Re: Határszigetek

Uchiha Madara Csüt. Jún. 15 2017, 14:06

Akár egy középkori ostrom alatt zúduló nyílvesszők, úgy suhantak el testetek mellett a pókok által kilőtt ragacsos anyag. A vadállatok rendíthetetlenül vettek titeket üldözőbe, s próbáltak végleg elfogni, befejezve amit elkezdtek. A vacsorát. A fákon ugráló mestered, kinek immáron hátul is szeme volt, ügyesen és gyorsan szökkent a fák ágain épp abba az irányba, amelyik az ellenkezője Yukionna részletezésének. Majd ahogy a lány testében egyre több erő költözött vissza, úgy vette szó szerint a saját kezébe a védekezést, s a különböző dobófegyvereivel akarta megtántorítani, vagy legalábbis mérsékelni a létszámukat. Végül a suiton chakra felhasználásával kezdte a vízlövedékekkel elsodorni a pókokat.
A szőrös dögök azonban úgy tűnt, nem akartak elfogyni. Hamar beláthattad, hogy ugyan hatásos a víz a pókokkal szemben, nincs annyi chakrad, hogy az összeset lemossad ezzel a technikával. Amíg te harcoltál, mestered egy kisebb adag dróttal átkötötte kétszer a derekatok, hogy még biztosabb lehessen a kötelék, s tovább szedte a lábait. A pókok pedig csak jöttek. Az a sikoly, melyet kiadtak magukból, s a megannyi lábaik kopácsolása és morgása talán egy életen át berögzülve marad elmétekben.
- Figyelj Yuki, most meg fogok fordulni. Nem mehet ez így tovább.
Keiko magasra ugrott, majd kézpecsétekbe kezdett. Mikor elérte az emelkedési pontjának maximumát, addigra egy 360 fokos fordulatot vett, s szájából egy erőteljes vízsugarat lőtt ki, mely meghosszabbodott, s megkeményedett. Amit te láthattál, mikor is figyelmed középpontjába ismét a pókok területére ért, megannyi kettészelt pók és ág maradvány, ahogy szétválva a másik féltől, élettelenül hullnak a földre. Keiko egyetlen vágással képes volt megakasztani a legtöbb pókot ezzel. Egy fa ágán megállt az ugrást követően.
- Talán ez eléh.. - lihegte, mikor is a fejetek fölül érkezett egy újabb ragacsos és nyúlékony fonal, majd újabb és újabb. Hirtelen kezdtek felfelé rántani titeket, ahogy két három pókháló rátok hullott. A fa tetején várakoztak már rátok.
Keiko az utolsó pillanatban el tudta vágni némi chakra segítségével a ragadós kötelet, ám ennek következtében zuhanni kezdtetek. A hátára kötözött súllyal pedig nem tudott hirtelen számolni, így zuhanásotok alatt kettő vaskosabb ágat is áttörtök, végül a béklyót szétszakítva estetek egymás mellé a földön. Az ellenség pedig mintha csak erre várt volna. Azonnal rátok rontott vagy egy tucatnyi rémség, még mielőtt felkelhettetek volna.
Az egyik el is ért téged, s csáprágóival a még mindig gyenge, de már mozgatható lábadba mélyesztve próbált elráncigálni a földön. Erősen rángat téged, miközben lábad folyamatosan sérti fel. Nem lesz időd sokat gondolkodni, a földön fekve kell megoldanod a helyzeted, s utána még vár rád a megmaradt öt, netalán hat egyén, akikkel igen csak közeli kapcsolatba kerülhetsz. Amennyiben sikerül legyőzni ezeket, érdemesebb lenne addig továbbállni, amíg nem érkezik a többi.
A menekülés alatt szinte észre sem vehettétek, hogy a folyó eltűnt mellőletek, s egy egyre csak magasodó, sötétszürkés sziklafal emelkedett ki az erdőből. Elértétek a sziget epicentrumát. talán ezzel a sziklával körülölelt térségben fogjátok megtalálni a folyó forrását. A hegyet megmászni nem egyszerű, de egy shinobinak nem lehetetlen, vagy netalán valamiféle barlang után kutatnál, hogy keresztülvághass rajta? Ha Keikonak igaza van, a kalózok itt tanyázhatnak az öbölben, s csak nem másszák meg minden egyes alkalommal a hegyet.

+ 4 Chakra a csúszásért, bocsánat Sad

**Hirota Yukionna** Kedd Jún. 20 2017, 20:41

A köpdöséssel, akármennyire is akartam, sajna nem mentem sokra. A gusztustalan pókicák, ugyan fogyatkoztak a vízesésnek hála... de, hogy rohadjanak meg, csak azért sem akartak teljesen elfogyni. Pedig én próbálkoztam... de, sajna nincs annyi chakram, hogy az összes undormányos dögöt elmoshassam a föld színéről.. el... el jó messzire... hol saját lábuk, s társaik megevésével tengetik napjaikat... szemgolyójuk eladásával keresnek pénzt... várjunk.. a pókok nem is keresnek pénzt... ők fakéreggel fizetnek a piacon... egyáltalán járnak piacra? Vagy lehet, hogy mind az otthoni termőföldről szedik össze a kellő táplálékot. A család közösen megy ki kapálni a földre. Család... biztos őket is várja otthon valaki... és ha végzünk velük... a gyerekeik hiányolni fogják őket... és egész nap várni fognak rájuk... jaj... szegény pici pókbabák... nem kapnak enni... nem látják a szüleiket.. és ha felnőnek, belőlük is romlott huligánok lesznek... és ez mind az én hibám! Jaj... életeket tettem tönkre... szörnyű vagyok... még egy farönk is hasznosabb nálam... hiszen annak a kérgével fizetnek a pókok... várjunk... mi? Miket hordok én itt össze? Felesleges ilyen hülyeségeken rágódnom... biztos a pókgyerekek is el lesznek egyedül...
Miközben és kis híján el is bőgtem magam a köpdösés közben, mesterem egy kisebb adag dróttal kötözött magához... ez egy egyre szorosabb kötelék... heh.. szoros kötelék...
Miután sikeresen feleszméltem, a pókok családi életéből, és már azt is elterveztem, hogy milyen ajándékot fogok vinni a felnőtt babapókok esküvőjére, nagy nehézségek közepette, de visszatértem a valóságba.
A gusztustalan, szőrös, fertelmes lények, hátborzongató hanggal közeledtek. Az a magas sikoly.. s a sok vékony láb folyamatos hozzáütődése a fához. Gyorsan akár a dobverő... éles koppanással értek egymáshoz... még rá gondolni is rossz. Tuti, hogy éjszakánként ez fog majd kísérteni...
A nő, ki eddig a vállán cipelte, krumpliszsákságomat, most velem együtt a magasba ugrott, s kézpecséteket kezdett formálni. Ujjai csak úgy csavarodtak, a megannyi formától. Nem láttam sokat, csak a hangot hallottam.. ami nem volt túl kecsegtető... így, már biztos, hogy a pókicák nem fognak este hazajutni a családjukhoz. Mikor minden visszaállt az eredeti felállásba, s az én tekintetem újra a pókok felé meredt... háát... nem volt túl szép látvány. Megannyi többe szelt pókszabású hullott a földre. Az, mi egykoron egy volt, inakra, s erekre szakadva, bőrük utolsó tartószára is elengedett... s így... élettelenül hulltak alább... guszta..
Majd, ezek után, a nő megállt egy fa ágán, az ugrálást követően. Lihegett. Úgy látszik, kicsit elfáradt. Bár, nem volt túl sok ideje kifújni magát. Fejünk fölül, akár egy nagyobb madár végterméke, úgy szállt alább, több... és még több, ragacsos és nyúlós pókfonál. Hirtelen kezdtek felfelé rángatni minket... ennek a póknak, jó vacsorája lesz, mivel még él... jaj.. és én leszek a vacsora?! Azt azért ne... n- nem vagyok finom.. rágós a húsom... és a szemgolyómnak haltáp íze van! Na és a szerveim, meg a hallójárataim.. akár a megkeményedett ponty bajusz! Még a legrosszabb étteremben is jobb kaját adnak... nekem elhihetik...
Szerencsére, nem kellett felkerülnöm az étlapra. Mivel, mesterem, még pont időben el bírta vágni némi chakra segítségével a nyúlékony... izét. De, ennek következményeképp, csodás módon, akár a pingvin, ami azt hiszi tud repülni (de nem) zuhanni kezdtünk. Én, még mindig nem igazán tudtam mozogni... és, hogy is mozogtam volna, ha össze voltam kötözve, akár a húsvéti sonka?! Nem csak én szenvedtem a drótkötél átkától. Mesteremnek sem igazán volt kedvező a jelen felállás. Ugyanis, nem igazán tudott számolni a plusz súllyal. Így, zuhanásunk alatt, kettő, igazán vaskosabb ágat is áttörtünk. Végül, a béklyót szétszakítva, estünk egymás mellé a földön. Áucs... Sajgott a hátam, de még az oldalam.. sőt... kicsit a hasam is... a kisebb kamikaze eséstől, s a nem túl puha földet éréstől. Szerintem nem fogok tudni továbbmenni... ezek a halálos sérülések.. szerintem még az orvos is, sürgős hazamenést írna fel nekem... ezen csak az segít. Kissé hangos sziszegő hanggal tudattam, hogy ez bizony rohadtul fájt. Némi látványos szenvedő fetrengést is megejtettem, már amennyire képes voltam, és amennyit az időm engedett. Ugyanis, szinte rögtön az esést követően, ránk rontott vagy egy tucatnyi rondaság. Jaj jaj jaj... ez nem lesz jó... nagyon nem... kicsit sem bírom a pókokat.. olyan ... és olyan... rémesek...
Az egyik nem túl kedvelt lényem, (akit, jelzem, ezentúl még kevésbé bírok) a még mindig gyenge, de már mozgatható lábamba mélyesztette csáprágóit, s próbált elvonszolni.. .Folyamatosan ráncigált, s mindeközben lábamat sértette fel.. ez így nagyon nem lesz jó.. rohadtul fáj. Már csak az emberi reflexből is kifolyólag, az első megmozdulásom, a kapálódzás volt. Miszerint megpróbálom megrúgni azt a ronda fejét, s elengedésre bírni lábam. Kapálózni, s rugdosódni... igazán eredeti terv... Amennyiben ez nem sikerül, egy újabb ijedségből fakadó mozdulatsor következik. Mégpedig, hogy kezembe veszek egy kunai-t, s némileg felülve, s kissé előrehajolva, próbálom többször is a pókba ereszteni a pengét. Ugyanis, ha lábaim már tudnak valamennyire mozogni, akár feltehetőleg, ha szenvedve is, de előre tudok legalább annyira hajolna, előröl, vagy akár oldalról, hogy a fegyverrel elérjem a lábamat sebesítő pókot, és jó sokszor le bírjam szúrni, hogy végre megdögöljön. Ha így se akar megdöglődni... akkor talán egy robbanó cetlivel... de az egész nagyot robban... még a végén a lábam bánja... úgyhogy, ez csak a legvégső megoldás. Előtte azért még megpróbálom néhányszor leszúrni.
Amennyiben sikerül valahogy lecibálni a lábamról, s megölni, akár leszúrni, akár eltaposni, megmarad még az öt, akikkel szintúgy nem szeretnék ilyen helyzetbe kerülni. Akár elkezdhetném őket megint csak Mizurappa- val támadni, csak akkor lehet, hogy nagyon hamar kifogynék a chakraból.... ami nem jó. Vagy, esetleg a Haran Banshou kezdeti hullámával elsodorni őket... a ragaccsal, az a baj, hogy a pöti kis lábaikkal, és a könnyed testükkel, s mozgásukkal, erősen kétlem, hogy egyáltalán beleragadnának. De, ha ezek nem válnának be, még mindig van néhány robbanó cetlim. Így, végső esetben, azokat elővéve, eldobva, s a pók előtt, vagy rajtuk feloldva, a robbanás segítségével csak meg lehet őket ölni. Ha valamelyik nagyon közel merészkedne, akkor szépen leszúrogatom.. vagy megpróbálok rálépni... vagy ha ezek esetleg nem válnak be, kaphat egy robbanó cetlit is a fejébe...
Amennyiben sikerül őket likvidálni, gyorsan tovább is kéne állni. Menekülés közben lassacskán egy sötétszürke sziklafal emelkedik ki ez erdőből... talán itt.. ebben a térségben fogjuk megtalálni a folyó forrását... erősen kétlem, hogy a kalózok minden egyes alkalommal megmásszák a hegyet... lévén, az egy shinobinak is elég kimerítő munka tud lenni.. hát még egy átlagembernek. Így, először, nem fejjel kell nekirohanni a hegytetőnek, hanem kicsit körbe kéne nézni... ártani nem árthat. Így, mindenképp a mászkálást, s kutatgatást választva, valamiféle barlang, járat után nézek. Lévén, azokon a legkönnyebb eljutni a „búvóhelyig”. Valami, könnyedén megközelíthető, mégis egész nehezen észrevehető helyen kell keresni. Valahol, a folyó mentén... de... ömm... hol a folyó? Megpróbálok kicsit lejjebb menni, de persze nem a földig, s arra, amerre emlékeim szerint a folyó folyt egykoron, a sziklafal mellett haladva, valami barlangszerűséget keresni. A pókicának hála, felsebesedett lábbal, s még amúgy is gyenge testel, ez nem lesz a leggyorsabb, se a legkellemesebb manőver, de hát mi mást tudok tenni? Ez van. Megpróbálok minél gyorsabban keresgélni, és semmit se figyelmen kívül hagyni. A hegy lábánál kúszó bokrok, s növényzetek mögé nézni, s mindenféle jól elrejtett, vagy épp kevésbé tökéletes helyet átgondolni, s így megpróbálni megkeresni az esetleges átjárót. De amennyiben a kutatás zátonyra fut, a lassabb utat választva, megkísérlem megmászni a hegyet. Bár, nagyon kemény kalózok lehetnek azok, akik minden alkalommal sziklafalat másznak...

