Satoshi Kawajiri
2 posters
1 / 1 oldal
Satoshi Kawajiri
Kawajiri Satoshi Vas. Jan. 01 2017, 11:03
Név: Satoshi Kawajiri
Ország: Tűz Országa
Rang: Vándor Ninja
Szint: ?
Chakraszint: ?
Kor: 20
Nem: Férfi
Felszerelések: Annyi pénz, amit illőnek érzett elvenni a nagyapjától, valamint egy hátizsák, amiben étel, ital, a naplója, és egy családi kép van. A régi fejpántját a zsebében tartja. Fegyverei nincsenek.
Kinézet: Körülbelül 180 centi magas, és 65 kg, azaz elég sovány. Vállig érő haja van, ami az őt ért trauma miatt megőszült. Az említett, Satoshi által nehezen feldolgozott tragédiából kifolyólag az arca meggyötört, sokkal idősebbnek néz ki, mint kortársai. A teste több helyen megégett, ennek legegyértelműbb, illetve legszembetűnőbb jele egy égési seb a jobb szeme körül, ami az arca majdhogynem teljes jobb felét is betakarja. Emiatt a jobb szemére teljesen vak. Fekete civil ruhákat hord, a régi fejpántját nem hajlandó felvenni, de érzelmi értéke miatt a zsebében tartja, és vigyáz rá.
Jellem: Egyfajta kettősség van benne, ugrál a forrongó düh és a fojtogató szomorúság közt. Erőtlennek és gyengének érzi magát, szégyelli, hogy nem volt ott, hogy segíthessen a barátain és a családján. Magát hibáztatja a halálukért, talán némi öngyűlölet is kialakult benne. Azonban mivel elhatározta, hogy a számára fontos emberek emlékére véghezviszi gyerekkori álmát, nem kezdhet önpusztításba. Nem tudja meddig fogja kordában tartani a benne lévő érzelmeket, de a bipoláris gondolatai miatt teljes, nyugodt koncentrációra nem képes. A dühét és az emlékeit használja fel arra, hogy könnyebben, ismét elsajátíthassa azokat a technikákat amiket egyser már megtanult. Gyerekkorában vakmerő, konok és arrogáns volt, most pedig elveszett, szégyenkezik amiatt, hogy cserbenhagyta a szeretteit, és csak el akar tűnni, és helyretenni magában a dolgokat. Az egyetlen ami még megmaradt benne, az a tanulási vágy, és az önmaga jobbátételére való törekvés. Nem egy zseni, de jó memóriája van. Nem túl empatikus, és nem igazán érdeklik az emberek, főleg az idegenek.
Technikák: ?
Előtörténet:
PROLÓGUS
- Hol van már Keiko? Mégis mit képzel, hogy ennyi ideig várakoztat meg minket? Lányok... én mondom neked, csak a baj van velük. Apám mindig is mondta, hogy...
Nobuyuki még folytatná, de már kezdek türelmetlen lenni, így félbeszakítom.
- Fejezd már be a panaszkodást, tudod, hogy Keiko nem ültetne fel minket. - jelentem ki, majd rámosolygok, és barátságosan vállon teremtem.
- Túl kedves vagy vele Satoshi. Talán szerelmes vagy? - kérdez vissza, gúnyos tekintettel az arcán.
- Hé, mit mondtál, ki a szerelmes?! - förmedek rá, majd a nyaka után nyúlok, hogy elkaphassam, azonban sikerül elkerülnie ezt, majd nevetve szaladni kezd.
Sokkal gyorsabb, mint én. A nyelvét ölti rám, én pedig próbálom elkapni, miközben ő jót mulat azon, hogy milyen sok gondom van ezzel. Éjszaka van, sokkal tovább vagyunk kint, mint azt a szüleink megengedték, de mégis megígértük egymásnak, hogy a Genin vizsga után itt találkozunk, egy tölgyfa mellett az erdőben. Tudtuk, hogy nem szabadna idekint lennünk... de megígértük egymásnak. Szinte együtt nőttünk fel, szóval mind barátok akartunk maradni, hiába jártunk külön osztályba. Ennek a tölgyfának is különleges jelentősége van a számunkra, ugyanis mielőtt beiratkoztunk volna a Ninja Akadémiába, és hivatalosan kezdőkké váltunk volna, belevéstük ide a nevünket, és megígértük egymásnak, hogy ahányszor csak tehetjük, találkozunk. Ezt általában ebédszünetekben tettük meg. Nem is tudom, hogy a tanítóm mennyiszer szidott le, mert nem érkeztem vissza időben. De valószínűleg az én sensei-em dühe semmi sem volt Nobuyukiéhoz képest, aki minden egyes nap annyi időt töltött itt, amennyit csak lehet.
---
Időközben kifulladtam. Lihegve állok meg, és a még mindig szaladó Nobuyukira nézek.
- Lassú vagy, Satoshi. Hogy lesz így belőled Chuunin? Nem azt mondtad, hogy egy nap feltalálod a saját technikád?
- Te pedig azt mondtad, hogy olyan leszel mint apád. A víz elem mestere... még is a szelet sikerült feloldanod először, te szerencsétlen. - jelentem ki összecsukott kezekkel.
- Még így is előrébb vagyok, mint te! Nagyon el voltál szállva magadtól amikor képes voltál elégetni egy falevelet, szegény fa még biztosan haragszik rád! Biztosan Uchiha akarsz lenni, amennyit a tűz elemmel vesződsz.
- Nem lehetek Uchiha, te idióta, hiszen nem oda születtem! A büszke, és nagy Kawajiri klánba tartozom, akik egy nap Satoshi Kawajiri, a ninja zseni miatt válnak híressé, aki képes volt egy teljesen új technikát megalkotni, a hülye, megjegyezhetetlen kézjelek nélkül! - förmedek rá, mire ő hangos nevetésben tör ki.
- Úúú, mi a probléma, Satoshi? Még kézjeleket sem tudsz megtanulni, nem hogy elkapni engem! És még szerelmes is vagy Keikoba! - gúnyolódik.
Itt már szinte forr a vérem, azonban a dühöm azonnal elszáll, ahogy egy ismerős hangot hallok a hátam mögül.
- Rikudo Senninre mondom... ti állandóan csak veszekedni tudtok.
A hátam mögé nézek. Egy aranyos, andalító hangot hallok. Ez csak is Keiko-é lehet. Ahogy hátrafordulok, mosoly ül ki az arcomra.
- Kész, Rikudo Sennin megátkozott. Ez van. Nem kellene csak úgy emlegetned. És ez a legkevesebb amit megérdemelsz, mert megvárattál minket! A szüleim kitekerik a nyakam! - panaszkodik megint Nobuyuki.
- Óh, fogd már be! - szólok oda neki, majd Keiko-hoz fordulok. - Hogy sikerült?
- Természetesen átmentem. Vártál bármi mást? - jelenti ki büszkén a lány.
- Én is, természetesen. Vártatok bármi mást? - utánozza őt Nobuyuki.
A fejemet vakarom... majd végül egy kínos mosoly kíséretében szóra nyitom a számat.
- Én megbuktam...
A JELEN I.
Lassan kinyitom a szemem. Meleg van... a szemembe süt a nap. Egy fehér szobában vagyok... de olyan fáradt vagyok... mozdulni sem bírok. Nem is látok tisztán, minden homályos. Csak fehérséget látok. Egy fehér ruhás nő rohan be elém. Mit keres ez a szobámban...? Várjunk csak, a szobám sosem volt fehér... mind egy, ez biztosan az anyám.
- Csak még öt percet... - jelentem ki, ekkor feltűnik valami furcsa.
A hangom, rendkívül mély, olyasmi mint az apámé, de sokkal tekintélyt parancsolóbb. Nem volt ilyen. Mintha nem is én szólaltam volna meg, de legbelül tudom, hogy én voltam.
- Doktor úr, jöjjön gyorsan! Felébredt! - kiabál az előttem álló nő.
Felébredt? Ki ébredt fel? Én? Még is mi folyik itt?
---
Az ágyamon fekszek, a Konohai kórházban. Az orvos közölte velem, hogy hat évig kómában voltam, miután a chuunin vizsgán egy balul sikerült jutsu miatt súlyos sérüléseket szenvedtem. De igazából, nem is kell folytatnia. Már mindenre emlékszem. De azt nem tudom feldolgozni, hogy... hat éven keresztül... csak aludtam. Akkor még mindig... genin vagyok. Hány évesen is, 19? Könyörgöm, valaki öljön meg. De lehet, hogy már meghaltam. Vagy ez csak egy rossz álom. De tudom, hogy nem az. Ha az arcom jobb felére teszem a kezem, érzem a sebhelyemet. Elég csak a mellkasomra nézem, és ott is találok égési sebhelyeket. Az egész jobb felem... furcsa. Mintha nem is az enyém lenne. De nem furcsább, mint a hangom. Különös, hogy ilyen mély hangom lett. Ezt sosem fogom megszokni. Álljon meg a menet...
- Doktor. - szakítom félbe az orvost.
Már percek óta nem figyeltem rá, szóval mindegy. Ahogy látom, hogy a nővér és az orvos is rám figyelnek, folytatom.
- Hat évig kómában voltam. Értem. Nem tudom, hogy maga volt-e itt amikor behoztak... de egészen pontosan mi történt?
Az orvos próbál visszaemlékezni, majd egy nagy levegő után bele is kezd.
- Egy Chuunin vizsgán vett részt, 13 éves korában, ahogyan azt illik. Ott egy másik fiú volt az ellenfele, aki szintén tűz elemet használt mint maga. Azonban a jutsuja balul sült el, és így felgyújtott egy egész sor bokrot... aminek olyan magasra csaptak fel a lángjai, hogy magát már a levegőben elkapták. A lángok olyan erősek voltak, mintha egy erdőtűz epicentrumában állt volna. A teste harmadfokú égési sérüléseket szenvedett. Ahogy ezt a felügyelők meglátták, azonnal félbeszakították a harcot, és a tanítója behozta.
Üres tekintettel nézek rá. Azt hiszem, kezdek emlékezni, de még kell egy kis idő, mire teljesen helyre tudom tenni magamban a dolgokat. Az arcom teljesen rezzenéstelen, és szinte érzelemtelen hangon kérdezek vissza.
- Értem. Voltak látogatóim?
- Persze. Rengeteg. - mosolyodik el. - A családja mellett a tanítója is gyakran járt ide. Két jó barátja rengetegszer megfordult itt, Nobuyuki Kaneda és Keiko Yamagishi. A fiú is, aki megsebezte...
- Köszönöm. - szakítom félbe. - Keiko és Nobuyuki, rájuk emlékszem. Hol vannak?
Az orvos meglepődik a zord megjegyzésemen, majd az arca elsötétül.
- Uram, valamit tudnia kell... amíg maga kómában volt, háború tört ki. A barátai már...
És nem folytatja. Kell egy kis hatásszünet, mire képes leszek rájönni, mit is akar mondani. Elkerekednek a szemeim. Dühöt érzek. Nem olyan dühöt, mint amikor az apám rájött, hogy elvettem a kunai-jait és madarakra céloztam vele. Ez egy sokkal mélyebb, sokkal kiforrottabb düh volt. Szinte forrongó harag. Kétely és kétség gyötör, de a haragom elnyomja őket. Ökölbe szorul a kezem. A körmeim szinte a tenyerembe vágnak. Olyan erősen ráharapok a számra, hogy vér csordul ki belőle. Gyorsan, szaporán veszem a levegőt. Sokkos állapotban vagyok a felismeréstől... ami pedig az, hogy Keiko és Nobuyuki meghaltak.
