Uchiha Amaya

**Uchiha Amaya** Kedd Okt. 25 2022, 22:53

A 350-es chakraszintet elért karakter neve: Hirota Yukionna

Név: Uchiha Amaya /Aya/
Nem: Nő
Kor: 17
Ország: Szikák Országa
Rejtett falu: Yamagakure no Sato
Rang: Chuunin
Szint: C?
Chakraszint: ???
Felszerelések: Jobb lábra kötött tartó: 10m dróthuzal; 5 füstbomba; egy kis chakratekercs, benne egy elsősegélykészlet és egy szerszámkészlet; 5 robbanójegyzet; 3 shuriken; 2 kunai; 5 senbon;
Különleges képesség: Sharingan
Pénzösszeg: ?
Technikák:
- Bunshin no jutsu – Klón techinka- Shunsin no jutsu – Füre test technikája
- Kawarimi no jutsu – Testhelyettesítő technika
- Henge no jutsu – Transzformációs technika
- Kakuremino no jutsu – A láthatatlanság köpenye
- Tobidogu no jutsu (tekercsírás, hordozható fegyverek)
- Jibaku Fuda: Kassei (Robbanó Jegyzet: Aktiválás)
- Vízen járás, függőleges terepen való megmaradás
- Katon Kaitou // Tűz elem feloldás
- Katon: Goukakyuu no Jutsu // Tűz elem: Nagy Tűzgolyó Jutsu
- Idéző Jutsu // Kuchiyose no Jutsu

Kinézet: Az Uchihák minden jellegzetes vonását magán viseli: Márványosan hófehér bőrét feketén izzó szemek tarkítják. Ajkai rózsaszínben táncolnak szájfénye csillogása alatt. Szempillái ébenfekete keretet adnak arcának. Derékig érő haja koromszínű, az első tincsei kivételével, azok hamuszürkében szikráznak. Fülei piercingekkel vannak tele, különböző formájú és méretű ékszerekkel. Ruhája az évszakoknak megfelelő. A nyári melegben egy vöröses pántos ruhát hord, míg az év többi hűvös napját ezt fekete és szintén vörös darabokra cseréli, amelyek között a pulóver a legfontosabb alkotóelem. Csizmája varjúszürke, térde alatt ér véget. Viseletének szerves részét képezi ezen kívül az ujjatlan kesztyű is, ami az amúgy érzékeny bőrét hivatott megvédeni. Körmei feketére vannak lakkozva. Nyakláncot vagy karkötőt nem visel. Fejpántját a jobb combján a kistáskája felé kötve hordja.
testalkata átlagos, ninjákra jellemzően vékony és szálkásan izmos, apró mellekkel. Alacsony, körülbelül 160cm.
Tekintete hideg és megfáradt. Alsó szempilláinak vonalában lila csíkok ülnek. Tartása merev és távolságtartó.

Vöröslő kör. Vöröslő folyó. Vörös, mint a feltámadni képtelen nap fénye. Vörös kő, vörös tengerek, vöröslő végtelen. Szél fújta esős reggel, mámoros eső, cseppenő életek. Vérbefulladt évezredek. Hűvös, csípős időt elhúzó kegyetlen végtelenek. Mámor. Ámor. Álom. Álmatlan végtelen némaságba fulladt gondolatok illata. Egy kósza hajtincs borzolja a bőrömet. Minden ismerős és mégis annyira idegen. Bőröm alatt kaparászó kegyetlen viszketés. Hirtelen érkező fény. Bántja a szememet. Hideg. Csontig maró, vacogtató, kegyetlen fagy. Ereimben besűrűsödik a vér. Érzem, nem én vagyok ez már... nem én, én igazán. Kő kemény, kemény kő. Remegtető márvány hűs érintése csontos lapockáim alatt. Szavakat hallok, de nem értem őket. Nem e-nyelvi e nyelvezet. Nem az én ajkamra tervezték. Nem ezekre a fülekre hangolták. Zaj. Csupán recsegő kellemetlen morajlás a hangok végtelen hullámain. Tisztuló kép. Színek jönnek és mennek, halványodnak a vörösek. Fekete, kék, mocorgó szürke. Sötétedő kék. Ég. Égbolt, felhőkkel tarkított. Ember. Emberek. Egy, kettő, öt összesen. Fekete öltözet, fekete haj, fehér bőr, merev tekintet. Vöröslő kör, mint vöröslő folyón átívelő apró patak recsegése. Melengető ismerős szívdobbanás. Hideg van. Átfúj megnyúlt ruháim alatt a szél. Megérint, majd elhagy. Libabőr fut rajtam végig. Vöröslő kör. Csattanás, hallgatás.
Eső az éjszakában.

Minden történetnek van egy eleje. Mindegyik kezdődik valahol. A legszebb, és a legtragikusabb is. Az én történetem egyik sem. Se nem túl tragikus, se nem túl vidám. Egyszerűen csak egy történet. Mélypontokkal, hullámvölgyekkel és magaslatokkal. Egy életen vagyok túl. Egy teljes, és mégis fél életen. És most itt vagyok, egy új küszöbén.
Zaj.
Huszonhét évvel ezelőtt születtem. Azonban a világ tízet kegyetlenül elrabolt tőlem. De vissza fogom venni. Fokról fokra visszaveszem, ami járt nekem.
A Tűz országának központi részében, Konohagakure rejtett falujának berkein belül láttam meg a napvilágot, egy zivataros nyári nap késői óráiban. Innen is kaptam a nevem: Amaya... eső az éjszakában. A szüleim nem voltak nagy emberek. Egy középosztályhoz tartozó család voltunk. Se nem szegények, se nem gazdagok. Egy valami volt csak más bennünk: Konohagakure legismertebb családjához tartoztunk. És ez a név rányomta a bélyeget az egész életemre.
Uchiha. Mintha állatok lettünk volna, a világ úgy különített el minket egy elzárt negyedbe. Egy nagy család- mondták sokan. Én mégis kirekesztettnek éreztem magam. Mintha egy külön faj lettünk volna, akik a vérvonal tisztántartása érdekében csak a saját testvéreivel köthetett házasságból szülhetett volna gyereket. Erős és ragyogó vérvonal. Vöröslő szemekkel. Hogy áldás-e ez a képesség, vagy inkább átok? Ezt majd az idő mutatja meg igazán.
Átok.
Békés, családi idill volt az, amelyben rövidke életemet megkezdtem. A házunk az Uchiha negyed faluközpontjától távolabbik eső felének szélén helyezkedett el. Aranyos kis viskó volt, pont akkora, amiben elfért egy gyerek. Egy, és nem több. Anyámnak borzalmas élmény volt a születésem, nem akart több gyereket, mivel tönkretettem a testét. És ezt életem folyamán sokszor a fejemre is olvasta. Mintha tehettem volna a születésemről. A házban két szoba volt, az egyiket sajátomnak mondhattam. Volt benne egy egész kényelmes ágy, íróasztal, szekrény és szőnyeg is. A falamat rajzok és festmények tarkították. Apukám igazi művész volt. Ő festett virágokat az ajtófélfámra és díszítette a csillagos éjszaka képére az ágykeretemet. Gyönyörű volt a szoba minden sarka. Játékom is volt egy pár, bár az évek alatt sokról le kellett mondanom különböző rokonok születése miatt. Babaváró ajándék. Csupán egy plüssöm maradt. Egyetlen egy szürke macska, ami annyira nyúzott volt már, hogy senkinek se akarták odaadni. A bajusza nagyrésze hiányzott, a bundája csapzott volt, és a töltelék is kivándorolt a nyakából a testébe meg a fejébe, annyit ölelgettem éjszakánként. Otthon illata volt. Olyan igazi otthon. Nem az, amiben laktam. Nem az, ahol stressz volt és folyamatos nyomás. Menedék és boldogság járta át azt a kis plüssállatot. Ő volt az otthonom.
Mi az az otthon?
Mikor már elkezdtem érteni a szavakat, egyre többször ütötte fel a fejét ugyanaz a mondat: elképesztő erő szunnyad benned. És én ezt el is hittem egy idő után. Felelősségemnek kezdtem érezni, hogy egy nap felszabadítsam ezt a bennem alvó erőt és büszkévé tegyem a szüleimet. Bárcsak megtettem volna. Anyám és apám is shinobik voltak, a falu megbecsült tagjai. Így természetes volt, hogy elvárták, hogy belőlem is ninja legyen. Bármennyire is törékeny és aprócska kisgyerek voltam.
Egy jó nagy, kifakult piros szőnyegünk volt a nappali közepén, pont a kanapé előtt. Sokszor játszottam ott. A szőnyeg fodrai akkorák voltak mintha csak fűszálak lettek volna. Tökéletes búvóhely egy lekonyuló nyakú vadmacskának, aki az áldozataira vadászik. Órákon keresztül hasaltam azon a különböző ismeretlen eredetű szagokkal fedett puha kis anyagdarabon és játszottam. Képzelgéseimben a macskának mindig sharinganja volt. Előhívta a benne szunnyadó nagy erejű lényt és hatalmas harcossá vált, ahogy a szülei azt eltervezték. Büszkévé tette a családját és híres lett. Egy igazi legenda. Konoha bajnoka.
A problémák akkor kezdődtek csak, amikor a szüleim valamelyik otthon volt a játékom közben és éppen úgy döntött, hogy most rám fog bizony figyelni. Szegény Aichaku – így hívtam a plüsscicám- olyankor nem vadászhatott a fakó vörös füvön. Olyankor Ayának tartottak kiselőadást a fegyverekről, képességekről, Uchiha történelemről és különböző dolgokról. Egy szót se értettem belőlük. Gyerek voltam baszki. Kisgyerek, akinek az egész napjának játékból és nevetésből kellett volna állnia nem pedig valami hülye oktatásból. Arra ott volt az akadémia. De a szüleim a gyerekkoromat akarták elvenni. De nem sikerült nekik.
Sikerült nekik.
Bár nem emlékszem semmire a szavakból, amiket nap mint nap a fülembe harsogtam, a tudatalattim elég sok mindent megjegyzett. Leginkább azt, hogy mekkora csalódást fogok okozni, ha nem leszek ninja. Vagy ha nem oldom fel idejekorán a sharinganom, a bennem szunnyadó nagy erőt. Vagy ha nem tanulom meg a tűzlabda technikát. Vagy ha nem lesznek jó jegyeim. Vagy ha nem megyek az akadémiára. Vagy... még sorolhatnám. Egy szóval: ha nem leszek tökéletes gyerekük.
De ezt nem csak az oktatásokkal éreztették. Ott voltak a beszélgetések, amiket egymás között folytattak. Amiben más gyerekeket becsméreltek és hasonlítottak hozzám. Persze mindig én voltam a piedesztál tetején. Irreális elvárásokkal beszéltek rólam. De olyan büszkén, mintha már én lettem volna a Hokage. Pedig ez aztán sose volt a terveim között. De mégis milyen tervekről beszélek? Még kilenc éves se voltam, hiszen az akadémiát se kezdhettem el és már akkor ilyen baromságokkal tömték a fejem. Anyám néha éjszakánként az ágyam mellett sírt, amikor azt hitte, hogy alszom. Sírt, mert azt álmodta, hogy egy csődtömeg leszek. Amiért az egyetlen, tökéletes kislánya, akiért feláldozta a testét és a karrierét nem éri el mindazt, amit tervezett neki. Amiért nem valósította meg az álmait.
Rossz alvó voltam. Talán hozzátett a gyomorgörcs, amit a napok számolása okozott az akadémia megkezdéséig. Féltem tőle. Mert ott már bizonyítanom kellett. Én pedig nem voltam az a csodabogár, akinek a szüleim akartak. Meg se közelítettem az elképzeléseiket. De a szemtakarón át ők csak a csodálatos és elképesztő ifjú Uchihát látták. A birodalmak leigázóját. Az apró kis csodát. Nem engem. Hanem azt, akivé formálni akartak.
Mentségükre szóljon, sose bántottak. Sose ütöttek vagy fenyegettek meg. Ők másféle módot választottak a kínzásomra. A lelkemre, az érzéseimre és a lelkiismeretemre hatottak. Kifejlődött bennem egy olyan mértékű empátia, hogyha anyám sírni kezdett, én sírtam vele és olyan hevesen kértem bocsánatot, hogy időközben bűntudatot kezdtem érezni valami miatt, amit el se követtem. Egy élő hiba lettem. Minden botlásomat sajnálkozás követte. Ha elestem az úton, ha rosszul ejtettem ki egy szót... mind csalódást váltott ki. Volt, hogy vásárolni se mehettem velük, mert túl fontos emberek mennek arra és nem akarják, hogy elrontsam a képet amt felépítettek rólam. Nem akarták, hogy ne legyek tökéletes.
Bár a házunkra ráfért volna egy felújítás, nekem a porcicák között is pedánsan kellett öltözködnöm. Ébenfekete hajamat sose vágathattam le. Mindig csak szigorúan három centit vágtak belőle negyedévente, azt is csak azért, hogy szintbe hozzák és ne töredezzen. Ruháim a klánunk színeit kellett, hogy magában hordja. Fekete, piros és fehér. Fekete harisnya, fekete cipő, piros szoknya, fekete póló, fehér hajpánt -szigorúan masniba kötve-. Minden egyes pólóm bal vállára az Uchihák címerét hímezte anyám. Azt mondta, viseljem büszkén. Viseljem, mert különleges vagyok. És én elhittem neki.
Nem hitted el

