Usagi Dan

Teszt
Talán a címből sejthető, talán nem, de ez a kaland a genin csapatom tagjairól, csapatunk ismerkedéséről szól: A geninné válásunk után 14 nappal az akadémiai tanárunk összehívott bennünket. Persze majdnem mindenki tudta, az okát, azért a senseinek egy hosszú bevezetést kellett tartania, hogy miről is lesz szó pontosan. Hogy mit mondott, ne kérdezzétek, mert nem figyeltem, csak miután a csoportok tagjait és vezetőit kezdte sorolni.
… csoportot  Ki Beniha, Konda Yasuha, és Nobunaga Genya alkotja, Hideya-sensei vezetésével. A megnevezettek kérem fáradjanak a 11-es terembe.
Három friss genin tápászkodott fel, és sűrű meghajlások között elhagyták a tantermet.
- Rendben van! A második csapat...hol is van?...Áh! Igen! A második csapat tagjai: Ko Haruhide, Kudo Kunio és Ookami Senri! Senseiük Nozomi-sensei lesz.
Állj! Jól hallottam?! Senri is velük megy?? Senri a legjobb akadémiai barátom volt, akivel úgy hittük, majd az intézmény felfigyel barátságunkra, és egy csoportba ír be minket. Ezek szerint tévedtünk... De ez nagy baj... Azt gondoltam úgy is együtt leszünk, nem kel majd aggódnom hogy netán olyanokkal kerülök össze akikkel nem jövök ki jól, de így...
- A második csoport legyen szíves a 12-es terembe fáradni!
Senriék elindultak. Barátom visszafordult az ajtóból és ezt tátogta:
- Préda lettem!
Végignéztem a csapattársain. Valóban az lett. Haruhide a legvadabb lány volt az évfolyamban, akivel általában a legbátrabb fiúk sem mertek ujjat húzni. Ezen kívül Apja az osztály szülőinek legelismertebb shinobija volt. Még apámat is felülmúlta, aki az ANBU egyik osztagvezetője volt. Kunio, vagy ahogy hívatta magát, dupla k pedig a leggyerekesebb ember volt akit ismertem. Semmit nem tudott komolyan venni, de egy cseppnyi bátorság sem volt benne. Nem mondom, rendesen el is volt kényeztetve... És mit mondott? Ki lesz a senseiük? Nozomi? Hmmm róla még nem hallottam...Talán ő rendes lehet... Bízom benne... Senri érdekében.
-... tagjai pedig a következők:...
A fenébe, elkalandoztam.
- melyik csapat?
-a hármas! Mit gondolsz mi következik a kettes után?
- ... Tanuma Riri,...
- Oh! Ez én vagyok!
-... Usagi Dan ...
- Az meg te!
ha a csapattársam lesz, akkor is ezt fogja csinálni?
-... és Doi Tatsuma,
- Az...az az a mogorva srác... - Riri ezt valahogy, mély megütközéssel mondta ki, mintha bűn lenne hogy valaki nem beszél.
- Melléd nem is árt- mormogtam félhangosan, de vagy nem hallotta, vagy nem akarta hallani.
- ... akik Genji Asao-sensei alá tartoznak. Kérlek siessetek a 13-as terembe, Genji már vár rátok!
Mind a hárman felálltunk. Amíg kimentünk végignéztem mindenkin. Azokat akik kicsúfoltak az első évben... azokat akik mindig nevettek a vicceimen... azon a lányom akibe fülig szerelmes vagyok... hiányozni fog ez az osztály. Nos... amikor először jártam itt, lehetetlennek tartottam, hogy valaha is így érezzek. Közben kiléptünk a folyosóra.
- Szóval mit szóltok ehhez a csapatfelálláshoz? - Törte meg Riri a csendet - Szerintem jók leszünk... én legalábbis - mondta, és erőltetett nevetést hallatott.
Ahogy a nevetése elhalt, a csönd újra ránk telepedett. Azt hiszem pontosan tudom min gondolkodtunk az első emelet felé menet... Abban a pillanatban, hogy megérkeztünk az ajtó elé, Genji már ki is nyitotta az ajtót.
-J-Jó napot kívánok Asao-sama! - köszöntünk lehajtott fővel
Mikor felegyenesedtünk, hogy szemügyre vegyük mesterünket, volt min elámulnunk... Asao-sensei egy maszkot hordott, ami csak a szemét hagyta szabadon. Ruhája, az általunk látott legsötétebb ninja ruházat volt, egyedi, narancssárga térd-, váll-, és könyökpáncéllal, illetve egy hasonló színű övvel megspékelve
- Jó reggelt hármas csoport jelöltjei.