A MÚLT
A nevem Satoshi Kawajiri. Az apám, Taito Kawajiri, és az anyám, Michiko Kawajiri mindketten ninják voltak, de feladták a karrierjüket ahogy megszülettem. Az anyám már előbb, mint az apám, hiszen ő volt terhes velem. Az édesanyám mindennél jobban akart engem, az apám pedig mindennél jobban szeretette anyámat, így számára nem volt kérdéses, hogy feladja a ninja létet, és egy átlagos, mindennapi életet válasszon magának. A nagyszüleim az anyám ágáról boldogok voltak, hogy a lányuk feladott egy ilyen veszélyes munkakört, és persze azért, mert lett egy unokájuk. Kár, hogy csak hat éves koromig ismertem őket, ugyanis az öreg kor elvitte őket. A nagyapám, az egyetlen élő nagyszülőm az apám ágáról, azonban kitagadta apámat a családból, ahogy megtudta, hogy apám képes volt feladni a ninja-létet holmi nőért. Így apám felvette anyám nevét, a Kawajiri-t, ami szokatlan volt, de a szüleimet nem érdekelte. Amúgy sem voltak túl hagyománytisztelők, amíg a szeretteikről volt szó. Ezt a tulajdonságukat örököltem is. Na meg persze örülök, hogy mindennél fontosabb voltam nekik. Ezért örök köszönettel tartozom. Ha jól emlékszem, az anyám szakács lett egy sushi bárban, ahol a ninja múltja miatt még a rakoncátlankodó vendégeket is helyre tudta tenni. Hála anyám főzőtudásának, nagyon finomakat ettünk, az ételek minőségére, és persze mennyiségére, sosem lehetett panasz. Mindig is nagy étvágyam volt, apámmal sokszor össze is vesztünk azon, kié legyen az utolsó darab hús, vagy sushi. Apám kovács lett, és néha napján tanítási munkát is elvállalt az iskolában. Azt mondta, szeretett gyerekekkel dolgozni, főleg, mert neki is volt. A kovácsolásban pedig úgy néz ki, megtalálta élete hivatását. Imádott fegyvereket gyártani. Nagyon szerette, hogyha a Vas faluból egy szamuráj kérvényezett a mühelyüktől egy egyedi kardot. Ez mindig kihívás volt számára, és mindig büszkélkedett, ha egy az egyben a vásárló elképzelései szerint tudta kipofozni a pengét. A szüleim nagyon szerettek, és jól neveltek. Gyakran meséltek nekem történeteket a kalandjaikról, mindketten Chuuninok voltak. Azt is gyakran mondták, hogy csak azért váltak meg tőlük a feletteseik, mert mindketten jó szolgálatot tettek. Imádtam a történeteiket hallgatni. A saját küldetéseik mellett, amikből persze kihagyták a véres részeket, mivel még csak gyerek voltam, sokszor meséltek nekem a legendás ninjákról is. Büszke voltam rá, hogy ők voltak a szüleim. A Kawajiri család jó kapcsolatban állt a Kaneda és Yamagishi családokkal, akik nagyjából ugyanakkor vállaltak gyereket, mint a szüleim. Emiatt egy Nobuyuki nevű fiával, és egy Keiko nevű lánnyal szinte egyszerre nőttem fel. Rengetegszer összejártunk, és szinte mindig ninjásat játszottunk, amíg nem váltunk azokká. A szüleimnek már négy éves korom óta könyörögtem, hogy tanítsanak nekem jutsukat, de apám mindig azt mondta, túl fiatal vagyok. Még Keiko és Nobuyuki szüleinél is bepróbálkoztam, de ők is ugyanazzal az indokkal utasítottak el. Egyszer Keiko-val és Nobuyuki-val meg is lestük a ninjatanoncokat az iskolában... de nem sokáig, mert a tanítók rövid időn belül kiszúrtak minket.
---
Álmaink is voltak, mint a szüleinknek. Nobuyuki az apja nyomdokaiba akart lépni, aki rendkívül tehetségesen használta a víz elemet. Keiko medikus ninja szeretett volna lenni, mint az anyja. Én azonban többet akartam. Egy saját technikát. Valami olyat, amire büszkék lehetnek a szüleim, és mindenki ismerné a nevemet. Rengeteg történetet meséltek a szüleim, ám a kíváncsiságom végtelen volt. Gyakran olvasgattam Rikudo Senninről, az Uchihákról, és az Uzumakikról. A Hashirama Senju-ról szóló történeteket is imádtam, emlékszem mikor apámnak két kézzel kellett visszafognia, nehogy letámadjam Hiruzen Sarutobit, mikor megtudtam, hogy ismerte Hashiramát és Tobiramát is. Órákig tudtam bámulni a Hokagék szobrait arról álmodozva, hogy egy nap én is olyan nagyszerű jutsukat használok majd, mint ők, ezért mindig örültem, ha a szüleim elvittek oda.
---
Hét éves koromban végre Keikoval és Nobuyukival bejutottunk a ninja iskolába... de mindannyian külön osztályba kerültünk. Azonban egy tölgyfa mellett az erdőben, ami a mi különleges helyünk volt, megígértük egymásnak, hogy amikor csak lehet, találkozunk. Sokszor volt, hogy emiatt ebédidőben ellógtam, így a tanítóm, Sogi-sensei gyakran dühös volt rám. Emlékszem gyakran kérdezte, hogy miért nem az iskolában belül találkozunk egymással, miért kell elhagynunk az intézmény területét. Jogos kérdés volt... de gyerekek voltunk. Ha már Sogi-sensei szóba került, rengeteget segített nekem. Szerintem ismerte a szüleimet, mert az első pillanattól fogva kedvelt. Egy pár percet mindig tudott arra szánni, hogy megmutassa mi a baj a kézjeleimmel, vagy segített abban, hogyan oldhassam fel az elememet. Azt mondta, a szenvedélyem, és a tanulás iránti vágyam harmonikussá tesz a tűz elemmel. Ez nagyon tetszett, mivel a tűz elem volt a kedvencem. Sogi-sensei egyedi volt abban, hogy elsősorban a diákjai külön érdekeit tartotta szem előtt, számára mindenki egy csiszolatlan gyémánt volt, mindenkiben ott rejlett a tehetség, a nagyság. Ő legalábbis szerette volna így látni. Amikor először megbuktam a genin vizsgán, láttam, hogy csalódott volt bennem. Évet kellett ismételnem. Másodszorra már sikerült, de Keiko és Nobuyuki már így is leköröztek egy évvel, szóval természetesen nem kerültünk egy csapatba. Azonban, nyomot hagyott bennem az, hogy először elbuktam a vizsgát, és azok a gúnyos vigyorok, amiket az osztálytársaim szegeztek irányomba. Én voltam az egyedüli, aki megbukott, és emiatt úgy éreztem a szüleimnek is csalódást okoztam. Nagyon komolyan kezdtem venni a tanulást, és szinte csak arra koncentráltam. Még Nobuyukit és Keikot is hanyagolni kezdtem, minden erőmmel azon voltam, hogy minden egyes alapvető technikát elsajátíthassak. Amikor végre genin lettem, már komolyan vettem az egészet, de csak magammal és a saját egyénem tökéletesítésével voltam elfoglalva. A gyermekded álom miszerint saját technikát fogok egy nap feltalálni, végül egy célkitűzéssé vált.
---
Aztán, 13 éves koromban eljött a chuunin vizsga napja. Pár héttel előtte már Keiko-val és Nobuyuki-val is ismét elegendő időt töltöttem együtt, kezdtem biztos lenni a sikereimben. A csapatvezetőnkkel, Kawashiro-senseivel néhány alapvető küldetést is elvégeztünk, amik plusz önbizalmat adtak nekem. A csapattársaim, akik új osztálytársaim voltak mikor évet ismételtem, egy Jiro nevű fiú és egy Oumi nevű lány, mindketten tisztelettel tekintettek rám, azonban kapcsolatunk nem volt túl mély. Nem sokat foglalkoztam velük, amit Kawashiro-sensei gyakran megelégelt, de a fegyelmemre éles helyzetekben nem lehetett panasza. Nekem csak két barát kellett, Nobuyuki és Keiko. Ők voltak az egyetlenek akik nem néztek le (meg persze a szüleim), mikor először megbuktam a genin vizsgán. Talán ezért sem alakítottam ki komolyabb kapcsolatot Jiro-val és Oumi-val, hogy ne okozhassak nekik csalódást. A bukást tragédiaként éltem meg, de csüggedés helyett próbáltam jobb lenni. Azt akartam, hogy soha többet ne érezzem magam tehetetlennek, erőtlennek. Mindegy is, lépjünk a chuunin vizsgára. Ezen Keiko és Nobuyuki már tavaly megbuktak, Nobuyuki az írásos részen, Keiko pedig a gyakorlatin. Ezért én persze egy rossz szót sem szóltam, hálából azért, mert ők sem néztek le, amiért megbuktam a vizsgán, hanem vigasztaltak, és inspiráltak, hogy jobb lehessek. Örültem, hogy amikor én mentem, egyszerre tehettük le a vizsgát. Még Sogi-sensei és a szüleim is ott voltak a nézőtéren a gyakorlati vizsgán. Az elméletin átmentek a csapattársaim, és a barátaim is, természetesen én is. De ez még nem jelentette azt, hogy chuuninok vagyunk, közel sem. A gyakorlati rész aréna-szerű harcok sorozata volt... semmi komoly, a szüleim mindig meséltek arról, hogy a chuunin vizsgáik rendkívül kaotikusak voltak. Úgy néz ki, ebben az évben nem voltak túl kreatívak a vizsgabiztosok, de ezzel nem igazán foglalkoztam. Az egyetlen dolog ami érdekelt az az volt, hogy végre chuunin lehessek, vagy legalábbis, hogy ha megbukok, elmondhassam, hogy megpróbáltam. Tudtam, hogy a kudarc, vagy a csalódás is erősebbé tesz majd, és legközelebb jobban fog menni. Nem vártam csodát, csak azt, hogy hozzáértők értékelhessék a technikámat, és megerősítsenek abban, hogy sokra fogom vinni. Az első menetet én vívtam egy Jyaku nevű fiú ellen, aki úgy szintén a tűz elemet részesítette előnyben, mint én. Ha jól emlékszem, az Uchihákról mormogott, mielőtt megkongatták a harangokat. Egy erdős részen harcoltunk, egy iskola közelében lévő tisztáson, ahol rengeteg bokor volt. Ott történt a dolog, ami miatt kómába kerültem... Jyaku megpróbálkozott egy átlagnál erősebb tűz jutsuval, ami balul sült el, a nem megfelelő chakra kontrollja miatt, bizonyára fel akart vágni. Utána... minden kiesett.
A JELEN II.
Valószínűleg órákig elmélkedtem a múlton, ahogy Nobuyuki Kaneda és Keiko Yamagishi sírja előtt álltam... vagyis ültem. Tolószékben toltak ide a kórházból, ahogy kérvényeztem. Lábra állni még nem nagyon tudok. A tragédia miatt azonban megőszültem. Furcsa volt tükörbe nézni, de ez legyen a legkisebb gondom. A fekete... az az, már ősz hajamat simítom, a bekötött kezeimmel. Véresre martam a tenyereim a körmeimmel, mikor ökölbe szorultak. Percekig kiabáltam az orvossal és a nővérekkel mire végre beleegyeztek abba, hogy elvigyenek a temetőbe.
- Kezd eleredni az eső, Satoshi-san. - mondta a nővér, de nem törődtem volna.
- Nyugodtan menjen haza. Én elleszek itt. - feleltem ridegen.
