Akatsuki(Kihara Nana)

Sétál. A kislány sétál, és közben egyszerűen nem tudja abbahagyni a mosolygását, túlzottan jó kedve van ahhoz. Pedig semmi különös nem történik, csupán sétál, kézenfogva a szüleivel. És boldog.
A szülei arcára lopva felpillant, bár nem lát ott semmit. Azokat egyszerű, kifejezéstelen porcelánmaszk takarja, rajtuk egy-egy névvel.
~ Anyu... Apu...~ nem látja az arcukat, nem jut eszébe semmi se, ha rájuk néz, mégis tudja, hogy ők azok. Neki ez bőven elég.
Dúdolni kezd, miközben a kifejezéstelen, semmitmondó, üres utcán sétálnak, teljesen idegen épületekkel körbevéve. Azt se tudja, hova mennek, nem is érdekli, sőt szinte már azt kívánja, bár sose érnének oda. Akkor örökké dúdolhatna vidáman, a szüleivel kézenfogva.
Megállnak.
~ Hm? ~ a kislány megtorpan, a dúdolását félbeszakítja a hirtelen megállás. Összezavarodva néz a szüleire, de a porcelán arcuk előre néz, semmilyen választ nem adnak.
~ Nem..... ~ a kislány félni kezd, egyre jobban szorongatja a szülei kezeit ~ Ne menjetek... ~ a kis ujjai olyan könnyedén csusszannak ki a szülei kezéből, mintha csak folyadék lenne. A két alak elindul.
~ Anyu, Apu! ~ kinyújtja feléjük az apró kezeit, próbálja elkapni őket, de valami eltereli a figyelmét.
A kezeihez vér tapad.
A szemei tágra nyílnak, riadtan néz a szüleire, majd vissza a kezeire. A vér, ami bemocskolja a kezeit, a szüleitől származik. Az ő kezükről csöpög a vér.
~ Anyu! Apu! ~ utánnuk szalad, válaszokat, vagy csak őket akarva, de hiába. Az apró lábaival nem tudja őket utólérni, hiába igyekszik. Bele is ütközik valakibe.
A kamasz lány értetlenül mered az előtte álló fiúra, akinek az arcát eltorzítja a gyász. Sír.
~ A te hibád! Megérdemled! ~ köpi haragosan a fiú, és leszúrja a lányt.
~ Miért? ~ sokkolva, megtörten néz a haragos fiúra, válaszokat követelve. ~ Miért vettél el tőlem mindent? ~ a lány hangja csendes, de a varratokkal teli lelke üvölt.
~ Árulók ivadéka. Olyan vagy, akárcsak ők! ~ feleli a fiú, tele nyers gyűlölettel. A lány pedig megüti őt, gyűlölködve.
A haragja teljesen elborítja, pont ahogy az előtte álló személyt is. Egy pillanatra önmagát látja meg a fiú szemeiben, ahogy megtörten, elveszve üvölt a fájdalomtól.
~ Ezt akartad, nem? ~ mondja a fiú, teljesen más hangnemben. A félig megégett arca rángatózik, szavai után vér csordul ki a száján.
~ Én...~ a lány keze, amivel beledöfte a pengét a fiú szívébe, remegni kezd.
~ EZT AKARTAD! ~ a fiú véres vigyora beleég a lány lelkébe, a szavai viszhangzik a koponyájában.
~ EZT AKARTAD! ~





- Ez így nincs rendjén. - suttogom saját magamnak, miközben az ágyamon fekszem magzatpózban, lassan felülkerekedve a korábbi rémálmom okozta remegésen. Pont ahogy minden egyes éjszaka, most is ugyanaz a rémálom riasztott fel az éjszaka közepén, meggátolva bármi nemű pihenésben. Pont ahogy az elmúlt öt alkalomkor, most se számítok arra, hogy vissza tudok aludni. 
~ Bando tönkretett, de most megfizet érte, én pedig visszatérhettem a faluba. Így kellett történnie, ez az igazságos befejezés. De akkor miért nem érzem jól magam? ~ az ágyam melletti kis asztalt bámulom a sötétben, ami meg van pakolva mindenféle tárggyal. Könyvekkel, amiknek a tartalma lényegében a falu köré korlátozódik, valamint fegyverekkel, amiket legalább ötször megpucoltam. Az előző öt napom programja hever előttem. 
~ Miért nem vagyok képes megnyugodni? Minden jóra fordult, minden úgy történt, ahogy kellett. ~ lassan kinyújtózom, majd ülő helyzetbe tornászom magam. ~ Ugye? ~
Amióta csak visszakerültem a faluba, minden csak rosszabbra fordult, annak ellenére, hogy az igazi bűnös lett megbüntetve. Egyetlen másodpercre se éreztem azt, hogy minden megoldódott, a napok múlásával pedig ez az érzés erősödött. 
