amikor kinyílik a torony kapuja, de leginkább azért maradt, mert sehogy sem fért a fejébe az, hogy valaki önszántából idejöjjön.

Mélázásából egy shuriken becsapódása zökkentette ki. A négyágú fémcsillag a mellette lévő deszkafalba ágyazódott be, a zsebes pedig azonnal nyakába szedte a lábát és elrohant, csakhogy alig két másodperc múlva a következő dobócsillag már a tarkójában állapodott meg. Élettelen teste métereket gurult az esőáztatta, sáros földön és a sebből szivárgó vér hamarosan az ég könnyeivel vegyülve, új színezetet adott a talajnak. Senki sem ismerhette meg a torony titkait… senki sem juthatott ki a körzetből élve.

Kivéve az a valaki, aki ott állt a kapuban. A férfi - merthogy férfi volt - magasra tartotta a kezében lévő papírt, ami egy szempillantás múlva elhamvadt. A kapu magától kitárult és odabentről hűvös szellő tört ki a párás, szűk utcára. A férfi nem habozott egy pillanatig sem, belépett a rá váró sötétségbe. Amint az árnyak elnyelték őt, a kapu becsapódott. A hangos döndülés kiugrasztotta a messzebb várakozó zsebeseket a rejtekhelyeikről, s nemsokára oly’ csendes volt az utca, mintha semmi sem történt volna. A halott zsebmetsző vére viszont még mindig patakként csordogált s testét már két kövérebb patkány szaglászta, amelyek nemsokára hangos cincogással hívták elő társaikat a csatornából. Lakoma.

*

Teljes sötétség. Ez fogadta odabent a férfit, majd mikor a szeme hozzászokott, felgyulladt két fáklya. A pillanat törtrésze alatt fellobbanó heves fény miatt néhány másodpercig elvesztette a látását, mikor pedig visszanyerte, egy kétszárnyú acélajtót látott maga előtt. Odasétált és mivel az elhamvadt papíron rajta volt, hogy mit kell tennie, ráhelyezte hát mindkét tenyerét az ajtóra és chakrát vezetett bele. Hangos kattanás… kinyílt. A csikorduló acél dobhártyaszaggató hangja betöltötte az előteret, kis híján a füléhez kapott. De nem mutathatott gyengeséget. Ennél még rosszabb hangokra kellett felkészülnie az elkövetkezendő időkben.

– Neve? – hangzott a kérdés balról, s egy döndüléssel az acélajtó is becsapódott mögötte. Az előtte álló látkép túl egyszerű volt… másra számított először. Szűk, enyhén lejtős folyosó, tetején neonlámpákkal. Utoljára a kórház alagsorában látott ilyet. – Hattori Arata – szólalt meg a férfi és a tőle jobbra helyet foglaló illető végre megvilágításba került. Egy ráccsal lezárt ajtó és egy kis ablak… mint a kórházban a betegfelvételi iroda. Az illető egy székben ült éppen és valamit felírt a nála lévő papírra, vélhetően Arata nevét. Csőrös maszkot viselt, testét pedig látszólag könnyű szerkezetű, mégis strapabíró, szürke páncél fedte.

– Itt írja alá – tolt ki Aratának egy lapot, amelynek a tetején „Csatlakozási szándéknyilatkozat” felirat díszelgett. Gyorsan átfutotta azt: a legfőbb kitétel az volt, hogy a szervezet semmilyen felelősséget nem vállal a kiképzés közben történő halálesetért és sérülésekért, továbbá a titoktartás természetesen, melynek megszegése halállal büntetendő. Volt még pár pont, amely saját személyének felfedhetetlenségét hivatott leírni, tehát szervezeti tagságát nem oszthatta meg senkivel, viszont azok, akik már előre tudta róla, szintén titoktartásra voltak kötelezve. Természetesen szintén halálbüntetés terhe mellett…

Mielőtt aláírta volna, meglátott egy rubrikát, amely fölött a „Kívánt Kódnév” felirat szerepelt, alatta pedig egy leírás arról, hogy ezt csak akkor tudják biztosítani, hogyha már nem foglalt. Arata töprengett egy sort, majd elmosolyodott fehér maszkja alatt és felvéste azt, amelyet leginkább a magáénak érzett… majd aláírta a papírt, amelyet az illető azonnal el is vett tőle és egy aktába csúsztatta. – Jöjjön az ajtóhoz – szólt oda neki, Arata pedig két lépéssel ott termett. Pár perc matatás, majd a rácsos ajtó kinyílt és a nálánál alacsonyabb férfi - legalábbis a hangja alapján az lehetett - egy csomagot tartott a kezében.

Hasonló szürke öltözet, alkarvédők, lábszárvédők és egy fehér maszk, benne kék hullámokkal, tetején négy vonással. Egyszerű maszk volt, hasonló az övéhez, viszont Arata érezte, hogy ez itt… más. A csomag alján még egy egyenes shirasaya katana is helyet foglalt, ami igencsak ismerősnek tűnt Arata számára… – Bátorkodtuk elhozni. Mivel nem sokban tér el az általunk rendszeresített eszköztől, így a használata engedélyezett, a markolatot azonban kicsit átalakítottuk, hogy ne lehessen elsőre felismerni. Öltözzön át, utána jelenjen meg a hetes teremben eligazításra Kani-taicho előtt. Öltöző a folyosón jobbra a negyedik ajtó, a Hetes pedig tovább egyenesen, hetedik ajtó értelemszerűen. Sok sikert kívánok…

– Értettem – bólintott Arata és a kihalt folyosón elindult az öltöző felé. Senki nem volt itt. Senki, egy teremtett lélek sem rajta és a férfin kívül, de az öltözőben már végleg magára maradt. Az egyik szekrényre már rá volt írva ideiglenesen a neve, oda pakolta be viselt ruháit. A csomag mindenre kitért, s Arata pőrén állt, a hidegtől pedig minden porcikája libabőrössé vált. Még dédapja tippjére, a haján és a szemöldökén (no meg szempilláján) kívül minden más szőrt teljesen leborotvált magáról, így minden tagjában teljesen érezni vélte a nyirkos levegőt.

Magára kapta a csomagban található alsóneműt, amelyet a fekete nadrág és a fekete felső követett, mintegy aláöltözőként. Szabadon lévő lábszárát egy szürkés gyolccsal kötötte be, alkarja viszont szabadon maradt. A fekete, nyitott lábujjas cipő kényelmesen illeszkedett a lábfejére, az alkarvédők pedig hasonló súlyúak voltak, mint azok, amelyeket eddig használt. A taktikai felső volt az utolsó előtti a sorban: súlyra könnyű volt, de a több rétegű, kvázi páncélzat igencsak erős anyagúnak érződött. Arata megszemlélte magát a tükörben: sosem gondolta volna, hogy valaha ezt a ruhát fogja viselni.

Még magára aggatta a szokásos felszereléseket, a shurikentartót és az övtáskát, ezekből is újakat kapott, így a sajátjából át kellett pakolnia. Taktikai felsőjének több rejtett zsebe is volt, amelyekbe el tudott helyezni ezt-azt, az övtáska és a combtok pedig a szokásos sémát követték. Már csak két dolog maradt hátra… az egyik a kard volt, azt becsúsztatta a hátán helyet foglaló hüvelybe. A megnyugtató kattanást követően újfent beállt a tükör elé megszemlélni magát. Jól állt neki… ez az egész. Egy álom vált valóra most… nem is álom, inkább cékitűzés. Arata nem szerette az álmokat, mivel az álmok rendszerint csak elérhetetlen vágyként jelentek meg az emberek tudatában. A célok azonban elérhetőek voltak, hogyha valaki keményen dolgozott és ő nem volt rest tanulni és edzeni, hogy ide juthasson.

„Hattori Arata Jounin kezébe,
Tisztelt Hattori Arata!
Értesítjük, hogy előmenetelének állandó monitorozását követően, Ön csatlakozási jogot nyert Amegakure no Sato Ansatsu Senjutsu Tokushu Butai szervezetébe. Parancsoljuk, hogy e levél kézhezvételét követően, haladéktalanul készítse össze felszerelését és késlekedést mellőzve jelenjen meg a Négyes Torony legalsó bejáratánál.

Parancsoljuk továbbá, hogy e levelet senkinek ne mutassa meg, jövetelének okát senkivel sem közölheti. A toronyba való belépéshez mutassa fel ezt a papírlapot az ajtónak. Figyelmeztetjük, hogy jelenlegi csatlakozási joga nem minősíti automatikusan szervezetünk tagjának. Minden egyéb információt az ügyeletes kiképzőtiszt fog közölni Önnel.”

A levél minden szavát vissza tudta idézni. Amikor kézhez kapta, olyannyira sietett, hogy otthon hagyta a kardját is, viszont itt mégis… megkapta. Talán Hisateru-sama adta volna le azt az ANBU-nak, vagy már előbb magukkal vitték? Nem számított. Itt volt, egyedül csak ez számított már, semmi több. Dédapja valószínűleg tudta, hogy hova tartott, amikor hirtelen elhagyta a lakást, hiszen adott neki pár tanácsot és közölte vele, hogy „egy hónap múlva találkozunk”. Egy hónapig tehát nem fogja látni a rokonait. Oda se neki… nézett rá levetett ruháira a szekrényben. Lassan készen állt. Viszont hátra volt még valami… az utolsó… az utolsó utáni.

A tárolóban már ott függött a jounin taktikai mellény, a szürke felső és alsó, a saját, évek óta használt alkarvédői és lábszárvédői is, de még egy valami hiányzott onnan. Arata leült a durván faragott padra és a bal kezében tartott, csontfehér maszkot figyelte. Jobb kezével végigsimította a felületét: ugyanolyan sima volt, mint régen… pedig egyszer össze is tört, de az egyik alkalmi társa, ki egy volt ebből a szervezetből, megjavította neki. A homlokán lévő négy durva, mégis egyenletes vonás ugyanolyan mély volt, mint akkor, amikor belekarcolta azokat, idestova… sok-sok évvel ezelőtt, hajdani első küldetésén. A maszk, ami élete első hadizsákmánya volt.

Emlékek százai, ezrei rohanták meg Aratát. Eidetikus memóriájának köszönhetően mindegyik olyan volt, mintha csak percekkel ezelőtt történt volna. Újra végigélte az összes küldetést, amit ebben a maszkban teljesített, minden pillanatot, amikor rajta volt. Megcsóválta a fejét és a fehér maszkot berakta a többi ruha közé. Nem adhatott teret a gondolatainak, nem engedhette meg, hogy a nosztalgia hatalmába keríthesse őt. Becsukta a szekrényajtót és kezébe vette új maszkját, amely lényegében nem sokban különbözött a régitől. Sóhajtott egyet és arcára illesztette azt, majd habozás nélkül megindult kifelé.

A régi maszkkal együtt Hattori Arata a jounin is a szekrény mélyére került, az új maszkban Kumo, az ANBU Shinjin kimérten sétált végig a folyosón, egyenesen a hetes ajtóhoz.

*

– Maszkot le – csattant a szigorú, női hang és Kumo levette magáról a maszkját. Az előtte álló nő fiatal volt, hosszú vörös haja copfba fogva is kis híján a háta közepéig ért. Arca bár szép volt, mégis ellensúlyozta azt kék szemének kemény, mindent átható, veséig hatoló vizslatása. Kumo és még három másik Shinjin a taicho előtt térdelt a Hetes Teremben, ahol nagyon is figyelmezniük kellett minden szavára a nőnek.

A Hetes Terem, a Víz Terme. Egy valódi barlang benyomását keltette, mögöttük pedig egy mesterséges vízesés zubogott a hatalmas, földbe vájt tóba. A fényt valamilyen foszforeszkáló gombafaj hatalmas kalapjai adták, de még így is alig láttak tovább az orruknál. Két férfi, két nő: ők voltak a legújabb jelöltek. Kumo nem nézett rájuk, nem érdekelte őt senki más, csak az előtte álló nő, Kani-taicho.

– Ansatsu Senjutsu Tokushu Butai. Röviden ANBU. Egymás közt nem, vagy csak nagyon ritkán hordjuk a maszkot, ezt véssétek az eszetekbe. Azon négy kiválasztott vagytok, akiket már genin koruk óta figyelünk folyamatosan. Mi egyengettük az utatokat, nem kevés olyan küldetést hajtottatok végre, amelyeket mi adtunk ki nektek a tudtotok nélkül. Felmértük a tudásotokat és arra jutottunk, hogy alkalmasok vagytok a szervezetünkbe való csatlakozás… nos, megpróbálásához.

Először is, bár kódnevet választottatok magatoknak, nem vagytok még ANBU ügynökök. Még csak ANBU Shinjinek vagytok, újoncok. Érezzétek magatokat megtisztelve, hogy magatokon viselhetitek az egyenruhát és a maszkot. Ha már itt tartunk, ezzel a lendülettel, vegyétek is le mindet. Az utolsó szálig.

Zokszó nélkül engedelmeskedtek a parancsnak. A szemérmességnek itt nem volt helye, így a két férfi és a két nő, miután összerendezték a felszerelésüket, pőrén térdeltek vissza a földre. Nem néztek egymásra, senki hormonjai nem indultak be a másik meztelen teste láttán, bár Kumo úgy érezte, másik férfitársa mintha nem is a két nőre sandított volna először, hanem rá… remélte, hogy nem látta jól. – Nagyszerű – nyugtázta Kani-taicho. – Az első feladatotok nagyon egyszerű lesz. Menjetek be a vízbe, álljatok arra a részre, ahol még a nyakatokig ér és ne gyertek ki belőle két egész napig. A helyet szabadon választjátok meg a testmagasságotoktól függően, de a két napban nem beszélhettek egymással és nem mozdulhattok el onnan, ahol megálltok. Alvás tilos, mindennemű mozgás tilos, még a víz alatt is.

Csak a fejetek maradhat a víz felett, semmi más. Aki nem képes ezt megtenni, vagy megszegi a szabályokat, az mehet haza és többé nem teheti be a lábát a toronyba. Kezdhetitek – az indulási parancsra Kumo bevetette magát a vízbe és azonnal a mesterséges vízesés széléhez, de amögé tempózott. Jól számolta ki a víz várható mélységét. Tekintve, hogy az állóvíz nem volt túlzottan megfelelő egy ilyen próbához, ezért a vízesés bal oldalát célozta be és úgy állapodott meg, hogy a zuhatag a testének egy részét mindig érje.

A döntés részben jó, részben rossz is volt. Elsősorban azért volt jó, mert így minduntalan ingerek fogják érni őt, így a változékonyság figyelemre sarkallja. Rossz abban a tekintetben, hogy egy pillanatnyi figyelmetlenség azonnal a vesztét okozhatja, mivel a víznek itt volt némi sodrása is, amely abban az esetben, ha kirántja a helyéről őt, akkor a próbán azon nyomban elbukik.

A víz. A víz, amely lemossa a bűneit, lemos róla mindent, ami eddig őt jellemezte. Ez a próba nem másért volt, minthogy megtisztuljanak és teljesen új, formálható személyekként álljanak majd a kiképzőtisztjük elé. Két napig nem volt más dolga, csak elmélkedni az életén. Most végre szabadon szárnyalhattak a gondolatai, az emlékek… végre újra láthatta azokat a képeket, amelyek idáig vezették őt.

„Az egyre távolodó férfi épp befordult volna a sarkon, mikor összeesett. A fiú azonnal eldobta a félig leégett cigarettáját és megfáradt izmaival jottányit sem törődve rohant oda a férfihoz, aki eszméletlenül feküdt a földön... legalábbis első látásra.

Arata az Akadémián tanult módszerekkel ellenőrizte a pulzus és a légzés meglétét, s riadtan konstatálta, hogy a férfia halott. Először pár külsérelmi nyomott keresett rajta - hisz, akár egy senbon is végezhetett vele - de nem talált egyet sem, amit bekötözhetett volna, vagy valami ilyesmi... ezért megpróbálta az alap egészségügyi tudásának a meglétével újraéleszteni, de mindhiába. A fiú most átkozta magát, hogy nem részesült semmilyen orvosi ninjutsu képzésben… nem tudott mit tenni.

Yukimura senpai meghalt itt, Amegakure kellős közepén. Mikor Arata látta, hogy egy utcagyerek épp arra járt, odakiáltott neki, hogy most azonnal szóljon egy shinobinak miközben ő ott maradt alkalmi mesterével. Nem potyogtak a könnyei. Nem szólt semmit, nem kéregette Yukimurát, hogy ne hagyja el. Konstatálta, hogy a férfi halott s persze szomorú volt, de ezt nem mutatta ki. Egyelőre csak várt az orvosi shinobikra, akik hamarosan meg is érkeztek, s közölték vele, hogy Yukimura-senpai a háborúban erős fejsérülést is szerzett egy robbanás következtében, amelynek folyományaképpen az agyi erei annyira elgyengültek, hogy az agyvérzés és a férfi halála gyakorlatilag elkerülhetetlen volt.

Bár csendesen ment el, de… nem itt kellett volna ennek megtörténnie. Ha kint a fronton halt volna meg, akkor ő is boldogabb lett volna… nem így, egy „roncsként” a faluban. Igaz… utolsó napjaiban is átadta a kellő tudást egy személynek… tehát… Arata úgy gondolta, hogy a férfi, bár nem hősként halt meg, de így is megtette a tőle telhető legtöbbet. Abba már bele sem gondolt, hogy milyen megerőltetés lehetett neki használnia a chakráját.