- Azt nem hagyhatom... - vágta rá a nővér kínosan, de erre már nem reagáltam semmit.
Nem hiszem el, hogy Keiko és Nobuyuki meghaltak. Nem hiszem el, hogy már nincsenek többé... bizonyára mindketten chuuninok lettek. Ha nem akkor, akkor egy évvel később, vagy évekkel később. Vagy mindketten geninként haltak meg... nem tudom. De nem is érdekel. Az a lényeg, hogy a világ egy rosszabb hely nélkülük.
- Nővér. - szólalok meg hirtelen megint, úgy öt perc csend után.
A nővér szinte felriad, valószínűleg elmerült a gondolataiban, majd visszakérdez.
- I... igen?
- Ismer-e Jiro és Oumi nevű ninjákat? Korombeliek... a vezetéknevükre sajnos nem emlékszem... - mielőtt befejezhetném ezt a mondatot, ismét ugyanazt az elsötétedett tekintetet látom a nővér arcán, mint ami az orvosén volt.
Időm sincs visszakérdezni, a nővér máris arrébb tol. Legszívesebben képen teremteném azért, mert az engedélyem nélkül elvisz a barátaim sírjai elől, de ekkor meglátom... Jiro és Oumi sírja elé hozott. Ők is meghaltak. Erre már tényleg semmit nem tudok mondani. Még csak sírni sem tudok. Lehet azért, mert csak egy szemem van... legalább is, csak az egyikre látok. Minek is van egyáltalán jobb szemem? Keiko valószínűleg azt mondaná, hogy megint túl sokat töprengek... az eső el is ered. Helyes... nem akarom, hogy a nővér lássa a könnyeimet. Így is elég dolog miatt kell már szégyenkeznem.
---
A rossz hírek itt még nem értek véget. Miután a nővér visszavitt a kórházba, megtudtam, hogy a szüleim is meghaltak. Szintén abban az átkozott, istenverte háborúban. Eltoltam magam a kórház könyvtárába, ahol feljegyzéseket kerestem. Régi újságokat. Meg is találtam, ami kellett... hogy hogyan is indult a Negyedik Nagy Ninjaháború. Sok mindenről lemaradtam, de igazából a konkrét történet nem érdekelt, csak az, hogy mi lehetett olyan baromi nagy vészhelyzet, hogy nem csak a szüleimet, hanem a barátaimat és a csapattársaimat is csatasorba kellett hívni... és mindegyikőjüknek meg kellett halnia. Hiába kérdeztem bárkit is, még a többi beteget is, senki sem tudott semmit arról, hogyan haltak meg. Hiú ábránd volt, hogy bárki is emlékezhetne nyolcból a rengeteg halott közül. Szóval... én vagyok a Kawajiri klán utolsó túlélője. Már ha ezt túlélésnek lehet nevezni. Még járni sem tudok... dühömben a falhoz dobom a régi feljegyzéseket, amikor is a nővérek végre megtalálnak. Őket látva eszembe jut valami. Mielőtt az orvost félbeszakítottam, emlékszem, hogy mondani akarta, hogy a fiú, aki az ellenfelem volt is bejárt hozzám. Jyaku. A tanítóm is... kíváncsi vagyok melyik, Sogi vagy Kawashiro? Valószínűleg mindkettő, ahogy ismertem őket. Az egyik számára kedves voltam, a másik számára pedig egy érték. Majd újra megkeresem őket... de előtte el kell végeznem azt a terápiát amivel a kezelőorvosom zaklat már napok óta. Újra meg kell tanulnom járni... de nehéz lesz úgy, hogy még enni sincs kedvem. Meg úgy egyáltalán élni sem... a leginkább bennem tomboló érzés a düh. Amit próbálok minden erőmmel visszafogni... de legszívesebben mindenkit megölnék ebben a kórházban. Végülis miért éljenek ők, hogyha mindenki akit szerettem már meghalt?
---
Három hónappal később végre sikerült elérnem, hogy kiengedjenek. Újra járok, bár két nappal ezelőttig még ragaszkodtak ahhoz, hogy egy sétapálcával közlekedjek. Ahogy tehettem, kidobtam azt a vackot a legközelebbi kukába. Így is elég rossz emlékem és csalódásom van már, nem kell még nekem egy emlékeztető arra is, hogy egy ideig a fürdőszobába sem tudtam kimenni anélkül, hogy segítenének nekem. Első utam a konohai ninja iskolába vezet, ahol már a bejáratnál megállítanak. Elmondom ki vagyok, és hogy Sogi-sensei-t keresem. Közlik velem, hogy órája van, várhatok itt, amíg befejezi. Én persze várok. Ökölbe szorított kezekkel, és fogcsikorgatva... de várok. Több tíz perccel később, egy nem várt arc tárul elém. Ez Jyaku... miért ő jött ki? Az iskola előtt álló őrök már szólnak is neki, hogy keresték. Ezt... nem értem. Jyaku, ahogy meglát, elképed, majd néma csöndben jön oda hozzám. Ezer közül is megismerném az arcát, hiába változott meg... a régi vonásai még megvannak. Ss ahogy látom, oktató lett. Ha azért engedték át a vizsgán, mert engem megsebzett, esküszöm, hogy visszamegyek a sétapálcámért a kukához, és addig fogom ütni vele amíg az agyveleje ki nem fröcssen a földre. És még utána sem hagyom abba, amíg bármi is maradt a koponyájából... ép elméhez nem méltó gondolatmenetemet a bűnbánattal teli hangja szakítja félbe.
- Satoshi-kun. Éveket vártam arra, hogy ismét találkozhassunk... - mondja, majd rendkívül mélyen meghajol. Az őröket ez meglepi, akik még mindig a közelünkben vannak, de nem szólnak semmit.
- ...és elmondjam neked, hogy mélységesen sajnálom, ami veled történt. - folytatja.
A dühöm elillan. Megalázta magát előttem, egy bukott ninja előtt. Egy holmi senki előtt. Tiszteleg nekem. Meghajolt. Kis hatásszünet után végre sikerül kinyögnöm egy mondatot.
- Hol van Sogi-sensei?
A hangom szinte elenyészően halk. Nem tudom hova tenni a dolgokat, de az egyetlen épkézláb kérdés, ami először megfogalmazódott bennem.
- A teljes nevem Jyaku Sogiro. Az apámat hívták Sogi-senseinek. A nyomdokaiba léptem, amint csak tehettem... ha őt vártad, ne haragudj, de... már nincs köztünk.
Ő is meghalt. Nagyszerű. És Jyaku a fia volt. Megint csak nagyszerű. A haragom ismét kezd úrrá lenni rajtam... szerintem most olyat fogok mondani, amit egy életre megbánok, de elegem van. Elegem van abból, hogy tehetetlennek és erőtlennek érzem magam. Elegem van abból, hogy mindenki, aki számomra kedves volt meghalt, míg ez a szemétláda életben maradt. És most megalázza magát előttem. Szórakozik velem?! Tudom, hogy csak sajnálatból teszi!
- Szóval mindenki meghalt... a szüleim, a barátaim, a csapattársaim, még a tanítóm is, ha mindenki, akivel valaha kapcsolatban álltam már halott, te miért nem vagy?! Miért érdemled meg az életet, amíg ők nem? Mi olyan különleges benned, Jyaku Sogiro?!
Mondom szinte üvöltve, majd amilyen erősen csak tudok, egy ütést mérek a tarkójára. Meg sem moccan. Az őrök már közbeavatkoznának, de Jyaku meghajlásból is int nekik, utasítva őket, hogy hagyjanak minket.
- Miért élsz még?! Miért vagy életben?! Miért?! Miért?! - kérdezem újra és újra, miközben ott ütöm, ahol csak érem, azonban egyre gyengébben.
A sírástól nehéz koncentrálni. Végül aztán térdre esek, teljesen összetörve. Szánalmas vagyok. Nekem sem kéne élnem... szerintem igazából magamra vagyok dühös. Az istenekre, amiért életben hagytak engem egy ilyen komor, kilátástalan világban. Nem érdekel,hogy Jyaku él-e vagy hal. Én vagyok az, aki nem akar élni. Jyaku végül felegyenesedik, majd lenéz rám, és a kezét nyújtja felém.
- Sajnálom, Satoshi-kun. Nem tudom, hogy min mész keresztül, és nem is tudhatom. Én vagyok a felelős azért, hogy kómában voltál... és megértem, hogy emiatt dühös vagy. De nem én öltem meg a szeretteidet. Te sem vagy felelős a halálukért, hanem az ellenség.
Nyugodt szavai egyik fülemen be, másikon ki. A kezét sem fogadom el.
- Milyen ellenség?! Ki tette ezt?! Neveket akarok! - üvöltöm tovább, miközben felegyenesedem annyira, hogy megszoríthassam a gallérját.
Ő meg sem moccan. Nyoma sincs benne a forrófejű fiúnak, akinek az Uchihák voltak a példaképei. Közben észre sem veszem, hogy egy kisebb tömeg már minket figyel... ezeknek az átkozott keselyűknek nincs jobb dolga, mint minket bámulni?! Rájuk is dühösen tekintek, amitől néhányan meg is hátrálnak, mire Jyaku ismét megszólal. Ekkor ismét rá figyelek.
- És mit tennél velük jelenlegi állapotodban, Satoshi? Tegyél le erről. Felelősnek érzem magam azért, ami történt veled, és segítek neked ahogyan csak tudok. De abban nem, hogy megölesd magad. Oka van annak, hogy életben maradtál.
- Segíteni akarsz nekem?! - förmedek rá. - Kitűnő! Akkor taníts! Mert mindent elfelejtettem, még a rohadt kézjeleket is! Vagy ha nincs türelmed, akkor mondd meg hol van Kawashiro-sensei!
---
Jyaku végül elmondja nekem, hogy Kawashiro-sensei nem bírta elviselni a háború szörnyedelmeit, így visszavonult, és ma már remeteként él egy közeli faluban. Akkor őt fogom megkeresni. Hála a sok jogi hűhónak, ami azzal jár, hogy kómában voltam 6 évig, most pedig már én képviselem a Kawajiri családot (szerintem klánnak már nem nevezhetjük magunkat), sikerül rájönnöm, hogy nagyapám, az apám ágáról még él. Pontosan úgy ment, ahogy vártam. Meglepődött, hogy még életben vagyok, hiszen alig járt be hozzám. Természetesen ez nem lep meg. Nem tetszett neki, hogy az egy szem fia feladta a ninja karrierjét azért, hogy családot alapíthasson. Sosem kedvelte anyámat sem, ahogy engem sem. Nem tudom miért van ekkora arca, ő sem volt egy híres ninja. De azért még is csak az egy szem unokája vagyok, aki pár hónapja felébredt a kómából, így megengedi, hogy pénzt vegyek magamhoz, a házában azonban nem maradhatok. Nem is akarok. Szerintem ez a szemétláda még tolószékben is elküldött volna némi vigaszdíjjal, de se baj. Hiába vagyok dühös, nem fogom megütni az utolsó életben maradt családtagomat. Bár inkább megölném, mint megütném.
