Raidon Hoshi

Egy kis változás: Matoke nélkül egy nap! //folytatás//

//Szeretném, ha Tobi-sama olvasná és bírálná a bővítményemet, ugyanis az ő engedélyével íródhatott meg és ő az, aki tud még pár információt a dolgokkal kapcsolatban. Ez egy SPECIÁLIS bővítmény, mely egy bizonyos kiesett időt dolgoz fel, ezzel elindítva végre Hoshi történetét is normális irányba

Párbeszédhez használt színek:
Hoshi, Senshi, Naomi, Yukie, Jakoutsu, Takashi//

"– Hoshiiiiiiiiiiii! –Senshi aggódó hangját hallottam a távolból. A forrása után kutattam tekintetemmel, de csak homályos alakot tudtam kivenni a messzeségből, aki mintha rohant volna felém, de már abban sem voltam biztos. Fejem lüktetett, arcomon éreztem forró vérem csörgedezését, és a következő pillanatban már csak a feketeséget láttam…"


Ha valaki egyszer nekem azt mondta volna, hogy belőlem Chuunin lesz, ott röhögtem volna képen és adtam volna a kezébe a fejpántomat. Nagy szó egyáltalán az is, hogy shinobi lettem. Elvégre a lustaságom mindig is felülkerekedett rajtam és nem csak Senshi-nek, de a tanáraimnak és a nevelőapámnak is meggyűlt a baja velem. Csak az keserített el, mikor átvettem a Chuunin mellényemet, hogy a vérszerinti szüleim nem lehettek velem. De ez már a múlt, és ezen nem lehet változtatni. Ideje volt előre tekintenem, és rangomhoz méltó feladatokat és küldetéseket vállalni, amik a falumat szolgálják… A francokat! Ugyanúgy lustultam, mint mindig és feküdtem az ágyamban, csinálva a nagy semmit. Nem is tetszett se Senshi-nek, se a nevelőapámnak, de nem hatott meg egyikük sem.
– Keljél fel te lusta disznó, küldetésre megyünk –hallatszódott a parancs a jó öreg barátomtól. Minden egyes alkalommal neki kellett felkeltenie, mikor a Mizukage hívatott minket. Ilyenkor a párnám mindig Senshi képében landolt, és eszem ágában sem volt felkelni a puha ágyamból. Az alvás sokkal fontosabb volt, mint az, hogy holmi küldetésre menjek. Eddig se szerettem eltakarítani a szemetet a folyóból, vagy… várjunk csak! Hiszen Chuunin rang birtokosként nehezebb feladatot kaphattam. Lelkesen, bár lassan ébredeztem, és körbenézve a szobámban, sehol nem láttam már a másik tagot. Feladta, hogy felkelt, mint mindig. Ám, most kivételes esetben, hamarabb indultam a konyha felé, mint szoktam és egy hatalmas ásítás közepette, egy ismeretlen hang csapta meg a fülemet. Egy ismeretlen női hang.
– Nem kellene itt lenned. Azt hittem megegyeztünk valamiben.
– Látni akartam őket, és azt is, hogy mire mentél velük.
– Ahhoz neked semmi közöd nincs, és most menj el, még mielőtt észrevesznek és baj lesz belőle!
Egy ajtócsapódás követte a rövid párbeszéd, amit elkaptam. A fordulóból kikukucskálva pedig, egy hosszú, világos hajzuhatagot láttam csupán. Furdalt a kíváncsiság, hogy ki lehetett az a nő, de ami még inkább foglalkoztatott az az, hogy kikről beszélgettek. Nem tudtam kihez párosítani a hajzuhatagot, pedig nagyon is érdekelt, hogy ki volt a tag, aki idejött. Valami összefüggés lehetett abban, hogy megjelent és a rangom között, vagy csupán véletlen egybeesés az egész? Áhh, túl fárasztónak találtam, hogy ilyesmivel foglalkozzak, ráadásul Senshi is megjelent mögöttem és taszított egyet rajtam, hogy kiérjek a fordulóból.
– Ezt most muszáj volt? Épp indultam volna ki –morrantam rá szerencsétlenre, akitől csak egy vállon veregetést kaptam. Mindig tudta, hogy mikor kell jól időzítenie, mert amint beestem a konyhába, a nevelőapám már torokköszörült is. Ez azt jelentette, hogy a reggelinek lőttek, máris indulhatunk a Mizukage elé, hogy megkapjuk a feladatunkat, vagyis azt hittem, hogy így lesz…


Alig, hogy lehuppantam az asztalhoz, és nyúltam volna a kajáért, hogy gyorsan egyek valamit, annak ellenére, hogy nem volt idő, már morrantak is rám. Senshi már régen bevetésre készen volt, én meg még sehol nem álltam a dolgokkal.
– Figyelek, mondhatod nyugodtan –pillantottam az öregre, akinek fagyos tekintetétől még mindig megállt bennem az ütő. Viszont éhes voltam, muszáj volt egy-két falatot ennem, mert korgó gyomorral még inkább hasznavehetetlen voltam. Láttam rajta, hogy nem érdekli, de beletörődött már a lustaságomba. Megmasszírozta a halántékát és azzal a morgó hangjával neki is kezdett a mondandójának.
