Uchiha Amaya

A 350-es chakraszintet elért karakter neve: Hirota Yukionna
 
Név: Uchiha Amaya /Aya/
Nem: Nő
Kor: 17
Ország: Szikák Országa
Rejtett falu: Yamagakure no Sato
Rang: Chuunin
Szint: C?
Chakraszint: ???
Felszerelések: Jobb lábra kötött tartó: 10m dróthuzal; 5 füstbomba; egy kis chakratekercs, benne egy elsősegélykészlet és egy szerszámkészlet; 5 robbanójegyzet; 3 shuriken; 2 kunai; 5 senbon;
Különleges képesség: Sharingan
Pénzösszeg: ?
Technikák:
- Bunshin no jutsu – Klón techinka- Shunsin no jutsu – Füre test technikája
- Kawarimi no jutsu – Testhelyettesítő technika
- Henge no jutsu – Transzformációs technika
- Kakuremino no jutsu – A láthatatlanság köpenye
- Tobidogu no jutsu (tekercsírás, hordozható fegyverek)
- Jibaku Fuda: Kassei (Robbanó Jegyzet: Aktiválás)
- Vízen járás, függőleges terepen való megmaradás
- Katon Kaitou // Tűz elem feloldás
- Katon: Goukakyuu no Jutsu // Tűz elem: Nagy Tűzgolyó Jutsu
- Idéző Jutsu // Kuchiyose no Jutsu
 
Kinézet: Az Uchihák minden jellegzetes vonását magán viseli: Márványosan hófehér bőrét feketén izzó szemek tarkítják. Ajkai rózsaszínben táncolnak szájfénye csillogása alatt. Szempillái ébenfekete keretet adnak arcának. Derékig érő haja koromszínű, az első tincsei kivételével, azok hamuszürkében szikráznak. Fülei piercingekkel vannak tele, különböző formájú és méretű ékszerekkel. Ruhája az évszakoknak megfelelő. A nyári melegben egy vöröses pántos ruhát hord, míg az év többi hűvös napját ezt fekete és szintén vörös darabokra cseréli, amelyek között a pulóver a legfontosabb alkotóelem. Csizmája varjúszürke, térde alatt ér véget. Viseletének szerves részét képezi ezen kívül az ujjatlan kesztyű is, ami az amúgy érzékeny bőrét hivatott megvédeni. Körmei feketére vannak lakkozva. Nyakláncot vagy karkötőt nem visel. Fejpántját a jobb combján a kistáskája felé kötve hordja.
testalkata átlagos, ninjákra jellemzően vékony és szálkásan izmos, apró mellekkel. Alacsony, körülbelül 160cm.
Tekintete hideg és megfáradt. Alsó szempilláinak vonalában lila csíkok ülnek. Tartása merev és távolságtartó.










Vöröslő kör. Vöröslő folyó. Vörös, mint a feltámadni képtelen nap fénye. Vörös kő, vörös tengerek, vöröslő végtelen. Szél fújta esős reggel, mámoros eső, cseppenő életek. Vérbefulladt évezredek. Hűvös, csípős időt elhúzó kegyetlen végtelenek. Mámor. Ámor. Álom. Álmatlan végtelen némaságba fulladt gondolatok illata. Egy kósza hajtincs borzolja a bőrömet. Minden ismerős és mégis annyira idegen. Bőröm alatt kaparászó kegyetlen viszketés. Hirtelen érkező fény. Bántja a szememet. Hideg. Csontig maró, vacogtató, kegyetlen fagy. Ereimben besűrűsödik a vér. Érzem, nem én vagyok ez már... nem én, én igazán. Kő kemény, kemény kő. Remegtető márvány hűs érintése csontos lapockáim alatt. Szavakat hallok, de nem értem őket. Nem e-nyelvi e nyelvezet. Nem az én ajkamra tervezték. Nem ezekre a fülekre hangolták. Zaj. Csupán recsegő kellemetlen morajlás a hangok végtelen hullámain. Tisztuló kép. Színek jönnek és mennek, halványodnak a vörösek. Fekete, kék, mocorgó szürke. Sötétedő kék. Ég. Égbolt, felhőkkel tarkított. Ember. Emberek. Egy, kettő, öt összesen. Fekete öltözet, fekete haj, fehér bőr, merev tekintet. Vöröslő kör, mint vöröslő folyón átívelő apró patak recsegése. Melengető ismerős szívdobbanás. Hideg van. Átfúj megnyúlt ruháim alatt a szél. Megérint, majd elhagy. Libabőr fut rajtam végig. Vöröslő kör. Csattanás, hallgatás.
Eső az éjszakában.

Minden történetnek van egy eleje. Mindegyik kezdődik valahol. A legszebb, és a legtragikusabb is. Az én történetem egyik sem. Se nem túl tragikus, se nem túl vidám. Egyszerűen csak egy történet. Mélypontokkal, hullámvölgyekkel és magaslatokkal. Egy életen vagyok túl. Egy teljes, és mégis fél életen. És most itt vagyok, egy új küszöbén.
Zaj.
Huszonhét évvel ezelőtt születtem. Azonban a világ tízet kegyetlenül elrabolt tőlem. De vissza fogom venni. Fokról fokra visszaveszem, ami járt nekem.
A Tűz országának központi részében, Konohagakure rejtett falujának berkein belül láttam meg a napvilágot, egy zivataros nyári nap késői óráiban. Innen is kaptam a nevem: Amaya... eső az éjszakában. A szüleim nem voltak nagy emberek. Egy középosztályhoz tartozó család voltunk. Se nem szegények, se nem gazdagok. Egy valami volt csak más bennünk: Konohagakure legismertebb családjához tartoztunk. És ez a név rányomta a bélyeget az egész életemre.