Jelöltjei? Ez volt az első ami meglepett. Úgy tudtuk mi már a hármas csapat tagjai vagyunk.
-Először is szögezzük le, amíg nem vagytok a tanítványaim, Genji- sama  vagyok.
Nem vagyunk a tanítványai. Ez a fickó egyre jobban összezavar. Társaimra néztem, de az ő arcukon is saját érzéseimet láttam visszatükröződni.
- De...Genji-sensei nem vagyunk már a hármas csapat tagjai? És...nem vagyunk a sensei tanítványai?
- Ó még nagyon nem! Most fogjuk letesztelni, hogy úgymond méltók vagytok-e rá?
Tesztelni? Erről se volt szó... Lassan meg se lepődők...
- A feladatotok rendkívül egyszerű. Vegyétek le a maszkomat én nem fogok mozdulni. Ám van egy-két szabályom... 1: Aki a terem padlójára teszi a lábát, fel kell hogy vegyen egy szemtakarót. Ha nem teszi ráerőltetem és arrébb állok. 2: Akinek szemtakaró van a fején, egy kötelet kell fognia mind a két kezével. Ha elengedi veszítetek és mehettek vissza az akadémiára... Oh és a 3. Szabály: Ha valakinek a talpa nem érinti a talajt, tilos beszélnie. A chakrátokat szabadon alkalmazhatjátok. Most kaptok 10 perc gondolkodási időt. Üljetek össze és terveljetek ki valamit!
- Ti értitek mit akar?
- Ugyan annyit tudunk mint te... Le kell vennünk a maszkot a szabályai mellett.
- Az nem lesz nehéz - szólalt meg Tatsuma egész eddig először – ennek a feladatnak a lényege, hogy csapatmunkában dolgozzunk.
- Biztos... Valaki bemegy a kötéllel... de minek, ha nem engedheti el?
Fél perc gondolkodás után eszembe jutott:
- Mi van, ha a hátán visz valakit?
- A hátán? Óh! Tehát ezt értette az alatt, hogy nem éri a lába a talajt... De... Akkor... Ha nem beszélhet, és a cipelője sem lát semmit... Esetleg valamilyen érintkezés alapú jelzésrendszert kéne használni? Áhhh ez túl bonyolult...
- Nem az... Valakinek kint kell maradnia, hogy beszélhessen és nézhessen is egyaránt az ajtónyíláson keresztül.
- Ezt akarná a sensei kihozni az egészből?
- Azt gondolom több opció is van... De számunkra ez a legjobb. A kérdés már csak az, ki csinál mit? – szólalt meg Tatsuma – ha kell leszek paci.
- Kell. És Riri lesz a lovas!
- Mi? Miért én?! Legyél te!
- Leszek, csak akkor ne beszélj félre.
- Tudod mit, akkor én leszek a lovas! – mondta ki a végszót sértődötten.
- Remek! Akkor...
- Lassan lejár az időtök! Lássuk ki tudtatok-e találni valamit?
Nem szólaltunk meg inkább fölkészültünk. Tatsuma felvette a szemtakarót, a kötelet és Ririt. Én megálltam az ajtóban.
-Hmm... Ezt igennek veszem... Beállok ide – miközben helyére sétált, készített egy klónt, és innentől az beszélt -úgy látom minden szabályt betartotok. Nagyon helyes! Akkor... Kezdhetitek is!
- Merre Dan? – Tatsuma hangja betöltötte a teret –
-Menj egyenesen három lépést!
A „Lovag“ hármat lépett előre!
Remek! Akkor most... Jobbra kettő jobbra három.
Ez után Ririék már majdnem kartávolságnyira voltak.
-Lépj még egyet! Riri! Készülj!
Riri felkészült, de... Tatsuma nem akart mozdulni... Vagy ha akart is, valami erő nem engedte... Egészen pontosan fekete árnyékok, melyek mind a sensei felé futottak.
- Nos... Ez lenne egy Nara ereje... A kage mane no jutsu... Amíg nem hagyom, a társatok nem fog tudni megmozdulni... És azt hiszem ti is sejtitek, hogy nem fogom hagyni...
- Mi? De hiszen sensei, te nem konohai vagy, és végképp nem Nara! Hogy lehetséges, hogy egy árnyék technikát használj?