– Ez lesz az első küldetésetek Chuunin-ként, szóval figyeljetek jól. Bár azt nem tudom, hogy ő lustasága hogyan lett a rang birtokosa, de ettől a perctől fogva nem kezellek titeket gyerekként. –Tudtam nagyon jól, hogy a titulussal engem illetett, de ahelyett, hogy megsértődtem volna, csak vigyorogva haraptam bele a rizsgombócba. Ezzel nem lehetett megsérteni, ahhoz előbb kellett felkelnie… jó, ez mindig így történik, de értitek, nem? Nem? Az nem az én bajom.
– Mivel veletek megyek és kapunk egy harmadik Chuunin-t is, így a küldetés besorolása B szintű. A feladat egyszerűnek hangzik, de koránt sem szabad félvállról venni, mint az eddigieket. A feladatunk, hogy a határon állomásozó banditák nyomára akadjunk.
– Ha a határon vannak, akkor miért kell a nyomukra akadni? Hiszen tudjuk, hogy ott vannak, nem?
– A felderítő csapat nem tudta behatárolni a pontos helyzetüket, csak annyi információt kaptunk vissza, hogy a Nyak országával szomszédos szigeten vannak. Amint felderítettük őket, jelentést kell tennünk és várni a további parancsot. Lehetséges, hogy shinobik is lesznek közöttük, ezért kell nagyon óvatosnak lennünk. Szedelőzködj Hoshi, és öt perc múlva találkozunk a kapunál. Senshi, indulunk!
Azzal el is tűntek a konyhából, az én torkomon meg a falat is megakadt, miután tudatosult bennem a küldetés célja. Nem várakoztathattam meg őket, ezért gyorsan legyűrtem a reggelit és a kért időn belül –ez hozzám képest rekordidő!– meg is érkeztem a kijelölt helyhez. Ott már várt rám a nevelőapám, Senshi és egy ismeretlen srác is. Valószínű, hogy ő lesz majd a harmadik személy, aki velük fog tartani. Kicsit leharcoltnak tűnt, biztos most tért vissza az egyik küldetéséről. Szerencsétlennek még szusszanni sem volt ideje ezek szerint.
– Ezt írd fel valahova Senshi, időben érkeztem –vigyorogva szúrtam oda a megjegyzést, amit nem tudtam kihagyni, amint odaértem hozzájuk. – Üdv, Hoshi vagyok –mutatkoztam be az ismeretlen srácnak, mert azért az illemet még csak ismerem függetlenül attól, hogy nem szokásom nagyon használni azt. Felesleges körök néha.
– Takashi.
Könnyedén lerendezte a bemutatkozást, de hát ez van. Valószínűleg ez lesz az első és az utolsó küldetésünk együtt, ezért nem is hibáztatom érte. Sok kedvem amúgy se volt vele kommunikálni, már csak az a kérdés, hogy mikre képes. A kék íriszeiből sugárzott a fagyosság, vérbeli gyilkost kaptunk magunk mellé. Szuper. Akkor majd ő megy és harcol helyettem.


A kimerítő csapatmeeting befejeződése után, meg is indultunk a célunk felé. Mivel nem tudtuk pontosan, hogy hova is kell mennünk, ezért kicsit gyorsabb tempót diktáltunk az átlagnál. A szokásos haladási formációnk egy új tag bővülése miatt sem borult fel: Jakoutsu ment legelöl, utána Takashi, Senshi és végül én. A lustaságomnak is volt előnye: ha lemaradtam, könnyebben észrevettem a minket követő ellenségeket, ám most nem szándékoztam annyira elszakadni a csapattól. Valószínű, hogy a banditák már tudni fognak az érkezésünkről, ezért mindent meg fognak tenni annak érdekében, hogy elszeleljenek még azelőtt, hogy a nyomukra akadnánk. Elmém legmélyén kalandoztam, mikor egy váratlan pillanatban megállt a csapat. Értetlenül pislogtam a vezetőre, hogy miért is kellett most pihennünk, és már nyitottam is volna a számat, hogy tőlem szokatlan módon megkérdezzem, de Takashi a szavamba vágott.
–Feltételezem, hogy nem sokat tudtok a küldetésről, és ez így is volt jó. Azért kaptatok csak annyi információt, amennyit a Sensei elmondott, mert feltételezhető, hogy a banditák közül valaki bejutott a faluba. Ha ott megkaptatok volna minden információt, a küldetés sikeressége csökkent volna.
Ebben még én is láttam némi logikát, de furdalt a kíváncsiság, hogy ő honnan is tud ennyi mindent erről az egészről. Senshi-re pillantottam, aki ugyanolyan értetlenül állt a dolog előtt, mint én. Egyedül a nevelőapám tűnt olyannak, aki be is volt avatva a plusz információkba, de nem ő folytatta a beszédet.
