Uchiha Yasha

**Uchiha Yasha** Csüt. Okt. 27 2022, 00:32

A 350-es chakraszintet elért karakter neve: Kenshiro Yori

Név: Uchiha Yasha

Nem: Nő

Kor: 16

Rang: Chuunin

Szint: C

Chakraszint: -

Ország: Szikák Országa

Rejtett falu: Yamagakure no Sato

Felszerelések: Jelenleg nem rendelkezem felszereléssel.

Különleges képesség: Sharingan

Pénzösszeg: -

Elsődleges elem: Katon

Technikák:

- Bunshin no jutsu – Klón techinka

- Shunsin no jutsu – Füre test technikája

- Kawarimi no jutsu – Testhelyettesítő technika

- Henge no jutsu – Transzformációs technika

- Kakuremino no jutsu – A láthatatlanság köpenye

- Tobidogu no jutsu (tekercsírás, hordozható fegyverek)

- Jibaku Fuda: Kassei (Robbanó Jegyzet: Aktiválás)

- Vízen járás, függőleges terepen való megmaradás

- Katon: Goukakyuu no Jutsu // Tűz elem: Nagy Tűzgolyó Jutsu

- Katon: Housenka no Jutsu // Tűz elem: Halhatatlan Főnix Technika

Kinézet: Yasha éltében egy törékeny virágszálnak számított. Betegségeinek és legyengült kondíciójának köszönhetően nem volt a legfittebb korosztályában. A rendőrséggel végzett közös munka alatt és az édesapjával való edzések viszont sikeresen felépítették azt a fizikumot, mely méltó egy shinobi számára. Hollófekete haja nagyjából a derekáig ér, s mélyfekete szemei, olykor már az ember lelkéig hatolnak.

Az újdonsült teste, talán nem annyira karbantartott mint akkoriban Yasha volt, de immár megszabadulva a betegségektől és azok szövődményeitől, egy új pompának örvend.

Jellem: Yasha egy okos, tanult és eltökélt nő. Egy leleményes személy, akit olykor csak a saját céljai, a saját megszállott fejlődése érdekel. Bájos és kellemes személyiségével olykor hivalkodó, s tudja, mit kell mondania és mit kell tennie, hogy elnyerje a körülötte lévők bizalmát. Kezdetben jámbor lélekként tartotta magát számon, lelkiismerete sokszor húzta vissza annak ellenére, hogy milyennek is mutatta magát.

Az élete elvesztése utáni időszakban, rengeteg ideje volt reflektálni a csapdájában, s a kifürkészhetetlen jövő jócskán befolyásolhatja jellemének fejlődését.

Uchiha…

Egy név, amely oly tekintélyesen, oly csábítóan csengett.

Mindenük megvolt: tehetség, erő, hatalom.

De ez a név… egyben átok is volt...

…Hajnali harmat telepedik arcomra. Minden tagom sajog, tüzel, de e lágy kristály burok kellemesen hűti testem. Érzem, tudom, felébredtem, s jól tenném, ha ennek megfelelően kinyitnám szemeimet, de valamiért nem tudom. Nem tudom, hisz nincs itt senki, ki segítségemre lehetne. Én és a magány… mint két jóbarát ebben az időtlen világban. Egyetlen egy bajtársam a sötét, kietlen valóság. A való, mely a múltam képeit próbálja újra és újra feleleveníteni előttem, hogy a megtört lényem újra békére leljen. Mosollyal fogadnám, ha tehetném. Keblemre fogadnám a megannyi emléket, a hibákat kijavítanám és én… újra élhetnék. Élet ez talán, mi fogva tart? Túl sok a vágy, túl sok az akarni vágyás, így inkább csak hagyom magam. Hagyom magam alámerülni abban, mi Yasha volt talán.

Éjszakai órán vette kezdetét az életem. Egy átlagos estén, melyen a halandók érkeznek e világba. Nem zengtek ódákat, nem kelt prófécia az elérkezésemről, csak egy meleg család, mely keblére ölelt és vigyázott rám. Kellett a figyelem, kellett az élet, mellyel drága jó édesanyám megáldott. Gyenge voltam, beteges, s nem méltó arra a névre, mely alá születtem. Anya félt, rettegett attól, hogy nem válik belőlem tisztességes ember, élő ember, ki ki tudna teljesedni abban a világban, mely csak a megpróbáltatásokról, a szenvedésről és a bánatról szól. Háborúról, mely felemészti az emberek lelkét, s puszta hüvelyekként, puszta bábokként lelnek majd békére. Ez lett az én háborúm. Az élnivágyásért vívott háborúm.

