Usagi Dan

 
 
 
(Előzmény: Egy nap, barátom Ookami Senri azzal fogadott, hogy elfogadott egy kihívást, melyen nekem is részt kell vennem, és melynek jutalma egy igen értékes tekercs volt. A kihívás egy 2 a 2 elleni küzdelem volt egy testvérpár ellen, akiket élelmeznünk és fizetnünk kellet volna, ha veszítünk. Mondanom sem kell, nyertünk és megszereztük a régi kumogakurei tekercset. Igaz, mivel jólelkűek vagyunk, eltartjuk őket egy ideig. Délutánra még beszerveztünk egy edzést is. Időben hazaértem, hogy 7-kor Asao sensei-el elvigyük a tekercset a raikagéhoz. A probléma ekkor keletkezett: egy szürke köpenybe burkolódzó fiú ellopta a tekercset, sőt át is vert, így végül csupán a klónját üldöztem. Azonnal jelentettük az esetet a raikage-helyettesnél, aki kijelentette, hogy hajnalban minden áron elindul egy visszaszerző-osztag, melynek tagja lesz Asao sensei és én is. Ezért hát hazasiettem, hogy mindent elmondhassak és kipihenhessem magam…)
 
Épp leheveredtem az ágyra, mikor hangos kopogtatás és nyávogás hallatszódott lentről. Az ajtónk hamarosan kinyílt, amint anyám fogadta a vendéget. Óvatosan felkeltem és hangtalanul az ajtóhoz lopódzkodtam, hogy kihallgassam, miről beszélgethetnek. Régi szokásom volt ez, és sok-sok információt csíptem már el eme kis technikával.
-          Jó estét, miben segíthetek? – hallottam anyám hangját.
-          Jó estét! A tolvaj után kutatok… úgy tudom, a fiuk szobájában volt, igaz? – Ezt egy kis csönd követte, amikor feltételezem anyám bólinthatott, mert aztán így folytatta:
-          Helyes. Körbeszaglászom ott egy kicsit. Jobban mondva Nikuya szaglász körbe. Sokat segítene, ha megtalálnánk azt a szagmintát… - sóhajtott a rejtélyes idegen, kiről a hangja alapján csak annyit állapíthattam meg, hogy nő.
Hirtelen leesett, hogy az én szobámba akarnak jönni, tehát nem lenne túl bölcs dolog az ajtóra tapasztott fülekkel ott ácsorogni, ezért hátraugrottam. De mit kéne csinálnom, hogy ne legyen feltűnő hallgatózásom, elvégre ezt mégsem illik. Gyorsan körbepillantottam a szobámban, de semmit sem találtam, amivel foglalatoskodhatnék egy ilyen kései órában, nem alvás, és nem lenne gyanús. Végül csak simán leültem az ágy szélére, és felvettem egy olyan pozíciót, amit a nagy gondolkozók szoktak, híres szobraikon. Az ajtó pár másodperc múlva kinyílt. Aki belépett rajta, egy alacsony, karcsú, hosszú fekete hajú ANBU-tag volt. Körbenézett a szobában, és mikor látta, hogy nem alszok, kedvesen megszólított:
-          Te vagy Dan, igaz? – Ugyan az arcát nem láttam, a hangja alapján biztos lehettem benne: mosolyog. – Tudnál nekem mesélni egy kicsit a tekercsed elrablásáról?
Meglepett, hogy egyáltalán nem foglalkozik a bemutatkozással, de lévén, hogy ANBU tag, ez így volt rendjén.
-          Persze! – Mondtam, majd elmeséltem mindent, amit láttam.
A hölgy elgondolkozva hallgatta mondandómat néha belebólintott, de egy szót sem szólt, míg be nem fejeztem.
-          Tehát a klón az ablakban állt. – Kérdezte, én pedig helyeslően bólintottam – Mondd, előtte nyitva volt az ablak?
-          Nem is tudom… - kezdtem tanácstalanul - nyitva szoktam hagyni, hogy szellőzőn a szoba, de nem emlékszem pontosan…
-          A kérdés most az, honnan alkalmazta a klóntechnikát. Ha megtaláltuk a helyét, meglesz a szaga is, onnantól pedig gyerekjáték lesz lekövetni az illetőt. – elgondolkozott kicsit, majd folytatta - Mikor ugrott ki a klón?
-          Amint beléptem a szobába, azonnal ugrott, ha jól emlékszem… - hirtelen rájöttem mit is jelenthet ez – Ah! Tehát akkor itt volt, közvetlenül a szobámban! Azért tudott egyből reagálni!
-          Tehát biztos vagy benne, hogy itt volt, a szobádban? – kérdezte komolyan
-          Igen… Biztosan… – válaszoltam most már kissé elbizonytalanodva, amit a ninja is felismert.
-          Nos, mindenesetre próbáljuk meg – mondta, majd az ablakhoz sétált és szélesen kitárta – Gyere Nikuya! – kiáltotta, mire szinte a semmiből egy vörös macska termett a párkányon. A nő megragadta, majd felém fordult:
-          Ő itt Nikuya, a macskám. – Hangjából csak úgy sütött az elégedettség és büszkeség ahogy megmutatta makulátlan tiszta társát.