Mikor az orvosi shinobik letakarni készülték, Arata szólt nekik, hogy várjanak egy kicsit. Odahajolt a senpai-hoz, lecsukta annak két szemét, majd halkan ennyit mondott: – Én leszek a kard, Amegakure kardja. Ég veled, senpai”

Yukimura-senpai. Az ember, aki hosszú betegeskedését követően felkarolta azt a személyt, aki Kumo régen volt. Az első személy, aki igazán elindította ezen az úton és nem az életével, hanem életének végével. Oly’ sok mindent tanított a hajdani Aratának, hogy azt bizony meghálálni nem volt könnyű, tán csak úgy tudta megtenni, hogy emlékét megőrizte. S agya szivacsként működött, mégis, most Yukimura szellemét el kellett engednie. Az emlékét sosem fogja, de a hajdani mestere nem lehetett többé vele. Itt már nem volt helye.

Tíz óra. Tíz órája állt a vízben. A lehető legjobb választás volt a vízesés közelében lenni, mivel négyük közül az egyikük úgy tűnt, nem böjtölt, mielőtt belépett volna a kapun. Persze, hogyan is böjtölt volna? Hiszen, ha őket is olyan hirtelen hívták be, mint őt, valószínűleg egy igen kiadós ebéden lehettek túl. A mesterséges tavacska felszínén úszó fekáliadarab így elkerülte őt, a zuhatag miatt nem tudott a közelébe érni. A szagát sem érezte. Azt viszont igen, hogy bőrének minden négyzetcentimétere már összeaszott. De nem számított. Visszamerült a gondolataiba és számot vetett mindenről, ami történt vele az elmúlt években.

„Arata pörgette az agyát, végül pedig arra jutott, hogy hagyja először a másik felet cselekedni. Fel kellett mérnie a tudását, nem volt elég annyi, hogy tűz elemű, bármilyen meglepetést tartogathatott még a tarsolyában. – Sok pénzt kapok azért, hogy őket védjem, amegakurei! Nem fogsz innen elmenni élve! – kiáltotta az ellenfele, Arata pedig elmosolyodott. Pontosan ezt várta és akarta is kiprovokálni a szótlanságával; átlagosan a tűz elemmel rendelkezőek hevesebb és nyugtalanabb természetűek voltak, persze ez nem volt mindenkire igaz, de erre alapozni mégse volt helytelen, ahogy az most kiderült. Arata a továbbiakban is szótlan maradt, s megállapította, hogy ellenfele, aki hangja alapján férfi volt, egy szobával arrébb helyezkedett el. A vízklónja visszatért, Arata pedig intett neki; nemsokára egy kunai szelte át a levegőt, a klón pedig tócsa lett a rajta átsüvítő dobótőr hatására.

Sok chakrát használt el, de azért még volt benne bőven szufla, mindazonáltal ezt a csatát, ami igazán még nem is hágott a tetőfokára, gyorsan rövidre kellett zárnia. Gyorsan ráfűzött egy kunai-ra egy robbanócetlit és az előzőleg hallott hang iránya helyett, némiképpen sréhen dobta el; csak arra lehetett abból a pontból, normálisan helyet változtatni. Ahogy a detonáció megrázta a házat, Arata egy Shunshin no Jutsu segítségével, robbanásszerűen kint termett onnan, rögvest a kerti tóra érkezve; a sűrű növényzet segített az elrejtésében, s most nem alkalmazott technikát, mivel a tavacska elég mély volt ahhoz, hogy elrejtse őt; csak a feje kandikált ki, de azt sem lehetett látni, köszönhetően a növényeknek, ellenben ő rendesen rálátott az épületre.

Ahogy azt várta, nemsokára ellenfele kint termett, azonban gyorsan a háztetőre ugrott. Ennél rosszabb lehetőséget nem is választhatott volna, ugyanis kint biztosította a terepet Kohaku-san, aki valószínűleg az elmúlt percekben ellátta és biztonságba helyezte Noiro-sant, ami annyit jelentett, hogy az ellenfél nyílt terepre helyezte magát, a biztonságos, zárt terület helyett. Itt volt a vége. Arata látta, amint Kohaku-san mozdult, s ő sem volt rest kiemelkedni a vízből, majd kézpecsétekbe kezdeni. Létrehozta a Suiton: Ja no Kuchi technikát, és a vízkígyó egyenesen a tető felé zúgott, Kohaku-san pedig szintén ugyanezt használta, mintha csak összebeszéltek volna. A két, kígyót formázó víztömeg hatalmas sebességgel csapódott be a háztetőbe, de az ellenfél kivédte; hirtelen ott termett a ház aljában, s mozdult volna Arata felé, de nemsokára megtorpant.

Ellenfelük száján egy kis vércsík indult meg lefele, és furcsán bámulta a melléből kiálló pengét, majd kilehelte a lelkét. Noiro-san lerúgta őt a kardjáról, amelyet jobb kezével tartott, és ránézett a többiekre. A három shinobi egy szó nélkül sétált be a házba a falba robbantott lyukon keresztül és egyenest a belső hálószoba felé vették az irányt. Kohaku-san egy határozott mozdulattal rúgta be az ajtót, bent pedig a két őrt pillanatokon belül eliminálták, hármuk ellen esélyük sem volt. A szobában a kereskedőn kívül nem volt senki, tehát az információk pontosak voltak, nem volt családja. A villám egy pillanatra újfent megvilágította a hideg pengéket és a három shinobit, akik szenvtelenül, hang nélkül tették a dolgukat.”

Első olyan küldetése, amin valóban bizonyíthatott. Amikor meg kellett ölniük a kereskedőt. Az a küldetés, ahonnan élete második hadizsákmányát hozta el, a katanát, amelynek használatát Kumo számára is engedélyezték. Most már tudta, hogy ezt a küldetést az ANBU adta ki neki a tudtán kívül, hogy felmérjék, képes-e szenvtelenül tenni a dolgát. Képes volt. Bizonyított. Tudta, hogy ekkor dőlt el igazán a csatlakozása.

Huszonkilencedik óra. Nem érezte a tagjait. A víz minden erőt kivett már belőle, de ő csak rendületlenül állt és várt, hogy leteljen a maradék tizenkilenc óra is. A felén már bőven túl volt, nem kellett már sokat kibírni. Ahogy elnézte, a többiek is bírták még, bár nem igazán figyelt rájuk. Egyedül saját magával volt elfoglalva, a gondolataival. Mi vezette őt el idáig? Mikor lett ő Hattori Aratából Kumo? A válasz hamarabb eszébe jutott, mint azt várta. Újfent visszatért a múltba, a nem túl távoli múltba…

„A pók persze ráugrott, a farönk megint becsapta. Hét perc. Arata ott vesztegelt a bokorban és igyekezett kitalálni valamit, amivel a maradék időt konkrétan eltölthette volna. Minden figyelmét az kötötte le, hogy a pók ne fedezze fel a tartózkodási helyét, ezt pedig ügyesen azzal érte el, hogy a Kakuremino no Jutsut alkalmazta, így jobban beleolvadt a környezetébe. Ezek az egyszerű, akadémiai technikák néha jobban jöttek, mint a Suiryuudan no Jutsu… persze ez utóbbit Aratának nem két percébe tellett elsajátítania, de nem is használta olyan gyakran. Az összes idegszálával figyelt és várt, méghozzá arra, hogy Yua mikor és hol talált felbukkanni. Még levegőt is alig mert venni, nehogy lebukjon.

Öt perc, félidőnél jártak, amikor Aratában megszólalt a vészjelző. Azonnal megszüntette az épp alkalmazott technikát, chakráját a lábába koncentrálta elrugaszkodott. Gyorsan egy másik fán termett, de a célterületet úgy választotta ki, hogy pókhálót ne rezegtessen meg vele. Nos… újra várakozó álláspontot hirdetett, de ezúttal nem használt Kawarimit, mert sejtette, hogy a pók ezt már nem fogja elhinni. Három perc. Megint eltelt kettő, Arata pedig figyelt, aztán egyszer csak egy csillanást látott a maga alatt lévő ágon. Az a rohadék mégis, hogy találja meg folyamatosan? Mindegy is volt… Arata azon nyomban helyet változtatott, de előtte otthagyott egy Kawarimit elterelésként.

Egy perc. Arata immáron egy másik bokorból nézelődött, magában számolta a másodperceket és várta, hogy lejárjon az idő. Nem volt ez nagy próba, nem kergetőztek egymással, de elméjét bizony megdolgozta rendesen. Annak ellenére, hogy genjutsuban volt, tisztán érzett mindent és sejtette, hogy valódi teste is izzadtságban úszott, valószínűleg kiterülve a pókterem padlóján. Harminc másodperc, Arata nem érzett semmit. Húsz másodperc… a pók még mindig nem volt sehol. Tíz másodperc… kilenc… nyolc… hét… hat… öt… négy… három… Arata egy furcsa neszt hallott a közelből abban a pillanatban egy felé vágódó, tenyérnyi ízeltlábút látott, kitátott csáprágókkal. Egyet tehetett, oldalra vetődött, azonban a pók gyors volt. Kettő… egy… lejárt az idő. A genjutsu megszűnt, Arata pedig arra ébredt, hogy Yua a mellkasán álldogált. – Szép volt emberfajzat. Megérdemled, hogy az idézőmnek nevezzelek. Te és én hasonlóak vagyunk. Hívj, amikor kellek – ennyit közölt csak vele a pók és egy pukkanással eltűnt.”

Yua. Az apró fekete özvegy, akivel minden nézeteltérése ellenére is igazán jó társakká váltak, ha meg kényszerült idézni. Az a gőg, amivel a pók viseltetett igencsak… nos, érdekes habitust kölcsönzött az amúgy tenyérnyi méretű kis lénynek. Ezen a napon avatta be őt apja a Hattori família egyik örökségébe, s Kumo itt kezdett azzá válni, aki most lett. Vajon mit fog majd szólni Yua, amikor meglátja őt? Biztosan közli majd vele, hogy még mindig csak egy férfi, akit legszívesebben megharapna és elvinne a Pókkirálynő elé áldozatként. Pókok…

Negyvenhetedik óra. A legnehezebb most következett, a maradék egy óra. A holtponton túl volt már, szemei már jó ideje nem nehezültek el. A múltba többé már nem tekintett, csakis a jövőre koncentrált. Számolta a perceket, másodperceket, mígnem végre kongott a fejében az óra. Letelt a két nap, ettől függetlenül nem mozdult meg, megvárta a parancsot. Kani-taicho szinte azon nyomban megjelent a „parton” és intett nekik, hogy kijöhetnek.

Mindannyian vánszorogtak, úszni nem tudtak. Az igazi próba nem a két nap eltöltése volt, hanem az, hogy kijussanak ebből a tóból. Még Kumonak is nehezére esett, pedig edzett férfiként simán ki kellett volna úsznia innen. Párszor majdnem megfulladtak, végül valahogy mind a négyen kievickéltek és összeaszott testtel ott feküdtek Kani-taicho előtt. – Térdeljetek fel, most! Gyerünk! – hallatszott a parancs, amelynek teljesítése közel fél órába telt, de végül ott térdeltek.

– Gratulálok. Teljesítettétek az első próbát. A következő azonban nem lesz ilyen könnyű, mint ez volt – kiáltotta túl Kani-taicho hangja a vízesés dübörgését, amely Kumo fülében még mindig ott volt. Hamarosan négy maszkos ANBU ügynök jelent meg és visszafektették őket a földre. A kezükből kiáramló zöld chakra nyomán aszott bőrük újra normális formát vett fel, majd mind kaptak valamilyen tablettát, amitől olyan erőt éreztek, mint még sosem. A fáradtságuk egy csapásra elmúlt és úgy érezték, hogy képesek lennének akár napokig is harcolni.

Mielőtt még visszatérdeltek volna, az orvosi egység tagjai nyomtak beléjük egy-egy nagy adag injekciót és ezt követően eltűntek. – A következő próbátok lesz az, ami alapján eldöntjük, hogy a csatlakozásra valóban érdemesek vagytok-e. Mindannyian emberi formában tengetjük az életünket, de az ANBU ügynökei nem emberek többé. Eszközök vagyunk és az eszközöknek nincsenek se érzések, se vágyaik.

Amit belétek nyomtak injekció formájában, az a férfiak számára egy nagy adag tesztoszteron, a nők pedig ösztrogént kaptak. Kumo, Neko! Ti ketten alkottok egy párt, a másikat pedig Inu és Kame fogja. Kame, remélhetőleg nem csak a férfiakra izgulsz fel, mert abban az esetben kerítek valaki mást neked. Gyertek utánam. A ruháitokat hagyjátok itt.

A feladat részletes ismertetését követően, egy férfi és egy női párban elindultak Kani-taicho után. A hideg kőpadlón fel-felkapkodták mezítelen talpukat, mígnem a nő rájuk nem ordított, hogy fejezzék be, vagy két másik napig egy jégtömbön fognak állni. Kame és Inu a 99-es számot viselő ajtó előtt álltak meg, miután majd’ három fertályórát gyalogoltak lefelé az enyhén lejtő folyosón. Milyen mélyen lehettek a föld alatt? Kumo meg sem bírta saccolni.

Kiképzőjük kinyitotta az ajtót és beterelte a két meztelen jelöltet, majd nemes egyszerűséggel rájuk zárta a szobát, ám előtte még elmagyarázta a feladatot. A 101-es szobába Kumo és Neko került. – Ha előbb nem figyeltetek volna: akkora adagnyi hormont kaptatok, hogy három egész napig be lesztek zárva ide. A feladatotok nagyon egyszerű: nem létesülhet közöttetek semmiféle szexuális aktus, se hagyományos, se orális, se anális. Még a csók sem megengedett. A testek egymáshoz dörgölése a genitáliákon kívül megengedett, de ha valamelyikőtöknek orgazmusa lesz, az megbukott. Ugyanígy tilos egymás nemi szerveinek a megérintése. Az emlők érintése nem tilos, de nem ajánlom ebben a helyzetben, Kumo.

Nyomjátok el a vágyaitokat. Ha megteszitek, joggal nevezhetitek magatokat ANBU jelöltnek… és shinobinak. Amennyiben átmentek a teszten, kaptok egy kisebb hormonvisszaállító kúrát, mivel a jelenlegi injekció mesterségesen juttatta belétek az elsődleges nemi hormonokat és a saját termeléseteket is megsokszorozza. Ha nem mentek át, nos… nem lesz kár értetek. A szoba be van kamerázva, így minden pillanatot látunk. És higgyetek nekem, figyelünk….

Az ajtó bezárult. Odabent minden túlzottan is kényelmesnek tűnt. A szobát lávalámpák világították meg, középen pedig hatalmas vízágy foglalt helyet. Mindketten úgy szemlélték a túlzott komfortot árasztó helyiséget, mintha még sosem láttak volna ilyet… aztán beindultak a hormonok. Kumo teljesen merev lett, Neko mellbimbói pedig megkeményedtek. Minden egyes porcikájuk ontotta magából a feromont, melynek hatására Kumo alig bírta visszafogni magát; pillanatokon múlt csak, hogy nem fordította meg Nekot és tette magáévá ott helyben.

Nem. A vágyaknak megálljt kellett parancsolni. Az ösztönöket el kellett nyomni, csakis az agyára hallgathatott. Minden porcikája azonnal közösülést kívánt és látta, hogy Neko is ezzel küszködött éppen. A lány, amint leült az ágyra… nos, igen terebélyes foltot hagyott maga alatt. Kumonak fertályóránként meg kellett szorítania a végét, nehogy elélvezzen már csak a látvány miatt. Egyszerű feladat? Elmondva valóban az volt, de mindketten inkább visszakívánkoztak a vízbe. Ez minden volt, csak egyszerű nem. Neko lassan, de biztosan közeledett a már ágyon ülő Kumo felé és hamarosan vészszorítást kellett alkalmaznia magán. Kis híján elbukott.

Nem tudta, hogy milyen tablettát kaphattak, de a három napból lassan már másfél telt el és egyikük sem tudott elaludni. Próbálkoztak mindenhogy, de a vége az lett, hogy egymáshoz simulva feküdtek az ágyban, s ilyenkor gyorsan a szoba egy-egy végébe ugrottak. Minden négyzetcentiméter úszott a testükből kiválasztódó feromonban és csoda volt, eddig nem estek egymásnak. De még hátra volt a fele a próbának és Kumo lassan kezdett megőrülni.

Az ANBU tényleg így választotta volna ki az újoncait? Mi lesz, ha elbukik? Mármint azon kívül, hogy megszégyenül saját maga előtt. Meg fogják ölni, netalántán egy jutsuval kitörlik az összes emlékét? Nem tudta és nem is akarta megtudni. Mindent elkövet, hogy átmenjen ezen a teszten és azt követőkön is. A kiképzés része volt ez is. Nem hagyhatta, hogy az ösztönei felülkerekedjenek rajta, nem tehette meg, hogy elbukik. Le fogja győzni saját magát. Ez az egész erről szólt, semmi másról.

Mert a legnagyobb ellenség saját maga volt. Régen az Akadémián volt egy igen érdekes kis „edzésük”, amikor a sensei bevitte őket az egyik edzőterembe, ahol középen letakart tükrök álltak; közölte velük, hogy most találkozni fognak a legnagyobb ellenségükkel és leleplezte a tükröket. Órákig ott kellett állniuk előtte és legyőzni saját magukat anélkül, hogy betörték volna a tükröket. Nehéz feladat volt, de hasonló ehhez.