–A felderítő csapat tagja voltam, de mint azt már mondtam nektek, feltételezhető a beszivárgás. Mielőtt rajtuk üthettünk volna, váratlanul hátba támadtak minket. Nem átlagos banditákról van szó, van velük két jól képzett shinobi is. A határ menti falvakat fosztogatják, és az a feladatunk, hogy likvidáljuk őket. Én az utolsó nagy robbanásban tudtam elmenekülni, de a többiek odavesztek.
Ezek az információk nagyon is hasznosak voltak a számunkra. Még azt is megtudtuk az új társunktól, hogy tűz és szél elemű jutsu-kat használnak a shinobik és a kisebb csapat, egy húsz fős bandita alakulatot számolt. Ennél viszont csak többen lehettek, mert ahogyan Takashi mondta, rajtuk ütöttek. Valószínűsíthető volt, hogy nem hagyta el mindenki a tábort, nehogy a felderítő csapat könnyedén bejusson oda.
– Undorító, hogy ártatlanokat fosztogatnak –szorult ökölbe a kezem, és csaptam egyet a földre. Elöntött a düh és a harag, de jól tudtam, hogy ez csak addig uralkodhatott rajtam, ameddig a csata el nem kezdődött. Ott muszáj volt tiszta fejjel nekivágnom, mert ha fejvesztve rohanok a banditák közé, gyorsan otthagyom a fogamat. Azonban, beugrott valami: reggel egy ismeretlen nő hangját hallottam otthon. Lehet, hogy ő az, aki beszivárgott és kémkedett? De akkor ezt a nevelőapámnak tudnia kellett volna, nem? Pusztán véletlen lehetett az egész, de azért hagyott némi gyanakvást bennem a reggeli és a mostani dolog. A pihenőnek viszont vége volt, és megint magamra maradtam a gondolataimmal. Takashi, mivel új volt, menet közben elmondta, hogy a víz típus mellett a föld típust tudja használni, és taijutsu-ban is jeleskedik. Szuper… mindenki tudott elemi jutsu-t, csak én voltam az egyetlen, aki nem. Ez viszont nem hagyott bennem mély sebet, ugyanis nem kell ahhoz bő repertoár, hogy az emberfia jó shinobi legyen. Ez is bizonyítja azt, hogy Chuunin lettem.
Utunk során nem botlottunk bele semmi gyanús dologba: se fosztogatásra utalóba, se csatára utalóra, se kóbor banditára, akit elfoghattunk volna. Túl könnyedén odaértünk a határhoz, ahol megpihentünk és a tábort felállítva, megbeszéltük a stratégiánkat. Elsődleges célnak a banditák kiiktatása volt, utána a shinobik elfogása, de ha az nem ment, akkor a likvidálás. Nagyon is kíváncsi voltam, hogy melyik nemzet shinobijai voltak olyan bátrak, hogy a mi országunkban fosztogassanak és voltak annyira hülyék, hogy azt hitték, ez megtorlás nélkül marad.


Az éjszaka zavartalanul telt. Sehol nem volt ellenségre utaló jel és még én sem aludtam el az őrködés alatt. Az lett volna csak a legnagyobb kudarc a számomra. Másnap kora hajnalban vágtunk neki az útnak, hogy a három sziget közül, a jobb oldali felé vegyünk az irányt. Ugyanis Takashi azt mondta, hogy azon a helyen tanyáznak, viszont a pontos helyet ő sem tudta már. Alig, hogy a szigetre értek, már le is csaptak rájuk, így felkészülten érkeztünk meg a szigetre. Minden apró mozdulatra figyeltünk: nyomokat kerestünk, amik elvezethettek minket a táborukhoz, de túl jók voltak ahhoz, hogy ilyen bakit megejtsenek.
– A sziget belseje felé vesszük az irányt, de ne lankadjon a figyelmetek. Lehetnek őrszemek és csapdák is. Két csapatra válunk, és egy óra múlva itt találkozunk. Senki ne cselekedjen gondatlanul, ha bárki talál valamit, jelezzük egymásnak a szokott módon. Takashi te velem jössz, mert ők már elég jól összeszoktak. Senshi, Hoshi: bízok bennetek. Indulás!
Azzal a végszóval ők ketten már mentek is balra, mi pedig megindultunk jobbra. Kétség sem fért ahhoz, hogy a legjobb barátommal fogom alkotni a párost, mert mi már jól ismertük egymás mozdulatait, szokásait és technikáit. Amint tiszta volt a levegő és miközben egyenletes tempóban haladtunk, megszólaltam.
– Nekem gyanús ez a Takashi. Ne kérdezd, hogy miért, de valami nem stimmel vele. Túl sokat tudott, és el is menekült a csatából. A felderítőknek nincs valami technikájuk, hogy az információt zavartalanul elküldjék a Kage-nak?
– De, kellene lennie. Azonban, ha első kézből hallod a dolgokat, hihetőbb a törtnet. Koncentrálj inkább a feladatra, és bízz apában. Tud magára vigyázni, és ha bajban van, úgy is jelezni fog nekünk.
– Tudom, tudom… de aggaszt.
Kissé megnyugodtam, hogy Senshi szavai mögött ugyanazt éreztem, mint magamban: ő sem bízott meg teljesen az új srácban. Aztán ki tudja: lehet hatalmasat fogunk csalódni benne, és tényleg a mi oldalunkon áll, de ameddig ennek nem látom bizonyítékát, addig ne kérje tőlem senki sem, hogy elhiggyem minden szavát.