EPILÓGUS
A pénzzel, amit magamhoz vettem, elindulok a közeli faluba, ahova Jyaku igazított útba, és ott ismét találkozom Kawashiro-senseivel. Az első dolog ami feltűnik, hogy eléggé elhagyta magát, és családja sincsen. Valószínűleg ugyanannyira megviselte a háború, mint engem. Éppen ezért rokonlélekre találok benne, együtt emlékezünk vissza a régi szép időkre... mikor még nem volt minden ennyire... reménytelen. Kilátástalan. Végighallgatja a kérésemet, és vállalkozik arra, hogy ismét segít elsajátítani amit elfelejtettem, de előtte alapvető erőépítést és testépítést kell elvégeznem, hogy bírja a testem. Azonban én egy gyorsított képzést kérek. Biztos vagyok benne, hogy bírni fogom. Minél hamarabb ismét képes akarok lenni mindenre, amit gyerekkoromban tudtam. Rengeteg fekvőtámasz, felülés, hosszú körök futása, kézjel-gyakorlás, elméleti újraoktatás után sikerül ismét jó kondiba kerülnöm. A tűz elem is ismét feléled bennem, hála a haragomnak. Bár mindig is ott volt bennem, most már megint fel tudom oldani. Egy év csak gyakorlással telik el, szerencsére mivel gyerekkoromban tanultam meg, olyan mint a biciklizés. A vizen járás még mindig nehézkesen megy, de gyakorlat teszi a mestert. Szerencse, hogy ebben az isten háta mögötti faluban minden van, ami csak kell, egy tisztás, és egy közeli nagy domb is, ahol a függőleges egyhelyben maradást gyakorolhatom. A sebességemen és erőnlétemen is fejlesztek, amennyire csak lehet. Nem érdekel, hogy Konoha szemében még mindig genin vagyok, szerintem már így is eleget tudok. Az év végén, mikor már 20. életesztendőmet is betöltöttem, végre sikerül ismét használnom két alapvető tűz jutsu-t. Először aggódtam,hogy az égési sebeim miatt a chakrahálózatom esetleg megsérülhetett, de Kawashiro sokszor mondta nekem, hogy az elme és a lélek erősebb a testnél. És mivel érzem a fájdalmat a megégett helyeken is, ezért ez bizonyíték arra, hogy a sejtjeim nem haltak el. Hiszen nem bénultam le. Sokáig eljutottam. Az elején addig próbáltam függőlegesen állni a dombon, amíg a sok eséstől fel sem bírtam állni. A sok vízenjárási gyakorlat miatt sokszor majdnem vízbe is fulladtam. Mikor a halál közel járt hozzám, csak feladtam. Talán valahol legbelül mélyen azt akartam, hogy vége legyen, de Kawashiro-sensei ilyenkor mindig megmentett. Szerintem egyelőre ennyi gyakorlás elég is lesz. A gyerekkorban megszerzett tudást sosem felejti el igazán az ember, ám most már nehéz lesz tanulnom. Sajnos... egy jobb mesterre van szükségem, képzettebbre, gyakorlottabbra, több tudással, erősebb technikákkal. Kawashiro-sensei is már fárad, jót tett neki a nosztalgikus érzés, hogy megint taníthat valakit, főleg egy régi tanítványát, aki még nem halt meg a háborúban, de őt is kezdi utolérni a kora. Valaki mást kell találnom, akitől tovább tanulhatok, akitől tovább fejlődhetek, és Konohába biztos nem megyek vissza. Túl sok fájó emlék köt oda.
---
Rövid időn belül útra kelek, és elindulok. Kawashiro-sensei volt olyan kedves, hogy némi vízzel és élelemmel látott el, még egy hátizsákot is adott. A kórházban segítettek előkotorni a régi fejpántomat is, ami rajtam volt, mikor megsérültem. Sosem hordom többé, de ez legalább emlékeztet a régi időkre, ezért magamnál tartom. A zsebembe teszem, hogy mindig érezhessem, hogy ott van. Kawashiro ad nekem egy pár ruhát is, természetesen mind fekete. Ez nálam a gyászt szimbolizálja. Hála Kawashironak, nagyjából megtudtam mi folyik jelenleg a világban, hogy mennek a dolgok. Konohába néha visszajártam, hogy a könyvtárban körülnézhessek további információkért. Ott jöttem rá, hogy úgy vihetem tovább a legegyszerűbben a családom és barátaim akaratát, ha teljesítem az álmomat, már csak miattuk is, és egy nap egy saját technika miatt válok ismertté. Szóval, létre kell hoznom egy saját technikát, valamit, ami szimbolizálja a múlthoz való kötődésemet, és a számomra kedves emlékeket, személyeket. A tűz elem tökéletes lesz erre... számomra az újjászületést, és a megtisztulást jelenti. Azonban az én esetemben újjászületésről még nem beszélhetünk, hiszen rendkívül... dühös vagyok, amit nehéz kordában tartanom. A tréning segített, de most, hogy már elvégeztem, megint kezdenek felszínre törni az érzelmeim. Kell egy mester, aki segíthet legyőzni az ilyesfajta érzelmeimet, és segíthet ismét önmagam tökéletesítésére koncentrálni. Ennyivel tartozom a barátaimnak... és a családomnak. Véghezviszem az álmomat. Egy nap egy saját technikát találok ki, amit ország-világ ismerni fog. Ezt értetek teszem, anyám, apám, Keiko, Nobuyuki, Jiro, Oumi, és Sougi-sensei. Hamarosan Kawashiro-sensei is. Szerintem neki sincs már sok hátra... de még egy halált nem bírok végignézni. Nem akarok még egy síremléket látni. A temetőben sem voltam azóta... talán még egyszer el kéne mennem oda, mielőtt vándorolni kezdek. Azt sem tudom még hova megyek... de máris visszahúz a múlt, mielőtt új életet kezdhetnék. Elmegyek hát a temetőbe, a pénzemből veszek néhány csokor virágot, amit a számomra kedves emberek sírjára teszek. Ekkor még egy újabb sírra irányul a figyelmem... Jyaku Sogiro. Ő is meghalt azalatt az egy év alatt... és én kívántam is a halálát... de miért? Mit értem el ezzel? Tényleg boldogabb vagyok, hogy meghalt? Nem... csak a harag beszélt belőlem. Visszamegyek a virágboltba még egy csokorért. Jyaku is megérdemel ennyit. Már nem is vagyok rá dühös... végül is megkímélt attól, hogy végignézzem a szeretteim halálát. A háborúra... Konohára... és azokra, akik mit sem sejtően élik mindennapjaikat, nem tudván, hogy mennyien áldozták az életüket azért, hogy ők biztonságban lehessenek... rájuk rendkívül dühös vagyok. De mielőtt elkezdenék céltalanul öldökölni és több kegyvesztett, szánalmas, lecsúszott shinobit csinálhatnék mint én vagyok, inkább jobban teszem, ha elmegyek, és keresek valakit aki segíthet kordában tartani az efféle érzelmeimet, mielőtt tettlegességhezfolyamodnék.
---
Elindulok hát... nem tudom merre visz az utam, de remélem találok valakit, aki segíthet, és egy nap, egy saját technikát találok majd ki, a szeretteim emlékére, akik már nincsenek köztünk. Ki tudja, lehet a technikám majd segíthet eldönteni a háborút is... vagy legalább megmenteni olyanokat a haláltól, akik nem érdemelnék meg. Pont, mint a szeretteim. Sosem feledem el őket. Egy naplót kezdek vezetni, amibe a jobb emlékezés kedvéért leírom az elsajátított technikáimat, amiket meg akarok tanulni, és a régi emlékeimet. Mindig amikor egy számomra kedves emlék jut eszembe, megállok leírni. Zord kinézetem és ősz hajam miatt, sokan azt hihetik, hogy valami képzett ninja vagyok... persze csak azok, akik nem tudnak chakrában olvasni. Így, nem nagyon kötnek belém sehol, vagy szólnak rám, hogy ha túl sokáig maradok egy helyiségben. Végülis nem zavarok én senkit. A dühömet még mindig nehéz visszafogni, de ha megállok gyakorolni egy tisztáson, vagy egy erdőben, akkor az mindig segít. Az is segít, ha a szeretteimmel kapcsolatos emlékeimet idézem fel. Akármit is teszek, akárhova veszet az utam, egy biztos: a célom adott. Itt az ideje megvalósítani.
//Először is, elnézést a fogalmazási hibákért, a magyart ritkán használom. Továbbá, szeretnék két megjegyzést tenni, abban a reményben, hogy az a kedves Staff tag aki elbírálja az előtörténetemet, figyelembe veszi csekély agykapacitásomat, aminek hála nem tudtam ép ésszel felfogni, hogyan is kellene leírnom a tűz elem feloldását és a jutsuk elsajítátását a karakter előtörténetében, főleg hogy, számomra nem igazán tiszta nekem mit tanulhatok meg ilyen szinten, és mit nem, arról nem is beszélve, hogy kómában volt a karakter. Pedig elolvastam a szabályokat, becsszó. Az első megjegyzés ezzel kapcsolatban lenne, én úgy gondoltam, hogy a karakter vágya miatt, hogy véghez vigye a céljait a szerettei emlékére, meg persze mivel gyerekkorában is tanították már, gyorsabban tudta újra elsajátítani a technikákat amiket már tudott, de ha ez nem így megy, akkor szeretnék segítséget kérni a minél világhűbb leírásához. A másik pedig az, hogy ha bármi világidegen megjegyzést vagy történést illesztettem volna bele az előtörténetembe, akkor természetesen minden szó nélkül átírom. Régebben végigolvastam a mangát, de az emlékeim már róla ködösek. Így is elég terjedelmes ez az iromány, szóval itt be is fejezném, még csak annyit kérvényeznék, hogy amennyiben elfogadjátok az előtörténetemet, szeretném kérvényezni hogy a karakter vándorútjának kezdetétől folytathassam a játékot.//
Ország: Tűz Országa
Rang: Vándor Ninja
Szint: ?
Chakraszint: ?
Kor: 20
Nem: Férfi
Felszerelések: Annyi pénz, amit illőnek érzett elvenni a nagyapjától, valamint egy hátizsák, amiben étel, ital, a naplója, és egy családi kép van. A régi fejpántját a zsebében tartja. Fegyverei nincsenek.
Kinézet: Körülbelül 180 centi magas, és 65 kg, azaz elég sovány. Vállig érő haja van, ami az őt ért trauma miatt megőszült. Az említett, Satoshi által nehezen feldolgozott tragédiából kifolyólag az arca meggyötört, sokkal idősebbnek néz ki, mint kortársai. A teste több helyen megégett, ennek legegyértelműbb, illetve legszembetűnőbb jele egy égési seb a jobb szeme körül, ami az arca majdhogynem teljes jobb felét is betakarja. Emiatt a jobb szemére teljesen vak. Fekete civil ruhákat hord, a régi fejpántját nem hajlandó felvenni, de érzelmi értéke miatt a zsebében tartja, és vigyáz rá.
Jellem: Egyfajta kettősség van benne, ugrál a forrongó düh és a fojtogató szomorúság közt. Erőtlennek és gyengének érzi magát, szégyelli, hogy nem volt ott, hogy segíthessen a barátain és a családján. Magát hibáztatja a halálukért, talán némi öngyűlölet is kialakult benne. Azonban mivel elhatározta, hogy a számára fontos emberek emlékére véghezviszi gyerekkori álmát, nem kezdhet önpusztításba. Nem tudja meddig fogja kordában tartani a benne lévő érzelmeket, de a bipoláris gondolatai miatt teljes, nyugodt koncentrációra nem képes. A dühét és az emlékeit használja fel arra, hogy könnyebben, ismét elsajátíthassa azokat a technikákat amiket egyser már megtanult. Gyerekkorában vakmerő, konok és arrogáns volt, most pedig elveszett, szégyenkezik amiatt, hogy cserbenhagyta a szeretteit, és csak el akar tűnni, és helyretenni magában a dolgokat. Az egyetlen ami még megmaradt benne, az a tanulási vágy, és az önmaga jobbátételére való törekvés. Nem egy zseni, de jó memóriája van. Nem túl empatikus, és nem igazán érdeklik az emberek, főleg az idegenek.