Uchiha Madara Csüt. Júl. 13 2017, 12:42

A pókok elől menekülve mestered hibázott, s ez majdhogynem mindkettőtök életébe került. Földre esésed után csak új jöttek a rusnyábbnál rusnyább lények, s próbálták felzabálni emberi testetek minden darabját. Csáprágóikkal lábadat kóstolgatták, miközben szemeikkel hol szemedbe, hol pedig béna végtagod felé figyeltek. Korod meghazudtolva azonban valódi shinobi módjára viselkedtél, s tetted, amihez a legjobban értettél. Túléltél.
Kunait ragadva szúrtad a fejébe a pengét, mely átütve a lény homlokát, furcsa anyagot, talán vért fröcskölt, majd a szörnyeteg elterült. Ám nem volt sok időd a többi érkezéséig, nem tétlenkedhettél a földön. Hála az eszközeidnek távol tudtad tartani magad a legtöbbtől, s a közelharci képességeidet is bevetve, megóvhattad tested a további sérülésektől. Ugyan lábad nem épp a legjobb a menekülést tekintve, sajnos hozott anyagból kell dolgoznod, s sérülten is menekülésre kell hajtanod a fejed. Keiko melléd állva segít távol tartani a bestiákat, amíg kellő távolságba értek a fészküktől. A hegy már közel van.
A hatalmas bozótosban mászva próbáltatok bármiféle járatra bukkanni. Ám akárhány bokrot és üreget vizsgáltatok meg, nem leltétek a vájatot. Talán tényleg minden egyes alkalommal megmásznék a szirteket?
Úgy tűnik a sziget tele van meglepetésekkel, s a természet csodái egyre többször akarnak beköszönni. Nagyobb méretű kígyók siklanak el itt-ott a bozótosokban, s a fák lombaji is mintha állandó mozgásban lenne. Különleges növényekkel is találkozhattok a szirt lábánál. S nem egy növény kelne életre s próbálná indáival és gyökereivel elfogni végtagotokat, vagy magukba olvasztani szinte a sűrű részeken. A közel fél órás kutatásaitok után Keiko megáll. Az előtte álló sziklafal előtt hatalmas kőtömb állt. Kezeivel elhúzta a rálógó indákat, ezzel felfedve egy különleges pecsétet.
- Sejtettem, hogy az ajtót nem fogják csak úgy nyitva hagyni. - Kezeivel jeleket alkotott, majd megpróbálta feloldani. A kezéből chakrat engedett át, egyenesen a pecsétbe, majd az felvillódzva végigáramlott a sziklán, mely megtört középen. Keiko hátrakapta a kezét, mikor a pecsét megszűnt, s lángokban szétégette a sziklát egybetartó áramlatokat. A lángok megégették mestered kezét, méghozzá elég súlyosan. A kunoichi azonban nem fájlalhatta végtagját, így némi suitonchakrat köré vonva kezdett neki az öngyógyításba.
- Hát ha nem is a legjobb, mást nem tehetek most.
A szikla mögött szűk folyosó indult meg a hegy belseje felé. A járatban néhol egy-egy fáklya nyújtott fényt, s adta meg a kivezető utat. Végül egy magasabb szirtre értetek. A szirt alatt a hegy által körbeölelt völgyet beláthattátok. Egy kisebb öböl alakult ki a beáramló folyóvíznek hála, az öböl partján pedig ott állt a hajó. A szellemhajó.
- Yuki, menj le és nézz körbe. Én ideföntről fogok figyelni. A kezem miatt most úgy is csak hátráltatnálak. A te termeteddel pedig a legkisebb lyukakban is el tudsz rejtőzni. Én körbenézek ideföntről. Megígérem, nem fog bántódásod esni, látok innen mindent.
Vékony ösvényt találsz a kikötőig, melyen lemászva megközelítheted a hajót. Az ösvény azonban még a kikötő előtt elágazik, méghozzá a hegy egy másik barlangja felé, ahonnan halvány fény szűrődik ki. Talán ez lehet a banditák, vagy épp a szellemek tanyája?

+5 chakra

**Hirota Yukionna** Szer. Júl. 19 2017, 21:54

Undorító, gusztustalan, hányingerkeltő és hasonló értelmezésű jelzővel illetett lények próbáltak felszolgálni vacsorára. Hát ez minden, csak nem kellemes. Szerintem, ez az egyetlen állatfaj, amit akárhogy is nézünk, nem bírok elviselni. A gyomrom tartalma már az orromon is távozni próbál, akárhányszor rájuk gondolok. Egyszerűen ki nem állhatom a pókokat. Hogy tudja ezeket bárki is szeretni? „ Olyan cukik azokkal a kis szemeikkel”.... cukik az anyám kínját! A lábfejem aranyosabb ezeknél. Amikor csak jön feléd... látod, ahogy sok pár lábát szabálytalanul egymás elé helyezi... sokat pislog, sok szemmel... és ha elég közel engeded magadhoz... akkor hirtelen kiengedi hatalmas metszőfogait, majd békalábat növeszt, és ráugrik a torkodra, hogy kitépje a gigád! Jó... ebben nem vagyok száz százalékig biztos... de ezekből esküszöm, hogy kinézem.
De félretéve az én hirtelen keletkezett rosszullétem, magamnak se hiszem el... de basszus... túléltem a pókokkal való találkozást! ... és most szeretném tisztázni, kedves világ, hogy nincs kedvem többet ötyézni ezekkel... értve?!
Magamat is megleptem a csodás pánikmozdulatommal... de tényleg... milyen shinobi vagyok én? Nemhogy ép ésszel, kitalálok valamit.. nem... az nem is én lennék... nekem el kellett kezdenem hadonászni egy kunai-al ... egyszerűen fenomenális forma vagyok... imádom magamat... ha én nem én lennék, tuti hogy össze akarnék haverkodni önmagammal... vagyis... hogy mondjam ezt... mindegy... ez úgyis mellékes... nem ezzel kéne foglalkoznom. Egyem a zúzám, hogy öt percig sem tudok egy dologra koncentrálni...
Lényeg a lényegben, hogy sikeresen előkotortam egy kunai-t, majd annak pengéjét egy könnyed mozdulattal belevágtam a pókica fejébe, ami átütötte a annak homlokát, s egyenesen belefúródott. Azaz! Pépelődj csak szét! Csináljunk turmixot a kis agyából! Ezt követően, az undormány elterült. Jé... így máris nem olyan kiborító... sőt.. ha megnézem.. döglötten egész aranyos...
Nem kellene ennyire örülnöm magamnak. Szinte alig konstatálhattam magamban a hőstettem, azonnal érkezett is a többi pókcica.. Mi a retkes életért nem akarnak ezek már felszívódni?! Szublimáljanak más területekre... messze tőlem.
Hála eszközeimnek... mert én ugye nem sokat játszottam közre... sikerült távol tartani a förmedvényeket. Megóvtam önmagam, a további sérülésektől, ami jelen helyzetben, igen jól jött.
Lábaim, még mindig nem a legjobbak, ha a menekülésre kell gondolni. de hát.. mit lehet tenni? Nem fog megjelenni egy hatalmas varázs unikornis, hogy meggyógyítson... bár... ki tudja? Oké... ez a mennyiségű hülyeség már tőlem is szokatlan...
Menekülni kell... mesterem mellém állva segített távol tartani a gyomorforgató izéket, amíg kellő távolságba értünk a fészküktől. A hegy már nem volt messze.
Itt is kerestük... oda is benéztünk. Ez egy igazán szar kincskereső játék. A járat sehol sincs... úgy néz ki, hogy ő lesz a bújócskakirály... pedig öt éves korom óta hajtok a címre... megnézhettük akárhány bokrot, járatot, fát, üreget... de sehol sem találtunk átjárást. Tényleg minden alkalommal megmásznák a hegyet? Ha ez igaz... akkor igazi body- builder – kalózokkal kell majd szembenéznünk.
Az általam annyira imádott természet *köhömm szarkazmus* , most is megmutatta legszebb lényeit. Néhány kedves kígyó kúszott itt-ott a földön... és teljesen olyan volt, mintha az erdő egyes részei el akartak volna kapni... na ezt nézze meg mindenki. Olyan ínycsiklandó vagyok, hogy még a növényekből is ragadozót varázsolok... wow...
Közel fél órát kutakodtunk, nézelődtünk és ijedeztünk (legalábbis én). ezek után, a nő megállt. én meg mivel a végére már halálos unalommal kaptattam a nyomában, kis híján neki is mentem. A sziklafal előtt egy jó nagy kőtömb állt. Mesterem arrébb söprögette a rálógó indákat, s ezzel felfedte a pecsétet. Majd mondott valamit... amiből sokat nem értettem, mert éppen le voltam foglalva a pecsét nézegetésével. a nő kézjeleket formál, majd megpróbálta feloldani a különleges zárat. A pecsét felvillódzott, végigáramolt a sziklán, és megtört a közepén. Mikor a kőtömböt elzáró feloldódott, szétégette a sziklát egyben tartó áramlatokat, s ezzel megégette mesterem kezét.. csúnyán... de, szóljon a nő mellett, hogy nem kezdett sikítozásba, s hisztizésbe, hanem azonnal öngyógyításba fogott...
A szikla mögött, egy szűkösebb folyosó indult meg a hegy belseje felé. Fáklyák fénye világította be itt- ott a területet. Végül egy magasabb szirtre értünk. Az alatt, a hegy által körbeölelt völgyet láthattuk... akár egy túraösvény... egy kisebb öblöt is megpillanthattunk, melyen ott állt... a... szellemhajó? Mi a... ? Mi a földi retket keres ez itt? Hova tűntek róla az alultáplált csontik? Vagy... mi a szar van? Én ezt nem igazán értem...
Kaptam néhány utasítást is. Vagyis pontosítva parancsot, hogy mit is kéne csinálnom. Egy vékony ösvényen mászhattam le, egészen a kikötőig. Ám, az ösvény, még az előtt elágazott, hogy elértem volna a hajót. Méghozzá, egy másik barlang felé, ahonnan halvány fény szűrődött ki. Uu... izgi. Talán.. ez valaminek vagy valakinek a tanyája. Lehet, hogy ott kávézgatnak a csontik. Vagy a kalózok is üldögélhetnek ott. Bármi megeshet. Az én drága gyermeki kíváncsiságomnak semmi sem szabhat határt. Kisebb hadonászásba kezdtem mesterem felé, jelezvén, hogy találtam valamit. Mutogattam egy sort, majd halk léptekkel, lassan elindultam be, a barlang felé. Olyan csendesen próbálok menni, amennyire csak tudok, s közben, próbálok minél jobban fülelni is, hátha hallok valamit. Akár kiszűrődő nevetést, vagy bármilyen beszédhangot. Sőt, még egy apró csörömpölésnek is örülnék, hiszen az azt jelentené, hogy van bent élet.