A nyarat felváltotta az ősz. Azt őszt a tél kebelezte be. A telet felgyújtotta a nyár. A nyarat pedig a rettegés hűs őszi szellője fújta le a porondról. És észre se vettem: eltelt egy év. Egy újabb év, és már csak napok választottak el az első akadémiai évem megnyitójától. Élére vasalt szoknyában, piros kis gombos kardigánban jelentem meg. Hajam a lapockám alját csiklandozta. Tökéletesen néztem ki. Hófehér arcomat enyhe hideg csípte pír keretezte. Már a beiratkozás napján is remegett a kezem. A szüleim között álltam és tökéletes mosolyt erőltetve magamra bólogattam az elhangzott információkra. Az első nap azonban sokkal rémesebb volt. Minden képzeletem felülmúlta a borzalmak színkavalkádja. Annyi gyerek, annyi vetélytárs. Mégis.. a legtöbbeken nem volt gyűrődésmentes ruha. Nem viselték a klánuk címerét. És nem ültek kihúzott háttal, csendben. Csak én. Én voltam az egyetlen, aki ült, ráadásul az első sorban, szorosan a tanárral szemben, szinte vigyázban. A többiek beszélgettek, nevetgéltek, fogócskáztak. Senki se stresszelt, nem izgult, nem félt. Csak én remegtem. Másoknak miért nem volt ez ilyen ijesztő? miért nem féltek? Miért nem akartak versenyezni, miért nem akarták büszkévé tenni a szüleiket? Egy osztálynyi csalódással ültem egy teremben.
Egy osztálynyi csalódás ült egy teremben.
A tanár egy negyvenes évei elején járó férfi volt. Haja barna volt, szeme kristálykék. Fejpántját szorosan homlokára kötötte. Arca karakán volt, mégis kedves. Az élet nehézségei nem törölték le arcáról a mosolyt. Barátságos volt a kisugárzása. Pont olyan, mint amilyennek lennie kell, ha gyerekekkel akart valaki foglalkozni. Szimpatikus volt. Akkor és ott elhatároztam, hogy neki se okozok csalódást, és a valaha élt legjobb tanítványa leszek.
A becsöngetést követően egy rövid tájékoztató volt arról, hogy mi vár majd ránk az akadémián, évekre lebontva. Megkaptuk, mit fogunk megtanulni és milyen tudás kell a genin vizsga elsajátításához. Elméleti és gyakorlati órák egyaránt lesznek majd. Nem féltem. Furcsa mód az elméletet vártam a legjobban. Hiszen arra elég volt tanulnom. Nem igényelt különleges képességet vagy tehetséget, csupán türelmet és kitartást. Abban pedig jeleskedtem. A gyakorlattól viszont tartottam. Mi lesz, ha nem vagyok elég gyors, elég ügyes... mi lesz, ha nem vagyok elég? Remegés futott át a testemen. Márványos bőröm libabőrösen rücskössé változott. Kirázott a hideg és egy pillanatra görcsbe rándult a hasam. Egy apró gombóc a torkomban azt suttogta: nem leszel tökéletes. És én egy pillanatra elhittem neki. Furcsán vettem a levegőt, sírni akartam. De nem tehettem. Ha sírok, azzal csalódást okozok. Így csak magamban sírtam.
Az információtömkeleg után egy körkérdést indított útjára az osztályfőnök. Mindenkinek be kellett mutatkoznia és egy pár mondatban elmondania, hogy miért szeretne ninja lenni és mi a célja az életben. Minden gyerektől más válasz érkezett. Mindenkinek konkrét céljai voltak. Volt, aki Hokage akart lenni, más hírnévre vágyott, erős akart lenni. Volt, akinek a célja egyszerűen csak a kalandozás volt. Volt, aki világot akart látni. De olyan is akadt, akit csak a szülei írattak be, semmi célja nem volt. És ettől vált az egész valóságossá. Nem kell, hogy minden döntésünknek célja legyen. A célok idővel is kiforrhatnak. Így én se cicomáztam túl a válaszom.
- Szeretnék felnőni a nevemhez, és a klánomhoz!
Miután visszaültem a helyemre – mert ugye csak állva szólalhattunk fel- a büszkeségem tova is szállt. Nem az én mondatom volt ez. Anyám adta a számba, éveken át. Hetente ismételgette. És most, úgy kúszott elő az agyam hátuljából, mintha a saját ötletem lett volna. Beleköltözött a fejembe. Behálózta az elmém. És ettől is félni kezdtem.
Félni.
Az első év gyorsan eltelt. Tanultam. Sokat. Megtanultam olvasni is. Szabadidőmben regényeket kezdtem olvasni. Ifjúsági könyveket. Magukkal ragadtam a világok. Több száz történetet és élhettem így át, miközben ki se tettem a lábam otthonról. Tapasztalatokkal lettem gazdagabb. Tanultam, de nem csak olyat, amit a tankönyvek írnak. Az életről tanultam, más emberek szemén keresztül.
Sorra hordtam haza a jó jegyeket. Anyukám sírt. Sírt mindig, amikor jó jegyet szereztem, vagy amikor jobb voltam másoknál. Minden egyes alkalommal sírt, de most már örömében. És többé nem járt át hozzám éjszakénként szomorkodni. És én nagyon boldog voltam. Örültem, hogy boldoggá tettem őt és többé nem volt szomorú. Ez motivált. A mosolya. És bármit megtettem volna azért, hogy ez így is maradjon.
Osztályelsőként zártam az első évet. Sokan irigykedve néztek rám. Az én mellkasom pedig dagadt a büszkeségtől. Örömmel és reményekkel telve vágtam bele a nyári szünetbe. Sokat olvastam a szabadidőmben és sok időt töltöttem a szüleimmel. Olyan büszkék voltak rám, hogy mutogattak, mint valami kiállítási állatot. Én pedig nagyon örültem, hogy büszkévé tehettem őket. Virult az arcom, folyamatosan.
A második évem azonban nem hozta meg azt, amit vártam. A jegyeim továbbra is jók voltak, de inkább csak az elméleti tantárgyakból. A gyakorlati részeknél a középmezőnyt erősítettem. Nem volt tökéletes a chakra kontrollom. Nem tudtam megfelelően mozogni és a célbadobósban se voltam őstehetség. Eszem volt, de nem voltam elég jó. A tudás nem elég, ha nem tudjuk gyakorlatba átültetni. Én pedig képtelen voltam rá. Mármint tökéletesen. Mert, ha valami nem tökéletes, az egyenlő a nullával.
Anyukám már nem sírt. Se örömében, se bánatában. Néha mosolygott, ha jó voltam valamiben. De összességében csak kedves és megértő volt az arca. Nem volt rám dühös. Azt hajtogatta: majd kijavítom. De sose voltam rá képes. Nem tudtam feljebb kúszni a közepesről, az átlagosról. Nem tűntem ki, bárhogyan is igyekeztem. És ez nem volt rossz. Mindenki ezt mondta. De én tudtam, hogy ez nem csupán rossz...ez borzalmas. Átlagosnak lenni a legrosszabb. Akkor már inkább legyek átlagon aluli. Legyek valamiben különleges. Legyek valamiben tökéletes. Csak ne átlagos...
Fokozatosan hoztam be az osztálytársaim eredményét. Igyekeztem, gyakoroltam otthon, utána olvastam, segítséget kértem. De csak nem sikerült a mezőny élére kerülnöm. Mindig középen voltam. Pontosan középen. Semerre se mozdultam onnan. Pedig gyorsan futottam és jól dobtam célba. De nem elég jól. A technikákat is relatív gyorsan megtanultam. De nem elég gyorsan. Kevés voltam a tökéleteshez.
A következő nyaram már nem telt olyan jól. Nem olvastam annyit, és nem kísértem el mindenhova a szüleimet. Sok időt töltöttem otthon. Gyakoroltam, tanultam. A szüleim is sokat segítettek. Segítettek, hogy némi előnnyel indulhassak. Ez csalás lett volna?
Ez csalás volt.
Mindenesetre megint bizakodva vágtam neki az évnek. Letöröltem az arcomról a korábbi sérelmeimet és kétségeimet és magabiztosan mentem neki a dolgoknak. Megint előre kerültem. Nem legelőre. Nem voltam őstehetség. De kitartó voltam és felküzdöttem magam a jók közé. Fel az átlagosok közül. És anyukám megint elsírta magát egy párszor örömében. És én annyira büszke voltam magamra, hogy nem is tudtam elmondani. Jobb lettem. Közelítettem a tökéletes felé. Próbáltam barátokat is szerezni. Beszélgettem és néha játszottam a többiekkel. De ők sose kezeltek igazán barátként. Az ő szemükben egy Uchiha voltam csupán. Egy olyan valaki, aki az egész életét előnnyel kezdte. Egy olyan valaki, akiben egy elképesztő erő szunnyadt, amit senki se kaparíthat meg. Egy olyan valaki, akinek a vérében volt a tökéletesség.
A negyedik évben is tartottam magam a legjobbak között. De már nem voltak rám olyan büszkék otthon. Minden áldott napon azt kérdezgették, hol a sharinganom? Miért nem izzik még vörösben az íriszem? Bezzeg a szomszéd, bezzeg a tudomisénki. Mindig a bezzegek. Mindig a más. Más már ekkor szert tett rá, más már ekkor előhozta a benne szunnyadó erőt. Csak én nem. Csak én voltam ilyen gyenge. Csak én voltam rá képtelen. Csak én voltam egy katasztrófa mindenki szemében. És anyukám megint sírni kezdett. Bánatában. Éjszakánként. Hozhattam haza bármilyen jó eredményt, bármilyen dicséretet... ő úgy érezte, szégyent hozok rá és az egész klánra. Szégyen lettem.
Szégyen.
És én minden este könyörögtem a bennem szunnyadó erőnek. Könyörögtem, hogy válaszoljon. Könyörögtem, hogy jöjjön elő, hogy végre büszkék lehessenek rám. Minden éjjel kerestem magamban a lelakatolt energiákat, a leláncolt képességeket. kerestem a bennem élő hatalmas démont, hogy előtörjön és az ő szemével láthassam a világot. Akartam őt, akartam az erejét. Akartam az erőt, ami megilletett engem és ami miatt valaki lehettem volna. Kellett nekem. De bármennyiszer és bármilyen erősen is könyörögtem... nem jött elő.
Kevés voltál.
Közeledett a Genin vizsgám időpontja. Fokozatosan, napról napra közelebb ért. És én napról napra egyre jobban rettegtem. Gyakoroltam, minden egyes technikát, amit csak tudtam. Mindent átnéztem, kétszer. És mégis... görcsölt a gyomrom. Görcsbe rándult akárhányszor arra gondoltam, hogy esetleg nem sikerül. A szüleim bíztattak, amennyire még kitelt belőlük. Azt mondták nyugodjak meg, és hogy sikerülni fog. Hogy büszkék lesznek rám és dicsőséget hozok a családnak. Hogy elképesztő leszek. És én hinni akartam nekik. Akartam. De nem tudtam.
De nem tudtál.
Kellemes tavaszi nap volt. Élénken él az elmémben még. A cseresznyefák virágainak rózsaszín szírmai beterítették az utcákat. Olyan ünnepélyes volt az egész. Olyan gyönyörű és olyan csodálatos. Egy pillanatra megnyugtatta egész addig háborgó lelkemet. Vettem egy mély levegőt. Készen álltam. Kész voltam. Beültem a terembe. A legszebb ruhám volt rajtam. Hátam közepéig érő fekete hajamat magas lófarokba fogtam fel. Kihúztam magam, ahogy elénk rakták a papírt. És elindult az óra. És én vadul írtam. Csak úgy faltam a kérdéseket. Egyiket a másik után. Egyszerű feladatlap volt. Bárki könnyedén megcsinálhatta volna. A nyomás úgy illant el a vállamról, mint semmi más. Büszkeség feszítette a mellkasom. Szuper voltam!
Biztos?
Még aznap délután sor került a vizsga gyakorlati részére. A tizenkettedik voltam a sorban. Szerencsés szám. Középen volt, de nem pont középen. Kicsit azért az elsők között. A jobbak között. Az írásbeli jól sikerült. Ezt is simán kirázom a kisujjamból.
A várakozás volt a legrosszabb. Előttem sorban mentek be az emberek, majd jöttek ki. Volt, aki sápadtan, volt aki boldogan. Tíz, tizenegy... és végül: tizenkettő. Szólítottak. Én pedig reszelős léptekkel mentem be a terembe. Előttem hárman ültek. Minden lélegzetvételemnél egyre jobban reszkettem. Hideg futkosott a hátamon és úgy éreztem: nem fog menni. Egy kis hang suttogta a fülembe: nem vagy elég.
Sose voltál elég.
És én próbáltam nem rá figyelni. Próbáltam kizárni. Mindent megtettem, hogy ne kerekedjen felül rajtam. De féltem. Végigjátszottam, hogy milyen csalódást fogok okozni. És sírni akartam. Gombóc gyűlt a torkomba, egy szót se tudtam kipréselni az ajkaim között. Elnémultak a gondolataim. A fejem kiüresedett. A feladatot se hallottam. Csak remegtem, és könnyek csorogtak le az arcomon. Beszéltek. Az előttem ülő három shinobi beszélt, összesúgott, majd megint beszélt. De nem értettem. Semmit se értettem. Csend volt a fejemben. Elfelejtettem a szavakat, elfelejtetettem az életet. Elfelejtettem magamat. Csak akkor eszméltem fel, amikor a nagyteremben ültem a többi diákkal és a szülőkkel. Nem tudom mikor, és hogy kerültem oda. Az ez előtti egy óra teljesen kiesett a fejemből. Egy szót se szóltam. A szüleim körülöttem ültek és izgultak. Szurkoltak. Szorították a kezem és azt mondogatták: ma ninja leszel! És én hinni akartam nekik. Sorban szólították azokat, akik átmentek a vizsgán. Mindenki kiment, átvette a fejpántját és az oklevelét majd kezet rázott a tanárokkal és visszaült a helyére. Huszonhét gyereket hívtak ki, mire a elfogytak a fejpántok.
Az én nevem nem volt a listán. Nekem nem járt se fejpánt, se oklevél, se kézfogás. nekem a lesajnáló nézés járt, mikor mindenki kiment a teremből és csak három család maradt bent. A tanár mindenkihez egyesével odament és elmondta, jövőre újra megpróbálhatjuk.
A szüleim kiabáltak. Tajtékzottak. Nem hitték el. Szidták a tanárt és azt mondták hazudik, megbundázták, felcserélték a neveket. Az ő lányuk nem bukhatott meg. Az ő lányuk tökéletes és osztályelső volt. Az ő lányuk egy Uchiha! Nem, hiba csúszott a gépbe. De nem volt semmi hiba. Amikor a tanár ismertette a bukásom okát, már nem kiabáltak. Nem teljesítettem a feladatot. Csend ült ránk. És egy szó se volt, egy köszönés se, mikor elindultak kifelé. Anyám a felkaromnál fogva húzott ki az akadémiáról. A házunkig vontatott. Némán.
A nappaliban álltunk meg. Az ajtót becsukták. Talpam a kopott vörös szőnyeget érintette a kanapé előtt. Remegtem. Féltem.
És anyukám elsírta magát. Az én drága, szeretett és kedves anyukám... megríkattam. És sírt. És közben üvöltött.
- Nem hiszem el! Te csalódás! Te szégyen! Te nem vagy az én gyerekem. Te nem az én lányom vagy. Biztos elcseréltek a korházban. Az én lányom nem egy csődtömeg. Te nem lehetsz az én gyerekem! – üvöltésére megremegtek a falak – Tönkretettél mindent! Tönkretettél engem! Ezt akartad? Összetörni a szívem?! – Szinte már sikított – Gyűlöllek! – üvöltötte, majd tenyere az arcomhoz ért. Ütésének ereje a földre küldött. Tenyeremmel támasztottam meg magam a kopott vörös szőnyegen. Belém rúgott. Az indulatai áttörtek. Apám fogta le. Megszorította.
- Hiba történt. Lehet elcserélték. A mi lányunk tökéletes. Megkeressük a lányunk. Ne félj! – azzal megölelte anyám.
Nem. Kérlek. Kérlek ne tegyétek ezt.
- De... én a ti lányotok vagyok.. – hangom elcsuklott. Arcom sajgott, oldalamba fájdalom hasított. Torkomban a gombóc elnyomta a sikításom. Remegtem.
- Te nem a lányunk vagy. Csupán egy hatalmas csalódás! – sikította anyám.
Csalódást okoztam. Miattam szomorúak. Miattam sír. Én okoztam. Az én hibám. Egy csődtömeg vagyok. Egy csalódás. Nem is vagyok Uchiha. Nem is vagyok a gyerekük. Én csak egy katasztrófa vagyok. Egy csalódás. Gyűlölnek. Én is gyűlölőm magam. Undorodom magamtól.
Segíts. Kérlek. Könyörgök. Mentes meg. Mentsenek meg. Kérlek!
Elhomályosodott a látásom. A könnyeim betöltötték a szemem. A szőnyeget néztem. Anyám sikítva zokogott, apám csitítani próbálta. A kopott szőnyeg bolyhai kiélesedtek. Minden más színű lett. Remegtem, vacogtam, sírtam, fájt mindenem. És a világ olyan színes lett, mint előtte soha. Bizsergett a fejem, mintha migrén kapott volna el. Mindenem fájt, de főként a szívem. Élnem sem szabadna. Sikítottam a fájdalomtól. A ház kis híján összedőlt a hangzavartól. A szomszédok körbeállták már. Hallottam, hogy kintről aggódva kiabálnak. Minden annyival tisztább lett. És egy mézédes hang csendült a tarkómnál...
~szia~ súgta ~ megjöttem. ~ és a sírásom lassan elapadt. Megjöttél. Itt vagy. De miért? Miért jöttél el? Pont most...? ~ hívtál.
És egy pillanatra biztonságban éreztem magam. Én voltam az elcsuklott nyakú macska a vörös fűben. És a világ egy pillanatra elsötétedett.
Apám megrázta anyám karját. – Szívem... nézd a lányunk – súgta.
- Ő nem a mi... – anyám felnézett – a mi lányunk – elmosolyodott. Most már mosolyogva sírt. Odarohant hozzám. Megölelt. – Kicsi lányom – súgta és csókot lehelt az arcomra – olyan csodálatos vagy! – remegett a hangja. És egy pillanat alatt megértettem.
~ nekem örülnek~ búgta a hang megint. A bennem szunnyadó erő dorombolta ezeket a szavakat. Anyám a szememet nézte. Csodálta. És a tekintetében visszatükröződött az enyém. A vörösen csillogó szivárványhártyám.
Szivárványhártyánk.
Onnantól a történet megváltozott. Nem tudtam jól szerepelni a vizsgán, mert a sharingan dolgozott bennem. Ezért buktam meg. Hogy feloldjam a képességem. De a következő évben lesöprök mindenkit a színről. Ezt mesélték. Mindenkinek. Engem pedig mutogattak megint, mindenhol. Mindenkinek meg kellett mutatnom a vörös szemeim. Mindenkinek el kellett mesélnem, hogy történt. Kihagyva anyám ordítását. A pánikrohamot. Azt, amiket mondtak. Kihagyva a történetet, és egy teljesen újat kreálni. Ők talán mindezt ki is törölték a fejükből, de én képtelen voltam rá. Anyám minden szava ott csilingelt a fülemben. Minden áldott nap. Minden áldott éjszaka.
Csalódtak benned.
Teltek a napok, a hetek. És én újra kellett, hogy járjam a negyediket. Osztályelső voltam. Lévén egyszer már kijártam. Könnyű volt az összes tantárgy, az összes lecke. Otthon olvastam. Sokat. És próbáltam kerülni anyámat. De úgy éreztem, ő is próbált kerülni engem. Új szenvedélye lett... kaszinókba kezdett járni. De sose ment egy bizonyos összeg felé. Csak annyit játszott el, amennyivel még nem sodort minket veszélybe. Néha nyert is. Olyankor nagyon jókat ettünk. Ha meg vesztett... kiabált. Sokat. Főként velem.
Apám közben tanítani igyekezett. A sharingan használatát és lényegét magyarázta. Azt, hogy miképp kell figyelni és nem csak látni vele. Azt, hogy milyen egyszerű megérteni egy technikát, ha figyelmes vagyok. És én figyeltem. Ittam minden szavát.
Eltökélte, hogy megtanít a vízen járásra és a függőleges terepen való megmaradásra is. Mert azt egy valamire való shinobinak tudnia kell és anélkül nem lehetek genin. Napokat töltöttünk kint a falutól messzebb elterülő tónál. És én csak merültem, és merültem. Néznem, figyelnem kellett a sharinganommal, ahogy azt ő csinálja. És én igyekeztem. Koncentráltam, irányítottam a chakrám.
~ engedd, hogy segítsek ~ búgta a hang. És én bizonyítani akartam. Büszkévé akartam tenni apámat. Minden áron. Így engedtem. Szemem vörösen felizzott, és figyeltem apám lépteit a víz felszínén. És minden értelmet nyert. A napok óta tartó küzdelem... megérte. Chakrámat a talpamba vezetve könnyedén megálltam a víz felszínén. Hasonlóan történt a falaknál. Egy hét... de tökéletesre fejlesztettem ezt a két képességet. És apám szemében büszkeség csillant. És én boldog voltam.
Csaltál.
És elillant az év. És újra eljött a vizsgám napja. A második. Magabiztosan mentem. Nem veszíthetek többet, mint amennyit már így is elveszítettem. Nem volt mitől félnem. Az írásbeli most is könnyen ment. Simán. Simábban, mint bármi. A kérdések hasonlóak voltak a tavalyihoz. Hamar végeztem, körülbelül tizenöt perccel az idő lejárta előtt.
A gyakorlati résznél harmadik voltam. Kevés időm maradt izgulni. Nem gondoltam bele semmibe. Hiszen tudtam milyen lesz, ha megint megbukok. Az ismeretlen mindig ijesztőbb, mint az, amit ismerünk.
Bölcs.
Nem remegtem, mikor beléptem a terembe. Egyenes háttal álltam. Üdvözöltem a vizsgabiztosokat. Hárman voltak. Megint. De most értettem, amit kértek. Értettem, amit mondtak. És elmosolyodtam. A feladat annyira egyszerű volt. Csak fel kellett vennem a középső tanár képét. És ez nem ment tavaly...
Alaposan megnéztem a férfi minden vonását. Két lépést előre is mentem, hogy tökéletesen lássam. Majd megformáltam a kézjeleket. Irányítottam a chakrámat. És máris nem hasonlítottam önmagamra. Egy negyvenes, őszülő férfi alakjában pompáztam. És ők bólintottak. Én pedig visszaváltoztam önmagammá.
A nagyteremben ültem megint. De anyám most nem volt velem. Azt mondta, nem lenne képes átélni újra azt, amit tavaly. Így csak apukám volt velem. Ő ült és hallgatta izgulva, hogy kiből lesz genin végre. Sorolták a neveket. Egy, kettő, öt ember ment ki. Majd...
- Uchiha Amaya – szólítottak. És én majdnem sírtam. Kimentem. Átvettem a fejpántot. Átvettem az oklevelet. Kezet ráztam a tanárokkal. És mosolyogtam.