Rengetegen keltek kis, ámbár hatalmas családunk segítségére abban, hogy sikerüljön átvészelnem gyermekkorom tovaszálló éveit. Rehabilitácó, orvosi számlák és mérhetetlen odaadás. Édesapám a rendőrséggel együtt karöltve hozta el a békét újra és újra falvunk berkeibe, s vált azzá a példaképpé, azzá a családi vezetővé, akit mindig is a legnagyobb becsben tartottam a szívem mélyén. „Kis ördögöm…” ez a jelző varázsolta csodássá a délutánokat, ez a becenév ösztönzött, s ez a név volt a kiút a még gyermeki fejemnek fel nem foghatatlanul mély kútból, mely talán a jelenben is fogva tart. Fogja vagyok ennek az emléknek, de apa, mondd, hol vagy?! Az ördögödnek most szüksége lenne rád. Félek. Fázom. De te nem vagy itt velem…

Öt éves lehettem, mikor apával belekezdtünk az alapokba. Sokat mesélt a családunkról, történeteket, melyek vetekedtek a legmerészebb tündérmesékkel is. Hősökről, nagy alakokról, kik kivették a részüket abból, amit mára otthonunknak nevezhetünk. Konoha így volt gyönyörű, s így váltam büszkévé, hogy én is itt születtem. Távol minden veszélytől, távol a gondoktól, s bíztam abban, hogy a három alak a távoli kősziklákról megóv mindentől. Szerettem volna, ha apa is onnan nézett volna le rám, szerettem volna, hogy az ÉN példaképem álljon ott, és az én papám óvjon meg mindenkit úgy, ahogy engem. Tekintettel a gyenge testemre, tekintettel a kondíciókra, melyek megbélyegeztek születésemkor, korántsem könnyítették meg az akadémiára való felkészülésem évét. Fizikailag és mentálisan is helyt kellett állnom, s remegő testem, omladozó elmém és elbukásra kárhozott jövőm ellenére mégis elértem azt, ami egy Uchihához méltó. Kellően sokat bújtam a könyveket, tekercsek százait, melyek nem csak a shinobik alapjait, de e rangot viselők életének a hogyanjára is ösztökéltek. Nem létezett akadály, nem létezett fáradt kéz és kiszáradt torok. Csak a bizonyítási vágy, az élni akarás, az örömszerzés, s az adózás drága szüleimnek. Mama mindig úgy gondolta, hogy túlhajszolom magam, s igaza is volt minden egyes átsírt éjszakán.

„Drágaságom, ne sírj hát,

Bújj közel és halld anyát.

Velem dobban pici szíved,

S veled leszek amíg élek.

Megismer majd mind, ki jó.

Boldog leszel, hisz ez így való!

Tetőtől talpig egy csoda vagy és ez nem vitás..

Anya itt van veled úgy, mint senki más.”

Ez a dal volt a menedékem. A váram, mely elkísért és megóvott a legnagyobb gondoktól is. Erőt adott és reményt, hogy igenis belőlem is lehet igazi shinobi! Az akadémiai évek gyorsan elteltek, túl gyorsan ahhoz, hogy minden arcot és órát fel tudjak idézni, de az akkoriban szerzett barátaimra, mindannyiukra emlékszem. Yume és Keito. Ők voltak azok, akik a mankóim voltak, támogatóim, kik egészen a végéig elkísértek. Nem a nevemért törődtek velem. Nem azért, hogy akár a többi gyermek előtt a családom nevét dicsőítsék. Azért tartottak velem, mert anya versének igaza volt: boldog voltam. Boldoggá tettek, s én is a legjobb tudásom szerint őket is azzá tettem. Együtt gyakoroltunk a birtokon, s megannyiszor vendégül láttak ők is. Együtt izzadtunk és együtt nevelkedtünk úgy, akár egy kis család. Yume rendkívül értelmes lány volt. Minden érdekelte, ami élt és mozgott, s megrögzötten próbált mindenkin segíteni. Állandóan azt hajtogatta, ha felnövünk, orvos akar majd lenni. Egy olyan nő, akit tisztelnek és bátran kérik majd a segítségét, ha bárki bajba kerül. Keitoban viszont egy kiolthatatlan láng lobogott, olykor oly hevesen, hogy oktatónk nem győzte annak forróságát csillapítani. Céltudatos volt, erős és vakmerő. Nem bizonyult a legjobb képességek kombinációjának, de Yumeval ő volt a mi oltalmazónk. Ők ketten az én csapatom, az én barátaim… kik velem voltak mindenben úgy, mint senki más.