Szép állat volt. Vörös bundáját még vörösebb csíkok díszítettek, zöld szemeiből sugárzott az értelem és magasztosság. Az egész lénye valahogy felsőbbrendűvé tette minden macskánál, amit valaha láttam. Öntudatlanul közelebb léptem, és már nyújtottam volna a kezem, hogy megsimogassam, mikor hirtelen rájöttem miért is van itt. Gyorsan visszaléptem és megjegyeztem:
-          Szóval ő segít ki minket. – és rámosolyogtam.
Az állat mintha visszamosolygott volna.
-          Pontosan! – felelte gazdája csillogó szemekkel, miközben óvatosan lerakta védencét a szőnyegre.
A macska magától is tudta mit kell tennie, és azonnal hozzám ugrott, hogy megszaglásszon. Miután ezzel, megvolt, elkezdett keresgélni a helyiségben, mi pedig néma várakozással figyeltük őt. Egyszer csak eltűnt az ágy alatt, majd egy lepedő szélét vonszolva újra megjelent. Ez után leült és magabiztosan nézett gazdájára, aki egyből megértette mit is jelent ez.
-          Nagyszerű! Úgy tűnik tényleg itt volt. – örült, aztán hirtelen eszébe jutott valami – Várjunk… Ugye ezt a lepedőt nem használja más a családban?
-          N-nem, mindenki ágya alatt csak a saját dolgai vannak – feleltem, bízva benne, hogy igazam van.
-          Remek… Akkor ez lesz az… Ezt azonnal jelentenem kell! Nos, akkor hamarosan találkozunk! – mondta majd intett a macskájának, és az ablaknál termett. Ott még visszafordult:
-          Nem tudom te is velünk jössz-e majd. A raikage nem lelkesedik túlzottan érte… Lehet tényleg veszélyes lesz, és az életed forog majd kockán… ki tudja? Jobb, ha te is elgondolkozol ezen. – mondta majd kiugrott az utcára, és eltűnt.
Eltűnődtem utolsó szavain, de nem változtatta meg elhatározásomat. Sőt, inkább megkeményítette és tovább erősítette azt. A gondolkodást folytatva leültem a szobám sarkában lévő székre. Olyannyira elmerültem a fantáziámban, hogy észre sem vettem mikor anyám benyitott egy bögre teával.
-          Oh… Hová lett... -kérdezte
-          Elment jelenteni a raikagénak. –  válaszoltam, majd visszamerültem gondolataimba
-          Értem… - tűnődve végignézett rajtam, és látva, hogy el vagyok mélyülve, csak ennyit szólt:
-          Tehát meglett a szagminta.
-          Igen – motyogtam gépiesen, ahogy ezúttal nem sikerült kikecmeregnem a mélyebbnél mélyebb teóriák verméből.
   Egy jó édesanya figyelmes, és an én édesanyám egyértelműen az. Látva, hogy szívesebben lebegnék tovább töprengésem langyos vizén, inkább mosolyogva jó éjt kívánt, majd elment, mintsem, hogy erőltetne egy beszélgetést, így hát hamarosan újra magamra maradtam, én és a színes képzeletem. Hogy miről elmélkedtem? Mindenről. A kihívásról, a tekercsről, a lopásról. A nem rég megismert személyről, a küldetésről a raikage helyettesről és magáról a raikagéről. Eszembe jutottak a szavak: „A raikage nem lelkesedik túlzottan érte…” vajon ez mit jelent? Hogy ellenzi, csak a nő szépen fogalmazott, vagy tényleg csak hidegen hagyta? Az is eszembe jutott ahogy helyettese a lelkünkre kötötte, hogy ha törik, ha szakad mennünk kell, erre az is lehet, rám semmi szükség… Nagyot sóhajtottam. Ugyan nekünk azt mondták hajnalban indulunk, de ha a dolgok így folytatódnak, ez nem lenne logikus. Elvégre a nyom megvan, az én kipihentségem pedig nem számít. Visszadőltem az ágyra. Ha testileg már nem is, de szellemileg legalább kipihenhetném magam, gondoltam, ezért ellazítottam magam és igyekeztem nem gondolni semmire. Ezzel egyáltalán nem jártam sikerrel. Minden apró zajra felfigyeltem, minden macskát Nikuyának hittem, és néha véletlenszerűen hatalmas ingert éreztem rá, hogy fel-alá járkáljak a szobában, minden ok nélkül. Végül csak sikerült kikapcsolnom, és egy jó fél órára el is szundíthattam, mert legközelebb arra riadtam fel, hogy újra kopognak a bejáratnál. Gyorsan felugrottam, és összekészültem, ha most indulhatnék. Ez alkalommal apám nyitott ajtót, és hallhatóan hamar felismerte Asao sensei-t. Egy perc múlva már én is ott álltam a bejáratnál, hallgatva mesterem szavait. Mikor megpillantott, gyorsan az eredeti témára tért:
-          Áh, hát itt vagy Dan! – Végignézett rajtam és megállapíthatta, hogy útra készen állok – Ezek szerint jönni akarsz? – tette fel a kérdést
-          Igen! – válaszoltam határozottan.
A sensei bólintott, majd a lelkemre kötötte:
-          Rendben, gyere. A raikage ugyan ellenezte eleinte, de sikerült meggyőznöm őt, ezért a te kezedben a döntést. Ha jönni akarsz, hát gyere! De meg kell ígérned valamit: ha parancsot adunk, engedelmeskedned kell. Mindnyájunk parancsainak. – emelte ki.