Uchiha Madara Hétf. Júl. 24 2017, 21:19

A barlang felé mászva a fény egyre erősödött. Mikor azonban a lehetőnél is közelebb kerültél, hogy még a lélegzést is meghallhasd, szomorúan kellett rádöbbenned, a barlang vagy teljesen elhagyatott, vagy pedig aki benn tartózkodik, szinte a lélegzését is elnyomja, ugyanis tűz parázsának ropogásán kívül nem hallhattál mást.
Ha belépsz a vájatba, egy tábortüzet, s néhány hordó és ládán kívül mást nem találnál. A ládákban ruhák, és rumos üvegek sorakoztak. Néhány fegyver, s néhány ruhadarab. A tűz mellett nyársat találsz, melyen parányi rágcsálók teste volt felhúzva, s ropogósan átsütve. Ám ha belegondolsz a sziget más élőfajaira, jobban tűnt a mókusméretű lény, mint egy pók a kint lévők közül. Amennyi undor szorult azokba a lényekbe, biztos, hogy megfertőzték az ízüket is.
Kutatásaidnak hamar véget kell vetni, ugyanis a patkányt sütő és tüzet rakó illető úgy tűnik, visszatérni készült tanyájára. A ládák és hordók mögött biztosan találhatsz magadnak még mielőtt a semmit sem sejtő lakó vissza nem térne.
Hosszú szakállas, véznább, s rongyokban járó férfi sétált be, miközben gatyáját húzogatta fel. Háta mögött fából készült kocsit húzott. Kezeivel megragadott egy ládát, s a kocsira helyezte, majd megismételte még háromszor. Ha rejtőzködésed után követnéd őt, láthatod, hogy a kikötőben álló hajó felé cipekedne. S ha meg akarod tudni, miért is cipekedik a hajóra, s közelebb mennél, láthatnád, hogy ez az a hajó, amellyel ti érkeztetek. De mégis hogy lehetséges? A saját szemetekkel láttátok elsüllyedni, s a lángok martalékában megsemmisülni, miután elhagytátok. Ez a szakállas férfi, ki egyáltalán nem tűnik sem csontváznak, sem kalóznak...bár de, utóbbinak kinézhető, miért is pakolja meg pénzzel, fegyverekkel és rummal a hajótokat? Talán kiderül, ha elfogjátok. S talán ez az egyetlen esélye annak is, hogy elmenekülhessetek a szigetről.
A hajóra kétféleképp juthatsz fel. Vagy kifigyeled, mennyi idejébe is telik a férfinak egy kocsival megjárni oda és vissza a hajóig, s ez időt kihasználva a fedélzetre rohannál és újabb rejtekhelyet keresnél. Vagy netalán a benn lévő hordók valamelyikét választanád utazási célnak? Rajtad áll.
Ha sikerül lebukás nélkül a hajóra érned, s elrejtőznöd, kutatásaid a z alsóbb szintekre koncentráld. Ugyanis a fedélzetről több nyöszörgő hangot is hallanál. A lépcsőn lesétálva a hordók takarása mögött a falhoz láncolva találnád a hajó matrózainak java részét. A civilek mindegyike láncokkal voltak a falhoz kötözve, szájuk pedig kendővel volt betömve. Hasonló rongyokkal kötötték be szemüket. Így nem láthatták ki közeledik feléjük, csak hogy valaki ott van. Időd azonban nem lesz a hosszú beszélgetésekre, s vigyáznod kell ha esetleg eloldozod a rémült civilt, milyen hisztérikus roham törhet ki rajta, ahogy megérzi a szabadulásának szagát.
A férfi összesen négy kört fog fordulni, amíg az összes ládát kicipeli, ezt már a barlangban is összeszámolhatod, így van szinte konkrét időd számolni (20perc kb), hogy mit hogyan kellene tenned ahhoz, hogy kiszabadítsd a legénységet, ugyanis csak ők fogják tudni a hajót elkormányozni. Keiko még mindig a szirten hever, s állapotáról azóta nem tudsz semmit, amióta elmentél. S végső, de nem legutolsó esetben a szakállas idegen kilétét is ajánlatos kideríteni.

**Hirota Yukionna** Szer. Aug. 02 2017, 23:25

A fény egyre csak erősödött, ahogy közeledtem a barlanghoz. Halk lélegzetvétellel, kismacska szerű hangtalan léptekkel. Figyeltem... a legkisebb lélegzetvételre... bármiféle apró morajlásra. De semmi. szomorúan kellett konstatálnom, hogy a tűz pattogó hangján kívül, mást nem érzékelek. Ez elkeserítő... pedig úgy reménykedtem valami szaftos kis pletykában. Az lett volna az adu-ászom, ha harcra kerülne a sor. Felemlegettem volna, s a kalózfajzatok úgy elszégyellték volna magukat, hogy amíg elpirulva arcukat a kezükbe temetik... egy könnyed kis kecses mozdulattal átdöfhettem volna a tüdejüket. Így egy csapásra, minden meg lett volna oldva... ráadásul, elegánsan.
Úgy sikerült belépnek a barlangba, akár egy rossz balett táncos. Szakmámat... rangomat... vagyis.. na, shinobi létet meghazudtoló mozdulatokat lejtettem, amik akár egy vándorcirkusz fő- attrakciójának is lazán elmehetnék... .hmm... Ha a ninjáskodás nem jön be... B- tervnek ez nem is rossz. Mint a lehetetlen módon megrajzolt rajzfilmekben, lefeszített lábfejemet magasra emelve, majd azt olyan kecsesen akár egy úthenger, a földre helyezve toppantam be a helységbe. ehhez hozzájönnek a csodás hullámszerű kézmozdulatok. Néha komolyan nem értem magam... a testem minden egyes porcikájának valami pszichiátriára való gondja lenne? Ezt már eddig is sejtettem... na de beismerni igazán fájdalmas lenne. Ilyen mozgással aztán biztosan nem esne nehezemre letagadni, hogy ninja vagyok... sőt, ha bizonygatnám, hogy már pedig geninként üzemelek, kiröhögnének, majd a kezembe nyomnának egy kannát, hogy húzzak virágot locsolni.
Ahogy körbenéztem a barlangban, egy tábortüzet és néhány hordót, na meg ládát pillantottam meg. Ugye nincs élet kíváncsiság nélkül, nekem bele kellett néznem néhányba. Elkeseredésemre, levágott emberi testrészek helyett, mindössze ruhákat, rumos üvegeket, és néhány fegyvert véltem csak felfedezni bennük. Elkeseredetten fordultam el tőlük, s tekintetem a tűz melletti nyársakra szegeződött. Parányi rágcsálók voltak ropogósra sülve, felsorakoztatva. Hmm... guszta. Bár, biztos van abban valami, hogy valaki ezeket eszi... talán egy elvesztett fogadás... vagy orvosilag is kimutatható elmebaj. Ő baja... fogyassza csak őket egészséggel... és ha megkérhetem, ne az én közelemben.
Sajna az egész területre kivetülő, hatalmas bátorságot és észt igénylő, embert és gyomrot próbáló, mindent elsöprő és hihetetlen kutató- expedíciómnak hamar véget kellett vetni. Ugyanis, a rágcsáló evő rág- csávó, úgy tűnt vissza kíván térni. Jaj-jaj- jaj-jaj... el kéne bújnom. Gyorsan és halkan és... egyre közelebbről hallom a lépteit.... Wáá! Ezzel a lendülettel, némileg bepánikolva sikerült befutnom a ládák és hordók tömkelege mögé. Ott szépen kitaktikáztam, hogy ne lógjak ki az aktuális fedező tárgyak mögül. Az ide vezető úton is próbáltam megtartani a macskaszerű járásom.. bár ahogy magamat ismerem... inkább mondom ezeket T-rex szerű lépteknek...
Szépen lassan, elődugtam fejem tetejét, hogy a szemem éppen csak kilógjon, de azért mégis lássak valamit. A lakó, épp olyan furcsa volt, mint ahogy azt elképzeltem. Hosszú szakállas, véznább, s fura rongyokban járkáló férfi csattogott be. Atya- Uramisten! Télapó! Mi lett veled?! Ki volt az a szennyláda, aki munkára fogta a mikulást? Hát nézze meg az ember, teljesen lefogyott a szerencsétlen. Lehet, hogy a manói vannak nyársara húzva... rohadt téltata! Késsz... felfalod a saját alkalmazottjaidat... elvesztettem a beléd vetett hitemet. .. megérdemled a sorsod.
A szakállas, háta mögött egy fából készült kocsit vonszolt. Kezeivel megragadott egy ládát, s felhelyezte a kocsira. Majd újra, s újra megismételte ezt a műveletet. Miután ezt befejezte, elindult. Én pedig, meg nem hazudtolva önmagamat, utána eredtem. Úgy követtem őt rejtőzködve, mint a szél~ .... vagyis sokkal inkább teheneket felrántó hurrikán.
Ahogy követtem, láthattam, hogy a kikötőben álló hajó felé cipekedett. Ahogy közelebb mentem, megbizonyosodtam róla, hogy ez bizony az a hajó amivel mi érkeztünk. A hínárszerű kaja... már attól is kikívánkozik belőlem a gyomrom tartalma, ha csak rágondolok. De álljon csak meg az a zöldellő halnyálka menet... hogy kerül ez ide? A saját szememmel láthattam én is, ahogy elnyelik a hullámok. Na... és a télapó... se nem hasonlít a csontvázakra... se egy álltalános kalózra. Bár... utóbbinak ha nagyon akarom még elmehet. Csak becsukom a szemem, és elfordítom a fejem, és bandzsítok... akkor egészen hasonlít egy kalózra. Talán... ha elfognánk... akkor minden eszetlen kérdésemre választ kaphatnék. Például arra, hogy hol a fenében van a báránya, amit még hat évesen kértem tőle? Vagy... mondjuk ennél értelmesebb dolgokra is kaphatnánk választ.. lehet, hogy azt is megtudhatnánk, hogy miként is hagyhatjuk el ezt a furcsa szigetet.
Bármi is legyen, nekem fel kell jutnom arra a hajóra. Kerestem egy megfelelő helyet, ahonnan a szakállas biztosan nem vesz észre. Mivel egy barlangról beszélünk, biztosan vannak kitüremkedő sziklák, s hasonló dolgok, amik mögött el tudok egy kicsit bújni. Vártam, s figyeltem. Szépen elszámolgattam magamban, hogy mennyi ideig is tart a férfinek megjárni ezt az utat. 20 perc körüli az időintervallum, mely arra szolgál, hogy bemenjen a barlangba, majd visszajöjjön ide. Miután megszereztem ezt az információt, megvártam, amíg a télapó újra megindul útjára. Miután eltűnt a szemem elől, hihetetlen gyorsasággal felfutottam a hajóra. Próbáltam azért valamennyire halk lenni, hogy mégse tűnjön úgy, mintha egy elefánt beszabadult volna. Ahogy felértem, azonnal újabb rejtekhely után kellett néznem. De mielőtt még bármiféle tökéletes rejtő helységet találtam volna, fülemet érdekes hangok ütötték meg. A fedélzet alól különböző nyöszörgések hallatszódtak. Szépen körbenéztem, de még nem láttam közeledni a szakállast. S, ha számolásaim nem csaltak, akkor még van egy kis időm a visszatértééig. Ezt kihasználva, hihetetlen sebességgel rongyoltam el a lépcsőig. Szépen lesétáltam a fokokon, minél kevesebb nyikorgást fakasztva azokból. A hordók takarása mögött, a falhoz láncolva láttam meg a hajó legénységének java részét. Szájuk kendővel volt betömve, hasonlóan pedig szemük is be volt kötve. Nem biztos, hogy túlságosan jó ötlet lenne most eloldozni őket... ki tudja, milyen hisztérikus rohamaik lesznek... és ha bármelyik, véletlenül is, hálája jeléül a nyakamba ugrana... lehet, hogy kicsit leleplezném ittlétem, azzal, hogy kisebb kioktatások közepette gyomorszájon vágom... de ez még csak a jövő zenéje.
Na.. ki kéne találnom valamit, amivel nem is leplezem le magamat, de a káposzta is megmarad... várjunk.. mi? Na, tehát, a legénység is el lesz oldozva, és a kecske is jól lakik. Vagyis... na... én se bukok le, a matrózok is el lesznek oldozva, a káposzta is jól lakik, és a kecske is megmarad. Na, pontosan így, ahogy mondtam. Jaj, és a mikulást el ne felejtsem... róla is meg kéne tudnom, egy s mást.
Pontosan tökéletesen jól tudom, hogy orbitálisan nagy baromság lesz, amit csinálni fogok... de, max ha lebukok, beállok én is rabnak... hm... az vacak lenne...
Na tehát akkor, le kéne állnom, trécselni az egyik, nem teljesen végleges sokkban lévő rabbal. Nem állok le rögtön csevegni azzal, akit először meglátok. Megpróbálom megkeresni azt a matrózt, aki a legkevésbé húzta fel magát azon, hogy valaki lejött. Azt, akit annyira nem érdekelt a padló nyikorgása, mint a többit. Amennyiben megtalálom ezt a személyt, kissé halkabb mozdulatokkal odacsoszogok hozzá.
- Ha elkezdesz ordibálni, sikongatni, vagy bármiféle fangirl rohamod lesz, pánsípot faragok a gigádból. Értve? – mondanám halkan, de lehetőleg úgy, hogy meghallja. Némi féle visszajelzést várok. Amennyiben ez egy bólintás, és nem eszeveszett kiabálás, megpróbálom levenni a szeméről az anyagdarabot. Hogyha mégis idegrohamot kapna, egy kedves kis ütést kapna a koponyája és nyakszirtje között elhelyezkedő részre, halkítás gyanánt.
Ha az első lehetőség volt az eshetős, megpróbálom kibogozni a szemén lévő anyagdarabot. Közben, mutatóujjamat a szám elé helyezve, jelzem, hogy maradjon csak szépen csendben. Majd megint csak suttogásba kezdenék.
- Szépen, teljes mértékű csendben maradsz... mert, ugye a tested minden része szeretné gondolom elhagyni a hajót. Tehát, ha nem darabokban szeretnéd majd a tengerben végezni, akkor befogod a picuri lepénylesőd. – persze, mert nem valami kedveset kell mondanom... ilyen zseniális ésszel, nem bírtam visszafogni magam... hmm... szuper... Nem vagyok benne túlzottan biztos, hogy el bírnám vágni a láncokat.. sőt... kétlem. De, hátha ki bírom belőle szedni, hogy merre találom a kulcsokat... – Kiszedem azt a vackot a szádból, ha nem kezdesz el üvöltözni. Ha erre mégis sor kerül, a nyelved bánja. Tehát, kérlek segíts nekem, s mond el, nagy vonalakban, gyorsan, és jó halkan, hogy mi történt, ki az a szakállas muksó, és, hogy merre találom azokat a nyamvadék kulcsokat?! Oké? – suttogom, amennyiben első kérdésemre bólintott, s nem kezd el sikongatni, és vagy kiabálni.