Az ember is csak egy állat volt, semmi több. Ösztönök vezérelték. Evés, ivás, ürítés, alvás, szaporodás. Az utóbbi ösztönt kellett most figyelmen kívül hagynia, de előbb-utóbb mindet meg kell majd tanulnia rendesen koordinálni, akárcsak egy normális shinobinak. Ahhoz, hogy teljesértékű tagja lehessen a szervezetnek, nem engedhette meg magának, hogy úgy érezzen, mint régen. Bár… régen sem igazán érzett így. Nem volt aszexuális, sőt. A nőkkel sosem volt problémája, de itt és most ennek is gátat kellett szabni. Lesz majd olyan élethelyzet, amikor szüksége lesz az ösztönei kiélésre, de ez most nem az volt.

Gondolataiból Neko zökkentette ki. Kumo nem figyelt oda és a nő lassan mindenét neki dörgölte. – Meg fogunk bukni…

– Nem érdekel…

*

– Álljatok fel – hangzott Kani-taicho hangja. A meztelen férfi és nő azonnal felpattantak, majd a kapitány összecsapta a tenyereit. Kétszer. – Gratulálok, Neko és Kumo. Sikerrel átmentetek a vizsgán. Ezt a másik kettő nem mondhatja el magáról. Sosem gondoltam volna, hogy egy olyan férfit is képesek leszünk visszatéríteni, aki már csak a farkakra izgul fel, de úgy néz ki, minden csak a hormonok kérdése.

A két ANBU Shinjin már teljesen felöltözve állt a nő előtt. – Kérdés van? – nézett rájuk, mire Kumo és Neko megrázták a fejüket. – Helyes. A következő feladatotok egy kis erőnléti edzés lesz. A két fő próbát már teljesítettétek, így nem mondom, hogy bérelt helyetek van, de innentől minden könnyebb lesz a kiképzés során. Aludni majd holnap aludhattok. Mit álltok még itt! Irány a Tizenkilences Terembe, gyerünk, gyerünk, gyerünk!

S Kumo és Neko futólépésben, egymás mellett nekilódultak. Hogy mi történhetett a másik kettővel, azt nem tudták meg és gyanították, hogy sosem fogják az orrukra kötni. Annyi baj legyen. Csak ők maguk számítottak, senki és semmi más.

Sai Vas. Ápr. 12 2020, 00:16

Szia!
Csak ideértem végre, bár nem mondom, hogy egy szuszra hagytak elolvasni az írásod XD Tetszettek a próbák, az is, hogy nyitva hagytad a legvégén a történetet, s egy picit ugrottál az időben, stilisztikailag egy tök jó kis trükk volt. Részletes, élvezhető, átgondolt, felépített.
Elfogadva! A rangod módosul, illetve kapsz még jutalmul +6 chakrát, +5 tjp-t.

**Hattori Arata** Szer. Aug. 12 2020, 22:32

Hattori Arata pályázata

augusztus

Pályázat célja: Arata számára a földrajzi ismeretek elsajátítása
Pályázat időbeni elhelyezése: A chuunin vizsgát követő, de az ANBU-ba való belépést megelőző időszakban

Hisateru-sama shinobi iskolája,

avagy fiam, most földrajzot tanulsz!

– Ismered a shinobi tizennyolc művészetét, Arata-kun? – kérdezte Hisateru-sama, miközben Arata a reggelit készítette. A Shishamo halból készülő Yakizanaka illata belengte a konyhát, míg a melegen tartóban a szójás-ecetes uborka, a Tsukemono várta, hogy a hal mellé tálalják. Arata megrázta a fejét: nem tanítottak nekik ilyet az Akadémián. – Az egyik gondolom a főzés, a másik az álcázás – sorolta fel azokat, amelyeket megtanult.

– Jól mondod – bólintott Hisateru-sama. – Bár a főzés nem hivatalosan a tizenkilencedik shinobi művészet. Nos, akkor sorrendben: Seishinteki kyoyo, azaz a spirituális finomítás. Ez az első. Ebből bőven kijárt nektek az Akadémián, de nem úgy, ahogy azt kellett volna. A második a taijutsu, a harmadik a kenjutsu. Nem a kenjutsu harci technikákra gondolok, hanem arra, hogy képes legyél a ninjato-val, vagy akár a szamurájok hagyományos katanájával harcolni, ha úgy hozza a szükség. A valódi kenjutsu ez és nem az, amikor a chakrádra hagyatkozva szeled a levegőt és indítasz útnak minél nagyobb és minél térképátíróbb támadásokat.

Nem elhanyagolható még a bojutsu, a shojutsu és a naginatajutsu sem, mint negyedik, ötödik és hatodik shinobi művészet. Ismerned kell a botokkal való harcot, hiszen az erdőben lehet, hogy csak az lesz az egyetlen fegyvered. Ha éppenséggel őrnek álcázod magad, jól jöhetnek a lándzsával és naginatával való harcmodorok ismeretei is. Ha pedig parasztnak tetteted magad, akkor bizony ismerned kell a hetediket, a kusarigamajutsut is. Egy shinobinak egy sarlóval is képesnek kell lennie maximális harci potenciált nyújtania. Nyolcadikként pedig ott van az általad is jól ismert shurikenjutsu.

A kilencedik a kayakujutsu, azaz a pirotechnikai ismeretek. Biztos láttál már tűzijátékot. A jó shinobi ismeri a módját, hogy miként használhatja fel azt a maga szájíze szerint. Bár a mai világban a ninjutsuink használatával jóval nagyobb pusztítóerőt tudunk elszabadítani, nem szabad alábecsülnünk a kayakujutsu erejét. Egy jól időzített robbanással egész falvakat lehet elégetni, de akár szemfényvesztésre is kiváló. Többek között ezen alapulnak a villanóbombák.

Nemrég tanítottalak meg a tízedikre, amely a henshojutsu, az álruhás megszemélyesítés. Ezt a készséget jól elsajátítottad. Ezt követi a szintén jól ismert shinobi-iri, mint tizenegyedik; jól ismered tudtommal ezt is, ez nem más, mint a lopakodás. Viszont a másik fele a behatolási módszerek, amelyeken van még mit csiszolni, de ez nem a mostani leckéd lesz. Tizenkettedik a sorban a bajutsu, a lovaglás. A mostani leckéd után következő lesz ez. A shinobinak tudnia kell lovagolni. Miért?

A bajutsu együtt jár a henshojutsuval. Ha egy nemesifjút személyesítesz meg, akkor tudnod kell megülni egy lovat. Ha egy küldöncöt, akkor pedig végképp. Nem utolsó sorban pedig a ló kiváló útitárs, ha nem akarod kifárasztani magad, akkor érdemes lóháton megtenni a mérföldeket. Bár shinobi tempóval gyorsabb, ne feledd: a jó shinobi, a valódi shinobi nem létezik. Parádézhatsz fejpántban és taktikai mellényben, de azok, akik most nevezik magukat shinobinak, nem többek szerintem, mint chakrahasználó katonák. A háború is ezt igazolta.

Sui-ren. A vízképzés. Úszás, merülés, lélegzetvisszatartás akár percekig is. Ajánlom, hogy tedd le a cigarettát, vagy oldd meg valahogy a chakráddal, mert ehhez bizony jó tüdőkapacitás fog kelleni. Meg kell tanulnod a legsebesebb folyóban is árral szemben úszni, át kell érezned azt, hogy milyen érzés, amikor fulladsz. Miért? Hogy ne ess pánikba. Ha pánikba esel, vége. Nincs többé. Ha tudod milyen fulladni, hiába nyomják le a fejed a víz alá, tudni fogod, hogy mit kell tenned. Az úszás pedig jól jön meneküléskor vagy behatoláskor. Ez a tizenharmadik a sorban.

Tizennégy, boryaku. Az a dolog, amire nem kell téged megtanítanom és tán ki kell mondanom, még nálam is jobb vagy benne. Ez nem más, mint a taktika. Tizenöt, choho, kémkedés. Ez a boryakun alapszik közvetlenül, de hozzátartozik a henshojutsu is. Tudtommal ebben is igencsak jeleskedsz.

Tizenhat, intonjutsu. A menekülés és elhallgattatás mestersége. Fontos ismerned a menekülési útvonalakat és azt, hogy miként használd ki azokat. Ha azt mondom, hogy menekülés, rögtön a futás, a lélekszakadva rohanás jut az ember eszébe, de ez dőreség! Azok, akik futva szoktak menekülni, nos ők végzik a leghamarabb a bitófán. Sétálj, vegyülj el és csak akkor fuss, ha nincs más megoldás, de akkor is csak ideiglenesen! Egy jó shinobi nem azért menekül, mert észrevették, egy shinobit nem vesznek észre. Mindenesetre minden olyat menekülésnek hívunk, ami a műveleti terület elhagyásával jár. És a legfontosabb, hogy tudd, kiket kell útközben elhallgattatni. Nem mindegy. Egy rossz illető megölése az egész nemzetet is rád zúdíthatja, míg a megfelelőé elcsitíthatja.

Tizenhét. Tenmon, meteorológia. A shinobinak tudnia kell olvasnia az égi jeleket és nem azt, ami a „csillagok együttállásából történni fog holnap”. Szakadni fog holnap az eső? Száraz lesz? Tűző napsütés, kánikula? A küldetésed sikere múlhat azon, hogy előre meg tudod állapítani az időjárást. Nem elég az égre nézni, távolra is szemlélni kell. Egy másik shinobi netán éppen az időjárást manipulálja valahogy? Tudnod és érezned kell. A meteorológia fontos készség és ezt is meg fogom neked tanítani.

Most azonban szintén egy fontos készség elsajátítására kell felkészülnöd. Ez a tizennyolcadik a sorban, a chi-mon, azaz a földrajz. A shinobinak ismernie kell a földrajzot. Tudnia kell, hogy milyen kőzet az, amin áll. A föld összetételéből meg kell tudnia mondani, hogy mikor lesz az legközelebb termékeny, vagy azt, hogy mikor volt utoljára csapadék. A hegyre ránézve meg kell állapítania, hogy mekkora és tudnia, hogy milyen rétegek mentén épülnek fel a sziklák, hogy milyen magasságban mennyire lesz ritkás a levegő és mennyit fog esni a hőmérséklet. Egy szó, mint száz: ismerned kell a természetet. És tudom, hogy valamennyit tanultál, de ugyan meg tudod nekem mondani, hogy honnan ered a folyó, amely átmegy Amegakure no Sato-n és milyen hordalékot visz magával?

Arata megrázta a fejét. Valóban nem tudta. Ez megint zavarta kicsit; fura volt, hogy valamit… nem tudott. Hogy nem volt birtokában valamilyen tudásnak úgy, hogy tisztában volt azzal, mekkora intelligenciahányadossal áldották meg. – Beszélik, hogy hajdanán, mikor még az emberek nem voltak megáldva a chakrahasználattal, ezt a tizennyolc készséget sajátították el. Az ezen készségek ismerőit nevezték úgy, hogy shinobi-no-mono. Manapság már nem okítják a legtöbb helyen, de családunk ezeket a hagyományokat mindig is sokra tartotta, amíg páran el nem kényelmesedtek. Voltam olyan szerencsés, hogy az én dédapám még emlékezett rá és átadta nekem azon készségek tudását, amelyeket nem sajátíthattam el szervezett keretek között.

Sok készséget emeltek át az Akadémiák. Okítják a shurikenjutsut, a kenjutsut, megtanítanak titeket lopakodni és még sok minden másra. De hol van az ismeretekből több mint tíz? Kevesen tudjuk már csak. Tekintsd magad szerencsésnek, Arata-kun és akkor, amikor az ükunokámat fogod okítani, add át neki is ezt a tudást, hogy a több évszázados hagyomány ne tűnjön el erről a földről. Mert mi shinobik vagyunk – mondta nagy komolyan Hisateru-sama. – Nem holmi villámkezű, ugrabugráló, fejpántos ürgék. Ha ezt mind eltanulod és mestere leszel, akkor és csakis akkor nevezheted magad shinobi-no-monónak.

Gondolom ismersz sok nagy nevű shinobit hallomásból. Többségük a kortársamnak is nevezhető valahol. Ilyenek voltak a Sanninok. De ott volt az előttük lévő generáció, mint például Sarutobi Hiruzen, vagy még előtte Senju Hashirama, Senju Tobirama és még sorolhatnám. A mostani híresebb shinobik neveitől is harsognak az újságok: Hatake Kakashi, Terumi Mei, csakhogy két nagy nevet említsek. Ott volt még Konoha Sárga Villanása is, akinek a neve hallatára megremegett az ellenség szíve.

Ezek nem shinobik. Chakrahasználó katonák egytől-egyig, ahogy azt már mondtam. Nagy nevű illetők, olyanok, akik bár erősek voltak, mára inkább halottak. A csatamezőn lehet, hogy nagy erőt képviseltek, de vajon képesek lettek volna nemzeteket romba dönteni anélkül, hogy átírják a térképüket? Kötve hiszem. Egy shinobi képes arra, hogy államcsődöt okozzon anélkül, hogy bárki is gyanakodna rá. Egy shinobi képes rá, hogy egy gyenge kezű daimyou kerüljön trónra az ügyködésének köszönhetően és ezzel a környező nemzetek erősödjenek meg gazdaságilag.

És akkor még nem beszéltem az egyéb kiegészítő készségekről, amelyeket szintén jó, ha tudsz. Ilyen a hajózás, a földművelés, a halászat, vadászat és persze a herbalisztika. Utóbbit nagyon komolyan veszem és vedd te is, ha túl akarsz élni a vadonban. Biztos megtanították neked az Akadémián, hogy melyik bogyó ehető, melyiktől megy a hasad és melyik öl meg - bár az is megöl, amelyiktől hasmenésed lesz, csak lassabban - de ennél behatóbban kell ismerned azokat a növényeket, amelyekkel utaid során fogsz találkozni.

Ezek persze többségében csak fizikai készségek. Ismerned kell azonban a pénztant, a címertant, az oklevéltant, még a zászlótant, a jelképtant, a kitüntetéstant, az írástant és persze a néprajztudományt is, bár ez utóbbi inkább tartozik valahol a földrajzhoz. Jól kell értened még az értékbecsléshez is, ha nem akarod, hogy könnyen átverjenek.

Mindre meg foglak tanítani téged, hogy tovább vihesd a Hattori klán eszmeiségét. Nem fogod tudni az összes mesterének mondani magad, mert ahhoz egy élet is kevés lenne, hogy mindent úgy tanulj meg, mint az életüket erre feltevő tudósok és krónikások. De tudnod kell például, hogy a Víz Országának egyik nemesi családjának milyen zászlója van, milyen okleveleket adtak ki az őket szolgálóknak, milyen kitüntetéseket adományoznak, milyen jelvényeik vannak és a földjeiken milyen népek élnek. Mindezt betéve kell ismerned. Miért?

Amikor megtanítottalak az álcázásra, mondtam neked, hogy fontos ismerned a hátterét annak a területnek, ahonnan az álcád származik. De. Fontos ismerned azt a területet is, ahová mész küldetést végrehajtani. Fel kell ismerned a hatalmi tényezőket, tudnod kell, hogy a pénz, amivel fizetsz éppenséggel mennyit ér. Mi van, ha éppen az adott földesúr úgy dönt, hogy saját pénzt veret, vagy nyomtat? Vagy akkor, ha régi, a ryou előtti pénzzel fizetnek az értékes dolgokért? Ilyen apróságokon múlhat a küldetésed sikere.

Fontos továbbá az is, hogy hiába tudod TE azt, amit tudsz… de az álcád nem tudhat ennyit. A tudásodat titkolnod kell. Ha eljátszol egy földművest, aki annyit tud, hogy a zászló alatt jönnek adót szedni és meg kell hajolnia a lobogó előtt, akkor ne tudd, hogy az a zászló éppenséggel hány generáció alatt érte el a végleges formáját, miért olyan színű és alakú, amilyen. Annyit szabad mutatnod csak a tudásodból, amennyit az álcád enged. Ezt is elmagyaráztam neked akkor, de így, hogy ismered most már a tizennyolc készség listáját és az egyebeket is, ez a lecke határozottan fontosabb, mint eddig bármikor, Arata-kun.

Arata itta dédapja szavait. Az öreg mintha már mesélt volna a régenvolt időkről, azokról, amikor még Hisateru-sama dédapja sem élt. Azokról, amikor a shinobi nem azt jelentette, amit ma. Valóban ez lenne a shinobi? Volt egy elképzelése a shinobiról…. – Persze, nem csak ez a shinobi. A shinobi ennél jóval több – közölte Hisateru-sama, mintha csak olvasna Arata minden gondolatában. – A shinobi mögötti eszmeiséget már elmondtam neked, nem is egyszer. De ezek a készségek azok, amelyek nélkül szerintem senkit nem szabadna küldetésre indítani.

Amíg Hisateru-sama beszélt, készen volt a reggeli és étkezésüket követően Aratának le kellett nyomnia a szokásos száz fekvőtámasz, száz felülés és száz guggolás kombinációját, majd megindult edzeni. Visszaérkeztekor Hisateru-sama a válaszfalak között várta, ahol annyi ninjutsut tanult már Arata, hogy számolni is alig tudta. Na jó…. tudta, hogy mennyit. Fejben tartotta az összes technikát, amit ismert.