-          Értettem! – mondtam magabiztosan.
-          Helyes! – bólintott, majd a csapatra nézett – Azt hiszem, egy-két dolgot muszáj lesz mondanom róluk is…
Szemügyre vettem jövendőbeli társaim. A senseien kívül 3-an voltak: Nikuya gazdája állt középen. Tőle jobbra alacsony, kissé teltebb férfi, fedetlen arccal, balra pedig egy magas szikár, hosszú szőke hajú – szintén férfi – állt, arcát ANBU maszkkal eltakarva. Genji mindegyiküket bemutatta:
-          Ő Kogane – mutatott a szőke ninjára – Szenzor ninja, nagy szükségünk lesz rá a lenyomozásnál.
Meglepődtem a „lenyomozás” kifejezésen, de úgy véltem, egyelőre bölcsebb hallgatásba merülni, majd biztos megmagyarázza.
-          Örvendek! – nyújtotta kezét.
-          Szintúgy! – ráztam vele kezet.
-          A hölgyet talán már ismered, ő Naifu, a bájos macskája pedig Nikuya. – folytatta mesterem – rá nagy szükség lesz a tolvajkeresésben és a harcban is.
Naifu biccentett. Mi már találkoztunk. Visszabiccentettem.
-          A barátom pedig itt, nem más, mint Asai Chikuma. -  fejezte be mosolyogva a bemutatást Asao sensei. – Ő felelős azért, hogy életben maradj. És hogy az ellenfél lehetőleg NE maradjon életben. – miután látta, hogy kissé értetlenül nézek, hozzátette:
-          Medikus ninja, de egyben remekül vágja a szél elemet.
A férfira néztem, aki mosolyogva kezet rázott velem:
-          Örülök, hogy találkoztunk!
-          Szintúgy! – válaszoltam megint.
-          A küldetésünk – szólt Asao sensei újra – Kideríteni, kinél van a tekercs és mit szándékozik tenni vele? – tehát ezt értette „lenyomozás” alatt, gondoltam – Igen valószínű, hogy valakinek dolgozik, ha így van ki kell deríteni, hogy kinek, de a legfontosabb feladatunk mindenképp visszaszerezni, amit elloptak! Ha egy ellenséges állomásba kéne merészkednünk, kint hagyunk. – tette hozzá apámnak is címezve szavait.
Jeleztem, hogy értettem, aztán édesapámhoz fordultam, és férfias búcsút vettünk egymástól. Végül a csapathoz léptem, készen, hogy teljesítsem életem első igazi küldetését.
 
-: Mire az üldözők útnak indultak, a tolvaj már félúton járt úticélja felé. Gyorsan haladt, volt mestere bőven részesítette őt ninja képzésben. Ezért is volt szüksége rá jelenlegi főnökének. Főnök…Mester… Hasonló rangok, ám valójában két teljesen más típusú személyt nevez meg. Mestere megfontolt, tanító szándékú, művelt ember volt, főnöke pedig kegyetlen, zord és gonosz. Parancsok osztogatásán kívül, és emberei verésén kívül mást se csinál egész nap. Az egyetlen ok amiért az emberek engedelmeskedtek neki, a félelem volt. Hidegvérrel ölte meg akármelyiküket, és a legalantasabb trükköktől sem fordult el. A fiú sóhajtott:
- Sebaj! Csak ezt az utolsó küldetést csináljam meg! – mondta elszántan.
A helyzet ugyanis az volt, hogy ez volt a végső, úgynevezett „felszabadító” küldetése, melyet azért kaphatott, mert eddig mindig jó munkát végzett. A főnök, ha gonosz is, tudja mit kell tennie, hogy elkerülje a puccsokat. E küldetés maga jóval nehezebb, mint az összes többi, de ha sikeresen teljesíti, feljebbvalója elengedi. Elvileg…
Egész napos utazása után megérkezett egy faluhoz. A küldetésében szó volt róla, hogy találja meg a helységet, ahol a „Vörös Toll Fogadó” található. Természetesen kapott részlegesebb útbaigazítást is, térképet is, de most, hogy látta a falut csak erre az egy információra volt szüksége. Az épületet másodpercek alatt megtalálta. A falu sok egyszínű háza közül csak úgy ragyogott a fogadó. Falán egy hatalmas, terpeszkedő páva nézett a járókelőkre, körülötte pedig a színek kavalkádja pompázott. Mindezek felett pedig egy hatalmas vörös toll, rajta pedig a név állt. Mikor belépett megállapíthatta, hogy itt bizony csúcsforgalom van. Elgondolkozott vajon miért egy ilyen zsúfolt helyre kellett jönnie. Lehet ez csak a küldetés nehezítése? Ki tudja?