Az első nap, miután végre egyedül maradtam a falu által biztosított szállásomon, a köpönyegemet magamra akasztva az egyik sarokba fészkeltem be magam, és sírni kezdtem. Nem voltam boldog, vagy épp szomorú, egyszerűen csak kiengedtem magamból mindent, amit eddig lent tartottam. Talán percekig, talán órákig csak zokogtam, és még a sírás végeztével se keltem fel a földről. 
A második nap megpróbáltam elterelni a gondolataimat az egész helyzetről, ezért órákig csak a fegyvereimet takarítottam, vagy épp az újdonsült lakásomban járkáltam fel-alá. Afféle pótcselekvésképp eltöltöttem pár órát a mosdóban, hogy egy kicsit rendbe szedjem magam, de ennyi. Aznap szinte csak némán ültem az üres lakásban. 
Harmadik nap mertem rávenni magam arra, hogy belenézzek az aktámba, szembenézve a múltammal. Az pedig a legkisebb mértékben sem volt derűs. A szüleim ugyanis valóban elárulták a falut, pont ahogyan az őket helyettesítő rokonom is. Egy kis csapat áruló, akik az akta szerint a rokonaim. 
Az igen keserves akta elolvasása után végre elhagytam a lakást, de csak azért, hogy beszerezzek némi információt. Szereztem pár könyvet, feltettem pár kérdést, még egy hosszú sétát is tettem a faluban, remélve hogy visszatér valami az elvesztett múltamból. 
A negyedik napom is pontosan ugyanígy telt, megpróbáltam összerakni a dolgokat a fejemben, visszaszerezni valamicskét a régi énemből.
~ Semmi se tűnik ismerősnek. ~ 
Most, az ötödik nap hajnalán, az ágy szélén ülve ugyanúgy próbálom összerakni a dolgokat magamban, teljesen sikertelenül.
~ A falu egyetlen része se tűnik ismerősnek. Se az épületek, se az emberek. ~ a kezembe veszem az aktát, amiben három képre korlátozódik a figyelmem. Egy nő, egy férfi, és egy fiatal lány. 
~ Anya...Apa...és én. ~ a képeket nézve keserű érzésem támad, mert egyáltalán nem tűnnek ismerősnek. Hiába árulták el a falut, attól még a szüleim maradnak, de a képeiket nézve mégse érzem ezt. Se egy kép, se egy hang, se egy halovány érzés. Semmi. 
~ Tényleg ti vagytok a szüleim? ~ a tekintetem egy ideig a két felnőtt arcképére szegeződik, akik vonásaikban nagyban hasonlítanak a lányuk képére. Arra, aki állítólag én vagyok. 
Egy tükröt keresek elő, amivel alaposan megnézem a saját arcomat, majd újra a képre nézek. 
- Ki vagy te? - kérdezem a képen lévő lánytól. 
Neki sima, barnás bőre van, míg az enyém tele van hegekkel. Az ő vörös szemei határozottságot tükröznek, míg az én felemás szemeim elveszettséget. Az ő szája félmosolyra húzódik, míg az enyém nem. 
~ Talán már sose lehetek ugyanaz az ember, mint régen. ~ a kezeim lassan remegni kezdenek, majd feldúltan elhajítom az aktát. ~ Miért nem lehetek ugyanaz az ember?! Miért nem kaptam vissza az életemet?! ~ az asztalról felkapok egy kunait, és a falhoz vágom dühömben.
A penge néma csendben szeli át a szobát, majd remegve beleáll a falba, én pedig hirtelen lehiggadok.
Tudom, mire van szükségem.




~ Telibe! ~ jelentem ki magamban, a szám pedig mosolyra húzódik. Az utolsó penge is pontosan eltalálta a céltábla kellős közepét, ahogy az összes többi is. A korai órák ellenére kellemes az idő, a gyakorlótér teljesen üres, én pedig eddig nagyon jól teljesítek. Van okom a mosolygásra, mert valóban jó ötlet volt kijönni ide. Jó kedvem van. 
Dobás közben elememben érzem magam, a külvilág problémái semmissé válnak, és számomra ilyenkor nem létezik semmi más, csak én, és a célpontom. Természetesen sokkal jobb lenne, ha mozgó célpontom lenne, miközben én is teljes erőbedobással mozgathatnám meg a varratokkal teli lábaimat, hogy érezhessem azt az égető érzést, és az izgalmat, de ez is megteszi egyenlőre. 
A dobófegyvereimet jókedvűen szedem össze, felkészülve egy újabb menetre, amit sokkal nagyobb sebességgel tervezek megtenni. Menet közben azonban kiszúrok valamit, pontosabban valakit, aki csak nemrég érhetett ide, de azóta is csak figyel. Amikor kiszúrom őt, gyorsan visszanéz a kezében szorongatott könyvre, de időnként lopva felém pillant. 