Uchiha. Mintha állatok lettünk volna, a világ úgy különített el minket egy elzárt negyedbe. Egy nagy család- mondták sokan. Én mégis kirekesztettnek éreztem magam. Mintha egy külön faj lettünk volna, akik a vérvonal tisztántartása érdekében csak a saját testvéreivel köthetett házasságból szülhetett volna gyereket. Erős és ragyogó vérvonal. Vöröslő szemekkel. Hogy áldás-e ez a képesség, vagy inkább átok? Ezt majd az idő mutatja meg igazán.
Átok.
Békés, családi idill volt az, amelyben rövidke életemet megkezdtem. A házunk az Uchiha negyed faluközpontjától távolabbik eső felének szélén helyezkedett el. Aranyos kis viskó volt, pont akkora, amiben elfért egy gyerek. Egy, és nem több. Anyámnak borzalmas élmény volt a születésem, nem akart több gyereket, mivel tönkretettem a testét. És ezt életem folyamán sokszor a fejemre is olvasta. Mintha tehettem volna a születésemről. A házban két szoba volt, az egyiket sajátomnak mondhattam. Volt benne egy egész kényelmes ágy, íróasztal, szekrény és szőnyeg is. A falamat rajzok és festmények tarkították. Apukám igazi művész volt. Ő festett virágokat az ajtófélfámra és díszítette a csillagos éjszaka képére az ágykeretemet. Gyönyörű volt a szoba minden sarka. Játékom is volt egy pár, bár az évek alatt sokról le kellett mondanom különböző rokonok születése miatt. Babaváró ajándék. Csupán egy plüssöm maradt. Egyetlen egy szürke macska, ami annyira nyúzott volt már, hogy senkinek se akarták odaadni. A bajusza nagyrésze hiányzott, a bundája csapzott volt, és a töltelék is kivándorolt a nyakából a testébe meg a fejébe, annyit ölelgettem éjszakánként. Otthon illata volt. Olyan igazi otthon. Nem az, amiben laktam. Nem az, ahol stressz volt és folyamatos nyomás. Menedék és boldogság járta át azt a kis plüssállatot. Ő volt az otthonom.
Mi az az otthon?
Mikor már elkezdtem érteni a szavakat, egyre többször ütötte fel a fejét ugyanaz a mondat: elképesztő erő szunnyad benned. És én ezt el is hittem egy idő után. Felelősségemnek kezdtem érezni, hogy egy nap felszabadítsam ezt a bennem alvó erőt és büszkévé tegyem a szüleimet. Bárcsak megtettem volna. Anyám és apám is shinobik voltak, a falu megbecsült tagjai. Így természetes volt, hogy elvárták, hogy belőlem is ninja legyen. Bármennyire is törékeny és aprócska kisgyerek voltam.
Egy jó nagy, kifakult piros szőnyegünk volt a nappali közepén, pont a kanapé előtt. Sokszor játszottam ott. A szőnyeg fodrai akkorák voltak mintha csak fűszálak lettek volna. Tökéletes búvóhely egy lekonyuló nyakú vadmacskának, aki az áldozataira vadászik. Órákon keresztül hasaltam azon a különböző ismeretlen eredetű szagokkal fedett puha kis anyagdarabon és játszottam. Képzelgéseimben a macskának mindig sharinganja volt. Előhívta a benne szunnyadó nagy erejű lényt és hatalmas harcossá vált, ahogy a szülei azt eltervezték. Büszkévé tette a családját és híres lett. Egy igazi legenda. Konoha bajnoka.
A problémák akkor kezdődtek csak, amikor a szüleim valamelyik otthon volt a játékom közben és éppen úgy döntött, hogy most rám fog bizony figyelni. Szegény Aichaku – így hívtam a plüsscicám- olyankor nem vadászhatott a fakó vörös füvön. Olyankor Ayának tartottak kiselőadást a fegyverekről, képességekről, Uchiha történelemről és különböző dolgokról. Egy szót se értettem belőlük. Gyerek voltam baszki. Kisgyerek, akinek az egész napjának játékból és nevetésből kellett volna állnia nem pedig valami hülye oktatásból. Arra ott volt az akadémia. De a szüleim a gyerekkoromat akarták elvenni. De nem sikerült nekik.
Sikerült nekik.
Bár nem emlékszem semmire a szavakból, amiket nap mint nap a fülembe harsogtam, a tudatalattim elég sok mindent megjegyzett. Leginkább azt, hogy mekkora csalódást fogok okozni, ha nem leszek ninja. Vagy ha nem oldom fel idejekorán a sharinganom, a bennem szunnyadó nagy erőt. Vagy ha nem tanulom meg a tűzlabda technikát. Vagy ha nem lesznek jó jegyeim. Vagy ha nem megyek az akadémiára. Vagy... még sorolhatnám. Egy szóval: ha nem leszek tökéletes gyerekük.
De ezt nem csak az oktatásokkal éreztették. Ott voltak a beszélgetések, amiket egymás között folytattak. Amiben más gyerekeket becsméreltek és hasonlítottak hozzám. Persze mindig én voltam a piedesztál tetején. Irreális elvárásokkal beszéltek rólam. De olyan büszkén, mintha már én lettem volna a Hokage. Pedig ez aztán sose volt a terveim között. De mégis milyen tervekről beszélek? Még kilenc éves se voltam, hiszen az akadémiát se kezdhettem el és már akkor ilyen baromságokkal tömték a fejem. Anyám néha éjszakánként az ágyam mellett sírt, amikor azt hitte, hogy alszom. Sírt, mert azt álmodta, hogy egy csődtömeg leszek. Amiért az egyetlen, tökéletes kislánya, akiért feláldozta a testét és a karrierét nem éri el mindazt, amit tervezett neki. Amiért nem valósította meg az álmait.