Technikák: ?
Előtörténet:
PROLÓGUS
- Hol van már Keiko? Mégis mit képzel, hogy ennyi ideig várakoztat meg minket? Lányok... én mondom neked, csak a baj van velük. Apám mindig is mondta, hogy...
Nobuyuki még folytatná, de már kezdek türelmetlen lenni, így félbeszakítom.
- Fejezd már be a panaszkodást, tudod, hogy Keiko nem ültetne fel minket. - jelentem ki, majd rámosolygok, és barátságosan vállon teremtem.
- Túl kedves vagy vele Satoshi. Talán szerelmes vagy? - kérdez vissza, gúnyos tekintettel az arcán.
- Hé, mit mondtál, ki a szerelmes?! - förmedek rá, majd a nyaka után nyúlok, hogy elkaphassam, azonban sikerül elkerülnie ezt, majd nevetve szaladni kezd.
Sokkal gyorsabb, mint én. A nyelvét ölti rám, én pedig próbálom elkapni, miközben ő jót mulat azon, hogy milyen sok gondom van ezzel. Éjszaka van, sokkal tovább vagyunk kint, mint azt a szüleink megengedték, de mégis megígértük egymásnak, hogy a Genin vizsga után itt találkozunk, egy tölgyfa mellett az erdőben. Tudtuk, hogy nem szabadna idekint lennünk... de megígértük egymásnak. Szinte együtt nőttünk fel, szóval mind barátok akartunk maradni, hiába jártunk külön osztályba. Ennek a tölgyfának is különleges jelentősége van a számunkra, ugyanis mielőtt beiratkoztunk volna a Ninja Akadémiába, és hivatalosan kezdőkké váltunk volna, belevéstük ide a nevünket, és megígértük egymásnak, hogy ahányszor csak tehetjük, találkozunk. Ezt általában ebédszünetekben tettük meg. Nem is tudom, hogy a tanítóm mennyiszer szidott le, mert nem érkeztem vissza időben. De valószínűleg az én sensei-em dühe semmi sem volt Nobuyukiéhoz képest, aki minden egyes nap annyi időt töltött itt, amennyit csak lehet.
---
Időközben kifulladtam. Lihegve állok meg, és a még mindig szaladó Nobuyukira nézek.
- Lassú vagy, Satoshi. Hogy lesz így belőled Chuunin? Nem azt mondtad, hogy egy nap feltalálod a saját technikád?
- Te pedig azt mondtad, hogy olyan leszel mint apád. A víz elem mestere... még is a szelet sikerült feloldanod először, te szerencsétlen. - jelentem ki összecsukott kezekkel.
- Még így is előrébb vagyok, mint te! Nagyon el voltál szállva magadtól amikor képes voltál elégetni egy falevelet, szegény fa még biztosan haragszik rád! Biztosan Uchiha akarsz lenni, amennyit a tűz elemmel vesződsz.
- Nem lehetek Uchiha, te idióta, hiszen nem oda születtem! A büszke, és nagy Kawajiri klánba tartozom, akik egy nap Satoshi Kawajiri, a ninja zseni miatt válnak híressé, aki képes volt egy teljesen új technikát megalkotni, a hülye, megjegyezhetetlen kézjelek nélkül! - förmedek rá, mire ő hangos nevetésben tör ki.
- Úúú, mi a probléma, Satoshi? Még kézjeleket sem tudsz megtanulni, nem hogy elkapni engem! És még szerelmes is vagy Keikoba! - gúnyolódik.
Itt már szinte forr a vérem, azonban a dühöm azonnal elszáll, ahogy egy ismerős hangot hallok a hátam mögül.
- Rikudo Senninre mondom... ti állandóan csak veszekedni tudtok.
A hátam mögé nézek. Egy aranyos, andalító hangot hallok. Ez csak is Keiko-é lehet. Ahogy hátrafordulok, mosoly ül ki az arcomra.
- Kész, Rikudo Sennin megátkozott. Ez van. Nem kellene csak úgy emlegetned. És ez a legkevesebb amit megérdemelsz, mert megvárattál minket! A szüleim kitekerik a nyakam! - panaszkodik megint Nobuyuki.
- Óh, fogd már be! - szólok oda neki, majd Keiko-hoz fordulok. - Hogy sikerült?
- Természetesen átmentem. Vártál bármi mást? - jelenti ki büszkén a lány.
- Én is, természetesen. Vártatok bármi mást? - utánozza őt Nobuyuki.
A fejemet vakarom... majd végül egy kínos mosoly kíséretében szóra nyitom a számat.
- Én megbuktam...
A JELEN I.
Lassan kinyitom a szemem. Meleg van... a szemembe süt a nap. Egy fehér szobában vagyok... de olyan fáradt vagyok... mozdulni sem bírok. Nem is látok tisztán, minden homályos. Csak fehérséget látok. Egy fehér ruhás nő rohan be elém. Mit keres ez a szobámban...? Várjunk csak, a szobám sosem volt fehér... mind egy, ez biztosan az anyám.
- Csak még öt percet... - jelentem ki, ekkor feltűnik valami furcsa.
A hangom, rendkívül mély, olyasmi mint az apámé, de sokkal tekintélyt parancsolóbb. Nem volt ilyen. Mintha nem is én szólaltam volna meg, de legbelül tudom, hogy én voltam.
- Doktor úr, jöjjön gyorsan! Felébredt! - kiabál az előttem álló nő.
Felébredt? Ki ébredt fel? Én? Még is mi folyik itt?
---
Az ágyamon fekszek, a Konohai kórházban. Az orvos közölte velem, hogy hat évig kómában voltam, miután a chuunin vizsgán egy balul sikerült jutsu miatt súlyos sérüléseket szenvedtem. De igazából, nem is kell folytatnia. Már mindenre emlékszem. De azt nem tudom feldolgozni, hogy... hat éven keresztül... csak aludtam. Akkor még mindig... genin vagyok. Hány évesen is, 19? Könyörgöm, valaki öljön meg. De lehet, hogy már meghaltam. Vagy ez csak egy rossz álom. De tudom, hogy nem az. Ha az arcom jobb felére teszem a kezem, érzem a sebhelyemet. Elég csak a mellkasomra nézem, és ott is találok égési sebhelyeket. Az egész jobb felem... furcsa. Mintha nem is az enyém lenne. De nem furcsább, mint a hangom. Különös, hogy ilyen mély hangom lett. Ezt sosem fogom megszokni. Álljon meg a menet...
- Doktor. - szakítom félbe az orvost.
Már percek óta nem figyeltem rá, szóval mindegy. Ahogy látom, hogy a nővér és az orvos is rám figyelnek, folytatom.
- Hat évig kómában voltam. Értem. Nem tudom, hogy maga volt-e itt amikor behoztak... de egészen pontosan mi történt?
Az orvos próbál visszaemlékezni, majd egy nagy levegő után bele is kezd.
- Egy Chuunin vizsgán vett részt, 13 éves korában, ahogyan azt illik. Ott egy másik fiú volt az ellenfele, aki szintén tűz elemet használt mint maga. Azonban a jutsuja balul sült el, és így felgyújtott egy egész sor bokrot... aminek olyan magasra csaptak fel a lángjai, hogy magát már a levegőben elkapták. A lángok olyan erősek voltak, mintha egy erdőtűz epicentrumában állt volna. A teste harmadfokú égési sérüléseket szenvedett. Ahogy ezt a felügyelők meglátták, azonnal félbeszakították a harcot, és a tanítója behozta.
Üres tekintettel nézek rá. Azt hiszem, kezdek emlékezni, de még kell egy kis idő, mire teljesen helyre tudom tenni magamban a dolgokat. Az arcom teljesen rezzenéstelen, és szinte érzelemtelen hangon kérdezek vissza.
- Értem. Voltak látogatóim?
- Persze. Rengeteg. - mosolyodik el. - A családja mellett a tanítója is gyakran járt ide. Két jó barátja rengetegszer megfordult itt, Nobuyuki Kaneda és Keiko Yamagishi. A fiú is, aki megsebezte...
- Köszönöm. - szakítom félbe. - Keiko és Nobuyuki, rájuk emlékszem. Hol vannak?
Az orvos meglepődik a zord megjegyzésemen, majd az arca elsötétül.
- Uram, valamit tudnia kell... amíg maga kómában volt, háború tört ki. A barátai már...
És nem folytatja. Kell egy kis hatásszünet, mire képes leszek rájönni, mit is akar mondani. Elkerekednek a szemeim. Dühöt érzek. Nem olyan dühöt, mint amikor az apám rájött, hogy elvettem a kunai-jait és madarakra céloztam vele. Ez egy sokkal mélyebb, sokkal kiforrottabb düh volt. Szinte forrongó harag. Kétely és kétség gyötör, de a haragom elnyomja őket. Ökölbe szorul a kezem. A körmeim szinte a tenyerembe vágnak. Olyan erősen ráharapok a számra, hogy vér csordul ki belőle. Gyorsan, szaporán veszem a levegőt. Sokkos állapotban vagyok a felismeréstől... ami pedig az, hogy Keiko és Nobuyuki meghaltak.
A MÚLT
A nevem Satoshi Kawajiri. Az apám, Taito Kawajiri, és az anyám, Michiko Kawajiri mindketten ninják voltak, de feladták a karrierjüket ahogy megszülettem. Az anyám már előbb, mint az apám, hiszen ő volt terhes velem. Az édesanyám mindennél jobban akart engem, az apám pedig mindennél jobban szeretette anyámat, így számára nem volt kérdéses, hogy feladja a ninja létet, és egy átlagos, mindennapi életet válasszon magának. A nagyszüleim az anyám ágáról boldogok voltak, hogy a lányuk feladott egy ilyen veszélyes munkakört, és persze azért, mert lett egy unokájuk. Kár, hogy csak hat éves koromig ismertem őket, ugyanis az öreg kor elvitte őket. A nagyapám, az egyetlen élő nagyszülőm az apám ágáról, azonban kitagadta apámat a családból, ahogy megtudta, hogy apám képes volt feladni a ninja-létet holmi nőért. Így apám felvette anyám nevét, a Kawajiri-t, ami szokatlan volt, de a szüleimet nem érdekelte. Amúgy sem voltak túl hagyománytisztelők, amíg a szeretteikről volt szó. Ezt a tulajdonságukat örököltem is. Na meg persze örülök, hogy mindennél fontosabb voltam nekik. Ezért örök köszönettel tartozom. Ha jól emlékszem, az anyám szakács lett egy sushi bárban, ahol a ninja múltja miatt még a rakoncátlankodó vendégeket is helyre tudta tenni. Hála anyám főzőtudásának, nagyon finomakat ettünk, az ételek minőségére, és persze mennyiségére, sosem lehetett panasz. Mindig is nagy étvágyam volt, apámmal sokszor össze is vesztünk azon, kié legyen az utolsó darab hús, vagy sushi. Apám kovács lett, és néha napján tanítási munkát is elvállalt az iskolában. Azt mondta, szeretett gyerekekkel dolgozni, főleg, mert neki is volt. A kovácsolásban pedig úgy néz ki, megtalálta élete hivatását. Imádott fegyvereket gyártani. Nagyon szerette, hogyha a Vas faluból egy szamuráj kérvényezett a mühelyüktől egy egyedi kardot. Ez mindig kihívás volt számára, és mindig büszkélkedett, ha egy az egyben a vásárló elképzelései szerint tudta kipofozni a pengét. A szüleim nagyon szerettek, és jól neveltek. Gyakran meséltek nekem történeteket a kalandjaikról, mindketten Chuuninok voltak. Azt is gyakran mondták, hogy csak azért váltak meg tőlük a feletteseik, mert mindketten jó szolgálatot tettek. Imádtam a történeteiket hallgatni. A saját küldetéseik mellett, amikből persze kihagyták a véres részeket, mivel még csak gyerek voltam, sokszor meséltek nekem a legendás ninjákról is. Büszke voltam rá, hogy ők voltak a szüleim. A Kawajiri család jó kapcsolatban állt a Kaneda és Yamagishi családokkal, akik nagyjából ugyanakkor vállaltak gyereket, mint a szüleim. Emiatt egy Nobuyuki nevű fiával, és egy Keiko nevű lánnyal szinte egyszerre nőttem fel. Rengetegszer összejártunk, és szinte mindig ninjásat játszottunk, amíg nem váltunk azokká. A szüleimnek már négy éves korom óta könyörögtem, hogy tanítsanak nekem jutsukat, de apám mindig azt mondta, túl fiatal vagyok. Még Keiko és Nobuyuki szüleinél is bepróbálkoztam, de ők is ugyanazzal az indokkal utasítottak el. Egyszer Keiko-val és Nobuyuki-val meg is lestük a ninjatanoncokat az iskolában... de nem sokáig, mert a tanítók rövid időn belül kiszúrtak minket.