A pulthoz lépett és egy szobát kért. A fogadós ferde szemmel nézett rá, mígnem megmutatta neki a főnök „patkányos érmét”. Attól a pillanattól fogva egész más elbánásban részesült. Percek múlva, már a sarokban fogyaszthatta a legízletesebb ételeket, míg kitakarították számára a legpazarabb szobát. A tolvaj pedig alaposan megvacsorázott, majd ment is aludni. Tudta, hogy másnap korán kell kelnie…  :-
   Üldözésünk az első nap, rettentő unalmasan telt. Néma csendben ugráltunk ágról-ágra, követve a vörös foltot, Nikuyát, míg magunkban más kérdéseken töprengtünk. Csupán elvétve tartottunk 10-15 perces szüneteket, amik, őszintén szólva, számomra létfontosságúak voltak a haladáshoz. Sokkal hamarabb elfáradtam, mint a többiek, és magamban szüntelenül a pihenőkről ábrándoztam. Az ebédszünet volt az első alkalom, amikor tényleg ki tudtam fújni magam. Egy hangulatos fogadóban ebédeltünk, ahol nagyon kedves ellátásban részesültünk. Természetesen kérdezősködtünk is, hátha megtudunk valamit üldözöttünkről, de sajnos nem jártunk sikerrel. Ezért hát nem időztünk itt túl sokat, hamarosan továbbindultunk. Szerencsére Nikuya továbbra is magabiztosan mutatta az utat, amit egészen este 7-ig követtünk. Eddigre, hiába a sok-sok kis pihenő, hulla fáradt voltam. Ezt a többiek is észrevették ezért hamarosan egy kis kerülőt tettünk és megálltunk egy rendkívül kis falu fogadójában. Az épület nagyon le volt lakva, de nem volt mit tenni, senkinek sem volt már ereje továbbmenni. Így is túlteljesítettük az eredeti tervünket. Gyorsan vacsoráztam, és amint megkaptam a kulcsomat a szobához, indultam is. Az ajtóban álltam, mikor Asao sensei megszólított:
-          Dan!
-          Asao-sensei? – fordultam meg.
-          Lassacskán lehet megérkezünk, ideje megosztanom veled az „A” tervet! – kezdte félmosollyal. - Tudom, hogy fáradt vagy, de ez fontos: ha megtaláljuk a fiút, henge no jutsut alkalmazva a közelébe kell majd férkőznünk, hogy szemmel tartsuk. Merre megy, mit csinál s a többi. Én, az ilyen jellegű küldetésekre mindig tudok egy-két személyt, aki alakját felvehetem, de biztos vagyok benne, hogy ez veled nem így van.
Bólintottam. Maradék agykapacitásommal teljesen szavaira fókuszáltam. Tudtam, hogy ez tényleg létfontosságú.
-          Tehát! Ha szólok, vedd fel annak az embernek az alakját, akire mutatok.
-          Rendben! – mondtam határozottan!
-          Remek! Akkor… - A sensei körülnézett – másold le őt! – mutatott egy alacsony fiúra, aki szintén vendég volt.
Meglepett ugyan kérésével, de gyorsan végigmértem az áldozatom, majd átalakultam. Mivel jól láttam az arcát, ezzel nem volt gond. Kérdőn mesteremre néztem.
-          Jó lesz. – mosolygott. – Ha majd helyzet lesz, és nem látod jól a másolandó ruháját, használd ezt!
Alaposan végignéztem magamon, majd bólintottam:
-          Úgy lesz!
-          Helyes. Most már jó éjszakát! – Köszönt el végül Asao sensei.
-          Köszönöm. Neked is! – Válaszoltam, és azonnal mentem is aludni.
   Korai lefekvésem gyümölcse volt, hogy másnap reggel 6-kor már mindnyájan úton voltunk. Úgy tűnt a többiek mégiscsak figyelnek rám, és amennyiben nem írtam át nagyban a terveket, hajlandók voltak alkalmazkodni hozzám. Az utazás ma már beszélgetéssel telt. Sok mindent megtudtam róluk, és észre sem vettem, hogy repül az idő. Mesterem lopva, többször is visszapillantott rám, és ha úgy látta erősen fáradok, inkább lassított. Összességében jól esett a figyelmesség, amit kaptam a társaimtól. Az ANBU tagok is, főleg Naifu, nagyon rendesek voltak, és végül mindez folyamatosan haladásra ösztönzött. Sikerült felvennem az ő ritmusukat, és egy idő után a senseinek már nem kellett többet lassítania. Száguldásunkat ugyan megint csak pihenők tűzdelték, de ma már kevésbé vágyakoztam irántuk. Még délelőtt, Nikuya lassítani kezdett, majd megálltunk egy falu határánál. Naifu kérdőn macskájára nézett, majd megértette:
-          Itt aludt, hát a tolvaj… - mondta halkan.
-          És mit teszünk most? – kérdeztem.
-          Kiderítjük itt van-e még, és új szagmintát szerzünk! – jelentette ki a nő. – Ti itt vártok! Kogane! A szokásost! – kiáltotta, mire a férfi kurtán bólintott.
-          Henge no Jutsu! – kiáltották mindketten.
Hirtelen egy idősödő pár állt előttünk. Az őszülő férfi hátán nagy hátizsák terebélyesedett, a hölgy pedig egy cicamániás asszonynak tűnt, melyre leginkább a zsebeiből kilógó „halacskás ízesítésű” cicakajás zacskók engedtek következtetni.
-          Rendben! - Szólalt meg a macskaimádók hangján. – Kiderítünk mindent, és jövünk! – És már mentek is.
-          Hát ez van, ha ANBUval vagy. – Sóhajtott mesterem.