Uchiha Madara Szer. Aug. 09 2017, 13:17

A hajóra jutó lány a lehető leghalkabban próbált beosonni a fedélzet alsó rakodóterébe. A szakállas figura bármit is tervez, bármit is akar elszállítani a hajóval, lassan végezni fog a feladatával. De mi lehet még a rakodótér belsejében? Ezt csak egyféleképp derítheti ki a fiatal kunoichi.
Miután a szakállas elhagyta a hajót, hogy újabb körét futhassa, leosontál a fából készült lépcsőn. A rakodótér telis tele volt ládákkal, a fal mellett pedig a legénység java része hevert megkötözve. Többen kezdtek el mozogni, ám tudhatták már, nem fognak kijutni innen pusztán testük mozgatásával. Isteni szerencse kell ahhoz, hogy egy efféle helyzetből kihúzhassák magukat a civilek. Vagy legalábbis egy shinobi.
Ahogy a nyugton ülő matróz mögé osontál, egy nyöszörgést hallhattál válaszul, majd egy fejbólintást, jelezve, érti amit mondtál. S bár nem láthatta a hang forrását, a fiatal lány hangja nagyban elütött fogva tartójának hangjától, így tudhatta, hogy nem az emberrabló akar tréfát űzni.
Miután a férfi szeméről lekerült a takaró kendő, arcán láthattad az örömöt és a remény fényét.
- Ez egy shinobi. Valamiféle elmetrükkel képes volt azt a látszatot kelteni, hogy elsüllyedt a hajónk, miközben a fedélzeten maradtakat kómába estek. A mi segítségünkkel akarja elhagyni a szigetet. valamiféle kincsekről is beszélt, de csak ennyit tudok.
A matróz arcán láthattad, igazat mond, s miért is lenne oka a füllentésre? Valószínűsítheted, hogy a szakállas fickó nem elmélkedett személyes céljairól a fogságba ejtetteknek. Azonban nincs további időd elmélkedni, ugyanis a lépcső felől halk, mégis tisztán hallható kopogásokat hallhatsz. Két apró golyó pattog végig a rozoga lépcsőkön, majd mikor leérnek a rakodótér padlózatára, tömény füst kezd kitörni belőlük. Füstbomba. Ám volt itt valami más még. Köhögőroham jön rád, ahogy az összes többi fogolyra is. Ez nem egyszerű füst. Valamiféle anyag keveredett el benne, melytől furcsa érzéseid támadnak. Szédülés, hányinger.
Ha elbújnál a rakodótérben, a füst oly mértékben lenne úrrá rajtad, hogy fél percen belül elájulnál. Azonban ha nem akarod megvárni, akár a kifüstölt patkány, úgy juthatnál ki ismét a fedélzetre. A hajón egy tucatnyi csontváz veszi körbe a rakodótéri lépcsőt. Mindannyiuk rozsdás kardokat fognak kezeikben. Szakadt ruházatuk és megjelenésük megegyezik a parton harcolókéval.
- Hohó, az eltűnt kisegér végül előbújt a rejtekhelyéről. Ám rád nincs szükségem. Végezzetek vele - szólt a hang a szélrózsa szinte minden irányából, így képtelenség volt beazonosítani a forrását. A parancsra a csontvázak neked ugrottak, s megkezdődhetett az újabb harc. Különösmód a csontvázak képesek voltak fizikális csapásokra és sebzésekre, s ugyanúgy visszaépítették elhalt testrészeiket, mint ahogy a parton tették. Emlékezz vissza Keiko elemzésére, s megtalálhatod azt, aki irányítja őket.

**Hirota Yukionna** Szer. Aug. 16 2017, 19:08

Hihetetlen tehetségemnek volt csak köszönhető, hogy egy darabban lejutottam az alsóbb szintre. Mert ugye... nem tud akárki lesétálni egy lépcsőn... vagy mégis? Nem.. biztos, hogy ezt is valami Isteni adottságnak köszönhetem. Miután már talpam is érintette a rakodótér padlóját, a fal mellett nyöszörgő legénységen akadt meg a szemem. A szerencsétlenek.. nem elég, hogy nap mint nap haltáppal étkeznek... most meg múzeumot csináltak belőlük. Hát.. van akinek nem jön be az élet. Látszott rajtuk, hogy félve, de mégis beletörődtek, hogy saját erejükből nem fognak tudni kijutni. Így kénytelenek voltak várni... várni, hogy jön majd valaki, aki erősebb náluk, s segít rajtuk. Például... egy sárkány... a csoki szörny.. vagy legvégső esetben, amit eléggé kétlek, a főnökük... hah... vagy egy shinobi. Bár az utolsó nem is annyira elképzelhetetlen. Talán, ha elég gyors vagyok, tudok keríteni egyet. S akkor majd a z a ninja szépen kihúzza őket a pácból. Hacsak... álljon csak meg szépen a vattacukormenet! Én is shinobi vagyok! Legalábbis papíron biztos... de de.. van fejpántom, szandálom, fegyvereim meg minden ilyesmim. Tehát... én is megmenthetem őket. De mégis minek? Lehet, hogy csak a lustaság beszél belőlem, de mi lenne akkor, ha én is leülnék melléjük rabnak... szunyálhatnék... és nem kéne a lakbéren idegeskednem. Szép álom. De nem... köt a kötelesség... heh.. mennyi kötél... miszerint segítenem kell nekik. Nem randalírozhatok kedvem szerint, mert még az eddigieknél is nagyobb fejmosást kapnék. Pedig az előzőtől még mindig szappanos az agyam. Na, most, hogy a koponyabelső tisztítási módszerét szépen letárgyaltam magammal ~ Köszi Yuki, igazán jó beszélgető partner vagy, jár a vállveregetés ~ ideje lenne figyelni arra is, amire egyébként eddig kellet volna. Nem, most nem arról beszélek, hogy mit is akarok enni.. bár valami kajaféleség jól esne.. de nem nem nem! Vissza az eredeti gondolatmenethez. Tehát, a szerencsétlen kikötözött matrózfajzatok. Hogy tudnék segíteni nekik? Hmm... ha nem tudsz valamit, kérdezz... igen.. ez ésszerű... ezt fogom tenni. Yuki, mit is kéne csinálnom? ... vagy.. lehet, hogy nem magamnak kéne feltenni a kérdést?
Mivel önmagamtól nem kaptam meg a tökéletes választ, továbbálltam, egy külső forráshoz. Szépen kikerestem a legkevésbé ficánkoló, mozgolódó élni vágyó matrózt, s a fülébe suttogtam, kellően halkan. Válaszul nyöszörgést és egy fejbólintást kaptam. Mázlimra, nem kapott semmiféle fan-rohamot. Még szerencse. Bár a férfi nem láthatta a hang forrását, azért az én hangszínem mégis merőben eltérhet a Mikulásétól... hacsak nincs édibogyó kislányos hangja.... vicces lenne...
Miután a matróz szeméről leszedtem az azt elfedő kendőt, arcára kiült az öröm, s a remény fénye. Heh.. el kell, hogy keserítselek pajtás... belém jobb ha nem veted a hited.. mert ha úgy adódik a helyzet, lazán feláldozlak a saját bőröm megmentésére... ráadásul igazán kedves és cuki mosollyal... mert.. én ugye mégiscsak egy cuki és marha haszontalan kislány vagyok... tehát lehet, hogy mind meg fogunk halni miattam... örvendjetek!
Következő kérdésemre, már egy egész normálisnak nevezhető választ is kaptam. Tehát, valami elme trükköt csinált a Télapó.. meg kómát... és valami kincsről hadovált. Ja, és Shinobi... híí... ezt megszívtam... merre is van a kijárat?
Gondolataim zajából, egy, a lépcsők felől halk, mégis tisztán hallható kopogás zökkentett ki. Két apró golyó pattogott végig a lépcsősoron, egészen a padlóig. Majd amint találkoztak a padlózattal, tömény füst kezdett kiszivárogni belőlük. Ó, a rohadt retkes francokat... kellett nekem ninjának mennem...
Füstbomba volt.. vagyis.. nem teljesen. Amint a bomba tartalma beterítette a teret, hirtelen köhögő roham jött rám. Torkomat kaparta valami, s nem akart elmúlni. De nem csak nekem támadt ilyen furcsa érzésem... ez az összes ott tartózkodó matrózt is hatalmába kerítette. Volt itt még más is.. valami nagyon nincs rendjén. Szédülés. Émelygés. Hányinger. Ez nem túl jó.. kezdek igazán szarul lenni. Záros határidőn belül össze fogom rókázni a fapadlót... a világ enyhén forgott.. nem kéne a füstben maradnom, vagy nem lesz jó vége. Ha elbújnék, a füst olyan mértékben lenne úrrá rajtam, hogy igazán rövid időintervallumon belül már a padlón terülnék el eszméletlenül. Így is haszontalan vagyok... hát még ájultan...
Nagy nehezen erőt vettem magamon, s mint az ürgéből kiáztatott ürge, vagy a kifüstölt darazsak.. Netalántán patkányok, úgy menekültem én is, a megváltó fedélzet felé. Köhögve, szédülve, botladozva értem el gyorsan a lépcsőt, s felszáguldottam rajta. De amint felértem, közel sem voltam boldog. A lépcsőt megannyi alultáplált csonthalmaz állta körbe. Mindnyájuk kezében rozsdás kard. Ruházatuk szakadt.. s már elég ismerős volt. Hát ez szuper. Nem is lehetne jobb. Ha elég közel jön valamelyik, tuti pofán köhögöm.. vagy ha elég szerencsés, le is hányom.
Majd felszólalt egy hang... minden irányból. Hohó? Hohó?! Hohó?!! Megmondtam én, hogy ez a Mikulás. Tudtam, tudtam, tudtam! Rohadt téltata! Gyere ki a hóra! Kicsinállak a felnyársalt manószolgáiddal akik a tűznél pörkölődtek!
A gennyláda télapó parancsára a csontik nekem rontottak. A csontvázak képesek voltak fizikai sebzésre.. s testrészeiket is vissza bírták építeni... ez nem jó. Próbálom kerülgetni ütéseiket, s egy kunait a kezembe kapva továbbra is hárítani azzal, vagy épp rugdosódással. De ez a harc így értelmetlen... hogy is volt? Mit is mondott róluk mesterem? Gondolkozz....
Emlékszem mi volt akkor! Szuper mozdulattal, az egyik csontival aprítottam a többit. Ennek hatására, a katonák eltörtek majd újraépítették magukat. De volt egy, amelyik nem eltört, hanem hátrabukott.. és az volt a használó. Vagyis a használó nem törik el olyan könnyen és építi újra magát... uhum... értem.. legalábbis remélem..
Ezt a műveletet, szerintem most nem lenne tanácsos elkövetni.. lévén fegyver van a csontiknál és előbb vágják ketté az általam használt társukat, mint ahogy az szelné félbe őket...
Kézjeleket formálva, a Mizurappa technikával próbálnám meg őket körbe- locspocsolni, s ezáltal a Bunshinokat kettészelni. Így keresném a használót, akit a technika nem vágna félbe, vagy törné el. Mindössze elméletileg ellökné. Őt kell keresnem, a többiek csak felesleges katonák...