Az öreg előtt egy selyempárnán egy viseletes könyv feküdt, amely „Az Ismert Világ Föld- és Társadalomrajza” címet viselte. Ezen kívül még lepakolt mellé egy pár mostani kiadást is, de Arata tudta, hogy Histaru-sama mindig a régi dolgokkal kezdte az okítást. Az alapoktól kellett mindent felépíteni, hogy aztán erős várat lehessen rá emelni; ezt szokta mondani az öreg. – Ez a könyv az, amiből még én tanultam régen. Nem csak a konyhában lévő feladataidra kell innentől összpontosítanod, hanem ezt és a többi könyvet is betéve kell tudnod. Minden nap kérdezni fogok belőle. Nyisd ki az első oldalon és jó tanulást.

Arata így is tett. Rögtön a tartalomjegyzéken megakad a szeme: csillagászat, lemezszerkezetek, vulkánok, ásványok és kőzetek, övezetek, légkörföldrajz, vízrajz, vulkanikus tevékenységek, magma, földrengések, térképészet, társadalom- és népességrajz. Minden, ami csak kellett. Az első leckénél nyitotta ki, a csillagászatnál: hosszadalmas leírást talált arról, hogy odakint, a nagy semmiben megannyi csillag található, melyek körül égitestek keringenek és minden egyes, aprólékos megfigyelés szerint mi is egy hasonló csillag körül keringő égitesten élünk, melynek elhagyására a jelenlegi ismereteink alapján még a legerősebb chakrahasználónak sincs esélye.

Az első lecke kitért a csillagok alapán történő tájékozódásra, arra, hogy hol és merre vannak a fontosabb csillagképek, mint például a Bakezori, a Jatai, a Yamabiko és a Shiofuki. Az ezek alapján történő helymeghatározás fontosságát is kiemelik benne, amely főleg a hajósok számára segített a vad tengeren az útirányon maradni. Kitért még az olyan műszerekre, amelyek nélkül az említett hajósok nem lettek volna képesek átkelni a tengeren, ilyen volt az asztrolábium és a kvadráns.

Az égtájak meghatározó szerepén túl Arata megismerte az iránytűk működési elvét is, bár ezt már azért úgy-ahogy tudta. A csillagképekhez még visszatért kicsit, ugyanis nagyon nem volt mindegy, hogy az ismert világ melyik féltekéjéről nézi az eget; mindenhol mást mutatott. Rá kellett jönnie, hogy tőlük nézve a Bakezori majd’ hatvan fokkal el van dőlve, ha viszont már a keleti kontinensről figyeli, akkor a teteje gyakorlatilag észak felé mutat. Szerencsére több kép is volt a könyvben, bár ezek mind rajzoltak voltak, mintsem tényleges fényképek; amikor még Hisateru-sama fiatal volt, nem igazán csinálgattak mindenről fotográfiát, mint mostanában.

*

– Mit jelentenek a különböző talajszínek? – kérdezte Hisateru-sama, Arata pedig természetesen nem késlekedett a válasszal. – Ha sötét, fekete, akkor a talajban magas szervesanyag-tartalom található; ha vörös, akkor megnövekedett vas jelenlétére utal, ha fehér, akkor meszes és egyéb sókiválások történtek, ha pedig zöldes, vagy kékesszürke, akkor rosszul szellőzött talajon állunk.

– Mi az öntéstalaj?

– A folyók árterében létrejövő, feketés színű, humuszban viszonylag gazdag talajok. Ezen kívül még létrejöhetnek a hasonló helyeken kötött réti talajok is. Ez utóbbi sötétebb.

– Mi a szikes talaj?

– Szárazabb éghajlaton kialakuló talajforma, létrejötte a talajvízből kipárolgó és kicsapódó magnézium-, nátrium- és káliumsóknak köszönhető.

– Mindezeket összefoglaló néven minek nevezzük?

– Helyi tényezőknek – felelte Arata. Hisateru-sama bólintott egyet. – Kiváló. Holnap vízrajzzal fogjuk folytatni.

Arata meghajolt és kisétált a válaszfalak közül, hogy elkészíthesse a vacsorát. Dédapja már két hete okította földrajzra őt. Nem nevezhette még magát a doktorának, de Arata úgy szívta magába a tudást, mint szivacs a vizet. A csillagászattal már tisztában volt, utána a lemezekről és a földrengésekről kellett számot adnia, a légkörfölrajzról és most a talajismeretekről nem is beszélve. Sok volt még hátra, de Aratát nem tántorította el.

Újabb ismereteinek hála, már nem kevés lefektetett tervét át kellett dolgoznia az alapoktól kezdve. Sok mindent átírt az, hogy a szárazabb éghajlatokon szikes talaj alakult ki, mert bár tudta, hogy ezeken nehéz lenne egy Kirigakure no Jutsu kivitelezése, vagy legalábbis annyira chakraigényes, hogy egyáltalán nem érné meg, az egyéb tervei is befuccsoltak volna. Például az, hogy nem viselt volna gázmaszkot, holott illendő, amikor a különböző ásványi sóknak a belélegzése annyira irritálná, hogy elkezdene prüszkölni, köhögni és még vérezne is az orra a száraz levegőtől.

És ez még csak egy volt a sok közül. Megtanulta felismerni a vulkanikus tevékenységeknek majdnem minden nyomát, továbbá azt is, hogy éppen mi alakította ki úgy a talajt, amelyen épp állt. Nem kevés helyzeti előnye származhatott ebből. Képes lehetett úgy ismerni egy tájat, hogy még sosem járt ott, sőt; egy hazaival szemben is előnyre tehetett szert, hogyha tudta az adott táj és éghajlat minden jellemzőjét. Egy dolog volt abban élni, de tudni és kihasználni egy másik. Így lehetett meglepni azt, aki azt hitte, úgy ismeri az erdőt, mint a tenyerét. Valóban ismerte? Tudta például, hogy miért alakult ki az a gyökérzet úgy, ahogy? Hogy miért volt akkora az a fa, amelyen lesben állt? Hogy az ág, amin éppen térdel, bármikor letörhet?

Hisateru-samának igaza volt. Ez a tudás, amit most szívott magába, elengedhetetlen volt egy küldetés rendes lebonyolításához. Nem csak a harchoz, a lopakodáshoz és minden máshoz is jól jött az, ha ismerte a földrajzot. És bár sok tanulnivalója volt a szakácskodáson át az álcázási ismeretekig, ez a rohamtempó bizony hozzásegítette ahhoz, hogy rendesen megtanulja az anyagot. Akár az élete is múlhatott egy-egy tananyagon a későbbiek során.

Ezért hát Arata csak tanult és tanult megállás nélkül. Azok a készségek, amelyeket dédapja felsorolt, mind előtte állnak, hogy elsajátíthassa őket. Meteorológia, lovaglás és annyi, meg annyi, hogy alig bírta volna felsorolni. Ha mindent megtanulja, akkor tényleg jó shinobi lesz belőle. De addig is… tanulni kellett. Sóhajtott egyet, kinyitotta a könyvet és beletemetkezett.

*

Nem számolta a napokat, a heteket. Arata folyamatosan tanult az elmúlt időben, megismerte a legfontosabb légköri jellemzőket, a földtant majdhogynem betéve tudta már és azt is képes volt megállapítani, hogy éppen milyen talajon állt. Ez utóbbit Hisateru-sama úgy ellenőriztette vele, hogy kivitte a falun kívülre és Aratának mindent el kellett mondania a közvetlen környezetéről. A talaj összetételétől kezdve, a fák minden jellegzetességén át egészen addig, hogy mikor volt utoljára eső és az milyen hatással volt a növényzetre.

Arata pedig elmondta. Töviről-hegyire. Az utóbbi időben nem tett mást, csak tanult megállás nélkül. Nem volt felesleges információ és nem hiába nevezték őt sokan zseninek. Agya olyan volt, mint egy szivacs, vagy mint egy drogfüggő orra: mindent felszívott. Nem kerülte el a figyelmét a legapróbb információmorzsa sem.

Persze, ezt még meg kellett tanulnia úgy használni, ahogy minden más készségét. Gondolkodás nélkül, ösztönszerűen. Ezért ment most ki a Hattoriak régi, már elhagyatott birtokára. Minden új készségnél ez volt a legfontosabb momentum. Az agyát alapvetően több szegletre osztotta és ezek a szegletek egyszerre működtek. Így volt képes Arata egyszerre felmérni a terepet, röppályákat számítani, ellenséges mozgásra figyelni, másik csapattaggal kommunikálni és persze cigarettázni, ha volt ideje. Úgy volt osztott a figyelme, hogy közben mindenre képes volt ugyanolyan mértékben figyelni.

De ezt gyakorolni is kellett. Úgy kell tudnia, hogy éppen öntéstalajon állt, amit tegnap eső mosott, hogy közben az előtte álló alak magasságát megállapította és megbecsülte a lábnyomok mélységéből és a magasságból a hozzávetőleges súlyát, közben elemezte a mozgását, de még a mellette lévő fa tulajdonságait is számba vette. Mindeközben a környezetére is figyelt, nehogy támadás érje.

Ez a fajta figyelemfelosztás mindig az előnyére vált. Képes volt arra, hogy mindent egyszerre, egy időben szemléljen, feldolgozza és felhasználja a bejövő információkat. Egy shinobinak egyszerre és nem külön-külön kellett hagyatkoznia minden érzékére. A látás, hallás, szaglás, tapintás, érzékelés no meg a különleges adottságaik a chakrájuk által… ezek az érzékek egymást egészítették ki, hiába voltak különállóak. Az emberek ott rontották el, hogy valamelyik érzéküket egy másik fölé helyezték, ez többnyire a látás volt.

Valóban, a világból legtöbbet a látással ismert meg valaki. De ez nem mehetett más érzékek rovására. A látás csak egy volt a sok közül. Vaksötétben is ugyanúgy száztíz százalékosan kellett működnie egy shinobinak, nem pánikolhatott be csak azért, mert kiesett a látása. Ott volt még egy rakat másik érzéke.

Az állathasználók például ezért voltak sebezhetőek: ők szinte csak a szaglásukra hagyatkoztak, amit könnyen ki lehetett cselezni. Legalábbis, ha az ember ügyes volt és el tudta rejteni valahogy a szagát. A hallást is be lehetett csapni. De ha valaki jól keverte azt a bizonyos paklit, akkor elérte, hogy ő verjen át másokat és ne fordítva történhessen. Arata is épp ezt gyakorotla most.

Nekitámasztotta a hátát az egyik falromnak és csak figyelte a környezetét. Enyhén kékesszürke talajon állt, tehát rosszul szellőzött, a közelben viszont már öntéstalajhoz ért volna; valószínűleg az itt történt csaták és a régi klánépület lerombolása miatt a talaj többé nem volt termelőképes, de a folyóhoz közel már igen. Ott lakhattak régen a kiszolgálószemélyzet tagjai, akik a földek megműveléséből tartották fent magukat és a felettük „uralkodó” klánt.

Két napja esett utoljára a talajból ítélve. Itt nem esett minden nap, mint bent a faluban. Rajta kívül három szarvas, egy anya és a két borja volt csak itt, utóbbiak a nyomok alapján alig pár órája vonulhattak át a régi birtokon. A közeli fán egy mókus futott fel, ami arra engedte őt következtetni, hogy élelmet talált magának. A masszív tölgyfa még őt is elbírta volna, méretéből ítélve nagyjából harminc-negyven éves példány lehetett.

Az enyhe keleti szellő által hozott szagokból ítélve abban az irányban állattetem lehetett ez pedig vonzani fogja a dögevőket. A felhőkhöz még nem értett annyira, de azokból ki tudta olvasni azért valamennyire, hogy súlyos terhüket néhány órán belül ki fogják engedni magukból a földre. A távolban nagyobb fellegek gyülekeztek, miszerint vihar volt készülőben. Forgott párat és megpróbálta megállapítani, hogy melyik irányban volt észak; könnyű volt, a moha, ami a kis cserjén nőtt, hamar megmutatta neki az irányt. Igaz, ezt még az Akadémián is tanulta. Az, aki nem volt képes mohából égtájat következtetni, nem volt shinobinak való.

Pár kilométerre ide volt egy mészkőbarlang. Tudta, a régi Hattoriak oda jártak meditálni, még a dédapja is. A víznyelőkkel lyuggatott, karsztosodott kőzetek között maguk lehettek, csak a csobogó víz „zavarta” őket. Viszont a víz nem volt teljesen tiszta, főleg mivel tiszta víz nem tudta csak úgy oldani a mészkövet, ahhoz erőteljes szén-dioxid koncentráció kellett. Még egy létfontosságú információ: nem minden tisztának tűnő víz fogyasztható biztonsággal. Csak óvatosan lehetett fogyasztani, viszont egyes falvakat karsztvízlelőhelyek láttak el ivóvízzel már évtizedek óta. Viszont még a hegyi forrásokra is sokszor oda kellett figyelni.

Léptek. Arata minden izma megmerevedett, amikor az Alvó Medve figyelmeztette őt, hogy nem volt egyedül. Valaki jött. Tovább folytatta a megfigyelést, végül hirtelen megfordult egy kunai-al a kezében, de nem látott senkit. Azzal a lendülettel bukott le, majd ugrott arrébb és landolt egy kisebb gödörben. Így alacsonyabb volt, könnyebben elérte az ellenség létfontosságú szerveit, viszont ő részben takarásba került. Viszont, megint csak nem látott semmit és hirtelen fémes érintést érzett a hátán. – Bármennyire is jó megfigyelő legyél Arata-kun, egyet felejtettél el: én itt nőttem fel. Mégha éveket is töltesz el ezen a helyen, itt akkor is meg foglak tudni lepni.

Hisateru-sama eltette a dédunokája hátának tartott kunai-t és megvárta, amíg Arata kiugrik a gödörből. – Jó helyzetfelmérés volt. Láthatóan sikerült alkalmaznod a földrajzi ismereteidet. Tetszett, ahogy kihasználtad a talaj egyenetlenségét, hogy rögtön tudtad, hogy melyik helyre kell ugranod ahhoz, hogy előnyre tegyél szert. Persze, van még mit tanulnod. A könyvet hiába ismered már betéve és hiába gyakoroltad, hogy képes legyél mindent egy időben elemezni, ezt még csiszolnod kell.

Hisateru-sama rátette a kezét a falromra. – Egyszer azt álmodtam, hogy újjáépítjük azt a sok épületet, ami itt állt. Még az én életemben megtörténhet, ez állt az álmomban. Hátha így lesz. Hátha kinevelhetjük a többi generációját a valódi shinobi-no-monóknak. Nem beszélve vérünk különleges képességéről, amelyet már csak mi ketten hordozunk. Ha nem is tervezel gyermeket Arata-kun, kötelességed nemzeni és felnevelni egy fiút vagy leányt, hogy ne hulljon hamvába az, amit képviselünk. Félek, mi vagyunk az utolsók, akik még tényleg shinobinak nevezhetik magukat.

Persze, hűséggel tartozunk a falunak, hiszen itt élünk, a falu fogadott be minket és lát el munkával. De egyet sose felejts: a shinobi-no-mono nem létezik. Nem győzöm a szádba rágni ezt. Parádézhatsz taktikai mellényben, fejpánttal… de senki ne tudja, hogy te több vagy, mint egy chakrahasználó katona. Hiába nevezik magukat shinobinak, nem azok, ahogy azt már mondtam nem is egyszer.

És lehet, hogy jounin vagy, Arata-kun… de a shinobi-no-monók között még genin sem lennél, annyi mindent nem tudsz. Elsajátítottál már jó készségeket, de sok a hiányosságod. Ezeket fogjuk bepótolni. Most, hogy ismered a földrajzot, készülj fel… – füttyentett egyet Hisateru-sama, mire Jonouchi jött elő a fák közül, két lovat vezetve kantárszáron. – …mert a java még csak most kezdődik.

Jiraiya Szer. Aug. 26 2020, 12:08

Rendkívül élvezetes iromány volt, jó volt olvasni! Smile

Az ismeretek a karakteré, amikor kérdéses szituáció merül fel a játéktéren, erre a pályázatra hivatkozhatsz! +10 TJP és +10 Ch a remek olvasmányért.

**Hattori Arata** Vas. Dec. 06 2020, 22:49

Hattori Arata pályázata
december

Pályázat célja: A lovaglás és a nyeregkészítési alapok elsajátítása, továbbá Arata jellemének elmélyítése, a karakter egyéb titkainak és jellemvonásainak bemutatása, plusz egy kis elmélkedés magáról a shinobi létről.
Pályázat időben elhelyezése: Rögtön az előző pályázatot követően.
Figyelmeztetés: a pályázatban előfordulnak vulgáris és szexuális kifejezések. Ne érje szó a ház elejét, ezért 18. életév felett ajánlom az elolvasását.

Hisateru-sama istállója, avagy a nyereg feltörte a…

– A következő ilyen esésnél a nyakadat is szegheted, Arata-kun – nézett le Hisateru-sama Tokara csődöréről a hátát fájlaló Aratára. A férfiú épphogy csak befejezte földrajzi tanulmányait, dédapja segédje előhozott két lovat és az öreg se szó, se beszéd, felültette Aratát a Yonaguni kancára. Ez volt éppen a harmadik esése és Arata úgy érezte, valószínűleg eltört az egyik bordája. A ló pedig mintha röhögött volna rajta.

– A lovaglást nem fogod elméletben megtanulni, Arata-kun. Felülsz szegény Makora, aki már szánakozik és útközben magyarázom a dolgokat. A lovaglást nem könyvből és nem figyelőként lehet elsajátítani. Ezt érezni kell. Szállj fel és ülj rá rendesen.