- Heh...Bolondság volna felfedni minden titkomat előttetek... Elvégre egyenlőre, semmilyen kapcsolat nincs köztünk...és ha továbbra sem csináltok semmit, ez így is marad...
 Végignéztem a jeleneten... Ott áll a sensei mozdulatlanul, Riri ijedt arccal, hogy megbukunk, néz össze-vissza, és ott áll Tatsuma... A kötéllel a kezében... Várjunk csak... Kötél? Ez az! Csak követnem kell a kötelet, és végigszaladni. Aztán gyerekjáték lekapni a maszkját... De... Mi van, ha elrontom? Vagy ha rajtam is használja a technikáját? Jelenleg én vagyok a kulcsember. Egy biztos megoldás kell! Mi van... Ha shunshin-t használok? Nem jó! Csukott szemmel nem megy, ha meg nincs rajtam a szemtakaró akkor bukta az egész... Valahogy össze kell dolgoznom Ririvel... De hogy?
- Riri! Van nálad valami dobófegyver?
Riri bőszen bólogatott, és egy kunait kapott elő
- Oké! Próbáld meg azzal ledobni a maszkját, ha nem hagyja, a Kage mane abbamarad, és Tatsumával odamehettek!
Riri felvilágosult arccal visszafordult és 3 kunait hajított a sensei felé. Meglepően pontosak voltak. Ahogy sejtettem a sensei feloldott a technikáját, hogy hárítson. Azonban ahogy ezt megtette, egy még erősebb jutsut használt, amitől mind Riri, mind Tatsuma , mind a kunai a levegőben megdermedt. Ismereteim alapján ez lehetett a kage nui. A helyzetünk nagyon nem volt jó. Két társam szinte mozdulatlanul állt a terem közepén, én pedig tehetetlenül néztem a jelenetet a folyosóról.
Azonban valamire nem számított. Mégpedig a felmentő seregre, melyet jelen esetben én képviseltem. Egy jól eldobott shuriken-trió átszelte a sensei árnyékait
- Micsoda?  -  lett volna a válasz, amit szerettem volna... Ám e helyett:
- Komolyan azt hitted ennyi elég lesz...?
 Igen, bíztam benne... Így kockáztatnom kell... Hátra sétáltam a folyosó másik oldaláig. Genji meglepődött egy kicsit, és a technikája gyengült, olyannyira, hogy Tatsuma egy kis lépést tehetett a maszk felé. Ezután nekifutottam. Megpróbáltam a lehető legnagyobb sebességet, amit lehet, majd elrugaszkodtam, amilyen magasra csak tudtam. Ezután a levegőben alkalmaztam a shunshin no jutsu-t és bíztam a szerencsémben. Valójában ez a technika volt az erősségem, és édesapámmal sokat gyakoroltam, hogy valóban jól kihasználhassam, azonban még messze nem volt tökéletes az irányításom… de csodák csodájára egész jól sikerült. A sensei felett fél méter magasságba érkeztem. Áldottam az eget amiért ilyen remekül sikerült helyeznem magam, bár határozottan úgy éreztem ez nem nekem köszönhető. Innen szabadeséssel, úgymond ráhullottam egyre valószínűbben leendő mesterünkre, Ez a zuhanás nem volt éppen kecses, de … Genji arcáról sikerült levernem a maszkot, illetve ő maga is megmozdult, amiről azt állította nem fog megtörténni. A győzelmünk ezzel tiszta!
Asao nevetve állt fel. Riri ujjongott és tapsolt, Tatsuma pedig nem értette mi történt, míg Riri le nem vette fejéről a szemtakarót.
- Hát ilyen se történt még velem… - Mondta nevetve hamarosan hivatalosan is mesterünk – Nem számítottam rá, hogy lesz merszed shunshin-t használni, de meg kell vallani, ügyesen használod.
- Attól tartok van még mit csiszolni rajta. Elvégre most is csak szerencsém volt…
- Szerencséd a francokat! – Riri és Tatsuma is bekapcsolódtak a beszélgetésbe – Mindenesetre levertük a maszkot a sensei arcáról… most már a tanítványaid vagyunk?