A kis eszmecserénk a haladásunkat egyáltalán nem akadályozta. Ágról ágra haladtunk, keresve a nyomokat, és elkerülve az esetleges csapdákat. Ahogy haladtunk beljebb, egyre több ilyenbe botlottunk és ez azt sugallta, hogy közel volt a cél. Hogy még inkább bebizonyosodjon, egy párbeszéd csapta meg a fülünket. Egy magasabb fa lombjai között húztuk meg magunkat, ahonnan még jól halhattuk a dolgokat. Az egyik hangot viszont mind a ketten felismertük.
– Hol késlekedik már az a szerencsétlen? Megmondtam, hogy élve és egyben kellenek a fiúk. Ha valamit csinált velük Takashi, esküszöm, hogy elevenen nyúzom meg.
– Nyugi Naomi, biztosan idejében idehozza őket, de a férjed is velük van. Őt pedig nem könnyű eltenni láb alól. Nem is értem, hogy volt bátorságod odamenni hozzájuk.
– Az alakváltásom még mindig tökéletes, ha nem tudnád Yukie. Senkinek nem tűnt fel, hogy én vagyok. Látni akartam a fiamat és azt a srácot is, akinek eltettem az apját láb alól. Ha ők velünk lesznek, csak erősödni fogunk.
– S ha nem állnak mellénk?
– Akkor meghalnak, ilyen egyszerű.


A döbbenettől ledermedve kémleltem tovább a két nőt. Fel nem tudtam fogni elsőnek, hogy miről is volt szó. Naomi, –mint az kiderült– volt ott nálunk, és a nevelőapám a férje, Senshi meg a fia? Megölte az apámat és át akar állítani maga mellé? Túl sok és váratlan információk voltak ezek, amiknek nem szabadott túl nagy hitelességet adni, de az biztos volt, hogy Senshi anyukája régen elhagyta őket. Rá is néztem, és az arcáról sikeresen le is olvastam a döbbenet, a csalódottság és a düh egyvelegét, de ami még inkább ledöbbentett, az a könnycsepp volt, ami legördült az arcán. Nem tettem szóvá, viszont volt egy dolog, ami most jobban aggasztott.
– Senshi! Siessünk a Sensei után. Ha Takashi velük van, akkor segítenünk kell neki –érintettem meg a vállánál fogva, és azonnal húztam is abba az irányba, amerről jöttünk. El nem tudtam képzelni azt, hogy mi játszódott le benne, de az biztos volt, hogy mind a ketten válaszokat akartunk. Mit árthatott az apám annak a nőnek? Mi a terve velünk és miért akarják megölni a nevelőapámat is? Megannyi kérdés maradt bennem megválaszolatlanul, amit félre kellett tennem és csak arra koncentrálni, hogy még időben beérjük nevelőapámékat. A kiinduló ponthoz vissza is értünk, s a hallottak után nem is csodálkoztunk azon, hogy ők ketten nincsenek itt és jelzés sem érkezett. Azonnal a nyomukba eredtünk, és a szokottnál is gyorsabb tempót diktáltunk. Ahogy közeledtünk hozzájuk, csatára utaló nyomokat találtunk: leszakadt ágak, kunai és shuriken nyomok, illetve maradványok, és vér. Holttest sehol nem volt és hangzavar sem, hogy azt követni tudtuk volna. Vagy a banditákkal csatáztak, vagy egymással, de inkább az utóbbira szavaztunk mind a ketten, ahogyan egymásra pillantottunk. Követtük a nyomokat, hogy mihamarabb utolérhessük őket. Ahogyan haladtunk előre, egyre több vérfoltot véltünk felfedezni, mind a földön, mind pedig a fákon. Még inkább fokoztuk a tempót és hamarosan egy falhoz érkeztünk. Egy magasabb fán pihentünk meg, és közben felmértük a terepet is. Az fal mögött, mely fából készült, egy erődítmény és kisebb házak lapultak. Olyan volt, mint egy falu, csupán tele gyilkosokkal és nem ártatlan lakosokkal.
– Ketten vagyunk, három shinobi és ki tudja hány bandita ellen. Lehetőség szerint ne hagyd ott a fogad, vagy enyém lesz a szobád! –Magabiztos szavak voltak ezek tőlem, de jól tudtam, hogy két friss Chuunin-nak vajmi kevés esélye lesz ezek ellen. Tekintve, hogy a nevelőapámat is helybenhagyták, inkább a nulla felé közeledett a túlélés esélye. Senshi csak horkantott egyet, aztán egy halk reccsenés csapta meg a fülünket…


– Még épp időben… –kissé zihált volt a hangja, és látszottak is rajta a csata jelei, de élt. Senshi a megkönnyebbüléstől azonnal magához szorította az apját, amint megjelent mellettünk.
– Azt hitt…
– Nincs most erre időnk –vágott bele Senshi szavába. – Takashi velük van, és titeket akarnak.
