Hegyvidék

//Taijutsu képzés- Itakage Izaye//

Kő és a Szél országa is el mehet a francba. Föld országa azért mert nem tudott megtartani egy sivatagos országot a semmi közepén, Szél országa meg csak azért mert egy istenverte homoktenger. Ezen két szánalmas, talán már nem is nagy ország határai mentén terjeszkedik el az ország, ami talán a kettő szerelem gyereke is lehetne, a Kő országa. Ide gyűlik a világ szánalma, harcolnak egymással néhány öreg parancsára. Nem mintha magam nem ezt tenném, de én magam akkor is ezt tenném, ha senki nem parancsolná. Ölök, ebben vagyok a legjobb és erre képeztek, ahogy itt mindenkit. Az ország egyetlen életképet mutató jelensége a képzés, amire gyűlünk. Egyetlen dolog, ami tetszik, hogy a hely konkrétan arra lett kitalálva, amire használni akarják: egy kicseszett gyakorlóterep. Bejáratnál elkérik az iratokat, tetszik, hogy úgy bánnak velünk, amik vagyunk: katonák, akik különböző szinten, de parancsot teljesitenek. Nem igazán érdekel az sem, hogy nomád körülmények köé terelnek. Egyből felmérem a helyzetet, nem csak lenn, hanem a völgy falainak tetején is járőröznek. A megfelelő technikával simán meg lehetne lógni, de most nem azért vagyok itt, hogy ezt gyakoroljam. Belépésnél a papirok mellett meg kellett nevezni a technikát is, igy csak tömören odadobom a választ: Itakage Izaye // Gólyacsapás.
6 órakor végig nézem, ahogy lezárják a gordonokat, miközben megmutatják az egyszemélyes sátrainkat, de még arra is ügyelnek, hogy a különböző nemzetek tagjai egymástól elkülönüljenek, de még a saját falvak között is minimalizálják a kommunikáció lehetőségét. A sátor nem nagy kunszt, de mivel úgyis arra készülünk, hogy ide csak aludni jövünk, igy gazából teljesen mindegy, hogy mit adnak. Az eligazitás során, ahogy a Kő országának el nem ismert shinobi falvának fejpántját viselték, akár azt is gondolhatná az ember, hogy más terveik vannak, de ha ténylegesen az a terv, akkor biztosan van rajtam kivül jó néhány shinobi, aki nem hagyja, hogy olyan egyszerűen megtegyék. Az eligazitás viszont vér nélkül zajlott le. Nem sok fontos dolgot mondtak el, ami megragadt "este 8 vacsora, 10kor takarodó, reggel 6kor ébresztő, 7kor reggeli, ebéd nincs". Nem igazán érdekelt ennél több, nem kell félni, hogy elhagyom a sátramat, ha nem muszáj, ahogy fényre sincs igazán szükségem. Nem igazán érdekel, hogy mindenki saját tanárt kap és hogy ennek mi a célja. Én tanulni jöttem, nem falusikat tutujgatni.

Három országon keresztül haladó 40 napos karavánút után Yoru elkanyarodik a Kőország felé vezető útra, ennyi időt ritkán tölt együtt édesapjával, de körülbelül pontosan tudja mindenki aki ismeri a családját, hogy ez pont elég is. 40 nap és egy kiadós apa-fia beszélgetés nem történt meg a két férfi közt. A közel 200 szekérből álló karaván meglepően gyorsan tűnt el a homoktenger horizontján, miközben a fiú rendezte a felszereléseit a tevén amin utazott, azon gondolkozott, hogy vajon ez a nemzetközi edzőtábor vajon tényleg olyan lesz-e mint amilyenre számit. De nem az edzés, és a fejlődés miatt volt izgatott.. vagy inkább feszült. Hanem mert nem Konoha dotáltabe, hanem Sunagakure. Kissé kellemetlen számára a tény, hogy a falu aminek a fejpántját viseli, és amihez a hűség köti az nem támogatta de az a falu ahonnan származik, és nem mellesleg az apja anyagi befojással bír pedig külön meghívót intézett neki. Ezek a gondolatok rossz szájízzel kísérik végig a bő egy napos lassú tevegelés alatt.