- Amaya – szólongatott egy hang – Amaya, kicsim... hallasz? – egy férfi hangja volt. Csepegősen édes. Ismerős. De nem ismerem fel. Még nem – Kicsim... gyere vissza.
Ne válaszolj.
Egy szót se szólok. Nem tudom ki szólít, de azt tudom, hogy nem kedves a szívemnek. Nem bíztam benne, bárki is legyen. Nem kötődőm hozzá. Nem a részem. A korábbi zajok beszédhanggá formálódnak körülöttem. Fülem lassan megérti az eddig ismeretlen szavakat. Lassan. Hozzászokok e nyelv furcsa adottságaihoz. A hangok betűkké állnak össze, azok pedig értelmes szavakká alakulnak. Értek mindent.
- Van, aki nem tér vissza.
- Csak idő kell neki. Várjunk még egy kicsit.
- Nincs szükségünk selejtekre.
- Amaya... fel kell ébredned!
Ébren vagyok..
Dehogy vagy ébren.
De... válaszolnom kell. Hívnak. Válaszolnom kell.
Maradj csöndben. Hallgass. Aludj el. Felkeltelek, ha válaszolnod kell.
Elalszom. Felkeltesz, ha válaszolnom kell. Ígéred?
Ígérem.

Genin éveim ugyanúgy kezdődtek, mint akárki másé. Egy csapatba osztottak be. Egyedül voltam lány. Rajtam kívül még kettő fiú volt a csapatomban, Eno és Daiki. A tanár egy pecséttechnikákat használó jounin volt, Tutsona Yukarami. Yuki-senpainak hívtuk csak, a teljes neve betegesen hosszú volt. Mi voltunk a tizenkettes csapat, Konohagakure fiatal védelmezői. Vicces kis csapat volt. A két fiú sokat szórakozott. Megnevettettek. Furcsa mód, jól éreztem magam a csapattal. Kedvesek voltak. Nem szidtak meg ha rossz voltam, de nem is dicsértek túl, ha valamit jól csináltam. Könnyed volt a velük töltött idő. Nem kezeltek máshogy, csak azért, mert Uchiha voltam. Semmi előítéletük nem volt. A csapat tagja voltam, és akként is kezeltek. Ki is vettem a részem mindig, az összes szórakozott küldetésből.
Egyszerű, genineknek való küldetések voltak. De hadd említsek meg egyet. Csak egyet, a sok véget nem érő nevetéssel telő napomból. Amikor nem éreztem magam magányosnak. Amikor a hang a fejemben csendes volt. Amikor igazán éltem. Melegséggel tölti el a szívem, amikor ezekre a napokra gondolok. Az a pár küldetés... életem legfényesebb pontjait képezik. Azok voltak a tetőpontok a hullámvölgyek között.
Egy egyszerű küldetés lett volna ez is. Egy idős hölgynek kellett volna segíteni kitakarítani a háza mögött lévő kis ólat amiben egy kecske lakott. Na most, hogyan is áll neki ennek egy csapat tizennégy éves genin? Hát nem úgy ahogy kellett volna. Teljes lelki nyugalommal sétáltunk oda a kecskéhez. Furcsa volt a szeme. Daiki rendesen ki is volt akadva. Sose szerette a kecskéket és ez látszott rajta.
Elsőnek én mentem be a „démonhoz” figyelve rá, hogy becsukjam magam mögött az ajtót, nehogy kiszökjön.
- Srácok, gyertek be ti is, különben sose végzünk – kiabáltam nekik.
Ezután jött a remek ötlet, hogy kössük ki a kecskét, amíg takarítunk, hogy ne legyen ötlet. Azonban a kecske egy pillanat alatt eltűnt a szemünk elől.
- Eltűnt, eltűnt, eltűnt, eltűnt! Mégis hogyan fogjuk ezt kimagyarázni? – Eno könnyen bepánikolt. Mindenen és bármin. Főleg, ha egy kicsit is váratlan dolgok történtek körülöttünk. Mint például, hogy eltűnik a megbízónk kecskéje
- Nyugalom, megoldjuk. – próbáltam higgadt maradni - Daiki, te változz kecskévé és maradj itt, amíg Enoval megkeressük ezt a lényt. – Néztem a sötét hajú fiúra
Daiki nem igazán ellenkezett, bár nem volt annyira ínyére a terv. Mire elindultunk, egy puffanás keretében már át is változott. És állt egyhelyben. Mint egy farönk.
- Próbálj már meg egy kicsit kecskeszerűbben viselkedni
- Mit csináljak? Mekegjek, vagy egyek meg egy zsákot?!
- Legalább – mosolyodtam el, majd otthagytuk a kis kecske-társunkat.
Sokat mentünk, pedig egészen biztos voltam benne, hogy egy kecske nem lehet ilyen gyors. És láss csodát, mégis rohadt gyors volt. Bő húsz perc kutatás után ütötte csak meg a fülünket egy mekkenés. De a kecske sehol se volt. Majd újabb mekkenés a másik irányból. Ott se volt. Bármerről is mekkent, nem volt ott.
- Ez egy ninja kecske! – kiáltott fel Enno
- A nagy szart ninja, csak bazi gyors– keverek le egy tockost a nálam egy fejjel magasabb csapattársamnak.
Megint bolyongtunk vagy húsz percet mire a távolban egy kecske körvonalait fedeztük fel. Most azonban taktikusabbak voltunk. Elbújtunk egy-egy fa mögé, és onnan, két oldalról rontottunk rá az alakra. Aki mire odaértünk, felszívódott.
- Most mondd, hogy ez nem egy ninja kecske- nézett rám rosszallóan a társam
Fáradtan visszaindultunk, hogy ránézzünk Daikire, aki azóta is ott mekegett az ól előtt és valószínűleg azt fontolgatta, hogy tényleg megeszik egy zsákot
- Eno – sóhajtottam fáradtan- Nincs más választásunk... végzetes lépésekhez kell folyamodnunk.
hajamból kivettem a fekete pántot, amivel copba fogtam.
- Daiki... változz lány kecskévé. Sajnos ezek a nehéz idők nehéz megoldásokat szülnek – azzal a kecske fejére kötöttem egy masnit a pántomból. Majd megindultunk a lánykecskével az oldalunkon, magunkhoz csalogatni a célpontot. Baktattunk, néma csöndben. Egész addig, amíg azt nem éreztük, hogy valaki figyel minket. Ott és akkor megálltunk. És a kecske megállt Daiki mögött. Egyenesen mögötte. Nem ment semerre. Eno pedig egy laza mozdulattal ráhelyezte a pórázt, amit az ólban találtunk. Ilyen egyszerű volt. Az egész. Ennyi volt. Enoval nevetésben törünk ki. Daiki is visszaváltozott és szépen visszavittük a kecskét. Még sötétedés előtt befejeztük a munkákat, majd a lehető legóvatosabban jöttünk ki az ólból. És akkor, és ott, elhatároztuk: soha többet nem vállalunk el olyan feladatot, amiben kecskék vannak.
Kár, hogy már soha többet nem fogsz találkozni velük.