---
Álmaink is voltak, mint a szüleinknek. Nobuyuki az apja nyomdokaiba akart lépni, aki rendkívül tehetségesen használta a víz elemet. Keiko medikus ninja szeretett volna lenni, mint az anyja. Én azonban többet akartam. Egy saját technikát. Valami olyat, amire büszkék lehetnek a szüleim, és mindenki ismerné a nevemet. Rengeteg történetet meséltek a szüleim, ám a kíváncsiságom végtelen volt. Gyakran olvasgattam Rikudo Senninről, az Uchihákról, és az Uzumakikról. A Hashirama Senju-ról szóló történeteket is imádtam, emlékszem mikor apámnak két kézzel kellett visszafognia, nehogy letámadjam Hiruzen Sarutobit, mikor megtudtam, hogy ismerte Hashiramát és Tobiramát is. Órákig tudtam bámulni a Hokagék szobrait arról álmodozva, hogy egy nap én is olyan nagyszerű jutsukat használok majd, mint ők, ezért mindig örültem, ha a szüleim elvittek oda.
---
Hét éves koromban végre Keikoval és Nobuyukival bejutottunk a ninja iskolába... de mindannyian külön osztályba kerültünk. Azonban egy tölgyfa mellett az erdőben, ami a mi különleges helyünk volt, megígértük egymásnak, hogy amikor csak lehet, találkozunk. Sokszor volt, hogy emiatt ebédidőben ellógtam, így a tanítóm, Sogi-sensei gyakran dühös volt rám. Emlékszem gyakran kérdezte, hogy miért nem az iskolában belül találkozunk egymással, miért kell elhagynunk az intézmény területét. Jogos kérdés volt... de gyerekek voltunk. Ha már Sogi-sensei szóba került, rengeteget segített nekem. Szerintem ismerte a szüleimet, mert az első pillanattól fogva kedvelt. Egy pár percet mindig tudott arra szánni, hogy megmutassa mi a baj a kézjeleimmel, vagy segített abban, hogyan oldhassam fel az elememet. Azt mondta, a szenvedélyem, és a tanulás iránti vágyam harmonikussá tesz a tűz elemmel. Ez nagyon tetszett, mivel a tűz elem volt a kedvencem. Sogi-sensei egyedi volt abban, hogy elsősorban a diákjai külön érdekeit tartotta szem előtt, számára mindenki egy csiszolatlan gyémánt volt, mindenkiben ott rejlett a tehetség, a nagyság. Ő legalábbis szerette volna így látni. Amikor először megbuktam a genin vizsgán, láttam, hogy csalódott volt bennem. Évet kellett ismételnem. Másodszorra már sikerült, de Keiko és Nobuyuki már így is leköröztek egy évvel, szóval természetesen nem kerültünk egy csapatba. Azonban, nyomot hagyott bennem az, hogy először elbuktam a vizsgát, és azok a gúnyos vigyorok, amiket az osztálytársaim szegeztek irányomba. Én voltam az egyedüli, aki megbukott, és emiatt úgy éreztem a szüleimnek is csalódást okoztam. Nagyon komolyan kezdtem venni a tanulást, és szinte csak arra koncentráltam. Még Nobuyukit és Keikot is hanyagolni kezdtem, minden erőmmel azon voltam, hogy minden egyes alapvető technikát elsajátíthassak. Amikor végre genin lettem, már komolyan vettem az egészet, de csak magammal és a saját egyénem tökéletesítésével voltam elfoglalva. A gyermekded álom miszerint saját technikát fogok egy nap feltalálni, végül egy célkitűzéssé vált.
---
Aztán, 13 éves koromban eljött a chuunin vizsga napja. Pár héttel előtte már Keiko-val és Nobuyuki-val is ismét elegendő időt töltöttem együtt, kezdtem biztos lenni a sikereimben. A csapatvezetőnkkel, Kawashiro-senseivel néhány alapvető küldetést is elvégeztünk, amik plusz önbizalmat adtak nekem. A csapattársaim, akik új osztálytársaim voltak mikor évet ismételtem, egy Jiro nevű fiú és egy Oumi nevű lány, mindketten tisztelettel tekintettek rám, azonban kapcsolatunk nem volt túl mély. Nem sokat foglalkoztam velük, amit Kawashiro-sensei gyakran megelégelt, de a fegyelmemre éles helyzetekben nem lehetett panasza. Nekem csak két barát kellett, Nobuyuki és Keiko. Ők voltak az egyetlenek akik nem néztek le (meg persze a szüleim), mikor először megbuktam a genin vizsgán. Talán ezért sem alakítottam ki komolyabb kapcsolatot Jiro-val és Oumi-val, hogy ne okozhassak nekik csalódást. A bukást tragédiaként éltem meg, de csüggedés helyett próbáltam jobb lenni. Azt akartam, hogy soha többet ne érezzem magam tehetetlennek, erőtlennek. Mindegy is, lépjünk a chuunin vizsgára. Ezen Keiko és Nobuyuki már tavaly megbuktak, Nobuyuki az írásos részen, Keiko pedig a gyakorlatin. Ezért én persze egy rossz szót sem szóltam, hálából azért, mert ők sem néztek le, amiért megbuktam a vizsgán, hanem vigasztaltak, és inspiráltak, hogy jobb lehessek. Örültem, hogy amikor én mentem, egyszerre tehettük le a vizsgát. Még Sogi-sensei és a szüleim is ott voltak a nézőtéren a gyakorlati vizsgán. Az elméletin átmentek a csapattársaim, és a barátaim is, természetesen én is. De ez még nem jelentette azt, hogy chuuninok vagyunk, közel sem. A gyakorlati rész aréna-szerű harcok sorozata volt... semmi komoly, a szüleim mindig meséltek arról, hogy a chuunin vizsgáik rendkívül kaotikusak voltak. Úgy néz ki, ebben az évben nem voltak túl kreatívak a vizsgabiztosok, de ezzel nem igazán foglalkoztam. Az egyetlen dolog ami érdekelt az az volt, hogy végre chuunin lehessek, vagy legalábbis, hogy ha megbukok, elmondhassam, hogy megpróbáltam. Tudtam, hogy a kudarc, vagy a csalódás is erősebbé tesz majd, és legközelebb jobban fog menni. Nem vártam csodát, csak azt, hogy hozzáértők értékelhessék a technikámat, és megerősítsenek abban, hogy sokra fogom vinni. Az első menetet én vívtam egy Jyaku nevű fiú ellen, aki úgy szintén a tűz elemet részesítette előnyben, mint én. Ha jól emlékszem, az Uchihákról mormogott, mielőtt megkongatták a harangokat. Egy erdős részen harcoltunk, egy iskola közelében lévő tisztáson, ahol rengeteg bokor volt. Ott történt a dolog, ami miatt kómába kerültem... Jyaku megpróbálkozott egy átlagnál erősebb tűz jutsuval, ami balul sült el, a nem megfelelő chakra kontrollja miatt, bizonyára fel akart vágni. Utána... minden kiesett.
A JELEN II.
Valószínűleg órákig elmélkedtem a múlton, ahogy Nobuyuki Kaneda és Keiko Yamagishi sírja előtt álltam... vagyis ültem. Tolószékben toltak ide a kórházból, ahogy kérvényeztem. Lábra állni még nem nagyon tudok. A tragédia miatt azonban megőszültem. Furcsa volt tükörbe nézni, de ez legyen a legkisebb gondom. A fekete... az az, már ősz hajamat simítom, a bekötött kezeimmel. Véresre martam a tenyereim a körmeimmel, mikor ökölbe szorultak. Percekig kiabáltam az orvossal és a nővérekkel mire végre beleegyeztek abba, hogy elvigyenek a temetőbe.
- Kezd eleredni az eső, Satoshi-san. - mondta a nővér, de nem törődtem volna.
- Nyugodtan menjen haza. Én elleszek itt. - feleltem ridegen.
- Azt nem hagyhatom... - vágta rá a nővér kínosan, de erre már nem reagáltam semmit.
Nem hiszem el, hogy Keiko és Nobuyuki meghaltak. Nem hiszem el, hogy már nincsenek többé... bizonyára mindketten chuuninok lettek. Ha nem akkor, akkor egy évvel később, vagy évekkel később. Vagy mindketten geninként haltak meg... nem tudom. De nem is érdekel. Az a lényeg, hogy a világ egy rosszabb hely nélkülük.
- Nővér. - szólalok meg hirtelen megint, úgy öt perc csend után.
A nővér szinte felriad, valószínűleg elmerült a gondolataiban, majd visszakérdez.
- I... igen?
- Ismer-e Jiro és Oumi nevű ninjákat? Korombeliek... a vezetéknevükre sajnos nem emlékszem... - mielőtt befejezhetném ezt a mondatot, ismét ugyanazt az elsötétedett tekintetet látom a nővér arcán, mint ami az orvosén volt.
Időm sincs visszakérdezni, a nővér máris arrébb tol. Legszívesebben képen teremteném azért, mert az engedélyem nélkül elvisz a barátaim sírjai elől, de ekkor meglátom... Jiro és Oumi sírja elé hozott. Ők is meghaltak. Erre már tényleg semmit nem tudok mondani. Még csak sírni sem tudok. Lehet azért, mert csak egy szemem van... legalább is, csak az egyikre látok. Minek is van egyáltalán jobb szemem? Keiko valószínűleg azt mondaná, hogy megint túl sokat töprengek... az eső el is ered. Helyes... nem akarom, hogy a nővér lássa a könnyeimet. Így is elég dolog miatt kell már szégyenkeznem.