~ Bando társa. ~ jegyzem meg magamban, felismerve a lányt, akit megsebeztem a Vég Völgyében zajló küzdelem alatt. Sajnos pontosan tudom, hogy miért van itt, ami véget vet a jókedvemnek, és felveti a kérdést, amire az elmúlt napokban nem voltam képes választ adni.
~ Tényleg halált érdemelt Bando? ~ a lánnyal nem törődve visszaállok a kezdőpozícióba, és nekiállok koncentrálni. 
~ A szüleim elvették tőle a családját, ő pedig bosszút akart. ~ hat shurriken kerül a kezembe, amik pár pillanattal később célba is érnek. ~ Elvette az eszét a harag, teljesen kifordult önmagából, és ezt rajtam vezette le. ~ a shurrikenek becsapódását egy kunai kíséri hasonló  eredménnyel. ~ Én is dühös voltam, tőlem is elvett valamit, és én is bosszút akartam. ~ két másik kunai csapódik bele a céltáblákba ~ Ugyanaz volt az indíttatásunk, ugyanaz motivált minket, de én most élek, ő pedig valószínűleg nem. ~ egy újabb kunai kerül a kezembe, de a kérdésemhez visszatérve nem hajítom el. 
~ Megérdemelte? ~
Egy kis ideig csak csendben állok, gondolkozva a kérdésen. Egy röpke pillanatra a lány felé pillantok, aki ezért gyorsan visszanéz a könyvébe. A látványa újabb kérdést vet fel bennem. 
~ Ismertelek téged? Te is a társam voltál, esetleg a barátom is? Megbíztam-e benned? ~ teszem fel a kérdéseimet magamban, ami lassan megfogalmaz egy választ az előző kérdésre. 
~ A falu...az emberek...a kagék...minden... Minden olyan idegennek tűnik, mintha sose éltem volna itt. Semmi sem ismerős, senki sem ismerős.... Még a saját családom is idegennek tűnik... A saját életem is idegennek tűnik, mintha.... Mintha az itt eltöltött évek végérvényesen eltűntek volna. Mintha sose történtek volna meg. ~ a kezem ökölbe szorul, remegni kezd, még a fogaimat is összeszorítom. ~ Mindez Bando hibája. Mindent elvett tőlem, és már sose kapok vissza semmit se. És még... ~
- Meg se bánta...csak röhögött. - sziszegem a fogaim közül, majd minden haragomat összegyűjtve elhajítom az utolsó kunait. A penge ismét pontosan eltalálta a tábla közepét, mindenféle célzás nélkül.
~ Nem ezt akartam. De te ezt érdemled, Bando.




Nyolcadik nap. Bár már nem kínoznak rémálmok, most mégse vagyok képes aludni. Most nem. 
A nyitott ablakon keresztül nézem az éjszakai konohát, aminek a látványa csak tovább erősíti az elhatározásomat. 
~ Konoha többé már nem az otthonom, és sose lesz az. Az a Nana, aki itt született, nőtt fel, vált ninjává, halott. Én sose leszek újra az a kunoichi, aki ő volt. Ez az ő otthona, nem pedig az enyém. Nincs értelme eljátszani, hogy ő vagyok, mert azt az életet sose kapom vissza. Már nem is létezik az az élet. ~ a saját kezeimre nézek, majd az egyik ujjamat végighúzom a hegeimen. ~ Nekem itt nincs többé helyem, és nem is lesz sose. Nem is akarom, hogy legyen, mert az hazugság lenne. ~ lassan eltávolodom az ablaktól, bedőlve az ágyamba. 
A hátamon fekve bámulom a plafont, megnyugvást, de ürességet érezve. 
~ De ha nem vagyok az a Nana, akkor ki vagyok? Ha nincs itt helyem, akkor hol van? ~ lehunyom a szemeimet, visszaemlékezve a kunyhóra, ahol elkezdődött az életem. Ahol egy éven keresztül edzettem, egyetlen célt hajszolva, közben pedig egyszer se tettem fel magamnak a kérdést: Mi lesz utánna? 
~ Most mihez fogok kezdeni? Itt nem maradhatok, de nem fognak csak úgy elengedni. Nem akarom őket elárulni, de egy hazugság rabja se maradhatok. ~ az ágyam fölé helyezett maszkra nézek, eszembe juttatva a kinti életet. A kívülálló életet. 
~ Talán sose kellett volna visszajöjjek. Akatsukiként elhagyhattam volna a Tűz országát. De ha nem jövök vissza, akkor sose jutottam volna el erre a pontra, és akkor Akatsuki is csak egy hazugság lenne. ~ ahogy töröm a fejem, lassan lecsukódnak a szemeim, és egyetlen gondolat ringat álomba. 
~ Hol van a helyem?