Usagi Dan

Név: Usagi Dan
Ország: Villám országa
Rang: Genin
Szint: D
Chakraszint: remélem sok
Kor: 14
Nem: Férfi
Felszerelés:  5 db kunai, 10 db makibishi, 1 db tanto egy egyszerű fehér tokban,
Kinézet: Szöke hajú, közepesen magas, átlagos testalkatú, naptól barnított bőrű fiú. Általában egy fekete nindzsa nadrágot , nindzsa szandátl , fejpánt , egy láncinget  és egy fekete felsőt hord. Tantoját mindig a hátán hordja, amire ezért, néha egy fehér dzsekit húz.
jellem: Eredetileg visszahúzódó ám késöbb kifejezetten barátkozós típus. Sosem hazudik, de ha mégis, akkor se gondolja senki, hogy nem mond igazat...Jó humorérzéke van, ám kifejezetten rühelli ha valakit valami olyan dologért cikiznek, ami ellen a szenvedő alany semmit sem tehet... Ettől függetlenül nem könnyű felhúzni, így mindig hidegvérrel tud gondolkodni.
Technikák: alap E szintű technikák...
Előtörténet:

Nem a legjobbkor születtem. Első gyerek voltam, apáék pedig friss házasok és éppen rendes munkájuk sem volt ( hivatásos ninják voltak, ám a nevelésem miatt más munkát akartak keresni), plusz előtte nem sokkal költöztünk be felhőrejtek utcáinak egyikébe. Elbeszélésük alapján ráadásul koraszülött is voltam, ami miatt sokáig gyógyító nindzsák ügyeltek rám. Mikor hazavihettek és megtudhatták hogy szerencsére kutya bajom, elhatározták hogy minden idejüket nekem szentelik. Ezt persze akkor és ott nem érezhettem, de ma már nagyon is hálás vagyok érte. Apukámat Usagi Kenji-nek, anyukámat Tsumemasa Emi-nek hívják. . Apa jelenleg a Felhőrejteki ANBU egyik osztagának vezetője, anyu pedig egy sensei, aki egy három fiúból álló bandát próbál kordában tartani.  Nagyon büszke vagyok rájuk. Ez alapján ki lehet következtetni, hogy hamar minden vágyam a ninjává válás lett. Az évek alatt két húgom  lett, akik ráadásul ikrek is. Ők Eho és Kayo. Mindketten 5 évvel fiatalabbak nálam. Sokszor én ügyeltem rájuk, így egy belsőséges viszony alakult ki köztünk... Na de térjünk vissza rám, bár nem  a kedvenc elfoglaltságom magamról beszélni. Mielőtt iskolába mentem volna, már találtam egy igaz barátot, akivel mindent megoszthattam és aki minig tudott valami jó tanácsot adni. Na jó, talán a JÓ tanács kicsit túlzás, de a többi stimmel. Ezt a barátomat Ichiro Kensuke-nak hívták...És nem véletlenül használok múlt időt...Körülbelül 2 héttel az iskolakezdés előtt meghaltak a szülei (akik kereskedők voltak) egy rablóbanda által, míg hazafelé jöttek. A hír gyorsan elterjedt a faluban és azóta senki sem találkozott  Kensuke-val. Egyesek szerint a valamelyik rokonához került, mások szerint szökött nindzsa képében képzi magát a bűnözők ellen, és megint más nézetek szerint belehalt a gyászba. Két héten keresztül kerestem, majd elkeseredve és dühösen, ideinglenesen feladtam. Másnap életem addigi legborzalmasabb napját éltem át. Magányos voltam,hisz hiányzott mellőlem kensuke, de féltem bárkivel is barátkozni, így Furcsának hittek és viccelődni kezdtek velem. Erre jött hogy a nevem usagi, azaz nyúl, amivel még tovább tiporhattak. Hogy valamivel eltereljem a gondolataimat mind Kensukéról, mind az iskoláról, elkezdtem a többet foglalkozni a testvéreimmel. Azt hiszem ez is hozzájárult, hogy végül ilyen jó lett a köztünk lévő kapcsolat. Ugyan a szabadidőmben volt mit csinálnom, az iskola egyszerűen szörnyű volt... Ebben az időben csak a szüleim történetei a ninjákról, és ninjává válásról tartották bennem a lelket. Hogy profi ninja legyek rengeteget tanultam és edzettem, de egyre magányosabbnak éreztem magam...Egészen addig míg  egy új diák nem jött az akadémiába, aki eredetileg nem ebben a faluban élt, ám ideköltözött, így most társakká válhattunk. Mindketten magányosak voltunk, és mivel ekkor még furcsának tartottak, volt mellettem szabad hely. Ide ült Senri, akivel hamar közeli barátságba kerültünk. Ezek után két fontos változás történt:

1., Végre nem neveztek furcsa Dan-nak és elkezdtek értelmesen kommunikálni velem. Mivel valóban nem vagyok furcsa, így én is kibontakozhattam, és határozottan a legjobb viccmesélő voltam...Vagy legalább is annak éreztem magam.

2.,Újra lett egy igazi barátom, akivel ugyan úgy megoszthattam fájdalmat-örömöt egyaránt. És persze Ő is velem.

Innentől Senrivel lógtam, de nem felejtkeztem meg húgaimról sem, sőt, sokszor mind a négyen együtt játszottunk. Egyébként újdonsült barátom vezetéknevét csak hetekkel a megismerkedésünk után tudtam meg. A teljes neve: Ookami Senri. Végül a nyúl és a farkas összefogott...Szóval mi ketten nagyon jó barátok lettünk de most már mindenki más is rendes volt. A csoportmunkákat általában hárman kellett csinálni, szóval így már csak egy tagot kellett keresnünk, és valaki mindig akadt. Az akadémia egyszerűbb lett mint gondoltuk, az egyetlen nehézség számomra a kawarimi no jutsu volt, ám  apai-anyai (és egy kis testvéri) segítséggel ezt a problémát is elhárítottuk. Persze, a tanulás mellett mindig akadtak közös projektjeink Senrivel, amik nagyon izgalmasak voltak számunkra. Ezek egyike a kedvenc harcunk, amely az félév felében történt meg:

Természetesen egymás ellen már sokat dulakodtunk eddigre, és közös erővel is sok mindenkivel néztünk szembe, ám az ilyen fajta feszültségeket általában békésen lerendezhető volt. Azonban az egyik nap az akadémiáról hazafelé egy igazán idegesítő emberrel találkoztunk. Bunmei-nek hívják és ő az egyetlen aki akadémiai tanulókat nem shinobi létére sorra móresre tanít. Egy tagbaszakadt, izmost fiúról van szó. Hosszú barna haja és szinte fekete szemei sok diákban harc nélkül is félelmet keltenek... Tehát hazafelé menet őt láttuk, amint áldozatát kereste. Ha minket talál meg nevettünk volna egy jót és lerázzuk elvégre egy hónapja tanultuk meg a shunshin no jutsu-t,  de a probléma az volt hogy nem mi lettünk a célpontja. Helyette, egy még csak nem is iskolás 5 éves gyerkőcöt célzott meg. Arcán valami beképzelt mosoly jelent meg, amint elindult a gyerek felé. Összenéztünk Senrivel, és gondolkodás nélkül tudtuk mi jár a  másik fejében. Közben Bunmei már ütéstávolságra került a sráchoz. Épp be akart szólni neki valamit hogy az ránézzen, és így behúzhasson neki egyet, mikor egy Kunai suhant el a szeme előtt. A kunai a falba csapódott és a célpontunk arca megkeményedett.
-Ki volt ez? - Bömbölte - Ki volt ilyen bátor és idióta egyben?
Míg kiabált és nem a kissrácra ügyelt én gyorsan ottermedtem.
Hé - suttogtam a megrettent megmentendőnek - Kapaszkodj belém, és tűnjünk innen!
Gyorsan megfogtam majd shunshin-t használva az utca végén termettünk. Mikor ezt is észrevette Brunmei, még hangosabban bömbölt.  Miután tudtam, hogy biztonságban van, otthagytam fiatal barátunkat, és visszasiettem Senrihez. Társam meglátta, hogy ott vagyok, így nyugodtan felfedheti magát.
Itt vagyok te Böhöhm! - kiáltotta egy közeli háztetőről
Gyere le és úgy ellátom a bajod te kis pimasz bu... AHHH -
Az üvöltás a remekbeszabott hátbarúgásomnak szólt amit maximum sebességgel adtam neki. Legnagyobb meglepetésemre azonban, nem vesztette el az egyensúját, sőt megpróbált visszarúgni. Szerencsére mellérúgott, de nem sokon múlt... Ekkor jött Senri akciója.
- Ezt neked Böhömke!- Kiáltotta és a háztetőről Bunmeire ugrott. Mindketten ütötték, karmolták, a másikat míg végül Senri leugrott Bunmei hátáról. Hamar rádöbbentünk, hogy ellenfelünk strapabíróbb mint gondoltuk, így szinte egyszerre futni kezdtünk.
- Fussatok csak holnap úgy is megkereslek titeket! - hallottuk hátulról.
Mikor már biztonságban éreztük magunkat, lihegve összenevettünk.
- Ez kemény volt, nem?
- De még mennyire!
- Vajon holnap tényleg megkeres minket?
-Mintha számítana! Holnap úgy is ellátjuk a baját!
-Ha te mondod...- és ezzel le is zártuk a beszélgetést új ellenségünkről.
Míg hazakisértük egymást, még beszélgettünk, de föl sem merült Bunmei neve. Azonban másnap mindketten meglepetésben részesültünk. Mielőtt az akadémiába érhettünk volna ellenségünk egész bandájába botlottunk.
- Na vagytok-e olyan bátrak mint tegnap - kérdezte a sötét arcú vezető, Bunmei. - vagy inkább elmenekültök? - folytatta, és közben csettintett.
Ez volt a jel a banda számára, hogy mögén is kerüljenek. Körbe néztünk. Elöttünk 4 ember volt Brunmei-el együtt, mögöttünk 2, és az oldalsó házak tetejen egy - egy kifejezetten ijesztő kinézetű.
-  Mit csináljunk? - kérdeztem
Senri a fogát csikorgatta.
Végignéztem a helyzetünket újra és újra, de hiába. Nem találtam kiutat.
- Doton: Doryou Jouheki - hallottam egyszer csak mögüllem
A technika hatására egy domb keletkezett alattunk, amiről könnyen a tetőre ugorhattunk Senri egyből ugrott is miközben egy kunait kapott elő. Én hátrafordultam megnézni ki a segítőnk, de nem láthattam már. A banda tagjai fogcsikorgatva figyelték ahogy a domb újra leleappad, mi pedig már csak egy taggal állunk szembe a tetőn.
- Kérsz egy- két kunait  a combodba, vagy elengedsz minket? - kérdezte Senri ijesztőnek szánt arccal.
Szegény srác nem tudta mit csináljon, így végül inkább hátrálni kezdett.
- Kösz-kösz! - kiáltottam, és futottunk tovább azakadémia felé.
Ez eset után többször nem láttuk Bunmei-t és bandáját, viszont sokszor elmerengtünk azon, ki lehetett relytéjes megsegítőnk? Amikor elmeséltük az esetet az iskolában, mindenki itta a szavainkat és mondta a magáét, hogy mit kellett volna csinálnunk...Ettől függetlenül, végül mégiscsak élveztük a helyzetet, és sok viccet generáltunk vele. Egy idő után ez a történet is elült, és folytatódott az unalmas tanév... Na de kihagytam egy fonos részt. kb. 3 napra az esetek után a megmentett kisfiú egy fehér tokban egy tanto-t adott nekem, mondván, az apja ninja fegyverboltjának (ahová akármikor mehetünk, minig várnak) egyik darabja amit a megmentésére ingyen kapunk. Senri azt mondta, mivel aki a menekítést igazából végrehajtotta, én voltam, nyugodtan lehet az enyém. Azóta is ez a fő fegyverem.


Az akadémia utolsó napjain Senrit és engem is iszonyatos idegesség vett elő. Nem hogy nappal, de éjszaka is csak a vizsgák miatt aggódtunk, és gyakoroltunk-gyakoroltunk, hogy talán, ha látjuk hogy megy, kevésbé aggódunk, de még ez sem volt elég... Végül valamilyen csoda folytán megnyugodtunk a genin vizsgák előtt, és végül higgadtan megírtuk az írásbelit. Senri az 50 pontból 42-t, én 41-et értem el, így mindketten átmentünk. A gyakorlati vizsgán a shunshin no jutsut és a kawarimi no jutsut kellett bemutatni, pont azt a kettőt amihez végül a legjobban értettem. Természetesen ha nekem sikerül Senrinek is, így a nehéz nap után a két család összeülhetett egy nagy közös vacsorára. Mindkettőnk szülei beleadtak mindent a sütés-főzésbe, mi pedig Eho és Kayo jelenlétével ünnepeltünk.