-          Ha már itt tartunk… Ez egy annyira komoly küldetés, hogy ANBU tagok kellenek? – kérdeztem
-          Nos… Nem egészen – kezdte Asao. - Azonban annyira nem ismerjük a küldetés nehézségét, hogy ez a legbiztosabb… Ezenkívül ez az oka annak is, hogy velünk jöhetsz.
Bólintottam, majd tovább várakoztunk.
Egy röpke negyedóra múlva visszatértek, és feloldották a technikáikat:
-          Ez közel volt… - sóhajtottak mindketten.
-          Mi történt? – Kérdeztem aggodalmasan.
-          A fiú egy nagyobb banda tagja lehet. A legpuccosabb szobát, a legdrágább ételt, és privát szférát kapott. Valószínűleg ingyen. – válaszolt Naifu
-          Azt hogyan? – Tettem fel a kérdést megrökönyödve.
-          Sajnos egyre jellemzőbb a bűnöző-alakulatok körében, hogy a hírhedt vezérek megfenyegetik a fogadósokat, hogy ingyen szolgáltatást nyújtsanak az embereiknek. Utána, az adott személynek mindig van valamilyen tárgya a főnöktől, amit felmutatva a kiszolgálók azonnal cselekednek. Néha, ha ilyesmi történik, a bátrabbak hívnak ki shinobikat, de sajnos most már azt sem igazán merik.
-          Ez…szörnyű. – állapítottam meg
-          Az. De azért ne aggódj, nem mindenki fenyegetett. – tette hozzá biztatóan.
-          No és… Mit csináltatok? – terelte a beszélgetést új ösvényre senseiem.
-          Az álcánkat már láttad. – Fordult felé Kogane. - Onnantól csak annyi dolgunk volt, hogy kérdezősködünk és körbeszaglászunk a szobában, ahol a tolvaj aludt.
-          Miért kellenek új szagok? Nem követhetnénk az eddigit? – vetettem fel a kérdést. Most újra Naifu válaszolt:
-          Nem csak a követése miatt kell, hanem egyrész, hogy megbizonyosodjunk, tényleg ide jött. Aztán, ha esetleg valahogy megváltoztatta-e a szagát, bár erre igen ritkán kerül sor. Végül pedig, ezáltal kideríthetjük mit csinált itt. Mit evett, kivel találkozott, merre ment, és mikor indult tovább. Ez mind-mind nagyon fontos.
Bólintottam, hogy értem, és erről többet nem is esett szó.
-          És mi ment nehezen? - Kérdezte Chikuma barátságosan.
A páros egymásra nézett, majd bólintottak. Végül a férfi szólalt meg:
-          Gyanúsakká váltunk a fogadósnak. Nem is akartak átengedni a szobába. Végül genjutsut kellett alkalmaznunk… De így is utánunk jöttek. Majdnem lebuktunk - sóhajtotta.
-          De most ideje indulnunk! – jelentette ki Naifu. – A tolvaj még csak 1-2 órája hagyta el a szállást. Bőven utolérhetjük!
A csapat bólintott és percek múlva már úton voltunk.
 
-: A fiú újabb pihenőt tartott. Ez már a harmadik volt az elmúlt másfél órában. Hiába tudott „ninja sebességgel” haladni, egyszerűen nem volt elég fitt, hogy nagyobb távokat megtegyen ebben a tempóban. Bár ez nem csoda hisz, a bázison főleg verést kapott tréning helyett. Lassan felegyenesedett, nagy levegőt vett, majd újra elindult. Az egyik ágon megcsúszott, és majdnem leesett, de sikerült megkapaszkodnia. Halkan káromkodott, majd nagy nehezen visszamászott és most már sokkal óvatosabban folytatta útját. Észre sem vette, ahogy térképe kihullt a zsebéből, és az út menti avarba huppant… :-
 
A falu elhagyása után egy órával, elkezdtünk óvatosabbak lenni. Nagyon feszes tempót diktáltunk előtte, ezért most jól esett újra lassítani. Nikuya és gazdája is egyre pontosabban tudták megállapítani, mikor, és hol járt a fiú. Újabb fél óra múlva, Anbu társaink intésére megálltunk.
-          Kevesebb mint negyedórája itt állt meg. – Jelentette ki Naifu, egy.
Ennek hatására, mindenki megnövelt figyelmességgel folytatta az utat.
-          Hát az mi? – Kérdezte a sensei hirtelen, miközben egy összehajtott papírdarabra mutatott, az út szélén.
Én voltam hozzá legközelebb, hát odaugrottam. Felkészülve rá, hogy csapda is lehet, gyorsan kihajtogattam, és meglepve láttam, hogy egy térkép volt az.
-          Ez… egy térkép. Amin városok vannak bejelölve. – Tettem hozzá mikor megláttam a piros karikákat. – Meg épületek… Itt például: a Vörös Toll Fogadó! - kiáltottam
A többiek eddigre körém gyűltek, és sensei hamarosan észrevett még valamit:
-          Ide mi van írva? – Kérdezte egy közeli falura mutatva.
-          T-Tekercs átadása, park, fa. – olvastam fel értetlenül. – Mit jelent ez?
-          Kulcsszavak. Ha majd ott leszünk, megértjük… Ideadnád? – nyújtotta kezét
-          P-persze! – és gyorsan átadtam.