Akadémiai éveink alatt elsajátítottuk az alapokat, s szorgosságunk meghozta a gyümölcsét, melyet oly lelkesen, oly mértékű habzsolással fogadtunk, melynek párjára lelni talán csak a világ legeldugottabb peremén akadhatott volna. Hamaro sensei mind a hármunknak szívünkhöz kedves ajándékkal lepett meg bennünket. Fejpántok voltak, melyek fényesebben ragyogtak a boldogságunknál, s amint felkerültek a homlokunkra, az ezüstös lemezek tükrében minket látott, az akkori kettes csapatot. Megpróbáltatásokkal és kihívásokkal teli évek következtek. A rengeteg küldetés, a temérdek mennyiségű hála és értünk, a faluért vívott küzdelem végül mindig kárpótolt bennünket. Hárman voltunk a fény, mely úgy tűnt, hogy távolra kergeti a gonoszt és a bajt a mi békés Konohánktól. A megmentett állatok, a kedves falusiak és a drága családom motivációja új életerővel töltött el, de egyikőjük sem készíthetett fel az elkerülhetetlenre.

Rémálomként elevenedik meg előttem, s ebben az átkozott béklyóban sem hagy nyugodni az a bizonyos nap. Füst gomolygott a közvetlen környezetemben, s érzem az akkori nyárutó kellemetlen atmoszféráját. Lemenőben volt a nap, s utolsó sugaraival egy ember lelke vált eggyé a feltűnő csillagokkal. Remegő kezemben tartottam a kést, s pengéjének tükrében láttam magam. Láttam, ahogy a karmazsin vértükörben könnyek lábadnak a szemeimben. Nem mertem oldalra fordulni, hogy lássam, kinek is oltottam ki az életét. Hamaro sensei csak állt felettem, míg Yume és Keito sebektől tarkítottan rohantak felém. Megálltak, s a lelkem, a szívem megállt dobbanni. Együtt kívánt volna dobbanni azzal, kinek a lelke immár nincs tovább. Szégyelltem magam és legszívesebben követtem volna az ismeretlent, kinek nem kellett volna ilyen sorsra jutnia! Követni akartam, s helyet cserélni vele, hiszen én megfosztottam őt a legnagyobb kincstől, melyet egy ember őrizhet e világon. Az életétől. A kés kigurult a kezemből, ahogy barátaim a nyakamba borultak. Tehetetlen voltam, de mégis biztonságban. Abban a közegben, mely védelméért tettem, amit tettem. Értük tettem. A békéért. A mi Konohánkért.

Apa minden nap próbált jobb belátásra bírni. Próbálta velem megértetni a világunkat mozgató szabályokat. Azt, hogy a tetteimnek van súlya, azt, hogy azon a napon az élni akarás esszenciája vezette a tőrömet a megfelelő helyre. Nehezemre esett belátni az igazát, de a vele eltöltött idő gondoskodott arról, hogy begyógyuljanak a kézzel foghatatlan, s szemmel láthatatlan sebek. Többször maradt otthon velem a kelleténél, s genini munkám befejeztével minden nap újra együtt edzettünk, gyakoroltunk. Él az a mondás a családunkban, hogy túlságosan is lobbanékonyan, túl érzelmesen élünk meg minden lelki behatást. Szenvedéllyel, mely lángtengerbe boríthatná a világot. Féltem ezektől a lángoktól, féltettem a világot, de apa segítségével sikerült megbarátkoznom a meleggel. Napról napra, hétről hétre újabb és újabb technikákat sajátítottunk el. Azt állította, minden gyermeknek szüksége van erre a tudásra. Nem csak azért, hogy felhasználhatóak legyenek a mára már mindennapos küzdelmek során, hanem hogy felnőtté válhassunk. Nem értettem még akkoriban, hogy miért is szükséges mindez ahhoz, hogy megmutatkozzon az érettségem. Nem értettem, hogy a lángok és a szenvedély milyen emberré is formálhatnának, de kész voltam az elegyükkel felégetni azt a rögös múltat, mely ehhez a pillanathoz vezetett.