– Tudjuk –szóltam közbe én is. A nevelőapám arcán tükröződött a meglepettség, de hagyta, hogy folytassam a mondandómat, mert látta rajtam, hogy ezzel nem fejeztem be. – Mindent hallottunk egy Naomi és egy Yukie nevű nőtől. Azt is megtudtuk, hogy Naomi a feleséged, és hogy ő ölte meg az apámat. Azt viszont már nem hallottuk, hogy miért kellünk neki mind a ketten és miért akar téged is megölni. Válaszok nélkül nem megyünk el innen, az egyszer biztos!
Néma csend következett. Láttam a nevelőapám arcán a döbbenetet, de ami még inkább szembetűnt az az volt, hogy mintha tudta is volna ezt az egészet. Mérhetetlen düh uralkodott le rajtam, amit a fa sínylett meg, ugyanis öklöm abba fúródott bele. Némi chakra is keveredett az ütésbe, mert nagyobb repedést okoztam a fába, mint hittem, de nem érdekelt. Eltitkolták előlem az igazságot, és felmerült bennem a kérdés, hogy Jakoutsu vajon megbánásból fogadott-e a szárnyai alá vagy azért, mert tényleg szerette volna. Ott, abban a pillanatban kedvem lett volna egyedül behatolni az erődítménybe, miután mérgemben kiosztottam volna a nevelőapámat… de nem tettem. Annyi eszem nekem is volt, hogy azzal a cselekedetemmel nem értem volna el semmit sem. Felhívtam volna magunkra a figyelmet és az egyedüli nekivágásnak is öngyilkossága szaga lett volna.
– Hoshi…
Egy elcsuklott hang, mely a barátomtól hallatszódott. Keze a vállamon pihent, szemeiben tükröződött a tudatlanság. Nem tudtam, hogy hihettem-e neki… hogy ő is megjátszotta-e magát, mint az apja, de valami legbelül azt súgta, hogy ez az egész őt is ugyanannyira meglepte, mint engem. Jobbommal megpaskoltam a kezét, és megráztam a fejemet. A nevelőapámra emeltem a tekintetemet, várva a taktikát, hiszen a küldetésünk most fontosabb, mint a személyes dolgok. Azokra úgy is fény fog derülni, amint bejutottunk.
– Magyarázattal tartozok, de nem itt és nem most –erősítette meg a Sensei is a gondolataimat, majd folytatta a beszédét. – A jelentést elküldtem a Mizukage-nak, benne pedig megemlítettem Takashi árulását is és azt, hogy erősítésre lesz szükségünk. A válaszát nem várjuk meg, ha kész a tervünk, indulunk. Az árulónak sikerült elmenekülnie, de súlyos sérülést kapott. Hárman vagyunk hármuk ellen, meg a banditák, de azok nem okozhatnak nagy gondot nekünk. A sorkatonákat csendben intézzük el, a többiekre nagyobb odafigyelést kell fordítani. Takashi-t rátok hagyom, a két nőt elintézem én. –Végszavával egyidejűleg el is mutogatta a megfelelő kézjeleket és máris létrehozta a Kirigakure no Jutsu-t. A tájra azonnal leszállt a köd, és indultunk is a bázisuk felé. Valahogy nehezebb akcióra számítottam: több őrt vártam és nagyobb ellenállást. Habár az tagadhatatlan, hogy képzett shinobik vagyunk és semmi esélyük nem volt ellenünk, de na. Mutathattak volna nagyobb ellenállást is. Habár az is lehet, hogy a köd zavarta meg őket, de mindenesetre az őrökön könnyedén átjutottunk és csak egy olyan kis viskót találtunk, ahol komolyabb volt az ellenállás: ott ápolták Takashi-t, az árulót.
– Nocsak, nocsak. A két pisis bejutott. Nem gondoltam volna, hogy kijátsszátok az őrséget. Igaz is, majdnem kiment a fejemből: Kirigakure-i shinobik vagytok, ez ilyesmi nektek gyerekjáték –gúnyos nevetése töltötte meg a házat. A két bandita, aki éppen ellátta a sérüléseit, azonnal támadásba lendültek. Mind a ketten nagydarabok voltak, és egy-egy katana volt náluk. Veszélyesnek látszódtak, és képzettebbnek is, mint az eddigiek, akiket levágtunk Senshi-vel. Erre számítani is lehetett, elvégre egy fontos személyt kellett védelmezniük, de akkor sem jelentett nekünk akadályt. Takashi mindeközben a háttérben húzódott meg, onnan figyelte a kis csatánkat. Vagyis csak azt hittük, hogy megfigyelt. A felém tartó bandita, amint kard távolságba ért, már lendítette is azt felém derékmagasságban. Még időben hátrébb tudtam ugrani, de azzal a lendülettel egy vízlövedéket kaptam és kivágódtam az ajtón. Takashi irányából jött a támadás, és amint feltápászkodtam a földről, meg is bizonyosodtam róla, hiszen az árulóra emeltem a tekintetemet, aki ugyan még nem nyújtott száz százalékos teljesítményt, de jól tudta támogatni a társait. Azonban ezzel nem tudtam most foglalkozni, hiszen az ellenségem azonnal rontott rám ismételten. Senshi kikerült a látókörömből, csupán egy kisebb robbanás maradt meg, illetve annyi, hogy a ház oldalát kiszakítva került ki onnan ő is.