**Uchiha Amaya** Kedd Okt. 25 2022, 23:22

Talán tizenöt éves lehettem amikor az életem egy fordulóponthoz ért. A legjobb fordulathoz, amit valaha átéltem. Azért az egy napért örökké hálás leszek. Akkor ismertem meg a legjobb... az egyetlen igazi barátom. Azt, akit ma is, a legőszintébben mondhatok a családomnak. Anyám az egész hétvégét a falu központjában lévő kaszinóban töltötte, míg apám egy küldetést teljesített Konohagakurén kívül. Így egyedül maradtam otthon. Az enyém volt az egész lakás, az egész hétvége. És mégis.. féltem egyedül maradni. Nem is féltem, annál sokkal rosszabb: rettegtem. A fejem zsongott a bizsergető hangtól, ami szinte ordított velem a csendben. Folyamatosan, szüntelenül beszélt. Megőrjített. Ha épp senki se volt a közelben, és semmi se kötötte le a figyelmem, mindig akaratosan beszélt. Kérte, hogy engedjem ki. Hogy hadd lásson világot. Hogy egy kicsi hadd legyen szabad. De nem lehetett szabad. Nem mászkálhattam vöröslő szemmel az utcán. Kinéztek volna miatta. És nem hozhattam szégyent a családomra. Megint. Így csak megpróbáltam kizárni a hangját. Sikertelenül.
Sikertelenül.
Ezért inkább otthagytam a ház nyugalmát és kibaktattam a faluba. Ki, a hangzavarba. Ki, a csípősen hideg levegőre. Hajamat nem kötöttem fel, és a ruhámon se díszelgett a klánom jelképe. Teljesen hétköznapi kiskamasz voltam, mindenféle kérdéses megjelenés nélkül. A szél csikizte az arcomat. A nap kellemes meleget adott. A madarak csiripelése pedig elnyomta a gondolataimban zúgolódó doromboló hangot. Kellemes nap volt. Pont elfért rajtam egy pulóver, de azért még nem fáztam. A napon akár egy póló is elég lett volna. Az év legszebb időszaka volt talán ez: tavasz. A világ ébredezése, egy év újra indulása. Csupa csodás lehetőség. És nekem ez az év, egy igazi csodát hozott magával. Legalábbis a tavasz.
A falu központjába egy poros út vezetett tőlünk, át a teljes Uchiha-negyeden. Fekete csizmámra aranyszürke homok ült rá. Körülöttem emberek beszélgettek és nevettek, én pedig belehallgattam mindenkinek az életébe egy pillanatra. Csak egy-egy pillanatra, de beleláttam az egész klán hétköznapjaira. Egy-egy kiragadott mondat. És máris közelebb éreztem őket magamhoz.
A piacra tartottam. Ott mindig nyüzsgött az élet és mindig sok beszélgetést lehetett hallani. lehet beállok kockázni, vagy kártyázni. Lehet leülök egy nénivel trécselni. Magam se tudtam milyen tervvel megyek oda, csak mentem. Csak nem akartam egyedül lenni és ez épp elég indok volt arra, hogy menjek.
Nem csalódtam. A piac tele volt vándor kereskedőkkel, virágárusokkal, zöldségesekkel és mindenféle kincseket ígérő boltokkal. Kész kánaán volt nyüzsgő szívemnek. Hamar bele is vetettem magamat a nézelődésbe. Túl sok pénzzel sajnos nem rendelkeztem, hiszen a macskafelvigyázás nem fizet olyan jól, ezért nem vettem meg semmit elsőre. Mindenre időt hagytam magamnak. Felszabadító érzés volt magányosan vásárolni. A hímzett jelképek és a szüleim nélkül és i csupán egy senki voltam a piacon. Nem egy Uchiha. Nem egy ninja. Nem egy csalódás. Csak egy egyszerű senki. És élveztem ezt a szerepet.
Most se vagy több.
Több színes ruhán is megakadt a szemem. Sose hordhattam igazán a vörösön kívül más színt. Pedig mindig vágytam egy lila felsőre. Vagy egy kékre. Igazából bármilyen színre. Valódi színre. De nem akartam fájdalmat okozni a szüleimnek. Így a színekkel nem törődtem.
Néztem fiolákat, ékszereket, ételeket... annyi isteni illat keringett a levegőben. Láttam fegyvereket is. Különlegeseket, amikkel nem bírt még korábban senki sem. Árultak tekercseket, színeseket és olyanokat is, amelyek ’tiltott technikákat’ rejtettek. Vonzottak ezek a hamis különlegességek.
Céltalanul kóboroltam, talán egy órán át nézelődtem. Takarókat tapogattam, cipőket próbálgattam és elbeszélgettem egy nénivel az időjárás szeszéjeiről. Csak egy kedves senki voltam. Egy boldog, felelősség nélküli senki. Voltam. Egész addig, amíg el nem értem a legutolsó kocsiig. A mosoly a pillanat tört része alatt hervadt le az arcomról, és halál sápadtság vette át a helyét. Szemem alatt befeketedtek a karikák, ahogy megláttam a több tíz kristály, ereklye, térkép és különlegesség között egy apró dobozban az én Aichakumat. De nem a nyeklett nyakú plüssállatra gondolok. Hanem az élő, lélegző másolatára. A macska kicsi volt még, talán pár hetes lehetett, -maximum egy hónapos- a szeme is nem olyan régen nyílhatott ki, még kék volt. Keservesen nyávogott a cseppnyi ketrecből. Alatta csak egy rongy volt. Mellette se víz, se ital. És kétlem, hogy a kocsi mögött ülő vadember cumisüvegből etette volna. Bundája szürke volt, füle végén apró bolytok ültek. És sírt. Keservesen. Az én szívem pedig apróra facsarodott össze. Görcsbe rándult a gyomrom. Nem hagyhattam ott. Képtelen voltam rá.
Mikor már szólásra nyitottam volna a szám, a marcona arcú, kopasz férfi a még meg sem kezdett szavamba vágott.
- Nincs neked arra pénzed, kislány. – morogta.
- Egy macskára? – hangomból közömbösség szűrődött ki.
- Ez nem csupán egy macska. Ez egy ninjuu. Chakra használó állatok kölyke. Aranyat ér.
- Nekem macskának látszik.
- Ő egy Banneko.
- Árat mondjon, ne szavakat találjon ki.
- 10000ryo.
Megállt bennem egy pillanatra az ütő. Az az egész havi pénzem, amit ételre is be kellene osztanom. Nem tudom legközelebb mikor megyek küldetésre és mennyit kapok. Ennyit kéne beosztanom. Nem fogok tudni enni.
- Legyen. – Pillantásom merev volt, ahogy előhúztam zsebemből a pénztárcám és leszámoltam a kért összeget. Számolnom se kellett volna. Összesen ennyi pénz volt nálam. A férfi is átszámolta a papírokat. Majd egy elégedett hümmögés keretében átnyújtotta a parányi ketrecet.
- Nem vállalok garanciát rá, hogy életben marad.
Amit ezután mondott, már bőven nem hallottam. Már rég messze jártam, kezemben a parányi ketreccel. Hazaérve összeszedtem a szobámban maradt összes ékszert, amit anyám vett még nekem egy-egy jobb kaszinós napján. Összesen két pár fülbevalót találtam. És azzal a két pár fülbevalóval rohantam az állatkereskedésbe. Hosszas könyörgés után cserélték be nekem a fülbevalókat tejporra és cumisüvegre.
Otthon kivettem az apró és csapzott kisállatot a hordozóból. Egy melegvízzel átitatott törlőronggyal igyekeztem megtisztítani a megfáradt kis testet a megannyi kosztól, ami ráragadt. Majd vizet melegítettem, tejport kevertem bele és az egészet az aprócska cumisüvegbe töltöttem. A kis lény úgy evett, mintha hónapok óta nem jutott volna élelemhez. Innentől a hétvégém nem állt másból, mint az aprócska állat gondozásából. Nem tudtam, higgyek-e az árusnak. Tényleg ninjuu lett volna? De mégis, hogyan rabolták el a klánjától? És egy ninjuunak ugyanaz az ellátás kell, mint egy kismacskának? Haza kellene juttatnom. De mégis hogyan? Nem mehetek el az otthonukba. Keresnem kell valakit, aki szerződésben áll velük. Igen. Ő biztosan tudja majd, hogy mit kell tenni.
Sokat játszottunk. A kedvence egy darab gumis madzag lett amit a szekrény alsó polcán találtam. Imádta üldözni. De a harcokat is élvezte. Főleg a kezemmel. Amilyen pici volt, olyan élesek voltak a fogai. Egy igazi kis vadállat volt. Aichaku. Ezt a nevet kapta. És nem csak azért, mert borzalmasan hasonlított a plüssálatomra, hanem mert az elkövetkezendő időben ő jelentette nekem a szeretetem tárgyát. Ő volt, akihez a világon a legjobban kötődtem és akit minden áron meg akartam védeni. De tudtam, hogy a legjobbat egy dologgal tehetem neki: haza kellett juttatnom.
Apámnak egy szót se szóltam a kis lényről. Anyám pedig csak éjszakánként járt haza. Senkinek se tűnt fel. Napközben a pulóverembe ültettem, és úgy vágtunk neki a nagyvilágnak. Yuki-sensei volt az, akit elsőként felkerestem. Hittem, hogy a bolondos férfi megfelelően tud majd segíteni nekem. A kismacska láttán elmosolyodott, és onnantól kezdve rám se nézett. A kérdéseimre a választ a kis lénynek szegezte, gügyögve. Szerencsére, egy volt társa pont a macskákkal állt szerződésben. Azonban azt ő se tudta megválaszolni, hogy melyik klánnak. Mindenesetre kiindulásnak tökéletes volt. Megígérte, hogy felkeresi az érdekeben, és másnapra előkeríti. Én pedig hittem neki. A kismacskával így még egy éjszakát együtt töltöttünk. Szeretett a takaróm alatt aludni. Én pedig szerettem a dorombolásának hangjára elaludni. Kedves lény volt. Szerettem.
Másnap Yuki-senpai betartotta a szavát. A nőt, aki vele jött Kinachinek hívták. Vörös haja volt és a sensei mosolyához hasonlóan bohókás vigyora. Összeillettek. Mikor meglátta a pulóverem zipzárja mögül kikandikáló zöldes szempárt, ledöbbent. Pirosas arca elfehéredett. Majd a következő pillanatban olyanná változott, mint akinek mázsás súly esett le a válláról. Hatalmasat sóhajtott. Azt ezt követő pillanatokban életemben először közelről megfigyelhettem az idéző technika működését. Sharinganom szinte önálló életet élt, egy pillanat alatt aktiválódott és figyelte a technika minden mozzanatát. Mint egy kiszáradt szivacs, úgy kívánta magába szívni a tudás minden apró részecskéjét. És a puffanás szürkés ködével visszahúzódott a szívem mögé. Szemem újra opálfeketén tükröződött. Egy hófehér macska jelent meg a köd elpárolgása nyomán.
- Miért hívtál Kinachi? – Kérdezte dorombolva a ninjuu.
A vörös hajú nőnek azonban nem jöttek ki szavak a torkán. Állával felém bökött. A hófehér állat rám emelte tekintetét. Szemei kitágultak, pupillái összeszűkültek.
- A kölyök – suttogta.
- A kölyök – válaszolta a nő.
A nagyobbik macska rám fújt, míg a kisebbik még jobban hozzám simult.
- Hogy volt képed? – fújtatott. Szemfogai megcsillantak a nap fényében. Hátrább léptem.
- Én... én nem. Nem én... én..
- Te...