– Azt sem tudom, hogy miként lehet rendesen… – kezdett volna tiltakozni Arata, de Hisateru-sama a szavába vágott. – Már elmondtam. Akkor most elmondom még egyszer és utoljára: felszállsz és beülsz közel az első nyeregkápához. Egyenes testtartással, tehát a fejed, a lábad és a sarkaid egy vonalban kell, hogy legyenek egymással.

Engedd le a vállaidat, de maradjanak egyenesek, a fejedet pedig emeld fel úgy, hogy a Mako két füle között nézz ki. A combjaid és a térdeid belső részei simuljanak Mako oldalához, de ne szorítsd hozzá! Hajlítsd meg a térdeidet, legyenek szabadok, de szorosak, a lábujjaid pedig érintkezzenek a kengyelvassal. Mako be van törve, ismeri a lovasok jelzéseit, szóval nem lesz vele problémád, hacsak nem vagy hülye. Márpedig annak tűnsz éppenséggel. Ne lazítsd el a bokádat és lehetőleg ne nyomd hozzá jobban a lábszáradat, mert akkor olyan vágtára fogod, hogy a darabjaidat a Tűz Országából fogom összeszedni.

Arata megpróbált felszállni a Yunaguni kancára, ami békésen állt és figyelte ügyetlen lovasát, aki azt sem tudta, hogy merre volt arccal. Hiába mondta el Hisateru-sama, hogy mit és hogyan kell megfogni, életében először látott nyerget. Talán még lovat is. Viszont az esze rendben volt, tehát az útmutatást kellően tudta követni, így végre egyenesen el tudott helyezkedni. Megfogta a kantárt és várt dédapja útmutatására, aki viszont lépésre fogta lovát és otthagyta őt. Arata sóhajtott egyet, majd lábával óvatosan megbökte Mako szügyét, előredölt egy kicsit és a kanca lassú lépésbe kezdett… jobbra.

– Fenébe már, egy hajót könnyebb irányítani, mint egy lovat… – berzenkedett Arata és épp a kantárral bíbelődött, amikor az öreg megfordult és mellé lépett, láthatóan igen komoly arccal szemlélve a fiút. – Az jó, ha ezt mondod, mert hajót is meg fogsz tanulni kormányozni, amint eljön annak is az ideje. Tartsd már azt a kantárt rendesen, mert az Angyalra mondom, rácsapok egyet Mako fenekére és a következő, amit látni fogsz az az iwagakurei shinobik meglepett arca lesz.

Arata most a jobb lábával bökött oda a kancának, ami végre irányba fordult és elkezdett lépésben haladni vele. Hátuk mögött a Hattoriak valaha dicső klánépületének romjai lassan kezdtek elmaradozni, amint beértek a fák közé; az ösvényt láthatóan szekerek taposták ki, széles és hosszú út volt, melyet vélhetően kereskedők használtak. A fák közelsége megnyugtatóan hatott az ifjú shinobira, aki viszont még mindig azzal volt elfoglalva, hogy lova nehogy a sűrűbe vigye őt. Csoda, hogy nem esett le az elmúlt tíz percben, a ló pedig érezte újdonsült „gazdája” bizonytalanságát és mintha mindent megtett volna, hogy nehezebb legyen őt irányítani. Arata minden idegszálával csakis a lóra kellett, hogy koncentráljon.

Persze Hisateru-sama nem hagyta „nyugodni”. – Szép az idő, nemdebár? – kérdezte, míg fél kezével fogta a kantárt és a tájat szemlélte. Az öreg mintha csak nyeregbe született volna, úgy irányította a lovat. Arata bólintott egyet. – Tudod miért fontos megtanulnod lovagolni, Arata-kun?

– Azért, mert a Bajutsu a shinobi-no-mono tizennyolc művészetének egyike – préselte ki magából a választ és közben majdnem megint leesett. Hisateru-sama bólintott. – Valóban, a Bajutsu az egyike a tizennyolc művészetnek. De! Mi az, ami még ennél is fontosabb? Miért került be szerinted a lovaglás a shinobi művészetek közé? Hm?

Dédapja Arata felé fordult, aki csak előre tudott nézni. Szentül hitte, hogyha nem előre figyel, akkor a ló vagy meg fog állni, vagy le fogja vetni magáról. – Kezdő lovasok hibája. A ló nem arra megy, amerre te nézel. A ló arra megy, amerre irányítod.

– Nemhogy kezdő, lovas sem vagyok, Hisateru-sama – mondta Arata. Nem tetszett neki ez az új élmény. Nem tudott mit kezdeni azzal, hogy a teljes tudatával a lóra kellett figyelnie, hogy nem tudta úgy feltérképezni a környezetét, ahogy eddig. Ehhez nem szokott hozzá. Bárhonnan rátámadhattak volna, nem vette volna észre. Ez a tudat pedig zavarta.

– Nem válaszoltál a kérdésemre, Arata-kun.

– Nem tudom a választ, Hisateru-sama.

– Dehogynem tudod! – csattant fel a férfi. – Már elmondtam neked. Csak félsz, hogy le fogsz esni megint és ezúttal tényleg kitöröd a nyakad. A lovaglás azért fontos, mert összefüggésben van a színészkedéssel és az álcázással. Ha eljátszol egy küldöncöt, akkor tudnod kell lovagolni. Ha nem akarod, hogy shinobinak tűnjél, de gyorsan el akarsz jutni A-pontból B-pontba, akkor is tudnod kell lovagolni. Máskülönben gyanús lehetsz, hogyha shinobi tempóval alig három nap alatt teszel meg olyan távokat, amely gyalogszerrel egy egyszerű embernek akár két hét is lehet.

A lovaglás fontos. Ha jól tudom, képes vagy felosztani a tudatodat. Nos, ez a készség, a Bajutsu pontosan ezt kívánja meg. Csak úgy leszel jó lovas, ha tudod figyelni a környezetet is mellette. Érezned kell az állat minden izmának rengését, tudnod kell előre, hogy mit fog mozdulni, mert csak akkor irányítod. Csakis akkor nevezheted magad igazi lovasnak, amikor már előre tudod azt, mi fog következni. És ezek a készségek használhatóak harcban is.

Egy jó lovas nem csak a saját lovát ismeri – ecsetelte Hisateru-sama, Arata pedig mindent megtett, hogy odafigyeljen rá. – Egy jó lovas ismeri az összes lovat. Korábban azt mondtam, hogy nem fogod tudni a lovaglás művészetét könyvekből megtanulni; ez így is van. De! A lovak fajtáit betéve kell tudnod. Tudnod kell, hogy mire képes egy Tokara, egy Yonaguni, egy Dosanko, vagy éppen azt, hogy mennyire szilaj egy Miyako. Neves istállók tenyésztenek nemes lovakat a Daimyou-k hadseregeibe.

Mi a különbség egy póniló, egy igásló, egy hátasló és egy csatamén között? Még a közemberek is tudják, hiszen sokan a vidékekről lovakat használnak a mindennapokban. Érdekes módon mi, shinobik felejtettük el a lovak hasznát. Sok shinobinak a lovak nem többek, mint értelmetlen, négylábú állatok.

A chakrahasználat feledtette velük azt, hogy ezek az állatok az emberek társai. Jobban tán, mint a kutyák. Míg egy kutya jó házőrző lehet, a ló használható igavonásra, szállításra és harcra is. Mondd meg, tudod mi a különbség a felsorolt lovaknál? A póni, az igásló, a hátasló és a csatamén közti különbségekre gondolok. És nem a rendeltetésükre, az a nevükből is könnyen leképezhető.

Arata megvonta a vállát. Tudott volna mit mondani, de lekötötte a figyelmét az, hogy Makot irányítsa. Hisateru-sama sóhajtott egyet. – A póni egyszerű ló. Kis távokra, kistermetű emberek számára a legmegfelelőbb. Egy póni a ház körül hasznos lehet, hogyha be kell menni a közeli városba, egyes pónik pedig akár hátasként is jó szolgálatot tehetnek. Olcsó és könnyen beszerezhető.

Az igáslovak a földművesek és kereskedők legjobb barátja. Hámot akasztasz rá és az eke máris gyorsabban szántja a földedet, időt spórolsz vele. Bekötöd egy szekér elé és az árudat máris könnyebben tudod elvinni egyik helyről a másikra. Az igáslovak a történelmünk kezdete óta velünk vannak, amióta csak világ a világ, mindig megtalálod őket az emberek körül. Hasznos és fontos jószágok, olyanok, amelyek nélkül a gazdaságunk nem nőhetett volna nagyra. Már jóval drágábbak, mint egy póni, egyes istállók pedig kifejezetten igáslovak tenyésztésére szakosodtak. Az izmaik is máshogy erősödnek, mint a többié.

A hátaslovak értelemszerűen arra vannak, hogy megüljük őket, mint te most Makot. Elvisznek minket egyik pontból a másikba, jól edzettek, de megint más izmokat erősítenek, mint az igáslovak. A hátaslovak lényege abban rejlik, hogy valaki megülje őket, képesek legyenek a hosszútávú vágtára és a kényelmes poroszkálásra is. Fajtájukat tekintve a Tokara és a Yonagumi tán a legjobb hátasok ezen kerek világon. Egy igazán jó hátasló közel százezer ryo-t is kóstálhat, ha nem többet.

De – mondta nyomatékosan az öreg. – A legdrágább mind közül a csatamén. A csatamén az, ami a háborúk óta az emberekkel van. Egy lovasroham képes elsöpörni a szamurájuk zárt sorfalát is, úgy mennek át rajtuk, mint kés a vajon. Vagy még könnyebben. Egy jó csatamén nagy, erős és nem ismer félelmet. A tenyésztésére neves istállók szakosodtak, akik egy adott Daimyou szolgálatában állnak. Csatamént nem vehet csak úgy emberfia, vagy ha igen, akkor bizony borsos árat fognak kérni érte; ez a borsos ár akár milliós összeg is lehet, mindezt egyetlen egy lóért!

Bizony! A csatamén a legdrágább ló. El kell bírnia magán a felfegyverzett lovast, sok esetben pedig a lovat is felszerelik valamivel. A csatában nem szabad megijednie, akkor is előrefele kell törtetnie, hogyha nyíllal leterítettek előtte valakit. Jó harcostársak is, hiszen harcra vannak nevelve. Rúg, harap és a szemében olyan tűz lobog, mint semelyik más lóban sem. Tudod mi emeli még egy csatamén árát?

Arata bólintott. – A lovasa – válaszolta és Hisateru sama összecsapta két kezét. – Pontosan! A lovasa. Egy katona kiképzése önmagában drága dolog, hiszen folyamatosan fittnek kell lennie, no de egy lovas harcosé? Egy lovas már nem olcsó játék. Meg kell tudnia ülni is azt a lovat, méghozzá teljes felszerelésben. Tudnia kell irányítani, harcolni a ló hátáról és legfőképpen túl kell élnie. Lóról harcolni az egyik legveszélyesebb mód; bár egy lovasroham elsöpörhet bármit szinte, ami az útjában áll, a lovas harcos bizony olyannyira teszi kockára az életét ezért, mint senki más. A csatamén és a harcos együtt épp ezértolyan összeg, amelyet nem engedhetnek meg maguknak az egyszeri népek, de még sok nemes sem.

Arata most már jobban oda tudott figyelni dédapjára, bár Mako irányítása még mindig túlzottan sok figyelmet követelt meg tőle. A ló minduntalan más irányba akart menni és ha nem kívánt a fák között kikötni, akkor bizony meg-meg kellett rántania azt a kantárt. Ennek köszönhetően többször is majdnem elesett, de szerencsére most már az egyensúlyára is tudott koncentrálni. A fák között caplatva Arata kis híján elfelejtette, hogy egyáltalán miért voltak itt.

Hisateru-sama sokszor beszélt neki arról, hogy ideje lenne nem csak az eszével figyelni a tájat, hogyha elhagyja a falut. Arata gyakorlatias férfi volt, számára a fák menedékek és rejtőzködési pontok voltak. Meg tudta mondani, hogy Sugi ciprusfák lombjai alatt lovagolt, azt is képes volt megállapítani, hogy melyik ágra kellett volna felugornia ahhoz, hogy a fa képes legyen megtartani a súlyát és el tudjon rejtőzni az esetleges ellenség elől.

Sosem szemlélte a fákat úgy, mint természeti szépséget. Túlzottan szentimentális jellemvonás lett volna egy shinobihoz az ilyen, mégis… dédapja mintha mégis örömét lelte volna a tájban való gyönyörködésben úgy, hogy hozzá képest Arata még sehol sem volt. Még tán shinobinak sem nevezhette magát, ahogy arra Hisateru-sama sokszor utalt. Mindezek ellenére viszont most mintha megérintette volna őt a természet. A lágy szellő, ami átsusogott a Sugik vastag ágai között, a napfény, ami utat tört magának a lombkoronán, az aljnövényzetben eltűnő gyíkok és más élőlények olyan egységet alkottak, amelyekre tényleg érdemes volt odafigyelni.

– Hova tartunk, Hisateru-sama? – kérdezte Arata, miután már órák óta csak poroszkáltak és a nap lassan lemenőben volt. A nyereg kezdett igencsak kényelmetlen lenni, főleg a férfiú… nos, legnemesebb testrészénél. A ló minden lépése fájdalommal járt Arata számára és nem akart mást, csak megállni, leszállni és szétterpesztett lábakkal a földre feküdni. Dédapján nem látszott semmi ehhez hasonló, ő még mindig peckesen ült nyergében és alig-alig méltóztatott válaszolni dédunokája kérdésére.

Nagy nehezen végre az öreg megszólalt. – Egy szentélyhez – mondta és Arata szemei azonnal kitágultak. Szentélyhez? Nem úgy ismerte az öreget, hogy vallásos lett volna. No persze az Eső Rejtett Falvának megvolt a maga… vallása, de az emberek ténylegesen nem imádkoztak Pein szobrához… bár jónéhányan mégis. Viszont sosem látta imádkozni Hisateru-samát, aki most egy keresztútnál balra fordult. Arata is arra próbálta irányítani lovát, de kis híján sikerült a másik irányba megindulnia. Fertályóra múlva, mikor már a nap lebukott a horizont alá, Arata meglátta a szentélyt maga előtt.

Nem volt több, mint egyszerű kis emelvény, rajta egy oltárral, körülötte égő fáklyákkal és előtte padokkal. Arata nyomban készenlétbe helyezte elméjét és testét, de dédapja felemelte a kezét és olyan szúrósan nézett rá, hogy Arata inkább visszatette a kunai-t a tartójába. – A szerzetesek jóbarátaim. Nem mutatkoznak, csak minden este, mikor meggyújtják a fáklyákat és minden reggel, mikor kicserélik azokat és elviszik a felajánlásokat. Ha magadra haragítod őket, akkor engem is magadra fogsz haragítani. Tedd el a fegyvered, szállj le Makorol, kösd ki és kövess!

Arata úgy tett, ahogy kérték tőle. Nagy nehezen szállt le a lóról és most realizálta csak, hogy a nyereg feltörte mindkét combjának belső részét és az ülepét, de olyannyira, hogy nadrágja szárából vér csordogált kifelé. A fájdalom most mindent elöntően tört rá és nem tudott semerre sem menni, hatalmas terpeszben állva fogta Mako kantárszárát és reménykedett abban, hogy túléli az elkövetkezendő pár percet. Hogy volt képes egyáltalán ennyi ideig rajta ülni? Elhaltak volna az idegvégződései?

Legszívesebben letépte volna magáról a nadrágját és egy zsák jeget nyomott volna oda, hogy csillapítsa az égő fájdalmat. Bár voltak nála fájdalomcsillapító tabletták, melyeket régen történt hosszú és kínkeserves betegeskedésének vége után is állandóan magánál hordott, de hiába vette volna be őket. Ez itt és most nyílt seb volt, plusz azok a tabletták túlzottan is leszedálták volna.

Hisateru-sama nem segített neki, ezért Aratának kellett valahogy a lovat a legközelebbi fához tessékelnie. Terpeszben indult meg, hogy még véletlenül se érjenek össze lábai, de minden lépés olyan fájdalommal járt, amelyet el sem tudott képzelni. Nem ismert ehhez hasonló érzést és bár tudta, ésszel felérte, hogy dédapja miért nem küzdött ilyennel, mégsem értette. Nem akarta érteni.

Végre sikerült kikötnie Makot és se szó, se beszéd, elterült a fa tövében. – Az első lovaglás mindig így végződik.

– Minden első lovaglás órákig tart?

– Csakhogy, ha valóban meg akarod tanulni megülni a lovat. Várj itt, bár úgy sejtem, mást nem nagyon tudnál tenni – ezzel a mondattal Hisateru-sama a szentélyhez sétált és a tövéből füveket és egyéb növényeket tépett ki. Az öreg egy kerámiapréselőbe helyezte azokat, majd miután minden növényt kellően szétnyomott, vizet adott hozzá és az üveget Arata kezébe nyomta; a szúrós szag csípte a fiatal shinobi orrát.

– Kend be vele még a zacskódat is, Arata-kun. Holnapra elmúlik a fájdalom és újra meg fogod tudni ülni Makot – közölte vele és elfordult, amíg Arata letolt nadrággal odalent ügyködött a frissen készített gyógykenőccsel. A szag bár zavarta, ahogy a sebeihez ért dédapja készítménye, rögtön hűsítő érzést keltett. A fájdalom bár nem szűnt meg, fokozatosan csökkent.