Rossz alvó voltam. Talán hozzátett a gyomorgörcs, amit a napok számolása okozott az akadémia megkezdéséig. Féltem tőle. Mert ott már bizonyítanom kellett. Én pedig nem voltam az a csodabogár, akinek a szüleim akartak. Meg se közelítettem az elképzeléseiket. De a szemtakarón át ők csak a csodálatos és elképesztő ifjú Uchihát látták. A birodalmak leigázóját. Az apró kis csodát. Nem engem. Hanem azt, akivé formálni akartak.
Mentségükre szóljon, sose bántottak. Sose ütöttek vagy fenyegettek meg. Ők másféle módot választottak a kínzásomra. A lelkemre, az érzéseimre és a lelkiismeretemre hatottak. Kifejlődött bennem egy olyan mértékű empátia, hogyha anyám sírni kezdett, én sírtam vele és olyan hevesen kértem bocsánatot, hogy időközben bűntudatot kezdtem érezni valami miatt, amit el se követtem. Egy élő hiba lettem. Minden botlásomat sajnálkozás követte. Ha elestem az úton, ha rosszul ejtettem ki egy szót... mind csalódást váltott ki. Volt, hogy vásárolni se mehettem velük, mert túl fontos emberek mennek arra és nem akarják, hogy elrontsam a képet amt felépítettek rólam. Nem akarták, hogy ne legyek tökéletes.
Bár a házunkra ráfért volna egy felújítás, nekem a porcicák között is pedánsan kellett öltözködnöm. Ébenfekete hajamat sose vágathattam le. Mindig csak szigorúan három centit vágtak belőle negyedévente, azt is csak azért, hogy szintbe hozzák és ne töredezzen. Ruháim a klánunk színeit kellett, hogy magában hordja. Fekete, piros és fehér.  Fekete harisnya, fekete cipő, piros szoknya, fekete póló, fehér hajpánt -szigorúan masniba kötve-. Minden egyes pólóm bal vállára az Uchihák címerét hímezte anyám. Azt mondta, viseljem büszkén. Viseljem, mert különleges vagyok. És én elhittem neki.
Nem hitted el

A nyarat felváltotta az ősz. Azt őszt a tél kebelezte be. A telet felgyújtotta a nyár. A nyarat pedig a rettegés hűs őszi szellője fújta le a porondról. És észre se vettem: eltelt egy év. Egy újabb év, és már csak napok választottak el az első akadémiai évem megnyitójától. Élére vasalt szoknyában, piros kis gombos kardigánban jelentem meg. Hajam a lapockám alját csiklandozta. Tökéletesen néztem ki. Hófehér arcomat enyhe hideg csípte pír keretezte. Már a beiratkozás napján is remegett a kezem. A szüleim között álltam és tökéletes mosolyt erőltetve magamra bólogattam az elhangzott információkra. Az első nap azonban sokkal rémesebb volt. Minden képzeletem felülmúlta a borzalmak színkavalkádja. Annyi gyerek, annyi vetélytárs. Mégis.. a legtöbbeken nem volt gyűrődésmentes ruha. Nem viselték a klánuk címerét. És nem ültek kihúzott háttal, csendben. Csak én. Én voltam az egyetlen, aki ült, ráadásul az első sorban, szorosan a tanárral szemben, szinte vigyázban. A többiek beszélgettek, nevetgéltek, fogócskáztak. Senki se stresszelt, nem izgult, nem félt. Csak én remegtem. Másoknak miért nem volt ez ilyen ijesztő? miért nem féltek? Miért nem akartak versenyezni, miért nem akarták büszkévé tenni a szüleiket? Egy osztálynyi csalódással ültem egy teremben.
Egy osztálynyi csalódás ült egy teremben.
A tanár egy negyvenes évei elején járó férfi volt. Haja barna volt, szeme kristálykék. Fejpántját szorosan homlokára kötötte. Arca karakán volt, mégis kedves. Az élet nehézségei nem törölték le arcáról a mosolyt. Barátságos volt a kisugárzása. Pont olyan, mint amilyennek lennie kell, ha gyerekekkel akart valaki foglalkozni. Szimpatikus volt. Akkor és ott elhatároztam, hogy neki se okozok csalódást, és a valaha élt legjobb tanítványa leszek.
A becsöngetést követően egy rövid tájékoztató volt arról, hogy mi vár majd ránk az akadémián, évekre lebontva. Megkaptuk, mit fogunk megtanulni és milyen tudás kell a genin vizsga elsajátításához. Elméleti és gyakorlati órák egyaránt lesznek majd. Nem féltem. Furcsa mód az elméletet vártam a legjobban. Hiszen arra elég volt tanulnom. Nem igényelt különleges képességet vagy tehetséget, csupán türelmet és kitartást. Abban pedig jeleskedtem. A gyakorlattól viszont tartottam. Mi lesz, ha nem vagyok elég gyors, elég ügyes... mi lesz, ha nem vagyok elég? Remegés futott át a testemen. Márványos bőröm libabőrösen rücskössé változott. Kirázott a hideg és egy pillanatra görcsbe rándult a hasam. Egy apró gombóc a torkomban azt suttogta: nem leszel tökéletes. És én egy pillanatra elhittem neki. Furcsán vettem a levegőt, sírni akartam. De nem tehettem. Ha sírok, azzal csalódást okozok. Így csak magamban sírtam.