Kora délután érkezik a megjelölt helyre a kő országának eléggé jellegtelen területére, alapvetően az országnak is csak egy jellegzetessége van, az hogy az egész egy hatalmas sziklákkal cakkozott kanyon. Egyetlen őrposzt, két maszkos shinobi, akik rövid tömör mondatokban kommunikáltak.
- Meghívó? – A fiú átadta a tekercset amin Suna pecsétje van.
- Homokrejtekből? – Nem, Konohai shinobi vagyok. –  A két férfi feltehetőleg értetlenül néztek a fiúra aki hideg szél elől védve magát a szokásosnál is jobban behúzta a nyakát a teve hátán. De tovább engedték.
- Ötszáz méterre a domb túloldalán találja a tábort. -  Azzal legyintetek és folytatódott is a séta.
A tábort láthatóan jól őrzik, még bőven fent van a nap de több magas fája is ég szerte a területen illetve a két magas sziklafal ami határolja is bőven van velük tűzdekve, ahogy őrökkel is.
~Nem meglepő, sok nemzet, sok sérelem egy kis helyen, ~ Ennyivel zárta is az elmélkedést Yoru.
A hátast a karámba vezetik a regisztráció után, gyorsan megmutatják a szállást, ami hát felüdülés volt a fiatal férfinek, aki heteken keresztül aludt a szállítmányt őrző biztonságiakkal. Végre egy kis nyugodt csendes magány. Miközben a felszerelését lepakolva körbenézett.
Az eligazítás olyan volt mint amikor arra kényszerítenek egy gyereket hogy szavaljon az iskola elött, gyors érzelme mentes és látszott a táborvezetőn hogy annyira vágyik rá mint egy foghúzásra.
~ Nem vagyok meglepve, végülis tudtam hogy mennyire kemény népek ezek. De azért mégiscsak ők látnak minket vendégül. Tehát lehetnének egy kicsivel barátságosabbak. ~ A gondolat gyorsan átszaladt Yoru agyán és már látta is hogy vége a kis beszédnek.
- Mindenki térjen vissza a szállására, a vacsorát nemsokára viszik a kiszolgálók, a szállást elhagyni tilos.. stb.. stb.. -
Yoru fülét ez a mondat nagyon megütötte. Lassan sétált vissza a sátra felé, és a következőt figyelte meg, egyik sátornak sincs ablaka, és egyik sátor ajtaja sem néz egy másik sátor ajtajára. Sőt a fényeket szolgáló tűzek is úgy helyezkendek el, hogy nincs árnyék a sátrak közt.
~ Bizalmatlan népség annyi szent, de végül is ez az ő gondjuk, nem az enyém. Tanulni vagyok itt nem pedig kémkedni. ~
A szállásra visszaérve a szokásos kis „túlélő” csomagját elővéve Yoru előkészítette a fekhelyét, és megtisztálkodott, a vacsora egy nagyon szűkösen porciózott adag étel volt, de szerencsére Yoru csomagjában bőséggel volt még étel így nem érezte hiányát semminek.
 
//Most értem haza elnézést a késésért. //

Yorunak az éjszaka nyugodtan telt, a karaván útról magával hozott tartalék elemózsia egy részével bőséges volt a vacsora. Így az éjszakát nyugodtan töltötte a meglepően csendes de a völgyben folyamatosan zúgó szelek ellenére. Reggel a ez étkezés harcosoknak kimért adag, nem is igazán reggeli inkább csak olyan „ne halj éhen, de ne is okádd el magad edzés közben” menyiég volt. - Pár szem datolya, pont elfér még hogy lefolytassam ezt a lakomát. -  Jegyezte meg kissé gúnyosan a kiszolgáló személyzetnek amikor a tálcát elviszi.
És ott is volt mögötte egy apja korabeli kissé viseltes, valószínűleg sokat látott férfi. Arcát nem is akkor inkább a tapasztalat viselte meg, amit láthatóan a saját kárán tanult meg, nem pedig mások álltal. A helyre jellemző vendégszeretettel, körülbelül két szóban üdvözölte – köszönt – és irányított a a fiút.
- Jöjjön velem! -  Yorunak több sem kellett, hiszen ezért jött, felszereléseit takaros rendben a kis szállásán hagyta és követte a nála körülbelül egy fejjel alacsonyabb férfit.