- Nos… amikor lefogtalak titeket, azon gondolkoztam túlzás-e? Szerencsére, úgy látszik Dan-re számíthattok szorult helyzetben… Megjegyezem nem azt mondtam, hogy ha sikerül, tanítványaimmá fogadlak titeket. Csupán látni akartam, hogy harcoltok, gondolkoztok egy kritériumokkal rendelkező feladaton. Ha nem sikerült volna, akkor se vesztettetek volna el minden esélyt, de meg kell hagyni, így, hogy Dan bebizonyította rátermettségét, nagyban nőttek az esélyeitek. Olyannyira, hogy a válaszom Riri kérdésére: Igen, most már a mesteretek vagyok.
- Hurrá – mindenki örvendezett. Én még mindig váratlan szerencsém hatása alatt voltam és szóhoz se jutottam. Te, anyáék hogy fognak örülni!
A teszt után még Genji elmondta, most mar hívhatjuk Asao sensei-nek, és a legközelebbi találkozásunk időpontját. A társaim újra meg újra megköszönték sikeres akciómat, én pedig újra meg újra azt hajtogattam: szerencsém volt.


Később, a hármas csapat hazafelé bandukolása közben
(hosszú és kevésbé fontos beszélgetések után)
- Amúgy... Mi a véleményetek Genjiről?
- Az biztos, hogy rejtélyes ... Kíváncsi vagyok mit tartogat még a tarsolyában... Vajon a Nara jutsukon kívül miket használ még?
- És miért hord ilyen különleges ruházatot?
- Azt akár csak miattunk is teheti…
- Ez igaz, de… - ezt a mondatot már nem fejezhette be, mert Senri ugrott oda hozzánk.
- Yo! Mibe, hogy enyém a lesz a leggyengébb csapat nagydíj az idén? – ezen a felszólaláson azért mindenki meglepődött.
- No mert mi történt – kérdeztem, én felelőtlen –
- Ó, hát nagyon sok minden… kezdve… azzal…hogy vártunk egy röpke háromnegyed órát, mire a sensei megérkezett. Megjegyzem ez alatt Dupla k plüss kutyákkal játszott, Haruhide pedig egy lándzsát, igen LÁNDZSÁT dobált felém, puszta szórakozásból!
- És kivédted mind?
- Kénytelen voltam… nem akartam még meghalni. – Senri láthatóan a puszta gondolattól is ideges lett – De legalább a senseiünk kedves… Adott ingyen csokoládét majd tájékoztatott minket mindenféléről, és elengedett… De nem tudom meddig fogok túlélni…
- Kitartást! legalább nektek biztos volt hogy lesz mesteretek.
- Micsoda?
Riri elmagyarázta Senrinek a történteket, egész pontosan, mellébeszélés nélkül.
- Azta… nem is tudtam, hogy ilyet is tudsz…
- Szerencsém volt… - kezdtem, de Senri közbevágott.
- Nincs kedved majd velem tréningezni egy kicsit?
- De! Miért ne?
- Remek… viszont attól tartok anyám aggódik már értem, úgyhogy most megyek… Holnap még találkozunk. Nem fogsz tudni elkerülni. – mondta majd felugrott egy háztetőre. – sok sikert…
Ez után már nem sokat beszélgettünk, inkább hazafelé vettük az utat. Otthon mindent, ami történt, elmeséltem. Mindenki nagyon büszke volt rám, főleg Eho és Kayo, az ikerhúgaim. Másnap valóban nem bírtam elkerülni Barátomat, de ez már egy másik történet lesz…

A kihívás
-: Ezekkel a jelölésekkel ellátott részekről én nem tudok, ezért is vannak E/3-ban:-
-: A mai hajnal rendkívül ködös volt. A madarak csicsergései szinte elhaltak a hatalmas gőzfelhőkben. Az utcán, ahol az Usagi család lakik, egy szürke köpenyes fiú alakjai körvonalazódtak ki. Lassan sétált, majd megállt a ház ajtaja előtt, és sokáig nézte azt. Arcát köpenye sötét árnyéka takarta el. A jobb oldalán valami kidudorodott. Ez lehetett a táskája. De hogy a táska mit takar? Nem tudni. A fiú sokáig nézte az épületet, mintha bizonytalan lett volna valamiben… Végül lépett egyet az ajtó felé, ám félúton meggondolta magát, így inkább visszafordult, megrázta a fejét majd eltűnt a szürke párában :-
Ma reggel rendkívül energizáltan ébredtem. Olyannyira, hogy még mielőtt apám figyelmeztethetett volna, hogy keljek fel, én már vígan készítettem a reggelit (Tamagoyaki-t csináltam, mert csak erről tudom, hogy s mint kell elkészíteni). Ritkán vállalom be ezt a feladatot, de most determináltnak éreztem magam valami jó cselekvésére. Miután a reggeli elkészült, szépen megterítettem, kiraktam az omlettet, majd ránéztem, húgaim mit csinálnak éppen? Kayo még az álmok világát járta, ám Eho már fent volt, és épp az akadémiára beadandó háziját csinálta…vagy inkább azt kéne mondani másolta.