Az információtömkeleg után egy körkérdést indított útjára az osztályfőnök. Mindenkinek be kellett mutatkoznia és egy pár mondatban elmondania, hogy miért szeretne ninja lenni és mi a célja az életben. Minden gyerektől más válasz érkezett. Mindenkinek konkrét céljai voltak. Volt, aki Hokage akart lenni, más hírnévre vágyott, erős akart lenni. Volt, akinek a célja egyszerűen csak a kalandozás volt. Volt, aki világot akart látni. De olyan is akadt, akit csak a szülei írattak be, semmi célja nem volt. És ettől vált az egész valóságossá. Nem kell, hogy minden döntésünknek célja legyen. A célok idővel is kiforrhatnak. Így én se cicomáztam túl a válaszom.
- Szeretnék felnőni a nevemhez, és a klánomhoz!
Miután visszaültem a helyemre – mert ugye csak állva szólalhattunk fel- a büszkeségem tova is szállt. Nem az én mondatom volt ez. Anyám adta a számba, éveken át. Hetente ismételgette. És most, úgy kúszott elő az agyam hátuljából, mintha a saját ötletem lett volna. Beleköltözött a fejembe. Behálózta az elmém. És ettől is félni kezdtem.
Félni.
Az első év gyorsan eltelt. Tanultam. Sokat. Megtanultam olvasni is. Szabadidőmben regényeket kezdtem olvasni. Ifjúsági könyveket. Magukkal ragadtam a világok. Több száz történetet és élhettem így át, miközben ki se tettem a lábam otthonról. Tapasztalatokkal lettem gazdagabb. Tanultam, de nem csak olyat, amit a tankönyvek írnak. Az életről tanultam, más emberek szemén keresztül.
Sorra hordtam haza a jó jegyeket. Anyukám sírt. Sírt mindig, amikor jó jegyet szereztem, vagy amikor jobb voltam másoknál. Minden egyes alkalommal sírt, de most már örömében. És többé nem járt át hozzám éjszakénként szomorkodni. És én nagyon boldog voltam. Örültem, hogy boldoggá tettem őt és többé nem volt szomorú. Ez motivált. A mosolya. És bármit megtettem volna azért, hogy ez így is maradjon.
Osztályelsőként zártam az első évet. Sokan irigykedve néztek rám. Az én mellkasom pedig dagadt a büszkeségtől. Örömmel és reményekkel telve vágtam bele a nyári szünetbe. Sokat olvastam a szabadidőmben és sok időt töltöttem a szüleimmel. Olyan büszkék voltak rám, hogy mutogattak, mint valami kiállítási állatot. Én pedig nagyon örültem, hogy büszkévé tehettem őket. Virult az arcom, folyamatosan.
A második évem azonban nem hozta meg azt, amit vártam. A jegyeim továbbra is jók voltak, de inkább csak az elméleti tantárgyakból. A gyakorlati részeknél a középmezőnyt erősítettem. Nem volt tökéletes a chakra kontrollom. Nem tudtam megfelelően mozogni és a célbadobósban se voltam őstehetség. Eszem volt, de nem voltam elég jó. A tudás nem elég, ha nem tudjuk gyakorlatba átültetni. Én pedig képtelen voltam rá. Mármint tökéletesen. Mert, ha valami nem tökéletes, az egyenlő a nullával.
Anyukám már nem sírt. Se örömében, se bánatában. Néha mosolygott, ha jó voltam valamiben. De összességében csak kedves és megértő volt az arca. Nem volt rám dühös. Azt hajtogatta: majd kijavítom. De sose voltam rá képes. Nem tudtam feljebb kúszni a közepesről, az átlagosról. Nem tűntem ki, bárhogyan is igyekeztem. És ez nem volt rossz. Mindenki ezt mondta. De én tudtam, hogy ez nem csupán rossz...ez borzalmas. Átlagosnak lenni a legrosszabb. Akkor már inkább legyek átlagon aluli. Legyek valamiben különleges. Legyek valamiben tökéletes. Csak ne átlagos...
Fokozatosan hoztam be az osztálytársaim eredményét. Igyekeztem, gyakoroltam otthon, utána olvastam, segítséget kértem. De csak nem sikerült a mezőny élére kerülnöm. Mindig középen voltam. Pontosan középen. Semerre se mozdultam onnan. Pedig gyorsan futottam és jól dobtam célba. De nem elég jól. A technikákat is relatív gyorsan megtanultam. De nem elég gyorsan. Kevés voltam a tökéleteshez.
A következő nyaram már nem telt olyan jól. Nem olvastam annyit, és nem kísértem el mindenhova a szüleimet. Sok időt töltöttem otthon. Gyakoroltam, tanultam. A szüleim is sokat segítettek. Segítettek, hogy némi előnnyel indulhassak. Ez csalás lett volna?
Ez csalás volt.
Mindenesetre megint bizakodva vágtam neki az évnek. Letöröltem az arcomról a korábbi sérelmeimet és kétségeimet és magabiztosan mentem neki a dolgoknak. Megint előre kerültem. Nem legelőre. Nem voltam őstehetség. De kitartó voltam és felküzdöttem magam a jók közé. Fel az átlagosok közül. És anyukám megint elsírta magát egy párszor örömében. És én annyira büszke voltam magamra, hogy nem is tudtam elmondani. Jobb lettem. Közelítettem a tökéletes felé. Próbáltam barátokat is szerezni. Beszélgettem és néha játszottam a többiekkel. De ők sose kezeltek igazán barátként. Az ő szemükben egy Uchiha voltam csupán. Egy olyan valaki, aki az egész életét előnnyel kezdte. Egy olyan valaki, akiben egy elképesztő erő szunnyadt, amit senki se kaparíthat meg. Egy olyan valaki, akinek a vérében volt a tökéletesség.