Évekbe telt mire a kézjelek megformálása után a hatalmas tűzgömb elhagyta az ajkaim, s a vadul tomboló lángok sercegve nyaldosták a folyó egyenetlen felszínét. Boldog voltam, feltüzelt és eltökélt, apa szerint… felnőtt. Újjászületett lelkesedésemben osztoztam a családommal, s barátaim és volt senseiemmel, kik újdonsült elhatározásomat szívvel fogadták. Az apával eltöltött idő nagy hatással volt rám, a nyomdokaiba kívántam lépni, s míg a barátaim a chuunin vizsgára készültek, én új kihívások elé állítottam magam. Lehetőségem lett arra, hogy mint majdnem minden Uchiha a rendőrség berkein belül kamatoztassam és gyarapíthassam tudásom. Mint újonc kadét, rengeteg embert ismertem meg a klánunkon belül. Egy befogadó és profi csapat részesévé váltam, és édesapám oldalán vettem fel a harcot békés falvunk rendfenntartásában. Az osztagunk pár főből állt, nem különbözött semmiben az eddigi megszokottól. Talán a komolyság és a kötelességtudat volt az, mely még nagyobb terhet és elvárást helyezett amúgy is gyenge vállaimra. Minden nap egy új kihívást rejtegetett, melyben nem volt hely a megingásnak, és a törvények, a mi közös törvényeink betartatása volt a legfőbb cél. Tökéletes parancskövetővé váltam, s precizitásom seperc alatt túlszárnyalta az általam magam elé helyezett elvárásokat.

Tizenhat éves koromra sikerült elérnem pár mérföldkövet. Nem voltak ezek a pontok túlságosan is kiemelkedőek, de bizonyosságot tettem arról, hogy akár egy saját osztagért is képes vagyok felelni, akárcsak Yume és Keito izgalmas bevetéseik során. A kapcsolatunk nem romlott meg, hiába váltam ki az egykori kettes csapatból. Rendszerrel kerestem fel édesapámmal volt mentorom, s a háttérből tevékenykedve segítettük előre a csapat munkásságát. Boldog voltam, hogy ezt az életet élhettem. Boldog voltam, hogy azt tehettem, amire születtem. Azt, hogy lassan saját magam példaképévé válhattam az én hőseim oldalán.

Különös nap volt az az évben bekövetkező születésnapom. Valami lappangott a kietlen utcákon, s a köd, mely beárnyékolta Konohát átláthatatlanabb volt, mint eddig bármikor. Nem engedtem semminek és senkinek, hogy beárnyékolja a boldogságom, s azt, hogy megünnepelhessem azt a napot tizenhat évvel ezelőttről, melyen életben maradtam. Anya és apa rengeteget készülhettek, hiszen a köszöntést és a beharangozott meglepetésüket is olyan árnyak fedték, melyeket már alig vártam, hogy jó rendőrként leleplezhessek.

A szobámban készültem, mikor meghallottam a házunkba nem illő zajt. Mosolyogva hajtottam be a gondolatot a szőnyeg alá, hogy miféle huncutságra is készülhetnek a háziak, s egyenest a felkutatásukra indultam.

Fájt. Minden tagom sajgott és tüzelt, de nem volt ott a burok, mely lehűthetett volna. Egyedül a látványtól megfagyott vérem, s hevesen verdeső szívem szolgált bizonyítékként arra, hogy én még élek. Élek, de az ismeretlen alak előtt elterülő három már nem. Édesanya és édesapa élettelen teste már egy véres patak közepén heverve tekintettek az irányomba, mellettük egy korombéli fiúval.

- Anya? Apa?! – nyögtem magam elé a szavakat, ahogy elképedten bámultam elmúlt családomat. A sötétbe öltözött férfi megfordult, s lélektelen, karmazsin pöttyözött szemei kereszttüzében találtam magam.