-         -  Eho! Ha majd éhesek lesztek, kész van a reggeli! – Mondtam, és kacsintottam is hozzá.
-         -  Rendben van bátyus, ha Kayo felébred, megyünk! – mondta, és ő is kacsintott. – Ez a tipikus beszélgetési formánk volt.
Ezután szüleink szobája felé vettem az irányt. Őket is tájékoztattam, és természetesen nagyon örültek. A közös reggeli azonban elmaradt… Szinte abban a pillanatban, hogy beléptem az ebédlőbe, valaki kopogtatott az ajtón. Majd még egyszer, mintha sürgetne. Ezért csak azért is szépen, komótosan lépkedtem ajtót nyitni.
-         -  Csá Dan! Szükségem van a segítségedre! – köszönt Senri nagy hévvel
-         -  Oh, Szia Senri! – Barátom, az ajtóban toporgott, így gondoltam beengedem, akármiről is akar beszélni: – Kerülj beljebb!
-          - Nem tehetem, most nagyon kell sietnünk! Elfogadtam egy kihívást… És… Tudod… kell egy társ is hozzá.
Döbbenten meredtem rá, és két erő küzdött meg bennem: egyrészt mérges voltam, hogy feldúlja a hangulatos reggeli állapotomat egy kihívással, amit alapból minek fogadott el, másrészt kíváncsi, mi is történt? Végül utóbbi győzedelmeskedett, ezért felszólítottam:
-        -  Na, akkor most szépen mesélj el mindent. Különben semmikép sem megyek bele!
-         - Uh…hát…szóval az úgy volt…- hebegett-habogott barátom. Ez szokatlan volt tőle. Általában inkább In Medias Res belecsap a mondandója kellős közepébe, és kész. Mi történhetett most? – Találkoztam egy…azaz két fiúval… Azt mondták kihívnak, ha nyerek adnak egy tekercset, amelyben egy erős technika van… Ugye milyen jó? – Senri zavartan mosolygott rám, én azonban nem kerültem el a kellemetlenebb oldalt: - És ha veszítesz?

-         -  Nos…izé…akkor fizetnünk kell 24 000 Ryot, és eltartanunk őket 3 napig… - Nem kerülte el a figyelmemet, hogy a jutalmakat E/1-ben míg a fizetendő dolgokat T/2-ben, mondta.
-         -  Balga lennék elfogadni egy ilyen jellegű kihívást – mondtam, és már fordultam volna vissza, ám Senri kétségbeesetten így szólt: 
- Van hat tekercsük. Azok közül lehetne választanunk. Legalább hallgasd meg őket!

Ezek szerint az előbbi csak egy nyelvbotlás volt… Egy meghallgatás nem árthat. Írtam egy rövid üzenetet családomnak, leraktam az étkezőasztalra, majd barátom nyomába eredtem.
         - Meglátod, nem fogod megbánni! – Bíztatott Senri.
Gyorsan odaértünk. Negyedóra múlva már egy keskeny utca parkjába kerültünk: a park északi és keleti oldalán erdő magasodott, a déli és nyugati oldalon pedig egy fehérre meszelt, ámbár az idő által már megviselt fal húzódott. A park közepén egy kis homokos terület volt, valószínűleg ez lesz a csatánk helyszíne, ha harcolnánk. A két sötétszürke köpenyes srác állt itt állt előttünk a homokon:
       -  Úgy tűnik megtaláltad a társad – szólalt meg a jobb szélső.
       - Akkor el is kezdhetjük, nem igaz? – folytatta a bal oldali. 
 -  Nos…hát – Senri már megint furán viselkedett. De most nem zavartattam magam vele:      
  -  Nem! Még messze nem kezdhetünk! előszőr is mutassátok meg a tekercseiteket!
Meglepődtek, de elővették őket. Egyesével megnéztem őket… Az utolsónál elakadt a lélegzetem.
       -  Ez…Ezt honnan szereztétek? – Fel voltam háborodva, ugyanis a tekercs egy rendkívül erős Kumogakurei technikát tartalmazott.