A számukra delegált edzőterület, pár masszív tréningbábuval megtűzdelt rész volt a sziklafal tövében, jól láthatóan minimum 6 őr látta minden mozdulatukat, így egy percre sem felejthette el a „vendég” hogy mi is a dolga.
Ennek megfelelően Yoru figyelmesen hallgatta az oktató iránymutatását.
- Értem tehát például, a fürge test helyett amit rendszeresen használok,  próbáljam a maximális sebességemet fokozni irányított chakra áramlással? –  Fogalmazta meg az útmutató után saját magának az összegzést.
Az elmélet után jöjjön a kivitelezés, pár perces nyújtás következett, Yoru többször sérült már meg ennek hiánya miatt, a bemelegítés az ő testalkatánál nagyon fontos, hiszen izomtömege miatt hajlékonysága némiképp csökken. Bárhogy is finomítjuk ez a ninja inkább egy erő emelő mint egy balerina.
Laza alapállás és pár bemelegítő ütés után, tart egy tesztet, harminc másodperc, a bábu mellkasára és fejére. A fiú teste neki iramodik és Oi és Gyaku-zukik sorozata indul a bábura. ~ 52 ~
-Hmm, 52 ütés, ami pontos és szabályos, ezt kellene felgyorsitani de nem elveszíteni az erő a támadásokból. – Jegyzi meg magának, miközben gyorsan kézjelet formál és a fürge test jutsut aktiválja. Ismételt fél perces támadássor, és a fiú normál légzéssel áll meg.
- 89, hiába használom ezt a technikát gyakran, az a hátránya hogy az egész testemre hat, így rengeteg energia vész „kárba”. – Elmélkedik a fiú miközben körbe-körbe ját fej és karkörzések közepette.
Az ismételt alapállás után, a korábban használt jutsu általl keltett érzésre koncentrál, mellyel a chakrát a csukjás izmaitól kezdve a hátába, illetve a karjaiba áramoltatja, a kellemes bizsergő ls egyben meleg érzés jelzi, hogy a chakra célt ért. Így neki iramodik és ismételten a 30 másodperces támadássort indítja meg.
~ 66! Csak 66. ~  a csalódottság biztosan kiült a fiatalember arcára, de ahogy az oktató korábban megjegyezte hogy ez nem is igazából technika hanem inkább előképzettség, szégyellte volna ha kérdeznie kell. Fél szemmel kitekintett a férfire, de annak arca unott, sőt enyhén talán pökhendi is volt.
Mély levegőt vett és ismételten koncentrált, tisztán érezte, hogy megindul benne az energia áramlása és karjának minden izomrostja felpörög mintha csak egy vitorlába kapna bele a szél. Kezei kirobbanó sebességgel indulnak meg és az újabb fél perc után mosolyogva konstatálja a 79 ütést.
- Alakul ez mint az a bizonyos púpos gyerek. – Mondta mosolyogva a férfinek, akinek arcán olyan érzelem mentesség volt a mély barázdák közt mintha ezt kapta volna parancsba.
Yoru ekkor döntött ügy h akkor nem fogja vissza magát. Eltökélten szembefordul a bábuval és megindítja a folyamatot, a hosszú kezek mint két ostor csapodnak ki és mérnek számolatlanul ütéseket a bábura. A kezében lüktető chakra szabad folyással tölti fel folyamatosan az izmait amik így feltehetőleg sokkal többet bírnak. Egy perc után a fiú azonban megáll. A közel százötven ütés után feje kissé kótyagos és karjai elnehezülnek.
~ Mi ez? Ennyire hamar kimerültem, az nem lehet, a fürge testet fen tudom tartani akár perceken keresztül is, és az az egész testre hat. Gondolkozz, elemezz. ~
- Tartsunk egy rövid szünetet. Elmennék a mosdóba. -
Az kirendelt oktató, kissé értetlenül de természetesen rábólint, és egy őr elkíséri Yorut a legközelebbi tábori latrináig.
A fiú bezárja magára az ajtót és elkezd gondolkozni.