A férfi még vizsgálta egy percig majd elrakta.
-           Lehet, csapda. Egyelőre kövessük a szagot. Ha ide érkezünk, – csapott zsebére, ahol feltételezhetően a térkép lapult – a térképnek hála, akkor már tudni fogjuk mit keressünk.
-          Mit is? – Kérdezte barátja.
-          Egy parkot. És azon belül egy fát. – hangzott az unironikus válasz.
-          Nem gondolod, hogy… - kezdtem, de félbeszakított:
-          Ne aggódjatok már! Ha odaérünk látni fogjuk.De különben is megvan a szag, nem?
Látva mesterem magabiztosságát, nem firtattam tovább a dolgot, a többiek pedig úgy tűnt igazat adnak neki, vagy legalábbis nem tartották olyan fontosnak a dolgot. Végül vállat vontam, és folytattuk tovább a követést.
Nemsokára kiderült, hogy a térkép igaznak bizonyult. A falu szélén tartottunk, mikor Naifu egy pillanatra megdermedt, majd jelzett: Itt van! Asao sensei körülnézett, majd hozzám fordult:
-          Dan! Vedd fel annak a fiúnak az alakját! – Mutatott egy a falut elhagyó kisfiúra.
-          R-rendeben! Azonnal! - feleltem izgatottan. Jól megnéztem a fiút, majd: - Henge no jutsu!
A következő pillanatban a fiú képében termettem. Szerencsére elég jól láthattam a ruháját, ezért nem kellett a „betanultat” alkalmazni a sensei bólintott:
-          Remek! – majd ő is átalakult.
Ő egy farmer alakját vette fel. Kopaszodó ősz fején kerek szalmakalapot hordott. Ruhája egy ringyes-rongyos, fakó köpeny volt.
-          Menjünk! – Szólt elhaló hangon, majd mikor látta ijedt arcomat, hozzátette rendes hangon is: - Van valami probléma?
Megráztam a fejem, a sensei pedig elmosolyodott. Leugrottunk, majd komótosan sétálni kezdtünk a központ felé. A szemem sarkából még láttam, ahogy a többiek továbbmennek, de uralkodtam magamon és nem kaptam oda a fejem. Jól is tettem, ugyanis amint befordultunk a főútra azonnal kiszúrtuk a tolvajt. A piac bejáratának szélén állt és valamit keresett a zsebében. Szeme elkerekedett a félelemtől, ahogy nem találja, amit keres. Természetesen mi egyből tudtuk, hogy a térképét hiányolja.
-          Ez nem lesz jó. – Suttogta Asao – Ha nem tudja hova kell mennie, és nem találkoznak, nem tudunk meg semmit. Cselekednem kell!
Lassan elindult felé. Közben elővette a térképet, ami szerencsére még mindig nála volt.
-          Fiacskám ez a tiéd, nem igaz? – kérdezte az idős emberek stílusát imitálva.
A fiú rámeredt, majd láthatóan megnyugodott:
-          Igen… Köszönöm. Hol volt?
-          Itt a sarkon hagytad el. – válaszolt mesterem szemrebbenés nélkül.
-          Nagyon hálás vagyok! Tudja, enélkül… Akarom mondani nagyon köszönöm! – Köszönt el, majd miután megnézte a térképet, már ment is.
Ahogy eltávolodott, sensei egy új alakot vett fel. Ez egy 30-asaiban járó, barna hajú szakállas, nagydarab, izmos férfi volt.
-          Ezzel meg is volnánk. Mehetünk! – Szólt halkan.
-          De hová? – kérdeztem.
-          Az… Jó kérdés. -Húzta össze szemöldökét.
Körbepillantott, majd odalépett egy járókelőhöz. Egy fiatal szőke fiú volt, aki egy oszlopnyi kerámia-köcsögöt hordott, láthatóan óvatosan, nehogy egy is leessen.
-          Hé, segítek! – jelentette ki, a kedves óriás szerepét játszva.
-          H-Hát… Ő… Megköszönném. – dadogta a fiú.
Társam lekapta az oszlop felét, mire a fiú láthatóan fellélegzett.
-          Szóval, hol a helyük?  - játszotta tovább szerepét mesterem.
-          Csak ide a raktárba. - Biccentett egy nagy, szürke, kockaalakú épület felé.
Pár perc múlva minden edényt behordtunk, amit bekellett.
-          Nagyon szépen köszönöm, sokat segített most a jelenléte! – hálálkodott a fiú
-          Ugyan, hagyd. Inkább azt mondd meg, hol van ebben a faluban valami szép fás park? Azok az igazán jó helyek! – Hangzott a kérdés.
-          Ó, persze! Van egy nagyon szép park a falutól kissé északra. Igaz… magában a parkban csak egy fa van. De a park tisztását csupa fa veszi körül. Előtte meg bokrok. Málnabokrok. Ó, micsoda málnaaratásokat lehet ott tartani.

-     --          Hmm, jó lesz, köszönöm! – mondta Asao sensei, majd elköszöntünk, és minden tétovázás nélkül indultunk a megadott hely felé.
-          Nem utalhatott másra a „fa” a park mellett, igaz-e? – suttogta még magában. Inkább nem válaszoltam.