~ Nehezebb lesz, mint hittem… ~morgolódtam magamban, de a csata még csak most kezdődött. A Sensei nem volt velünk, ő a fő épület felé tartott már a behatolás pillanatában is. Fél szememmel sandítottam arra, hogy megtudjam, mi történik, de egyelőre nem hallottam semmi csatára utaló zajt. A köd továbbra is a segítségünkre volt, ebből tudtuk mind a ketten, hogy még életben van a csapatunk vezetője. A bandita, arra számítva, hogy a figyelmem lankadt, újabb vágást indított felém, ami be is talált… volna. A köd a Kirigakure-i shinobik legnagyobb előnye, amit én jól ki is használtam. A gyors kézjeleknek hála, és a már jól begyakorolt technika segítségével hoztam létre jó pár ködklónt (Ninpou: Oboro Bunshin no Jutsu // Ninja Művészet: Ködklón Jutsu), ezzel megtévesztve az ellenfelemet. Sikerrel. Hiszen a lendítése ugyan betalált, csupán átsiklott a klónon a legnagyobb szerencsétlenségére. A riadalom és a meglepettség tükröződött az arcán, de a játéknak vége volt.
– Azt hittem jobb mulatság lesz, de tévedtem. Ugyanolyan gyenge voltál, mint a társaid –drámai sóhaj ő lustaságától, vagyis tőlem. Tanto-m a torkának szegezve volt, a szerencsétlen bandita meg ellenállást akart mutatni; elkésett. Egyik pengém a nyakába fúródva ontotta ki életét, másik pengém a biztonság kedvéért a szívében landolt. Gyors mozdulattal végeztem vele, és élettelen teste máris a földre rogyott. Nem szeretem a brutális gyilkolást, de ha már csinálni kell, akkor biztosra mentem.
– Te kis rohadék!
Időm sem volt kiélvezni a győzelmemet, ugyanis Takashi a hátam mögött kiabált rám. Egy ölebével kevesebb volt, azt viszont tudtam nagyon jól, hogy egyedül nem győzhettem le. Muszáj volt addig feltartanom, ameddig Senshi nem érkezett vissza. Ketten nagyobb esélyünk volt ellene, mint egyedül. A klónjaim továbbra is a segítségemre voltak, én pedig el is vegyültem közöttük. Ha nem találja meg az igazit, azzal csak időt nyerhettem. Csatakiáltásokkal indult is meg a vélt igazi felem felé, amit én a kis viskója kapujából szemléltem. Tudtam, hogy sokáig nem lesz megtévesztő a számára, de megtettem mindent, amit lehetett. Amikor tiszta célpontot jelentett számomra, egy-egy shurikent hajítottam felé, amikor nehezen tudott csak elkerülni, hiszen sérülésekkel volt tele. Az egyik meg is vágta, a fájdalmas hangját hallva, ekkor halk és közvetlen támadást indítottam meg felé. A tanto-m segítségével próbáltam sérülést ejteni rajta, de mindig utamat állta egy kunai-al. Morgolódva vettem tudomásul, hogy a közelharc nem válik az előnyömre, de feltartásnak tökéletes volt. A fémek súrlódása eltartott pár percig, és az utolsó ilyen csattanás után, Takashi hangját hallottam. Senshi megérkezett, amire nem számolt, és egy mély vágást sikerült rajta ejtenie. Azt hittük, hogy ennyivel elintéztük, de strapabíróbb volt, mint ahogyan láttuk. Ez várható is volt, hiszen a nevelőapám sem tudott elbánni vele egyedül, kettőnknek pedig kevesebb esélyünk volt, még akkor is, ha sérülései voltak az ellenségnek. A köd időközben felszállt. Ez több dolgot is jelenthetett: vagy legyőzték a Sensei-t, vagy inkább bekeményített és az erősebb technikáira összpontosít. Senshi-vel egymásra néztünk, és mind a ketten abban maradtunk, hogy az utóbbit hisszük valósnak. Így viszont kiélezettebb volt a harc, hiszen mindenki látott mindenkit és a klónjaim így feleslegessé váltak. Fel is oldottam a technikám, hogy tartalékoljam a chakrámat. Igyekeztem nem kimutatni a fáradtság jeleit, de a mozgásomon sajnos kezdtem érezni. Lassultam, és erre valószínűleg az ellenség is rájött, de neki most nagyobb problémája volt. A földről igyekezett felkelni, de Senshi megajándékozta őt pár kunai-al, amik sikeresen be is találtak.
– Mocs…kok… –utolsó szó jogán ezzel élt, aztán visszaesett a földre. Annak tudatában, hogy halott, már indultunk is a főépület felé, hogy a nevelőapámnak segíthessünk.