~ Tehát shunshin nem merít ki, de ez a gyakorlat igen. A fürge, a testemet gyorsítja fel helyváltaztatásra, ezt én Saku miatt használtam hogy elérjem vele az optimális sebességet, de amióta a futon elemet át tudom rá vezetni, erre nincs szükségem hogy fel pörgessem. Tehát, a gyorsabb mozgáshoz használt technika miért nem merít és merített ki ennyire, ha támadásra használtam. Most pedig hogy sokkal jobban kontrolálom a chakrámat, mégis elfolyik belőlem mint a víz. Lehetséges hogy a kézjel a megoldás? Minden jutsut kézjelekkel nyitunk talán ha valahogy ahhoz kötném?~
Az elmélkedés hosszúra nyúlhatott mert az őr egy erőteljes krákogással jelezte hogy talán mozdulni kéne. Így a fiú illedelmesen kiment és kissé pironkodva követte vissza az edzőterületre, ahol a kijelölt tréner továbbra is kissé lenéző tekintettel méregette a fiút.
- Nah kifundáltad mi a gond? – Kérdezi érzelemmentes hangon Yoru legnagyobb meglepetésére. Majd folytatja. – Nem kell túl erőltetni, ez a technika még készség szinten sem hosszú percekre van kifejlesztve, hanem egy gyors és hatékony rohamra. Ami megsemmisítő erejű. –
Az ifjú sinobi szeme felcsillan. -Tehát itt hibáztam? Hmm, értem és köszönöm. – Biccent fejével a férfi felé, és határozottan odalép a bábúhoz. A laza alapállásból egy hármas ütéssorozatot lekever a bábunak a fejére, olyan erővel hogy a tömör fa minden ütéstől recsegve ropogva köpi a port magából. Koncentráció után ugyanezt a mozdulatsort végzi el de dupla sebességgel. Ütései mind úgy csapodnak a bábura mint amikor egy favágó baltával hasít méretes darabokat a fából.
~Alakul ez, de menni fog jobban is. ~ Ismételten koncentrál, szinte érzi mintha egy gát szakadna át benne és a kezein keresztül robogna féktelen erővel a víz. Ismétli a hármas kombót de most kilenc tökéletesen kivitelezett ütés tarolta le a bábut, olyan gyorsasággal mintha csak három lett volna. Az égetően zsibbadó érzés a fiatal férfi karjaiban édes mosolyt csalt a szája szélére. És amikor az oktató arcán is egy halvány mosolyt látott felfedezni, akkor megnyugodott.
~ Nah tehát akkor kézzel megy, nézzük mit tudok lábbal kihozni magamból? ~
A laza alapállásból egy Mae-geri indul majd a találat után a csípő fordul és egy irgalmatlan erejű mawashi repül a bábura. Az acélbetétes bakancs konkrétan megeresztette a fa-fej állát. Az alapállásba visszaérkezve Yoru ezt a lendületet fokozva indítja a frissen elsajátított Hajaifurit és a korábbi rúgás kombót azonos időn belül még egy mawashi-gerivel megtoldotta.
Arcára széles vigyor ült ki. És egy rá jellemző elég egyedi módon ünnepelt meg a sikert. A bábut csak úgy, mert miért ne az uj technika és az alap harci tudása segítségével és kombinálásával, szisztematikusan megfosztotta a fejétől és a karjaitól. Mire a nap a sziklaperem közelébe ért és az árnyékok hosszúra nyúltak Yoru teljesen leamortizálta a szamara kijelölt küzdőteret, és a kimerültségtől bágyadtan de mosolyogva ült a szigorú arcú tréner mellett.
- Nem a leg elegánsabb tanulási formát választotta fiatalember, de tény és való, hogy hatékony volt.- Mondta a férfi cinkos hanglejtéssel, mintha csak egy pillanatra benne is felpezsdült volna az ifjonti hév.
Szótlanul kísérte vissza Yorut a tanitó a szállására, ahol főhajtással köszöntek el egymástól. A fiatal fiú olyan kimerült volt, hogy a tréning után sem tisztálkodni sem enni nem kelt ki az ágyból, csak akkor kelt fel amikor a sátrak közt járőröző őr, rácsukta a kis ajtót.