Éppenséggel Arata most mindent akart, de újra felülni a lóra? Na azt már nem. De tudta, hogy nem lesz apelláta, meg kell majd tennie, mert dédapja nem fogadott el nemleges választ. És igen, meg kellett tanulnia lovagolnia, hogy a shinobi-no-mono tizennyolc készségéből még egyet elsajátíthasson.

Körülnézett, míg a fájdalom lassan alábbhagyott. Hisateru-sama nem véletlenül állt meg itt, tudta, hogy Arata ülepét fel fogja törni a nyereg, így direkt olyan helyre vezette őt, ahol a felhasznált gyógynövények is nőttek. – Mit tudsz az irio-ninjutsuról, Arata-kun? – kérdezte tőle az öreg, amikor Arata végre lábra tudott állni rendesen.

– Butteki no Chakra használatával a gyógyítók képesek akár sejtszintig is leásni, ezzel gyorsítva fel a természetes gyógyulási folyamatot. Dióhéjban. Ennél azért ugyebár sokkal több, viszont az alapjai lényegében ezek.

– Valóban – bólintott Hisateru-sama. – A gond az, hogy megintcsak eljutottunk oda, hogy a mai shinobik elfelejtették, hogy mi fán terem a régi orvoslás. Persze sok olyan Irio technika van, amelyek ezeket felidézik, azonban… egy jó orvos képes használni a természetet. Kevés jó gyógyító van manapság, az egyik pedig Tsunade, a Godaime Hokage.

Arata a név hallatára azonnal felvonta a szemöldökét és már mondani készült volna valamit, amikor dédapja felemelte a kezét, csendre intve őt. – Sok rosszat el lehet mondani Tsunadéról. De azt nem vitathatjuk el tőle, hogy korunknak és az elmúlt generációknak a legjobb és tán a leghíresebb orvosi kunoichije. Nélküle sokmindent még most is csak tanulmányoznánk. Olyan alapokat fektetett le, amelyek valahol visszatértek az eredeti gyökerekhez.

Mit felejtettek el a mostani gyógyítók? Majdnem minden alapot. Mindent túlkomplikálnak. Egy orvosi shinobi a lábadat Butteki no Chakrával gyógyította volna, holott tessék: itt állunk egy szentélynél, amelynek a tövében gyógynövények nőnek és képes volt megszüntetni a fájdalmat, mivel a megfelelő növényeket kevertem össze a megfelelő mennyiségben.

A shinobi-no-mono egyik nem hivatalos készsége a herbalizmus. Nem kell Butteki no Chakra ahhoz, hogy el tud látni a sérüléseidet, hogy megállítsd az elfertőződést. Ezt is meg fogod majd tanulni, méghozzá a mostani leckénket követően remélhetőleg. A földrajzi tanulmányaid során biztos találkoztál a növények neveivel, de ugyan tudod, hogy melyik országban melyik bogyó az, ami ehető? Egy rossz vacsora és halott vagy, vagy jobb esetben csak a fa tövében guggolsz és ordítasz a fájdalomtól székelés közben.

Ma megalszunk itt, aztán folytatjuk az utunkat. Ellátogatunk a Folyó Országába a Barna Öbölig, aztán Tanigakurét nagy ívben kikerülve térünk vissza Amegakuréba. Ez az idő pont elég lesz arra, hogy megtanulj alapszinten lovagolni és kezdőszinten vágtázni. Utána pedig megtanítalak, hogy miként lehet istenigazából vágtára fogni a lovadat. Tudsz tábort verni?

Arata bólintott, dédapja pedig egy chakratekercsből megidézte a táborállítási kellékeket. A fiú talált egy helyet a szentélytől nem messze, ahol elfért a sátor, így nekiállt a cövekeket beleverni a földbe, megrakni a tábortüzet, felrakni a fazekat és megfőzni a sózott húsból és zöldségekből álló levest. Nem volt egy úri lakoma, de pont elég arra, hogy visszanyerjék az elvesztett energiáikat anélkül, hogy tablettát kellett volna bevenniük.

A vacsora végeztével Arata lehajtotta a fejét hálózsákjára és a sátor sűrű szövésű ponyváját figyelte. Az este nem volt hideg, de meleg sem, azonban Hisateru-sama félmeztelenül edzett odakint. A fiú kíváncsi volt rá, hogy ő is ilyen lesz-e öregkorára, márha megéri azt a kort, amit dédapjának sikerült. Kevés shinobi jutott el idáig. Dédapja leckéi valószínűleg erre készítették fel őt; minden készség, amelyet elsajátított, hozzáadott a jövő küldetéseinek sikereihez, könnyebbé tette azokat. Ha pedig sikerrel vesz egy küldetést, kevesebb az esélye a bukásra, márpedig egy shinobinál a bukás halált jelentett. Így viszont a túlélési esélyei folyamatosan nőttek.

Alvás előtt számba vette az eddig megtanult dolgokat, no nem a technikákat. Emelt szintű anatómiakurzus, ahol még geninként vett részt és bizony remekelt. Hisateru-sama kvázi főzőtanfolyama, amelyet azóta is csiszolgatott és egyre jobbá vált a konyhában, már alig volt olyan étel, amelyet ne tudott volna jól elkészíteni. Az álcázási, színészkedési és tolvajlási ismeretek, melyek segítségével még az általa ismert legtehetségesebb shinobit is képes volt már megtéveszteni. A földrajz… a földrajz, ami nélkül nem tudta volna, hogy a sátrat miért pont ide volt érdemes felállítania.

Minden egyes ismeret és készség, aminek a birtokába került, hozzáadódott az előzőhöz. Hisateru-sama sokszor beszélt arról, hogy ezek az ismeretek egymásra épültek és egyik nem működött a másik nélkül, de csak most kezdte igazán kapiskálni, hogy tényleg így volt. Jó ésszel áldották meg, de a dédapja leckéihez az agyát teljesen máshogy kellett kihasználnia, mint amikor technikákat tanult.

Technikák… Michio-sensei és Yukimura-senpai. Vajon ők most mit szólnának, ha látnák Aratát, hogy mi lett belőle? Pontosabban… hogy mi lesz belőle. Michio-sensei valószínűleg nem ezt a sorsot szánta volna szeretett tanítványának, Yukimura-senpai pedig… lényegében csak tanította őt. Kasaya Michio, a Jounin-felügyelő sensei bármennyire is élt Arata szívében, az ifjú shinobinak rá kellett jönnie, hogy a nő túlzottan lágyszívű volt.

Olyan dolgokat nézett el a tanítványainak, amelyeket egy shinobinak nem lett volna szabad. De legalább megtanulta, hogy mi az, amelyet kerülnie kellett; az elpuhult shinobikat. Arata ezzel a tudattal hajtotta álomtalan álomra a fejét, mint azt oly sokszor tette az elmúlt hetekben.

*

– Itt csata volt – tekintett körbe Arata a lováról. Már lassan két hete úton voltak és az eltelt idő alatt könnyen megtanulta megülni Makot. Persze, nem lett belőle valódi lovas, a vágtától pedig úgy istenigazából tartott, viszont a poroszkálással és a lépéssel nem volt többé problémája. Az izmai hozzáedződtek a lovagláshoz, most már tudott figyelni a környezetére és a lóra is úgy, ahogy azt kellett: egyszerre mindenhova.

Hisateru-sama direkt lassú tempót diktált, ezért is tartott ilyen sokáig leérni a Folyó Országába a Barna-Öböl partjára, ahol holttestek hevertek éppen. Nem erre a látványra számítottak, de az öreg mintha meg sem lett volna lepődve. Itt-ott civilek voltak, néhol shinobik testei is akadtak elvétve. Mintha lemészároltak volna egy kisebb falut. Pár férfi szekerekre pakolászta a hullákat és fokozatosan szállították el őket. – Látod alattunk ezt a nőt? – mutatott Hisateru-sama egy női holttestre, ami a lovaik lábai alatt hevert majdhogynem. Arata bólintott; persze, hogy látta.

– Elfertőződés végzett vele. Megvágták és nem kezelték időben a sebet. Nézd meg jól a jobb vállát, láthatod rajta a sebet. Ha időben kiégették volna a vágást, akkor nem csak az életét, hanem a karját is meg lehetett volna menteni. Viszont a segítség nem érkezett meg… így meghalt.

Ahogy azt mondtam, nem kell Irio-ninjutsu ahhoz, hogy tudj gyógyítani. A chakrahasználattal a shinobik elkényelmesedtek. Nem képesek felismerni, hogy nem kell mindent a lehetőség szerinti legkomplexebb módon kezelni. Pontosan ezért nem érnek oda mindenhova időre. Ez a nő is ezért halt meg.

Nem azért hoztalak ide, hogy segíts megmenteni bármelyik haldoklót. Meg akartam mutatni, hogy mire képes az, amikor a teljes energiádat egyetlen dologba ölöd bele teljesen. Tudom, hogy képes vagy a környezetedre figyelni úgy, hogy közben minden mást is észreveszel, de most láthatod mi történik, ha csak egy pillanatra is több figyelmet szentelsz valaminek, mint azt kellene. Mindig súlyozz és igyekezz megtalálni az egyensúlyt. Még úgy is, hogy azt hiszed, ennek már a mestere vagy.

Ugyanis nem vagy. Most is inkább csak a lóra figyelsz. Bármelyik halott felkelhetne, felőled még meg is támadhatna, nem tudnál időben reagálni. Hiába feszül minden izmod, hiába vagy harcra kész, ezredmásodperceken múlhat az életed. Jól jegyezd meg: minden cselekvés csak egy a sok közül. Tudom, hogy az agyad képes különválasztani ezeket, hiszen jó ideje ismerlek és figyellek már téged. Géniusz vagy, méghozzá abból a fajtából, amelyből generációnként csak egy születik. Pont ezért nem szabad elbízni magadat.

A zsenik sokszor el szoktak kényelmesedni – folytatta Hisateru-sama, közben lova éppenséggel az alattuk fekvő halottra ürítette tegnapi abrakját. Az állatok számára nem létezett olyan, hogy tisztelet és éppenséggel Aratát sem érdekelte a dolog. – Túlzottan is talán. Pont ezért van az, hogy a nem zsenik képesek kemény munkával és kitartással egy zseni fölé emelkedni tudásban. Mit tudsz hát ez ellen tenni?

– Keményen és kitartóan munkálkodok – válaszolta Arata és követte dédapját, aki lassacskán már kiért a halottak közül. A holttesteket pakolászók megbámulták őket, páran oda is szóltak nekik, Arata mintha kiáltásokat is hallott volna, amikor a ló ráürített a hullára, de nem figyeltek rájuk. Mármint… figyeltek, de nem túlzottan. Ahogy azt az öreg mondta. Hiszen bármikor megjelenhetett egy tanigakurei vagy kagerougakurei shinobi, annak ellenére is, hogy a határon az útlevelüket felmutatva léptek át és náluk voltak a megfelelő engedélyes és papírok. Sosem lehetett tudni, hogy hol rejtőzött az ellenség.

– Pontosan! Keményen és kitartóan dolgozol, kétszer olyan keményen, mint a nem zsenik. És akkor nem érhetnek utol téged. A géniuszoknak van a legnehezebb dolguk ezen a világon, Arata-kun. Mindenki hatalmas elvárásokat támaszt feléjük és sokan bele is rokkannak ebbe. Én is nagy elvárásokkal vagyok feléd. Épp ezért tanítalak olyan dolgokra, amelyek másoknak tán haszontalannak tűnhet.

Sokszor mondtam már neked, hogy a shinobi-no-mono útja rögös és több akadály van benne, mint út. Te ezt az utat választottad és hagyod, hogy vezesselek rajta. Ígérem neked, Arata-kun… innentől ez az út csak nehezebb lesz. A főzés, a lopás, az álcázás, a földrajz és a lovaglás; ezek még semmik ahhoz képest, amelyeket meg kell tanulnod. Adj bele mindent, és miután már úgy érzed, hogy megtanultad, akkor se állj meg. A tudás idővel kikopik, ezért mindig fejleszteni kell. Nem szinten tartani, hanem fejleszteni. Azok, akik csak „szinten tartják” magukat, sosem fognak fejlődni.

Fordítsd Makot délnek – fejezte be előadását az öreg. Érdekes volt, hogy Arata úgy ismerte meg dédapját, mint aki nem szerette ismételni magát, mégis akkor, amikor a shinobi-no-mono útjáról beszélt, ugyanazt mondta el mindig, csak átfogalmazva. Igaz, mindig mondott valami újat is. Nem ártott rá odafigyelni, a szavaiban rejlő információkat máskülönben nem lehetett kihámozni. Amit mondott, annak bizony fontos jelentése és tartalma volt és Arata ezt már akkor megtanulta, amikor először találkozott vele. Egy elejtett mondattal segített neki, hogy miként lendüljön tovább, ha megakadt. Egy fejcsóválásból rájött, hogy hibázott… és a sort még lehetett volna folytatni.

Pár órán keresztül lovagoltak, megállás nélkül. Arata bár az elmúlt időben már kezdte érezni ennek az érdekes tevékenységnek a módját, ettől függetlenül képes volt hamar kifáradni benne. Sokat adott volna azért, hogy végre megállhassanak és pihenhessenek. Tudta, hogy kitartó és kemény munkával, no meg persze sok gyakorlással ez is úgy fog menni neki, mint bármi más, de a nyereg azért törte rendesen a fenekét. Nem annyira, mint első alkalommal… de azért fájt neki rendesen.

Leszállt az est, mire megpillantották a városka fényeit. 平谷村, vagyis Hiraya állt a táblán. Sosem járt még itt, azonban földrajzi tanulmányai miatt tudta, hogy Hiraya kisvároskája a Folyó Országának egyik… nos, régen fontos kikötője, mára viszont már inkább halászváros. Ahhoz túl sokan éltek itt, hogy falunak lehessen nevezni, viszont tényleges városhoz túl kevesen. A Barna Öböl mosta partjait és néhány halászhajó sziluettje látszott a vízen.

Nem értette, hogy miért jöttek el ide, nem is volt az útitervükben, de Hisateru-sama se szó, se beszéd odakaptatott a kapuhoz. A két őr a fejpántjuk láttán azonnal felocsúdott s naginatájukhoz kaptak; egy harmadik a falon felajzott yumi íjjal figyelte őket. – Mit akartok? – kérdezte az egyik, méghozzá igen élesen. Arata kis híján felhorkant. Mielőtt még az íjhúr megpendülhetne, az őr már halott lenne és mire teste földet érhetne, másik két társa is követné őt a sírba. De nem tett semmilyen hirtelen mozdulatot; nem ellenségként érkeztek most ide.

– Megszállni kívánó shinobik az Eső Országából, mint azt láthatod kölyök – szólalt meg az öreg és útlevelét felmutatta az egyik naginatás őrnek. Arata ugyaníg tett, majd Hisateru-sama benyúlt övtáskájába - ezen mozdulatra az őrök még erősebben szorították fegyvereiket - és egy kisebb köteg ryot húzott elő onnan. – Ötszáz ryo per fő úgy gondolom, jutányos kapupénz lenne, nem gondoljátok? – lobogtatta meg a száz ryo-s bankókkal teli köteget. Az őrök szeme mintha egy pillanatra felcsillant volna.

– Jól gondolom, a fizetésetekből alig telik egy tisztességes bordélyra, nem? – folytatta mézesmázos hangon Hisateru-sama. Az őrök csendben voltak és figyeltek, de kezük szorítása engedett fegyverükön, az íjász is elkezdte visszatolni az ideget. – Csak megszállnánk itt pár napig, amíg a dédunokámat okítom. Pénzt költünk a városotokban és hivatalosan semmi sem akadályozhat meg abban, hogy belépjünk, mivel nem állunk hadban se Tanigakuréval, sem pedig Kagerougakuréval. De az ilyen derék őröknek meg kell kapniuk a jussukat, nemdebár?

Az öreg szavaira bólogattak. Hisateru-sama leszámolta nekik a háromszor ötszáz ryot. A három férfi úgy nézte a bankjegyeket, mintha sosem láttak volna egyszerre ennyi pénzt. – Köszönjük, tata. Osztat vigyázzanak magukra Hirayában. Sok a zsebtolvaj siheder – mondta az egyik őr és utat engedtek nekik. A két shinobi belovagolt és amint hallótávolságon kívülre értek, Arata odafordult dédapjához. – Hisateru-sama, miért kellett kidobni ennyi pénzt? Simán bejöhettünk volna, semmi nem írja elő kapupénz fizetését. Főleg nem…

– Látod, Arata-kun; ezért mondtam, hogy még sokat kell tanulnod – vágott a szavába az öreg és Arata értetlen tekintetére folytatta. – A megvesztegetés művészete, amely szintén a nem hivatalos shinobi-no-mono művészetek egyike. Megvesztegetéssel sokszor többre megyünk, mint megfélemlítéssel. A pénz hatalmas úr ezen a földön, az egyetlen isten, amit mindenki elismer. Tisztelhetik, gyűlölhetik, szerethetik: a pénz uralkodik mindenek felett. Ha pedig jókor és jó helyen cserél gazdát, nemzetek sorsa dőlhet el.

Megvesztegetés… miért művészet? Nos, ahhoz, hogy valakit le tudj fizetni, sok ismerettel kell bírnod, ezek pedig a földrajzi ismereteid miatt a tudástáradban kell legyenek. Ha viszont idáig még nem jutottál volna el… a gazdaságtörténelem egy igen fontos szeglet. Shinobi vagy, nem? Nos, a shinobinak ismernie kell a gazdaságot. Tudnod kell, hogy a hol és milyen pénzösszegek forognak.