Hamar megérkeztünk a parkba. Valóban úgy nézett ki, mint ahogy leírták: az egész egy nagy, kör alakú rét volt, ahol a fű és a virágok uralkodtak a padok, edző-bábuk, és a legfontosabb: egy magas, vaskos, szürke magyaltölgy mellett.  Ám társainkat nem láttuk. Ez kissé aggasztott, ám mikor ezt megemlítettem Asao-nak, ő csak elmosolyodott és elővett egy headsetet. Felvette, beszélt a többiekkel, majd hozzám fordult.:
-          Végig figyeltek, tudják mi a helyzet. Rögtön itt lesznek.
Nemsokára üldözöttünk is megérkezett, aki láthatóan sokkal nehezebben tudta meg, merre is van a park. Eddigre mi már lehúzódtunk az ösvény mellől, és a fák között elrejtőzve, valódi formánkban vártunk, és figyeltük az eseményeket. A fiú, miután nem látott senkit, lassan a fához sétált. Megnézte óráját, és mikor megállapította, hogy mennyi az idő, egy sóhajtás kíséretében leült. A fa szürke kérgének nyomta hátát, és kemény leveleit mustrálta. Láthatóan kifáradt, nem volt hozzászokva az ilyen feladatokhoz. Most nyugodtan pihenhet egy kicsit.
   Hirtelen bevillant valami: Mi van, ha ez is egy klón? Mikor megosztottam aggodalmam mesteremmel, az ő arca is megkeményedett egy pillanatra, és azonnal a headsetjéhez nyúlt. Egy perc halk suttogás után megnyugtatott:
-          Ne aggódj, ez lesz az igazi. Szagból csak egy van, és csak ide vezet. A barátom végig is figyelte mit csinál, merre megy, nem készített klónt. De a legmeggyőzőbb érv, hogy Kogane azt mondta. Tudod, ő szenzor ninja.
Megenyhülten bólintottam majd tovább várakoztunk. Rövidesen, a fiú újra megnézte óráját, és innentől szinte percenként ellenőrizte. Egyszer csak felállt, és gyanakodva figyelni kezdett egy parklátogatót. A férfi általános kumogakurei egyenruhát viselt. Ránézésre chuunin-nak gondoltam volna. Mikor belépett, óvatosan körülnézett, majd egy puffanás kíséretében átalakult… egy nagyon furcsa emberre, ami minden bizonnyal a valódi énje volt. Hatalmas orra, kiálló fogai és kidülledő szemei voltak. Fején pár milis haj meredezett, orra alatt pedig vékonyka bajusza állt ki, mint két senbon.
-          Elhoztad? – kérdezte magas hangján,
-          Igen! – húzta ki magát a tolvaj… vagy áldozat?
A patkányszerű főnök gyorsan odalépett, és tartotta a kezét. A fiú belehelyezte a lopott tekercset, majd várakozóan nézett feljebbvalójára, aki lassan leellenőrizte a tekercset.
-          Helyes… - szólt lassan – Mondd, követtek-e?
-          N-nem hiszem, uram. -Válaszolta a fiú kissé ijedten.
-          Nem hiszed?! Mi az, hogy nem hiszed? Követtek-e vagy sem, erre válaszolj te nyavajás! – kiabálta a főnök.
-          N-nem! – kapta meg a még mindig bátortalan választ.
-          Nem elég meggyőző! – visította a férfi, és két kunait kapott elő. – Utálom a megbízhatatlan szolgákat! – folytatta, majd a kunaikat teljes erőből a fiú vállaiba szúrta. A most már határozottan áldozat, a földre esett és nem kelt fel többé.
-          Mindenképpen maradj itt! -hallottam mesterem elsuttogott parancsát.
A sokktól némán bólintottam rá.
-          Ez könnyebben ment, mint vártam – vihogott a bűnöző. – Még hogy szabadság… majd, ha meghalok… Na de ideje kivégeznem té… – folytatta volna, de hirtelen a csapatom tagjai tökéletesen körbevették. Vele szemben Kogane állt, kunaiját egy centire a nyakától tartva. Mögöttel Chikuma és Naifu tartották hátának fegyvereiket, Asao pedig, ezt később vettem észre, A kage mane no jutsu segítségévél megdermesztette áldozatát.
-          Mi a… hát tényleg követték – nyögte a férfi, ahogy mozdulni próbált.
-          Szóval… nem is tudta… de leszúrta…  miért? - suttogtam döbbentem.
Asao sensei ekkor a tekercs eldobását imitálta, mire a bűnöző valóban eldobta, és társunk el is kapta.
-          Ki vagy te? – próbálta vallatni őt Nikuya, ám a férfi csak gyűlölködő szemmel meredt rá.
-          Ez egy kage bunshin. – jelentette ki szenzor ninjánk – semmit sem fog mondani.
A nő bólintott, majd kunaiját beleszúrva eltüntette a klónt.
Ekkor előbújtam, és a fiúhoz szaladtam. Nem tudtam mit kéne tennem vele, ezért csak szólongattam, amíg Chikuma mellém nem térdelt.
-          Shindan! – alkalmazta a technikát, majd miután átvizsgálta a pácienst, megjegyezte: – Nem túl mély seb. Nem is csoda, az a patkányképű olyan erős volt, mint egy molypille. De egy erős paralizáló méreg lehetett rajta. Várj egy kicsit!