---
A rossz hírek itt még nem értek véget. Miután a nővér visszavitt a kórházba, megtudtam, hogy a szüleim is meghaltak. Szintén abban az átkozott, istenverte háborúban. Eltoltam magam a kórház könyvtárába, ahol feljegyzéseket kerestem. Régi újságokat. Meg is találtam, ami kellett... hogy hogyan is indult a Negyedik Nagy Ninjaháború. Sok mindenről lemaradtam, de igazából a konkrét történet nem érdekelt, csak az, hogy mi lehetett olyan baromi nagy vészhelyzet, hogy nem csak a szüleimet, hanem a barátaimat és a csapattársaimat is csatasorba kellett hívni... és mindegyikőjüknek meg kellett halnia. Hiába kérdeztem bárkit is, még a többi beteget is, senki sem tudott semmit arról, hogyan haltak meg. Hiú ábránd volt, hogy bárki is emlékezhetne nyolcból a rengeteg halott közül. Szóval... én vagyok a Kawajiri klán utolsó túlélője. Már ha ezt túlélésnek lehet nevezni. Még járni sem tudok... dühömben a falhoz dobom a régi feljegyzéseket, amikor is a nővérek végre megtalálnak. Őket látva eszembe jut valami. Mielőtt az orvost félbeszakítottam, emlékszem, hogy mondani akarta, hogy a fiú, aki az ellenfelem volt is bejárt hozzám. Jyaku. A tanítóm is... kíváncsi vagyok melyik, Sogi vagy Kawashiro? Valószínűleg mindkettő, ahogy ismertem őket. Az egyik számára kedves voltam, a másik számára pedig egy érték. Majd újra megkeresem őket... de előtte el kell végeznem azt a terápiát amivel a kezelőorvosom zaklat már napok óta. Újra meg kell tanulnom járni... de nehéz lesz úgy, hogy még enni sincs kedvem. Meg úgy egyáltalán élni sem... a leginkább bennem tomboló érzés a düh. Amit próbálok minden erőmmel visszafogni... de legszívesebben mindenkit megölnék ebben a kórházban. Végülis miért éljenek ők, hogyha mindenki akit szerettem már meghalt?
---
Három hónappal később végre sikerült elérnem, hogy kiengedjenek. Újra járok, bár két nappal ezelőttig még ragaszkodtak ahhoz, hogy egy sétapálcával közlekedjek. Ahogy tehettem, kidobtam azt a vackot a legközelebbi kukába. Így is elég rossz emlékem és csalódásom van már, nem kell még nekem egy emlékeztető arra is, hogy egy ideig a fürdőszobába sem tudtam kimenni anélkül, hogy segítenének nekem. Első utam a konohai ninja iskolába vezet, ahol már a bejáratnál megállítanak. Elmondom ki vagyok, és hogy Sogi-sensei-t keresem. Közlik velem, hogy órája van, várhatok itt, amíg befejezi. Én persze várok. Ökölbe szorított kezekkel, és fogcsikorgatva... de várok. Több tíz perccel később, egy nem várt arc tárul elém. Ez Jyaku... miért ő jött ki? Az iskola előtt álló őrök már szólnak is neki, hogy keresték. Ezt... nem értem. Jyaku, ahogy meglát, elképed, majd néma csöndben jön oda hozzám. Ezer közül is megismerném az arcát, hiába változott meg... a régi vonásai még megvannak. Ss ahogy látom, oktató lett. Ha azért engedték át a vizsgán, mert engem megsebzett, esküszöm, hogy visszamegyek a sétapálcámért a kukához, és addig fogom ütni vele amíg az agyveleje ki nem fröcssen a földre. És még utána sem hagyom abba, amíg bármi is maradt a koponyájából... ép elméhez nem méltó gondolatmenetemet a bűnbánattal teli hangja szakítja félbe.
- Satoshi-kun. Éveket vártam arra, hogy ismét találkozhassunk... - mondja, majd rendkívül mélyen meghajol. Az őröket ez meglepi, akik még mindig a közelünkben vannak, de nem szólnak semmit.
- ...és elmondjam neked, hogy mélységesen sajnálom, ami veled történt. - folytatja.
A dühöm elillan. Megalázta magát előttem, egy bukott ninja előtt. Egy holmi senki előtt. Tiszteleg nekem. Meghajolt. Kis hatásszünet után végre sikerül kinyögnöm egy mondatot.
- Hol van Sogi-sensei?
A hangom szinte elenyészően halk. Nem tudom hova tenni a dolgokat, de az egyetlen épkézláb kérdés, ami először megfogalmazódott bennem.
- A teljes nevem Jyaku Sogiro. Az apámat hívták Sogi-senseinek. A nyomdokaiba léptem, amint csak tehettem... ha őt vártad, ne haragudj, de... már nincs köztünk.
Ő is meghalt. Nagyszerű. És Jyaku a fia volt. Megint csak nagyszerű. A haragom ismét kezd úrrá lenni rajtam... szerintem most olyat fogok mondani, amit egy életre megbánok, de elegem van. Elegem van abból, hogy tehetetlennek és erőtlennek érzem magam. Elegem van abból, hogy mindenki, aki számomra kedves volt meghalt, míg ez a szemétláda életben maradt. És most megalázza magát előttem. Szórakozik velem?! Tudom, hogy csak sajnálatból teszi!
- Szóval mindenki meghalt... a szüleim, a barátaim, a csapattársaim, még a tanítóm is, ha mindenki, akivel valaha kapcsolatban álltam már halott, te miért nem vagy?! Miért érdemled meg az életet, amíg ők nem? Mi olyan különleges benned, Jyaku Sogiro?!
Mondom szinte üvöltve, majd amilyen erősen csak tudok, egy ütést mérek a tarkójára. Meg sem moccan. Az őrök már közbeavatkoznának, de Jyaku meghajlásból is int nekik, utasítva őket, hogy hagyjanak minket.
- Miért élsz még?! Miért vagy életben?! Miért?! Miért?! - kérdezem újra és újra, miközben ott ütöm, ahol csak érem, azonban egyre gyengébben.
A sírástól nehéz koncentrálni. Végül aztán térdre esek, teljesen összetörve. Szánalmas vagyok. Nekem sem kéne élnem... szerintem igazából magamra vagyok dühös. Az istenekre, amiért életben hagytak engem egy ilyen komor, kilátástalan világban. Nem érdekel,hogy Jyaku él-e vagy hal. Én vagyok az, aki nem akar élni. Jyaku végül felegyenesedik, majd lenéz rám, és a kezét nyújtja felém.
- Sajnálom, Satoshi-kun. Nem tudom, hogy min mész keresztül, és nem is tudhatom. Én vagyok a felelős azért, hogy kómában voltál... és megértem, hogy emiatt dühös vagy. De nem én öltem meg a szeretteidet. Te sem vagy felelős a halálukért, hanem az ellenség.
Nyugodt szavai egyik fülemen be, másikon ki. A kezét sem fogadom el.
- Milyen ellenség?! Ki tette ezt?! Neveket akarok! - üvöltöm tovább, miközben felegyenesedem annyira, hogy megszoríthassam a gallérját.
Ő meg sem moccan. Nyoma sincs benne a forrófejű fiúnak, akinek az Uchihák voltak a példaképei. Közben észre sem veszem, hogy egy kisebb tömeg már minket figyel... ezeknek az átkozott keselyűknek nincs jobb dolga, mint minket bámulni?! Rájuk is dühösen tekintek, amitől néhányan meg is hátrálnak, mire Jyaku ismét megszólal. Ekkor ismét rá figyelek.
- És mit tennél velük jelenlegi állapotodban, Satoshi? Tegyél le erről. Felelősnek érzem magam azért, ami történt veled, és segítek neked ahogyan csak tudok. De abban nem, hogy megölesd magad. Oka van annak, hogy életben maradtál.
- Segíteni akarsz nekem?! - förmedek rá. - Kitűnő! Akkor taníts! Mert mindent elfelejtettem, még a rohadt kézjeleket is! Vagy ha nincs türelmed, akkor mondd meg hol van Kawashiro-sensei!
---
Jyaku végül elmondja nekem, hogy Kawashiro-sensei nem bírta elviselni a háború szörnyedelmeit, így visszavonult, és ma már remeteként él egy közeli faluban. Akkor őt fogom megkeresni. Hála a sok jogi hűhónak, ami azzal jár, hogy kómában voltam 6 évig, most pedig már én képviselem a Kawajiri családot (szerintem klánnak már nem nevezhetjük magunkat), sikerül rájönnöm, hogy nagyapám, az apám ágáról még él. Pontosan úgy ment, ahogy vártam. Meglepődött, hogy még életben vagyok, hiszen alig járt be hozzám. Természetesen ez nem lep meg. Nem tetszett neki, hogy az egy szem fia feladta a ninja karrierjét azért, hogy családot alapíthasson. Sosem kedvelte anyámat sem, ahogy engem sem. Nem tudom miért van ekkora arca, ő sem volt egy híres ninja. De azért még is csak az egy szem unokája vagyok, aki pár hónapja felébredt a kómából, így megengedi, hogy pénzt vegyek magamhoz, a házában azonban nem maradhatok. Nem is akarok. Szerintem ez a szemétláda még tolószékben is elküldött volna némi vigaszdíjjal, de se baj. Hiába vagyok dühös, nem fogom megütni az utolsó életben maradt családtagomat. Bár inkább megölném, mint megütném.
EPILÓGUS
A pénzzel, amit magamhoz vettem, elindulok a közeli faluba, ahova Jyaku igazított útba, és ott ismét találkozom Kawashiro-senseivel. Az első dolog ami feltűnik, hogy eléggé elhagyta magát, és családja sincsen. Valószínűleg ugyanannyira megviselte a háború, mint engem. Éppen ezért rokonlélekre találok benne, együtt emlékezünk vissza a régi szép időkre... mikor még nem volt minden ennyire... reménytelen. Kilátástalan. Végighallgatja a kérésemet, és vállalkozik arra, hogy ismét segít elsajátítani amit elfelejtettem, de előtte alapvető erőépítést és testépítést kell elvégeznem, hogy bírja a testem. Azonban én egy gyorsított képzést kérek. Biztos vagyok benne, hogy bírni fogom. Minél hamarabb ismét képes akarok lenni mindenre, amit gyerekkoromban tudtam. Rengeteg fekvőtámasz, felülés, hosszú körök futása, kézjel-gyakorlás, elméleti újraoktatás után sikerül ismét jó kondiba kerülnöm. A tűz elem is ismét feléled bennem, hála a haragomnak. Bár mindig is ott volt bennem, most már megint fel tudom oldani. Egy év csak gyakorlással telik el, szerencsére mivel gyerekkoromban tanultam meg, olyan mint a biciklizés. A vizen járás még mindig nehézkesen megy, de gyakorlat teszi a mestert. Szerencse, hogy ebben az isten háta mögötti faluban minden van, ami csak kell, egy tisztás, és egy közeli nagy domb is, ahol a függőleges egyhelyben maradást gyakorolhatom. A sebességemen és erőnlétemen is fejlesztek, amennyire csak lehet. Nem érdekel, hogy Konoha szemében még mindig genin vagyok, szerintem már így is eleget tudok. Az év végén, mikor már 20. életesztendőmet is betöltöttem, végre sikerül ismét használnom két alapvető tűz jutsu-t. Először aggódtam,hogy az égési sebeim miatt a chakrahálózatom esetleg megsérülhetett, de Kawashiro sokszor mondta nekem, hogy az elme és a lélek erősebb a testnél. És mivel érzem a fájdalmat a megégett helyeken is, ezért ez bizonyíték arra, hogy a sejtjeim nem haltak el. Hiszen nem bénultam le. Sokáig eljutottam. Az elején addig próbáltam függőlegesen állni a dombon, amíg a sok eséstől fel sem bírtam állni. A sok vízenjárási gyakorlat miatt sokszor majdnem vízbe is fulladtam. Mikor a halál közel járt hozzám, csak feladtam. Talán valahol legbelül mélyen azt akartam, hogy vége legyen, de Kawashiro-sensei ilyenkor mindig megmentett. Szerintem egyelőre ennyi gyakorlás elég is lesz. A gyerekkorban megszerzett tudást sosem felejti el igazán az ember, ám most már nehéz lesz tanulnom. Sajnos... egy jobb mesterre van szükségem, képzettebbre, gyakorlottabbra, több tudással, erősebb technikákkal. Kawashiro-sensei is már fárad, jót tett neki a nosztalgikus érzés, hogy megint taníthat valakit, főleg egy régi tanítványát, aki még nem halt meg a háborúban, de őt is kezdi utolérni a kora. Valaki mást kell találnom, akitől tovább tanulhatok, akitől tovább fejlődhetek, és Konohába biztos nem megyek vissza. Túl sok fájó emlék köt oda.