Itt Hirayában egy őr átlagosan alig keres négyezer ryot egy hónapban. Az őrparancsnokok már ennél többet, hat-hétezret kapnak, a kapitány pedig akár tizenkétezer ryot is megkereshet. Ezek itt egyszerű kapuőrök voltak, a legunalmasabb és legáltalánosabb szolgálati forma, fiatalságuk miatt vélhetően az alap szolgálati bért kapják. Négyezer ryo-ból pedig fenntartani a családot nem könnyű. Ha van is feleségük és dolgozik, akkor ő is ugyanennyit hoz a konyhára, de ha már van gyerekük, akkor bizony nehéz az életük. Lakást fenntartani ilyen kisvárosban olcsó, havonta kétezer ryoért már egy egyszerű, egyszobás kis lakást ki tudnak venni, de többségében öröklött családi lakokról beszélünk ilyen helyen.

Ezzel el is ment a fizetésük fele. Számolj tovább: enni kell, inni kell. Egy kiló liszt egy ilyen kisvárosban nagyjából tizenkét ryo. A burgonya kilója szintén ennyi, a rizs olyan tíz ryo körül mozoghat kilónként. Egy átlagos kapuőr a szolgálat alatt egy étkezésre jogosult, márpedig ez a munka igen sok energiát kivesz, így sokat is kell enni emiatt. A hal bár olcsó, főleg eladni szokták a közeli piacokon. Egy havi étkezés nagyjából hatszáz-nyolcszáz ryoban van.

Elérkeztünk a ruházkodáshoz és az egyéb cikkekhez. Bármi történik a felszerelésével, az őrnek kell azt kifizetnie és civil ruháit is frissítenie kell alkalomadtán. Új cipő, új bakancs, téli ruhák és hasonlók. A lakást pedig nem elég kifizetni, fent is kell tartani, mindig meg kell vásárolni az új háztartási cikkeket, amelyek itt nem a legolcsóbbak. Mire az egész végére érünk, ott tartunk, hogy alig marad két-háromszáz ryo ebből a fizetésből, amit elihatna vagy elkurvázhatna.

Mindezt összevetve, ötszáz ryo plusz egy ilyen fiatal őrnek bizony sokat jelent. Elmehet a közeli bordélyba, elköltheti ezt két órácska hamis boldogságért, vagy a kocsmába és egészen a sárga földig ihatja magát középkategóriás sakéból. Vagy ha éppen szentéletű, akkor vehet új cipőt a gyermekének.

Lényeg, hogy ezeket az ismereteket állandóan frissítve és alkalmazva jól ki lehet jönni egy helyzetből anélkül, hogy kunai-t kéne előhúzni vagy shurikent dobni. Mint azt mondtam, a shinobi a megtévesztés mestere. A megvesztegetés is a megtévesztésbe tartozik. Pénzen jó kapcsolatokat és barátságokat lehet megvásárolni, amelyeket ki kell használnod addig, amíg csak lehet, ugyanis ezek nem tartósak. Egy idő után meg kell újítani őket, ha megint használni akarod.

Jogosan tehetnéd fel a kérdést, hogy miért nem adtam többet hát az őröknek. A válasz egyszerű: sok pénzt bajt szülhet. Nem szabad többet látniuk annál, mint amennyi kényelmes. Ötszáz ryo per fő még pont jó. Nem kevés, nem sok, hanem pontosan az a reális összeg, amit egy shinobitól elvárnának adott esetben és aminek még nem megy olyan szinten híre közöttük, hogy abból baj legyen. De ha többezer ryot adtam volna nekik, akkor igen hamar elhintődött volna az őrök közt, hogy gazdag shinobik érkeztek a városba. Az pedig nem is kevés problémát szült volna. Állandóan a sarkunkban lennének, lépten-nyomon valamiért fizetnünk kéne nekik, hogy minél több pénzt húzzanak ki belőlünk és nem lenne nyugtunk a városőröktől.

Épp elég figyelem irányul ránk külföldi shinobi mivoltunk miatt. Felesleges azzal tetézni, hogy túlzottan bőkezűek vagy épp szűkmarkúak vagyunk. Egy esetleges fizikai konfliktussal pedig még inkább felesleges felszítani a tüzet. Most pont jók vagyunk. Elvárom természetesen tőled, hogy a megvesztegetés művészetét is megismerd. Ehhez nem kell többet tenned, minthogy a földrajzi és gazdaságtudományi ismereteidet fejleszted tovább. A legutolsó poros kis falunak a bevételi mutatóit is ismerned kell. De ez nem csak a megvesztegetéssel kapcsolatos, hiszen egy küldetés sikeres is múlhat rajta. Tudod, hogy mennyit kereshet egy napszámos Kitaki no Sato hegyi falvában a Fagy Országában?

Gondolom, nem. Nos, alig több háromezer ryot egy hónapban és ebből még nem kevés vallási adót is be kell fizetnie. Nem hallottál még ilyen kevés fizetésről, ugye? Márpedig ezek az emberek a bányákban dolgoznak. Nos, ezt is tudnod kell ahhoz, hogy valóban shinobinak nevezhesd magad. És még sok mindent. Mint példának okáért… a nyeregkészítést.

Arata eddig itta dédapja szavait, mint mindig. Sokszor közbeszólt volna, hiszen a logika alapján ki tudta következtetni, hogy mi-miért történt, de Hisateru-sama magyarázásánál jobbat nem ismert a világon. Könnyen és érthetően, mégis elgondolkodtatóan adta át a fontos információkat és nem volt rest belemenni a részletekbe. Néha persze pont kihagyta ezeket a részleteket, például akkor, amikor ninjutsut oktatott dédfia számára, de akkor, amikor a shinobi-no-mono ismeretekről beszélt, nem fukarkodott a szavakkal.

Míg az öreg okította Aratát, elértek egy fogadóhoz, melynek cégére az idők során annyira megkopott, hogy ki sem lehetett venni, mit ábrázolt. A felirat szerint viszont ez volt az „Izakaya és Fogadó a Törött Kardú Szamurájhoz”. Lovaikat kikötötték, Arata hálásan csusszant le a nyeregből és erőt vett magán, hogy ne úgy járjon, mint aki épp most csinálta össze magát a nadrágjába. Combjai minden lépésnél segélykiáltást hallattak, de megszokta már ezt a fajta fájdalmat. Fájt, fájt, de már kibírható volt. Nem úgy, mint először, amikor annyira felsértette mindenét odalent, hogy lábszárán is vért folyt.

Dédapja még becsúsztatott pár bankót a lovászfiú kezébe és utána nyitottak csak be az Izakaya részlegre. Azonnal rendeltek maguknak egy-egy kancsó teát és csak ez után tértek rá a szobák kivételére. Nem volt drága a hely és ráadásul Hisateru-sama állta a cehhet, Aratának csak a saját költségeit kellett figyelembe vennie, például azt a pár doboz cigit. Felcaplattak hát szállásukra, jó éjszakát kívántak egymásnak, dédapja pedig meghagyta neki, hogy reggelinél találkoznak. A szobák pedig… nos nem voltak éppenséggel tágasnak mondhatóak.

Derűvel emlékezett vissza a Gőz Országára, ahol a Kaito Fogadó és Fürdőházban szálltak meg két hétig Michio-sensei-el, Motoi-channal és Atsumichi-kunnal. Akkor a fogadó tán legjobbnak mondható lakosztályát kapták meg. Ahhoz képest ez… nos, inkább nem is keresett szavakat. De legalább fürdőszoba és toalett nyílt az egyébiránt egy igen kényelmetlennek tűnő ággyal, íróasztallal, egy székkel és az ágy mellett egy kis éjjeliszekrénnyel felszerelt szobából.

Azonban a shinobinak nem szabadott elkényelmesednie. Egy küldetésen még ilyen kényelmet sem engedhetett volna meg magának a legtöbb esetben. A szabad ég alatt alváshoz képest ez a szoba luxusnak számított, főleg azért, mert reggelit is tartalmazott az ár. És ráadásul az ablakon volt retesz, az ajtó pedig zárható volt. Néhány szokásos csapdát felszerelt a biztonság kedvéért és végre lemoshatta magáról az út porát. Az eltelt napok alatt folyókban fürdött és mosta ki a ruháit, de azért volt még nála néhány váltásnyi tiszta ruha.

Ha valamire Arata nagyon kényes volt, az a tisztaság. Még a küldetések alatt is igyekezett magát a lehető legjobban tisztán tartani, ha csak lehetősége adott a fürdésre, azonnal megragadta. Ha nem, annyi baj legyen… de amint esély volt rá, rögtön élt vele. A testszag nemhogy taszító volt, de alkalomadtán le is leplezhette őt például rejtőzés közben. Persze a parfüm is és küldetésen nem is használt ilyet, de igyekezett elkerülni túlzóan erős testszagot. Egy kifinomult szaglással rendelkező illetővel szembekerülni úgy, hogy valaki teste pár napja nem látott vizet és szappant, nos… végzetes is lehetett.

Borotválkozás… fontos volt ez is. Minden felesleges szőrtől meg kellett szabadulni, hogy a ruhája belső részén ne súrlódjon és ne akadjon bele például odalent a sliccébe. Arc, nyak, hónalj, láb, kar és… hát lent. Mindent el kellett távolítani. Úszás esetén jól jött és persze az sem volt egy utolsó szempont, hogy nem kelthette vadember benyomását. Sok, a saját nemét szerető nemesifjú pusztán szexuális okokból tette ezt, Arata azonban gyakorlatiasságból és főleg azért, mert mégiscsak jobban érezte magát így.

Haját is megszabogatta a szokásos rendjébe és végigsimított rajta. Nézte magát a tükörben. Barna haja és jégkék szemei sok leányt csábítottak már el. Arata azonban sosem érezte igazán magát olyannak, akit éppen érdekelne a szeretet és a szerelem, vagy hasonló dolgok. Egy ideig érzett valamit Motoi-chan iránt, de az is elmúlt. Az ágyban azt mondták róla, hogy megállja a helyét. Viszont, ahogy azt régen Hisateru-sama is mesélte neki, a szexualitás szintén csak egy shinobi fegyver volt, semmi más.

„Egy shinobinak jó szeretőnek kell lennie; csábítsd el a daimyou kölykét és olyan információkra fogsz szert tenni egy átbaszott éjszaka után, amilyenekért a Kagék ölni lennének képesek”. Ezt mondta Hisateru-sama. És Arata pontosan ezért igyekezett egyéjszakás kalandokat keresni, hogy jobb szerető válhasson belőle. Megtanulni mindent az élvezetek művészetéről. Prostikkal és hímszajhákkal beszélgetett és csikart ki belőlük minden létező örömszerzési praktikát, amit aztán át tudott ültetni a gyakorlatba.

Lány, fiú… mindegy, nem? Az információ az információ. Ha a falunak szüksége volt rá, akkor a daimyou lányának és fiának is be kellett akasztani hátulról, hogy aztán az este csodáinak hatására csiripeljen. Az élvezet egy dolog volt, de tudta, hogy ezt nem az élvezetért kellett csinálnia. Nem is igazán érdekelte őt a dolog. A feladat volt a lényeg, a parancs teljesítése és hasonlók. Tudta, kötelessége lesz majd gyermeket nemzeni egy olyan nőnek, aki majd meg fogja érinteni őt és az is, hogy ezt a Hattori család… a Hattori Klán felélesztéséért és a vér továbbviteléért kell majd megtennie.

Meg fogja tenni, majd… ha eljön az ideje. De addig is… ő shinobi volt. És mint shinobi, nem engedhette meg magának a szerelemhez hasonló érzelmeket. Az élvezeteket pedig irányítania és nem habzsolnia kellett. Az élvezetek emberekből ösztönlényeket faragtak, országokat voltak képesek megbuktatni és neki azon az oldalon kellett állnia, amely ezért felelős.

Persze, vádolhatták volna devianciával, de Arata nem érzett vonzódást a sajátjai felé… sokszor még a nők felé sem. Se fizikálisan, se lelkileg. Sehogy. Nem kereste a társaságukat, nem morfondírozott azon, hogy most éppen kit szeret és mit szeret, nem elégítette ki magát Motoi-chan fényképére. A szex nem volt más, pusztán egy eszköz a kezében, amivel előrébb tudott jutni. Egy eszköz, amivel irányítani tudott másokat, az érzelmeiket és zsarolni tudta ezzel az embereket. Voltak országok, ahol a daimyou képes lett volna a fiát lefejezni, de legalábbis kitagadni azért, csak mert ágyába férfit fogadott és ezzel kész, vége is a dinasztiának.

Most, hogy nézte magát a tükörben és ezeken morfondírozott… Arata rájött, hogy tényleg jó úton haladt ahhoz, hogy shinobinak nevezhesse magát. Dédapja tanításai, az, ahogy elkezdett gondolkodni… az érzelmek teljes és totális hiánya, a test szükségleteinek saját javára fordítása; ezek mind egy valódi shinobi jellemzői voltak.

Kíváncsi volt rá, hogy Michio-sensei mit szólt volna ehhez. Gondolkodott már nem egyszer ezen, legutoljára nemrég, amikor először törte fel a nyereg a hátsó felét és épp álomra készült hajtani fejét a szabad ég alatt.

Kasaya Michio jó sensei volt, de túlzottan is naiv. Elkényelmesedett chakrahasználó katona volt, ahogy azt Hisateru-sama szokta mondani. Nem volt shinobi. Mindig igyekezett a legjobbat látni az emberekben és ez okozta a vesztét. Bár habozás nélkül képes volt ölni ő is, mégis hiányzott belőle az a ridegség, az a jégszívűség és szenvtelenség, ami egy shinobit azzá tette, ami.

De mindettől függetlenül jó tanítója volt Aratának. Ugyanis, mint akkor… most is azt az egy következtetést tudta levonni Arata, hogy Michio-sensei megtanította neki, hogy milyen ne legyen. Azt, hogy mi ne váljon belőle. És igenis ezt is meg kellett mutatni, ehhez is jó tanárnak kell lenni. És akkor és ott, Michio-sensei jó tanár volt. Elindította azon az úton Aratát, amelyet még most is taposott és a végén a sírköve… fejfája… hantja… vagy valamije volt. Mert ez az út sosem ért véget.

Érdekes, talán Atsumichi-kun volt az egyetlen, aki már akkor úgy kezelte Aratát, mint most sokan. Rivalizált csapattársával, de mindig megtartotta tőle a két lépés távolságot. A vele egykorú fiú már akkor tudta, hogy Arata micsoda és azt is, hogy mi lesz belőle. Míg ezen Michio-sensei próbált valamiképp változtatni, a rivalizálása Atsumichi-kunnal csak segítette őt ezen az úton. Nem lettek barátok, legjobb barátok végképp nem. De megtanulta a megfigyelés képességét. Ismerte csapattársa minden gyengeségét.

Igazából először első csapatán gyakorolta be mások felmérését. Mozgás, súly… minden ilyen. Már a léptek zajából tudta, hogy ki közeledett. Az első között voltak, akiknek képes volt centire pontosan megtippelni a testmagasságukat és kilóra a súlyukat, a lábnyomaikból pedig azt, hogy melyikük lúdtalpas. Elemezte őket és használta ezeket az adatokat. Innen már csak pár lépés volt, hogy ezt bárki máson is észre tudja venni. Szegények, ha tudták volna… tudták, hát. Legalábbis Michio-sensei biztos. Mindig látszott a reménytelenség a szemében, amikor Aratára pillantott…

Letette a borotvát, megtörülközött és bekente magát arcszesszel. A csípős érzést, amint pórusai megteltek az alkoholtartalmú kenettel, nos azt semmi sem tudta helyettesíteni. Pezsdítő volt és érezte, hogy élt. Tisztálkodását követően kinyitotta az ablakot és rágyújtott egy cigire. Káros és problémás szokás volt és az egyetlen, amely igazán Arata gyengepontjának volt mondható. De legalább ismerte a gyengepontját, nem úgy, mint mások.

Nem tehetett róla. Mármint de, de kevés olyan jó érzés volt, mint amikor a mentolos Sebun Sunta felparázslott és minden egyes szívás feszítette a tüdejét, áramlott belé a mentolos dohány íze. Amikor csak tehette, kiélvezte. Ha már száz ryoba került egy doboz belőle, meg kellett adni a módját. Nem volt egy olcsó hobbi, főleg akkor, ha az ember napi egy dobozzal szívott. De még mindig olcsóbb volt, mintha szivarozott volna. Egy-egy szál szivarért képesek voltak néha többezer ryot elkérni.

Tizennégy volt, amikor elkezdett dohányozni, akkor még Mairudo Sebunt szívott, majdnem a legerősebbet a piacon. Hogy miért kezdett bele… nem tudta volna megmondani. Talán azért, mert a nikotin stimulálta az agyát. Mindig egy cigiszünet alatt tudott jól gondolkodni és rájönni a problémákra. Persze ezt sikerült már elválasztania a dohányzástól és nem kellett rágyújtania ahhoz, hogy igazán vágjon az esze, de a szokás rabjává vált. Mindenkinek volt gyengepontja és mivel ő ismerte a sajátját, irányítani és kezelni tudta azt.