A főépületig szabad volt az utunk, ugyanis csak hullákkal találkoztunk, akik már nem jelentettek számunkra fenyegetést. Ahogyan közeledtünk, heves csata jeleit véltük felfedezni. A hangok se voltak túl bíztatóak, ezért is szaporáztuk meg a lépteinket. A bejárat be volt törve, azzal sem kellett foglalkoznunk. Beljebb lépve, egy tágasabb terem tárult a szemeink elé, melynek egyik végében ott volt a két nő, akiket az erdőben láttunk és hallottunk Senshi-vel. Látszódtak rajtuk a csata jelei, ám a legszembetűnőbb dolog az a Sensei volt… a két nő előtt térdelt, elég ramaty állapotban és a nyakánál egy kunai volt.
– Apaaaaaaaaaaaaaa! –Senshi kétségbeesett kiabálása töltötte be a teret, és már indult is volna meg a két nő felé, de abban a pillanatban egy kunai landolt a lábaink előtt. Megdöbbenve néztük a jelenetet, ugyanis erre nem igazán számítottunk. Nagyon erősek lehettek, ha le tudták győzni a nevelőapámat, és patthelyzetbe tudták szorítani.
– Ohh, Naomi-chan! Azt nem mondtad, hogy ilyen jóképű srácokat akarsz magad mellé –mosolygott a lány, aki körülbelül ugyanolyan idős lehetett, mint mi. A fáról nem tűnt ennyire fiatalnak, meg nem is rá koncentráltam, hanem arra a nőre, aki sakkban tartja a Sensei-t. Ő lehetett az, aki meglátogatott minket… Sose gondoltam volna, hogy az ellenségünk. Senshi még inkább le volt döbbenve, hiszen az anyjáról volt szó.
– Fejezd be a gyerekeskedést Yukie. Rég láttalak Senshi.
– Engedd el apát!
– Az nem lesz ilyen egyszerű. Ha elengedem, én is akarok cserébe valamit… valakiket.
– Nem alkudozunk banditákkal. Ereszd el, vagy megbánod!
– Apád fia vagy Hoshi… neked is felvágták a nyelved, mint neki. Pedig egy lustaságnak titulált.
Erre nem tudtam mit reagálni. Meggondolatlan lépésekkel csak rontottunk volna a kialakult helyzeten. Senshi-re pillantottam, akinek ökölbe szorult kezei között egy-egy kunai volt.
– Nyugalom Senshi. Előbb elmondom az ajánlatot, aztán harciaskodhatsz. Pofon egyszerű a helyzet. Leteszitek a fegyvereket, és velem tartotok. Cserébe elengedem Jakoutsu-t, és elhagyjuk a vidéket.
– És ha nem, megölsz minket is, mint az apámat? –Itt láttam a nő arcán némi döbbenetet, de csak elvigyorodott.
– Fogalma sincs, hogy honnan tudsz erről, de igen. Ha nem jöttök velünk, megölünk titeket. Apádat megöltem, mielőtt lebuktathatott volna. Túl sokat tudott a tervemről, veszélyt jelentett számomra, de ne aggódj. Te mindent meg fogsz tudni, csak gyere velem.
Eszem ágában sem volt vele menni, és a düh annyira eluralkodott rajtam, hogy nem tudtam tiszta fejjel gondolkodni. Eredménye a Kage shuriken no Jutsu // Árnyék shuriken lett, pedig nem kellett volna megtámadnom őket. Szerencsére meglepte őket annyira, hogy Jakoutsu a földre zuhanjon, így kiszabadulva a fogságból, de ereje már nem volt ahhoz, hogy fel is kelljen onnan. Az ellenségeink oldalra ugrottak, a shurikenjeim pedig a falba fúródtak, de mi sem tétováztunk: Senshi azonnal meg is indult az anyja ellen, én pedig Yukie felé indultam meg. Szlalomozva tettem meg a távolságot, és igyekeztem még azelőtt a szeme elé kerülni, hogy ő a földre érkezne az ugrásból. A fáradság jeleit ugyan nem mutattam ki, de sebességemben egy kicsit megmutatkozott. Egy kicsivel késtem csak le az érkezést, pedig a levegőben jobban meglephettem volna, de így sem maradt támadás nélkül az akcióm. Még nem vette fel a védekező állását, már lendült is a lábam, neki pedig a kezei emelkedtek, hogy majd kivédi azt. Elmosolyodtam, mert tudtam nagyon jól, hogy nem fogja tudni elhárítani. Így is lett. A Ryuu Ninpou: Kage Dangan // Ryuu Ninja Művészet: Árnyékrúgás sikeresen betalált, és mivel több erőt vittem bele, Yukie repült is neki az egyik tartógerendának, hogy a csapódás után a földre hulljon. Ahogy láttam nem fog felkelni onnan, így egyel kevesebb ellenséggel kellett összpontosítani. Nem halt meg, annyira erős rúgást nem kapott, de nagyon reméltem azt, hogy a csata végéig nem zavar minket. Fordultam is meg, hogy majd indulok Senshi-nek segíteni, de ekkor csapódott is nekem egy test. A váratlan találkozás miatt, a másikkal együtt repültünk és landoltunk a földön. Fel is nyögtem a súlyától, de Senshi hamar pattant is fel rólam és lendült is újból támadásba. Nem értettem honnan van még így ereje ehhez, de nem hagyhattam egyedül.