  -  Egy profi tolvajtól loptuk… - A bal szélső fiú sóhajtott. – Részegre itta magát, mi pedig elvettük tőle.
  -  Miért loptok?
  -  Nem tehetünk mást! – mindketten lehajtotték a fejüket – A szüleink elűztek minket. És mi nem akarunk lopni becsületes emberektől. Akiben lehet bízni, azokat kihívjuk, hogy ha nyerünk, eltartson minket egy darabig. Ehhez értékes… Vagy legalábbis hasznos dolgokat ajánlunk fel, így belemennek a kihívásunkat, és legalább van reményünk túlélni! – szemükben mintha könny formálódott volna.
Megdöbbentem. Elhagyták őket a szüleik? Most már inkább sajnáltam őket. Azonban a tekercs nem maradhat náluk! Ez Kumogakuréhez tartozik! Le kell adnom a Raikagének.
-          Most már megértem a sorsotokat… Hogy hívnak titeket? A neveteket sem tudom, pedig példaértékű az elvetek. – Kicsit nyalizós szöveg volt, de ez most nem számított. Illetve valóban szép dolog ez, ha a többi szökött/elveszett ninjához viszonyítjuk.
      -  Én Iwahashi Takuyou vagyok, ő pedig az öcsém, Iwahashi Mahito – meghajoltak – Hát te?     
      -  Én Usagi Dan vagyok- mondtam, miközben én is megadtam a tiszteletet.
      -  Elfogadom a kihívásotokat. – Nem tudom miért tettem így. Egyszerűen a pillanat heve kapott el? Talán bizonyítani akartam, hogy én is tudok harcolni? No mindegy, ha már belementem, hát belementem! Senrire pillantottam. Ő már felkészült. Én is így tettem.
        - Rendben…10-re indulunk – mondta, majd elszámolt 10-ig… - …7…8…9 – Társam felől érezni lehetett a feszültséget – 10!
Mindenki elindult. Én Takuyou-t néztem ki magamnak. Nem tudtam milyen eszközei vannak, elvégre teljesen ugyan úgy néztek ki, öltözetük alapján pedig semmire sem lehetett következtetni… - Legnagyobb meglepetésemre, amint közel ért hozzám, egy tekercset kapott elő a táskájából: majd a következő pillanatban egy üveg olaj volt a kezében… Az üveget teljes erőből a földhöz vágta, nem sokkal elém. Természetesen hátraugrottam.
     -   Katon: Endan! – A tűzcsóva az olajat célozta. A földön tehát ott égett a tűz, mikor hirtelen egy újabb technika hangzott el:
     - Fuuton: Kamikaze! – És egy hatalmas szél – tűz oszlop keletkezett. Az utolsó előtti pillanatban használtam a Shunshin no jutsut. Ez mentett meg. Ahol az imént álltam, most a tűz uralkodott.
     -  Nem rossz kitérés Dan! – ellenfelem elismerően pillantott rám – Igaz is, most a te támadásod jönne…Azonban… Katon: Endan – ez most engem célzott, de chakrafelhasználás nélkül is kikerültem, igaz nem sokon múlt. Egy shurikent hajítottam felé, lesz, ami lesz. Kikerülte és közben újra előkapta a tekercsét, és egy újabb adag olajat dobott elém:
   -  Katon: Endan – majd egy másodperc múlva jött a:
   - Fuutom: Kamikaze – is. Újabb shunshin, de most már határozottan ideges voltam. Egyáltalán, hogy van két elemi stílusa?