Elnyomta a csikket, becsukta és bereteszelte az ablakot, visszakötötte a zsinórt a helyére és a megvetett ágyra dobta magát. Kíváncsi volt rá, hogy mi lesz majd a reggeli. Jó ideje Hisateru-sama vagy éppen a saját főztjén élt, nem evett más szakácstól kosztot. Biztos ehető lesz, ha jó nem is. Még egyszer megnézte magának a csapdákat, amelyeket felszerelt és miután nyugtázta, hogy a csengő azonnal jelezni fog a füle mellett, amint kinyitják az ajtót és a kunai-ok bele fognak vágódni az esetleges behatoló lágyabb testrészeibe, az oldalára fordult és becsukta a szemét.

De Hattori Arata sosem tudott igazán mélyen aludni. Az Alvó Medve Morgása mindig aktívan ott volt. Ha aludt is, a legkisebb veszélyre azonnal felkelt. Agyának egy szeglete folyton-folyvást ébren volt és figyelt. Figyelte a környezetet, készült a legrosszabbra. De egy shinobinak nem is szabadott máshogy elaludnia. Az életük állandó veszélyben forgott, amint megkapták fejpántjaikat.

Fejpánt, gázálarc, esernyő. Ezeket adták oda a genin vizsgán. Mindegyik ugyanaz a darab volt, amit akkor kapott. Akkor, amikor apja megmondta neki, kitagadja, ha ezek nélkül tér vissza az otthonukba. Ez a három tárgy tette őt regisztrált shinobivá, de valódivá már az, amit utána tanult és sajátított el. Fejpánt, gázálarc, esernyő. Jelképeknek gondolták őket, de nem voltak mások, pusztán használati tárgyak. Arata is vigyázott a sajátjaira, amennyire csak lehetett, leginkább a fejpántra. De nem sírt volna értük, ha pótolni kellett volna valamelyiket.

És végre elnyomta őt az álom, de közben minden idegszála pattanásig feszült…

*

– A jó lóhoz jó nyereg is kell – kezdett szokásos magyarázatába Hisateru-sama, miközben az öreg Onoda-san műhelyében mutogatta az elkészült nyergeket. A férfi egyidős volt Arata dédapjával, állítólag gyerekkoruk óta ismerték egymást. – Egy jó lovasnak pedig tudnia kell elkészíteni a saját nyergét. Mit gondolsz, miért?

– Azért, hogy ismerje a nyerget – válaszolta Arata, dédapja pedig bólintott. – Pontosan. A nyereg fontos szerepét ismered és tapasztaltad már a hátrányait is. De a nyereggel tudsz stabilan a lovon maradni, nem utolsó sorban, nyeregtáskával felszerelve még tárolónak is jó. Viszont, ha valamelyik szíja elfeslik, netán valamelyik csat elszakad, akkor tudnod kell megjavítani. Legrosszabb esetben pedig tudnod kell készíteni egyet magadnak.

Több nyeregfajtát különböztetünk meg egymástól. Vannak utazónyergek, ezeket használjuk mi is most. Béleltek és kényelmesek. Vannak versenynyergek, melyek inkább könnyűek, alig pár rétegből állnak össze. Alkalmi nyergek is vannak, ezeket a legkönnyebb elkészíteni. A csataméneket pedig szintén olyan nyereggel szerelik fel, amely erre van kialakítva, ezek tán a legstrapabíróbbak és legjobban megerősítettek.

A nyeregnek a lóhoz és a lovashoz is kell alkalmazkodnia – vett le egy nyerget Hisateru-sama, miután Onoda-san megadta rá az engedélyt. – Nézzük sorjában a részeit. Először is, itt van elülső kápa, itt pedig a hátsó kápa – mutatott rá a megfelelő pontokra, utána sorban a többire is, melyek nevét Arata még szinte sosem hallotta. – Itt a markamra, fent az ülőlap, majd ezt követi a nyeregpárna, egy kicsiny nyeregszárny, itt a kengyellakat, a kengyelszíj és a kengyelvas, tán a legfontosabb rész a markamrával együtt. Jön a talpgumi, a térdtámasz, a nagy nyeregszárny és felrántószíjak, majd az izzasztó és a heveder. Ezzel végig is vettük egy átlagos utazónyereg részeit.

Namármost, a nyeregkészítés egy olyan tudomány, amelyet nem lehet napok alatt kitanulni. Tőled sem várom el. De azt igen, hogy az alapokat megismerd, hogy képes legyél megjavítani a nyergedet, ha kár esik rajta. Azt is, hogy legalább egy alkalmi nyerget képes legyél összerakni a megfelelő eszközökből. Azt is elvárok, hogy ismerj minden egyes nyeregtípust, ami létezik, országok és népek szerint lebontva. Onoda-san a segítségedre lesz mindenben, egy hétig most inasként fogsz dolgozni mellette. Minden kárt, amit okozol. természetesen te fogsz kifizetni, munkádat tehát ennek fényében végezd.

Hisateru-sama ott is hagyta őket, miután Arata jelezte, hogy megértette. Onoda-san egy még hosszabb előadással kezdte. Elmagyarázta Aratának a nyergek közti különbségeket, a bőrök fajtájának fontosságát és persze az acél fontosságát is. Nem volt mindegy, hogy az ember melyik cserzővargától szerezte a bőrt és az sem, hogy melyik kovácsot kérte meg kengyelvas gyártására. A nyergek ezért voltak olyan drágák, amilyenek, egy jó utazónyeregért el lehetett kérni akár húszezer ryot is, ha nem többet. A csatanyergek ennek a tripláját is kóstálhatták, de az már külön mesterség volt.

Beszélt még a lófajtákról, hogy melyikre milyen bőrből készült nyerget lehet tenni, mivel kell kezelni a bőrt, hogy ne sértse fel a lovat és milyen bélést kell alkalmazni. Arata feje zsongott az új információktól. Sok shinobi társa lenézte a szakmákat, mondván, hogy az ő feladatuk tán a legfontosabb, holott… egy konohai shinobi mikor lett volna képes megmondani, hogy milyen bélést kellett tenni egy marhabőrből készült, edzett utazónyeregbe? A világ ismeretei sokkalta túlmutattak a ninjutsukon, taijutsukon és genjutsukon.

Csak figyelt és tanult. Figyelte, hogy miként kell összerakni egy alkalmi nyerget, amely pár napot bírt csak megfeszített lovaglással. Hogy milyen bőrt kellett odatenni. Hogy miként kellett kialakítani a kápákat. Hogy kellett összeszíjazni a markamrát, milyen alapok mentén kellett az ülőlapot kialakítani és a csatokat miként kellett megcsomózni. A szíjak külön művészetnek számítottak, akárcsak a kengyel különböző részei is. Még egy alkalmi nyereg is órákat vett igénybe, de Onoda-san szerint egy utazónyeregre napokat szokott szánni.

Persze, Onoda-san mesterember volt. Ebből kereste a kenyerét és a városka gazdag emberének számított a kovács és a cserzővarga mellett. Külföldről jöttek hozzá nyeregért, megrendeléseit pedig maradéktalanul és kiválóan teljesítette. Inasa a dédunokája volt; fia és unokája Kagerougakure no Sato shinobijaként nem folytatta a hagyományt, de a fiatal Yoshida-kun úgy döntött, inkább a jövedelmező üzletet fogja átvenni, mintsem fejpántot szerezzen. Biztonságos és nyugodt élet volt mindenképpen.

Teltek-múltak az órák és mire beesteledett, Arata már alig állt a lábán. Onoda-san azonnali hatállyal munkába állította, miután elmagyarázta neki, hogy melyik folyamaton kell dolgoznia és egész nap szíjakat csomózott. Magát a csomózást is meg kellett tanulnia, mert nem volt mindegy, hogy milyen fajta csomókat használnak az egyes nyergeknél. Ha hamar kioldott, vagy ha egyáltalán kioldott, akkor már nem volt jó, de ha nem lehetett kioldani kézzel, akkor sem volt megfelelő a csomó. Órái mentek arra, hogy ezt megtanulja, de végül sikerült rendesen megcsomóznia… nyolcvan szíjat.

Figyelte közben Yoshida-kunt, aki úgy illesztette össze a nyereg egyes részeit, mintha a vérében lenne… de hát, a vérében is volt a készség. De a vele egykorú fiú nem ért fel Onoda-sanhoz, aki mesterműként bánt nyergeivel. A bőr simítása, varrás, illesztés, bélelés… nem dolgozott gyorsan, de mintha mégis repült volna az idő, amint csomózás közben nézte az öreg munkáját. Azt, hogy nap végére a kezei alól kikerült egy postaló nyerge, ami viszont még mindig nem volt kész.

A műhely egyébiránt hatalmas volt, tán az egyik legnagyobb épület a kisvárosban, bár Yoshida-kun szerint a kovácsműhely még ennél is nagyobb volt. Külön szobákban tárolták a bőröket, az edzett bőröket, a béléseket és a nyergek egyes részeit, a kész nyergeket pedig polcokra tették. A kiállítóterembe csak mintákat tett és árcédulákat rájuk, ha valaki nyerget kért Onoda-santól, annak bizony legalább két-három napot várnia kellett egyre. Ha gyorsan kellett neki, akkor egy alkalmi nyerget kaphatott azonnal is négyezer ryoért cserébe, de az öreg jobb szerette, hogyha megrendelésre készíthette a darabokat.

A vásárlás… nos, nem volt körülményes, de mégis. Ha valaki utazónyerget akart például, annak be kellett hoznia a lovát és Onoda-san lemérte pontosan mindenhol. Fajtától, magasságtól és a mérésekből kijött számításoktól függően kitalálta, hogy milyen anyagból kellett összeállítania a nyerget és tett egy árajánlatot, majd annak negyedét elkérte előlegbe. Csakis ekkor állt neki dolgozni.

Érdekes volt megfigyelni, hogy a mesteremberek miként álltak a munkájukhoz és úgy alapból az életükhöz. Onoda-san és Yoshida-kun életét a műhelyben lévő munka tette ki. Gazdagok voltak, legalábbis az itteni mérce és még sok más mérce szerint is; olyat engedhettek meg maguknak, amelyeket mások sosem. Nagy házban laktak és friss hús volt mindig az asztalon, bútoraik drágák voltak, mégsem hivalkodóak. Jómódban éltek. De ezért a jómódért hetente hat napot dolgoztak, reggeltől-estig. Néha vettek ki szabadságot, olyankor felváltva munkálkodtak a műhelyben, de a mesterember szerint ez ritkán történt meg.

Kemény munka. Ezzel teremtették meg az életüket és ezzel alapozták meg leszármazottaik életét is. Yoshida-kun már családalapítás előtt állt és ez valószínűleg egy ideig távol fogja majd tartani a műhelytől, de amint gyermeke elég idős lesz és Onoda-san is eltávozik, a műhely az ő tulajdonába fog kerülni. És Arata úgy érezte, a mesterember leginkább ezt várta. De ő is hasonló volt Hisateru-samához. Alig látszott rajta a kora. Simán elélhetett akár százéves koráig is és Arata nem kételkedett benne, hogyha nyugodt lesz az élete és ugyanebben a mederben fog folyni, a századik telét is látni fogja a rendületlenül dolgozó nyeregkészítő mester.

Arata itta minden szavát és tanult, tanult és tanult. Ahogy azt Hisateru-sama elvárta tőle és ahogy azt elvárta saját magától is. Hiszen nem csak másoknak, hanem a saját elvárásainak is meg kellett felelnie. Sokszor szigorúbb volt magával, mind dédapja vele. De csak így tudott fejlődni, csak így léphetett feljebb és feljebb és így teljesedhetett ki.

Aznap este fáradtan esett az ágyba és megint sokat morfondírozott úgy… mindenen. De az álom hamar elnyomta őt, csakhogy tudja, holnap megint folytathatja a nyeregkészítés alapjainak tanulását. Minden apró-cseprő tudás hozzárakott a később kialakulandó nagy egészhez és Arata hálás volt dédapjának, hogy élete alkonyán… alkonyán? Hiszen az öreg hiába múlt nyolcvan, még mindig olyan erős volt, mint egy bivaly és egészségesebb sok fiatalnál… nos, hálás volt, hogy Hisateru-sama még ilyen idősen is ennyi energiát fordít dédfiára.

Arata csak remélte, hogyha megéri ő is ezt a kort, akkor ilyen kondícióban lesz majd. De addig is még sokat kellett tanulnia, edzenie és nem utolsó sorban, hosszú évtizedek álltak előtte, „munkája” … hivatása pedig nem éppen a hosszú élet záloga volt. De hát, ez a shinobi lét kockázata. Amikor megkapta a fejpántot, az esernyőt és a gázálarcot, elfogadta. És még inkább tudomásul vette, amikor belépett Hisateru-sama küszöbén…

**Hattori Arata** Vas. Dec. 06 2020, 22:50

*

Eltelt a hét. Arata az elmúlt időt végig csak a műhelyben töltötte, napkeltétől napnyugtáig. Sötétben kelt és sötétben feküdt le aludni. De megtanulta, amit kellett. Képes volt szíjakat javítani, ha elszakadtak, rendesen csomózni, kengyelvasat ráerősíteni a nyeregre és nem utolsó sorban, ha nagyon úgy szülte a helyzet, egy alkalmi nyerget össze tudott volna rakni, ami tán a legközelebbi állomásig kiszolgálja őt.

Hálás volt Onoda-sannak, aki türelmesen, de szigorúan tanította őt. Hibáit mindig megmutatta neki és addig nem engedte tovább, amíg nem volt képes kijavítani azokat. Szerencséjére nem okozott megtérítendő kárt a műhelynek, de párszor azért közel volt hozzá. Viszont tanítói sosem tévesztették szem elől és segítettek neki, amiben csak lehetett. Gyorsan szívta magába a tudást és természetesen most is inkább az elméletben jeleskedett, bár a gyakorlatban sem szenvedett hiányt.

Nem lett belőle nyeregkészítő mesterember; ehhez egy élet is kevés lenne, ahogy Onoda-san fogalmazott. De megtanult olyan alapokat, amelyek elengedhetetlenek voltak a lovagláshoz és az lovon történő utazáshoz. Nem utolsó sorban pedig sokat tanult a bőrökről, vasakról, acélról és a csomózási ismeretek is jól jöhettek bármikor. Életében nem látott még ilyen erős csomózást és tudta, hogy hasznát fogja venni ennek a tudásnak is. Bár Hisateru-sama azt mondta, hogy ez a tengerészcsomóhoz képest még semmi. Valami azt súgta neki, hogy azt is meg fogja tanulni…

Ajándékba kapott… pontosabban saját maga által elkészített, de az anyagért fel nem számlázott nyeregtáskáját ráerősítette Mako nyergére és felpattant rá. Hisateru-sama a Tokara csődör hátán ülve nézett dédfiára és mintha büszkeség és elégedettség látszott volna a szemében. – Menjünk haza, valami normálisat akarok már enni. Találj ki valamit otthonra útközben, Arata-kun. Ha kell, megállunk valahol bevásárolni – szólalt meg, Arata pedig bólintással nyugtázta.

Lépésre ösztökélte Makot és rágyújtott, miközben lassan elhagyták Onoda műhelyét, a Törött Kardú Szamurájhoz címzett Izakayát és Fogadót és úgy egyáltalán Hiraya városkáját… a Folyó Országát. Az elmúlt napokban, hetekben olyan értékes tudással gyarapodott, hogy nem tudta, mi lehet még ennél is több és jobb. Aztán dédapja ránézett. – Jut is eszembe… – dobott oda neki egy könyvet, amelyet épphogy csak elkapott. Bőr borító, megsárgult lapok. Szokásos öreg-féle könyv, a „Herbalizmus alapjai” címmel. Kinyitva összegzéseket, illusztrációkat és persze leírásokat látott a különböző növényekről. Megvolt hát az olvasnivaló is…

Miért is tette fel magában a kérdést? Hát persze, hogy mindig volt több és jobb. Herbalizmus, ami után csillagászat fog következni, némi meteorológia, tengerészet… annyi készség volt, amit el kellett még sajátítania, hogy nem tudta megszámolni. Elég lesz ehhez egy shinobi élete? Elég lesz pár nap, hét, hónap, év ahhoz, hogy mindent megtanuljon, amit csak kellett? A válasz még váratott magára…

Hiraya városa lassan elmaradt mögöttük. A Barna Öböl sós illata nem érződött már el idáig és a halszag sem facsarta az orrukat. A két lovas rendületlenül haladt előre, haza az eső birodalmába… az otthonukba.

//Sajnos két részletben kellett beadnom, mert túl hosszúnak jelezte a fórum. Hogy ne törjön meg a történet, ide, az aljára írom ezt.//

**Nohara Rin** Szer. Dec. 23 2020, 11:48

Hello!
Nem olvastam még Aratától élményt, nem is igazán ismertem a történetét, de úgy volt megírva, hogy ennek ellenére értettem. Az írás rendben volt, bőven volt írva mindenről, de nem unalmasan. Jól döntöttél, hogy a végét még beküldted, kellett az oda lezárásnak. Jutalmul +8 ch-t, és 12 TJP-t adok a megszerzett tudás mellé. (Azért több TJP-t, mint ch-t, mivel a lovaglás, nyeregkészítés mégis csak több fizikai munkát igényel, mint chakra használatot.)

Ajánlott tartalom

Hattori Arata

Hattori Arata

Re: Hattori Arata

Re: Hattori Arata

Re: Hattori Arata

Re: Hattori Arata

Re: Hattori Arata

Re: Hattori Arata

Re: Hattori Arata

Re: Hattori Arata

Re: Hattori Arata

Re: Hattori Arata

Re: Hattori Arata

Re: Hattori Arata

Re: Hattori Arata

Re: Hattori Arata

Re: Hattori Arata