A negyedik évben is tartottam magam a legjobbak között. De már nem voltak rám olyan büszkék otthon. Minden áldott napon azt kérdezgették, hol a sharinganom? Miért nem izzik még vörösben az íriszem? Bezzeg a szomszéd, bezzeg a tudomisénki. Mindig a bezzegek. Mindig a más. Más már ekkor szert tett rá, más már ekkor előhozta a benne szunnyadó erőt. Csak én nem. Csak én voltam ilyen gyenge. Csak én voltam rá képtelen. Csak én voltam egy katasztrófa mindenki szemében. És anyukám megint sírni kezdett. Bánatában. Éjszakánként. Hozhattam haza bármilyen jó eredményt, bármilyen dicséretet... ő úgy érezte, szégyent hozok rá és az egész klánra. Szégyen lettem.
Szégyen.
És én minden este könyörögtem a bennem szunnyadó erőnek. Könyörögtem, hogy válaszoljon. Könyörögtem, hogy jöjjön elő, hogy végre büszkék lehessenek rám. Minden éjjel kerestem magamban a lelakatolt energiákat, a leláncolt képességeket. kerestem a bennem élő hatalmas démont, hogy előtörjön és az ő szemével láthassam a világot. Akartam őt, akartam az erejét. Akartam az erőt, ami megilletett engem és ami miatt valaki lehettem volna. Kellett nekem. De bármennyiszer és bármilyen erősen is könyörögtem... nem jött elő.
Kevés voltál.
Közeledett a Genin vizsgám időpontja. Fokozatosan, napról napra közelebb ért. És én napról napra egyre jobban rettegtem. Gyakoroltam, minden egyes technikát, amit csak tudtam. Mindent átnéztem, kétszer. És mégis... görcsölt a gyomrom. Görcsbe rándult akárhányszor arra gondoltam, hogy esetleg nem sikerül. A szüleim bíztattak, amennyire még kitelt belőlük. Azt mondták nyugodjak meg, és hogy sikerülni fog. Hogy büszkék lesznek rám és dicsőséget hozok a családnak. Hogy elképesztő leszek. És én hinni akartam nekik. Akartam. De nem tudtam.
De nem tudtál.
Kellemes tavaszi nap volt. Élénken él az elmémben még. A cseresznyefák virágainak rózsaszín szírmai beterítették az utcákat. Olyan ünnepélyes volt az egész. Olyan gyönyörű és olyan csodálatos. Egy pillanatra megnyugtatta egész addig háborgó lelkemet. Vettem egy mély levegőt. Készen álltam. Kész voltam. Beültem a terembe. A legszebb ruhám volt rajtam. Hátam közepéig érő fekete hajamat magas lófarokba fogtam fel. Kihúztam magam, ahogy elénk rakták a papírt. És elindult az óra. És én vadul írtam. Csak úgy faltam a kérdéseket. Egyiket a másik után. Egyszerű feladatlap volt. Bárki könnyedén megcsinálhatta volna. A nyomás úgy illant el a vállamról, mint semmi más. Büszkeség feszítette a mellkasom. Szuper voltam!
Biztos?
Még aznap délután sor került a vizsga gyakorlati részére. A tizenkettedik voltam a sorban. Szerencsés szám. Középen volt, de nem pont középen. Kicsit azért az elsők között. A jobbak között. Az írásbeli jól sikerült. Ezt is simán kirázom a kisujjamból.
A várakozás volt a legrosszabb. Előttem sorban mentek be az emberek, majd jöttek ki. Volt, aki sápadtan, volt aki boldogan. Tíz, tizenegy... és végül: tizenkettő. Szólítottak. Én pedig reszelős léptekkel mentem be a terembe. Előttem hárman ültek. Minden lélegzetvételemnél egyre jobban reszkettem. Hideg futkosott a hátamon és úgy éreztem: nem fog menni. Egy kis hang suttogta a fülembe: nem vagy elég.
Sose voltál elég.
És én próbáltam nem rá figyelni. Próbáltam kizárni. Mindent megtettem, hogy ne kerekedjen felül rajtam. De féltem. Végigjátszottam, hogy milyen csalódást fogok okozni. És sírni akartam. Gombóc gyűlt a torkomba, egy szót se tudtam kipréselni az ajkaim között. Elnémultak a gondolataim. A fejem kiüresedett. A feladatot se hallottam. Csak remegtem, és könnyek csorogtak le az arcomon. Beszéltek. Az előttem ülő három shinobi beszélt, összesúgott, majd megint beszélt. De nem értettem. Semmit se értettem. Csend volt a fejemben. Elfelejtettem a szavakat, elfelejtetettem az életet. Elfelejtettem magamat. Csak akkor eszméltem fel, amikor a nagyteremben ültem a többi diákkal és a szülőkkel. Nem tudom mikor, és hogy kerültem oda. Az ez előtti egy óra teljesen kiesett a fejemből. Egy szót se szóltam. A szüleim körülöttem ültek és izgultak. Szurkoltak. Szorították a kezem és azt mondogatták: ma ninja leszel! És én hinni akartam nekik. Sorban szólították azokat, akik átmentek a vizsgán. Mindenki kiment, átvette a fejpántját és az oklevelét majd kezet rázott a tanárokkal és visszaült a helyére. Huszonhét gyereket hívtak ki, mire a elfogytak a fejpántok.