-          Kigusuri Souzou! – használt egy újabb medikus ninjutsut. – Az ellenanyag, ugyan nem fog egyből hatni, de nélküle akár egy napig is béna maradhatott volna. 
Utána fertőtlenítette, majd bekötötte a kunai-szúrta sebeket. A diagnózisnak hála a hátán lévő hosszú felszíni sebek is tudomására jutottak, melyeket a fú, korábban, a Főnökétől kaphatott. Azokra a Shousen Jutsut alkalmazta.
Közben a többiek is körénk sereglettek, majd mikor látták, hogy nincs komoly probléma, senseiem vette át a szót:
-           Kijelenthetjük, hogy a küldetés sikeresnek bizonyult. Ugyan nem tudjuk pontosan ki volt ez a fickó, de mivel láttuk és még inkább, mivel a fiú velünk van, képesek leszünk kideríteni otthon. A tekercs pedig megvan, nem igaz?
 A többiek bólintottak.
-          Remek Menjünk haza! Chikuma előszőr te hozd a sérültet.
A megnevezett forgatta ugyan a szemét, de felvette hátára a fiút. Én még mindig sokk hatása alatt álltam. Mi a fene történt? Ki volt ez az ember? És miért szúrta le az emberét. Hirtelen eszembe jutott, hogy nevezte őt: szolga. Mi a franc ez az egész?
-          Dan, ne bambulj! – Szólt rám a mester – Megértem, hogy meglepett ez az egész, de ha shinobi akarsz lenni, ezen nem szabad sokáig rágódnod! Ilyen az alvilág. Ez ellen küzdünk!
Lassan bólintottam. Igen, Shinobi akarok lenni. De… Csak most van róla igazán fogalmam mit is jelent ez. Hogy mit jelent küldetésre menni. Eszembe jutottak az elmúlt 2 nap eseményei, és be kellett ismernem, nem sokat segítettem a csapaton. Ugyanakkor… nem is volt rá szükségük. De akkor is! Úgy éreztem megértettem, mit jelent ninjának lenni. Mit jelent egy küldetés. És hirtelen, boldog voltam. Hogy sikerült teljesíteni a küldetést, és sikerült visszaszereznem a tekercset. Örültem, hogy én is része lehettem ennek a csapatnak. Még ha gyenge láncszem is voltam, a többiek olyan erősek voltak, hogy nem tudtam igazán lehúzni az átlagot.
   A bővült csapat csak a két nappal később, reggelre ért haza. A fiú még az első nap estéjén felébredt, és elmesélte mi történt addig vele, és legfőképp, hogy ki volt az az otromba ember. Mint kiderült, gyerekkorában, egy, az erdő országában letelepedett rablóbanda leégették a faluját és elhurcolták az embereket, mely a vízesés országában volt. Ez a banda nem rettent el a gyermekmunkaerő használatától, ezért halál helyett erre a sorsra jutott. Az embereknek bele kellett törődniük. De mindig ott lebegett az a szemük előtt a remény: a főnök ígérete, miszerint a sikeres szolgákat elengedi. A fiú az ehhez szükséges „utolsó küldetést” csinálta most, amit a villám országába kapott. Ám főnöke úgy tűnik csak állította ezt a szabadságot. Hiába volt többször is példa ilyen kiengedésekre, valószínűleg igazából soha, senki nem lett elbocsátva. Hacsak nem ebből az életből.
-          Nezumi Chuukaku… nem ismerős – jegyezte meg Asao sensei, mikor a fiú elmondta ex főnöke nevét. Felfigyeltem rá, hogy a két ANBU tag összenéz és bólint, mégsem szólnak semmit. Valószínűleg erről nem kell tudnom.
   Mikor hazaértünk új ismerősünket egyből őrizet alá helyezték, de csak hogy ők is megállapítsák: szó sem volt veszélyességről. Egy idő után egyszerűen visszakísérték a vízesés országába. Ezt kissé sajnáltam, a végén egészen megkedveltem. Ugyanakkor, az egész eset megnövelte a kedvem a gyakorlásra. Hatására az edzéseim legalább kétszer olyan intenzívek lettek, mint előtte. Alig vártam, hogy végre valódi csapatommal is küldetésre mehessek.
Igaz, nagyon büszke voltam, hogy részt vehettem egy magasabb szintű küldetésen, Asao sensei lehűtött, miszerint ez számomra csak E szintű küldetés volt, lévén, hogy a fiú csak alap technikákat tudott, a főnöke pedig egy klón volt, és én amúgy sem kerültem interakcióba vele. Megpróbáltam bizonygatni, hogy a használó is ott volt, ám a sensei kijelentette, hogy a szenzor ninják jobban tudják, és sajnos igazat kellett adnom neki.
   Még érkezésünk napján a raikage magához hívott bennünket. Jutalmat nem nagyon kaptunk, és ennek oka főleg az, hogy a kliens lényegében én és Asao sensei voltunk, de a tapasztalatot akkor is magunkénak tudhattuk. Azt hiszem, ez nekem számított a leginkább. Miután kijöttem újra átéltem az elmúlt néhány napot, és egy dologban biztos voltam: ezt a tapasztalatot sosem felejtem el! És soha nem is akarom elfelejteni!