- A piacon találtam. Vettem. Izé.. egy furcsa kinézetű férfinél volt egy kis fémketrecben. Azt mondta Banneko. De én csak egy elveszett kis lényt láttam benne. Én csak...én csak segíteni szerettem volna neki... - A fújtatás abbamaradt. A ninjuu tekintete ellágyult. – Me..megetettem. Já...játszottunk – zsebemből előhúztam a madzagot – E..ez a kedvence. Én.. én csak szerettem volna hazajuttatni Aichakut.
- Aichaku? – a ninjuu elfordította a fejét. Kecses lépteivel felém közelített.
- Szeretet – remegtem.
- Ragaszkodás – a kiscica teljes testével nekem feszült. Dorombolt. Szemeit becsukta. Lassan elszenderedett. – Szeret téged.
- Én is szeretem őt – arcomra mélységes bánat ült ki. – És akit szeretünk... annak a legjobbat akarjuk. Neki pedig otthon lesz a legjobb – arcomon egy könnycsepp csordult le. Hogy lehet megszeretni valakit ennyire, ilyen rövid idő alatt? – Ugye.. ugye vigyáznak majd rá?
- Mindennél jobban. A figyelmünk túlzottan lelankadt korábban. Nem figyeltünk a betolakodók jelenlétére, akik elragadták tőlünk a klán legfiatalabb tagját. – leült elém – Engedd meg, hogy hazavigyem.
Leguggoltam. Még egyszer végigsimítottam a selymes szürke bundán, és megpusziltam a fejét. Kedves, de annál álmosabb dorombolást kaptam válaszul. Elemeltem a testemtől. Ő azonban apró karamival a pulóverembe kapaszkodott. Leemeltem magamról. Kicsiny szemei nagyra nyíltak és keservesen nyávogott felém. Letöröltem arcomról a könnyeket. A hófehér ninjuu grabancánál fogva felemelte szájával a kis lényt. Majd bólintott egyet felém, és se szó, se beszéd, köddé vált.
Nincs, aki igazán szeressen.
A hetek éhező madarak módjára falták egymást. És én üressé váltam. Mintha kiszakítottak volna belőlem egy darabot. Mintha megszűntem volna létezni. Nem voltam semmi és senki többé. Egy lélegző porhüvely voltam, amit elhagyott a lelke. Csendes semmi járta át a fejem. Kegyetlenül zúgó keserves hangok töltötték be a teret a fejemben. A zúgolódó hangok, most halkabban csengtek benne. Hallottam. De nem értettem mit suttog. Képtelen voltam megérteni. Mi értelme lett volna? Szaladtak a hetek. A montoton nappalok és éjszakák. Nem tudom mennyi idő telt el.
Életben lévő halottként jártam az utakat. A zajok csendessé váltak mellettem. Mintha egy búra lett volna körülöttem. Mintha többé nem dobogott volna a szívem.
Kiáltások. Hangosak. Ordító emberek. Miért kiabálnak? Mi értelme van?
- Amaya!
Amaya. Ismerősen csengett ez a szó. Mintha magaménak tudtam volna. De mi ez? Nem jutott eszembe. Mintha valamit neveznénk így. Egy személyt. Ez egy név. ~ A te neved. ~ az én nevem. Az én nevem! Megálltam. Hátra fordultam. Egy vörös hajú nő futott felém. Száguldott. Lassan eltűnt a búra, ami engem fedett. A világ újra színessé vált. És a szavak értelmet nyertek. Mi történt?
- Amaya! – vékony hang volt az, ami most szólított. Nem volt ismerős a tónusa. A szívem mégis ismerte. Szerette ezt a hangot. Ezt a gyermeki és mézédes csengésű dallamot.
Kinachi felém rohant. Jobb vállán egy hófehér macska ült. A ninjuuja. Méltóságteljes testtartása egyszer sem inogott meg. Szorosan engem figyelt. Bal vállán egy másik macska ült. Kisebb, mint a fehér, de nem sokkal. Szőre hosszú volt és tömött. Arca gyermeki. Felhőtlen. Szürke volt, füle végén apró bolytok ücsörögtek. Tekintete vidám volt. Zöld szemei kiégették a szívem.
- Aichaku? – Megremegtem. Szemembe könnyek szöktek. A világ újra élt. Én is éltem. Éreztem, hogy élek. Végre.
A vörös hajú nő lefékezett előttem. Szaporábban vette a levegőt mint álltalában. Futott. Arca kipirult. Vajon mióta szaladhatott utánam? A hófehér macska rám emelte tekintetét. Szemei vérfagyasztó nyugodtságot tükröztek.
- Több mint 6 hete, hogy hazavittem. Hat teljes hete, hogy nem nyugszik meg. Nem találja a helyét. Első szavaival téged keresett. Azóta is kutat. Szüntelenül nyughatatlan. – Sóhajtotta. Fáradt volt, láttam rajta. Nem rideg vagy kegyetlen volt az arckifejezése. Csupán megfáradt. – Szereti és tiszteli a családját. A klán tagja. – lehelte – de téged választott.
Megállt a szívem. Megszűnt dobogni. Mintha áram ütött volna meg. Engem választott. Én pedig őt. Mi, egymást.
- Van felén egy mondás, egy legenda, amit az emberek terjesztenek egymás között, akik mellettünk élnek. E- szerint, egy lélek születhet két testbe. Két teljesen eltérő testbe, eltérő időpontokban. Élnek, léteznek és folyamatosan egymást keresik. És bármekkora is legyen a távolság, egy mágnes egymás felé tereli őket. Majd, ha találkoznak, újjászületnek. Egyidőssé vállnak. Hiszen a szívük ugyanakkor, abban a pillanatban születik meg, amikor találkoznak. Egyként dobbannak. Társakká válnak. – Ellágyult a tekintete. Mosolyra húzta száját – A ti szívetek egyként dobban. És Aichaku a Banneko klán tagja... de egyszerre a te társad is.
A kis szürke macska hatalmasat ugrott a vörös hajú nő válláról egyenesen az én mellkasomra. Kezeimmel megtámasztottam, és óvatosan magamhoz szorítottam.
- Mekkorát nőttél – suttogtam a bundájába. Magamba szívtam az illatát. Otthon illata volt. Ő a nyakamhoz bújt. Dorombolt. És nekem könnyek zúdultak le az arcomon. Az én társam. A szívem újra megtanult dobogni.
És mikor felejtette el megint?
Onnantól sok időt töltöttünk együtt. Sokszor idézte meg őt Kinachi, hogy velem lehessen, én pedig vele. Sok kalandot éltünk át. Küldetésekre járt velem, együtt tanultunk. Igaz barátommá vált. Az egyetlen barátommá. A lelkem másik felévé. A társam volt. Még ha akkor hivatalosan nem is. A Banneko klán nem volt hajlandó hosszú ideig szerződést kötni velem. Minden áron meg akartak győződni arról, hogy milyen ember vagyok. Különböző feladatok alatt figyeltek meg. Figyelték, hogy megvédem-e a társam. Figyelték, hogy nem bántom-e. A lelkem legmélyebb pontjaira voltak kíváncsiak. Hosszú beszélgetéseken kellett részt vennem a klán legbölcsebb tagjával. Feltárták a lelkem legmélyebb bugyrait. És én minden kérdésre őszintén válaszoltam. Mindent elmondtam, minden átadtam. Az egész lényem nekik adtam. Meg kellett felelnem. Ezen a vizsgán nem bukhattam el.
Aichaku egyre nagyobb lett. Nőtt, mint a dudva. És fokozatosan egyre erősebb lett. Nagyobb volt mint egy átlagos macska. A szőre hosszú és fényes, tappancsai nagyok. Gyönyörű volt. Szemei élesen világítottak az éjszakában. És imádott a nyakam köré csavarodva a vállaimon, vagy a pulóveremben utazni. Egy nagy, harcias vadállat volt, elképesztő erejű fuuton technikákkal... mellette pedig egy szeretetéhes bújós kiscica, aki sokkal jobban szeretett a takaróm alatt aludni, mint a saját szigetén. Ezért párszor ki is kaptunk. De megérte. Együtt tanultunk. Én tanítottam meg neki a függőleges terepen való megmaradást és a vízen járást. Gyorsan tanult, gyorsabban, mint számítottam rá. Megértettük egymást, fél szavakból is vagy egy pillantásból. Furcsa kötelék volt ez. Mégis imádtam.
Több mint fél év volt, mire elfogadott a klán. Fél évnyi vizsgáztatás, próbatétel és beszélgetés. Fél évig vártam, hogy a társammal szerződést köthessek. De megérte. Ezerszer is újra csináltam volna, több évig is ha ezen múlik.
Őszi nap volt. Hűvös. A tél fokozatosan felütötte már a fejét éjszakánként. Lehullottak az első falevelek. A táj ezernyi színben pompázott. Mindenhol barnák, vörösek, sárgák tömkelege szikrázott. Az ég kék volt, jégkék. A nap pedig égette hevesen dobogó szívemet. Elérkezett a nap. És én teljesen fel voltam készülve. Kinachi segítségével jutottam el a Bannekok rejtekébe. Koromfekete ruhát viseltem. Hajamat feltűztem. Alkalomhoz illő öltözet volt. Tiszteletemet próbáltam kifejezni a klánjuk iránt és megmutatni: elkötelezett vagyok. A klán vezetője is jelen volt. Egy hatalmas, elefánt méretű macska. Aichaku is nagyobb volt mint egy átlagos macska ugyan... de a vezér.. hatalmas volt. Egy tekercs előtt ültem. Hatalmas volt, nagyobb mint amit valaha láttam. Ki volt terítve elém. Függőlegese volt bevonalazva, és két vonal között mindenhol egy-egy név szerepelt. Vörössel, és a tekercs közepe felé egyre sötétebbek lettek a betűk. Vér. Száz-, ezeréves nevek, vérrel felírva. A szerződők. Furcsa érzés járt át. Kiválasztottnak, különlegesnek éreztem magam. Olyannak, aki valami nagyobb része lesz. Egy család része. Egy igazi családé. A tekercs másik felén Aichaku ült velem szemben. Mosolygott. Éles szemfogai hófehérek voltak, ahogy kivillantak mosolyából. Mellettem jobbra a klánvezér volt. Ő figyelt. Én pedig fejet hajtottam. Hangja mély volt. Reszelős.
- Uchiha Amaya. Bizonyítottál. Bizonyítottad szívednek tisztaságát, és bizonyítottad klánunk iránti elkötelezettséged. Méltónak találtattál szövetségbe lépni a Banneko klánnal. Szövetséged bizonyításaképpen, kérlek írd fel a neved a tekercsbe. – Megvágtam az ujjam. Vérem vörösesen csepegett a tekercs lapjára ahogy felírtam a kanjikat. Mozdulatról mozdulatra, vonalról vonalra. Büszkeség, izgatottság és megtiszteltetés volt az, ami most feszítette a mellkasom. Visszaültem a sarkamra. És néztem a tekercset. Néztem, ahogy a vérem vörösesen virít. Élénken.
- Elfogadod ezt a klánt. Elfogadod egyenlő társadnak.?
- Fogadom – hajtottam le a fejemet.
- És te, egyenlő társaddá fogadod ezt az embert? Kölcsönösen a harcban és az élet minden területén. Fogadod, hogy védelmezed és őrződ. Fogadod, örök hűségedet, Uchiha Aichaku? – Uchiha. A Banneko-k Vezetéknévvel is rendelkeznek, amelyre nagyon büszkék és nagy becsben is tartanak. Általában az emberek adják ezt a nevet a már meglévő mellé, mégpedig az a család, akivel a Banneko a legjobb kapcsolatot ápolja. Ez is az ember és macska közti köteléket erősíti, de persze a közönséges macskák nem kapják meg ezt a megtiszteltetést. Aichaku nem csak a keresztnevét, de a vezetéknevét is tőlem kapta. Az én lelkem másik fele.
- Fogadom – Azzal a szürke macska vérével az enyém mellé írta a nevét.
Társak. Hű társak egy életen át.
Egy életen át.