- Mégi… mégis mi történt? – a szememhez kaptam, ahogy azt elárasztotta a gyász és az elviselhetetlen fájdalom mennyből érkező tüze. Egyszerre tört millió pici szilánkra a szívem, s forrt bennem a harag, a kétség és az elkövetkező gyász mindent elsöprő hulláma. Gyűlölet, utálat? Képes vagyok én egyáltalán ezekre az érzelmekre? Legbelül, bennem is megvan ez? Talán sosem tudom már meg, ahogy akaratlanul ragadtam meg a mellettem levő polcról a kést. Kiáltottam, s rohamra késztetett a lábam. Gyors ütemben záródott közöttünk a távolság, s a férfi szemeiben magamat láttam. Könnyekkel áztatott arccal, hasonló szemmel, mint az idegennek. Készen voltam mindent feláldozni, készen voltam a bosszúra, készen arra…

- Talán, egy másik életben. – hangzott fel a hangja, s minden megszűnt. Megszűnt a fájdalom, megszűnt minden érzés a testemben, s erre a helyre kerültem. Ebbe az átkozott béklyóba, mely ki tudja, mióta tart rabul. Nem bírom tovább… Nem bírom ezt a gyengeséget, ezt a tétlen magányt, mely már talán évek óta rabjaként marcangolja, már így is sebzett lelkem. Hanyadjára látom a szeretteimet újra és újra? Hanyadjára kell újra elvesznem a világból, hogy újra átéljem azt a kínt és azt a létet, ami idáig vezetett? Hányszor állnak majd az orvosok az ágyam felett? Hányszor fúrom még édesanyám oldalába kisírt szemeim? Hányszor fog még kiesni a tőr, mellyel az első embert fosztottam meg életének jogától, s még hányszor…? Hányszor fognak rám meredni szeretett szüleim, s vonnak kérdőre üveges tekintetükkel súgva, mint a túlvilági lidércek – Hol voltál Yasha, mikor mi is számítottunk rád?

A börtönömül szolgáló kristály fal végül megrepedt.

- Anya… apa! Itt vagyok! – makogtam magam elé. A lassan pókhálózó törés, hirtelen szökött végig a prizmán, s ökölbe szorított kézzel merültem el a gyötrő emlékben.

- Kérlek, ne menjetek el! – a legördülő könnyek lassan kúsztak le az arcomon, s az ismeretlennel való találkozásom kétségbeesett fájdalma tódult a fejembe. Éreztem, ahogy lüktetnek a szemeim, s éreztem azt, ha most nem török ki, talán sosem látom őket viszont. Őket, mindenkit, aki kiállt mellettem és felkarolt! Azokat, akik éltettek és a végén is mellettem álltak! Az életemet akarom, a teljeset! Most azonnal!

Látok. Látom önmagam. Látom azt az embert akit a temérdekszer újraélt élet formált. Minden egyes hasadásban, minden egyes tükörképben a lelkem szilánkjait. Látom... a fényt? És még valamit, de ez, ez nem az én szemem. A testem újra elönti a hideg légkör. Ez már nem a béklyó, ez nem a sötétség, ez... a "másik élet"?

**Sarutobi Asuma** Csüt. Okt. 27 2022, 01:10

Kedves Yasha!

Én leszek a szerencsés aki értékeli a történeted.

Meg kell, hogy mondjam nagyon jól esett olvasni a történeted, sokszor úgy éreztem, hogy a szavak amik mondatokká álltak össze nem egy fórumozó játékos tollából származnak, hanem egy kortárs író műalkotása lenne. De semmi elfogultság. Tartalmilag megfelelt, tetszett, hogy nem volt minden egyértelműen leírva, viszont pontosan lehetett tudni, hogy miről van éppen szó. Egy szó, mint száz ELFOGADVA!

Jutalmak:

Szint: C
Rang: Chuunin
Chakra: 235

TJP: Elfogadott C szintű előtörténet után az egyik értéked alapból 150ről indul, ehhez adódik hozzá a kezdő chakra szinted.

Egyéb: Joben hideg kőasztaláról felkelve a zsebedbe nyúlsz, ám az lyukas, így csak egy kellemetlen hátfájással indulsz útnak, ami egy jó alvással elmúlik.

Most már mehetsz adatlapot csinálni, tjp osztogatni. Aztán vesszen Konoha!

Jó játékot!

Pacsi ~G~

Uchiha Yasha

Uchiha Yasha

Re: Uchiha Yasha