Uchiha Madara Kedd Aug. 22 2017, 00:52

A csontvázak nem akartak eltűnni. Haldokló nyöszörgésük és mély bőgésük tökéletesen összezavarta az apró lányt, s létszámukkal képesek voltak eltakarni a használót. Azonban a kunoichit nem akármelyik városban képezték ki. Kirigakure erős vezetőiből álló kiképzőtestület nem csupán az elméleti részekre fekteti rá tanítványait, hanem igen komoly megterheléseket igénylő fizikális edzésekkel is képzik az újabb generációkat az afféle helyzetekre, mint amibe most Yukionna került.
Fiatal létedre igen csak vágott az eszed, s képes voltál a reménytelennek tűnő helyzetben is higgadt maradni, s a véget nem érő harc helyett járhatóbb utakra léptél. Visszaemlékezve a már látott technika korábbi elemzéseire leszűrhetted, a csontvázak csupán a kifárasztás céljából jöttek létre. A használója pedig itt volt, valahol köztük. De melyik lehet az? Yukionna a suitont használta ezen kérdés megfejtése érdekében.
A mizurappa számtalan halotton suhant szinte át, ha egymás mögött álltak, akkor egész sorok semmisültek meg és épültek vissza az óráknak tűnő másodpercekben.
Yukionna a többinél erősebbnek ható lépésre lehet figyelmes, ha érzékeire hallgat, vagy talán shinobiösztönnek is hívható jelekre lesz figyelmes. Amennyiben képes vagy időben elfordulni, tompíthatod saját testeddel a fejed felé érkező pengét. A shinobik által használt kunai volt, melyet ugyan oly részletesen nem vizsgálhatsz meg a körülményeket tekintve, mégis szembetűnő lehet a sok rozsdás eszköz között egy patyolat állapotban lévő kunai.
Kezeddel háríthatod a vágást, így egyik alkarod komolyabb sérülést szenved el, de legalább a fejed a helyén maradhat. A csapástól hátrébb esel, egyenesen a földre. Ekkor a csontvázak megszűnnek, s csupán egy valaki marad a fedélzeten. A nehezen mozgó, rozoga csontváz megáll előtted alig két méterre, kezében a kunaial.
- Túl sok vizet zavartál már fel, kislány. Mégis...Mégis, rám nézve lenne szánalmas, ha ilyen trükkökkel kellene téged a túlvilágra küldenem - a csontváz eközben fél kezét maga elé emeli, s pecsétet mutatva, feloldja álcáját. A szakállas fickó állt előtted. Úgy tűnt, Télapó nem épp az a pocakos, öreg apó, hanem egy harmincas éveit rúgó férfi, aki épp fegyvert tart a kezében. - Mégsem engedhetem, hogy keresztbe húzd a számításaim. Nyolc évembe tellett, hogy befejezhessem a tervem, s végre megszökhessek erről az átkozott szigetről, mint király. A kincsekkel semmire sem megyek, ha nincs mire elköltenem. S most, hogy van végre hajóm, háhá...Sarotu kapitány újra a nyílt vízre hajózhat. Hat éve annak, hogy ezen a nyomorult földdarabon ragadtam. Hat éve annak, hogy odaveszett a hajóm, s a partra kényszerülve lettem elzárva a világ elől. Ezt a napot várom hat esztendeje már, s végre elérkezett. Az első dolgom az lesz, hogy az első kocsmát kiiszom a szaké készletükből. Persze miután végeztem veled. Nem engedem, hogy beleavatkozz a terveimbe.
A férfi beszéde alatt van időd némi tervet szőni, s esetleg chakrat gyűjteni egy nagyobb volumenű támadáshoz, azonban vigyázz. sebesült karral fekszel a földön, míg ellenfeled kezében fegyver van, melyet az első hirtelen mozdulatodban feléd hajít. Egy dobásod lehet csupán, s ha az nem sikerül tökéletesen vagy netalán célt tévesztene, annak beláthatatlan következményei lehetnek, belátható időn belül.

**Hirota Yukionna** Szomb. Szept. 02 2017, 16:56

Miután nagy nehézségek közepette magamban összeszedtem sajátos gondolataim, valami értelmesnek tűnő, tervnek csúfolt mozdulathalmazt hoztam létre. Sok választásom nem volt, mint hogy cselekedjek. A csontik csak úgy jöttek... és nem szívesen fogytak el. Sérülések után visszaépítették megkopott testüket. Így, a velük való csetepaté értelmetlen volt. Hasznosíthattam volna, a már korában felfedezett mesébe illő daráló módszerem... de az úgy már nem lenne egyedi. Egy ismert mozdulatot bevetni.. cöhh.. unalmas. Na, meg lassú.. és nem biztos, hogy most is beválna. De, mint mindent ezt is ráfoghatjuk a lustaságomra. Ami, azért kifejezetten jó dolog. Semmit se téve kóvályogni a lakásban... enni.. aludni... pihenni. Nincs is annál csodálatosabb dolog, amikor semmi dolgom sincs. De, sajna ez ebben a szakmában ritkán van. Egyfolytában menni kell valahova, és teljesíteni azokat az unalmas parancsokat. Csináld ezt.. csináld azt... hogy én mennyire utálom ezt. Ugráltatnak mint az égő talpú békát. Ráadásként, párszáz ryo- val akarják kiszúrni a szemem! Való igaz, még mindig jobban fizet mint egy cukrászi munka... bár... ott talán nem is kéne ennyit güriznem... és még sütik közt is lehetnék. Miért is nem mentem cukrásznak? Ja.. tudom... lakbér.
Na, de visszakanyarodva a szánalmas életemről arra, amiért a pénzt kapom. Egy nagyobb lélegzetvétel után, kezeimet felemeltem. Majd, szépen összebogozva ujjaimat, pecséteket formáltam a technika elvégzéséhez. A Miurappa erősebb vízsugara nem egy halottat tört össze, s kényszerített földre. Darabjaira törtek, csontjaik morzsolódtak. De oly könnyedséggel, mintha csak kiscicát simogatnának, épültek vissza, hogy még azt se mondhattam „fapapucs”. De.. miét is mondanám ezt? Mié.. nem! Nem kanyarodunk el, figyelünk arra, ami a feladat, és nem kezdünk el azon agyalni, hogy honnan is ered a fapapucs kifejezés.
Valami.. megzavarta végül gondolataim éles fonalát. Egy, a többinél is erősebbnek ható lépés. Más volt, mint a már megszokott kissé könnyedebb csonti-trappolás. Ez... ha nem is eget rengetően sokkal.. de erősebb volt. Élesebben csapódott a fa fedélzet nyikorgó padlózatához... Ő lesz az... ő a használó... megvan a télapó...
Szinte azonnal fordítottam a hang irányába fejemet. Még szerencse. Fejem felé, szép ívesen, egy már ismerős shinobi eszköz repült. Sebesen szelte a levegőt, és mint itt minden más fegyver, ez is a véremet akarta. Pedig én nem is ártottam nekik... a szemetek.
Furcsa módon, ez sokkal szebb állapotban volt, mint amit a többi csontváz tartott magánál. Részletesebben időm se lett volna megvizsgálni, ugyanis felém repült... és persze, eközben nekem még gondolkodnom kell valamin... egyszer ez fogja a vesztemet okozni...
Gyorsan reagálva, kezemet feltartva, majd oldalra mozdítva hárítottam a kunai csapását. Így jobb alkarom, komolyabb sérülést szenvedett. Balkezes vagyok... így ez nem ha nem is elhanyagolható, azért kevésbé rossz. Éles fájdalom járta át először karom alsó részét, majd onnan felkúszva egészen a vállamig hatoló kínzó érzés mart belém. A csapástól hátraestem, egyenesen a földre. Nem túl szerencsés mozdulat. Amire vágytak, megkaphatták.. a véremmel csak ellesznek egy kicsit. A fájdalom nem hagyott alább, de ezen nem is gondolkodhattam sokáig. Nincs időm ilyeneken agyalni jelenleg. Ami ritka.. mert mindig találok rá időt...
Amint már nem álltam a lábaimon, hirtelen a csontvázak serege eltűnt. S csupán egy valaki maradt a fedélzeten... a nehezen mozgó, rozoga, kopottas csonthalom megállt előttem, alig két méterre. Kezében egy kunait tartott. Állkapcsát beszédre nyitotta, mondandója közben pedig fél kezét maga elé emelve oldotta fel álcáját. A szakállas ember állt előttem. A télapó.. teljes életnagyságában. Vagyis... nem teljesen. Nem az a kedves arcú szakállas, mára már csontig fogyott apó állt előttem, mint akire én számítottam. Ez egy a harmincas éveit koptató férfi volt. A szakáll stimmelt... de semmi más. Nem volt se kedves, pirospozsgás arca... és még öreg se volt. Meglátszódtak vonásin az évek fájdalmai. Vállain a nehézségek súlya. Ez vagy, a téltata fia, aki egész életében apja árnyékában élt, s sose lehetett önálló elismert személy, s ezen felindulásból elkeveredd egy szigetre, hogy magányosan csontvázakat gyártson és ládákat pakoljon... vagy valami sokkal kevésbé értelmesnek tűnő magyarázat van rá.
Ifjabb télapó belekezdett kisebb monológjába. Szakálla felül csak úgy folytak ki száján a megkeseredett szavak. Az annyi kínnal megtömött mondatok.
Satoru kapitány? Nem ez az a fura fazon véletlen, akiről annyi legenda szól? Vagy az más? Nem.. azt Wai kapitánynak hívták. Bár még meglehet, hogy ez a két személy egy és ugyanaz. De.. ez most kicsit sem számít. A lényeg, a lényegben, hogy ki akar nyírni... és az pont teljesen mindegy, hogy most Wai vagy Satoru kapitány akarja kioltani az életem. Meg akar ölni... és késsz... ezt viszont nem kéne hagyni... huh..
Míg a férfi beszélt, én próbálok valamennyi chakrát gyűjteni, egy kissé összetettebb támadássorozathoz. Nem tűnik a leggyengébb figurának, így erősen kétlem, hogy egy egyszerű robbanó cetlivel kiolthatnám élete fényét. Azonban, ami még mindig nem a legjobb, hogy sebesült karral fekszem a földön, míg ellenfelem kezében fegyver van. Szerencsétlen egy helyzet. De körülöttünk víz van... hiszen mellettem az öböl. Ez igazán jó pont. Nagy segítséget nyújthat. Óvatosan, szinte észrevehetetlen mozdulatokkal, még monológja alatt a kos jelét próbálom megformázni. S a Ködben rejtőző technikához hasznosítani a közeli vizet. A ködöt besűríteni, legalább annyira, hogy az ifjabb télapó már ne lásson normálisan benne. Olyan sűrű köd kéne, hogy mikor elengedem a koncentrációt, akkor is legyen még egy kis időm cselekedni, még mielőtt az egész szétoszlik. Mialatt az én koncentrációm teljes a köd területén láthatatlan vagyok. Mikor a köd eléggé sűrű lenne, a néma gyilkolás technikáját használva kapnám magamhoz az utolsó lábtartómban maradt kuni-t, majd még mindig ezzel a technikával, hangtalanul, mégis amilyen gyorsan csak lehet, szúrnám szívén a télapót.. vagy ha a szívét nem is találnám el, egy másik létfontosságú szerve is megteszi. Például a közelében lévő tüdeje. Nem tudok annyira gyorsan mozogni, mint szeretném, lévén a kezem meg van sérülve. Erre is oda kell figyelnem. Nem erőltethetem meg túlzottan.
Csak egy esélyem lehet... de ha a ködöt nem sikerül felhúznom... minden elbukik... én pedig nagy eséllyel itt lelem majd a vesztem...

//Szeretnék először is bocsánatot kérni, ezért a kisebb-nagyobb csúszásért. Másodszor pedig, a látható lassúsági sorozatom kilétét megerősíteni. Vagyis, innentől egy jó fél évig kicsit lassabban fogok tudni magamhoz képest csak írni. A felvételi kicsit le fogja építeni az agyam, de azért megpróbálom majd nem a végtelenségig húzni a postokat^^//

Uchiha Madara Pént. Szept. 08 2017, 11:52

A szakállas alak vigyorogva néz a földön fekvő lányra. Szemeiben nem látszott megbánás, sem pedig szomorúság. Csupán az ölés vágya. Ugyan tekintete eddig inkább volt zavart, mint határozott, mostanra úgy tűnt, látta a harc végét és ezzel céljainak kiteljesedését. Vajon képes lesz elhagyni a szigetet a kincsekkel együtt? Ebben csak egyetlen dolog gátolta immáron. A földön fekvő, sérült kunoichi.
Hiányos és koszos fogazata megvillant a mosoly alatt, ám hirtelen tátva maradt, amikor zavarossá vált előtte minden. Mintha minden elszürkült volna körülötte. Zavarossá vált a levegő, hideg érzet fogta el. Nem értette mi történik. Arcát nem fordította el, csupán szemeit forgatta körbe. Nem látott senkit. Nem érzett senkit a környezetében. A szürke köd sűrűsödni kezdett, ám nem takart el mindent. Shinobiérzékei azt súgták, frontálisan érkezik a támadás. Szemei visszatekintettek, s látta, ahogy a lány, ki előbb a földön hevert, most nagy sebesen tör felé. A kezében tartott kunait még épp idejében rántotta maga elé. A kunoichi támadása így nem találta el teljesen, de legalább sikeresen kijuttatta a patt helyzetből.
Ugyan helyzeti fölényét hamar elvesztette volna, ha csak a sérült kezével döfött volna, most azonban esélye adódik két kezével rátámaszkodni a kunai markolatára, s minimálisnak is számítható, de mindneképp számító testsúlyával együtt hátralökhesse a férfit. A szakállas nem esik ugyan el, de megbillen érkezésekkor a fedélzet korlátán, mely ad egy másodpercnyi időt neked a továbbtervezésben. Újabb másodperceket nyersz, amíg a kapitány bal kezét hátraemeli, s kitapogatja a megakasztó tárgy felületét, majd egy aprót szökkenve, a korlát tetején guggol le.
- Nem adod magad könnyen te kis liba. De ez nem fog megmenteni téged. Ha lassan akarsz megdögleni, hát legyen.
A férfi ezután kiegyenesedett a korláton, majd kézpecsétekbe kezdett. Hosszas jeleket mutogatott el, több tucatnyit. Vajon mire készülhet, s mégis, miféle technika igényel ennyi kézjelet?