Tizenhat éves voltam, amikor megrendezésre került a Chuunnin vizsgám. A csapattal évek óta készültünk rá. Nem indultunk, amíg biztosak nem voltunk abban, hogy elég felkészültek vagyunk. Folyamatosan számoltuk vissza a napokat. Napról napra, percről percre. És mindannyian izgatottan álltunk hozzá. A faluban mindenki erre a napra várt. A geninek a kinevezést várták, a többi ember pedig csak a felhajtásra volt kíváncsi. Mindenki várta, kivéve a szüleim
Rettegtek, hogy szégyent hozok a fejükre. Nem akarták mondani. Nem kötötték konkrétan az orromra. Apró elszólásokból és mögöttes tartalmú mondatokból jöttem rá. Tudtam. És tudtam, hogy emiatt nem is jönnek majd el megnézni. De nem féltem. Sőt, jobban is éreztem magam a gondolattól, hogy nem lesznek ott. Nincs szükségem ekkora szintű frusztrációra.
A felnőtté válás küszöbén voltam. Hamarosan talán rangra is számíthattam. Apám pedig eltökélte, hogy csak úgy enged el a vizsgára, ha előtte megtanulom a klánunk védjegyét, a Goukakyuu no Jutsut. Ez volt a felnőtté válás jelképe. Apám pedig ekkortájt már nagyon sürgette, hogy felnőjek. Azt hittem, hogy a chuunin rang miatt.
Mekkorát tévedtél.
Ugyanannál a tónál kötöttünk ki, mint ahol a vízen járást is magtanította. Azt mondta „ez egy szerencsés hely” és azt is, hogy „az előző vizsgán is úgy mentél át, hogy előtte itt tanultunk. Nem vagyok babonás, de nem kísértem a szerencsét”. Naiv voltam, hogy hittem neki. Hittem a szavainak. Annak a hazug szájnak, ami később a végső ítéletem mondja ki. Hittem a szörnyetegnek, aki bárány bundát viselt.
Aichaku is velem volt. Minden nehézséget együtt vészeltünk át, és ehhez az apámmal való tanulás is hozzátartozott. Őszintén, amikor elmeséltem otthon, hogy leszerződtem egy ninjuu fajjal, nagyobb csalódást vártam amiért a macskákat mondom. A szüleim inkább a madarak felé húztak, vagy a vérszomjas, tűz chakrával rendelkező ninjuuk felé. Nem pedig egy bolyhos, doromboló fuuton használóhoz. De örültek. Furcsa mód, boldogok voltak, amiért elfogadtattam magam egy fajjal amelyik nem állt szerződésben az Uchihákkal. Én pedig elképesztően örültem, hogy ők örültek. Kicsi sírtam is örömömben. Bár anyám nem. Ő már régóta nem sírt. Arcáról fokozatosan egyre kevesebb érzelmet tudtam leolvasni. Szeme karikásabbá vált, arca beesettebbé. Le is fogyott vagy tíz kilót. Mégse szóltam egy szót se. Csupán örültem magamban, hogy talán... talán megint dicsekednek majd velem. Talán... talán megint büszkék rám.
A nap sütött. Kellemes idő volt. A korábbi zord telet a tavasz váltotta fel. És a vizsga már csak egy hónapra volt tőlünk. Izgatottan léptem fel a kis mólóra, ami majdnem a tó közepéig vitt be. Körülöttem nád nyújtózott az ég felé. Mosolyogtam. Mennyire szürreális kép volt ez. Gyönyörű tavaszi nap arra, hogy csalódjanak bennem egy pusztító technika nem megfelelő elvégzése miatt. Mások, egy más korban, más szülőkkel és más gyerekekkel horgászni jártak az ilyen tavakhoz. Beszélgetni, élni, élményeket és emlékeket szerezni. Na de én? Én keserédes szájízzel haraptam be alsóajkam és igyekeztem mindent a legprecízebben és legtökéletesen végrehajtani, hogy mindenben megfelelhessek. Az élő szorongás megtestesítője voltam. Szívem a torkomban dobogott. Vénáimban a vér megszűnt lüktetni. És én csak sápadtam álltam a mólón, néztem a tükörképem a fodrozódó víz tükrében, és a fejemben egy mondat ismétlődött csak:
Hogy jutottam idáig?
Persze a kérdés költői volt. Legalábbis én annak gondoltam. Egészen addig amíg a fejemben élő hang újra meg nem szólalt. ~te is tudod. Ők juttattak ide. Ők tettek szánalmassá ~ és a hang csak hibáztatta őket. Folyamatosan. Sorolta a sérelmeket. És a víztükörben már nem csak magamat láttam. De a vöröslő szemű hasonmásomat is, macskaszerű kaján vigyorral.
Hátra léptem. Aichaku a lábamnak dörgölőzött. „minden rendben lesz” – súgta. És én elhittem. Neki elhittem. Neki, egyedül.
Apám is mellém ért a stégre. Ég felé emelt karjaival nyújtózkodott és kiropogtatta a hátát. Megpróbálta elmagyarázni a technika felépítését. Értettem. Egyszerű volt. És mégis.. annyira de annyira unalmas. Egy pár hete napokat töltöttünk azzal, hogy feloldjuk az elsődleges elemem. Volt kis papírom is, amit addig kellett macerálnom amíg fel nem gyullad. A tűz lett az elemem. Nem volt meglepő, a klánban mindenkinek az. Szégyen lett volna, ha különb vagyok. Időbe telt, de aztán már könnyen égettem el a chakra érzékeny papírt. Ebben se voltam egyedi. A vérvonal az vérvonal. És most pedig a klán kisajátított technikájának elsajátítása várt rám. Tűz, gömb, chakra, fújás. Hosszasan taglalt felesleges monológ. És megint annak a hét éves kislánynak éreztem magam, aki azon a fakó szőnyegen ült és hallgatta az apja beszámolóit és tanításait... csak nem értette őket. Most értettem. Érthettem volna. De nem figyeltem. Annyi sok száz mindenen járt a fejem. Annyit gondolkoztam azon, hogy mit kéne tennem... de nem jutott eszembe menekülőút a tanulás elől. Így maradtam, és próbáltam koncentrálni. A társállatom a lábamnál ült, a móló szélén. A vizet kémlelte. Utálta. De miattam mégis itt maradt a tó közepén. Mert engem viszont szeretett, jobban, mint amennyire a vizet gyűlölte.
A beszéd végén apám bemutatta a technikát. Én pedig vörösben úszó szemekkel figyeltem. Én,
És én is.
Többször bemutatta. Figyeltem. Figyeltünk. A létező legpontosabban kívántam lemásolni a technikát. A létező legnagyobb gömböt akartam fújni. Elemi chakra, koncentráció, forma, fújás, elengedés. Érdekes egyveleg volt.
Megszégyenítően nehezen tanultam meg. Sokáig semmi se sikerült belőle. A nyomás. Az a fránya szorongás. Utána csak kicsi gömböt bírtam fújni. Majd nem is maradt meg. A lényeg, hogy 2 teljes napig gyakoroltunk, mire nagyjából sikerült. És további 3 napba telt tökéletesíteni. De a végeredmény... egy hatalmas kör sírás a részemről, és egy jó nagyra fújt tűzgolyó volt. És dagadt a mellkasom a büszkeségtől. Apám pedig csak a fejét csóválta. „Bezzeg Mirachi egy nap alatt megtanulta”. És újra összetört egy darabot a befoltozott önbecsülésemből.
Újra.
De felnőttem. Felnőttem a klán és a családom szemében is, és csak ez számított. És így, felnőttként vághattam neki a vizsgának. A chuunin vizsgának. Kis csapatunk nagyon izgult már. A fiúk teljesen be voltak zsongva. A vizsga három részből állt, egyel többől, mint a genin vizsgánk. Konohagakure rendezte a vizsgát, így nem kellett másik rejtett faluba mennünk. Kényelmesen otthon alhattunk az egyes vizsgarészek között. Maga a vizsga a beiratkozással indult. Mindenki felírta a nevét egy papírra, kitöltötte a jelentkezési lapot majd aláírta a feltételeket és az esetleges veszélyeket, amelyben a falu lemondott a felelősségvállalásról ha esetleg bárki megsérülne vagy meghalna.
Cuki.
Az írásbeli vizsgarészen több mindent teszteltek. Nem csupán a tudásunkat, de a csapatjátékunkat és a csalási képességeinket is. Többeket kiraktak a vizsgáról, mert csaláson kapták őket. Nekem nem volt szükségem efféle szerekre. Olyan szinten beseggeltem az akadémiai anyagot, hogy a fülemen jött már ki. Nem is mertem csalni. Nem kockáztathattam, hogy esetleg kiraknak a vizsgáról. Inkább bukjak meg a harcok alatt, de ne egy sima írásbelin. Az nagyon szánalmas lenne. Nem méltó egy Uchihához. Annál mi jobbak vagyunk.
Első nap csupán az írásbeli volt. Estére már az eredmények is kint voltak. Húsz százalék bukott ki az első fordulón. Az én csapatom bent maradt. Büszke voltam a csapatra. De a sensei talán mégjobban. Aznap este meghívott minket enni és bármit kérhettünk. Igazi party volt. Sok-sok olyan süteményt ettem, amit a szüleim sose engedtek meg. Jó hangulatú, felhőtlen nap volt. Talán az utolsó olyan, amit fel tudok idézni.
A vizsga második része 2 napot ölelt fel összesen. A csapatokat egy nagy arénába engedték be, ami Konohagakure határán kívül feküdt. Négy égtáj szerint négy évszak volt megtalálható az arénában. Középen pedig egy torony volt. A feladat egyszerű volt: Szerezzünk meg legalább egy zászlót egy másik csapattól és közben tartsuk meg a sajátunk, majd juttassuk be ezeket a toronyba.
A mi taktikánk inkább volt a védekezés, mint a támadás. Megpróbáltunk egy aránylag biztonságos búvóhelyet keríteni és vártuk, hogy mások támadjanak ránk. Feltérképeztük a terepet és csapdákkal tettük tele. A kis társállatom is nagy segítségünkre volt, főleg a másik csapatok helyzetének kikémlelésében. Az első nap senki se jött. Mi csak előkészültünk. Sok kiáltást, zajt, csatahangot és egyéb borzalmat hallottunk. Felváltva próbáltunk aludni, de senkinek se jött igazán álom a szemére. Másnap hajnalban érkezett a várva várt támadás. Egy Kumogakurei csapat volt. Fiatal, talán frissen végzett meggondolatlan geninekkel. Könnyű prédák voltak. Nem terveztek, nem volt meg közöttük az összehang. Szerencsénk volt velük. Túl vakmerőek voltak és túl erősnek gondolták magunkat. Nem volt fair küzdelem. De az élet se volt fair, soha. Így nem bánkódtunk. Nem kértünk bocsánatot és nem is mondtuk, hogy könnyített úton szereztük meg a zászlót. Pedig így volt. Szerencsénk volt. Eszméletlen szerencsénk.
A középmezőnyben érkeztünk be a toronyba. Két órával a második forduló lejárta előtt. Így, ez volt a belépőnk az utolsó fordulóba. Sose tudtam meg, hogy mi lett a csapattal, akiket legyőztünk. Emlékszem, lesből támadtunk. Bevették a csalit: Daiki egyedül ült a zászlóval. Ostoba kis újoncok voltak ezek. Mi Enoval kétoldalról szereltük le őket. Drótkötéllel csavartuk egymáshoz mind a hármat. Így maradtak ott végül, összekötve a pálya közepén. Zászló nélkül. Mi pedig az ő vakmerésük miatt jutottunk tovább.
Az utolsó fordulóra egy nap múlva került sor. Úgy aludtam, mint akit fejbe vertek. Féltem az utolsó körtől. De felesleges volt. Tapasztaltabb voltam, mint a frissen végzett geninek. Többet is tudtam egy kicsivel. És ahogy észrevettem, nagyon szerencsés voltam. Egy Kirigakurei geninnem osztottak be. A harmadik forduló ugyanis egy párharc volt. Én voltam a huszonnegyedik. Összesen harmincan maradtunk. Tizenöt párharc. Számokkal osztottak be minket és sorsolták a párunkat. A párom a nyolcas számú, Kirigakurei lány volt. Barna haja és sárgás szeme volt. Vérengző tekintete. Talán velem egyidős lehetett. A harc húzós volt. Nekem nem kapcsolt elég gyorsan az agyam, és ő vitte be az első ütést. A földről pedig igen nehéz volt felkelnem. Nehéz volt. Különböző Suiton technikákkal szögezett a földhöz. Nem bírtam felkelni. Képtelen voltam rá. Nem hagyta. Éreztem, számomra a vizsga véget ért. És a szemem előtt újra előtört a kép, amit az első genin vizsgám után láttam. Anyám ordibálása, rettegése, sírása. És én képtelen lettem volna ezt megint átélni. Felkeltem. Magam se tudnám már felidézni a harc részleteit. Gyors volt és hirtelen. Minden ösztönös volt.
Ösztönös?
Zavaros, zajos, és mintha ott se lettem volna. Mintha csak megfigyelője lettem volna a harcnak. Magam se tudom, hogy hogy történt. De emlékszem az éljenzésekre. Emlékszem, hogy sokáig tartott. Hogy köd volt. Majd füst. Víz is volt. És tűz. Sok tűz és sok víz. Vörösben izzott a világom. Vöröses világ. Vöröses tenger. Vörös folyó.
Eső az éjszakában.
Csak arra emlékszem, hogy lefújták a versenyt. Nem hirdettek győztest. Se én, se a kirigakurei barna hajú lány nem voltunk hajlandóak feladni. Döntetlennel zártam az utolsó fordulót. De nem tudtam, hogy ez elég lesz-e.
Nem akartam hazamenni aznap este.
Nem mertél.
Nem mertem hazamenni aznap este.
Féltem, hogy mi lesz, ha ezen is megbukok. Féltem a családom reakciójától. Rettegtem tőle, hogy megint csalódnak bennem. Egy romhalmaz voltam. A tó mellett ültem egész éjszaka Aichakuval. Vele bárhol otthon voltam. Beszélgettünk, játszottunk. Dorombolása megnyugtatta háborgó lelkemet. És mellette már nem féltem úgy, mint korábban. Ő volt nekem az egyetlen. Ő volt a családom
Ő, meg én.
Az eredményhirdetésre két nap múlva került sor. Két napig kerültem a szüleim és a klánom összes tagját. Két napig kerültem mindenkit. Talán észre se vették. Láthatatlan is lehettem, ha akartam volna. És nem csupán a technikáim miatt. Nem voltam egy lényeges személy, sose. Se központi alak, se híres, se különleges. Egyszerű voltam. Felejthető. Bárcsak a szüleim is elfelejtették volna, hogy mekkora csalódás vagyok igazából. Könnyebb lett volna a lelkem.
De nem tették.
De nem tették.
Az eredményhírdetésre másképp került sor, mint a genin vizsga után. Egy hosszú folyosón ültünk, és mindenkit egyesével szólítottak be a Hokage termébe. Azonban itt már csak a Konohagakurei ninják voltak. De mindenki. Mindenki, aki elindult a vizsgán. Mindenkivel személyesen beszéltek, még ha nem is érte el a chuunin rangot. Mindenkivel a saját Kagéja, a saját falujában beszélt. Ez így volt személyes és igazságos is. Sokan voltunk. Sok időt vártam. Talán órákat is. Eno és Daiki próbáltak szórakoztatni. Próbáltak jó kedvemre deríteni. Kedvesek voltak velem, még ha én el is löktem a kedvességüket. Előttem léptek be a terembe. Szorosan előttem. És előttem is jöttek ki. Mind a ketten megkapták a chuunin rangot. Büszke voltam rájuk. Mind a kettőt megöleltem amikor közölték a hírt. Egymás után. Ők pedig visszaültek a helyükre. Mind a ketten. Megvárták amíg bemegyek, és megvárták amíg kijövök. Ilyen egy igazi csapat. Ilyen volt.
Szólítottak. És én beléptem a terembe. A Hokage az asztala mögött ült, mellette egy marcona férfi állt. Remegtem. Rettegtem attól, amit tudtam, hogy mondani fog. Elbuktam. Éreztem. Zúgott a fülem. Mégis csak ennyit értettem: Gratulálunk. Elsőre fel se fogtam, hogy mégis mihez gratulálnak. Megbuktam, nem?
Nem.
Ét átadták az oklevelet. És chuunin lettem. És kineveztek. És megcsináltam. És én kezet fogtam velük. És kimentem az ajtón. És sírtam. És megöleltem a társaim. És sírtam
És sírtunk.
A szüleim is örültek. Megöleltek. És én örültem, hogy örülnek. De az ölelésük üresnek érződött. Formalitás. Igazából elvárták, hogy sikerüljön. Nem csalódtak, de nem is múltam fölül az elvárásaikat. A szemükben csak átlagos voltam.
És nincs rosszabb az átlagosnál.
És nincs rosszabb az átlagosnál.