Az én nevem nem volt a listán. Nekem nem járt se fejpánt, se oklevél, se kézfogás. nekem a lesajnáló nézés járt, mikor mindenki kiment a teremből és csak három család maradt bent. A tanár mindenkihez egyesével odament és elmondta, jövőre újra megpróbálhatjuk.
A szüleim kiabáltak. Tajtékzottak. Nem hitték el. Szidták a tanárt és azt mondták hazudik, megbundázták, felcserélték a neveket. Az ő lányuk nem bukhatott meg. Az ő lányuk tökéletes és osztályelső volt. Az ő lányuk egy Uchiha! Nem, hiba csúszott a gépbe. De nem volt semmi hiba. Amikor a tanár ismertette a bukásom okát, már nem kiabáltak. Nem teljesítettem a feladatot. Csend ült ránk. És egy szó se volt, egy köszönés se, mikor elindultak kifelé. Anyám a felkaromnál fogva húzott ki az akadémiáról. A házunkig vontatott. Némán.
A nappaliban álltunk meg. Az ajtót becsukták. Talpam a kopott vörös szőnyeget érintette a kanapé előtt. Remegtem. Féltem.
És anyukám elsírta magát. Az én drága, szeretett és kedves anyukám... megríkattam. És sírt. És közben üvöltött.
- Nem hiszem el! Te csalódás! Te szégyen! Te nem vagy az én gyerekem. Te nem az én lányom vagy. Biztos elcseréltek a korházban. Az én lányom nem egy csődtömeg. Te nem lehetsz az én gyerekem! – üvöltésére megremegtek a falak – Tönkretettél mindent! Tönkretettél engem! Ezt akartad? Összetörni a szívem?! – Szinte már sikított – Gyűlöllek! – üvöltötte, majd tenyere az arcomhoz ért. Ütésének ereje a földre küldött. Tenyeremmel támasztottam meg magam a kopott vörös szőnyegen. Belém rúgott. Az indulatai áttörtek. Apám fogta le. Megszorította.
- Hiba történt. Lehet elcserélték. A mi lányunk tökéletes. Megkeressük a lányunk. Ne félj! – azzal megölelte anyám.
Nem. Kérlek. Kérlek ne tegyétek ezt.
- De... én a ti lányotok vagyok.. – hangom elcsuklott. Arcom sajgott, oldalamba fájdalom hasított. Torkomban a gombóc elnyomta a sikításom. Remegtem.
- Te nem a lányunk vagy. Csupán egy hatalmas csalódás! – sikította anyám.
Csalódást okoztam. Miattam szomorúak. Miattam sír. Én okoztam. Az én hibám. Egy csődtömeg vagyok. Egy csalódás. Nem is vagyok Uchiha. Nem is vagyok a gyerekük. Én csak egy katasztrófa vagyok. Egy csalódás. Gyűlölnek. Én is gyűlölőm magam. Undorodom magamtól.
Segíts. Kérlek. Könyörgök. Mentes meg. Mentsenek meg. Kérlek!
Elhomályosodott a látásom. A könnyeim betöltötték a szemem. A szőnyeget néztem. Anyám sikítva zokogott, apám csitítani próbálta. A kopott szőnyeg bolyhai kiélesedtek. Minden más színű lett. Remegtem, vacogtam, sírtam, fájt mindenem. És a világ olyan színes lett, mint előtte soha. Bizsergett a fejem, mintha migrén kapott volna el. Mindenem fájt, de főként a szívem. Élnem sem szabadna. Sikítottam a fájdalomtól. A ház kis híján összedőlt a hangzavartól. A szomszédok körbeállták már. Hallottam, hogy kintről aggódva kiabálnak. Minden annyival tisztább lett. És egy mézédes hang csendült a tarkómnál...
~szia~ súgta ~ megjöttem. ~ és a sírásom lassan elapadt. Megjöttél. Itt vagy. De miért? Miért jöttél el? Pont most...? ~ hívtál.  
És egy pillanatra biztonságban éreztem magam. Én voltam az elcsuklott nyakú macska a vörös fűben. És a világ egy pillanatra elsötétedett.
Apám megrázta anyám karját. – Szívem... nézd a lányunk – súgta.
- Ő nem a mi... – anyám felnézett – a mi lányunk – elmosolyodott. Most már mosolyogva sírt. Odarohant hozzám. Megölelt. – Kicsi lányom – súgta és csókot lehelt az arcomra – olyan csodálatos vagy! – remegett a hangja. És egy pillanat alatt megértettem.
~ nekem örülnek~ búgta a hang megint. A bennem szunnyadó erő dorombolta ezeket a szavakat. Anyám a szememet nézte. Csodálta. És a tekintetében visszatükröződött az enyém. A vörösen csillogó szivárványhártyám.
Szivárványhártyánk.
Onnantól a történet megváltozott. Nem tudtam jól szerepelni a vizsgán, mert a sharingan dolgozott bennem. Ezért buktam meg. Hogy feloldjam a képességem. De a következő évben lesöprök mindenkit a színről. Ezt mesélték. Mindenkinek. Engem pedig mutogattak megint, mindenhol. Mindenkinek meg kellett mutatnom a vörös szemeim. Mindenkinek el kellett mesélnem, hogy történt. Kihagyva anyám ordítását. A pánikrohamot. Azt, amiket mondtak. Kihagyva a történetet, és egy teljesen újat kreálni. Ők talán mindezt ki is törölték a fejükből, de én képtelen voltam rá. Anyám minden szava ott csilingelt a fülemben. Minden áldott nap. Minden áldott éjszaka.