//Tai jutsu képzés - Itakage Izaye//

A reggeli hideg, zúzmarás levegő egy kicsit megremegtet, végig fut rajtam a hideg. Az esőhöz és a ködhöz már hozzászoktam, ahogy a pirkadatkor felhőkkel eltakart nap látványához is, de a hideg itt a magas hegyek között valamivel más érzetet nyújt. A sovány reggeli, ami ugyan nem volt túl tartalmas és elég hideg volt az időjáráshoz hasonlóan, de legalább a fehérjét nem spórolták ki belőle, hogy birjuk energiával a napot, bár a szénhidrát ebből a szempontból fontosabb lenne. Mint ahogy névtelen szolgák hozták ide, akiket nem mellesleg nem is láttam, hogy mikor hozták az ételt, ugyanúgy névtelen szolgák vitték el a tálcát, amin az ételt hozták. Hozzá tudnék szokni ehhez, bár az étel minőségén még lenne mit javitani, a lányaim jobbanfőznék, bár ott nem ennyire specifikus az étrend. Akár mondhatnám azt, hogy egy szokásos katonai pack, amit kaptunk. Az ébredésre és a reggeli elfogyasztására nem sok időnk maradt. A tálca eltünésétől körülbelül harminc percre már ott is volt a kiképző, hogy kezdjünk. Nem teketóriáznak, nem csak a körülmények, de az elvárások is katonaiak. Ahogy el tudom képzelni, valaha ilyen lehetett a vérköd kiképzése is.
A kiképzésre szánt terület elég zord és kopár, de nem sokkal a hó határ alatt nem is várna mást az ember, ahogy nem is érdekel. Ennek ellenére lapos és tökéletes arra, hogy minden itt tanuló megkapja a gyakorláshoz elég területet. De a helyszin nem csak erre alkalmas, hanem akár arra is, hogy a környező területet megfigyelje az ember. A kiképzésem során talán meg is ejtek majd egy körbenézést. A lábak, amik azokhoz az emberekhez tartoznak, akik tegnap este nem lettek hazaküldve valamilyen szabály szegés okán, a hely porát rúgják, ahogy mindenkit kivezényelnek a számára dedikált helyre. Nagyjából mindenki egyszerre hagyta el a sátrát és szinte egyszerre foglaltuk el a számunkra kijelölt helyet, ki kisebbet, ki nagyobbat, az általa preferált, megtanulni kivánt technika helyigényének megfelelően.
Körbenézve a többi kiképzési területen, már amennyit a saját helyemről látok, keresek valakit vagy valakiket, aki hasonlóan hozzám bábuval harcolnak. Találok is egy konohait, amint egy ütésekre alapuló technikát mutat be a kiképzője, nem túl izgalmas a technika, hiszen csak felgyorsitja az ütést, amit én kardokkal is meg tudok csinálni, és egy átlagos srácot, akiről nem tudfnám megmondani, hogy honnan származik, de még azt sem biztos, hogy ninja-e, neki pedig egy érdekes rúgás technikát mutat az oktatója. Ahogy nézem a technika elég komoly gondot okozhat, ha esetleg elvéted.
Sajnos további keresgélésre nem volt lehetőségem, mert a tanárom megérkezik és még csak nem is köszönve átad két gyakorló chakrakést, aminek az átadását papiron is rögziti. A két kiszúrt bábuval ellentétben az én bábumra raktak néhány bádog lemezt, ami a páncélt akarná szimbolizálni. ~Nem találtak valami értelmes páncélt? Értem én, hogy ha ripityára töröm már csak szemét lesz, de azért most megsértettek.~ Figyelem a magyarázatot... Rendelkezem a technika alapjaival... Ja, csak az alapjaival... Kenjutsu mester vagyok és gyakorlatilag a Hien alap technikák mind a három verzióját ismerem. Leirás alapján pedig legalább 5 technikát tudok felsorolni, ami hasonló, bár az is igaz, hogy egyik sem akadályoz meg a további mozgásban, amig létrehozom a technikát. Amikor a saját fegyverek kicsorbulásáról beszél, akkor önkénytelenül is a zanbatomra gondolok. Az konkrétan akkor félbevágná ezt a páncélt, ha csak ráejtem.