A harc talán utolsó körébe érkeztünk, itt megkapod a lehetőséget a befejezésre, ehhez a hozzád illő szép, részletes és hosszú postot várom el, melyben a lereagálás kevés helyet foglal, cserébe az a tizenöt másodperc adta lehetőség részletezése, tervezése. A férfit képes vagy kibillenteni egyensúlyából, s képes vagy megzavarni is, erre az előző ködös trükköd, ha nem is sikerült teljes mértékben, de bebizonyította, hogy elbízza magát, ezért nem mondható figyelmes és körültekintő jelleműnek. Kétszer elsütni egy elterelést nem célszerű. Valamint, ha biztosra akarsz menni, akkor olyan kombinációt kell megalkotnod, ami a biztos halálra megy. Testi fölényed nincs s talán veszélyes még egyszer alkalmazni, más módszert kell találnod rá.
Ha nem akarod lezárni, s inkább valahogy el akarod érni, hogy kiüsd, akkor még több időt nyerhetsz magadnak, ez összesen húsz másodpercet biztosít számodra, tehát öttel többet. Ebben az esetben a huszadik másodpercben befejezi a kézpecsétjeit, melynek hatására meginog az egész hajó.

**Hirota Yukionna** Vas. Szept. 24 2017, 21:57

//Ötletem sincs kinek írok >< //

A szakállas fószer... akinek kilétére immáron zseniális gondolkodásmódomnak hála fényt derítettem... ifjabb télapó, arcára hatalmas mosollyal fagyva tekintett le rám. Szeméből visszatükröződött az a különös fény, ami a pszichopata cirkuszosokéból is. Az ölés vágya. Vért akart. Tekintetére ráfagyott a magabiztosság. Látta a harc kimenetelét, a maga javára. De.. télfiú.. lenne hozzád még egy szavam. Tudod.. lehet, hogy ez most igazán sokkolóan fájdalmasan fog hatni... de nem vagy jövendőmondó. Én, meg nem is hiszek az ilyesfajta humbugokban... tehát, előbb hiszem el, hogy zöldbabkocsonyát reggeliztél... mi? De undorítóan hangzik... minthogy látod a vesztem. Az odáig oké, hogy én tisztán látom, hogy ha így folytatom, úgy ki fogok purcanni, mint a traktorkerékre ragadt mókus... de a te arcodon ezt meg ne lássam. Mert olyan csetepatét keverek én mindjárt ide, hogy még az unokáid rózsaszín körméről is le fog pattogni a lakk! Na, de tegyük félre kinyes(t) kirohanásomat...
Nem volt sok választásom. Nem nézhettem tétlenül, hogy mindenki kedvenc ajándékhozója fogja kiontani életem fényét. Bár.. akkor nem fájna a fejem az adósságokért... hmm... nem is rossz alku ez. Nem, nem, nem... rossz Yuki, csapj a szádra. Nem gyilkoltatod ki magadat egy csonthalommal, különben elveretlek egy lábassal!
A megfelelő kézjelet megformálva, még a szakállas monológja alatt, sikerült elindítanom a világ legegyügyűbb, mégis egész hatásosnak csúfolt tervét. A levegő kezdett beszürkülni. Zavarossá válni. Sűrűsödni. Ködfalat építeni. A fátyol lassan ereszkedett alább, s rontotta egyre inkább a látási viszonylatokat. Hunyoroghatott akárki, akárhogy... amíg nem szerez röntgenlátást... ezen keresztül bizony nem fog amőbázni se. Egyre fehérebbé vált a tér. A szürkés takaró elfedett mindent. Megborzongtatta a férfit. A köd lassan egyre sűrűbbé vált.. de még nem tűntetett el mindent. Hiba volt. Nagy hiba. Ezért még ki fog nekem járni egy hatalmas tasli. Meg fosztom magamat a legközelebbi kocka csokimtól. Kivéve ha az tej csoki.. vagy fehér csoki... vagy karamellás... nem, visszaszívom. Azért én se vagyok olyan rettenetes, hogy megfosszam magamat az édességtől. Nekem is van szívem... csak marha jól titkolom.
A vékonyka ember sajna nem várta meg, amíg kiütik. Neki nézelődnie kellett.. hát persze.. mert nem tudott volna éppen most beállni a nyaka vagy a dereka.. neeeem... neki ide kellett fordítania azt a buci fejét... cöhh... az ünneprontó mindenit...
Észrevett engem... észrevette, hogy eltűntem a földről. Észrevette, hogy felé tartok. Észre vette.. hogy az életére török. Utolsó előbányászott kunai- omat magam előtt tartottam... úgy siettem felé. A férfi is hasonlóan tett. A két fegyver éles hanggal ütődött egymásnak. Ő megmentette életét, én elvétettem támadásom. A traktor mindenemet, hogy ezt is el kell rontanom... várjunk.. ez nem is az én hibám. Ő kapcsolt túl gyorsan. Ezaz! Hibáztassuk őt! A télapó hibája.. véletlen se az enyém... és igazán okos, kicsit sem szánalmas megoldás másra átruházni ezt a terhet... okos Yuki. Jár a két oldali simogatás.
Azonban itt még nem ért véget semmi. A fémek éles ütődésének következtében, nem léptem hátra. Nem ugrottam el. Még tartottam magam. Teljes erőmmel, s súlyommal.. amik így együtt sem mondhatóak soknak... nekifeszültem, hogy hátralökhessem a férfit. Ugyan ellökni nem sikerült, de legalább egyensúlyából kibillenthettem egy pillanatra. Ezaz! Már ezt is igazi sikernek könyvelem el... kifejezetten büszke vagyok magamra... járna ezért egy kitűntetés, vagy legalább egy oklevél. Sőt, tán még egy szobor is.. hmm... igen.. ez határozottan jó ötlet...
Egy kevés artista mozdulat után, a szakállas a korlát tetején guggolva érkezett le újra talpaira. Majd bár kedves szót mormolva nekem, kiegyenesedett. Eztán kézpecséteket formált.. nem is egyet... rettentően sokat. Oooo ....neeeeem.... eezt neeeeem.
Na.. de álljon csak meg a csillám póni felvonulás! Minek is harcolunk amúgy? Nekünk se a kincsi, se az élete nem kell. Mi csak haza akarunk jutni, azzal a ficsúrral meg a ládikóval. Egy szóval se mondtuk, hogy meg akarjuk akadályozni, hogy újra nyílt tengerre evezzen mészárolni. Meg.. igazából, hadd költse el azt a temérdek pénzét is. Lenne egyáltalán időm ezt letrécselni vele? Én nem nyírom ki őt, ő nem nyír ki engem. Megkapja a kincseit is, csak dobjon ki minket Kirigakure partjainál... tádámm! Megoldás~
De ha ez nem jönne össze, akkor is kéne valami értelmesnek titulálható, baromság, amit az okosok tervnek neveznek. De nincs egy használható technikám se... áhh... tud valaki a közelben egy jó templomot? Kéne egy pap aki levezeti e temetésem. A ragaccsal mire megyek? Összetaknyozom... maximum ól elundorodik, vagy ha mázlim van oda is ragad... de azzal nekem nem segít. A mizurappa.. maximum lelöki.. de a vízen ugyanúgy megmarad. A hullám szintúgy. A ködöt most használtam. Néma gyilkolás nem jó.. alap technikák... háát.. azok sem.
A tatyóimban mik vannak? Senbon, makashibi, robbanó cetli, szerszámkészlet, energiatabletta, füstbomba, kosz, árcímke... többre nem emlékszem. De.. hmm.. talán... az előzőleg kiderült, hogy könnyen ki lehet billenteni a magabiztosságából.. ami amúgy jó dolog. Mi lenne.. ha beszélnék? Hmm... nem is rossz ötlet.. Kezembe egy füstbombát vettem, hogyha netán mégis rosszul sülne el a dolog, akkor is el bírja menekülni, amilyen gyorsan csak lehet.
- Álljunk már meg egy pillanatra! Nekünk aztán a kincsed nem kell, és nem is akarunk itt tartani a szigeten. Mondta neked bárki egy szóval is, hogy ki akarunk nyírni és a kincseid kellenek?! Mert szerintem nem. Úgyhogy lennél olyan kis aranyos, és nem próbálnál meg megölni? Állapodjunk meg.. jó? Elengeded a legénységünk, és a picuri csipetcsapatommal haza viszel minket Kirigakuréba.. aztán mehetsz, ahova csak akarsz a kincseddel, és azt a kocsmát iszod ki, amelyiket csak akarod. Na.. Megegyezhetünk kedves?
Amennyiben mondandómra nem reagál, amilyen gyorsan csak lehet, földhöz vágnám a füstbombát, így újabb megzavaró tényezőt keverve, megpróbálnék távolabb kerülni tőle... hogy el ne érjen az a technika...
Nagy remények fűznek ahhoz, hogy a télapó is logikusan gondolkodik. Mert ha nem.. én itt lelem majd meg vesztemet.. és nincs túl sok kedvem itt meghalni.. bár.. az csak az én hibám lesz... innentől.. már csak reménykedni tudok. De azért legyünk optimisták! Talán csak a kezem veszítem el..

Jiraiya Hétf. Okt. 02 2017, 23:52

// Üdvözlet! Én veszem át a kalandodat, remélem, hogy nem okozok majd csalódást. Még vissza kell rázódnom, mivel már régen meséltem, így az esetleges hibákért elnézést ^^" Egyenlőre még nem zárom le a kalandot, végig visszük és utána kapod a jutalmakat.
Amint végeztünk itt, valószínűleg Shinrokuval teszlek párba és megalakul az első hivatalos, nem csak simán beugrósokból álló csapatotok. Számmal, névvel, állandó senseiel, mindennel együtt. //

Tagadhatatlan tény, hogy egy Shinobival áll szemben a fiatal Kunoichi. Eddig minden furcsán működött, eddig minden képlékeny volt, hiszen nem lehetett tudni, hogy mivel vagy kivel állnak szemben. Ám ahogyan haladtak előre, ahogyan egyre jobban felgöngyölítették az egész rejtélyes mizériát, úgy vált egyre világosabbá a történet homályos része is. Mostanra már jól tudhatja a lány, hogy mit vagy kit takarnak a kalózmesék, hogy a szellemek és csontvázak, a "Ködlények" miféle technika szülöttei és azt is jól tudhatja, hogy mit akar ez a megátalkodott dezertőr, kit számkivetettségre ítélt a sors. Nyolc hosszú éve már annak, hogy belekezdett a tervébe. Hat éve raboskodik a szigeten, így két évébe került, míg megszerezte a kincseket. A hat év alatt leépült, lesoványodott, fogai kihulltak, elrohadtak... Most pedig, végre talált egy hajót, amivel elmenekülhet erről a helyről, végre királyként élhet majd tovább.

Az egyedüli problémát a hajó legénysége jelentette, akiket könnyedén kijátszott, ám a Shinobikkal nem számolt. Keiko és csapata lehetett volna sokkal képzettebb ninjákból álló különítmény is. Ez persze nem így volt. Mégis képesek voltak idáig eljutni, ide, ahol a férfi éppen készül a kikötésre. Most viszont a helyzet is "forróbb" vagyis lassan vizesebb... Attól függ, hogy honnan akarjuk nézni. Ám a lényeg, hogy akármennyire is volt trükkös az ellenfél, elbízta magát. Sokan esnek ebbe a hibába, nem beszélve arról, hogy aki már nyolc éve vár arra, hogy megvalósítsa álmát, annak kapujában állva kapkodni kezd. Minden bizonnyal egyre izgatottabbá vált, ezáltal egyre figyelmetlenebbé. Ez lehet a magyarázat arra, hogy végső soron, Yukionna könnyed meghátrálásra kényszerítette a férfit és képes volt őt megzavarni egy egyszerű, de hatásos Suiton technikával. A későbbi erő összemérés a pengékkel szintén a Kunoichi javára dőlt el, bár való igaz, a magát kapitánynak tartó Csontmikulás előnyt kovácsolt hátrányából. Akármennyire is volt lefogyva, akármennyire is volt gyenge, még mindig egy Shinobi.

A kézpecsétek gyorsak, de nem követhetetlenek, ám rengeteg időbe telik, amíg mindet elmutogatja. Ez idő alatt Yukionnának több dolog is átfuthat az agyán. Korláton ácsorog, technikára koncentrált, chakráját gyűjti, könnyen kizökkenthető, túlságosan elbízza magát. Mi lehet a legtökéletesebb megoldás ellene? Természetesen az, hogyha kihasználja a helyzetkörülményeket és kizökkenti őt azzal, hogy olyat cselekszik, amire a férfi nem számítana. Ám a hajó mozgolódni kezd.