Csalódtak benned.
Teltek a napok, a hetek. És én újra kellett, hogy járjam a negyediket. Osztályelső voltam. Lévén egyszer már kijártam. Könnyű volt az összes tantárgy, az összes lecke. Otthon olvastam. Sokat. És próbáltam kerülni anyámat. De úgy éreztem, ő is próbált kerülni engem. Új szenvedélye lett... kaszinókba kezdett járni. De sose ment egy bizonyos összeg felé. Csak annyit játszott el, amennyivel még nem sodort minket veszélybe. Néha nyert is. Olyankor nagyon jókat ettünk. Ha meg vesztett... kiabált. Sokat. Főként velem.
Apám közben tanítani igyekezett. A sharingan használatát és lényegét magyarázta. Azt, hogy miképp kell figyelni és nem csak látni vele. Azt, hogy milyen egyszerű megérteni egy technikát, ha figyelmes vagyok. És én figyeltem. Ittam minden szavát.
Eltökélte, hogy megtanít a vízen járásra és a függőleges terepen való megmaradásra is. Mert azt egy valamire való shinobinak tudnia kell és anélkül nem lehetek genin. Napokat töltöttünk kint a falutól messzebb elterülő tónál. És én csak merültem, és merültem. Néznem, figyelnem kellett a sharinganommal, ahogy azt ő csinálja. És én igyekeztem. Koncentráltam, irányítottam a chakrám.
~ engedd, hogy segítsek ~ búgta a hang. És én bizonyítani akartam. Büszkévé akartam tenni apámat. Minden áron. Így engedtem. Szemem vörösen felizzott, és figyeltem apám lépteit a víz felszínén. És minden értelmet nyert. A napok óta tartó küzdelem... megérte. Chakrámat a talpamba vezetve könnyedén megálltam a víz felszínén. Hasonlóan történt a falaknál. Egy hét... de tökéletesre fejlesztettem ezt a két képességet. És apám szemében büszkeség csillant. És én boldog voltam.
Csaltál.
És elillant az év. És újra eljött a vizsgám napja. A második. Magabiztosan mentem. Nem veszíthetek többet, mint amennyit már így is elveszítettem. Nem volt mitől félnem. Az írásbeli most is könnyen ment. Simán. Simábban, mint bármi. A kérdések hasonlóak voltak a tavalyihoz. Hamar végeztem, körülbelül tizenöt perccel az idő lejárta előtt.
A gyakorlati résznél harmadik voltam. Kevés időm maradt izgulni. Nem gondoltam bele semmibe. Hiszen tudtam milyen lesz, ha megint megbukok. Az ismeretlen mindig ijesztőbb, mint az, amit ismerünk.
Bölcs.
Nem remegtem, mikor beléptem a terembe. Egyenes háttal álltam. Üdvözöltem a vizsgabiztosokat. Hárman voltak. Megint. De most értettem, amit kértek. Értettem, amit mondtak. És elmosolyodtam. A feladat annyira egyszerű volt. Csak fel kellett vennem a középső tanár képét. És ez nem ment tavaly...
Alaposan megnéztem a férfi minden vonását. Két lépést előre is mentem, hogy tökéletesen lássam. Majd megformáltam a kézjeleket. Irányítottam a chakrámat. És máris nem hasonlítottam önmagamra. Egy negyvenes, őszülő férfi alakjában pompáztam. És ők bólintottak. Én pedig visszaváltoztam önmagammá.
A nagyteremben ültem megint. De anyám most nem volt velem. Azt mondta, nem lenne képes átélni újra azt, amit tavaly. Így csak apukám volt velem. Ő ült és hallgatta izgulva, hogy kiből lesz genin végre. Sorolták a neveket. Egy, kettő, öt ember ment ki. Majd...
- Uchiha Amaya – szólítottak. És én majdnem sírtam. Kimentem. Átvettem a fejpántot. Átvettem az oklevelet. Kezet ráztam a tanárokkal. És mosolyogtam.

- Amaya – szólongatott egy hang – Amaya, kicsim... hallasz? – egy férfi hangja volt. Csepegősen édes. Ismerős. De nem ismerem fel. Még nem – Kicsim... gyere vissza.
Ne válaszolj.
Egy szót se szólok. Nem tudom ki szólít, de azt tudom, hogy nem kedves a szívemnek. Nem bíztam benne, bárki is legyen. Nem kötődőm hozzá. Nem a részem. A korábbi zajok beszédhanggá formálódnak körülöttem. Fülem lassan megérti az eddig ismeretlen szavakat. Lassan. Hozzászokok e nyelv furcsa adottságaihoz. A hangok betűkké állnak össze, azok pedig értelmes szavakká alakulnak. Értek mindent.
- Van, aki nem tér vissza.
- Csak idő kell neki. Várjunk még egy kicsit.
- Nincs szükségünk selejtekre.
- Amaya... fel kell ébredned!
Ébren vagyok..
Dehogy vagy ébren.
De... válaszolnom kell. Hívnak. Válaszolnom kell.
Maradj csöndben. Hallgass. Aludj el. Felkeltelek, ha válaszolnod kell.
Elalszom. Felkeltesz, ha válaszolnom kell. Ígéred?
Ígérem.