---
Rövid időn belül útra kelek, és elindulok. Kawashiro-sensei volt olyan kedves, hogy némi vízzel és élelemmel látott el, még egy hátizsákot is adott. A kórházban segítettek előkotorni a régi fejpántomat is, ami rajtam volt, mikor megsérültem. Sosem hordom többé, de ez legalább emlékeztet a régi időkre, ezért magamnál tartom. A zsebembe teszem, hogy mindig érezhessem, hogy ott van. Kawashiro ad nekem egy pár ruhát is, természetesen mind fekete. Ez nálam a gyászt szimbolizálja. Hála Kawashironak, nagyjából megtudtam mi folyik jelenleg a világban, hogy mennek a dolgok. Konohába néha visszajártam, hogy a könyvtárban körülnézhessek további információkért. Ott jöttem rá, hogy úgy vihetem tovább a legegyszerűbben a családom és barátaim akaratát, ha teljesítem az álmomat, már csak miattuk is, és egy nap egy saját technika miatt válok ismertté. Szóval, létre kell hoznom egy saját technikát, valamit, ami szimbolizálja a múlthoz való kötődésemet, és a számomra kedves emlékeket, személyeket. A tűz elem tökéletes lesz erre... számomra az újjászületést, és a megtisztulást jelenti. Azonban az én esetemben újjászületésről még nem beszélhetünk, hiszen rendkívül... dühös vagyok, amit nehéz kordában tartanom. A tréning segített, de most, hogy már elvégeztem, megint kezdenek felszínre törni az érzelmeim. Kell egy mester, aki segíthet legyőzni az ilyesfajta érzelmeimet, és segíthet ismét önmagam tökéletesítésére koncentrálni. Ennyivel tartozom a barátaimnak... és a családomnak. Véghezviszem az álmomat. Egy nap egy saját technikát találok ki, amit ország-világ ismerni fog. Ezt értetek teszem, anyám, apám, Keiko, Nobuyuki, Jiro, Oumi, és Sougi-sensei. Hamarosan Kawashiro-sensei is. Szerintem neki sincs már sok hátra... de még egy halált nem bírok végignézni. Nem akarok még egy síremléket látni. A temetőben sem voltam azóta... talán még egyszer el kéne mennem oda, mielőtt vándorolni kezdek. Azt sem tudom még hova megyek... de máris visszahúz a múlt, mielőtt új életet kezdhetnék. Elmegyek hát a temetőbe, a pénzemből veszek néhány csokor virágot, amit a számomra kedves emberek sírjára teszek. Ekkor még egy újabb sírra irányul a figyelmem... Jyaku Sogiro. Ő is meghalt azalatt az egy év alatt... és én kívántam is a halálát... de miért? Mit értem el ezzel? Tényleg boldogabb vagyok, hogy meghalt? Nem... csak a harag beszélt belőlem. Visszamegyek a virágboltba még egy csokorért. Jyaku is megérdemel ennyit. Már nem is vagyok rá dühös... végül is megkímélt attól, hogy végignézzem a szeretteim halálát. A háborúra... Konohára... és azokra, akik mit sem sejtően élik mindennapjaikat, nem tudván, hogy mennyien áldozták az életüket azért, hogy ők biztonságban lehessenek... rájuk rendkívül dühös vagyok. De mielőtt elkezdenék céltalanul öldökölni és több kegyvesztett, szánalmas, lecsúszott shinobit csinálhatnék mint én vagyok, inkább jobban teszem, ha elmegyek, és keresek valakit aki segíthet kordában tartani az efféle érzelmeimet, mielőtt tettlegességhezfolyamodnék.
---
Elindulok hát... nem tudom merre visz az utam, de remélem találok valakit, aki segíthet, és egy nap, egy saját technikát találok majd ki, a szeretteim emlékére, akik már nincsenek köztünk. Ki tudja, lehet a technikám majd segíthet eldönteni a háborút is... vagy legalább megmenteni olyanokat a haláltól, akik nem érdemelnék meg. Pont, mint a szeretteim. Sosem feledem el őket. Egy naplót kezdek vezetni, amibe a jobb emlékezés kedvéért leírom az elsajátított technikáimat, amiket meg akarok tanulni, és a régi emlékeimet. Mindig amikor egy számomra kedves emlék jut eszembe, megállok leírni. Zord kinézetem és ősz hajam miatt, sokan azt hihetik, hogy valami képzett ninja vagyok... persze csak azok, akik nem tudnak chakrában olvasni. Így, nem nagyon kötnek belém sehol, vagy szólnak rám, hogy ha túl sokáig maradok egy helyiségben. Végülis nem zavarok én senkit. A dühömet még mindig nehéz visszafogni, de ha megállok gyakorolni egy tisztáson, vagy egy erdőben, akkor az mindig segít. Az is segít, ha a szeretteimmel kapcsolatos emlékeimet idézem fel. Akármit is teszek, akárhova veszet az utam, egy biztos: a célom adott. Itt az ideje megvalósítani.
//Először is, elnézést a fogalmazási hibákért, a magyart ritkán használom. Továbbá, szeretnék két megjegyzést tenni, abban a reményben, hogy az a kedves Staff tag aki elbírálja az előtörténetemet, figyelembe veszi csekély agykapacitásomat, aminek hála nem tudtam ép ésszel felfogni, hogyan is kellene leírnom a tűz elem feloldását és a jutsuk elsajítátását a karakter előtörténetében, főleg hogy, számomra nem igazán tiszta nekem mit tanulhatok meg ilyen szinten, és mit nem, arról nem is beszélve, hogy kómában volt a karakter. Pedig elolvastam a szabályokat, becsszó. Az első megjegyzés ezzel kapcsolatban lenne, én úgy gondoltam, hogy a karakter vágya miatt, hogy véghez vigye a céljait a szerettei emlékére, meg persze mivel gyerekkorában is tanították már, gyorsabban tudta újra elsajátítani a technikákat amiket már tudott, de ha ez nem így megy, akkor szeretnék segítséget kérni a minél világhűbb leírásához. A másik pedig az, hogy ha bármi világidegen megjegyzést vagy történést illesztettem volna bele az előtörténetembe, akkor természetesen minden szó nélkül átírom. Régebben végigolvastam a mangát, de az emlékeim már róla ködösek. Így is elég terjedelmes ez az iromány, szóval itt be is fejezném, még csak annyit kérvényeznék, hogy amennyiben elfogadjátok az előtörténetemet, szeretném kérvényezni hogy a karakter vándorútjának kezdetétől folytathassam a játékot.//
Kawajiri Satoshi- Játékos Mesélő
- Elosztható Taijutsu Pontok : 89
Specializálódás : Keiko :'(
Adatlap
Szint: A
Rang: Vándor Ninja
Chakraszint: 578
Re: Satoshi Kawajiri
Uchiha Obito Pént. Jan. 06 2017, 23:08
Kedves Satoshi!
Először is szeretnélek üdvözölni az oldalon!
Másodszor pedig szeretnék gratulálni ehhez a lenyűgöző előtörténethez!
Rengetegszer néztem fel, s töprengtem el azon, hogy a helyzetedben én mitévő lennék. És most hirtelen erre csak annyit tudok mondani: Részvétem. Bár tudom, sokat nem segít, de előre várom, hogy sikerüljön valóra váltani az álmaid! Ebből az következik, hogy az előtörténetedet ELFOGADOM!
Nem akarom túl ragozni, de még egyszer: Gyönyörű előtörténet volt, le a kalappal Satoshi!
Szint: C
Rang: Vándor ninja
Kezdő chakra: 200
Kezdő taijutsu pontok: 12
A rehabilitációdnak köszönhetően na meg, hogy újra shinobit képzett belőled mestered az alábbi technikákat elevenítette fel, és tanulta meg karaktered:
Alap jutsuk:
- Bunshin no jutsu (Klón jutsu)
- Shunsin no jutsu (Fürge Test)
- Kawarimi no jutsu (Testhelyetesítő jutsu)
- Tobidogu no jutsu (tekercsírás, hordozható fegyverek)
- Kakuremino no Jutsu (A Láthatatlanság Köpenye)
- Henge no Jutsu (Transzformációs technika)
- Jibaku Fuda: Kassei (Robbanó Jegyzet: Aktiválás)
Taijutsu:
- Dainamikku Akushon (Dinamikus Akció)
Katon elem, és technikái:
- Katon: Endan
- Katon: Goukakyuu no Jutsu
- Kumo Ryuu: Kaengiri
És a nagyapádtól szerzett pénz összeg pedig: 5.000 Ryo.
Egy szó mint száz! Tessék adatlapot írni, és kezdődhet a játék!
Üdvözlettel,
Uchiha Obito
Először is szeretnélek üdvözölni az oldalon!
Másodszor pedig szeretnék gratulálni ehhez a lenyűgöző előtörténethez!
Rengetegszer néztem fel, s töprengtem el azon, hogy a helyzetedben én mitévő lennék. És most hirtelen erre csak annyit tudok mondani: Részvétem. Bár tudom, sokat nem segít, de előre várom, hogy sikerüljön valóra váltani az álmaid! Ebből az következik, hogy az előtörténetedet ELFOGADOM!
Nem akarom túl ragozni, de még egyszer: Gyönyörű előtörténet volt, le a kalappal Satoshi!
Szint: C
Rang: Vándor ninja
Kezdő chakra: 200
Kezdő taijutsu pontok: 12
A rehabilitációdnak köszönhetően na meg, hogy újra shinobit képzett belőled mestered az alábbi technikákat elevenítette fel, és tanulta meg karaktered:
Alap jutsuk:
- Bunshin no jutsu (Klón jutsu)
- Shunsin no jutsu (Fürge Test)
- Kawarimi no jutsu (Testhelyetesítő jutsu)
- Tobidogu no jutsu (tekercsírás, hordozható fegyverek)
- Kakuremino no Jutsu (A Láthatatlanság Köpenye)
- Henge no Jutsu (Transzformációs technika)
- Jibaku Fuda: Kassei (Robbanó Jegyzet: Aktiválás)
Taijutsu:
- Dainamikku Akushon (Dinamikus Akció)
Katon elem, és technikái:
- Katon: Endan
- Katon: Goukakyuu no Jutsu
- Kumo Ryuu: Kaengiri
És a nagyapádtól szerzett pénz összeg pedig: 5.000 Ryo.
Egy szó mint száz! Tessék adatlapot írni, és kezdődhet a játék!
Üdvözlettel,
Uchiha Obito
_________________
Mesélések:
Wakizashi Yumi - Családi emlék
Misaki Kiyoko - Cselszövés, Lepkezabálás és Vízeséses papókák
Sakurai Benjiro - Bizonytalan vizeken
Ha egy ember megismeri a szeretetet, viselnie kell a gyűlölet kockázatát is.
Uchiha Obito- Kalandmester
- Tartózkodási hely : Dimenziók között
Adatlap
Szint: S
Rang: Elveszett Ninja
Chakraszint: Kamui - Az Istenek hatalma
1 / 1 oldal
Engedélyek ebben a fórumban:
Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.