   -Nna lássuk mit tudsz! Youji! - A technika hatására egy előre előkészített fogpiszkálót lőtt ki a szájából, logikusan engem célozva. Mi lett az Endan-nal? A fogpiszkálót sikeresen kikerültem, majd ellenfelemre pillantottam. Újabb tekercs. Újabb olaj. Újabb tűztornádó. Azonban valami gyanús volt. Senrire gondoltam, akivel kénytelenek voltunk külön harcolni…Várjunk csak…Miért is? Végig gondolva az egészet, az testvérpár volt az, aki szétválasztott minket. Ezenkívül nagyon furcsán harcol. Nem használja ki a lehetőségeit. Előszőr az Endanok aztán a Youji…Miért nem támadt akkor, mikor ezek kikerülésével foglalkoztam? Ilyenkor váltana elemi chakrát? De akkor nem lenne képes Az Endan-Kamikaze kombó ilyen gyors használatára… Tényleg! Most, hogy végig gondoltam még nem is sebeztem meg őt. Végignéztem ellenfelemen, akin nem is volt semmi találatra utaló jel…azaz de! A köpenye hátulján egy kis, penge-vágta szakadás volt látható. Én a Tantomat még csak elő se húztam… Senrire pillantottam: bizony! Ő Katanával harcolt. Az ejthetett sebet az előttem állón. Tehát valahogy kicserélik egymást, míg mi nem figyelünk… Ezt ki kell lesnem! A következő Tűztornádó majdnem felperzselt, figyelmetlenségem miatt, de megúsztam. Ez az itt az alkalom! Amíg mi nem tudunk rájuk figyelni, az eltereléseik miatt, addig ők se ránk! Villámgyorsan egy bunshin no jutsut használtam, majd a jól bevált shunshinnal, a park belsejében termettem. Innen pont ráláttam mindenkire: barátom remekül bánt a katanával. Sajnos azonban az olajjal ő sem tudott mit kezdeni… Ha nem lennének a tűzörvények, simán legyűrné bármelyik ellenfelünket, de így... Azonban most nem vele kell foglalkoznom! Nem tudom pontosan most ki küzdött a klónommal, de jól láttam amint egy
- Katon: Endan - becsapódik a klón elé. Majd tisztán kivehető volt: Shunshin-t használtak… Rengeteg chakrájuk lehet, bár, ha valóban a kihívásokból élnek, akkor ez nem is csoda. Ideje ellen támadni: kb.: a chakrám 4/10-e volt még meg, Ebből csináltam egy Kawarimi-t az egyik mellettem levő kőből. Kicsit nehezebb volt nálam, de azért tudtam irányítani. mikor a klónom elpusztult, az újonnan sült hamisítványom indult neki, majdnem onnan, ahol én vagyok. Míg a hamis énem lekötötte ellenfelem figyelmét, egy shunshin-t használva, a park másik oldalába ugrottam, Takuyomi mögé. Vagy talán ez Mahito? Áhh fene tudja. Mindenesetre kb.: 6 m-re voltam tőle, mikor az észrevette a kawarimi klónomat. elmosolyodott és kissé beképzelten szólalt meg:
     -  Chh! Egy klón, utána meg egy taktika nélküli lerohanás? Túl naiv vagy! – vigyorgott. Valójában igaza volt, legközelebb a Kawariminek is adni kell valami stratégiát… De most már nem számított.
     -  Katon: Endan – a lángcsóva eltalálta a klónt, majd az elveszett ninja döbbenten vette tudomásul, hogy a chakráját fölöslegesen, egy farönkre pocsékolta.
     -  Shunshin no jutsu! Ezt neked! – kiáltottam, majd, mivel már közvetlenül a háta mögött álltam, fellöktem és leszorítottam a földre. jobb csuklóját megragadtam, hátát jobb lábbal a földre nyomtam, a bal karját pedig bal lábam szorította a földhöz. – Senri! Mindent bele!
A fiú rám pillantott, és látva sikeres túszejtésemet fellelkesülve küzdött tovább. A másik testvér ezzel elvesztette előnyét. Egyre hátrébb és hátrébb szorult, mígnem aztán felemelt kezeit, ezzel jelezve: megadja magát. Mi örültünk győzelmünknek, a testvérpár pedig bosszankodott az elfecsérelt idő- és energia végett. Nem beszélve az olajról. Szívták a fogukat akkor is, mikor elkértük a tekercseket, de végül odaadták. Ahogy most végignéztem rajtuk, megszántam őket. Meginvitáltam mindenkit ebédre hozzánk, és mindnyájuk  belement. Otthon kicsit nehezebb volt a helyzet, de valahogy kikérlelve-könyörögve elértem célomat. Ebéd közben főleg apám faggatta a fiúkat, de Ehoék is feltettek egy-két huncut kérdést. végül abban is sikerült megállapodnunk, hogy a fivérek nálunk töltsék az elkövetkező két hetet. (apám úgy érezte, ha pártfogásába veszi a fiúkat, talán ki tud alakítani nekik egy szebb életet) A kiadós ebéd után úgy döntöttünk elmegyünk edzeni. Út közben találkoztunk Asao sensei-el, akinek meséltem a tekercsről is. Meg is beszéltük, 7-re jön hozzánk, hogy közösen elvigyük kincsemet a Raikagénak. Utána addig kérleltük, míg bele nem ment, hogy segít az edzésben. Hozzá tenném, ez nem volt olyan bonyolult, mivel állítása szerint nem volt semmi dolga.  Akárhogy is, az edzésben sokat segített. A shunshinom most már még többször tudtam használni, de hullafáradt voltam, mikor 7-re hazamentünk.