– Undorító vakarcsok!
A hang, mely süvítve hasított át a fülemen, megállásra késztetett. Azt hittem elintéztük Takashi-t, mégis volt még annyi lélekjelenléte, hogy egy végső támadást intézzen felénk. A lángok sebesen kezdték el falni a fából készült elemeket. Őrjítő kacagása töltötte be a termet, ami éppen elég elterelés volt ahhoz, hogy Naomi eltűnjön Yukie-val.
– Hoshi, gyerünk kifele –rántott rajtam egyet a társam, és már rohantunk is kifele. Az omladozó épületet mindenhol láng és füst borította be. Alig találtunk ki a friss levegőre, de ott már némileg megnyugodva fújtuk ki magunkat… vagyis fújtam ki.
– Sensei! –A felismerés, hogy bent hagytuk, azonnal a tudatomba hasított és szinte fejvesztve rohantam vissza az égő épületbe, hogy megmentsem. Még élt és nem hagyhattam, hogy a tűz martaléka legyen. Akármilyen mérges is voltam az akciónk előtt, mégis csak a gondomat viselte, és tanítgatott. Az tűz viszont oly annyira elnyelte már az épületet, hogy alig tettem bent pár lépést, máris a földre rogytam a füst miatt. Az arcomat eltakarása hasztalan volt, Takashi őrjítő kacagása viszont annál inkább tudatta velem, hogy merre tartózkodik. Abban az irányba is fordultam, és bár komoly füstfelhők voltak, láttam, hogy pecséteket formál. Nem vártam meg, hogy mire készült, sarkon fordultam és rohantam kifele…
– Hoshiiiiiiiiiiii! –Senshi aggódó hangját hallottam a távolból. A forrása után kutattam tekintetemmel, de csak homályos alakot tudtam kivenni a messzeségből, aki mintha rohant volna felém, de már abban sem voltam biztos. Fejem lüktetett, arcomon éreztem forró vérem csörgedezését, és a következő pillanatban már csak a feketeséget láttam…


Csak a sötétséget láttam, és halk beszélgetést hallottam. A fejem lüktetett a fájdalomtól, és egyre erősebben, ahogyan ébredeztem. Látásom homályos volt, de tisztulni kezdett, amint kezdtem észhez térni. Fogalmam sem volt, hogy hol voltam, hiába néztem körül. Minden mozdulat fájt, amit tettem, de muszáj volt megtudnom, hogy hol is voltam.
– Hoshi! –Egy ismerős hang… Senshi-é volt, aki huppant is mellém az ágyra. Arcán tükröződött az aggodalom és a megkönnyebbülés egyvelege.
– Hol… hol vagy?
– Kórházban. Azon a küldetésen megsérültél és azóta is kómában voltál.
– Azon?
– Sok idő eltelt azóta… és sok mindenről le is maradtál.
– Mondj el mindent.
– Rendben, de nem lesz könnyű… –szemeit lesütve fordult el egy pillanatra Senshi, a rövid párbeszédet követve. Sok idő? Mégis mennyi lehetett az a sok idő? Napok? – Azon a bizonyos küldetésen majdnem meghaltál. Visszarohantál az égő épületbe, hogy megmentsd az apámat, de alig, hogy bementél, egy hatalmas robbanás miatt, az egész épület a földdel lett egyenlő. –Valami rémlett, de csak foszlányokban. – Vérző fejjel találtalak meg, miután kirepültél. Épp időben találkoztam az erősítéssel, és még sikerült megmenteni téged, de… de… apa… apa meghalt –elcsuklott a hangja a végére. Rettenetes érzés fogott el, és nem akartam elhinni, hogy ilyen történt. A hanglejtésből ítélve, azonban nem volt még vége a kis beszámolónak. – Ez viszont nagyon régen történt. Azóta túl vagyunk a IV. Nagy Ninja Háborún is. Sok mindenről lemaradtál, mint azt már mondtam, de mindent időben megtudsz majd. Most még pihenj Hoshi, ha kiengedtek innen, akkor még mesélek. –Nem pont ilyen beszámolóra szerettem volna ébredni, de az ember nem válogathatja meg a dolgokat. Emésztett a bűntudat, hogy egy olyan fontos dolgot kihagytam… és még akkor is csak meredten bámultam a bekötözött kezeimet, mikor Senshi kilépett az ajtón. Vajon mennyire vagyok harcképes? Egyáltalán kaphatok még normális küldetéseket? Megannyi kérdés, de kevés válasz… Mihez fogok én most kezdeni magammal?

//Ez lenne az a kis szösszenet, amit benyújtanék a megbeszéltek alapján. A küldetés során Jakoutsu és Takashi vesztette életét.
Felszerelés, amiket Hoshi elhagyott/elhasznált:
– 5 kunai
– 5 shuriken
– 2 Tanto

Ezeket természetesen le fogom vonni az elfogadást követően. Remélem, hogy megfelelő lett, és ha érdemel valami jutalmat a dolog, akkor ch, tjp, ryo vagy bármiféle jutalom megfelelő lesz. //