Mindegy is, nem igazán zavar, amit mond, magamhoz veszem a gyakorló késeket és szembeállok a bábuval. Nagy késekkel és kardokkal volt dolgom, de ilyen miniatür konyhakéssel? Még a szalonnát is nagyobb késsel vágom. Minden féle technikai próbálkozás nélkül próbálok kitalálni egy mozdulatsort. Egy felülről lefelé inditott kereszt vágás jobbról balra, majd egy vizszintes vágás és egy újabb kereszt vágás, hogy a nyakába szúrjam a kést. Ezt nem érzem elégnek, igy az oktatómtól kérek segitséget, hogy van-e valami tanácsa. Van egy olyan érzésem, hogy annak a kitalálása, hogy milyen vágásokat hajtsak végre, nehezebb, mint a technika megtanulása.
Nem azért, mert nehézséget okozna, de a mozdulatot még bármiféle technika használata nélkül, natúrba megcsinálom a végést, hogy aztán lassan elkezdjem feltölteni a fegyvert a hien technikával. Ugyan nem teljesen ugyanaz a technika, de talán amit akarok, ahhoz jó lesz és nem az időt húzni, hogy ne túl gyorsan tanuljam meg a technikát a többiekhez képest. A chakrakést feltöltöm a Hien: godai no iki // Természet útja technika segitségével a villám chakrámmal, majd a rai kougeki // Villámcsapás technikával támadom meg a bábut, ami valószinűleg megsinyli a dolgot, nem csak az erős és gyors ütések kapcsán, de a villám kisüléseknek is hála. Emlékszem a fronton a Villámcsapás technikával valamint a Kardagyar nevú technikámmal egy kör alatt vágtam le legalább 5 shinobit. Ha minden igaz, akkor valami hasonlót kéne összehoznom a következő 10 percben, amig rájövök, hogy tudom ezt a két technikát összehangolni egybe. Körbenéztem, hogy ki hogy halad, de sokat nem láttam. Nem tudom, hogy a tanárom mennyire figyel, de ha sikerül eltakarnom magamat, akkor egy saját technikát alkalmazok a késeken, mégpedig az idézés: kardok tánca nevű technikát, hogy majd miután leadom a gyakorlás végeztével a fegyvereket és elhagyom a helyszint, egyszerűen magamhoz idézzem a késeket. Innen már csak a két technikát próbáltam egybetuszkolni, valószinúleg a bábut legalább egyszer le kell cserélni, hiszen ilyen csapásokat még az ember sem igazán bir ki hosszú távon és akármennyire tartósabb, ha egy ilyen báb bekap pár száz csapást az is összetörik.Nem igazán néztem körbe, hogy ki hogy halad, de valószinűleg már dél elött sikerül befejezni a technikát, amit aztán délután újabb szintre emeléssel folytattam, ahol már nem a természet útja technikával, hanem a Hien: Goudai Isshinno Iki // Megszeliditett elemek útja technikával folytattam, ahol már egyszerre kell figyelnem a chakra formázására és az elem manipulációjára is.

Taijutsu képzés

Hozzá szoktam már a nomád körülményeket idéző állapotokhoz, így igazából egy rossz szavam nem volt panaszra, amikor megláttam, milyen szállást kaptunk itt. Háború után egyébként sem reménykedtem sehol pompában, hisz elsősorban az ilyen események anyagilag vágták haza nem csak a szomszédos országokat, de minden mást is, aminek csak egy kis köze volt hozzá. Soha nem szívleltem az agresszióra épülő jövőképet, legyen annak bármennyire jó szándékú töltete. Nem okozott tehát gondot sem a hűvösebb este, sem a kényelmetlenebb fekvőhely, de még a magány sem. Ebben töltöttem életem legnagyobb részét és néha az volt furcsa számomra, ha nem így volt.

Alázat, engedelmesség, egyensúly.
Ez a három számomra nem is olyan jelentéltelen tényező kövezte az utamat és a mostanihoz hasonló képzést jutalomként értékeltem. Mindig jutalom volt tanulni, fejlődni, okosodni. Megannyi történeten át rághattam magam, amelyek óva intettek, hogy én is elkövessek hibákat. Biztos voltam benne, hogy én is fogok hibázni, de a tanmesék előrevetíthették akár azt is, hogyan kerüljük el ezeket a ballépéseket.