- Suiryuu... - Morogná a technikája nevét, de szava elakad, ahogyan egyre jobban esnek le neki a Kirigakurei Genin szavai. A hajó és a hajó körüli víz még mindig morajlik, viszont sokkal csendesebben és lágyabban. A férfi homlokára izzadságcseppek csapnak ki. Nagyokat pislog, szemöldökét ráncolja. Szemlátomást kizökkent és muszáj megerőltetnie magát, hogy kordában tartsa a felhalmozott chakratömeget. - Hülyének nézel kölyök?! Miért ne kéne nektek az én kincsem? De ha még neked nem is, a társaidnak biztosan fájna rá a foga! Naiv vagy! Pontosan az olyanok miatt kerültem ide, mint amilyenek ti is vagytok! Engem nem fog újra rászedni senki kislány! - Az első néhány másodpercben láthatóan el is gondolkozott a lány logikus ajánlatán, ám ahogyan egyre mélyebben és mélyebben gondolt bele a helyzetbe, felsejlettek zavaros, hat éven át egyedül lévő elméje emlékei, mik felhergelték a férfit. Innentől fogva pedig esze ágában sem volt alkudozni. - Sui...

Kezdett volna a technikába és Yukionna már emelte magasra a kezét, hogy földhöz vágja a füstbombát, de ekkor egy apró teremtés olyan erővel csapódott a korláton feszítő, habzó szájú, fogatlan őrültnek, hogy az azonnal felnyalta a Yukionna előtt lévő fedélzeti részt. Amint Yukionna szépen lassan összerakja magában, hogy mi is történt most pontosan, meglátja a magát teljes erejéből a kalózra vető Keiko-senseit. - Szép volt Yuki! - Csiripeli erőlködve, miközben egy nagy adag liánnal tekeri körbe, meg, össze és vissza a földön fekvő, félájult ellenfelüket. Ha Yukionna jobban megnézni, láthatja, hogy a Sensei haja is fel van kötve egy ugyanilyen liánnal és a kezén valamilyen zöldes kötés látható.

- Ezt neked te dezertőr. Nem vagy méltó a Shinobi létre. Piálgatni? Pénzt szórni? Elkövetni a három főbűnből kettőt? Megbocsáthatatlan! - Jól láthatóan Keiko is felhergelte magát, így nem okozott neki gondot olyan szorosra kötni a csomókat, amilyen szorosra csak lehet. Miután végzett, homlokát törölve állt fel, majd fújta ki magát és magára húzva az aranyos, kedves, jól ismert Sensei ábrázatát, mosolyogva ölelte meg Yukionnát.

- Mondtam, hogy nem hagyom, hogy bajod essen. Ügyes voltál! És most, szabadítsd ki a foglyokat, míg én megkeresem a kincset. - Erre a kijelentésre a földön fekvő, férfi azonnal feleszmélt. Arca vöröslött, szálkák százai pettyeztek gyulladtan bőre alatt, talán a maradék fogai is kitörtek.

- Ne nyúljatok a kincseimhez!!! Aljas szemét hitszegők! Tudtam!! Mind hazugok vagytok! MIND! - Durrogta, miközben a vérrel kevert nyál csak úgy fröcsögött a szájából. Bizonyára fájdalmai is vannak, de ezzel nem foglalkozott, haragos, villámló tekintettel nézett Yukionnára, miközben mindent megtett, hogy kiszabaduljon a liánok fogságából, teljesen sikertelenül. - Látod? Meg mondtam neked... Soha ne bízz senkiben! Soha! A Társaidban se!!! - Amikor meglátta közeledni magához Keikot, egyre jobban és jobban rángatózott, majd egy utolsó, démoni mosolyt ejtett meg Yukionna irányába. Ez után elhallgatott. A küldetés vezetője egy erőteljes ütéssel oldotta meg a problémát.

- Idegesítő egy alak... - Fújta felé, majd Yukionnára nézett. - Na! Siess! Nem érünk rá egész nap! Még a társainknak is szólni kell. - Ekkor vette észre a karodon lévő sebet. - Óh édesem, azonnal gyere ide! - Intett Yukionna felé, ám nem várta meg amíg a Kunoichi megy hozzá, ő is megindult felé. Az orvosi technikáival ellátta a sebeket. - Most már készen vagy. Megyek a kincsért és szólok a többieknek!

Miután Yukionna elengedte a foglyokat, azok örömteli arccal ölelték meg egymást, majd ujjongva rohantak a fedélzetre, ott azonban mindannyian szinte kővé dermedtek. Meglátták az ájultan fekvő férfit, ki ide kényszerítette őket. Bár nem ismerték az igazi alakját, mind biztosak voltak benne, hogy ő volt az. Egyértelmű volt a helyzet. Keiko-sensei még nem ért vissza, valószínűleg a társakat értesíti. Ám a feldühödött, civilekből álló tömeg lassan igyekezett félkörbe zárni a földön fekvő férfit. Egyetlen egy ember állt a tömeg és a kalóz között: Yukionna, aki miután elengedte a rabokat a fedélzetre sietett. A lány látta a férfiak szemében égő haragot és gyűlöletet, többen már az ujjaikat ropogtatták. Készen álltak arra, hogy az ájult férfin töltsék ki dühüket és frusztrációjukat... Mind a Kunoichire néznek, ki közéjük és a bokszzsákjuk közé állhat, vagy engedheti, hogy azt tegyék a férfival, amit jelen helyzetben nem szégyellnének. Yukionna egy kunoichi, joggal tartanak tőle, főleg, hogy úgy hihetik egyedül ő bánt el így a földön fekvővel. Amiben persze van némi, vagyis inkább sok igazság, de hát csapatmunka volt.

// Természetesen nem könnyű helyzetbe került a karakter, kíváncsi vagyok, hogy mennyire veszi komolyan és hogy hogyan reagál rá. //

**Hirota Yukionna** Hétf. Okt. 09 2017, 20:07

//Jiraiya o.o //

Hogy a fenébe nem gabalyodnak össze az ujjai annyi kézpecséttől? Én néha abba is belekavarodok, hogyha ne adj isten tíz jön egymás után. De tényleg... látom mit csinál.. csak nem értem. Biztos sok gyakorlás áll mögötte.... és tuti nem egyszer törte el a kisujját, vagy fröcskölte le magát. tuti, hogy nem könnyű egy ilyen technikát megtanulni... de hát... azért valljuk be.. rettentően menő. Ritka az ilyen király víz elemű technika. Mert.. ugyebár, ez nem hiszem, hogy csak fürdetéshez használható. Ez fájdalmat okoz.. és megöl.. és kitépi a szerveidet, és darabokra szaggatja a bőröd.. és elrepeszti a csontjaidat és... lehet kicsit túlzásba estem. De akkor is.... megtaníthatná nekem is...
De visszakanyarodva az eredeti témához.. ami nem mellesleg egy cseppet veszélyes helyzet... és én most is valami máson gondolkodok... az én áldott eszem...
Nem, nem kalandozunk el. Fontos helyzet. Veszélyek. Meg blablabla. Na, de komolyra véve az amúgy rém komolytalan szavakat, az éppen korláton guggoló férfi.. aki nálam most már akármit is mond, nem mossa le a télapó nevet... éppen az én kivégzésemre készült. Mert... én.. olyan... szadizni való vagyok azt hiszem. Rá van írva a homlokomra, hogy „úúúgy szeretném, hogy kinyírjatok”. Ez nem is olyan rossz ötlet amúgy... az örökké valóságig már csak aludni.. egy remélhetőleg kényelmes koporsóban, amíg le nem bontják a bár kihűlt tetemem. De... de mi van ha, kényelmetlenül lesznek elrendezve örök nyugvóhelyemen a párnák? Vagy ha hamvasztanak?! Egy kupa hamuként, hogy a retekben élvezzem a pihenésem?! Majd köszöngetek a darabkáimnak akik az üveg alján vannak?! „Hé felkar darabok, nyomjátok a hátam” ?! O..de.. ha leszórnának a vízparton... akkor egy egész nagy területen lustulhatnék. Kivéve ha az a strand.. akkor mindenki rajtam napozna... hámló talpakkal átsétálnának rajtam... oo... kösz nem.. inkább a koporsó.. csak párnázzák ki.
visszakanyarodva, úgy tűnt, a nagy kapitány ( a télapó), kicsit tán túlzottan is elbízta magát. Túlzottan is hitt saját képességeiben. Probléma. Hiba. Balszerencse. A legnagyobb vétek, melyet önmaga ellen elkövetett...
A hajó mozogni kezdett, amint a férfi még belekezdett a technika nevének elmotyogásába. Megremegett a fedélzet. E..ez nagyon nem jó. Én pedig.. mert ugye jobb megoldást nem ismertem, mondatok s alkuk tömkelegével bombáztam.. hátha a semminél többet érek el vele. Mondjuk.. csúsztatom halálom pillanatát pár perccel.. az is valami.
A... szavaim díszes halma... elérték a télapót... és ki is zökkentették egy kicsit, a már felvett ritmusából. El se tudom hinni, hogy bevált. A morajlás nem maradt abba... viszont jóval lágyabbá vált... a férfi pedig szemmel láthatóan idegessé vált, mondataimat hallván. Elsőre láthatóan el is gondolkozott, logikusnak aligha nevezhető mondandómon. De.. eztán.. ahogy mégis csak belegondolt.. felszínre törtek, az itt elsínylett évek emlékei... düh ült ki az arcára.. s az alku parányi foszlánya s eltűnt...
A technikát nem adta fel.. kezdett volna bele újonnan nevének felemlegetésére.. én pedig már erőltettem volna karom, hogy földhöz vághassam a füstbombákat.. így egy kicsi eséllyel talán megúszhatnám élve. Erre azonban nem került sor. Megúsztam. Megérkezett a felmentő sereg, egyetlen egy személyben. Aki olyan erővel csapódott neki a mikulásnak, hogy az egy mozdulattal, felmosósat játszva törölte fel az előttem lévő fedélzet darabját. Jól van... tisztára... úgy, hogy lássam benne a tükörképem... különben újra fogod kezdeni.
Mire teljes mértékben sikerült felfognom.. s feldolgoznom az imént történteket, addigra mesterem már a fogatlan mellet állt, s éppen megkötözte gyenge, elcsontosodott testét. Majd egy lendülettel a földre dobta a félájult félőrültet. Így tesz csak ki egy egészet.
A nő haja is ugyanolyan liánnal volt felkötve, amivel megkötözte a télapót... s a kezén is valami zöld izé volt. Jól látható volt az is, hogy miközben a férfire tekintett, némileg felemelte hangjából.. áradt a düh. Felhergelte egy kicsit magát. Majd miután a lehető legerősebbre kötötte a csonthalmazt szorító liánokat, felegyenesedve, újfent visszavette a már jól megszokott kedves ábrázatát. Majd.. majd.. megölelt. Szívat? Nem vagyok plüssjáték... irtózok az emberi érintéstől.. értem én, hogy boldog.. de egy jól ütemezett fejlapogatásnak is pont ugyanennyire nagy jelentőséget tudnék szentelni....
Eztán egy utasítást kaptam. Dejó! Még több munka! Köhömm... szarkazmus. A nő mondataira, a földön vergődő is feleszmélt, majd még pár mondatot durrogott, s erőltette hangját. Átkozott minket. Védte elfeledett kincsét. Utolsó pillanatáig is... amikor elvesztett mindent.. még küzdött... küzdött a sötétségben, mely már rég elnyelte valóját. Bekebelezte.. s sose fogja elengedni. Már csak a halál fogja megváltani... s ad majd egyenlőséget neki...
Végül mesterem csitította el. Utoljára villantott még felém egy mosolyt... majd a meggyötört férfi elhallgatott. Eztán a nő, újabb utasítást címzett felém. Ami lényegében ugyanaz volt, mint az előbb...
Épp fordultam volna már, hogy lecsattogjak a foglyokhoz, amikor mesterem észrevette a karomon lévő kisebb sérülést. Nem nagy kunszt az.. maximum le kell vágni a kezem.. az még elmegy, ugye? Nem várta meg, amíg elindulok felé, inkább ő sietett hozzám. Ennyire kiszámítható, hogy oda se mentem volna? Orvosi technikákkal ellátta a sebet, majd elindult a többiekért, s a kincsért. Engem pedig itt hagyott.. már megint.
Egy nagy sóhajtást követően lecsattogtam a lépcsőn, az alsóbb szintekre, hogy elengedjem a matrózok népes garmadáját. Szépen sorban oldoztam el mindet, s helyeztem újra szabad lábra. Egymást ölelgették, s arcukon látszott a boldogság. Majd örömmel telve rohantak fel a fedélzetre, ahol mind le is dermedtek. Honnan van ezeknek még ennyi energiájuk? És ha már energia.. mikor is eszünk?
Én is lassan felcsattogtam, hogy megnézzem, mi is volt az, ami így lefagyasztotta őket. Már meg se lepődtem. Mind a földön fekvő, ájult csonthalmazt bámulták. Gondolom, felismerték benne fogva tartójukat. Égett szemükben a bosszúvágy, amiért ilyen kiszolgáltatott helyzetbe hozta őket. Néhány matróz már ujját is ropogtatni kezdte.. huu de utálom én azt a hangot... folytasd még kedves és eltöröm a csuklód...
Most.. nekem közéjük kéne állnom? shinobi kötelességem lenne megmenteni a gyengébbet? ezt írná a szabályzat? Ugye... egye neem? Ne már... nem akarok hősködni. Nem akarom megmenteni a télapót. Olyan ellenséges volt velem.. ki akart nyírni.. és le is libázott. Annyira, de annyira nem érdekel a becsület kódex. Annyira nem akarom megmenteni. Engem annyira nem érdekel, hogy halálra verik-e vagy sem... de.. ha nem segítek neki.. engem fognak gigán szúrni a legközelebbi hegyes tárggyal. De rühellem ezeket a dilemmákat... miért is nem mentem én cukrásznak? OOo... igen...