 
-: azonban e közben történt egy s más… A szürke köpenyes fiú újra megjelent, végignézett az Usagi, házon majd egy nyitott ablakon beugrott az egyik szobába. Nevezetesen ez volt Dan rezidenciája. Körülnézett és meglátta a tekercset. Arcán félmosoly rajzolódott ki.
- Hát itt vagy…- Elvette a tekercset és készített egy klónt. A klón, kezében a tekerccsel, készen állt, hogy kiugorjon az ablakon, amint a szoba lakója megérkezik. A valódi ember pedig bebújt az ágy alá, és a biztonság kedvéért még a láthatatlanság köpenyét is alkalmazta, (egy lepedőn, amit magára terített, de ez nem lényeges. A lényeg az hogy elrejtőzött) majd várt…egészen addig, míg Dan be nem lépett a szobába…:-
 
Az edzés hosszú volt és fárasztó. De még el kellett mennünk a Raikagéhoz a tekerccsel. Nem sok kedvem volt hozzá, de ekkor már mindegy volt. Genji sensei türelmesen várt az ajtónkban, és anyukámmal beszélgetett. Beléptem a szobámba, és…a fáradtságom elillant. Egy szürkébe bugyolált fiú állt az ablak mellett, kezében az oly értékes tekerccsel. Amint megpillantott, kiugrott az ablakon, és a háztetőkön szaladva, rohant el a háztól. természetesen azonnal a nyomába eredtem. Miközben kiugrottam az ablakon, szóltam a sensei-nek is:
       -  Asao sensei! Ott viszik a tekercset, kérlek segíts! – hangomban hallható volt a kétségbeesés. Nem akartam elveszíteni egy ilyen fontos tárgyat. A mesterem hamar mellém szegődött, így együtt üldöztük a tolvajt. Közben azt is megbeszéltük mit láttam, de úgy tűnt, nem tartja túl fontosnak. Lassan, de biztosan közeledtük a köpenyes alak felé, és mikor elég közel voltunk, elhajítottam egy shurikent az irányába. Tökéletes dobás! Pont a háta közepébe. Már épp örültem volna, mikor az illető, egy az egyben, egy füstfelhő kíséretében eltűnt. Egy gyors hangulatingadozás, és a következő pillanatban, már majdnem elsírtam magam. Az akadémián konkrétan tanultuk ezt a menekülési módszert. Valószínűleg a használója a házam közelébe rejtőzött, és mikor látta, hogy elmegyek, a másik irányba menekült. Ez a tipikus rejtőzködés-elcsalás. Térdre estem, ott, a háztetőn, ám a sensei nem hagyott bánkódni.
   -  Dan! Ne hagyd el magad, egy kudarc után. menjünk, jelentsünk mindent a raikagénak. Aztán hátha megadja a küldetést, hogy felkutassuk a srácot, akkor pedig, kijavíthatod a hibádat!
mesteremnek igaza volt. Nagy nehezen feltápászkodtam, és éreztem, most még fáradtabb voltam, mint bármikor a nap folyamán. hamar megérkeztünk a Raikage irodájába. Kopogtattunk, és egy hang kiszólt:
  - Szabad!
Bementünk, köszöntünk, és meglepetten konstatáltuk, hogy a Kagénak nyoma sincs. Elvileg valamilyen konferencián volt, mindenesetre csupán helyettese volt jelen. Elmeséltem neki a történteket. Eredetileg nemigen foglalkoztatta a dolog, ám miután megtudta a technika nevét, azonnal, szinte gondolkozás nélkül kiosztotta ránk a feladatot. Kijelentette, hogy holnap hajnalban indulunk, és nem lehet semmi kifogásunk. Lelkesen mentem haza, elvégre most bizonyíthatom, nem vagyok teljesen balfácán, és elújságoltam mindenkinek, aki otthon volt, első igazi küldetésem előtörténetét….
 
// lehetséges-e, hogy teljesítsem ezt a küldetést, elvégre ehhez város határain kívülre kell merészkednem? ( az ellenfeleim nem lennének nálam erősebbek, illetve aki mégis, azzal hús-vér formában nem találkozunk) Ha nem, akkor esetleg mesélés formájában elfogadható?//