Kifejezetten jól esett a reggeli eme korai hűvös órán, hisz kiülve a sátram bejáratához közben csodálhattam a környéket annak ellenére, hogy igazából nem sok látnivaló volt. Engem a kopár, de annál erősebb hegyek is lenyűgöztek. Sokat elmondott már csak a felszolgálás és a személyzet viselkedése is, noha tudtam, az illem mit követel, a részleteket soha nem lehetett igazán begyakorolni. Utána még vagy fél óráig meditálhattam a napra felkészülvén, megerősítve magam mind mentálisan, mind fizikailag. Sosem volt mindegy, mennyire készítettem fel a spirituális ént egy adott lecke elsajátításához. A ninjákat is hasonlóképp képezték, mint engem, csak nekünk sokkal nagyobb hangsúlyt fektettek az elmélyülésre. Ezt pedig soha nem akartam megkerülni, még akkor is, ha néha olyanokat ejtettem ki a számon, hogy mennyire fölösleges időpocsékolás ez. Igazából hálás voltam mindannak a sok mindenkinek, akik eddig motiváltak az úton és leszek is azoknak, akik ezután is fognak. De ne legyek büszke a hivatásomra, ha másképp fognám fel az engem körülvevő világot.
Egy percig sem éreztem magam hátrányban másokhoz képest, noha nem sok hozzám hasonló földivel fújt össze a szél utamon. Ugyan mindent beláttam, volt alkalmam pár pillanat erejéig azokat is látni, akik a többi sátornál tanyáztak. Nem éreztem a késztetést, hogy oda menjek beszélgetni, nekem ennyi megfigyelés bőségesen elég volt, hogy szemrevételezzem más nemzetek fiait is. Bár az én megfigyelési szándékaimnak nem volt mögöttes tartalma, sem feladatom nem volt, én szerettem kielemezni az emberi természeteket magamnak. Kifejezetten szórakoztatott, mennyifélék is voltunk, mennyi sorssal indultunk útnak és mennyire más utat jártunk mind be.
Végül elindultam az utamra, amikor másokon is láttam, hogy hasonlóképp tesznek. Nem túl sok, de éppen elégséges étellel pedig épp elég energiát éreztem ahhoz, hogy megkezdhessem az első napi feladataimat. Talán csak egy picit lepett meg, hogy akit a kiképzésemre jelöltek ki, nem sokkal lehet idősebb nálam, de egy hölgytől egyébként sem illik megkérdezni, hogy mennyi idős, így inkább igyekeztem a feladatra figyelni, mint a személyére. Vagyis nyilván az is fontos volt, csak éppen más szempontból.
-     Szép jó reggelt! – köszöntöttem egy halovány mosollyal, elvégre sokszor vallottam azt, hogy negatív aurával ne forduljunk senkihez sem, a kérdése pedig úgy gondoltam inkább informatív csupán, hisz amikor ide küldtek, már valakik bizonyára tudtak rólam pár dolgot. De azok a valakik lefogadtam volna nincsenek is itt, így tiszta lapként tekintettem a beszélgetésünkre.
- A Víz Templomából érkeztem. Én is ritkán találkozok földimmel, pedig szerintem a vándorlási és a tapasztalatszerzési időszak nagyon fontos lehet, hogy lássuk, a világ merre tart és mi hol vagyunk benne. Mindig szerettem segíteni másoknak. – ahhoz képest könnyen is eredt meg a nyelvem és még bőségesen fejtettem volna ki neki, hogy mik motiválnak, de hamarosan társaságot kapunk, a kunoichin pedig látom, hogy rendezi a vonásait, így én is ekképp teszek. Talán csak az esti hallgatás hozta ki belőlem ennyire a közlékenységet, igaz alapból sem állt tőlem távol ez a tulajdonság. Megmosolyogtatott, hogy fogadott a társaival. Ez egyfajta előre megszavazott bizalom is lehetett volna, sőt volt is jelen esetben.
- Számomra pont tökéletes ez a terep, igyekezni fogok, hogy megnyerje a fogadást. Köszönöm az eligazítást. – felettébb motiváló tud lenni egy ilyen alkalom, mondjon bárki bármit. Egyszer vittek el kockázni, akkor is éreztem azt a versengési izgatottságot, pedig nem is nyúltam kockához, én nem az a szerencsejátékos fajta voltam.