~ Lakbér~

Egy hatalmas sóhajtással övezve, nem kevés látványos szenvedő mozdulattal mennék oda a tömeg elé. Majd még pár hisztiző kézmozdulattal, s egy hatalmas levegővétellel néznék fel rájuk.

- Én tökéletesen megértelek titeket. Én se szívlelem ezt a csonthalmot. De sajna még szükségünk van rá... és gondoljatok bele.. ha most meghalna.. az megváltás lenne neki. Helyette had rohadjon Kirigakure mélyén, egy fegyházban az örökké valóságig.. ahol nap mint nap könyörögni fog a halálért. Csak jobban hangzik, nem? Több ezerszeresen fogja megtapasztalni amit ti. Sokkal többet fog szenvedni. Jól hangzik, kedveskéim? Úgyhogy szívéjesen megkérnélek titeket, hogy ne adjátok meg annak a köcsögnek a megváltó véget.. mert én is szeretnék abban a tudatban aludni menni nap mint nap, hogy ez ott rohad, kiszolgáltatottan valami kavicsos padlón. Remélem senkinek sincsen ellenvetése... vagy ha mégis... a vizet ugye mindenki szereti? Köszi, az együttműködést.. – erőltetnék valami kínos mosolyt az arcomra. Én.. nekem ehhez rohadtul nem züllött a fogam.. de hát.. mi van akkor, hogyha pont ezért nem leszek kifizetve? Mit mondok majd a főbérlőnek? „ Bocs néhány matróz szarrá verte a pénzem?! „ ... ezért tuti kicsinálna. Egyszerűen... imádok shinobi lenni...

Jiraiya Hétf. Okt. 09 2017, 22:52

// Ezt az első bekezdésedhez XD https://i.pinimg.com/originals/f9/35/5a/f9355a80e62a137a0093923a93e139f9.gif //

A Kunoichik néma zafírgyöngye, kinek a küldetése sokkal inkább teher, mintsem kötelesség, s ki motivációját egyedül a pénzben leli, annál is pontosabban a lakbér havi összegének megkeresésében, most szigetére talált. Akit nem magával hozott - vagy akik nem magukkal hozták, oly' mindegy, hiszen a végeredmény ugyanaz - az mind meg akarja őt ölni. Elvégre, miért is menne valaki egy lakatlan szigeti paradicsomba, - azt felejtsük is el, hogy a szigetet amúgy baljós aura lengi körbe és tüskés zátonyok százai - hogyha nem azért, hogy elpusztítsák, megegyék, megködözzék, vagy megfürdessék egy csonttörő Suiton technikával?

Rémesebbnél rémesebb és bizarabbnál bizarabb gondolatok ötlöttek elméjébe, volt itt halál, hamvasztás, homokos tengerpart, hámlott talpak, minden ami egy normális és teljességgel épeszű ninjának - meg amúgy embernek - is eszébe jutna azokban a helyzetekben, amikor küldetésen vesz részt és éppen meg akarják őt ölni. Így hát mondhatjuk, hogy minden a lehető legnagyobb rendben van, a kérdés csak az, hogy vajon mi fog megvalósulni ezek után a kissé hóbortos Kunoichi elképzeléseiből?

Nagy szerencséjére az, ki magát ezentúl nyugodtan nevezheti őrangyalnak, beváltotta ígéretét és éppen idejében bukkant fel, hogy "ne hagyja, hogy Yukionnának bármi baja is essen." Ezután a már ismert jelenet zajlott le, míg a lány fejében ezúttal is furcsa gondolatok kavarogtak. Nem is csoda, hogy szavak, reakciók és mindennemű megnyilvánulás nélkül csak gondolataiban kommentált az egész helyzetet, majd mint egy robot, úgy cselekedve hajtotta végre az utasításokat: Amikor mennie kellett ment, amikor meg kellett állnia megállt, amikor kikötöznie kellett kikötözött, végül pedig választás elé kényszerülve, csak nem úszta meg, hogy hangot adjon gondolatainak. Így hát a Némaság Hercegnője, kinek fejében annál inkább cikáznak a gondolatok szóra nyitotta száját.

Akár csak egy apró harang csilingelése az elhaló tavaszi szélben, úgy "dörrent fel" a lány hangja. Unott arckifejezése és szemlátomást fáradt mozdulatai mégis hagytak némi kívánnivalót maguk után. A matrózok cseppet sem vették őt komolyan...

- De azé' a heréjjjit még levaghatnank a kecsegnek nem? - Sutyorogta egyik a másiknak.

- Vagy a körmeit letéphetnénk.

- Foft ennek a tafnak arany fofa... Nem láffa vafaki egufuni?

- Ahogy elnézem ennek már nincs egy foga se... Így maradnak a körmök.

Ám amikor a lány mondandója végére ért, és lényegében ultimátumot adva tekintett fel egy szem szemével, mit nem fedett a kék hajzuhatag - és minek okán még félelmetesebbnek hatott az ábrázata - a matrózok szabályosan összerezzentek. Nagyokat nyelve tekintettek odébb, míg a maradék belátta, hogy az élet nagyobb szenvedés ennek az őrültnek, mint a halál. Persze mindenki akart némi fájdalmat okozni, hogy legalább valamicskét csillapítsák most már megfagyott vérszomjukat, ám ezek után senki nem mert felszólalni, így inkább szépen lassan el szállingóztak Yukionna és a fogoly körül.

[...]

A Sensei viszonylag hamar visszaért és hozta a többieket is, akik több láda kincset, némi élelmet és friss forrásvizet hoztak magukkal a Kapitány barlangjából. A már felrakodott hordókkal együtt ez bizonyára elég lesz a visszaútra. Az őrült Kapitányt odalent bezárták a hajó tömlöcébe és őröket állítottak mellé. Mindkét kezét megkötözték, így nem volt képes jutsukat használni. Nemsokára pedig már szabad szemmel is lehetett látni a Víz Országának partjait. A küldetéssel megbízó megbízottja, kinek nevét akárki elfelejtené is elégedett volt és leszámítva ezt a kis malőrt, mi nem a Ninják hibája volt, ki is fizette a küldetésért járó pénzt Keiko-senseinek.

- Mindjárt kikötünk Yuki, már látom a partot. - Mutogatta nagy bőszen a fiatal Chuunin, miközben majd átesett a korláton. Éppen a hajó orrában voltak, Yukit pedig nem rég hívatta magához, így hát a Néma Hercegnőnek is csatlakoznia kellett a Sensei társaságához. - Tudod, nagyon ügyes voltál ezen a küldetésen. Tehetségesebb vagy azoknál a Genineknél, akikkel eddig volt dolgom. Még csak most kerülték ki az akadémiáról, de máris túléltél egy ilyen veszélyes helyzetet... De ha én nem jövök, akkor az az Őrült péppé lapított volna azzal a technikával. Ezért szeretném, hogyha csatlakoznál egy frissen megalakuló csapathoz, amibe engem kértek fel, hogy válasszak az általam felügyelt Geninjeim közül. Már biztosan láttad a listámat is. - Nevetett fel szolidan, majd folytatta. - A helyzet az, hogy téged találtalak a legalkalmasabbnak kislány. - Bökte meg Yukionnát a könyökével, bár annyira gyengén, hogy a lány alig érezte. De azért... Attól még hozzá ért... És vajon miért nem veszi el? Mármint: ott hagyta Yukionna könyöke mellett a saját könyökét... Hagyja, hogy összeérjenek. Miért? Persze ezt kevés ember veszi észre, valószínűleg Keikonak fel sem tűnik. - Szóval, a csapat célja, hogy olyan ninjákat neveljen ki, akik méltó utánpótlása lesznek a háborúban elesett bátor hazafijainknak! - Ahogyan erre gondolt, szeméből szinte már szikrák pattantak ki és bal karjának öklét erősen összeszorítva emelte maga elé, szemei szinte könnybe lábadtak a büszkeségtől, ahogyan a dicső Kirigakureiekről beszélt. Szerencsére így a bal könyök, amit Yukinál felejtett ezáltal elhatárolódott a lánytól, már ha ezt nem tette meg hamarabb a Kékség. - Belőletek is ilyen eltökélt Ninja lesz, akik majd csatában elesve örökké beleírják magukat a falu... - Ekkor szava elakadt és egy pillanatra elfehéredett. - Úgy értem... Tehát, olyan ninjákat nevelnek majd belőletek, akik az Elitbe fognak tartozni, akik remélhetőleg egy napon a mestereiket is túlszárnyalják majd. - Fejezte be végül az ismertetést. - És mit gondolsz? Benne vagy? Persze ez veszélyes küldetésekkel is fog járni, magasabb szintű küldetésekkel, amikért persze több pénz is jár, de hát ez mellékes, ez ugyebár senkit sem érdekel, hiszen a kapzsiság a három Ninjabűn egyike.

[...]

A hajó végre a kikötőbe ért... Szörnyű napokat tudhat maga mögött a lány, fárasztó és igen, valóban szörnyű napokat, amit nem sok Genin él meg ilyen korán. Mindazonáltal jól vette az akadályokat és ügyesen harcolt, így nem csoda, hogy mostanra, mire a lemenő nap narancsszín sugarai megfestik az eget és a kikötő vízfelszínét, addigra a lány már csak lassan pislákolva mered a semmibe, a távolba... Azok felé a szirtek felé, melyek erőteljesen magasodnak az óceán fölé és a hegyes sziklaszirtek fölé. Mindössze egy kilométerre van csak innen a hely, mellette pedig erdő. Erdő, mely a sziklaszirt mellett emelkedik a magasban, ám a Víz Országáinak erdeihez hűen, ezen területek fái vékonyak és tűlevelűek. A hajó ringatózása teszi, vagy valóban az elmúlt napok fáradalmai? Nem lehet tudni, és igazából mindegy is, de Yukionna a korláton könyökölve, meredve a szirtek felé, az erdő fái mögött mintha három alakot vélne felfedezni. Három elmosódott alakot, három Árnyat, kik egész testüket fedő köpenybe burkolóztak. A középen lévő alacsony, talán akkor mint Yukionna, de nem merne rá innen megesküdni a lány. És... És mintha egy zsák lenne a fején? Vagy talán maszk? Ennél a pillanatnál döntött úgy a Némaság Hercegnője, hogy kezeivel megdörzsöli fáradt, homályos szemeit, majd miután visszatekintett a Szirtes, Erdős részhez, az alakok már eltűntek...

[...]

Haza érve a csapat és Keiko-sensei is elköszönt egymástól és mindenkitől külön külön, Keiko pedig emlékeztette Yukionnát, hogy holnap délben várják őt a Mizukage Palotában, ugyanis Keiko "felkérése" egyértelmű kötelesség volt Yukionna számára. Így tehát nincs mit tenni, holnap irány a Mizukage-iroda, ám előtte a jól megérdemelt pihenő. Hazaérve nem talált otthon senkit, már kintről látszott, hogy a lakás ablakai sötétek. Beérve a házba, Kabi szobáját tárva-nyitva találta. Minden a helyén volt, de nem volt odabent, nem aludt. Biztosan a küldetésén van még ő is...

// Nos, az eltelt időre kapsz tőlem +10 Chakrát, a játék minőségére +15 Chakrát, ezen kívül a szép és tartalmas, hosszú posztokra további +10 Chakrát írok jóvá neked. A megpróbáltatásokért +10 TJP-t. Ezt természetesen nem az én mesélésemért kapod, hanem a teljesért, amit Madarával játszottál. Továbbá a küldetésért kaptál +10.000 Ryot a falutól és némi köszönetpénzt a megbízótól ami további +5.000 Ryo. Ezeket vezesd fel az Adatlapodra.
Kabit az ez után a kaland után játszódó élményekben nem játszhatod ki amíg arra engedélyt nem kapsz. Tehát amíg én nem írom le, hogy visszatért a küldetésről, addig ő nincs a faluban. Következő posztot a ide kérném: http://narutohun.niceboard.org/t62p175-mizukage-palota A folyosón közeledsz az iroda felé és a távolban egy viszonylag nagydarab, izmos ninját látsz közeledni. Ugyanoda tartotok és ugyanaz előtt az ajtó előtt álltok meg. //

Ajánlott tartalom