Tizenhét éves lettem. Pontosan emlékszem a napra. Arra a napra, ami azt gondoltam, hogy tönkre fogja tenni a hátralévő életem. Azt a sok évet, ami még várt rám.
De valójában nem volt az már sok év, csak egy hónap.
De valójában nem volt az már sok év, csak egy hónap. A családom, vagyis a szüleim az étkezőnél ültek, velem. Együtt vacsoráztunk. Nagyon ritkán vacsoráztunk együtt. Kellemetlen volt, kínos és lélekromboló. Minden egyes alkalommal. De az összes többi habos piskótának tűnt ehhez az egyhez képest. A vacsora nem volt sok. Levest ettünk. Főleg lé volt, kevés zöldséggel. Hús nélkül. Rossz előjel volt. Anyám maga elé meredt. Nem nézett apámra, se rám. Szeme alatt hatalmas lila karikák ültek. Arca beesett, de annyira, hogy a csont teljesen elütött a bőrétől. Remegett a keze. Lila volt a szája. És az ajkai is remegtek evés közben. Tekintete olyan volt, mint egy menekülni vágyó prédaállaté.
- Csődbe mentünk – jelentette ki játszi könnyedséggel apám, megtörve az orrfacsaró csendet.
Nem hatottak meg a szavak. Anyám mániákus szerencsejáték függő lett az évek alatt. Nem lepett meg, hogy elérkezett a pillanat amikor mindent elveszített.
Tovább ettem a levesem. Ez nem az én gondom volt. Én dolgoztam, ráadásul kinevezést is kaptam. Majd veszem a saját ételem. El is költözhetnék, ha akarnék. Nem voltam hozzájuk kötve. Fizikailag legalábbis nem.
- Anyáddal beszélgettünk. – megállt a kanalam a levegőben. Visszaejtettem a tányérba – Úgy döntöttünk, hogy a te jóléted és a mi anyagi biztonságunk érdekében kiházasítunk. Felnőttél, rangot szereztél, és már nincs mit tanítanunk neked az életről. Tökéletes feleség leszel szívem. – Elfelejtettem levegőt venni.
- Tessék? – Biztos rosszul értettem. Biztos. Ez az egyetlen értelmes magyarázat.
- Hirasawa remek férjed lesz. A családja a felsőosztályhoz tartozik a klánon belül, biztosítottak minket a támogatásukról.
- Uchiha Hirasawa?! Szinte a rokonom!
- Nagyon távoli rokonod életem. A vérvonal tisztántartása azonban felülír pár szabályt.
- Viccelsz.
- Jól fognak bánni veled. Nagyobb házba költözöl. Higgy nekem, a gyerekek kárpótolnak majd az eleinte kialakuló feszültségek miatt.
Elnevettem magam. Ez még az ő szájából is szürreálisan hangzott.
- Nem megyek hozzá a rokonomhoz, és végképp nem szülök neki gyereket. – Még reméltem, hogy viccel.
- Kérlek, hadd legyek rád büszke Aya. Ne okozz csalódást a szüleidnek. Ne hozz ránk szégyent.
Szégyen. Csalódás. Nem. Képtelen vagyok csalódást okozni nekik. De nem mehetek bele egy ilyen házasságba. Nem. Undorító. Nem megyek hozzá ahhoz az emberhez. Rosszul leszek...
Ébredj.
Ébredjek?
Kelj fel.
Keljek fel?
Itt az idő.
Itt az idő.