De egy pillanatig sem szerettem volna levenni a szemem az oktatómról és lemaradni egyetlen egy mozdulatáról sem. Először a memorizálás nagyon fontos volt, mert aztán lényegesen megkönnyítette a helyzetet, ha nem az elején véreztem el. Egyébként is kellemetlenség lett volna egy ilyen alapnál még egyszer segítséget kérni és pont az ilyen alkalmakkor éreztem azt, hogy nekem még van mit tanulnom a fizikai kibontakozás terén.
Természetesen az első érkezésem még csak meg sem közelítette az övét. Úgy lendültem neki, mintha soha nem végeztem volna semmi hasonló gyakorlatot. Meglehet, csak nem voltam ténylegesen az első lépésre felkészülve és hirtelen éreztem ólomsúlyúnak a lábaimat a könnyed beszélgetés után. Nem hiába, az első lépések voltak mindig a legnehezebbek, mozgásba lendülni pedig igazán ritmikusan akkor lehetett, ha már bemelegítettem egy kicsit. Le is pattantam a báburól úgy, hogy csak egy lábbal érintettem a bábut, majd utána a másikon landoltam, guggolásban. Legalább az érkezésem nem volt önveszélyes. Nem leszünk így barátságban magunkkal, ha nem csak a saját képességeinket égetjük le, de szegény kiképzőnket is.
- Na jó, ezt ne vegyük sehogy, meg sem történt. – vakartam meg zavartan a tarkóm, aztán csak a bábura koncentráltam és hosszasan figyelve végül vettem egy mély levegőt, elmélyítettem magamban a szándékot, hogy nekiiramodhassak. Mindjárt máshogy nézett ki a dolog, de igazából ez nem lett volna szabad, hogy kifogjon rajtam. Esküszöm, ha hazamegyek, többet fogok gyakorolni egyensúlyérzéki feladatokat és kevesebbet olvasok.

Természetesen nem adtam fel addig, amíg azt nem éreztem, hogy a lendülettel már-már sikerül belőni a távolságot, az erőt, amivel becsapódhassak, majd landolhassak ismét két lábon. Ez még talán nem is a neheze volt, miután sikerül az olyan malőröket kibekkelni, hogy ne fennakadjak egy lábbal a bábu nyakán, közben pedig fejjel lefelé kapálózzak, mint egy retardált denevér. De nem is ez volt a nehezebb, hanem az egy helyből elrugaszkodás. Na, ahhoz már sokkal nehezebb volt belőnöm a lendületet, az energiákat és a pontosságot. Néhány óra múlva már szabályosan éreztem, hogy az izmaim nem csak működnek, de igen csak szomjazni kezdenek egy kis pihenésért. Amilyen egyszerűnek tűnt ez a technika, annyira megbosszulta magát az, hogy nem tartottam napi szinten fitten magam. Ezzel kellett nekem igencsak hamar egyensúlyba kerülnöm, ha nem akartam hasonló szituációkat. De talán annyira nem lehettem vészes, ha minél többször megismételt mozdulatra egyre reflex-szerűbben reagált már az összes porcikám. Valahogy sikerült elkapnom a ritmust, a vibe-ot, nevezzük ezt bárhogy is. Nem érdekelt különösebben, hányszor estem a tomporomra, hányadik lila vagy zöld foltomat szereztem meg a nap folyamán, egyre elszántabbá váltam, hogy teljesítsem a feladatot. Az idő csak úgy elszáguldott a fejem fölött és olykor kaptam csak azon magam, hogy a folyadékot kellene pótolnom, de talán kapóra is jött, hogy kimarad az ebéd és nem zökkent ki a tanulás folyamatából egy nagyobb szünet, mert innét ismét felvenni a ritmust olyan lenne, mint újrakezdeni. Én azért mindent megtettem, hogy minél hamarabb, minél jobban elsajátíthassam ezt a roppant egyszerű jutsut, ha itt beletörne a bicskám, akkor a későbbiekben igen csak szégyenben maradnék. Ezt pedig sem magamnak, sem a mestereimnek nem szerettem volna. Igenis különlegesnek éreztem, hogy ennyi hivatásos shinobi között részt vehettem a képzésen.

//Bocsánat a megcsúszásért, kissé beszippantott a munka, de a hétvégén a vihar is kivitte az áramot. Legközelebb igyekszem és köszönöm a türelmet!//