Genin éveim ugyanúgy kezdődtek, mint akárki másé. Egy csapatba osztottak be. Egyedül voltam lány. Rajtam kívül még kettő fiú volt a csapatomban, Eno és Daiki. A tanár egy pecséttechnikákat használó jounin volt, Tutsona Yukarami. Yuki-senpainak hívtuk csak, a teljes neve betegesen hosszú volt. Mi voltunk a tizenkettes csapat, Konohagakure fiatal védelmezői. Vicces kis csapat volt. A két fiú sokat szórakozott. Megnevettettek. Furcsa mód, jól éreztem magam a csapattal. Kedvesek voltak. Nem szidtak meg ha rossz voltam, de nem is dicsértek túl, ha valamit jól csináltam. Könnyed volt a velük töltött idő. Nem kezeltek máshogy, csak azért, mert Uchiha voltam. Semmi előítéletük nem volt. A csapat tagja voltam, és akként is kezeltek. Ki is vettem a részem mindig, az összes szórakozott küldetésből.
Egyszerű, genineknek való küldetések voltak. De hadd említsek meg egyet. Csak egyet, a sok véget nem érő nevetéssel telő napomból. Amikor nem éreztem magam magányosnak. Amikor a hang a fejemben csendes volt. Amikor igazán éltem. Melegséggel tölti el a szívem, amikor ezekre a napokra gondolok. Az a pár küldetés... életem legfényesebb pontjait képezik. Azok voltak a tetőpontok a hullámvölgyek között.
Egy egyszerű küldetés lett volna ez is. Egy idős hölgynek kellett volna segíteni kitakarítani a háza mögött lévő kis ólat amiben egy kecske lakott. Na most, hogyan is áll neki ennek egy csapat tizennégy éves genin? Hát nem úgy ahogy kellett volna. Teljes lelki nyugalommal sétáltunk oda a kecskéhez. Furcsa volt a szeme. Daiki rendesen ki is volt akadva. Sose szerette a kecskéket és ez látszott rajta.
Elsőnek én mentem be a „démonhoz” figyelve rá, hogy becsukjam magam mögött az ajtót, nehogy kiszökjön.
- Srácok, gyertek be ti is, különben sose végzünk – kiabáltam nekik.
Ezután jött a remek ötlet, hogy kössük ki a kecskét, amíg takarítunk, hogy ne legyen ötlet. Azonban a kecske egy pillanat alatt eltűnt a szemünk elől.
- Eltűnt, eltűnt, eltűnt, eltűnt! Mégis hogyan fogjuk ezt kimagyarázni? – Eno könnyen bepánikolt. Mindenen és bármin. Főleg, ha egy kicsit is váratlan dolgok történtek körülöttünk. Mint például, hogy eltűnik a megbízónk kecskéje
- Nyugalom, megoldjuk. – próbáltam higgadt maradni - Daiki, te változz kecskévé és maradj itt, amíg Enoval megkeressük ezt a lényt. – Néztem a sötét hajú fiúra
Daiki nem igazán ellenkezett, bár nem volt annyira ínyére a terv. Mire elindultunk, egy puffanás keretében már át is változott. És állt egyhelyben. Mint egy farönk.
- Próbálj már meg egy kicsit kecskeszerűbben viselkedni
- Mit csináljak? Mekegjek, vagy egyek meg egy zsákot?!
- Legalább – mosolyodtam el, majd otthagytuk a kis kecske-társunkat.
Sokat mentünk, pedig egészen biztos voltam benne, hogy egy kecske nem lehet ilyen gyors. És láss csodát, mégis rohadt gyors volt. Bő húsz perc kutatás után ütötte csak meg a fülünket egy mekkenés. De a kecske sehol se volt. Majd újabb mekkenés a másik irányból. Ott se volt. Bármerről is mekkent, nem volt ott.
- Ez egy ninja kecske! – kiáltott fel Enno
- A nagy szart ninja, csak bazi gyors– keverek le egy tockost a nálam egy fejjel magasabb csapattársamnak.
Megint bolyongtunk vagy húsz percet mire a távolban egy kecske körvonalait fedeztük fel. Most azonban taktikusabbak voltunk. Elbújtunk egy-egy fa mögé, és onnan, két oldalról rontottunk rá az alakra. Aki mire odaértünk, felszívódott.
- Most mondd, hogy ez nem egy ninja kecske- nézett rám rosszallóan a társam
Fáradtan visszaindultunk, hogy ránézzünk Daikire, aki azóta is ott mekegett az ól előtt és valószínűleg azt fontolgatta, hogy tényleg megeszik egy zsákot
- Eno – sóhajtottam fáradtan- Nincs más választásunk... végzetes lépésekhez kell folyamodnunk.
hajamból kivettem a fekete pántot, amivel copba fogtam.
- Daiki... változz lány kecskévé. Sajnos ezek a nehéz idők nehéz megoldásokat szülnek – azzal a kecske fejére kötöttem egy masnit a pántomból. Majd megindultunk a lánykecskével az oldalunkon, magunkhoz csalogatni a célpontot. Baktattunk, néma csöndben. Egész addig, amíg azt nem éreztük, hogy valaki figyel minket. Ott és akkor megálltunk. És a kecske megállt Daiki mögött. Egyenesen mögötte. Nem ment semerre. Eno pedig egy laza mozdulattal ráhelyezte a pórázt, amit az ólban találtunk. Ilyen egyszerű volt. Az egész. Ennyi volt. Enoval nevetésben törünk ki. Daiki is visszaváltozott és szépen visszavittük a kecskét. Még sötétedés előtt befejeztük a munkákat, majd a lehető legóvatosabban jöttünk ki az ólból. És akkor, és ott, elhatároztuk: soha többet nem vállalunk el olyan feladatot, amiben kecskék vannak.
Kár, hogy már soha többet nem fogsz találkozni velük.