- Aya! – kipattantak a szemeim. Minden olyan éles volt és mégis olyan színtelen. A hang most lágy volt. Vékony. Magasan csengő. De válaszolt rá a szívem. Nagyot dobbant a hangra. És biztonságban éreztem magam. Nem féltem, mint az előző szólongató hangjától. Bárki is legyen, szeretem. Tudom. Még ha nem is látom, nem is emlékszem rá. A szívem emlékszik. Sötét van körülöttem. Sötét, és minden olyan furcsa. Félhomály van. Puha, amin fekszem. Most puha, bármi is legyen. Pamut nehezedik rám. Takaró. Ágyon fekszem. A szoba nem nagy. Normális hálószoba méretű. Az ágy nagy. Elfér a kinyújtott kezem mind a két irányba. Valami nyomja a mellkasom. Nehéz. Én pedig fáradt vagyok. Mintha a saját testem ellenem dolgozna. Nyomást érzek a szememnél. Fáj. Mintha nagyon erősen ütötték volna. Vajon be fog dagadni? Migrénem van. A szürke fény is bánt. Zsong a fejem. Minden olyan zajos. Még a csend is túl sok. Sikítani akarok.
A csend a barátod.
De a csend a barátom. Nem sikítok. Lassan tisztul a kép. A tárgyak körvonala egyre élesebb. Fejembe egyre több minden tömörül. Emlékezni kezdek. Emlékezni, érteni, ismerni. Apró foszlányok ugranak be az életem különböző aspektusaiból. Hangok, illatok, érzések, emberek. Sok minden. A nagy egész picike kockái. Mint egy kirakós. De még csak a sarkai vannak meg. Lassan jön vissza minden. Fáj a testem. Sajog a lényem.
Otthon illatot érzek.
Bárhol felismerném. Ezer közül is. Nem csak az illatát, az érzést is ami hozzám köti. A vérem a véréhez.
- Ai? Aichaku? – suttogom. Kérdésem félénk. Gyáván kérdezem. Félek a választól.
Dorombolás felel a kérdésemre. Fejét az enyémhez nyomja. Bundája puha, selymesebb, mint ami az emlékeimben él. És nagyobb. Dúsabb a bundája... de az egész teste nagyobb. Mikor nőtt meg? Mennyit aludhattam? Aludtam egyáltalán? Mi történt?
- Tényleg te vagy az – elcsuklott vékony hangja. Dorombolása betöltötte a teret. – Nem hiszem el...
- De.. Ai, tegnap találkoztunk... – megdörzsöltem a szemem.
- Az Tíz éve volt...
Tíz éve?
- Ai... miről beszélsz? És hol vagyunk most? Ez a hely nem hasonlít a szobámra. És mikor lettél ekkora? – néztem rá a szürke szőrgombócra. Nagy volt. Mint egy kisebb méretű kutya. Gyönyörű volt.
- Meghaltál Amaya. Tíz éve. Lemészárolták az egész klánod... hát... nem emlékszel?
Hogyan is emlékeznék ilyenekre. Ezt a baromságot! Nem halhattam meg. A halottak nem ébrednek fel.
Megmutatom.
Képek sokasága derengett fel az elmém leghátuljában. Emlékszem, hogy hozzá kellett volna mennem a klánom egy tagjához. Emlékszem, hogy a családomnak kellett a pénz. Büszkék voltak rám. Emlékszem, hogy nem bánt jól velem. Egy szörnyeteg volt a négy fal között. Mások előtt kedves és aranyos volt. De valójában... erőszakos. Nem akarok erre gondolni. Nem akarom ezt látni.
Ne mutasd ezt!
Ez is a múltad része.
Emlékszem, hogy vörös volt a tenyerem. Tengernyi vér fölött ültem. Féltem. Fájt. De... de mit tettem?
Vöröslő folyó.
Megöltem. Me...megöltem? Megölted! Megölted Hirasawát!
Megöltem Hirasawát.
Miért tetted?
Megmentettelek.
Megmentettél.
De a végtől nem tudtalak...
Vöröslő vértenger felett ültem. A vőlegnyem halott volt. A szél csípte az arcom. Csípte az orrom. Fájtak a szagok, fájtak a hangok. Kivágódott az ajtó. Egy sötét alak lépett be. A vért figyeltem. Remegett a kezem. Mégis mit tettem?
Vöröslő folyó.
Megszűntem. Megszűntem létezni. Eltűntem. Sötét lett. Minden üres és sötét lett. Gyomorforgatóan sötét. Sűrű. És.. csak lebegtem. Emlékszem, mint egy álomban. Láttalak magam előtt.
Láttalak magam előtt.
Nem voltam egyedül.
Nem voltál egyedül.
És csak lebegtünk.
Csak lebegtünk.
Üres volt és végtelen.
Végtelen.
Felébredtem.
Felébredtünk.
Nem hiszem el, hogy nincs vége.
Csak most kezdődik.
Elárultak minket?
Konoha elárult minket.
Konohagakure...
- Sajnálom Ai... – könnyek gördültek le az arcomon. Elcsuklott az amúgy is remegő hangom. – Sajnálom, hogy itthagytalak... soha többet nem hagylak el.
- Megígéred? – A doromboló szőrgombóc bebújt a takaró alá. Bebújt mellém. Mellém feküdt. Otthon illata volt. És csak némán zokogtam.
- Megígérem.
Megígérjük.
Elaludtam. A dorombolás elaltatott. Álmomban emlékek sokasága keveredve játszódott le. Anyám fájdalmas sikolya. Apám lenéző tekintete. A leánykérés. Az a gusztustalan gyűrű. Azok a megvető pillantások. Hirasawa hideg érintése. Kegyetlen tapintás. Bőrkeményedés a tenyerén. Bőr a bőrön. Ezer fajta fájdalom. Sikít a lélek, ha szenved a test. Kihasználás. Eldobás. Rongy a sarokban. Haszontalan egyik pillanatban, kedves szemének fénye a másikban. Képmutatás. Kínok, keservesen dobogó szív. Tiltások. Fájdalom. Nincs többé otthon. Nem láthattam Ai-t, hosszú ideig. Gyűlölte őt. Ha meglátta, bántotta. Bántotta őt és engem is. Féltem. Féltettem őt is. Egy hónapot bírtam. Egy havi szenvedést. Meg akartam szabadulni tőle...de nem akartam megölni. Én.. én nem akartam bántani senkit. Csak azt akartam, hogy büszkék legyenek rém... és.. Aztán jött a sötétség. A sötétség, majd a fény. A vörös folyó. A hideg az arcomon. Majd a becsapódó ajtó. Egy pillanatnyi fájdalom. Lebegés.
Én meg akartalak védeni.
Egy hónapnyi éjszaka amikor sikítva keltél.
Egy hónapnyi folyamatos szorongás.
Egy havi görcsös rángatózás.
Egy havi hamis mosoly.
Egy havi szenvedés.
Egy teljes hónap amikor mindent megtettél. Mindent jól csináltál.
Egy teljes hónap amikor a halálodon gondolkoztál.
Egy teljes hónap amikor elfelejtetted ki vagy.
Egy teljes hónapig nem szóltál hozzám.
Nem hagyhattalak meghalni. Az már nem te voltál.
Az én dolgom, hogy vigyázzak rád.
Meg akartalak védeni.
Megvédtelek.
Megmentettelek.
Megölted.
Visszahoztalak az életbe.
De mi értelme volt? Rövidke pillanat volt csupán.
Ha csak egy percre is szabaddá tettelek: megérte.
Egy teljes perc szabadság.
Megérte.
Megérte.
Sikítva keltem.
Sikításom hangos volt. Ai azonnal felriadt. Félénk tekintetével arcomat kémlelte. Jobban félt, mint én. Szorosan hozzám bújt. Megsimogattam. El se tudtam képzelni, milyen lehetett neki amíg halott voltam. Mert...meghaltam. De már itt vagyok. Sose hagyom el. Megígértem... megígértük.
Kinyílt a szoba ajtaja. Erős fény szűrődött be rajta. Egy alak lépett közelebb. Magas volt, széles vállakkal. Egy férfi volt. Berohant a szobába. Ismerősek voltak a körvonalai.
- Amaya... kicsim – suttogta. Megsimogatta a fejem. Hátrasimította a hajam. Ismertem ezt az arcot. Gyűlöltem. – Tudtam, hogy visszajössz hozzám.
Hirasawa.
- Most még ne mozogj. Pihenj. Idő kell amíg regenerálódik a tested. Nem minden test alakul át zökkenőmentesen. A gazdatest lehet gyengébb volt, mint te. Nehéz az átalakulás. De tudtam, hogy megcsinálod... tudtam, hogy visszajössz hozzám! – ugyan nem láttam, de hallottam ahogy leolvad arcáról a korábbi mosoly – Konoha elárult minket, drága jegyesem. Megöltek mindannyiunkat. De Joben, ő megmentett minket. Ő a megmentőnk.
- A szüleim? – könnyen csúszott ki a kérdés. Semmi más se érdekelt jelenleg.
- Sajnos nem mindenkit sikerült újjáélesztenünk.
A szüleim...halottak? Minden hang elnémult. Minden megszűnt. Nem éreztem semmit. Egy pillanatra megint lebegtem. Egy pillanatra újra semmivé lettem. De éltem. Éltem...nagyon is. És habkönnyű voltam. Mázsás súly volt az, ami leesett a vállamról. Tizenhét évnyi szorongás és elvárások súlya. Porrá lett. És én szinte lebegtem.
- De ne félj... én itt vagyok neked. Én leszek a családod. Ketten gyönyörűek leszünk együtt. Az Uchiha nép újra élesztői. Gyönyörű gyerekeink lesznek. Szépséges kicsi lány vagy te, mindenféle akaratosságod ellenére – végigsimított az arcomon – ha befognád a csinos kis szádat, tökéletes nő lennél.
Belefáradtam az emberek ostoba beszédének zajába. Meguntam, hogy folyamatosan, cseppről cseppre csorgatták vénáimba a mérget. Elvettek tíz évet az életemből. Tíz évet és egy hónapot. És még tizenhét évet. És én minden egyes évet vissza fogok venni, napról napra. Vesszen Konohagakure... és mindenki, aki a szírt szélére taszított.
- Rohadj meg – és arcon köptem Hirasawát.

----------

Jellem: Az évek alatti folyamatos megfelelési kényszere erős nyomot hagyott a jellemén. Görcsösen tökéletes akar lenni mindenben. Fél hibázni, fél a veszteségektől és retteg attól, hogy valaki csalódik benne. Igyekszik levetkőzni ezt a jellemét és felülkerekedni félelmein, de nagyon nehezen megy neki. Alapvetően bizalmatlan.
Nagyon szeret olvasni, különösen regényeket. Szabadidejében, ha teheti ezzel üti el az időt, vagy rajzol. Életében egyetlen valakihez kötődik csak igazán, a társállatához.
A mészárlás éjszakája meghagyta a nyomát rajta, még ha csak egy pár pillanatot is élt meg belőle. Álmában éjszakánként kísérti és sokszor tör rá a rettegés napközben, különböző szituációkban. Fél attól, hogy üldözik és retteg a haláltól. Ezen kívül undorodik magától, amiért valaki más testét birtokolja. Bűntudatot érez.
Személyiségét több sérülés is göröngyössé teszi. A szülői nyomás, amely a benne rejlő képességre fókuszált, a tökéletesség hajszolása, a traumák, a rettegések és a folyamatos egyedüllét érzete kiváltott belőle egy hangot. Egy hangot, amit a saját sharinganjának hangjának tud be. Ez a hang a személyiségének egy darabja, ami leszakadt és folyamatosan suttog neki. Miatta sosincs egyedül a világban.

Ninjuu Társ:

Uchiha Aichaku /ragaszkodás, szeretet/
Fiatal nőstény, a klán legfiatalabb tagja. Kicsi korában elkóborolt és pár rosszakaró shinobi magával vitte a tengeren túlra. Konoha környékén próbálták eladni, pénzt keresni a még technikát használni képtelen kisállattal. Amaya vette őt meg és ápolta amíg vissza tudott jutni a klánjához. Egy macskákkal szerződésben álló shinobi segítségével juttatta haza. A kismacska onnantól a legjobb barátja, társa lett. Idejük nagy részét együtt töltötték, együtt fejlődtek. Különleges kapcsolatuk miatt kapta meg a vezetéknevét.
Ai egy kedves, de bizalmatlan és kissé visszahúzódó természetű macska, aki kifejezetten nem szívleli az idegeneket, de a társáért bármit megtenne.
Faj: Macska
Klán: Banneko
Nem: nőstény
Méret: Main Coon méretű
Szint: C
Különleges képesség: Nekotsume // Macskakarom
Technikák:
- Fuuton: Daitoppa // Szél Elem: Áttörés
- Fuuton: Kamikaze // Szél elem: Isteni Szél
- Ninpou: Oboro Bunshin no Jutsu // Ninja Művészet: Ködklón Jutsu
- Vízen járás, függőleges terepen való megmaradás

**Nohara Rin** Szer. Okt. 26 2022, 00:41

Kedves Amaya!

Az előtörténeted hát... hosszúra sikeredett, de élvezetes volt olvasni még a chuunin vizsgát is, egyedül ez a szín zavart egy kicsit xd. Az előtörténetben néhol volt 1-1 elírás, de ekkora terjedelemnél ez megbocsájtható. Külön meglepett a lelkesedésed, hogy még a kérvény elbírálása előtt megírtad, és alapos munkát végeztél meg kell hagyni. Lényeg a lényeg: Elfogadom.

Chakra: 245
Szint: C
Pénz: Mivel a férjed nem épp kedves személy, nem hagyott nálad semmi pénzt, hogy ezzel is kifejezze azt, hogy rá vagy utalva, és neki kell engedelmeskedned.
Elosztható TJP: 245+ 50= 295
Az idézés még gyengébb, mintha meglenne az idézéhez szükséges 250 chakra.

Írj adatlapot, keress mesélőt, és boldog anarchiát! byebye

Rin

Ajánlott tartalom

Uchiha Amaya

Uchiha Amaya

Re: Uchiha Amaya

Re: Uchiha Amaya

Re: Uchiha Amaya